Persze az ember állítgathat fel tetszőleges kategória-határokat, de, azért - úgy gondolom - biztos, hogy az élet minden színterén másképp néznek a pionírokra, az elsőkre. Nyilván a '68-asok az igaziak, de az alkalmassági kritériumok, a felvételi vizsgák keménysége okán, az első pár évfolyam* (joggal?) élvezhet(ne) némi megítélés béli megkülönböztetést! :-))
*Talán az első tíz? - Nem akarok senki későbbit megbántani!!! Mivel nem is vagyok képben, de nekem úgy tűnik, az idők folyamán, lezüllött, leértékelődött - uram bocsá' - eltűnt a Lékaihoz/-ba való tartozás KIVÁLTSÁGOSSÁGÁNAK érzése. Nyilvánvalóan lehetne fejtegetni az okokat - gazdaság(politika) megváltozása, piacok elvesztése, ennek következtében - a hajózás megnehezül(l)ése, célok-, ideálok átértékelődése, oktatási rendszer elmocsarasodása (amerikanizálódása), stb., stb. - de pont ezért nemesülnek a szememben a kezdetek, a „Hőskor”.
http://www.google.hu/search?source=ig&hl=hu&rlz=&q=L%C3%89KAISOK%2C+HAJ%C3%93SOK&btnG=Google+keres%C3%A9s&meta=lr%3D&aq=f&aqi=&aql=&oq=&gs_rfai= Így nem találok semmit ...
Üdvözlök mindenkit. Én ma ballagtam el a Magyar Hajózási Szakközépiskolából. Szép ballagás volt. Én imádtam ezt az iskolát, nagyszerű tanáraim voltak, mint például:Szókontor Pál, Zsuzsandor Pál, Tősér Béla stb. tanár urak. Az iskolának köszönhetem a matrózvizsgám is, amivel sajnos nem nagyon tudok elhelyezkedni. Pedig a Balatoni Hajózáshoz nagyon szívesen mennék. Öt évig jártam ide, nem hiába. Sajnos, ahogy az igazgató úr is mondta nekem: én vagyok az utolsó abból a fajból, akiket még ennyire érdekel a hajózás. Igen engem olyannyira érdekel, hogy egész életemben ezt a gyönyörű, de veszélyes hivatást szeretném csinálni. Nekem mindenem a hajózás. Egy közösségi oldalon létrehoztam egy klubbot, melynek neve: LÉKAISOK, HAJÓSOK, ahova azok belépését várom, akik a Lékai János Hajózási Szakközépiskola tanárai, diákjai voltak és akik most is oda járnak.
Valami magasabb hőmérsékletű szakács nekem is rémlik, valamelyik vontatóról. Egy kínos balesetének a története keringett akkoriban:
Állandóan reménytelenül szerelmes volt, s a kérges szívű hajós népek állandóan cikizték, vagy vastag tréfából évődtek vele. Egy ilyen otromba „évődésből” adódott a baj, a (azt hiszem a csepeli) kikötőben:
Az egyik „kolléga” beszélgetett, poénból(?) kacérkodott vele, ámítgatta hosszasan - sokak füle hallatára, az egyik hajóról átkiabálva neki. A végén azt mondta: Gyere át, majd megbeszéljük! ;-) Erre a vágytól fűtött szakács: Röpülök Drágám! :-))) S valóban!! Úgy elvakult a hévtől, hogy lezúgott a mellékötött uszály rakterébe, a kövekre, s nagyon csúnyán összetörte magát. :-(
Szegény Kovács Katalin! Isten nyugosztalja! Tiszacsegén!
"A csúcs a szakács előkerülése volt, akiről addig is gondoltam, hogy ratyi, de amikor megjelent melltartóban, két fülklipsszel a fülében, minden kétségem eloszlott."
Hát ezt már nem bírtam megállni röhögés nélkül!
1972-1976 Kovács László "B" osztálya Rékasi Gábor Martfű