Saját tapasztalatom szerint nagyon kevés az olyan ember, aki nem beszéli ki a családi dolgokat más rokonokkal, ismerősökkel, pláne, ha saját szempontjai alapján valamit lehetne jobban is csinálni, mint ahogy a kibeszélt teszi.
Ne mondj el semmit sem neki, és kérd meg a párodat is arra, hogy hallgasson a téged, vagy kettőtöket érintő tényekről.
Ami meg eddig kiderült, azt hagyd a fenébe, segíteni nem lehet rajta, annak meg semmi értelme, hogy az orra alá dörgölöd, hogy tudod ám, hogy tovább mondta! Ő is tudja, hogy tovább mondta. Direkt mondta tovább. Legfeljebb kiváltasz egy elmérgesedő vitát, amelyben mindenki tudja a másikról, hogy az is tudja, amit tudnia kell, de megoldás nem várható az ilyesmitől.
Csak a saját személyes tapasztalatom alapján merem mondani, az ilyen házasságból ki kell lépni, mert tönkrementek és a gyerekeket teszi a legjrosszabb helyzetbe.
Én elváltam, ilyen volt a férjem, nem fizetett gyerektartást, ahogy lehetett rendeztem a gyerekeket, és nem volt benne köszönet még így sem. A nagyobbik gyerekem engem hibáztat mindenért és 25 évesen elkövetett hülyeségeit is rám akarja hárítani. Egy ideje nem tűröm el azt sem. Nem beszélünk egymással. Jelenlegi párom anyja elitél ezért, mert a nagyobbik lányomnak megálljt parancsoltam a már 1 millió ft. feletti költség után, amit kifizettem a hülyeségeire. Most is albérletben élek, de nyugalomban. Magamat eltartom és nem kell segítség. Nem költözök össze párommal, pont azért, hogy ne mondhassák, ki akarom használni a páromat és rajta élősködni. Szerencsére jó szakmám van, megélek.
Ennek ellenére bele akar szólni párom anyja az életembe. Nem engedem és mindezt csendben, nem visszabeszélve. Nem adok rá okot, hogy szemtelennek titulálhasson. Lenne okom pedig kikelni magamból, mert a családi dolgaimat hallom vissza olyanoktól, akiknek én nem mondtam el. Ezt a párom anyja mesélte rólam. Neki távoli rokona az illető, nem kérdés honnan tudja. Szerinted mit lehet ilyenkor tenni?
Az étkezést már kicsi koruktól igyekeztem külön megoldani, mert vagy részeg volt, vagy mindig evés közben jött rá a gyereknevelhetnék. Úgyis olyan rosszul ettek.
Mindig nagyon későn jön haza, hétvégén valamit csinál a kertben. Vasárnap, és ha véletlenül hamarabb jön haza egy idióta stratégiai játékot bámul, vagy a tv-t Teljesen eltávolodott a családtól.
Ha itthon van akkor is sugárzik belőle valami ellenséges.
Van valahol egy más világ ami az ő világa. Egy álomvilág. Egy álomnővel.
Az itthoni életében azt hiszi megengedheti magának, hogy ha esetleg kérdezem nem válaszol. Gondol-e arra, hogy miként itélik ezt meg a fiai. Anyósomék viselkedtek kölcsönösen így egymással. Ott mindketten ilyenek voltak. Nem tudok ilyen lenni, nem is akarok.
Amikor kibukott a szerető ügye akkor döntött egy pénzösszegben, amivel hozzájárul a gyerekneveléshez és az itthoni élethez.
Négy éve ez az összeg ugyanaz, és valószínüleg az is marad. Gondolom a körülötte lévő emberek, és a szeretői szerint ez is sok.
A fiúk tudomásul veszik, hogy nincs új ruha, cipő. Lassan az étkezést is vissza kell fognom.
Sajnálom, mert beteg a lelke. Egy beteg család tette ilyenné.
Hibás voltam én is mert hagytam, hogy fölém kerekedjenek.
Mennyire elnyomott voltam, akkor jöttem rá, amikor a főnököm két éve nekem ajándékozott pár széket egy selejtezés után.
Eltüntette a székeket, majd amikor kérdeztem hol van, az mondta, hogy kitől kértem engedélyt, hogy hazahozhassam a székeket.
Mi az, hogy engedélyt kérjek!! Hol is élek, kivel is élek. Mi vagyok én, egy senki!!. Nem, nekem is van életem. Ehhez az élethez ennek a lekibetegséget okozó családnak már nincs többé köze.
Mióta megtaláltam újra magam nem szól hozzám.
Levelunda volt hasonló helyzetben, csak nálunk már a kórkép jóval előrehaladottabb.
Egy falkányi ellenséges nőrokonnal szemben védtelen volt ő is.
Talán az ő férje még rájöhet, van saját szuverén családja, amit még az anyjának is tiszteletben kell tartani.
Ahol az anyja és a rokonok nem szólhatnak bele semmibe. Az is lehet, az ő férjét is lelki beteggé tette a saját anyja.
Levelunda hamarabb talál újra önmagára. Ez az ő férjének sem fog tetszeni. Mi az, hogy ellent mer mondani a drága anyósának, hiszen az csak jót akar. Brr...
A helyzet úgy alakult nem igen beszélek a rokonságával, ő cserébe nem beszél velem.
Pl a múltkor bosszankodva látom lecsapta a vízmelegítő a villanyóránál a kapcsolót.
A problémát megoldottam, kapcsolót felkapcsoltam.
Mire fél percen belül felrohant a szuterénből, ahol mint kiderült valamilyen villanyszerelői ténykedést folytatott. Kérdezett, hogy ki kapcsolta vissza az áramot.
Néha érdemes lenne értelmesen szólni a lakótársnak:)
Köszi a magyarázatot. Nálunk nem volt iylen a padon :-)
Könyv: szép dolog papjrban kiadni, de ma már a netre is fel lehet tenni, ha elkészültél vele, ott meg a műfaji besorolás nem számít. Könyvből úgyse igen fogsz meggazdagodni, legfeljebb összejön az is, de nem arra építenék elsőre/sorban.
Ha megnézel egy sátortetőt szemből, akkor a rag alja az a rész, ahol a sátortető támaszkodik az őt tartó falra, s jellemzően egy-egy gerenda is van ott, amelyekből az egyik merőleges a falra, a másik meg azzal párhuzamosan fut, ezzel vályúfélét képezve a fal tetején, a tető tövében. Ott ügyesen el lehet bújni. Lentről nem látszik, hogy a gerenda is vastag, meg jól takarja is a mögötte hanyatt fekve, a tetőhöz közel elbújó személyt, akit lentről felfelé tekintve keresnek. A két I betűvel a falat próbáltam jelölni.
/
/
/ .
/I I
Nem tudom, hogyan hívják építészeti szaknyelven.
Kösz, a gyerekeimnek majd összegyűjtöm az őseikről szóló történeteket. Csak az a baj, hogy minél messzebb megyünk visszafelé, a történetekből egyre inkább mese lesz. Így aztán nem tudni, hogy végződik a fikció, és hol kezdőődik a doku. Elég képlékeny a dolog műfaji szempontból. Azt meg a kiadók okkal nem szeretik...
Huhhhh, micsoda elvárások... Ezekután már mindegy is, milyen vjában az anyós, fehér az sose lesz...
De ez a történet az egyik legszebb illusztráció arra is, h nézd meg a zannyát: Most komolyan: télleg az 70éves anyósnak kell a dióval pattania??? Nincs bót arra, v mi van?
Ezek után már nem is csodálkozom, h nem játszik látogatósdit ez az anyós: nyilván nem érzi ott jól magát. Kíváncsi lennék, miért. Biztos megvan annak is az oka.
Jobb lett volna ezt az álszent rámhivatkozást nem látnom... döbbenetes, mit bele nem akarnak magyarázni egyesek a hsz-eimbe... különbenis milyen dolog már idejárni csak azért, h lehessen a topiklakókat fikázni... ilyenre csak az képes, aki tapasztalatlan, és azt sem tudja, miről beszélnek, másrészt becsapja saját magát hazug módon és álszent, az ilyen csökött lelkű ember mélyen szánalomra méltó.
Van benne ambició. Kiskamasz korában tervezte, hogy lesz egy pizzériája, takarító vállalata és egy építőipari cége.:) Az utóbbit akár családi cégként is továbbvihette volna, de nem virágzott fel.
A nyelvtanulás felé is irányítom őket. Bár lehet a mai "keleti szélben" nem az angol kell a német mellé.
A leendő nyugdíjam már zsíroskenyére sem lesz elég.
Amúgy meg Neked elvégre az a fontos, hogy öreg korodra legyen, aki eltartson, ha beüt a krach, nem? Ez itt nem a PD, de azért nyilván sejted, mire gondolok. Na, ahhoz meg pont egy olyan fiúra lesz szükséged, aki nem azt nézi, ki mit vartyog...
De aggodalomra semmi ok. Ha valóban van a fiúban vezető tehetség, akkor csak a hasznára lesz ez is, mert egy vezetőnek nagyon kell bírnia a hülyék kritikáit is. Lehetőleg rezzenéstelen arccal.
Van, aki a sz...ból is tud aranyat csinálni, és van labda, amelyet minél nagyobb erővel vágnak a földhöz, annál magasabbra pattan. Ha fiad ilyen, nincs mitől tartani. Ha meg lekvár a szentem, akkor teljesen mindegy, mit vakog a papi.
Annak idején anyám gondosan kiverte belőlem az ellenállást. Azóta is iszom a levét.
Nem voltam elég erős, hogy megvédjem magam. Most is csak utólag gondoltam, hogy apósom a fiamat lekicsinylő megjegyzésére udvarias felszólítással reagáljak, miszerint ugye indulni készültek.
Jövetelük célja a sértegetett unoka születésnapi ünneplése volt.
Megnyugtattam a fiam, a másik nagyapjától örökölhetett vezetői hajlamot. Tanulhatott volna tőle tisztességet is.
Sajnos emlékképe sincs apámről.
Nem kell aggódnom, apósom gondoskodni fog az unokáiról. Majd nyer a lottón és abból.
Nem viccnek szánta.
A szomorú, hogy egy szenvedélybeteg ezt komolyan is gondolja, ezért jó sok pénzt költ ilyesmire.
Azt is komolyan gondolja, amit italra, ku.. bocs nőcikre, és szerencsejátékra költött azt nem a családja elől veszi el. Nem a fenét.
Apámnak ilyesmi eszébe sem jutott volna. Teljesen más értékrendet mutatott.
Apámnak a tanulás érték volt, míg apósomék csak annyit látnak, hogy ezt a kölyköt még egy évvel tovább kell esetleg eltartani. Micsoda teher szegény fiúk nyakán.
Anyósom előttem bizonygatta, hogy egyáltalán nem kell odaadni a kocsit a gyereknek.
A buszköltség pontosan fedezi a benzinpénzt.
Mivel oszthatja a férjem, mit nem kell még adni a gyerekeknek.
Ilyen pici fiú mellé egy határozott nagylány kell, aki erős kézzel kormányozza a pici fiút és a mamát, felvállalva a konfliktushelyzetet, és tudva, hogy minden csoda 3 napig tart, aztán normalizálódik a helyzet.
Jaj, nagyon tudom, miről beszélek. Ma már csapkodtam mérgemben, amikor huszadjára is megszólalt egy órán belül a telefonom, mire egy 400 kilóméterrel arrébb keletkezett konfliktushelyzetben a lehető legkisebb rosszat tudtam választatni az én 54 éves, egyébként nagyon szeretett, de roppant konfliktuskerülő férjemmel. Mert van az úgy, hogy csak rossz, rosszabb és legrosszabb lehetőségek adódnak, és akkor is dönteni kell és választani közülük. A látvány buli lenne másnak is, egyedül egy házban égnek emelem a szemem, hogy mi van már megint, bevágom a konyhaszekrény ajtaját (valamin ki kell tölteni a dühömet), majd felveszem a telefont, és kissé normalizálódott hangon érvelek, felcsattanok, ha kell, majd megnyugtatok és megoldásokat kínálok. Ne fényezésnek vegyétek, amit írok. Inkább elkeserítő valóságnak, amiből akkor is ki kell jönni valahogy, ha kellemetlen kötelességként tükröt kell tartani a másik elé, hiszen én választottam ezt a férfit, én szeretem ezt a férfit minden erősségével és gyengeségével együtt, és nekem kell megoldani úgy, hogy jó legyen. Miért írtam le mindezt? Mert anyóst is lehet erre az analógiára kezelésbe venni.
így van. akármennyit rágódom, gondolkodom ezen, most már évek óta, csak az jár a fejemben, hogy a pici fiú az, aki generálja a problémákat az örökös libikóka miatt, amit ő maga okozott azáltal, hogy nem tud a mamának nemet mondani, nem tud leszakadni róla. a pici fiúnak jó, hogy két nő "harcol" érte. mindig ő van a középpontban, ahogy gyerekkorában is volt.
Igazából nem is a seggfej anyósokkal van a baj szerintem. MInden családban van olyan ember, akivel nehéz kijönnni. Szokták mondani, hgoy a férfihez megy az ember felesgül, nem a családjához. Ez igaz is, de csak akkor, amikor a másik már leszakadt a családjáról. Ha mégnem akkor ott van a probléma. Szóval nem az elviselhetetlen anyós a baj, hanem a picifiacskája, aki még azon az ötéves kori sziten tart, hogy: "Az én anyukám a legszebeb, az én anyukám a legjobb, az én anyukám lesz az én feleségem." Aztán a hülye anyós, aki ezt a helyzetet élvezi, ahelyett, hogy segítenie a fiának, hogy egy felnőtt és boldog ember legyen, már csak másodlagos.l
Egyszerűen nem tudják elfogandi, hgoy a drága anyucinak lehet rossz tulajdonsága. Pedig a felnőttségnek ez az egyik jele, elfogadjuk, hogy a szülő nem tökéletes. Attól meg lehet szeretni.
A barátom pont ugyanezt csinálja. Ha mondom, hogy az anyja ilyen meg olyan, akkor nem szól semmit, de két nap múlva minden erejével megpróbálja bebizonyítani, hgoy az említett rossz tulajdonság rám jellemző.
Elég öreg? Szüleim 50 felé járták, amikor elváltak. (Mondjuk már előbb kellett volna nekik, de mindegy.) Apám 50 felett talált új társát, anyám 60 felett. Mindketten boldogabbak, mint a házasságukban voltak.
HEHEHE ez a topic :) szerintem erről mindenki tudna mesélni, akinek van anyósa. Nekem valamilyen szinten szerencsém van, de van neki egy két hülyesége...Amikor előáll az abszurd ötleteivel a falra tudok tőle mászni. és hiába próbálom neki meg,magyarázni, h máshogy kéne, meg jobban járna, ha .... hihetetlenül makacs egy nőszemély :D Szerencsére a lánya nem hasonlít rá ebben :D
Nekem kettő van :) mint minden jóból. Az egyik(ex) közel él hozzánk, jó a viszonyunk, igazából egy nagy naiv lélek. Időnként vannak dolgok, amik nem tetszenek neki, de nekem soha nem mondja, a sógornőmmel szoktuk megvitatni :) Igazából jó fej, szereti a nem saját unokáját is. A szó jó értelmében vett egyszerű asszony. A páromat is szereti, ami szerintem nagy dolog(az ő fia, aki az én első férjem volt, autóbalesetben halt meg) Mostani anyósom messze lakik, tisztelem, mert felnevelte nekem a páromat. A gyerekeim között különbséget tett elejétől fogva, és ez jobban fájt, mintha belém rúgott volna. Bár a fiam már felnőtt ember...ez sokáig fájt. Évente 2 szer elmegyek én is hozzá, mert a "nemszeretem"dolgokat már rég nem teszem meg, de a párom miatt kivételt teszek.
Nálunk eleinte minden szép és jó volt. Annyira kedves volt velem. Aztán szépen lassan, amikor már nem akarta fent tartani a látszatot, akkor elkezdett szépen lassan beszólogatni. Persze a párom nem vette észre, hiszen egy pasi nem annyira hiper érzékeny, mint egy nő. De persze amikor a barátnőimnek elmeséltem, hogy miket mondott nekem mindenki egyetértett velem abban, hogy ez nem kicsit bántó. Egy idő után eljutottunk arra a szintre, amikor már a párom is észre vette, leült velük beszélgetni, de hasztalan volt. Ideig- óráig működött, de aztán minden ment a régi kerékvágásban tovább. Ma ott tartunk, hogy nem szívesen megyek el vele a szüleihez, persze a páromnak soha nem tiltanám meg, hogy meglátogassa a szüleit. A lényeg, hogy én nagyon ritkán megyek, és még akkor sem szívesen. Most már a párom is érzi, hogy az anyja nem a legkedvesebb ember a világon, (és akkor még finoman fogalmaztam) de ő az édesanyja, és ezt tiszteletben kell tartani. De egy jó tanács: szülőkkel összeköltözni nem jó ötlet. Inkább távolról szeretni, mint közelről utálni....
