Tévedsz - NEKEM bejött az otthonülősdi, én boldog voltam így. NEKIK nem jött be egy idő után. És ha nincsen közben rendszerváltás, ha 20 évvel előbb születek, semmi bajom nem is lett volna. Ami történt, az az elhatározásomtól független volt - így hozta az élet, ennyi. Nem hibáztatok senkit.
És én is elengedtem őket táborba, először 4-5 éves korukban voltak pl Gerecsetetőn, amit az ovoda szervezett. Ennek semmi de semmi köze ahhoz amit leírtam, igenis ÉN is rátelepedtem a gyerekeim lelkére - ma már van rálátásom, mert már nagymama vagyok, neked meg nincsen - ez a különbség. Én megértem az érzelmi indokaidat, de messzemenőleg nem helyeslem, PONTOSAN a magam taapsztalatai alapján. Egy hatalmas csapdában vagy és majd jóóól beleesel, aztán 10 év mulva majd vered a fejed a falba.
Az anyaság-felelősségről az "alkalmassági vizsga" kapcsán írtam. Az én érveim eddig kizárólag az elméletről szóltak. Az otthonoktatás jó, iskolával kapcsolatban vannak aggályaim, de jelenleg úgy néz ki, oda fog járni a gyerekem. Akkor ugyanazon elvek szerint fogom nevelni továbbra is, és ezekben az elvekben nincs benne a beteges ragaszkodás, sem a totális kontroll, sem a többi hülyeség. Én nem áldozok fel semmit senki számára, ha tudni akarod, vígan élem az életem. És közben számomra fontos dolgokat csinálok. (Hirtelen van rá idő, mert nem kell munkahelyi időhöz igazodnom, hanem magunkhoz). És ha esetleg kiváncsi vagy az agályokra: Az az érzésem, hogy a gyerekem szeretni fogja az iskolát, mint ahogy én is szerettem. Ugyanakkor én nem tanultam, hanem bemagoltam az anyagot, kizárólag azokból a tantárgyakból ahol a tanár számonkérte, rövid időn belül el is felejtettem a nagyját. Problémaoldó készségem nem sok volt, sőt kitartásom sem. (Kitűnőre érettségiztem, főiskoláról első évben kibuktam). Ellenben HA nem járna iskolába, és megfelelő környezetet biztosítok számára, kizárólag a tanulás kedvéért fog tanulni, és ez a kedve nem is fog elmenni (mint ahogy sok iskolás gyereknek elmegy néhány év után).
Sajnálom, hogy neked nem jött be a lányaiddal az otthonülősdi, de hidd el, nagyon sokaknak bejön az otthonoktatás, még kamaszkorú gyerekekkel is. Én meg keserűséget érzek a soraid között és azért vágsz a fejemhez olyan dolgokat, amiket szerintem igazán nem kéne (pl, hogy az ilyen anyáknak terápia kellene).
Ha annyira nem tudok leszakadni a gyerekemről, akkor miért engedtem el alig négy évesen egy egyhetes táborba, vadidegenek közé? Akkor miért tölt évente háromszor, négyszer egy hetet a nagyszülőknél, ahol bizony a vadidegen gyerektársaságban kell, hogy megállja a helyét (szomszédok, azok rokonai), távol anyuci szoknyájától? Nem sok 4-5 évest ismerek, aki egyáltalán hajlandó máshol aludni, nemhogy egy táborban, éjszakai bátorságpróbával, stb. Szvsz ez azért van így, mert biztos családi háttért tudhat maga mögött, mert magabiztos, érett gyerek, aki nem az által lett erős, hogy hónapokon keresztül az oviban kell civakodnia a játékokért, hanem azáltal, hogy a szüleitől és más kompetens felnőttektől és gyerekektől látja, hogy bizonyos helyzetekben hogyan lehet a felmerülő problémákat civilizáltan, kompromisszumokkal megoldani.
Nem arról van szó, hogy nekem semmi sem jó: nekem az otthonoktatás a jó, ez is egy lehetőség a sok közül. 20 év múlva már nálunk is mindenki fogja tudni miről szól ez az egész.
Az anyaság valóban nagy felelősség, de azért nem csak az... ha egy anya olyannyira átérzi ezt a felelősséget, hogy valósággal rátapad érzelmileg a gyerekeire, az az érzése, hogy ő és csakis ő tud neki mindent megadni, az legalább annyira káros, mintha egy másik anya úgy hagyná nőni a gyerekét mint a dudva. Megvan az anyaság szerepe az életben, és nem is tudom, de hallttatok már valami olyan fogalmonról, hogy egészséges leszakadás a köldökzsinórról??
Ugyanis az anyság egyik szerepe pl. az, hogy miután a gyerek leszakadt, akkor meg tudjon állni a maga lábán. De én ezt nem látom a ti érveitekben. Ti azt hiszitek, hogy mások csakis ártani tdnak nekik...
... nagyon sok visszás dolog van a magyar iskolarendszerben, a NAT-ban, a követelményekben, a tanult anyagban, ezt nem tagadom. Nem alkalmazkodik az oktatás a gyerek fejlettségéhez, a befogadóképességéhez, nagyon sok a fölösleges lexikális tanulnivaló (Magyar Bálint éppen ezen akart változtatni, hát nem tudom hogy sikerül, majd meglátom mire az unokám elsős lesz, olyan 5 év mulva... - utálják is sokan, bár elismerem, hogy sok melléfogása is van). MIndazonáltal amúgy egészséges gyerekeket magántanulásra kényszeríteni - mert anyamanyánál én igenis érzem a kényszerítést, akármennyire is hangoztatja, hogy ő megbeszéli a kislányával: noiszen, láttam én már kórón varjút, láttam amint a szomszédasszonyom állandóan úgy emlegette az ovodába "kényszerült" kislányát, hogy "szegénykém", szegény Nórika", és közben az arcára kiült az iszonyat éppen amiatt amit ti is hangoztattok, hogy jaj mi lesz ott vele, sokkal jobb volt mellettem neki stb, aztán csudálkozott mikor Nórika valóban végigzokogta az ovodakezdést, ugyanezt érzem anyamanyánál is, hogy ő ugyan megkérdezi szeretnél e ovodába járni kislányom, de a metakommunikációs ingereinek nem tud parancsolni és ezt a lánya pontosan fogja az érzékelőivel "anya nem szeretné, ha én ovodába mennék"...
Megmondom kereken mit gondolok: az olyan anyáknál akiknél semmi nem jó ha a gyerekükről van szó, én az anya számára javasonék némi terápiát. Ha jobban megpiszkáljuk bebizonyosodik az aggályom.
MOndom én mindezt olyan anyaként, aki igenis az otthondolgozást, majd később az állásnélküliséget választotta csak amiatt, hogy a gyerekei ne legyenek napközisek, hogy iskola utn meleg ebéddel, jó szóval várjam őket, aki állandóan készen állt meghallgatni minden bajukat stb... no igen. Bár nem magántanulók voltak - ez eszembe sem jutott! - de állitom, hogy irigylésre méltó helyzetben végezték el az iskoláikat, már ami az otthoni légkört illeti. És igen, megkaptam milliószor azt, hogy "micsoda klassz anyád van"? "szeretek hozzátok járni, bár az én szüleim lennének ilyenek" stb, de így utólag nem volt helyes. 10 éves koruk után a nyakukba kellett volna dobni a gyeplőt... mert nyolcadik körül eljött egy pont mikor ez visszájára fordult, a láynaimnak már zavaró volt az, hogy az anyjuk "olyan jó fej", kilógtak a sorból... csak éppen addigra már olyan lett a politikai helyzet, hogy már sehol nem alkalmaztak. Életemet a lányaimnak áldoztam (nem bántam meg egy percig sem!) de nem kellett volna! Nekik is, nekem is jobb lett volna, ha nem szertem őket annyira ez az igazság.
El tudom fogadni amit írsz, de nekem pl nem tetszik a mai világban, hogy a gyereket meg a felnőtteket el kell különíteni ahhoz, hogy mindegyiknek meglegyen a maga élete. Felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt szükségük van társasági életre, miért ne lehetne együtt kialakítani? Szerintem lehetséges, és nekem nem nyűg, hogy egész nap a gyerekkel vagyok. Nem lógok rajta, ő sem rajtam, saját érdeklődési körünknek megfelelően elfoglaljuk magunkat. Ez az ő esetében játék (egyedül vagy barátokkal, esetleg a szüleivel), az enyémben munka, olvasás, házkörüli teendők. Kérésemre vagy önszántából bekapcsolódik abba amit én csinálok. Amit kifejezetten együtt szoktunk csinálni az a sütés-főzés és a napi kétórás séta a közeli erdőben. Ez utóbbit például azért csinálom mert neki szüksége van mozgásra és friss levegőre, de bizony az én szükségleteimet is kielégéti. Csak mondjuk én nem feltétlenül mennék ki magamtól, hanem neteznék vagy filmet néznék. Egy pedagógus alkalmas lehet saját gyereke tanítására, ha hagyja, hogy a gyerek mutassa az irányt, azt tanulja ami éppen érdekli, és nem pedig a saját tantervét próbálja ráerőszakolni a gyerekre. (Aminek szerintem semmi értelme nem lenne. Ha ugyanolyan módszerrel tanulunk, mint az iskolában, akkor felesleges otthon tanulni.) Szerintem.
Pedig három évig a tanára is voltál a gyerekeidnek (ha nem jártak bölcsibe) és nem is volt olyan borzasztó, nem? Akkor most miért olyan elképzelhetetlen? Miért más megtanítani a gyerekedet arra, hogy szépen illik köszönni, hogy mit mondjon, ha felveszi a telefont stb, mint megtanítani neki pl a kontinenseket. Persze ennek nem kötelező úgy kinézni, hogy gyere fiam, ülj le, itt a térkép ...
Az én lányom azonnal duzzogva elrohan, ha én valamit olyan tanítósan akarok neki megtanítani. (Gyere, gyakoroljuk egy kicsit az olvasást!), de szívesen megteszi ugyanazt, ha úgy tálalom, hogy közben nem éreztetem vele, hogy én vagyok az okos felnőtt, ő meg a kis tudatlan gyerek (Nézd, találtam neked egy jó kis kutyás könyvet. Rövidek benne a szövegek, esetleg felolvashatnád a huginak.)
A gyerekek pedig, ahogy nőnek, egyre függetlenebbek lesznek tőlünk, akár járnak iskolába, akár nem. Ma délelőtt, amikor neteztem, a lányok órákig eljátszottak egyedül, és akkor is ez történt volna, ha éppen mosogatok vagy vasalok. Az is rossz az oviban szerintem, hogy éppen akkor kerül el mellőlünk a gyerek, amikor már túl van a dackorszakon, amikor már többé-kevésbé önálló, amikor már nem olyan minden időt lekötő teher velük az élet, hanem az anyuka is fellélegezhet és törődhet egy kicsit a saját dolgaival.
Én úgy gondolom, hogy egyetlen pedagógus sem alkalmas a saját gyerekei tanítására. Meg azt is gondolom, hogy én a gyerekemnek az anyja és nem a tanára akarok lenni. Nem akarom öt nézni, miközben a társas kapcsolatait ápolgatja, nem akarom, hogy ne kapjon tölem levegöt, szeretném, ha meglenne a maga élete, nélkülem, hogy egészséges legyen a lelke, mint ahogy azt is szeretném, hogy nekem is legyen saját életem, amiben, ha akarokakár naponta órákat internetezhessek, vagy mittomén... :)
mar megint egy jog,ami mellet nem latom a kotelessget
Angliában (ahol én élek) minden 5 és 16 év közötti gyerek tanköteles. Iskolába nem kell járnia (választási lehetőség), de tanítani kell (kötelesség). Az hogy valaki nem küldi iskolába a gyerekét az én szememben azt jelenti, hogy maga vállalja a gyereke oktatását és ezt a felelősséget nem hárítja rá az iskolarendszerre. Egyébként az anyaságnál nagyon felelősséggel még nem szembesültem, ezt meg mindenkinek lehet csinálni, alkalmasságtól független.
Szerintem az iskola által magántanulóvá tett kezelhetetlen gyerekeket nem kéne egy kalap alá venni azokkal, akiknek szülei komoly megfontolásból, önszántukból tanítják otthon a gyereküket.
Mit kezdek a gimnazista gyerekemmel? Hmm .... Én angolt tanítok, idegennyelv kipipálva, már most egész jól megérteti magát angolul. (Másik nyelvet tanulhat pl. nyelviskolában, nyelvoktató cd-ről, külföldön csereprogram keretében, stb). A férjem programozó, tehát a matek sem lesz probléma. A család hemzseg a biológusoktól és állatorvosoktól, ha kérdése lesz, fordulhat hozzájuk bátran. A szűk baráti körben előfordul mindenféle végzettségű ember, a többi tárgytól sem félek. Mivel már Budapesten is több otthonoktató család van, esetleg egymás között is meg lehet majd oldani a kölcsönös segítségnyújtást. Aztán ott a rengeteg jó könyv, szoftware, az internet. Ha az irodalom, töri érdekli majd bemehet az ELTE-re vendéghallgatónak, talán még a szemináriumokra is beengedik. Ha pedig minden kötél szakad, és pl az istennek sem érti a fizikát, akkor fizrtünk egy egyetemistának, hogy magyarázza el neki.
A tananyag letudást nem úgy értem, hogy épphogy megtanuljuk majd a minimumot és irány a strand, hanem pl. töriből bemagolja a kötelező évszámokat, aztán pedig együtt elolvassuk a "Rózsa neve"-t, hogy tényleg legyen fogalma arról milyen is lehetett a középkor. Meg elmegyünk múzeumba, várjátékokra stb.
Ezt csak azért írtam, mert sokan nem értik, hogy minek tépem itt a szám, vegyem ki a gyerekemet az oviból, ha nem bírja és kész. Csakhogy az, hogy a gyerekem nem szerette az ovit, csak egy dolog a sok közül, amiért nekem bejön az otthonoktatás. Miért baj az, ha valaki a legjobbat akarja a gyerekének? Valaki Waldorf suliba íratja agyerekét, valaki a Fazekasba, mert meg van arról győződve, hogy az lesz neki a legjobb, azzal adja neki a legtöbbet. Én meg otthon fogom tanítani.
Eh, most került a gyerek osztályába egy túlkoros kezelhetetlen, eddig magántanuló volt, most állítólag nem lehet már, mert alsóban nem lehet, mondom, utána nézek, mire vonatkozik mindez. Talán ő kérheti, de az iskola nem...
Sok iskola van, még ha te ezt nem is akarod elhinni, ahol a tananyagot nem "verik" a kisiskolás fejébe, csak meg kell találni azt az iskolát. És a tananyag, szerintem nem arra van, hogy letudjuk, de csak a szakmai öntudat beszél belőlem, valszeg.
Mit fogsz csinálni az esetleges gimnázistáiddal? Értesz mindenhez, biológiától a történelmen át az idegen nyelvekig? Csak kérdezek...
Hülyeség vagy nem, a tapasztalat szerint (megintcsak komoly vizsgálatok, adatok) az otthonoktatott gyerekek tanulmányi előmenetele teljesen független a szülő végzettségétől és attól is van-e az illető anyukának tanári diplomája: az otthon tanuló gyerek minden tantárgyból 30%-al jobban teljesítenek iskolában oktatott társaiknál.
Valszeg ennek okát abban kell keresni, hogy amelyik szülő az otthonoktatás mellett dönt, az nagyon elkötelezett lehet gyermeke tanítása iránt és mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyerek valóban tanuljon otthon. Az ilyen szülők általában nem "csak" ugyanazt szeretnék nyújtani gyerekeiknek, amit az iskola, hanem annál TÖBBET, JOBBAT.
Semmiféle alkalmassági vizsgához nem kötném. Mire a gyerek három éves lesz, nagyon jól látszik, hogy képesek lennének-e együttdolgozni és akkorra a szülő is fel tudja mérni, hogy meg tud-e birkózni a feladattal. (Ismerek olyan szülőket, akik már alig várják, hogy a gyerek két-három éves legyen és beadhassák oviba/bölcsibe. Nem azért, mert lusták, vagy ilyesmi, hanem annyira nem bíznak magukban, hogy minél hamarabb "szakember" kezében szeretnék látni a gyereket.
Mondjuk az USA-ban nincs érettségi vizsga, tehát nekik könnyebb dolguk van. Úgy tudom, hogy a magyar középszintű érettségi elég pite, az emelt szintűt pedig simán le lehet tenni, ha valaki gimi után rászán egy évet a tanulásra. Vizsgálatok bizonyítják, hogy pl az elsőtől nyolcadikig terjedő matek tananyagot egy átlagos értelmi képességű hatodik-hetedikes gyerek, aki életében nem látott még matek könyvet kb. egy hónap alatt megért és megtanul. Az iskolával sokszor az a baj, hogy olyankor próbál egy-egy tananyagot belepasszírozni a gyerekbe, amikor az agya még nem érett meg rá. És persze a magas osztálylétszám és a maradi módszerek sem segítenek ....
Igen alapvető személyiségjog, mintahogy a hagyományos demokráciákban az is. Nem állam bácsi mondja meg, mikor mit kell egy gyereknek megtanulnia, hanem a, sokszor szülők által alapított, iskolák döntik el maguknak.
A vizsgákat megpróbáljuk majd olyan stresszmentessé tenni, amilyenné csak lehet: a gyerek ismerni fogja a vizsgáztatót és esetleg nem kötöm majd az orrára, hogy mire megy ki a játék, a végén pedig nem mondom meg neki a kapott osztályzatot (aminek egyébként úgysincs sok értelme). De lehet, hogy éppen az ellenkezőjével készítem majd fel. Őszintén szólva ezzel a kérdéssel nem igazán foglalkoztam még, hiszen még két évig oviba (nem)jár, ott meg nem kell vizsgáztatni.
Nem féltem a gyerekeimet a negatív tapasztalatoktól, minden nap megélik, hogy milyen az, amikor vmi nem sikerül, vagy ha a másik gyerek hamarabb ér a hintához. Nem hiszem, hogy a vizsgahelyzettől kiborulnának. (Most, 5 évesen nagyon szívesen osztja meg tudádsát bárkivel, aki kíváncsi rá. Nem tudom ez a hozzáállás változik-e hétéves korára, mármint törvényszerűen, a pszichológiai fejlődésének következményeként).
A lányommal még nincs ez az egész lezsírozva :-) Egyébként sincs ez a dolog kőbe vésve, ha azt látjuk, hogy a gyerekeknek vagy nekünk nem jön be ez az otthonoktatósdi, akkor fogjuk magunkat és beíratjuk egy iskolába. A lányomtól szoktam kérdezdetni, hogy hiányzik-e neki az ovi, szeretne-e járni, de mindig határozott nem a válasz. (Egyébként középsőbe is járt vagy két hónapig, adtunk az ovinak még egy esélyt). Minden nap közösen beszéljük meg, hogy mi legyen a program, és ha gyerektársaságra vágyik, már megyünk is a játszótérre, vagy megszervezünk egy talit valamelyik barátjával. Ez hetente kb. kétszer szokott előfordulni. Gyerekekkel könnyen, szívesen ismerkedik és játszik együtt, de nem bírja az olyanokat akik egyfolytában parancsokat osztogatnak és dominálni akarják az egész játékot (biztosan tőlem örökölte :-)).
Az otthonoktatás tényleg nem való mindenkinek, gyereke és szülője válogatja. De azért nagyon örülök annak, hogy ha akarom, otthon is taníthatom a gyerekemet, bár ez elég alapvető személyiségjog kellene, hogy legyen. Magyarországon kötelező a NAT szerint haladni akkor is, ha vki otthonoktatja a gyerekét, de külföldön (USA, Anglia) az állam nem ír elő semmiféle tantervet (az iskoláknak sem!).
És azt, hogy, ha egy gyerek nem tölt együtt napi 6 órát egykorú gyerekekkel, akkor nem elégülnek ki társas igényei?
Én ugyan nem vagyok hiteles forrás, de pl. nekem anyukám háztartásbeli volt, nagymamám pedig velünk lakott és velem is sokat foglalkozott. Tehát egyáltalán nem volt fontos, hogy oviba menjek, a bátyám is csak iskola előkészítőbe járt. Viszont minden alkalommal, amikor oviscsoport ment el az ablakunk alatt, vagy hallgattam a rádióban az Óvodások műsorát, utána folyamatosan nyafogtam, hogy én is oviba akarok menni. Más kérdés, hogy én utána nehezen illeszkedtem be, már megvolt a kialakult csoport (egyből nagycsoportba kerültem), nem igazán tudtam a többiekkel együtt játszani.
Megértem, ha valaki megengedheti magának, hogy ne adja oviba a gyerekét, de azért nem kellene ennyire ellenezni sem, nem mindenki pedagógus végzettségű, szerintem én sokkal jobbat teszek a gyermekemnek, ha az oktatását az arra alkalmas emberekre bízom, én meg megmaradok a szerető anyuci, aki mindenben támogatja és ügyel a megfelelő fejlődésére. Manapság tényleg annyi féle ovi-bölcsi-iskola van, amiből még a legigényesebbek is megtalálhatják a maguknak valót. Nekem szerencsém volt, hogy a legközelebbi önkormányzati oviban jók a tapasztalataim (unokaöcsém is idejárt). Egyébként van nálunk még egy pozitív hatása az ovinak: azélőtt előfordult, hogy a lányom sikítófrászt kapott egy kislánytól, mert a játszótéren ránézett, ilyen azóta nem fordul elő. Régebben a csúszdára sem ment föl, ha idegen gyerekek voltak ott, hiába tanítgattam, hogy álljon nyugodtan sorba, mindig inkább elment. Most már be mer állni ő is a gyerekek közé, mégha nem is játszik velük.
Továbbra sem kell sajnálni a gyerekeimet, mondom, nagyon is normális, kiegyensúlyozott gyerekek.
A te megnyilvánulásaid sem árulkodtak túl sok kreativitásról, csuklóból válaszolsz, anélkül, hogy egyáltalán egy kicsit is megpróbálnád más szemszögből nézni a dolgokat. Mindig is foglalkoztatott, hogy vajon milyen emberek írogatnak szinte mániákusan az ehhez hasonló fórumokra. Unatkozó kismamák? Bankban dolgozó, szintén unatkozó, egy-a-sok-közül szürke egérkék? Frusztrált tanítónők, akik még a neten is egyfolytában osztják az észt? "Mindentudó" húszévesek, akik az esti füvezés előtt még mindenkinek, mindenről elmondják a véleményüket?
Nem ismerlek, nem is akarok a hozzászólásaid után kutakodni, lehet, hogy egyik fenti csoportba sem tartozol. De azért elgondolkodtató, hogy miért töltenek egyesek naponta több órát a monitor előtt, virtuális társalgókban, virtuális beszélgetőtársakkal cseverészve, ugrásra készen várva, hogy valahol, valakinek elmondják véleményüket valamiről, amiről legtöbbször halvány dunsztjuk sincs. Miért nem olvasnak inkább, vagy játszanak, kirándulnak a gyerekeikkel, mennek moziba, színházba férjükkel, miért nem változtatnak munkahelyet, ha ennyire nem köti le őket jelenlegi munkájuk?
Nem is állitottam ilyet, de a jómódúbbak akkor is tanultak: nyelveket, kézimunkát, tánc és illemet, háztartástant stb, és nagyon általános volt a leánynevelő intézet is. Ez lehetett svájci, de lehetett apácarend vezette és más hasonló. Végül is arra nevelődtek, hogy előkelő háztartást tudjanak vezetni, társaságban műveltek legyenek. És ehhez is tanulni kell ezt azt...
Nem feltétlen a tananyag színvonaltalan, bár sokszor értelmetlenül sok adatot tartalmaz, hanem a tanítás módszertana, és - amint írtam, eredményessége.
A magyar oktatás egyébként valahol a béka feneke alatt lapul. Ha történetesen az ovi/iskola szocializációs eredményességgel meg is lennék elégedve, már az oktatás alacsony színvonala, elavult módszere is elég lenne ahhoz, hogy otthon tanítsam a gyerekeimet.
