Ez is jó ötlet, bár a Gerecse 50-en csak a koldusszállási és a Gerecse üdülőnél lévő bélyegzőket érinti közvetlenül az útvonal. A bánya-hegyi és a pusztamaróti bélyegzőkhöz nagyobb kitérőt kell tenni. Arról nem is beszélve, hogy a bár a bánya-hegyi bélyegzőt két irányból is megközelítheted a túráról, de ha ténylegesen nem mész be mindkét irányból, akkor igazából nem járod le teljesen az OKT ezen részét.
Szóval ha nagyon precíz és szabályos (!) akarsz lenni, akkor Tardos után elmész Bánya-hegyre, bélyegzel, majd elgyalogolsz a kéken Pusztamarótig. Utána mész tovább a Gerecse 50-en, és a Bánya-hegy előtti zöld sáv-kék sáv elágazástól először bemész Bánya-hegyre, majd onnan vissza, egészen Koldusszállásig.
Valójában arra gondoltam, hogy az idei Gerecse 50-en kezdeném a kéktúrázást, ott szinte nincs időkockázat, meg aztán végig világosban megy az ember. A Kinizsire azt hagynám, ami még kimaradt, elég lesz az is most, és így repülőrajttal indíthatnám az OKT-t, utóvégre nem kevés ez az 1172,5 km...
Senkit sem fog zavarni, hogy egy Kinizsi Százas alkalmával teljesítetted az OKT ezen részét. Teljesen szabályos.
Szóval az ötleted jó, de két dolgot vegyél figyelembe, az egyik az idő. Kilenc pecsételőhelyet érint a Százas, ebből a dorogi ráadásul kitérő. Ha csak 2-3 percet töltesz el a bélyegzéssel pontonként, az összesen 18-27 perc pluszt jelent, ami azért számottevő lehet a Százas szempontjából. Meglátásom szerint ennyi idő nagyjából kell egy bélyegzéshez, ez persze egyénfüggő is lehet, de nálam például mind az igazolófüzet, mind a bélyegzőpárna külön zacskóban van, a biztonság kedvéért.
Ehhez még hozzájöhet az az idő, ami a bélyegző keresésével telik (ha nem ismered a pontos helyüket). Elképzelhető, hogy mások is pecsételnek, ebben az esetben arra is várni kell.
Szóval összességében a dorogi kitérővel szerintem kb. 25 perc pluszt jelent ez a Százason. Neked valószínűleg ez nem jelent problémát a teljesítést illetően, de azért bele kell kalkulálni.
A másik dolog az, hogy nem biztos, hogy kellemes dolog még ilyesmikkel foglalkozni egy teljesítménytúrán. Hogy őszinte legyek, amikor éppen jó tempót megy az ember, akkor nem feltétlenül hiányzik, hogy megálljon egy bélyegzés miatt. Bánya-hegyen vagy Koldusszálláson már nem biztos, hogy lenne kedvem még a bélyegzéssel is foglalkozni.
Mondjuk akár pont emiatt is lehet másmilyen a következő Százasod. De akár megjátszhatod azt is, hogy a Százason kívül gyalogolod végig az OKT ezen szakaszát, az pedig azért lehet(ne) érdekes, mert más napszakban, akár más tempóval járod végig a már megszokott helyeket.
Nem üthetem be a füzetembe, mert még nincs füzetem. :-D Most kezdtem tervezni az OKT-t, és az jutott eszembe, hogy amikor a végén ellenőrzik a füzetet, és ott látják szépen bejegyezve a dátumokat is, nem mondják-e azt, hogy "Ni má', ni, itt a kolléga látnivalóan a Kinizsit tolta, amire nyilván megkapta a jelvényét, akkor meg mé' akarja eladni OKT-nek?" :-)
Hát persze, ők a kérdést a másik oldalról látják, megengedhetik, hogy a saját túrájukon a kiírás szerinti útvonalon változtathasson a résztvevő, ha az OKT-nak is meg akar felelni. Ezt írják egy helyen:
"Tájékoztatjuk azokat a sporttársakat, akik túránk keretében kívánják teljesíteni az OKT Kesztölc - Koldusszállás szakaszát, hogy kitérhetnek Dorog vasútállomásra, valamint Tokodra a kék nyomvonalán haladva."
Nem értem a kérdést... :-) Én a Szárliget - Mogyorósbánya szakaszt egy ISZI 50 teljesítménytúrán teljesítettem először (és bár nem volt ellenőrzőpont az Öreg-kőnél, oda is felmentem). Mivel az ISZI 50 végig a K jelzésen halad, érintettem minden pecsételőpontot és a füzetembe is bekerült minden, a szakaszhoz tartozó kéktúrás pecsét. Sőt, még az ISZI 50 igazolópecsétjei is bekerültek a füzetembe is, mint "különleges" pecsétek. Így teljesítettem az OKT kiírásban szereplő feltételeket és meg is kaptam érte a kitűzőt. Ha a te teljesítménytúrád is végig a K jelzésen halad, akkor miért nem ütöd be a füzetbe az OKT pecséteket? Ha nem végig a K jelzésen halad, akkor... mi a kérdés?
Az egy másik szempont, hogy teljesítménytúrán valóban nem sok ideje van az embernek nézelődni. De, azért volt időm kimenni a Somlyónál a kilátóponthoz és volt időm (sötétben, egyedül, első ilyen túrán) felmenni az Öreg-kőhöz és így is beértem szintidőn belül. Utána pedig külön is visszamentem a Jankovich-barlanghoz egy gyönyörű téli délutánon. Azóta már jártak a Somlyó tetején és a Kis-Somlyónál is. Ha így nézzük, akkor a teljesítménytúra arra is jó, hogy az ember összeállítson egy bakancslistát, hogy miért érdemes visszamenni az adott helyre.
Tudjuk, hogy mindenki a maga kéktúráját járja, de a kéktúra - szerintem - elsősorban nem a teljesítményről szól. Ha tartani akarod a szintidőt akkor nincs lehetőséged érdekességekhez letérni, helyi emberekkel beszélgetni, nincs részed egy jó logisztika létrehozásában, de a pecséteket benyomhatod. A kéktúra és minden útvonalkövető túramozgalom pont ettől nagyon más, az Magyarországról szól. Aztán , hogy ki mit lát belőle az már az egyéni igényességtől függ.
A Kéktúra szervezői nem kifogásolják, ha egy szakaszt valamelyik teljesítménytúra keretében teljesítünk? (Mondhatnák, hogy ne húzzunk le két bőrt egy rókáról.)
Pl. a Kinizsi Százas gazdái kifejezetten elfogadják az ilyen duplázást.
Az áprilisi bemelegítés után ideje volt egy kicsit komolyabbra venni az alpesi szezonra való felkészülést, így választásom az Alacsony-Tátrára esett. Először nagyzsákos 5 napos túra volt az elképzelés, majd a 3 napos reálisabb terv győzött. A közel 52 kilométeres túra bőven tartalmazott szinteket, nem hiába néztem ki: +2787 m fel és 2535 m le. Szállások terén a helyzet az első bejárással megegyezett, az első éjszakát a Durková menedékházban a másodikat pedig a Stefánik házban töltöttem, utóbbiban rendelkezésre állt rendes ágy. Végül a Durková házban is tudtam ágyban aludni, de ezt nem tudhattam előre, így matrac+hálózsákos verzióval készültem, tehát nagyzsákra volt szükségem. Időjárás terén nem volt rossz a helyzet, a második napi eső végül elmaradt, viszont az első nap kora estéjén sikerült megáznom.
A távolságokra és utazási időkre tekintettel már az előző napon szüleimhez utaztam Budapest mellé, hogy kora reggel tudjak indulni. Másnap már ¾ 5-kor úton voltam, hogy a Népligetből 6:00-kor induló Flixbus-t biztosan elérjem. Előbb érkeztem jóval, az aluljáróban 20 deka fornettis pogácsát vettem, az árán azért meglepődtem. Nem sűrűn veszek ilyesmit, idén úgy néz ki az első és utolsó alkalom is volt egyben. A Zágrábból érkező járat időben érkezett és becuccolás és becsekkolás után kis késéssel indultunk el. A sofőrök nem teljesen voltak képben a pesti közlekedés kapcsán, a Mexikói úti megálló eléréséhez köröztünk egyet, de igazából túl nagy jelentősége nem volt a dolognak, nem irigyeltem őket egy telibe nyomott éjszaka után még mindig úton Krakkó felé. A Mexikói úton két férfi ült be mögém, az egyik félpercenkénti szipogásával tette az utat „szebbé” majd elaludt, ekkor végre csend lett. Én is elaludtam és a parassapusztai határnál ébredtem fel, itt a rendőrség megállította a buszt és volt vagy 10 perc molyolás, amit nem nagyon értett senki, majd haladtunk tovább. Régen buszoztam ilyet sokat, szerencsére van wc az ilyen szükségletekhez, nem egy Homonna-Pozsony állami fapados járat volt ez. Összességében nem volt a 8000 forintos ár a jegyért, végül 25 perc késéssel 10:20-kor szálltam le egyedül Dóvalban (Donovaly). A megálló közvetlenül a nyeregnél van (950 m), átkeltem a főút feletti hídon pecsétet szerezni, majd belevágtam a túrába.
1. leszállás után Dóval-ban
Nem lett volna rossz késés nélkül leszállni, ugyanis a mai 27 km nem volt éppen rövid táv a domborzatot ismerve, de hát mit tud tenni az ember. A napsütéses időben hamar rövidnadrágra váltottam, majd hamarosan emelkedőn át és sípályák mellett hagytam el a turizmusra építő települést. A Vrchlúka nevű (újabb igazoló)pont már 1025 méteren volt, útközben is és itt is szép kilátás nyílott a Prašivá/Malá/Vel’ká Chochul’a tiszteletet parancsoló tömbjére, valamint a Kecskehátra. Ez viszont még odébb volt, Polianky településrész után következett a szép fenyves (talán lassan kezdenek regenerálódni a pár évvel korábbi viharok után a letarolt részek), majd a Bárányfej/Barania hlava helyenként kőgörgeteges oldalában folytatódott a túra. A népsűrűség a közeli Kečkou ház kiágazásánál drasztikusan csökkent, egyúttal újabb emelkedő kezdődött meg a Kečka lapos csúcsára. Ekkor hallottam először dörgést, de ekkor még megúsztam az esőt, északi-északnyugati irányban hullott a csapadék. A Kecska/Kečka 1225 méteres csúcsánál az út jobbos kanyar után szinte teljesen kelet felé fordul a füves hegyi részen, látszódott a következő hegy, a Kecskehát szépen emelkedő domborzata előttem a felhős tájban.
2. kilátás kelet felé, a kihívás adott
3. szép erdei szakasz
4. Kecska csúcsán
Az erdőhatár feletti szakaszok tudnak optikai csalódást okozni, ugyanis az ember sokszor messzire, akár kilométerekre előre is ellát, azt a hamis illúziót keltve, hogy mindjárt odaér. Pedig nem. A Kecskehát csúcsát balról sárga jelzés kerüli meg, a kiágazás a Hadlanka nevű opís text igazolópont, mint a túra igazolópontjainak döntő többsége. A zsák súlyát az újabb emelkedőn is szépen éreztem, a Kecskehát-hegység (másik nevén Ó-hegyi-hegység) legmagasabb csúcsát, az 1330 méter magas Kecshátat (Kozí chrbát, Najvyššie mozgalom érintőpontja) 14 óra előtt értem el, itt már kicsit szeles is volt az idő és borult. A csúcsról először kényelmesen járható ösvény vezet be a fenyvesbe, majd ott gatyafékes lejtő következik a Hédeli-nyeregbe. Útközben kiújult a fogfájásom ami eléggé demotiváló volt, szerencsére a fogmosás segített. A Hédeli-nyeregben (Hiadelské sedlo, 1103 m) ledobtam a zsákomat és a közeli forrásban feltöltöttem vízkészletemet, itt ezen kívül egy zárt padlással rendelkező bivakhely is rendelkezésre áll.
5. folytatás a Kecskehátra
6. Hadlanka-nyereg
7. dél felé esik
8. visszanézve a Kecskehát csúcsa előttről
9. Hédeli-nyereg
Innen indult a nap érdemi de legnehezebb része felfelé a Prasivá/Prašivá irányába. A combos emelkedő papíron csak bő 500 méter szint, de nem volt éppen 2 perc felérni. Az első bejáráshoz hasonlóan ezúttal is napfény és borult idő játéka volt fent az 1675 méteres csúcson, hátul szépen látszódtak a komolyabb hegyek, meglepően sok hóval. A komolyan borús idő hamarosan lecsapott rám, egyre több felhő gyülekezett az égen, nem sokkal később a Kistaraj/Malá Chochul’a (1719 m) és a Nagytaraj/Vel’ká Chochul’a (1753 m) között rám szakadt az ég, összegubózva 35 perces kényszerpihenő következett. Szerencsére ezek után már csak pár csepp esett estig, zsákomat betakarva, esőkabáttal és esernyővel elég szépen megúsztam a rohamot, amennyire lehetőségeim biztosították. A Nagytaraj csúcsa igazolópont, az innen lefelé induló zöld jelzésen bő 400 méter szintvesztéssel érhető el a Tajch bivakház, nekem nem fért bele ennyi szintvesztés és kitérő a terveimbe. A gerinctúra lefelé folytatódott, a következő pont a Košarisko (a magyar neve elvileg Juhakol) csúcsa alatti nyerge volt (1682 m), majd lejtő lejtőben haladtam tovább a kissé holdbéli tájon. Kilométerekre előre láttam a hegyeket és bizony úgy tűnt, hogy világosban már aligha érek a Györk-nyereg alatti menedékházhoz. Némi szép borókás rész után értem el a Sedlo pod Skalkou (Nyerek a Szikla alatt szó szerint, magyar neve: Szkalka alji-nyereg, nem összekeverendő a másnap látott, de nem érintett azonos nevű csúccsal) nevű pontot, mely újfent igazolópont, nevét a közeli Skalka, 1549 méteres magaslatáról kapta.
10. végtelenített emelkedő a Prasivá felé
11. kilátás a Prasiváról a Kistaraj felé
12. Prasivá csúcsán, háttérben alakul az időjárás
13. apokaliptikus látvány dél-délkelet felé nézve
14. Nagytaraj csúcsán a zivatar után
15. folytatás lefelé, a cél még messze
16. kilátás észak felé, Lúzsna látszódik középen
17. Sedlo pod Skalkou előtt nem sokkal
Elhúzódó emelkedő következett, először a Nagy-hegy/ Vel’ká hol’a 1640 méteres csúcsa alatt haladtam el, majd a már régóta nézegetett Latibori-hegy/Latiborská hol’a következett. A kilátásra amúgy nem lehetett panasz, az esőt leszámítva végig szép kilátásban gyönyörködhettem bármelyik irányban. A Latibor-hegy 1643 méteres csúcsára fél 9 előtt értem fel, itt már jobban kezdett fogyni a fény, viszont a cél még odébb volt, az előttem lévő útvonal hegyi „betöltődtek”, szóval még volt hátra a célig. A csúcs után természetesen nyereg következik, melynek neve egyszerűen Latibori-hegyi nyereg/sedlo Latiborskej hole (1540 m) volt. Kezdett leszállni az este, sedlo Zámotskej hol’e (1591 m) elágazásánál már vakuznom kellett a táblás fotókhoz. A Zámotská hol’a 1612 méteres huplija után a következő és egyben utolsó hegy is látszódott előttem, a Györk-hegy/Ďurková.
18. kilátás ismét észak felé a Liptói-Tátra irányába este 8-kor
19. esteledik a Latibori-hegyen
20. a túrázó magánya, avagy haladás az esti fények maradékában a sedlo Zámotskej hol'e után
Szerencsére nagyon jól látok ilyen esti félhomályos időben, így az 1750 méter magas kicsit sziklás csúcsig nem kellett lámpáznom, csak este 10 után. Elértem a kiágazást a Ďurková ház felé (Györk-nyereg/Sedlo Ďurkovej, 1709 m, igazolópont, de a házban pecsételés is megfelelő) és megkezdtem a rövid ereszkedést és egyre inkább kezdett nem tetszeni, hogy nem látok fényeket a közelben. A ház 1623 méteren fekszik, nem lett volna vicces egy vékony hálózsákkal megkísérelni a kint alvást. Közelebb érve is bezártnak tűnt a hely, szerencsére az ajtót nyitva találtam, mondom akkor legalább az előtéri folyosón tudok aludni, ezt magyarul félig hangosan is nyugtáztam magamnak megkönnyebbülve, amikor hirtelen lámpa kapcsolódott fel és a ház egyik gondnoka jött elő a konyhából vagy az étkezőből. Megijedtem kissé, de egyben meg is nyugodtam, hogy nincsen zárva a hely, hanem tudok rendesen aludni. Elnézést kértem a késői érkezésért, ledobtam a cuccomat, a srác mondta, hogy menjek fel az emeletre aludni, nincsenek sokan, mondtam, hogy köszönöm ezzel nem élnék, nem tudok idegenek között aludni, maradok az étkezőben. Már fújtam fel a matracot amikor felajánlotta az étkezőből nyíló üres emeletes ágyas helyiséget számomra, amelyet megköszönve rögtön el is fogadtam. Saját szoba a Durková házban, ez aztán egy életérzés! Nem is számítottam ilyen pozitív fordulatra, negyed órája még azt sem tudtam, hogy a ház nyitva van-e, ehhez képest jól alakultak a dolgok. A kis hálózsák elég is volt, kissé már darabosan mozogva ledőltem, gyors törlőkendős „fürdés” után hamar elaludtam.
21. fekhelyem a Durková házban
Hallottam időről-időre reggel zörgést, de úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb úgyis rendesen felvernek, nem húztam ébresztőt. Hát elég jól sikerült az alvás, negyed 9-ig aludtam. Ezen magam is meglepődtem, utolsó vendégként igyekeztem hamar összeszedni magamat, a kis kitérőre lévő forrásnál vizet töltöttem, kifizettem az 5 eurós szállást, majd elköszönve a ház személyzetétől (2 fő) ¾ 10-kor elindultam. Pár lépéssel később visszafordultam pecsételni, még éppen időben, ugyanis a két srác a második nekifutásom után megindult a kék jelzésen Jecenye/Jasenie felé, gondolom elsősorban élelmiszerutánpótlás céljából.
22. Durková ház kívülről
A ház fölött illő távolságban megreggeliztem, majd visszatértem a szelíden emelkedő gerincre. 17 km volt a mai táv, estére kellett a Stefánik házhoz érnem, nem volt miért sietnem, lassan haladtam. ¾ 12-re értem fel a soron következő, Chabenec nevű 1955 méter magas csúcsra. A csúcs előtt nem sokkal két korombeli nő kérte, hogy csináljak róluk képeket, ezután a Polyánáig nem találkoztam senkivel. A csapadékos idő miatt a jó néhány hófolt volt az úton és az út közelében másnappal bezárólag. Egész nap napsütéses idő volt szép kilátással, tehát a kondin kívül a túra másik fő célja is teljesült: az első bejárás során 7 évvel korábban esőben és ködben bejárt szakaszok megismétlése normális időjárással. A nagyobb hófolt után jókora lejtő után hegyoldalban futó ösvényen haladtam, menet közben egy zergét is megfigyelhettem a közelben. A következő pont, amely egyben igazolópont is a Katlanok-hegye/Kotliská (1937 m) csúcsa alatt közvetlenül lévő elágazás volt, ahol sárga jelzés ágazik ki a közeli Szkalka/Skalka nevű 1980 méteres csúcs irányába és folytatódik tovább lefelé. Korábban volt olyan kósza gondolatom, hogy zsák nélkül kiugrok a Skalkára, de az elágazásban szembesültem vele, hogy igen, az út még téli zárás alatt van és láthatólag betartják, mert nem láttam a hóban nyomokat. Sebaj, úgysem álltam annyira jól az idővel, hogy 1-1,5 óra plusz kényelmesen beleférjen.
23. visszanézve délnyugat felé a ház irányába
24. pazar kilátás a Liptói- és Magas-Tátra felé a Chabenec csúcsáról
25. Katlanok-hegye, kiágazás a Szkalka felé, lejjebb figyelmeztető tábla jelzi a lezártság tényét
Lejtőben értem el a Krizsi-nyerget/Krížske sedlo (1775 m), ahol kék jelzés ágazik ki, amelyen szintén elérhető a napi úticélom, de nekem a gerinc kellett. Újabb elnyújtott emelkedő vezetett a Polyána/Pol’ana 1890 méteres lapos csúcsára, az innen észak felé induló sárga jelzés szintén le volt zárva. A gerinc piros jelzését melyen haladtam tudomásom szerint nem szokták lezárni 60 cm hó alatti mennyiség esetén, tehát ha nincsen sok hó, akkor télen-nyáron egyaránt járható. Itt jöttek szembe páran, közeledtek a népszerűbb részek. A Polyána-nyereg/Sedlo Pol’any 53 méterrel van alacsonyabban a csúcsnál, a Deménfalvi-völgy/Demänovská Dolina völgy felé ismét sárga jelzés ágazik ki. Ismét emelkedni kezdett az út és hamarosan elkezdődött a több kilométeren át szinte összefüggően tartó kövekből kirakott „klatyiköves” rész. A komoly munka közel 30 évig, 1964-1993 között zajlott, zömében diákmunkában dolgoztak itt az önkéntesek havi bontásban reggel 7-től délután 5-ig, majd utána a menedékházakban aludtak, vagy bivakoltak. Az biztos, hogy nagy segítség ez a turistáknak és környezetkímélő is, a kevesebb erózió miatt. 15:50-kor érkeztem meg kis kitérővel a Deres-re (Dereše, 2004 m), mely az első kétezresem volt. A Chopok-hoz közelítve egyre több és nagyobb hófoltok lettek, majd elértem az Alacsony-Tátra második legnagyobb csúcsát a 2024 méteres Chopok-ot. Pontosabban először az alatta lévő Kő-menedékházat (Kamenná chata) értem el, ahol pecsételtem, majd a cuccomat hátrahagyva mentem fel a kőtörmelékkel borított csúcsra. A nap panorámái között az egyik, ha nem a legjobb hely volt ez, szépen látszódtak a észak felé a Liptói- és Magas-Tátra csúcsai, dél felé pedig az Érchegység és a többi domborzat ameddig a szem ellátott. Eszembe jutott a 3 évvel ezelőtti túra amin a párommal ismerkedtünk meg, ott és a Chopok csúcsán is készült egy csoportkép arról a szép napról. Akkor kocsival érkeztünk összesen négyen a Chopok alatti Trangoška parkolójába, majd a sárga jelzésen értük el a gerincet, haladtunk a Štefánik házig, majd a zöldön tértünk vissza a kocsihoz. Hazafelé egy gyors Ipoly-forrás látogatás is belefért, tömegközlekedéssel csak a kis darab gerinctúra lett volna 3 nap, akkor is a fő motiváció az évekkel korábban ködben és esőben bejárt szakaszok ismétlése volt értelmes időjárás mellett. Akkor nem írtam beszámolót az útról, tulajdonképpen most is ugyanazt a részt jártam le a gerincből, mint most egyedül, csak a Gyömbérre nem mentem fel.
26. a túra folytatódik a kissé "Milka tehén" jellegű hófoltos tájon: balra a Polyána, középtől jobbra a Chopok, tőle még jobbra a Gyömbér csúcsa látszódik balra hátul a Magas-Tátrával
27. Polyána-nyereg
28. kövekkel kirakott ösvény, komoly munka volt kiépíteni
29. kilátás a Deres csúcsáról a Chopok felé
30.-33. Chopok, 2024 m, körpanoráma észak-dél-kelet-nyugat felé
A cuccomhoz visszatérve volt egy kis tanakodás a dél felől közeledő dörgős felhők miatt, de szerencsére megálltak a völgyben, így tudtam továbbhaladni. Kikövezett lejtőben folytatódott a túra a Deménfalvi-nyeregig/Demänovské sedlo (1756 m), majd újabb elnyújtott emelkedő következett a Dara-hegy nyeregig/Krúpovo sedlo (1915 m), ahová fél 8 előtt érkeztem meg. Pár lépést tettem a Dara-hegy/Krúpova hol’a csúcsára (1922 m) a zöld jelzésen, majd lefotózva és kiélvezve a panorámát megindultam lefelé. Azt már korábban eldöntöttem, hogy a maradék idő szűkössége és a viszonylag sok hó miatt a Gyömbér ezúttal kimarad, ott amúgy is sikerült 3 éve szép képeket csinálnom, szerencsére akkor is megúsztuk a napot eső nélkül. Jó két km maradt még a célig, amely a Gyömbér oldalában vezető ösvényen haladt, féltávon becsatlakozott a Krizsi-nyereg felől a kék is. Nem mindig itt vezetett a piros, korábban a Krupa-nyeregből a Gyömbéren át közvetlenül vezetett le az ösvény a Štefánik házig, amelyet 1993-ban elméletileg szezonálisan zártak le a turisták elől, gondolom télen járható, legalábbis a leírás 15 centi feletti havat emleget. Ezt már pontosan a ház mögötti (egykori) elágazásban lévő tábláról tudtam meg, a nem túl magas szintű angol tudásommal. Az ösvény járható most is hó nélkül, csak a büntetés kockáztatása mellett. A lezárás az erózióra hivatkozva történt, kicsit képmutató dolognak tartom ezt: itt lezárták az ösvényt, de a Chopok oldalában vezető dózerút nem olyan régen készült el pár kilométerrel arrébb. ¾ 9 előtt érkeztem meg a teljes nevén Chata generála Milana Rastislava Štefánika menedékházhoz.
34. lefelé a Chopok-ról
35. Gyömbér csúcsa közelebbről: látszik a nem kevés hó, ami talán nem lett volna leküzdhetetlen, de az idő is kevés lett volna rá, így inkább haladtam tovább
36. a Dara-hegyi-nyereg előtt visszanézve
37.-38. Dara-hegyi panoráma nyugat és észak felé, hátrébb a Liptói-víztározó is látszik
39.-43. Gyömbér panoráma 2020. júniusából: északkelet-észak-nyugat-délkelet és kelet felé nézve, utolsó képen jól látszik a lezárt direkt út a Stefánik ház felé
44. ismét lefelé
45. érkezés a Stefánik házhoz háromnegyed kilenc előtt
A házba belépve az előtérből az étkezőbe mentem, ahol látták, hogy szlovákkal nálam nem sokra mennek, így kiküldtek a konyhából egy angolul beszélő fiatal leányzót, Sárát, kiderült, hogy vele beszéltem le mailben a szállást. Megmutatta a szobámat, melyben egyedül tudtam aludni (májusi hétköznap este még történhet ilyen csoda még jó idő mellett is), a 35 eurós árból a reggelit tudtam lealkudni, így 28 euró lett a végösszeg. Pecsétem a már említett 2020. júniusi túráról volt innen. Az emeletes ágyas szobámban kétfogásos vacsorát csináltam (leves, virsli), szerencsére csap volt a szobában a mosogatáshoz. Ezen kívül rendelkezésre állt egy olajradiátor is, amely jó szolgálatot tett a törülközőszárításhoz később. Nincsen sok konnektor, de ez egyedül nem volt zavaró, teltháznál már okozhat érdekességeket, ha többen töltenék a telefonjaikat. A házat még abban a korban újították fel legutóbb, amikor a konnektorok számának még nem volt nagy jelentősége egy szobán belül. A kellemes fürdés a szemközti tusolóban nagyon jól esett, új emberként feküdtem le az egyik bal oldali emeletes ágy alsó térfelén.
46. szobám a házban, nem kizárt, hogy 2017. májusában is ebben a szobában aludtam, csak akkor az egyik ablakhoz közelebbi ágy felső részén
Másnap már világosodás után fel-felébredten a kissé hűvös szobában, az ablakhoz lépve derült ki, hogy nyitva hagytam a vacsorafőzés miatt és úgy maradt. Így már érthető a hőmérséklet. 6 órakor már szép napsütéses idő volt kint, a reggeli rutin után negyed 7 körül indultam útnak a háztól, utána nem rögtön SNP emlékmű mellett haladtam el, majd az első magaslat alattról (Királyka-hegy, 1807 m) még szebb kilátás nyílott a hófoltos Gyömbér oldalára. Többsávos lejtőt követően a Királyka-hegy nyerge következett (Králicka, 1682 m), a smerovnik és környéke hóban állt. A következő emelkedőn volt egy jókora hótömeg amin át kellett kelnem, majd az Úr-hegy (Panská hol’a) után viszonylag hosszú lejtő vezetett a Kumstó-nyeregbe (Kumštové sedlo, 1549 m), amely igazolópont. Innen alig egy kilométerre, a Bocianské sedloban található bivakolási lehetőség. A borókás után egy szép kis rét következett, mely az Alpokra emlékezetett. Körben amúgy az egész út során szép kilátásban gyönyörködhettem a célig.
47. reggeli visszatekintés a házra és a Gyömbérre
48. többsávos ösvényen a Králicka nyerge felé, a szemben balra lévő hósávon átkelés nem volt annyira vicces, meredek helyen maradt meg
49. visszanézés a Gyömbér felé utoljára
50. lent középen a Kumstó-nyereg következik, hátrébb jobbra a Lajštroch csúcsa látható
51. kilátás délnyugat felé
A következő és egyben utolsó emelkedő a Lajštroch (1602 m) csúcsára vezetett fel a végén fenyvesben. A csúcs előtt telefonhívást kaptam egy otthoni munka kapcsán hívott az érkező szakember. Mivel a túrám már előre megvolt tervezve a szabadságom alatt, így szüleim segítségével leszerveztem a helyettesítést is, mindenkivel mindent előre leegyeztetve, de a szakember előbb érkezett, így telefonon mondtam el neki a részletes helyzetet. Ez kizökkentett a túra ritmusából és ez már így is maradt a célig. A Lajštroch csúcsa után az azonos magasságú Rovienky nevű magaslatra vezetettek a lépteim a közel vízszintes ösvényen. Innen komoly lejtő következett lefelé, 1450 méter környékén értem el a fenyvest, majd egy jobbos kanyar után folytattam az utamat lefelé.
52. Lajštroch, 1602 m
53. a túra utolsó lejtőjének nagyjából közepén
A sípályáról már látszódott a túrám célpontja, a felvonó alatt haladtam el kétszer, majd elhanyagolt épületek mellett érkeztem meg a 72-es főúton található Ördöglakodalom-hágóba (1238 m). A főút túloldalán lévő vendéglátós egységekhez zebrán át vezet a kijelölt út pár hevenyészett lépcső után. Mivel pecsétem már szerencsére volt a füzetemben (egy másik úton szereztem be), így pár fotó után a buszmegálló felé vettem az irányt. A továbbvezető útra vetettem egy pillantást, de egyáltalán nem bántam, hogy most megszakítom az utat, az Alacsony-Tátra keleti része ugyanis a nyugati résszel ellentétben eléggé nomád történet, sátor nélkül nem igazán vágnék neki. Tervben volt még egy pár nappal későbbi, május végi visszatérés, de ez végül kimaradt. A megálló nincsen túl szerencsésen megalkotva, ugyanis öböl nem tartozik hozzá, így csak az útszéli megállás marad, az is nagyjából az utolsó pillanatban,mert a hágó egy jobbos kanyar után következik és a tetőpont után rögtön lejteni is kezd. A leírtak buktatókat az érkező busz vezetőjének sikerült leküzdenie, így a Čertovica, motorest megállóból nagyjából 10 órakor (9:55 volt a menetrendben, pár perc csúszás volt) a busz fedélzetén el tudtam indulni Pozsony felé.
54. Ördöglakodalom-hágó karnyújtásnyira, az SNP a szemben látható Ördöglakodalma-hegy (Čertova svadba, 1463 m) mellett, majd mögött halad el
55. várakozás a buszra a túra végpontján
56. Pozsonyligetfalu legkevésbé sem szép állomásépülete, átszállás
Több, mint 3,5 órás érdekfeszítő utazás következett, a Flix-es útból okulva, már kapásból telefonnal, power bankkal és fülhallgatóval, valamint vízzel szálltam fel, így viszonylag kevésbé volt unalmas. Szerencsére wc is rendelkezésre állt. Nyitra környékén újabb telefonhívást kaptam az otthoni munka miatt, hiába szerveztem le időben mindent, így is maradtak nyitott kérdések, de végül sikerült őket orvosolni. 13:45-kor szálltam le a pozsonyi buszállomáson, mely finoman fogalmazva sem a vasút környékén van, így trolibuszozás, majd átszállás után érkeztem meg Pozsonyligetfaluba. Itt spontán módon összefutottam egy ismerősömmel is, együtt utaztunk a 14:49-es vonattal Rajkán át Hegyeshalomig, majd a Hegyesből 15:40-kor induló Flirt motorvonaton Csornáig. Itt elköszöntünk, én pedig autóval tértem haza.
Ennyi idő után már nem minden mozzanatot könnyű rekonstruálni, egy apróságba én is belefutottam, amely a következő túra után történt, tehát helyesen:
"A főpályaudvaron leszállva, a következő 93-as busszal utaztam Pozsonyligetfaluba, ahonnan a 16:49-es vonattal mentem tovább, közben egy ismerőssel is összefutottam, spontán módon."
"amely 17:40-kor indult, negyed 7 után kicsivel elköszönést követően már szálltam is be Csornán"
A márciusi csereháti túránk után ideje volt megkezdeni a 2023-as nagyzsákos szezont. Választásom az SNP Vénasszony-hágótól/Pezinská Babától északra eső szakaszára esett, az eredeti terveim jóval optimistábbak voltak, mint a valóság lett, így végül az első bejáráshoz hasonlóan Bikszárd/Buková lett a végállomás, papírforma szerint 45,1 km hosszban, bő 1700 méter szinttel felfelé és majdnem 2050-el lefelé.
Időjárás kapcsán nem volt a legideálisabb a helyzet: ha sok esőt nem is, de közel fagyos idő volt várható így április végére, egy hidegfrontnak köszönhetően, sátorban a második éjszaka nem volt a legkomfortosabb.
A Pezinská Babához 2-3 buszjárat megy fel irányonként naponta, szóval a reggeli után, csak a délutáni jöhetett szóba. Ennek megfelelően nem kellett korán kelnem, csornai ebéd után a 12:38-as vonattal utaztam Hegyeshalomba, majd onnan a 13:33-as vonattal Pozsonyligetfaluig. 93-as buszozás után a pozsonyi főpályaudvaron próbáltam orvosolni a bepakolás egyetlen fiaskóját, az otthon maradt dezodort, de nem jártam sikerrel (szerencsére a viszonylag hűvös időjárás miatt a szagom a túra végére is tűréshatáron belül maradt). Megvettem a 2 eurós teljesárú jegyet Malackáig, ahová 14:48-kor indult el a Laminátka+ráncfelvarrott régi személykocsis, kissé szakadt vonat. Útközben a 7 perces átszállás kétségessé vált a megengedettnél sok helyen jóval lassabb haladás miatt, a kalauznak jeleztem átszállási szándékomat, de sok okosat nem tudott mondani, egy angolul is beszélő utastárshoz irányított. 2023-ban még mindig kihívás az ilyesmi, itt is. A srác ugyan nem utazott, de együtt érzett velem és futva kimentünk leszállás után a malackai állomás túloldalán található buszállomásra, szerencsére a busz is késett, 15:32 helyett nagyjából 15:40-kor sikerült elindulni. Teljesen az az érzésem, hogy már lassan tökmindegy melyik szomszédos országban lenne ilyesmi, a lényeg nagyjából ugyanúgy történne…ezúttal szerencsém volt. Általában összejönnek a csatlakozások, csak a feszültség az elérésük miatt nem éppen kívánatos, főleg többé-kevésbé rendszeresen. A városban egy darabig a dugóban araszoltunk (ennek volt köszönhető ezúttal a csatlakozás elérése), majd utána már kicsit tempósabban haladt a kisbusz Bazin (Pezinok) felé. Az 540 méter (az útnál lévő smerovnik szerint 530 m) magasan lévő nyeregben 16 óra után szálltam le, ködben.
1. Laminátka (240-es sorozat) által továbbított jókúti személyvonat, hát van még hová fejlődni, menetrendszerűség terén is
2. jó másfél órával és pár száz méter szinttel feljebb a Pezinská Baba buszmegállójában, a túra kiindulópontja
Pecsételni sehol sem tudtam a közelben, így maradt az igazolófotó, majd a hátamra vettem a zsákot és megindultam felfelé. A ködös idő egy darabig kitartott, nem volt éppen a legkellemesebb, de nem fáztam. 2016. nyarán egy most már volt kolléganőm kísért el ezen a szakaszon egy darabig, ezúttal egyedül faltam a szinteket a felfelé, a Čmel’ok 709 méteres lokátoros csúcsa volt az első említésre méltó pont, majd a Javorina nyeregbe (615 m) ereszkedtem le, hogy utána újra felfelé menjek egy komolyabbnak mondható emelkedőn régi villanyoszlopk mellett a Jágrová 713 méteres magaslatára, amit éppen csak egy fára szögelt tábla jelez. A maradék köd miatt az ösvénynek volt egy kis misztikus hangulata, egy irtásos rész után nem sokkal, volt egy rövidebb kilátásos szakasz is, ezek után fél 7-kor érkeztem meg az Ördög-hegy/Skalnatá 704 méteres, alapesetben szép kilátópontjára, ezúttal a kilátás elmaradt. A lejtős ösvény után következő napirendi pont a Čermák rétje (590 m) volt, ahol szívesen sátraztam volna, de szerettem volna haladni, ekkor még az utólag (is) irreálisnak mondható miavai cél volt előttem (az eredeti tervem 4 napos volt, még úgyis karcos lett volna, de hát tudnak ilyenek lenni a szezon előtti fotelból tervezések, még nálam is megesik ritkán ez).
3. Čmel’ok 709 méteres csúcsánál
4. villanyoszlop a régi keréknyomon mentén
5. Jágrová tetején
6. ködös erdőben
7. korlátozott kilátás útközben
8. lényegében nulla kilátás a Skalnatáról lefelé
9. Csermák rét/Čermáková lúka, szívesen sátraztam volna itt, de haladni kellett
Így a „V” alakú elágazásban észak felé haladtam tovább a piroson, hamarosan elkezdett esni az eső, ami ki is tartott egy darabig. A lassan beköszöntő estében esőben és némi sárban haladás nem volt éppen felemelő, igyekeztem a ¾ órás részt minél hamarabb letudni, a fáknak még nem volt annyi levele, hogy valódi védelmet nyújtson az eső ellen. 19:55-kor érkeztem meg a napi úticélomat jelentő Hubalová nevű ponthoz, 7 évvel korábban is itt aludtunk, szintén sátorban. Ez a hely opís text igazolópont is egyúttal. Még csöpörésző esőben állítottam fel a sátrat oda, ahova az első alkalommal is, majd becuccoltam, ezek után annak rendje és módja szerint el is állt az eső. Kár, hogy a kívülről vizes bakancsom nem szárad olyan gyorsan. Levest főztem, majd eltettem magamat másnapra.
10. visszanézve a Skalnatá irányába
11. éjszakai menedékem
Reggel 7 körül keltem, összepakolás után az aszfalton a közeli forráshoz mentem víztöltési céllal, a jéghideg vizet érintve nem bántam az este kihagyott fürdést. Negyed 9-kor indultam el, reméltem, hogy a Záruby után tudok majd valahol sátrazni. Kerítés mellett haladva pár perc után értem el a Panské Uhliská nevű pontot, a kék jelzés kiágazását, amely a Hubalovától kísért el a pirossal fonódva idáig. Vihar által letarolt erdő helyén lévő réten és az ép erdő mellett vezető ösvényen mentem tovább, a következő említésre méltó pont, a Horný vrch rövid sziklás részei, sajnos a kilátást kezdi benőni a növényzet. Nyaktörő sziklás lejtő után természetesen újra emelkedés következett, majd újabb lejtő után az 525 méteren lévő Szikla-nyerget (sedlo Skalka) értem el, amely igazolópont is, itt változatosság kedvéért ismét kék jelzéssel találkoztam.
12. újra úton, itt az erdő szélén
13.-14. Horný vrch korlátozott kilátópontja, majd köves lejtője
A lassan tavaszodó erdő amúgy szép volt. Innen hosszú lejtő vezetett a Széleskút (Solosnica) felé vezető völgyben futó sárga jelzésig. A piros kiágazása előtt megálltam tízóraizni egy pad+tájékoztató tábla párosnál, éreztem, hogy nem lesz ez így egyszerű és még ezután jött csak a szint java: 262 méterről kellett felmennem a Meszes (Vápenná vagy másik nevén Rostúň) 752 méteres csúcsára, tehát 500 szint volt még a csúcsig. Innentől az első bejárás során is egyedül haladtam és ezúttal is. A kis tavat követő kiágazás után az ösvény először szelíden, majd meredekebben emelkedett a 400 méteren lévő kilátópontig, a Kis-Meszes/Malá Vápenná (574 m) gerincének aljában, a pár lépéses kitérőt a pirosról balra mindenképpen érdemes megtenni. Régen az SNP a Kis-Meszest is útba ejtette az ún. Katka ösvényen át, ám a gerincről már lekerültek a jelzések és a most is ismert helyen vezetnek felfelé.
15. kicsit lejjebb több tavasz volt már
16. Széleskút táblája, nem sokáig tartott a rövid völgyi szakasz
17. kilátópont a Kis-Meszes gerincének aljában
A következő smerovnik a Pod Malou Vápennou pontnál volt, innen kezdett el a széles ösvény komolyabban emelkedni. Érdekes módon minél feljebb haladtam egyre több volt a medvehagyma az út két oldalán, a levegőt is megtöltötték kellemes szagukkal. A Pod Vápennou pont után már nem sok hiányozott a csúcsig, ahová fél 1-re értem fel. Kitikkadva másztam fel a kis kilátóba, éreztem, hogy valóban szezonkezdő ez a túra, az egy hónappal korábbi csereháti túra még ha távban nem is volt rövid, de haladós, kis zsákos volt. A kilátás felhős, de szép volt, látszódott a tegnap érintett Čmel’ok lokátora és a következő kihívás, a Burján-hegy, vagy más néven Záruby tömbje is.
18. medvehagymás ösvény
19. Meszes/Vápenná/Rostúň csúcsa a kis kilátóval, 752 m
20.-21. kilátás délnyugat és dél felé
22. kilátás északkelet felé a Burján-hegy/Záruby tömbjére
Az opís texthez elkészítettem a fotót, majd lefelé vettem az irányt. Útközben jobbról, a meredek sziklás hegyoldal felé volt még néhány hívogató kilátópont, de igyekeztem amennyire lehetett tempósan haladni, ekkor már nagyjából világossá vált, hogy nagy valószínűséggel az Éleskő vára alatti sátorhelyen fogok ezúttal is aludni. A Mesačná rét forrását szépen megcsinálták, itt egy negyed órás kényszerpihenőm volt egy zápor miatt. Tudtam, hogy ezek után egy kevésbé érdekes átkötő jellegű szakasz fog következni. A sedlo Uhliská nevű pontot, ahol ismét kék jelzés ágazott ki hamar elértem, majd ösvényre tértem rá. A soron következő füves huplik közül a Klokoč (661 m) kilátását emelném ki, a néhány tucat méteres kitérőt megéri. Furcsa volt a 661 méteres laposabb csúcs szélén elhelyezett csúcskeresztben éktelenkedő ránézésre is száz darab feletti szög.
23. nem túl messze esett, ez a hullám kaphatott el nem sokkal később engem is
24. forrás a Mesačná rétnél
25. Uhliská-nyereg
26. a Klokoč 661 méteres magaslatán
A fák között időnként megmutatta magát a detrekői vár. Az Amon-rét/Amonova lúka (560 m) szép nagy rétje előtt az út keréknyomra váltott egy rövid időre, a Kubasová nevű pontot ismét ösvényen értem el. Innen újra keréknyomon haladtam a Mon Repos nevű házcsoportig (előtte van egy kevés autóval nem igazán járható rész), ahol igazolópont is van. A védett épülettel ránézésre nem sokat törődnek. A felírós igazoláshoz csináltam képeket, majd a közeli forráshoz mentem a vízkészletemet pótolni. Ezek után egy ritka alkalom következett: sikerült foltos szalamandrát fotóznom! Emlékeim szerint 10 év alatt kétszer találkoztam velük, ebből az egyik a kéken Nagyhuta előtt volt, a másikat már nem tudom. Fekete testvéreikkel sokat találkoztam már az Alpokban, de a szép fekete-sárga mintás kis kétéltű igazán ritka pillanat volt számomra. Sajnos a Kubasová után a keréknyomon egy kilapított példányt is láttam, de ez nyilván nem számított bele a találkozások számába. Maradtam a keréknyomon egészen a Vörös-hegy (Červená hora) nevű pontig, főleg erdőben haladva. Egy darabig még győzködtem magam útközben, hogy legalább Jókőig (Dobrá Voda) menjek el másnap, de végül a bikszárdi (Buková) kiszállás lett a reális célkitűzés. A keréknyomról ismét ösvényre tértem, amikor újabb zápor kapott el, megnéztem gyorsan a térképet a telefonomon és pár száz méterrel későbbre esőbeállót jelzett, ami szerencsére ott is volt. Mákom volt vele, egy órát ücsörögtem a tető alatt, mire elvonult az eső és kisütött a nap. Ekkor már negyed 7 felé járt az idő, nem hiányzott ez az újabb időveszteség, de hát ázni sem éppen kellemes dolog, főleg rendes szállás nélkül.
27. Mon Repos, érkezés
28. a nap egyik fő látványossága a foltos szalamandra volt
29. a túra folytatódik
30. esőbeálló a Vörös-hegy elágazása után, jókor voltam jó helyen
Immáron sokadjára keréknyomra tértem rá pár lépés után és erdőkön és rétek mentén haladva értem el a Brezinky környékén lévő aszfaltos utat. A furcsa módon kamerával figyelt elágazásból már látni lehetett a Bikszárdi-víztározót (vodná nádrž Buková), itt tavalyelőtt ősszel voltunk a párommal, amikor a Najvyssie mozgalom második bejárásának bronz fokozatához a Burján-hegyet másodjára is meghódítottam, a kocsit a víztározó melletti hétvégi házaknál hagytuk. A néhai Brezinky turistaház szomorú torzója az út mellett várja a kétségesen eljövő szebb napokat, a soron következő elágazásban haladtam egyenesen, majd nemsokára az Éleskő vára alatti elágazásnál (Rázcestie pod Ostrým Kameňom) tértem le az aszfaltról. Egy újabb, ezúttal rövidebb medvehagymás rész után a széles ösvény meredekebbre váltott a naplementében, végül 19:52-re értem el a hajtűkanyar külső szélén lévő sátorhelyet, mely már 7 évvel korábbról ismerős volt. Még lámpázás nélkül fel tudtam állítani a sátrat. Hazatelefonálás, zacskós leves főzés és sajtos virsli sütés után dőltem el vízszintesbe.
31. zápor után napfényes volt az este, a képen a Bikszárdi-víztározó és környéke látható
32. Brezinky néhai turistaháza is látott már szebb napokat
33. naplemente a fák között a sátorhelyem előtt nem sokkal
34. táborhelyem, ahogy ekkor is, úgy a tegnapi sátrazás helyszíne is megegyezett az első bejáráséval
Éjszaka nem volt túl melegem, a magammal hozott dekás testmelegítőtől többet vártam, konkrétan azt, hogy bedobom a hálózsákba és jó lesz, ehelyett csak maga a melegítő környékén volt meleg, tehát csak 1-1 testrész erősen korlátozott melegítésére alkalmas. Mivel a maradék 12 km már nem volt túl sok, így vekkert nem húztam, végül negyed 9-es keléssel 9:10 körül indultam el. A következő hajtűkanyarnál szépen látszott a víztározó, utána nem sokkal érkeztem meg Éleskő várához (569 m), tavalyelőtt ugyan alaposan megnéztük a helyet, de ezúttal is rászántam az időt, a szép fekvésű, Vitányvárra emlékeztető valamikori erősségre és a kilátás megtekintésére.
35. napfényes időben nézelődtem Éleskő várában, háttérben a köves, sziklás Záruby gerinc
36. visszanézve a víztározóra a várból, jellegzetesek jobbra a szélkerekek a környékre
Ezek után sziklás gerinc következett, persze nem magashegyi módban, de azért nem ártott odafigyelni. Az első bejárás során ezen a részen vert el az eső, majd tértem vissza a már említett sátorhelyre. Visszanézve rövid ideig még látszódott a vár, majd feljebb haladva visszatekintve a detrekői várra sikerült párszor szépen rálátnom. Egy idős bácsi, aki szintén SNP teljesítő jött szembe, ő két részletben járta végig a túrát, dóvali megszakítással. Hát ilyen is van. A sziklás gerinc után az ösvény még erdőben egyre több köves, sziklás rész mellett elhaladva éri el a 768 méteres Burján-hegy, vagy szlovákul Záruby csúcsát, amely természetesen igazolópont is. Első bejárásnál köd volt, második alkalommal esteledett bőven, immáron harmadjára itt járva volt a legjobb kilátás, de az is erősen korlátozott az erdő miatt, inkább csak kilátás sávnak mondanám. A poén az, hogy a csúcs alatti részen szélvédett módban lehetett volna aludni, mindenre én sem emlékezhetek, na meg már idő sem lett volna rá már este, továbbá a hideg miatt sem volt tanácsos feljebb aludnom.
37. sokadik nekifutásra végre az elemek is úgy gondolták a fényképezőmben, hogy szeretném lefotózni a detrekői várat a távolban
38. Burján-hegy/Záruby 768 méteres csúcsán, a túra legmagasabb pontja
Innen ismét medvehagymákkal szegélyezett úton haladtam tovább, a Holló-sziklánál (Havrania skala, 602 m) szép kilátás nyílott a környékre, a bélaházi (Boleráz) víztározó, a környékbeli kisebb-nagyobb települések és domborzat mellett a bohunicei atomerőmű 4 vaskos kéménye is látszódott az alapjáraton napos, de itt pont felhős időben. A szikla alatti 448 méteren lévő elágazást a medvehagymák mentén hamar elértem, majd az erdőből egy irtásos rész után értem ki, egy nagyobb réten magasfeszültségű vezeték alatt keltem át, majd immáron keréknyomon fenyves-lombhullatós vegyes erdő után értem el Bikszárd hétvégi házas részét. A házak döntő többsége jó állapotban van, a Bikszárdi-patakon szerencsére nem kell átgázolni, az ösvényen van egy lehetőség átkelni felette, még az út lényegében a patakmederben halad egy keveset. Kiértem az aszfaltos főbb útra, a bő 800 méter elég is volt belőle, közben elhaladtam az útszéli kőbányánál is.
39. Holló-sziklánál, háttérben az atomerőmű füstölög
40. medvehagymás ösvényen ezúttal lefelé
41. Bikszárd határában a hétvégi házaknál
42. forgalmas kőbánya
Az aszfaltról észak felé tértem le, majd újra házak között haladtam, a térképen jelölt forrásnál vizet töltöttem. A Pučavka nevű rész központi elágazásában jobbra tértem, majd 14 órakor elhagytam a házakat. Mindig a túra vége szokott a leghosszabb lenni, ez alól ez az alkalom sem volt kivétel. Ösvényen értem el a Dúbrava nevű pontot, ahol a földutat derékszögben kereszteztem, majd megindultam lefelé, először továbbra is ösvényen, majd újra keréknyomon, ahol balra elkerített terület mentén értem el a Dolná Raková pontját (239 m), amely a túra végét is jelentette. 14:31-re értem ide, a vasúton jobbról, azaz Nagyszombat felől egy szlovák Kocúr becenevű dízelmozdony haladt át a bikszárdi megállóban és tartott Jókút felé. A smerovnikot lefotóztam, mivel ez a hely is igazolópont, majd elköszöntem a piros jelzésektől és a vasúti pályán átkelve, rövid rezsimenetben a megálló túlsó végébe vánszorogtam.
43. utolsó emelkedő az erdőben
44. Bikszárd/Buková megállóhely, a túra végpontja
Bőven elég volt ennyi, nem tudom mikor fogok innen továbbmenni észak felé, innen egy jókora ugrásra van a következő másodjára is bejárt rövidke szakasz Trencsénben. Dévénytől idáig megvagyok ismét, egyáltalán nem sürgős ez az egész, ha egyáltalán valaha újra összeér majd az egész nekem, idővel majd kiderül. A lepusztult megálló semmit nem változott évek alatt, csak egy padot sikerült a korlát mellé szerkeszteni. A 14:51-es vonat 2 perc késéssel érkezett és ezúttal már nem a Laminátka+2 kocsi összeállítással, hanem az új RegioPanter/Skoda (én csak Régiópancsernek hívom, utalva a cseppet sem szép külsejére) érkezett, melynek fedélzetén Nagyszombatig utaztam. Belülről egyébként kulturált a vonat, most utaztam rajta először (ez idáig utoljára is), megfelel a modern követelményeknek, van légkondi, tiszta ülés, wifi, konnektorok. Lassan Szlovákiából is eltűnnek a napi forgalomból a régi idők mohikánjai, keleten sem sok Pantográf jár már Eperjes felé és még lehetne sorolni a példákat. Szlovén szomszédunknál is nagyon előretörtek a Stadler dízel motorvonatai, ezzel kiszorítva a mellékvonalakról a régi technikákat. Persze kell a fejlődés, nem kérdés, de azért egy Sežana-Jesenice utazás a zárt ablakból már nem lesz ugyanaz, nekem legalábbis tuti nem.
Kis kitérő után visszatérve a hazaútra: Szomolány/Smolenice állomáson a szembejövő vonat ránk vert pár percet, de sikerült behozni a késést. Nagyszombaton gyors futás következett a jegypénztárakhoz, majd vissza a peronhoz és még éppen elcsíptem egy keveset, de számomra pont elegendőt késett kassai gyorsot Pozsonyba. A főpályaudvaron leszállva, a következő 93-as busszal utaztam Pozsonyligetfaluba, ahonnan a 16:49-es vonattal mentem tovább, közben egy ismerőssel is összefutottam, spontán módon. A jócskán kihasznált járat Rajkán szinte kiürült, most már a vonalon közlekedő Gysev dízel motorkocsik (ex. ÖBB 5047-esek) is történelemmé váltak, hiszem a 2023. decemberi menetrendváltás óta szlovák dízel motorvonatok járnak át Rajkára és a kínálat is sokkal barátságosabb lett.
46. rövid megállás Oroszvár/Rusovce állomáson Gysev motorkocsival, ma már ez is történelem
Amikor fél évig Rajkán laktunk, akkor is érezhető volt, hogy Pozsonnyal jobb az összeköttetés, ez a kérdés mára nagy fölénnyel eldőlt. Nem mondom, hogy erre büszkének kell lenni a magyar oldalon. Persze ezt ekkor még nem lehetett tudni, Hegyesben átszálltunk a csornai Flirt motorvonatra, amely 17:40-kor indult, negyed 7 után kicsivel elköszönést követően már szálltam is be Csornán az autóba és párommal találkozva egy újabb éttermi étkezés/vacsora (keretes szerkezet: az eleje ezzel indult, a vége ezzel zárult) után vele együtt tértem haza.
47. keretes szerkezet: a túra előtt és után is csornai vacsorával
A tényleges tél beköszönte előtt még november utolsó harmadában el tudtunk jutni egy újabb rövidebb 3-as kötet szakaszra. A kicsivel több, mint 15 kilométeres túra alatt megtettük a füzet szerinti 31-es szakasznak több mint a felét. A völgyi séta nem volt nehéz, néhány hullámvölgy volt, de ezek nélkül már kb. unatkoztunk volna.
Fél 7-es kelés és reggeli után vonatoztunk el Bludenz-be a párommal együtt, majd onnan a 7:30-as Railjet fedélzetén mentünk Landeck-Zams állomásig. A 8:55-ös Martina, cunfin (Svájc) felé induló busszal utaztunk Ried im Oberinntal városába, amely ismerősen hangzik a 2-es kötetből. A polgármesteri hivatalnál lévő átszálláhelyen szálltunk le, amely három külön megállóból áll, amelyből az egyik, pont ahol leszálltunk a másik kettőtől kicsit visszább van, persze eltéveszteni nehéz, valószínűleg más lehetőség nem volt a megálló kialakítására. 9:30-kor indult az újabb buszunk az útjára, ködfoltokban haladtunk egyre feljebb Ladis falu felé, majd újfent kanyargós úton át értük el Fiss-t, majd utána Serfaus kisvárosát, ez a két kisváros szemmel láthatóan is a turizmusból él és arra épít.
1. Landeck-Zams állomás, átszállás. Régen a nyomvonalkorrekció előtt külön volt Landeck állomás és Zams, egy jó ideje viszont össze van vonva a kettő
2. napsütés a hegyoldalon Ried im Oberinntal-nál
9:55-kor szálltunk le, nem titkolt szándékunk volt Serfaus földalatti (!) „vasútját”kipróbálni: az 1,3 km hosszú és 4 állomással rendelkező légpárnás és drótkötéllel vontatott „metró”a település szélén található parkoló/buszmegállótól szállítja az utasokat a sífelvonóhoz. Nem lehet gyenge forgalom errefelé, ha a hegyen ilyen űrtechnikát kellett bevetni a tumultus elkerüléséhez. 2018-ban is láttam az U-Bahn feliratokat amikor legutóbb itt jártam, akkor csak poénnak hittem, de igazi. Sajnos a technika éppen üzemszünet miatt nem közlekedett, még javában tartott a nyári és téli szezon közötti köztes időszak, így gondolom nem terhelték a hely költségvetését a földalatti rezsijével. Pedig nem lett volna kispistázás ha járt volna, ha majd továbbmegyek vagy megyünk See felé, akkor úgyis végig kell menni újra itt. Így tehát maradt a gyaloglás a központba, amely annyi előnnyel járt, hogy rögtön tudtunk pecsételni a fő utcáról pár lépéses kitérővel elérhető turizmus információs irodában, valamint több ideig tudtuk csodálni a havas hegyeket, a 2-es kötetből szinten ismerős, ezúttal már bőven havas Furglerjoch és a fölötte magasodó Furgler csúcs is szépen látszódott, amely bő 5 éve az akkori csúcsrekordom lett. A település felső harmadában balra fordultunk és az Argen patak fölötti gyaloghídon átkeltünk, majd a Zentral egyik fontos pontjához érkeztünk: az irányukból érkező 2-es kötet jobbra fordul, hogy a balról érkező 3-as kötet útvonalával fonódva jusson el a szomszédos Paznaun-völgyben lévő Kappl városka utánig, ahol újból szétválnak útjaik, hogy aztán később újra egyesülve fussanak be „fej-fej mellett” Feldkirch-be. Innen hiányzik még egy rövid szakasz a Paznauntal-ban található See-ig, ahonnan már megvagyok a nyugati végpontig. Tehát balra fordultunk immáron St. Zeno (1410 m) területén és egy hajtűkanyar után megnéztük jobbra a kis kápolnát kívülről, majd balra a kis házi gazdaságot, furcsa egyveleg ez a luxusszállodák és a trágyaszag, de nem ez az egyetlen ilyen hely Ausztriában.
3. Serfaus, leszállás után
4. a "metrónál" nem nyertünk piros hangszórót, zárva volt sajnos
5. Serfaus, fent balra a Furgler és a Furglerjoch látható
6. kicsit közelebbről
7. St. Zeno felé vezető híd az Argen patak felett: a híd túlsó végén jobbra a Furglerjoch/Paznauntal, balra pedig Pfunds felé lehet menni
Elhagytuk a lakott területet, a fagy az árnyékos részeken még éppen csak kezdett felengedni, szép fenyveses részen haladtunk egyre lejjebb a kanyargós és jó pár helyen szép panorámás úton. 1310 méteres magasság környékén van egy mászós sziklafal (Rappenwand), különböző nehézségű utakkal, hát megmondom őszintén a 3-as nehézségű út már elég neccesnek tűnt és az volt a legkönnyebb itt. Ez csak azért érdekes, mert a 3-as kötet legdurvább szakaszán (Zittelhaus-Wallack Haus) 2-es nehézségű mászókák vannak, tehát ennél csak eggyel könnyebbek. A jó nagy esőbeálló/sütögetőhelyen leültünk tízóraizni, a hely akár bivakra is alkalmas lehet, bár egyáltalán nincsen eldugott helyen.
8. elhagyva az üdülővárost
9. kilátásra nem lehetett panasz és a jó időre sem, érdemes volt kivárni a megfelelő napot
10. napsütéses a fenyőfák mentén haladtunk lefelé
11. Rappenwand mászós sziklái
Továbbhaladtunk a folytatódó lejtőben egészen a 949 méteren levő Tschupbach nevű településrészig, ami a közeli Tösens része, melyre az aszfaltos L65-ös útról szép rálátás nyílott. Tehát Serfaus-tól bő 450 méter szintet vesztettünk. Az aszfaltozás nem tartott sokáig, a régi kápolnánál jobbra kell fordulni, majd „ütközésig” a hegyoldal felé menni, egyenesen a Tschupbach patak sziklás völgyébe lehet jutni. Balra fordultunk, majd egy nagyobb villa kerítése mellett immáron ösvényen haladtunk tovább délnyugati irányba, ezek után rövid, de hangulatos fenyveses rész következett. Schönegg-nél volt egy rövid keréknyomos gödör, majd újra felfelé vezetett az ösvény, kis kacskaringó után a Marchtal patakon léptünk át, az út innen újból lejteni kezdett, majd Stein házcsoportjának vonalából ismét emelkedni. Szép volt amúgy ez a napsütötte túra, jobb volt egy kicsit hullámvasutazni, mint a lenti úton az autók között gyalogolni. Lafairs-ba aszfalton érkeztünk meg, hogy a tábla után szinte azonnal el is hagyhassuk a következő emelkedőn, a Lafairs patak felett egy sziklás szurdoknál függőhídon keresztül keltünk át.
12. kilátás Tösens és észak felé Tschupbach előtt közvetlenül
13. Tschupbach patak szűk völgye
14. visszanézve Tschupbach-ra és környékére
15. fenyves árnyas kellemes szakasz
16. Schönegg házai
17. Marchtal patak
18. Stein (magyarul: Kő) házcsoportjai visszafelé nézve
19. Lafairs vége, Svájc közelsége néhány helyen a helységnevekben is megmutatkozik
20. Lafairs patak hídjánál
Hamarosan a hegy oldala elkezdett laposodni és az utunk is a hegyoldalból a meredek lejtő aljába került át, Birkach fölött szép sziklás részek mellett mentünk el és az ősz színeiben, na meg néhány csúcsban is tudtunk gyönyörködni. Birkach házcsoportját a „hátsó bejáraton” értük el és aszfalton hagytuk el. Hamar felismertük, hogy már nem lesz jó tovább az aszfalt, így a lakott terület után pár lépéssel tudtunk korrigálni az úttal először párhuzamosan futó széles ösvényre. Innen már látható volt a napi úticélunk az Ulrichskopf hegye alatt, Pfunds. Az ösvény eltávolodott az aszfalttól és a Pfunds-szal szemközti hegyoldalban tekergésbe kezdett. A zömében fenyvesben haladó széles ösvényről szép rálátás nyílott a városra és környékére, a hegyekre és a délkeleti irány felé, ahonnan majd a terveim szerint jövőre szemből érkezek Hohenzollernhaus felől. Pihenőhely is volt kialakítva pár lépésre a kijárt ösvénytől, egyre több ember mozgott az úton, célunk is karnyújtásnyira volt, de még ki kellett tartanunk az „U” alakban haladó kijelölt úton. Volt egy szép sziklás rövid rész is, valamint jó pár kilátópont Pfunds-ra és a környékre az egyre inkább naplementébe hajló napsütésben.
21. szép őszi színekben Birkach felett
22. visszanézve a közeli domborzatra Birkach faluból
23. Pfunds a láthatáron
24. egy kis sziklás rész Pfunds-szal szemben
Fél 4-kor értük el Pfunds szélső házait a Stuben pataknál, szépek voltak az egyre inkább fogyatkozó nap sugarai. Jobb kézről hamarosan az egyik ház előtt fabódéban becsületkasszás kis szuvenírbolt előtt haladtunk el, majd nemsokára kereszteztük a Reschenpass felé vezető főutat. Folytattuk a barangolást a városban (970 m), balos kanyar után ismét átkeltünk a patak fölött, majd régi/felújított épületek között haladva értünk a központba. A templom oldalán lévő Posthotelben próbálkoztunk volna pecsétet szerezni, de nem volt ott senki, a szemközt lévő dohányfüstös trafikból pedig a Tourinform irodába irányítottak minket. A templom után egyenesen haladva rövid időre elhagytuk a Zentral-t,hogy a közeli turizmusos irodában pecsétet kérjünk. A régies stílusú épületben szintén régies folyosón értük el az irodát, ott láttuk, hogy van közvetlen bejáratuk is az utcáról, de nem bántuk a kis kitérőt. Kaptunk pecséteket, majd visszatértünk az útvonalra és mentünk tovább a kinézett buszmegálló felé, törekedtem rá, hogy amikor majd megjövök az ellenkező irányból, akkor a lehető legrövidebb úton érjek majd el a megállóba és már a pecsétre sem volt gondom. Az Inn folyón egy relatív keskeny hídon keltünk át, az útmenti hiányzó Nepomuki szobor helyén „restauráláson vagyok” felirat szerepelt, ötletes.
25. Pfunds a lábaink előtt hevert, középtől balra lévő völgyből érkezik a Zentral a másik irányból a városba
26. régies hangulatú belváros
27. szűkos híd az Inn felett
28. Pillantás az Inn-re keleti irányba
A híd után közvetlenül egy egysávos szűk átjáró következett egy régi emeletes épület aljában, majd a házak között vezető aszfaltos utakon mentünk már kicsit sietve, immáron a Zentral-ról letérve egy másik nagyobb templom mellett mentünk el, majd egy, még az én fantáziámat is megragadó rántott húsos reklám mellett haladtunk el, amely az egyik házra oldalára volt rögzítve. Pár lépés után érkeztünk meg a Dorf nevű buszmegállóba, ez volt a mai alkalom és egyúttal a 2023-as szezon utolsó Zentralalpenweg túrájának végpontja, jövőre folytatás következik.
29. végre egy, az én figyelmemet is felkeltő reklám
30. a körforgalom mögött található Pfunds, Dorf buszmegállója, a túra végpontja
31. nem csúnya környék
A Martina felől érkező 16:15-ös járat 2-3 perc csúszással érkezett, de a landeck-i csatlakozásunk nem volt veszélyben, sőt még a Billa is meglátogatásra került az állomástól északkeletre. A pontosan érkező 17:33-as Railjet-tel utaztunk Bludenz-be, majd átszállás után egy kicsit még vonatozva érkeztünk haza.
Idén ősszel jártam le ezt a szakaszt én is, jó volt olvasni az ismerős helyekről.
Én a piszkei kálváriához is kimentem, bár első lendületre megfeledkeztem róla. Így vissza kellett kanyarodni felé, de nem bántam meg! Ajánlom figyelmedbe, ha ismét erre visz az utad!
Majdnem 2 hónap kihagyás után, december közepén húztam újra túrabakancsot. Ezúttal azonban tájegységet, sőt színt is váltottam és a Zselic helyett a Gerecse dombjai között kezdtem el kék helyett piros csíkokat keresgélni. A Közép-Dunántúli Piros igazolófüzetét a végéről kezdtem olvasni, ezért Lábatlanról indultam neki a teljesítésnek. A ködös reggelen a vasútállomáson megkerestem a piros pöttyös táblácskát, közelről megnéztem az áradó Dunát, majd a kellemes városi sétát az Öreg-hegyre vezető emelkedőn fejeztem be. Pusztamaróton eszembe jutott az első 50 km-es teljesítménytúrám, a Marót-hegy lábánál pedig a Gerecse 50. Téli erdőn át érkeztem meg a Király-kúthoz, ahonnan már csak néhány lépés volt Héreg. Könnyű, levezető sétára számítottam Tarjánig, a nap sugarai viszont megnehezítették a dolgomat az utolsó 5 kilométeren. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2023/12/kdp-labatlan-tarjan-20231218.html
A siklónál, szerintem, nincs. Többször néztem, soha se' találtam. Mondjuk, nem nagyon izgatott, mert a tíz ház így is megszerezhető, a lényeg meg úgyis az út, amin odajutsz. (Coelho Nóra)
Mecseki barangolások háztól házig: Pécsvárad, Zengő Ifjúsági tábor
itt az igazoló bélyegzőt/matricát hol lehet fellelni? a tuhun jelzett házat megtaláltam, szerintem jó helyen jártam a kapu feletti "ifjusági tábor" feliratból itélve, valami esküvő készült és a bérlőktől próbáltam érdeklődni akik persze nem tudtak semmit. (és abban is igazuk volt, hogy ha ők most nincsenek ott akkor még az udvarra sem tudok bejutni)
a villanyóraszekrényben sem volt :-(
Háztól házig a bükkben: Felső Sikló, ugyanez a kérdés. Valahol (talán itt) olvashattam hogy áthelyezték a kódot mert ezt feljegyeztem ceruzával kérdőjellel a füzetembe, de a helyszínen nem találtam semmit :-(
Bükk 900-as csúcsai: szintén áthelyezés, a Nagy-Kopasz természetvédelmi okokból megszűnt, mi van helyette, a Füstös-kő-bérc? Mert a Szilvási-kőnél (ezt is felírtam magamnak hogy talán ez) nem találtam a lenyomatot adó pontot
Sok évvel ezelőtt szilveszterkor szokás volt a TV-ben bakiparádékat közölni, a közelgő szilveszter alkalmából fogadjátok az alábbi képet (DBV-sek ismerhetik)
igazából nem tudom, hogy ez valami bringás geg vagy szimplán elbaszcsizás? mint anno az MTF bélyegző :-)
A sölktal-i 5 napos túra után egy finoman fogalmazva sem unatkozós bő egy hónap telt el, mire szabadidőnk és megfelelő időjárás is adott volt a 3-as kötet hátralévő részéből csipegetni. A majdnem pontosan 20 km hosszú túrára október végén tudtunk sort keríteni, szép idő ígérkezett és az is volt végig a gyakorlatban is.
Új lakhelyünkről a hétvégi első vonatottal vonatoztunk Bludenz-be, majd pótlóbuszoztunk Ötztal állomásig, mivel még tartott az egy hónapos Arlberg vonalas vágányzár. A maradékot Innsbruck-ba Railjet-tel tettük, majd a 8:19-es vonat Talent-jével utaztunk St Jodok megállóba (1129 m), ahová 8:44-kor érkeztünk meg. Leszállás után rögtön szép kilátás nyílott a falura és az ellenkező irányú vonat is látszódott a falut szinte teljes hurokban megkerülő vasútvonalon.
1. St. Jodok megállóban, leszállás után közvetlenül, a falu látképe a háttérben a hamarosan érkező motorvonattal és a hegyekkel
Pár kép után neki is álltunk a lényegnek, a faluban a Gasthof Geraerhof-ban sikerült párom füzetébe pecsétet kérnünk, az enyémbe már szeptemberben meglett. St Jodok faluját hamar elhagytuk a forgalmas keskeny lejtős aszfalton, a fagy a napsütés hatására kezdett felengedni, árnyékban eleinte nem volt túl meleg. A papírforma szerint 29 méterrel lejjebb, 1100 méteres magasságban lévő Stafflach falucskát kevesebb mint 10 perc alatt elértük. A régi főutat keresztezve patakok összefolyásánál lévő hídon átkeltünk a Sill felett, majd pár ház után a Brenner autópálya viaduktjának irányába, azaz nyugat felé ösvényre tértünk rá. A fenyvesben vezető szuszogtatós ösvényen jó negyed órát haladtunk és hagytuk magunk mögött a Wipptal-t. A forgalmas viadukt alatt lévő házak biztosan nyugalmasabbak voltak régebben, nem mutatkozott sok élet, az ösvénytől balra lévő faház alatti üres széles terület ebben az állapotában alkalmas lehet bivakra is. A híd alatt lévő réten két őzet pillantottunk meg, majd immáron keréknyomon újabb emelkedő következett a fenyvesben az autópálya szintjéig, ahol már aszfalton haladtunk tovább.
2. Stafflach falut hamar elértük
3. felfelé a fenyvesben
4. Brenner autópálya viaduktja alatt vezetett az utunk
5. őzek a híd alatt
6. autópálya melletti rövid rész
Kis kitérőt tettünk egy jobbra lévő forráshoz és a mellette lévő kis faházakhoz, itt tízóraiztunk egyet. A 80-as évek végén, a kirakott képekből ítélve baráti társaság által épített kis „menedék” szemmel láthatólag már nem nagyon gondozott. Visszatérve az aszfaltra, amely lábaink alatt jobbra fordult, azon a soron következő elágazásban mi is jobbra fordultunk. A szelíd emelkedés folytatódott, balról elkerített legelő mellett haladtunk el, jobbról jókora rönkök voltak az út széle mellé lepakolva. Hátranézve egy kis déli irányú kilátásban is volt részünk. A soron következő, Humlerhof vendéglő környéki házcsoportnál balra fordultunk, ismét keréknyomra, úgy döntöttünk maradunk is rajta ameddig csak lehet, főleg lábbelijeink vízvédelme miatt. A hangulatos fenyvesben emelkedő úton néhány gyerekeknek szánt játék mellett haladtunk el, feljebb majdnem 1600 méteres magasságban pedig az élővilágról tájékozató táblák jelentek meg. Az eddigi egy-egy pontos kilátás több mint 180 fokossá vált a magunk mögött Wipptal irányába és kelet felé, megérkeztünk a Bergeralm felvonójához és panoráma étterméhez (1585 m). Mondanom sem kell, hogy az egész túrán itt volt a legnagyobb a népsűrűség, nem is időztünk itt sokat. Kis várakozás után az étteremben kaptunk pecsétet a füzeteinkbe, majd tovább is indultunk.
7. pihenőhelyünk
8. visszafelé, azaz kelet felé nézve, a Humlerhof vendéglő környéki házcsoport után, szép a kis kápolna
13. kilátás a felvonó mellől észak felé, lent Steinach am Brenner városa látható, a nap végén oda buszoztunk vissza
Először a fals úton indultunk el felfelé, de a korrekció után hamar megleltük a helyes utat és a népeket is magunk mögött hagytuk. Tetszetős erdei szakasz következett a keréknyomon, jobbról látszódott, hogy a Gschnitztal, ahová később leereszkedtünk, nem lesz csúnya. A Bergeralm után nagyjából fél óra alatt értük el a szép őszi színes erdőben a Gerichtsherrnalm (1683 m a füzet szerint, 1668 m van a helyszínen kiírva) épületeit. A kapunál lévő kis faház talán egy ember bivakos alvását lehetővé teszi. A nagyobb épületre, melynek felső szintje fából készült, van kiírva, hogy „Jausenstation”, azaz olyan vendéglátóhely, amely szállást (általában) nem kínál. Ha szokott is itt lenni élet, az biztosan nyáron van, mi nem találkoztunk a hangulatos helyszínen senkivel, a házzal szemközti a fából készült épületnél lévő napsütötte padra ültünk le egy kis kalóriapótlásra. Ez volt a túránk legmagasabb pontja, közel 600 méter szinttel feljebb a kiindulópontnál, innen már csak lefelé vezetett az utunk Gschnitz felé, a túra vége előtt volt egy minimális emelkedés még a cél előtt.
14. őszi erdőben tovább
15. a hangulatos Gerichtsherrnalm, a túra legmagasabb pontja
Pár lépés után a Glafernaun patak fölött pallón átkeléssel folytatódott a túra, immáron lefelé, a keréknyomról egy balos kanyar után le is tértünk jobbra. A jócskán lejtős ösvényről néhány nyiladékban szép kilátás nyílt Trins-re és környékére, valamint a Gschnitz-völgy is felsejlett, a délnyugati irányú kilátásból különösen kiemelném a Habicht (3277 m) csúcsának látványát. Az erdő után értük el Trins falu határát, ahol a túra számomra legszebb képe készült a Gschniztal-ról, fogalmazzunk úgy, hogy a völgy és az azt határoló hegyek szépsége mindkettőnk várakozásait felülmúlta. Egy újabb rövid útépítéses lejtő után balra tértünk és haladtunk tovább délnyugat felé. Bő 4,5 kilométeren keresztül haladtunk kisebb faházak és rétek között, hol üresen, hol tehenekkel együtt, szép volt a délutáni napsütésben ez a rész, hátul pedig a hegyek jól mutattak a felhős, sziklás és vad vészjósló látványukkal.
16. immáron lefelé
17. kilátás nyugat, azaz Trins felé a Gschnitztal-ra
18. Habicht csúcsa is megmutatta magát
19. Gschnitztal Trins határában, a kedvenc képem a túráról
20. az ezüstérmes kép a szoros mezőnyben, számítógépes háttérnek is beillik, hasonló látvány volt kilométereken keresztül
Balról és jobbról is egyaránt szépek voltak a környező hegyek és csúcsok, nagyon tetszett nekünk ez a rész és a végállomásunkat jelentő Gschnitz (1242 m) is, ahová az L10-es útra térve érkeztünk meg. A Stauden nevű rész után pár száz méterrel következett a lényegében egyutcás falu, amely az ún. „Zwischensaison”-nak köszönhetően (nyári és a téli szezon közötti leállás) elég csendes és nyugis volt. Ennek következtében pecséthez jutni komoly kihívás volt, először a bezárt Gschnitzerhof-nál néztem körül, majd a Gasthof Alpenrose volt a következő ötlet, mely szintén nem volt nyitva. Egy közeli háznál érdeklődtünk, de nem lettünk okosabbak. Természetesen a polgármesteri hivatal és bank együttesét rejtő hivatali épületnél szombat lévén esély nem volt semmire, a szép templommal szembeni közösségi épületnél viszont mutatkozott egy kis élet, a haloványnak látszó próbálkozásunkat siker koronázta. Az épület alagsorában foglalatoskodó fiataloknak előadtam a helyzetet és egy begipszelt lábú leányzó hajlandó volt segíteni nekünk és szépen lassan lehozta nekünk a pecsétet az emeletről. Pecsételést végrehajtottam mindkettőnk füzetébe, közben rövid kóstolóval is kínáltak a röviditalukból, kedvesek voltak és a segítség is jól jött. Örültem, hogy nem a falutábla fotót kell igazoláshoz használni majd, remélhetőleg jövőre.
21. délkelet-ázsiai hegyekre hasonlító domborzat
22. őszi színek
23. Gschnitz határában, ez még nem a közvetlenül a falu, a hegyek miatt tettem be elsősorban a képet
24. érkezés Gschnitz-be, pár perccel később
25. csendesség uralkodott a faluban
26. templom, vele szemben tudtunk pecsételni
A túra utolsó része következett, még 2,5 km volt hátra a célig, a Gasthof Feuerstein előtti buszmegállóig. Jövőre a buszról leszállva szeretnék egyből a hegyekbe indulni, így most letudtuk a völgyi aszfaltutat, valamint a Feuerstein a füzet szerinti is a hivatalos szakaszhatár. Házak és rétek között vezetett az utunk utolsó bő fél órája, majd megérkeztünk az Obertal nevű falurészben lévő Gasthof Feuerstein-hez. Talán itt lehetett volna pecsételni még, ha a faluban nem sikerült volna. Balról szép volt a vízesés a hegyek felé nézve (Sandesbach), de mi egyenesen a megállóban álló buszra szálltunk fel. A 17:16-os járat Trins-szen keresztül vitt minket vissza Wipptal-ban található Steinach am Brenner városában található Steinach in Tirol nevű állomásra, melyet a reggeli odaút során már utasként érintettünk. A 2 perc késéssel, 17:52-kor érkező Talent motorvonat fedélzetén Innsbruck főpályaudvaráig utaztunk.
27. a maradék, nem hosszú szakasz volt már csak előttünk
28. visszanézve Gschnitz és északkelet felé
28. Gasthof Feuerstein, végállomás, jövőre egyenesen tovább folyatódik majd a túra
30. Steinach in Tirol állomásra érkezik a Talent
Az alsó szinten Mpreis látogatás után az általam már többször letesztelt pizzásnál ettünk egyet, majd Raijet-tel Ötztal-ba utaztunk, ahonnan pótlóbuszoztunk Bludenz-be. A menetrend szerint nem elérhető csatlakozást gyakorlatilag szerettük volna elérni, mivel a buszok menetrendje laza volt (nem az első buszozásom volt már ez a vágányzár alatt), a fiatal női buszsofőr is megtette amit csak tudott, végül minden szöttyögős autós ellenére futva sikerült elérnünk a csatlakozásunkat hazafelé, jól esett az így nyert egy órás előny.
Már tavaly is felmerült az 1-es kötet második bejárásából hiányzó 77 kilométeres szakaszának lejárása, de kellő motiváció hiányában ez elmaradt és mentem inkább Heiligenblut után tovább nyugat felé. Idén viszont mérlegelve a leendő terveket és élethelyzetet, rászántam magam a maradék újbóli bejárásába és ezzel bezárva a második 1-es kötet teljesítésemet, ezzel egyelőre Hainburg és St. Jodok am Brenner között folyamatossá téve a Zentralalpenweg 1-3-as kötet bejárásomat. A szakaszolás és a távok megegyeztek az első bejárással, az alvások tematikája változott ezen a szintes (közel 6200 méter fel és 6800 le), 5 napos túrán, amelynek bő utolsó 2 napjára a párom is csatlakozott. Időjárás szempontjából nyilván nehéz mind az 5 napra a tökéleteset kivárni (felmondásom után volt egy kis időbeli mozgásterem, a második kinézett időpontra indultam el végül), végül az életben néhány enyhe záporral megúsztuk az egészet. Korábban további agyalás tárgya volt, hogy két részletben járom le ezt a szakaszt, de ezt végül az időbeli hosszúsága és a viszonylag hosszú rezsimenetek miatt elvetettem.
Korán volt az ébresztő, egy órás autózás után 6 órakor már Sopronban sétáltam a bécsújhelyi vonathoz, mely 6:09-kor indult, fél órával később le is szálltam róla, majd a 6:56-os velencei Railjet-tel utaztam Unzmarkt állomásig. Útközben Leoben környékén építkezés miatt összeszedtünk egy kis késést, a 10 perces átszállási időből végül 4 perc lett, a kalauz a szokásos „pingvinezést” (vállvonogatás, reméljük elérjük, stb) adta elő, sajnos szemmel láthatólag romlott az osztrák állami vasútnál az utasközpontúság mértéke, ezt jó pár hosszú utazás alapján elegendő idő alatt állapítottam meg. Szóval az átszállás sikeres volt, az STLB kisvonata a szélső csonkavágányon várakozott, sőt még a Railjet utáni Talentes személyvonatot is megvártuk, majd megindult a két kocsis vonat a több mint 1,5 órányira lévő végállomás felé. Útközben réteken és falvakon keresztül haladtunk értékelhető tempóban, sok minden nem változott itt 5 év alatt. A feltételes megállóknak köszönhetően a késésünk is eltűnt, Murauban a vonatkereszt már szinte percre pontosan történt. Kissé elzárt rész ez a hátsó Mura-völgye, ezért is az egyik hely Ausztriában, ahol relatíve olcsón lehet ingatlant venni, cserébe az autó alapfelszerelés. Néhol akadt egy-egy szűkebb rész a Mura mentén, de szépen haladtunk felfelé, 10:57-kor pontosan meg is álltunk a végállomást jelentő Tamsweg városának állomásán. A 760 milliméteres nyomtávú vágány még folytatódik tovább a közel 10 kilométerre fekvő Mauterndorf felé, de innen tovább már személyvonatok nem járnak sajnos. 2 perc késéssel érkezett a busz az állomás mögötti megállóba, de 11:05 körül már megindultam vele felfelé a 700 méterrel magasabban lévő Obertauern felé, ahol végül 4 perc késéssel, 11:54-kor szálltam le. A megálló konkrétan a hágóban van (Obertauern, Passhöhe), 1740 méteren, mivel a 3 évvel ezelőtti Tappenkarsee felé tartó túrámról a pecsét innen már megvolt, így rögtön tudtam is kezdeni a nap érdemi részét, mely nem volt éppen egyszerűre tervezve: 18,3 km-re fekvő Keinprechthütte volt a napi célom és mindenképpen el is kellett érnem, mert holnapra egy dupla szakasz volt betervezve (az egész túra füzet szerinti szakaszainak száma 6, ha 5 nap alatt akartam megcsinálni, muszáj volt egyet dupláznom és ez a második napra esett).
1. Unzmarkt, átszállás a Murtalbahn-ra 2. Tamsweg, újabb átszállás, ezúttal kisvonatról buszra 3. délben kezdtem meg a túrát az obertauern-i nyeregből, füzet szerint 1738 m, a megállóban 1740 méteres magasság volt kiírva
Gyorsan elhagytam az üdülő- és síközpont „várost” és az emelkedős aszfalton haladtam feljebb a szikrázó napsütésben. Hamarosan már jobbról haladtam el a Hundsfeldsee mellett, majd a Seekarhaus után kezdett meredekebb lenni az emelkedő, egy kis kápolnánál megpihentem pár percre, majd folytattam az utamat. Az első nyereg a 2022 méteres magasságban lévő Seekarscharte volt, innen már a hegyek látványa és a magashegyi füves és kissé sziklás terep vette át a főszerepet. Egy rövidebb emelkedős rész után lefelé haladtam az Oberhüttensattel-ig (1866 m), nagyjából idáig tartott az első lendület, a következő hágó az Akarscharte (2315 m) volt, ide már kicsit izzadósabban értem fel. A hágó szép kilátását az előző alkalomhoz hasonlóan most is megcsodáltam, végre normális technikám is rendelkezésre állt a fotózáshoz. Innen újabb lejtő következett, jobbról a Lungauer Kalkspitze (2471 m) felől csúcstámadók látszódtak, én viszont kitartóan haladtam lefelé gondolataimba merülve a nem túl markáns Znachsattel-en (2059 m) keresztül a Giglachseehütte mellett elhaladva a Giglachsee végéig, majd újabb emelkedős ösvényen át érkeztem meg az Ignaz-Mattis-Hüttéhez (1986 m) fél 6-kor. Sokat nem változott a helyzet az előző alkalom óta, a bedobós elosztó működik továbbra is, sajnos a következő hüttében is találkoztam ilyennel.
4. közel másfél órával később visszanézve Obertauern-re és környékére 5. kilátás észak felé, távolabb a Dachstein látható 6. Oberhüttensattel 7. kilátás az Akarschartéból kelet felé 8. kilátás az Akarschartéból nyugat felé, a Giglachsee félig árnyékban 9. a tó kicsit közelebbről több napsütéssel 10. Ignaz-Mattis-Hütte 11. fél óra áram ára 50 cent, javaslom, hogy vezessék be a levegővételi díjat is
Gyors pecsételés után mentem is tovább, éreztem, hogy holtpont következik. A tó északkeleti végénél lévő almnál volt egy kis mozgás (forrás, esetleg opcionális bivakhely), innen indult az emelkedő a Vetternkar oldalában a Rotmandlspitze felé. Lassan haladtam felfelé az egyre inkább napnyugtába süppedő magashegyi tájban, eleinte még szépen ráláttam a tóra, később a hegyoldalak látványa vette át a stafétát. Egy régi hütte (Knappenhäuser) maradványaitól nem messze indul el az ösvény a hegy oldalában tekeregve egészen a 2453 méter magas Rotmandlspitzéig, ahol gyönyörű naplementés tájban tudtam gyönyörködni. Az egyre inkább szürkeségbe hajló estében nem tudtam sietni a soron következő kőtörmelékes, sziklás részen, de végül a Krukeckschartéig (2300 m) kibírtam lámpázás nélkül, onnan lefelé a hosszú szerpentines részen már kellett. Szemben a Keinprechthütte házának távolról is látszódó fényes ablakait először fentről, majd egyre lejjebbről szemléltem, reméltem, hogy a külön épületben található Winterraumot egyedül foglalhatom el, de sajnos a fel-felkapcsolódó fények a másik épületben nem erre utaltak. Negyed 10-kor érkeztem meg a napi úticélomat jelentő Keinprechhüttébe (1872 m) és a házba lépve a fiatal leányzó rögtön érdeklődött az éjszakázásom felől. Én természetesen itt is kitartottam az egyedül alvás mellett, a fiatal hölgy látva, hogy makacsságban nem vagyunk egy súlycsoportban át is adta a kommunikáció lehetőségét egy rövid hajú idősebb női kolleginájának, aki ugyanúgy fújta, hogy csak a lágerben tudok aludni, a melléképületben nem. A huzavonában az is felmerült bennem ,hogy kint alszok, a nő nem értette, hogy miért nem jó nekem húsz másik idegen emberrel együtt aludni. Mert nem és kész. Sajnos ezen a helyen kivételesen Trockenraum sincsen ami menekülőút lehetne, de a végén már felvázolta magamba, hogy lámpaoltás után hová fekszek ki a folyósóra, ekkor viszont váratlan fordulat következett: a nő szólt, hogy menjek vele és méltatta a főnök úr a arany szívét (ezúton is köszönet neki a segítő és megértő közreműködéséért) és elvezetett a melléképület felső részében található teljesen üres Winterraum hálótermébe. Miért nem lehetett ezzel kezdeni? Ezt sosem fogom megérteni. Na de a lényeg, hogy a tervem sikerült (főleg péntek este elérni ilyesmit komoly eredmény), gyors flakonból fürdés után különösebb vacsora nélkül dőltem el a kellemesen puha ágyban a hálózsákomban.
12. búcsú a Giglachseetől 13. Bersteiger sziluett 14. naplemente utáni fények a Rotmandlspitzén 15. fekhelyem a Keinprechthütte Winterraumjában
Hajnalban félálomban is fárasztó volt belegondolni a napomba, de nem volt mese, menni kellett tovább. A hüttés nő este a lelkemre kötötte, hogy fél 7-kor legyek a házban, ez így is történt. A fiatal leányzónak kifizettem a 15 euró környéki szállás árát (sajnos nem írtam fel és nem fotóztam le az árlistát, így emlékezetből ennyi rémlik, továbbá az Alpenverein szabályzata is ezt a maximum árat adja meg, ezen kívül írtam a hütte főnökének is email-t, de eddig nem reagált, ha ettől eltérő ár volt, akkor majd frissítem), majd útnak indultam, a háztól pár száz méterre az út mellett lévő faháznál reggeliztem meg (sajnos bivakra alkalmatlan). Ezek után tértem rá az ösvényre, amely először szelídebben, majd a sziklás (egy-két drótkötéllel biztosított) részen már komolyabban emelkedett a Trockenbrotscharte (2237 m, magyarul: Száraz-Kenyér-hágó) a szeles és ködös időben. Fél 9 után pár perccel érkeztem meg a hágóba, majd pár kép után lefelé vettem az irányt, még messze volt a nap vége és még ezen kívül még egy hágót és egy csúcsot kellett még legyőznöm, összesen 2000 méter körüli felfelé szinttel, majd nem kevés lefelével a napi úticélomig, a Preintalerhüttéig.
16. hamarosan indulás tovább 17. indulás után nem sokkal, ennél a faháznál reggeliztem meg 18. hátranézve lassan kel fel a nap 19. köves rész 20. Trockenbrotscharte, 2237 m
Ködös, párás időben haladtam lefelé, balról kiágazott az egyenesen a Gollingscharte alatti elágazásig vezető ösvény, ezúttal meg is volt nyitva, de én mentem tovább a már bőven látótávolságra lévő Landawirseehüttéig (1985 m), ahová 9:10-kor érkeztem meg. Kintről lefotóztam az épületet, a kint ülő társaságban foglalt helyet a személyzet egyik tagja, aki a fotón problémázott, nem is értettem az egészet, nem is volt baj, hogy pecsételés és a kinti forrásnál víztöltés után nem időztem itt, pedig a belső tér amúgy tetszetős a cserépkályhával. A keréknyom innen lejteni kezdett egészen az 1830 méteren fekvő kiágazásig a Göriachwinkel nevű helynél. A keréknyom jobbra tovább vezetett dél felé a Göriachtal-ba, én viszont egyenesen kezdtem meg a napi második emelkedőmet, a Gollingscharte felé. Hosszúnak tűnő (1,5 km kb) és fáradtságos emelkedő volt ez, továbbra is ködös és párás időjárásban. Jöttek-mentek az emberek az ösvényen, de nem voltak sokan. 2150 méter környékén csatlakozott be az imént említett ösvény, amely elkerüli a Landawirseehüttét, innen már nem volt sok hátra, de az emelkedő maradéka viszonylag meredek volt. Negyed 12-kor értem fel a 2326 méteren fekvő Gollingschartéba, amely a tőle délkeletre fekvő Hochgolling (2862 m) nevű csúcsról kapta a nevét, tisztább időben szépen lehetett volna látni már a Száraz-Kenyér-hágótól a hegy tömbjét. A Golling-hágótól a csúcsra az útjelző tábla szerint 2,5 óra a szintidő, nem lehet egy egyszerű út, mivel a hágótól a csúcs amúgy mindössze légvonalban kevesebb, mint egy kilométerre van. Amikor a második bejárást tervezgettem, akkor felmerült, hogy az 5 nap alatt az útvonalhoz legközelebb eső három csúcs közül legalább az egyiket fel kéne keresni (Hochgolling, Hochwildstelle, Predigtstuhl), de örültem ezúttal is, hogy az útvonalat be tudtam ennyi idő alatt ekkora zsákkal járni, kitérők nélkül, szóval ez a téma egyelőre várat magára. A soron következő Gollinghütte házi hegye, a Hochgolling amúgy nagy népszerűségnek örvend, főleg jó időben, ugyanis a hágóból lefelé haladva nem sokkal később elhúzták a függönyt és szépen kisütött a nap, amely a nap további részére így is maradt. Szemben jól látszódott a nap következő komolyabb kihívása, a Greifenberg oldalában vezető ösvény.
21. érkezés a Landawirseehüttéhez 22. egy kis lejtő után szemben folytatódik az ösvény 23. Gollingscharte, 2326 m 24. a hágóból lefelé jövet elhúzták a függönyt, szemből a középtől jobbra látható hegyoldalban haladtam pár órával később ismét felfelé
A Mörchenschartéból kelet felé lefele tartó ösvényhez hasonlított a lefelé utam a hágóból, kissé gatyafékes az egész. Újabb komolyabb szintvesztés következett az 1641 méteren fekvő Gollinghüttéig, először sziklás terepen, majd a Gollingwinkel-től, már füves terepen. Útközben jött szembe egy páros, akik a Keinprechthüttégi szerettek volna eljutni egy Hochgolling csúcshódítás után, el kellett keserítenem őket, hogy nem túl reális a tervük, legalábbis világosban nem. Elértem a völgy végi nagy rétet (Gollingwinkel) és a patakot, innen már minimális lejtéssel vezetett az utam a Gollinghüttéig. A hágótól idáig már kicsit többen voltak a hegyen, ez a következő emelkedőn is így volt. A házban gyorsan pecsételtem, majd indultam is tovább, idáig tartott egy napnyi szakasz a füzetben, de nekem még egyet kellett ma még mennem, így a patakon átkelve belevágtam az 1000-es emelkedőbe a Greifenberg 2618 méteres csúcsa felé.
25. Gollingwinkel a Hochgolling-gal 26. Gollinghütte, 1641 m
Nincs mit szépíteni, vánszorgás volt ez már sok helyen, egy nap alatt azért nem keveset mentem a nagy cuccal, szinte minimális pihenéssel, még ma sem álltam meg normálisan enni sem. Az ösvény először a völgy oldalában vezető részen tekereg felfelé, majd elhagyva a csenevész erdőt és borókást szépen lassan kezdenek szaporodni a sziklák a hegy oldalában lévő úton. Itt 5 éve ködben és párában haladtam kis esővel fűszerezve, nem bántam a szép kilátást, szemből a Gollingscharte köszönt vissza, majd kelet felé fordultam, ahol egyre több köves és sziklás rész volt, de a könnyen leküzdhetőbb formátumban. Szemből jött egy magyar fiatalokból álló csapat, váltottunk pár szót, ők a Gollinghüttéből szaladtak fel a Greifenberg-re, másnap mentek haza. Kár, hogy magyar területen már nem lehet ilyen magashegyi találkozásokat tartani, ez már bőven a múlt. Kezdtek fogyatkozni az emberek a hegyen a késő délutáni napsütésben, felértem a 2450 méteren fekvő Greifenbergsattel-be, ahol egy szép tó fekszik, innen már látótávolságra volt a csúcs, de még bő fél órára volt szükségem, hogy felérjek. Gyönyörű körpanorámát élvezhettem a Greifenberg 2618 méteres csúcsán, egyedül. 5 évvel ezelőtt ez a csúcs az akkori új rekordom volt, sajnos kilátás nélkül, de most bepótoltam. Északkelet felé szépen látszódott a Klafferkessel tórengetege, ahová nemsokára megkezdtem a leereszkedést, örültem, hogy végre azt a helyet is normális időjárásban és fények között nézhetem meg újra, ezúttal rendesen. A kilátás kelet és délkelet felé volt kissé a csúcsoknál felhős, de délnyugat felé innen nyílt a nap legjobb kilátása Hochgolling felé, távolabb északnyugat felé a Dachstein tömbje is képviseltette magát.
27. Gollinghütte és a Hochgolling (2862 m) egy képen, ennél jobb képet nem lehetett a mai napon csinálni a hegyről, a csúcstól jobbra lefelé a "V" alakú hágó a Gollingscharte 28. visszanézve a fáradtságos emelkedőről észak felé 29. Greifenbergsattel a tóval, amely a Schladminger Tauern legmagasabban fekvő tava 30. Greinfenberg, 2618 m 31. csipkerengeteg 32. kilátás kelet felé a Klafferkessel tavaira és a másnapi szakasz egy részére: középtől kettővel balra lévő csúcs a Hochwildstelle, tőle jobbra a másnap érintett Trattenscharte hágója látható 33. Klafferkessel tavai közelebbről 34. kilátás észak felé 35. kilátás északnyugat felé a Dachstein-nel 36. kilátás dél felé 37. kilátás nyugat felé a Hochgolling irányába, felhőitől egész nap nem tudott szabadulni
Sokáig el tudtam volna itt még nézelődni, de mennem kellett lefelé, az Obere Klafferschatéig (2515 m) vezető rész sziklás és odafigyelősebb, onnantól viszont már haladósabb. Negyed 7 előtt értem el az első tavat, egy bő fél órás tónézegetős szakasz következett a már említett Klafferkessel nevű részen, tetszett. Az is tetszett, hogy egyedül maradtam a hegyen a naplemente fényeiben, megvolt a hangulata. 7 óra után kicsivel, pár méter felfele lépéssel értem el az Untere Klafferscharte (2286 m) nyergét, innen már végig lejtett az út a napi végállomásomat jelentő Preintalerhüttéig. Szemben jobbra szépen látszott a másnapi fő kihívás, a Trattenscharte hágója, jobbról a Waldhorn (2702 m) tömbje uralta a kilátást.
38.-40. a Klafferkessel kisebb-nagyobb szép tavai 41. észak felé tekintek a naplemente fényeiben 42. naplementés kilátás az Untere Klafferscharte után: szemben a Hochwildstelle, tőle jobbra az ugyancsak "V" alakú hágó a Trattenscharte
Fokozatosan csökkenő fényekben haladtam lefelé, este 8 után értem el Lämmerkar-ban lévő elágazást, ahonnan még 45 percet írt a tábla a hüttéig, nekem kicsivel kevesebb is elég volt, az erdőben már kellett kicsit világítanom a telefonommal. ¾ 9-kor értem el a teltházas Preintalerhüttét (1657 m), sajnos az 5 napba az időjárás miatt beleesett egy péntek és egy szombat esti alvás is, utóbbi ami igazán húzós dolog a hegyen, ha az ember a házban egyedül akar aludni, mivel ma jó idő volt, így már kívülről is nagyjából lehetetlennek tűnt a dolog, trükközés (Trockenraum, folyósó, stb) nélkül mindenképpen. Igyekszem kerülni az ilyen helyzeteket és hétvége körül nem a hegyen lenni (nyári szezonban a hétköznap is igen problémás tud lenni), de ez most így jött össze. Benézve az ablakokon látszódott, hogy az esélytelenek nyugalmával lehetne indulni az egyedül alvás díjáért, ezért előtte egy kicsit szétnéztem. Úgy voltam vele ha lejelentkezek, onnantól már nehezebb lesz alternatív megoldást találni, így inkább felmértem a külső terepet. A ház melletti szomszédos Waldhornalm zárva volt, de egy közeli melléképület sufni része nyitva volt, ahol kiváló vízszintes deszkás rész állt rendelkezésre az alváshoz, a bejárat mellett forrással és mindez takarásban, tökéletes! Megörültem a hirtelen jött jó lehetőségnek, le is dobtam a cuccomat a sufniba, majd elmentem a hütte mellé térerőt keresni és páromnak hazatelefonálni. A pecsételést hanyagoltam, másnap is bőven elég volt, a sötétben pedig senki nem tudta kiszűrni, hogy a hüttéből jövök, vagy csak sétáltam valahol. Párom mondta, hogy holnap akkor csatlakozik hozzám, egyedüli fejtörést a számára a másnapi úticélomat jelentő Breitlahnhütte elérése jelentette, ugyanis szeptember 10. után már jövő nyárig nincsen oda busz, 18 km völgyi gyaloglás meg azért nem 2 perces mutatvány, de elméletileg a tervezett idejébe még az is belefért volna. Örültem, hogy jön, elvagyok sokáig magammal is, de időnként az egyedüli túrázás is tud megterhelő lenni lelkileg, főleg amikor az ember napokig nem tud senkihez sem szólni egy szót sem az anyanyelvén. Visszatértem jókedvűen a sufniba, ekkor láttam megdöbbenve, hogy két egér szaglászik a zsákom körül…hát volt egy kis fejvakarás, de azt találtam ki, hogy az egyik fallal határolt résznél lévő fa padló mellé, felteszek egy másikat és arra fekszek le. Nem kis akrobatamutatványok után végre is hajtottam a tervemet, felcuccoltam a nagyjából 2 méter magasan fekvő szűkös fekhelyemre. Gyorsan megmosakodtam a kinti forrásnál, majd lefeküdtem, de nem mertem elaludni, mert féltem tőle, hogy ha nagyobbat fordulok, akkor leesek. Nem szoktam nagy területen forgolódni alvás közben, de tudat alatt mégis tartottam tőle, félálomból két métert zuhanni egy hálózsákban azért nem lenne olyan vicces, így végül éjfél után leköltöztem a földre, a zsákom maradt fent, így a kajámat, ruháimat nem tudta megrágni semmi. Ezek után már hamar el tudtam aludni.
Hajnalban nem volt éppen melegem, végül 8 óra után keltem fel, már korábban is hallottam a faház mellett elhaladó túrázókat, egyáltalán nem bántam, hogy ezek nem a hüttében vertek fel a zörgésükkel, összességében nagyon jó volt ez így. Összepakoltam, majd 9 órakor kimentem a forrástól nem messze lévő napsütötte teraszra reggelizni, idő kellett hozzá, mire kicsit átmelegedtem és le tudtam vetni egy-két réteget. A forrásnál fogat mostam, vizet töltöttem, majd a hüttébe mentem pecsételni. A reggeli már lezajlott, a pakolásé és takarításé volt a főszerep, ezek után visszamentem a zsákomhoz és megkezdtem a felfelé vezető utat. A napi úticélom a szomszédos Breitlahnhütte volt, innentől már napi egy szakaszok voltak hátra, nem kellett nagyon sietnem. A hütte és további épületek után egy kis kőház maradványai előtt ágazik ki az ösvény balra (egyenesen a Breitlahnhüttétől nem messze lévő Schwarzensee érhető el), majd Riesach patakon átkelve durvább emelkedő kezdődik a Schneider nevű hegy oldalában. Lassan meg-megállva haladtam, a rövid fenyveses részen jól leizzadtam, a rövid törpefenyves után a füves hegyoldalban vezetett tovább az ösvény. A jobbra lévő hegyek és a Waldhorn felé nyíló kilátást emelném ki, a napsütés egész napra kitartott, jó idő volt. Az ösvény közelében, majd később ott is egyre több lett a szikla, elhaladtam a Trattensee mellett, majd nagy nehezen végére értem az emelkedőnek és egy kisebb birkanyáj mellőzése után nem sokkal felértem a 2488 méteren fekvő Wildlochschartéba.
43. Preintalerhütte a kora délelőtti napsütésben 44. A hütte és környezete a gyorsan emelkedős ösvényről 45. észak felé visszanézve látszódott a Riesachsee 46. visszanézve dél felé, a hegyek alatt futó ösvényen a Schwarzensee érhető el közvetlenül, mi csak másnap haladtunk el a közelében 47. Hochwildstelle csúcsa, 2747 m 48.-49. Trattenscharte a Wildlochscharte előtt fotózva, 5 éve innen készült a legjobb képem a túráról
Balra a korábban velem szemben legalább egy óráig folyamatosan látott Hochwildstelle (2747 m) csúcsa felé lehet kitérni, jobbra vezet tovább a kijelölt ú kőtörmelékes, sziklás ösvény, szemben a Trattenscharte volt látható a Hohes Schareck és Umlafer nevű csúcsok tömbje között, ezúttal is megkapó volt a keleti irányú panoráma, 5 évvel ezelőtt is csináltam a túra legjobb képét, utána pedig nem sokkal jól elvert az eső. Visszafelé nézve is szép kilátást élvezhettem. Ezúttal esőtől szerencsére nem kellett tartanom, az idő viszont szépen telt, majdnem 14 óra volt, mire a Trattenscharte (2408 m) hágójából elkezdtem a hosszú ereszkedést az 1070 méteren található Breitlahnhüttéig. A hágóból való lejövetel első fázisa a nagy köveken ill. azok között való lépkedés, itt előzött be egy túrázó, én pedig tartottam egy pihenőt, itt végre volt egy kis térerő. Párom keresett, kiderült, hogy St. Michael-ben nem várta be a vonatát a másik, ezért két órával később jön, jó esetben odaér a Breitlahnhüttéhez, mint mire én odaérek. Legalább a vonat pontosan elment, még ha üresen is, szép dolog ez, pár másik ember is megszívta ezt rajta kívül. Lejjebb haladva a Goldlacken tavainál már nem volt ott a kis zárt faház, itt tértem el jobbra a völgy felé. Hosszú füves, a Hohes Schareck oldalában vezető lejtős ösvény következett, balról az aktuális, Obertal (Felső-völgy) nevű völgyet láttam már az ott futó úttal együtt, de még messze volt az elérése. Nem sokkal később a Stummerkesselspitze betakarta a völgyre nyíló kilátást, a Karlkichen nevű pont előtt patakot kereszteztem, majd pár lépés vezetett felfelé a miniatűr hágóba, amelyen átbukva rögtön jobbra egy üreg található a sziklába, erősen rendkívüli bivakolásra lehet csak alkalmas. Eléggé kezdtem nyűgös lenni, 3 napja nem ettem normálisan, a terep sem volt könnyű, a nap végére terveztem egy vacsorát a házban, de ekkor még ettől is órák választottak el a végtelenített lejtőben. Valamivel lejjebb egy vizenyős részen kis hangulatos faház állt, ránézésre vadászati célokat szolgál, természetesen zárva volt. Itt tartottam egy kis pihenőt, majd folytattam a lefelé vezető utat és érkeztem a Lassachtal-ba, mely már a főbb völgye csatlakozik, ahol a hütte is van. Az erdőt egy idő után legelő váltotta fel tehenekkel, majd balról az ösvénytől kijjebb faházat láttam és megérkeztem a Lassachalm két hosszúkás faházához. 5 évvel ezelőtt már erősen szürkületben érkeztem ide, akkor nem néztem jobban körül, most viszont volt rá időm, tartottam egy újabb rövid szünetet a hangulatos faházaknál. Az idillikus környezetben fekvő házaknál van forrás és bivakra is van lehetőség, tetszett ez a hely.
50. Trattenscharte (2408 m), a gyönyörű volt a hegyek látványa 51. kilátás észak felé a Goldlacken tavaitól 52. füves hegyoldalban kacskaringózó ösvény 53. balról oldalvölgy látszódik, a kép jobb szélén a Stummerkesselspitzével 54. csendélet 55. Karlkirchen után továbbra is lefelé 56. hangulatos vadászház, csak gyalog érhető el 57. lassan beköszönt az este a hegyek között 58. a hangulatos Lassachalm-nál
6 óra után pár perccel indultam tovább a keréknyomon, majd később a keréknyom hajtűkanyarjait levágja az ösvény, nemsokára kiértem az erdőből és legelőkön át a Fekete-tavi patak (Schwarseebach) melletti rendezett faházakat, majd a patak hídján átkelve az egyenes vége előtt várt rám a napi úticélom, a Breitlahnhütte. ¾ 7 volt, nem sok mozgást láttam amikor odaértem, páromat szintén nem láttam, benyitottam a kapun, csak a konyha környékén láttam egy kis mozgást. A háznál 3 fő tartózkodott, egy nagyjából korombeli srác és két idősebb hölgy a konyhában. A fiatalemberrel szóba elegyedtem, kiderült, hogy másnap, azaz hétfőn és kedden is szünnapjuk van, 7-ig vannak nyitva és már pakolnak, éppen az utolsó pillanatban érkeztem. Na az szép lett volna ha lepattanok/lepattanunk a zárt ajtókról. Sikerült megbeszélnem, hogy itt aludjunk, ugyanazt a szobát kaptuk, mint amiben egyedül aludtam 5 éve, valamint azt is lebeszéltem, hogy tudjunk vacsorázni, amit meg is rendeltem, valamint párommal is sikerült beszélnem, akiért a hüttés srác el is ugrott kocsival. Szóval elég jól alakultak a dolgok, betettem a cuccom a szobába, csináltam pár képet, majd a hüttés dolgozó is megérkezett a párommal és a vacsora is kész lett. Fenséges volt! Rántott húst ettünk karajból nagy főtt krumplival, mellé egy-egy korsó helyi sört. A reggelit bekészítették nekünk egy másik épületbe, időhöz nem voltunk kötve. Étkezés után fizettünk, 76,6 euró lett vacsorával, reggelivel és alvással a vége két főre, adtam 80 eurót kereken.
59. fenyvesben vezető keréknyomon tovább 60. szobánk a Breilahnhüttében, 5 éve egyedül is itt aludtam 61. Breitlahnhütte, 1070 m 62. vacsora találva, a minőségellenőrzést már meg is kezdtem, csillagos ötösre vizsgázott az étel
A 3 fős személyzet ezek után Gröbming felé távozott, mi pedig kipakoltunk a szobában majd fürödni mentünk. Kiélveztem a meleg víz örömét, mely itt legalább nincsen 2-3 percre limitálva, új emberként léptem ki a fürdőből, jól esett a fürdés 3 nap után. Párom is hasonlóképpen tett, majd beszélgettünk elalvás előtt. Az útja egészen kalandos volt, miután Stein an der Enns-ben két órával a tervezett idő után leszállt, 3x stoppolt és maradékot elkezdte legyalogolni, amikor a hüttés srácot kiküldtem érte. Elég korrekt volt így a nap vége, elgondolkoztam/tunk rajta, hogy máskor ilyen több napos túra során lehet nagyobb teret kéne adni az ilyen hely étkezéseknek, mert éreztem, hogy végre erőre kapok tőle, valószínűleg a normális kajálás miatt is haladtam lassan a mai napon is. Persze a zsák is nehéz volt, de az étkezést sem kéne ennyire elhanyagolni, szóval lehet több lesz majd a jövőben az ilyen „osztrákosabb” este. Este fél 10 körül tértünk nyugovóra a kényelmes emeletes ágyak felső részén.
Reggel 7 körül már fent voltunk, nem volt szükség vekkerre. A finom reggeli után negyed 9-kor indultunk el a 19 kilométerrel arrébb lévő Rudolf-Schober-Hütte felé. Először a völgyi köves úton gyalogoltunk, majd nemsokára a régi faházaknál balra tértünk egy vizes füves ösvényre, hogy utána nem sokkal ismét,már egy másik köves úton haladjunk tovább felfelé. Az út melletti vadászlesnél, melyből szép kilátás nyílik a Schwarzenseere (Fekete-tó) megálltunk egy kicsit. Szépen látszódott egy egyre magasabbra törő nap fénye, de mi még éppen árnyékban voltunk, de már nem sokáig. Maradtunk a jól járható úton egy darabig, a Vordere Neualm hangulatos faházai mellett nemsokára el is haladtunk, majd egy jó 1,5 km múlva a keréknyomból ösvény lett és elkezdtük Rantentörl felé tartó emelkedő komolyabb részét. Először hangulatos fenyvesben haladtunk egyre feljebb, majd komolyabbra váltott az emelkedő és a fenyők is kezdtek ritkulni, helyettük bokrok és páfrányok lettek egyre többen. Az 1720 méteren, a Steinkar oldala alatti réten fekvő faház meglepetésemre zárva volt, 5 éve itt még egy közepesen nomád bivakolást is végre lehetett volna hajtani, de ez most már így nem lehetséges.
63. indulás utáni percekben visszanézve szállásunkra 64. irány a hegyek felé! 65. Schwarzensee és környéke 66. Vordere Neualm házainál 67. hangulatos fenyvesben 68. egykori bivakhely és környezete a Steinkar oldala alatti réten
Feljebb haladva nem sokkal később már a Rossboden területén haladtunk a füves ösvényen, majd a Neualmbach patak melletti rész következett, majd már sziklás köves részen át érkeztünk meg a 2166 méteren fekvő Rantentörl-be. A szép kilátást nyújtó nyeregben ejtőztünk egy kicsit, nyomtam a füzetembe egy plusz pecsétet is, amely a közeli fadobozban található a „csúcskönyv” mellett. Jól járható füves hegyoldalban haladtunk tovább, a déli és délkeleti irányú kilátás uralta a panorámát a Rantengraben felé. Elértük az első kis tavat, amelynek a partján 5 éve uzsonnáztam, itt ismét megálltunk egy kicsit, majd egy másik kisebb tó mellett is elhaladtunk, itt egy elágazás is van a 2543 méteres Predigtstuhl csúcsa felé. Mi viszont a Hinterkarsee déli oldalán haladtunk innentől ismét egyre feljebb, az eleinte szelídebben, majd kicsit jobban emelkedő ösvényen értük el a Hinterkarscharte nyergét, 2274 méteren negyed 4 előtt. Párom újabb magassági rekordját egy róla és a táblával készült képpel ünnepeltük. Ismét ereszkedésbe fogtunk, majd újabb kisebb tavaktól nem messze haladtunk el. Elbújt a nap, a felhők egyre inkább gyülekeztek az égen, a Rosskar oldalából az északi irányú völgy felé nézve láttuk, hogy a távolban esik az eső, úgy festett, hogy nekünk is juthat belőle, a magashegyi pára is kezdett megjelenni a látótávolságra lévő Hubenbauertörl környékén. Egy kimosódott rövid rész okozott némi izgalmat, majd fél 5 után nem sokkal érkeztünk meg a kiszáradt tavas Hubenbauertörl-be (2051 m), ahol egy rövid zápor volt. Szerencsére nyugiban tudtam itt is nyomni egy plusz pecsétet a füzetembe, majd megkezdtük a lefelé utat innen is.
69. egyre inkább kézzelfogható a szintemelkedés 70. Rossboden, szemben a Rantentörl 71. Rantentörl (2166 m), balról érkeztünk szembe jobbra haladtunk tovább 72. kilátás déli irányban, a Rantensee és Rantengraben felé 73. Hinterkarsee, jobbról kerültük 74. Hinterkarscharte, 2274 m 75.-76. kilátás a hágóból visszafelé/nyugat és előre/kelet felé 77. Predigtstuhl csúcsa, 2543 m 78. visszanézve 79. észak felől felhők érkeztek, lejjebb a Rosskar oldala látszik 80. Hubenbauertörl, 2051 m
A lejtő első részében egy emlékmű áll, amely egy 1906-os lavinabaleset áldozatának állít emléket. Szerencsére az eső csak ijesztgetett, nyugiban tudtunk továbbhaladni, az 1800 méteres magasság alatt nem sokkal található faháznál pihentünk egy kicsit, párom már eléggé kezdett fáradni, de még volt egy pár kilométer hátra a napból. Én egész jól éreztem magam, a tegnap esti vacsora és az utána következő jó alvás feltöltött. Innen keréknyomon haladtunk tovább egy darabig a szép fenyvesben, majd az ezúttal tehenek nélküli Hubenbaueralm faházai mellett is elmentünk. Hamarosan le kellett tértünk a jól járható útról és hegyoldali fenyvesben vezető ösvényen kellett mennünk, egyre inkább „mikor érünk már oda” szellemben, kicsit hosszú volt ez a rész már így a nap végére, 5 éve is vártam már a végét. Egy ponton az irtásnak köszönhetően szépen ráláttunk a nem túl messzi Etrachsee tavára, odáig járnak fel nyáron a szezonális buszjáratok. Ezen kívül a Breitlahnhüttéhez jár még fel busz (idén szeptember 10.-ig közlekedett, tehát pont nem lehetett kihasználni), illetve a Preintalerhütte alatti Riesachfall-tól van még szintén jó időben ún. Talerbus és ennyi közlekedési lehetőség van durvább kitérők nélkül 77 km alatt, tehát egy viszonylag elzárt szakasz volt ez. A tömegközlekedés Obertauern-be a legjobb, a sölktal-i hétköznapi egy buszos „bő” kínálat 5 év alatt sem változott, szóval kinézett másnap délutánra egy stoppolás is, amivel már alapból kalkulálnunk kellett.
81. a lejtő folytatódik 82. visszanézve a Hubenbauertörl felé, szerencsék volt az idővel 83. Etrachsee is feltűnt a láthatáron
Egyre közelebb értünk az Etrach patakhoz, majd a Grafenalm házaitól nem messze mentünk el és egy utolsó emelkedőt kellett még leküzdenünk a célig, azaz a Rudolf-Schober-Hüttéig (1667 m), ahová 19:20-kor érkeztünk. A háznál autó állt, de az ajtók zárva voltak. Lyukra nem tudtunk futni, mivel ez volt az egyetlen szállás, amit fixre lebeszéltem előtte, szóval zárva nem lehet a ház. Ledobtam a zsákom és körbejártam a házat, eredmény nélkül. Ezek után párom is hangosan köszönve próbálkozott, végül a hüttés hölgy végre észrevette, hogy megjöttünk, lámpát kapcsolt és ajtót nyitott nekünk.
84. ösvény a fenyvesben 85. hangulatos rész a patak mellett a napi úticélunk előtt nem sokkal 86. Rudolf-Schober-Hütte, fények gyúltak a szürkületben
Így már azért sokkal jobb volt, egy hálóteremből nyíló emeleti szobát kaptunk, mi voltunk az egyetlen vendégek. Ezúttal is éltünk a vacsorázás lehetőségével, én sajttal-sonkával töltött rántott húst ettem krumplival, párom pedig sajtos nokedli evett, ami helyi kaja. Mindkettő nagyon finom és laktató volt, a sör is jólesett utána mindkettőnknek. A reggelit is megrendeltük, a nagyobb adagosat. Sajnos meleg vizes fürdés terén még mindig nem a legjobb a helyzet, kis jóindulattal langyos vízben sikerült fürödnünk. A szobában az ágy kissé nyikorgós volt, de nem volt kényelmetlen. A közben odakint szakadó eső kapcsán pedig azt reméltük, hogy az előrejelzés ellenére minél kevesebbet, vagy semmit nem kapunk belőle holnap. 10 óra után sikerült elaludnunk.
87. szobánk a házban 88. itt is jót vacsoráztunk
A túra utolsó napján tegnaphoz hasonlóan szintén 7 óra körül keltünk, örömmel nyugtáztam a kinti borult, de esőmentes időt. A finom és kiadós reggeli után összeszedtük a cuccainkat, majd kifizettük a kicsit borsosabb, 120 eurós számlát, majd negyed 9-kor útra keltünk a maradék 13 kilométerre. Először fenyvesben vezetett az ösvény szelídebb emelkedővel felfelé, majd annak rendje és módja szerint elkezdtek fogyni a fenyőfák és rövid borókás után a kövek és sziklák kezdték uralni a tájat. A Schimpelscharte alatti kőrengetegben ezúttal nem jött szembe a sziklák alatt lévő bivak, nem is kerestem, de nem is volt feltűnő, így nem tudok nyilatkozni az állapotáról. A felül csipkékkel körbezárt katlan egyik oldalában meredekebb emelkedő után jutottunk fel a 2273 méteres magasságban lévő Schimpelschartéra, a kőből kirakott legelős kerítés melletti útjelző tábla oszlopán lévő dobozban megtaláltam ezúttal is a benne lakó pecsétet.
89. Rudolf-Schober-Hütte, indulás tovább 90. fenyvesben folytatódik a Zentral 91. egy óra múlva már a kövek kezdték átvenni a "hatalmat" 92. rés a felhőpajzson 93. visszanézve a Schimpelschartéból nyugat felé 94. Schimpelscharte, 2273 m
Kezdett egy rövid ideig ködbe borulni a táj amikor megindultunk lefelé, hamarosan jobbra a közeli Süßleiteck (2507 m) felé nyílott kitérési lehetőség, de mi folytattuk az utunkat lefelé, balra a Schimpelsee mutatkozott, amikor a köd engedte. Elértük a számomra nem annyira kedves emlékű Schimpelrücken borókás részeit, egy helyen keresnünk is kellett az utat, a szakasz egy része szép és kellemes, majd a Schimpelbach patakon átkelve kezdődnek a nehézségek, újbóli emelkedő, vizenyős és csúszós részek formájában. Nem sokkal később meglódul az ösvény lefelé, de eléggé gatyafékes formában, eléggé oda kellett figyelnünk, hogy a patakmederré vált lejtős ösvényen ne csússzunk meg, szinte megváltás volt a három darab létra, de utána is akadt még 1-2 feledhető rész. Száraz időben jobban járható ez a rész. Jobbról itt már bőven látszott a Hohensee sötét vize, de még egy kicsit kellett küzdenünk az eléréséig. Leértünk végre a hegy oldalából, azt hittük, hogy végre fellélegezhetünk, de több helyen is mocsarassá vált az ösvény, itt már én is elég nyűgös lettem. Egy valamit nagyon utálok a túrán, ha vizes lesz a bakancsom, így viszont eléggé határeset lett az állapota. Fél 2-re értük el a Hohenseealm (1543 m) kőházát (becsületkasszás, forrásvízzel hűtött sör kapható), ahol a padoknál egy fél órás evős-ivós-ücsörgős szünetet iktattunk be.
95. Schimpelsee félig napban 96. Schimpelrücken kezdete 97. egy hangulatos rész 98. Hohensee közeleg 99. három létra, bőven kellettek 100. Hohensee egy karnyújtásnyira 101. Hohenseealm, szemben ereszkedtünk le
Ezúttal nem kellett annyira az időn aggódnunk, mint nekem 5 éve, mivel nem kellett még aznap Budapest mellé utaznom, hanem Soprontól már az autóm is rendelkezésre állt. Természetesen nem időzhettünk a végtelenségig az amúgy másodjára is számomra meglepően kihalt részen, 14 óra után megindultunk lefelé. Egy bő km ösvény várt ránk, majd onnan lefelé keréknyomon haladtunk a már napsütéses időben, ekkor már tudtuk, hogy az időjárás kegyes lesz hozzánk a túra végéig. Szép vízesések vannak ebben a Sölktal felé vezető oldalvölgyben, a völgy fenekén lévő jól járható keréknyomon már tempósan tudtunk haladni, balról néhány ház, a Bräualm faházai és a hegyek adták a fő látnivalót, jobbról Mittereck oldalában lévő, már említett vízeséseket és fenyvest lehetett szemlélni. Egy sorompó után már nem sok volt hátra Sankt Nikolai im Sölktal falujáig, ahová a Bräualmbach patak mentén ¾-kor érkeztünk meg. A templom után kisbolt, majd az egyetlen fixen szóba jöhető pecsételőhely, a Gasthof zur Gamsjäger (Fogadó a Zergevadászhoz) következett. Pecsét már volt a füzetemben, egy éppen kocsiból kipakoló és Zentralon túrázni készülő fiatal csapattal váltottunk pár szót, majd haladtunk tovább a falu szélén lévő parkolóig és főútig. Az első kötet befejezését a falutáblával közös fotókkal ünnepeltük, az első bejárásom is ugyanezen a ponton ért véget és ezúttal a második is.
102. elérve a keréknyomot már nem volt nehéz dolgunk lefelé 103. völgyi séta, balra a Bräualm 104. Sankt Nikolai im Sölktal, érkezés 105. 1. kötet másodjára is bejárva!
Harmadik bejárás egyelőre nincsen tervben, Hainburg-Fertőszéleskút között lejártam harmadjára is az utat a tavalyi év elején, de mivel azóta néhány komolyabb változás történt az életünkben (munkahelyváltás, Ausztriába költözés), így egyelőre nagyon nincsen napirenden a folytatása. Megmondom őszintén elég is volt ez az 5 nap is, nagyon fárasztó volt most ez így, különösen az első 3 nap. A Greinfenberg-re menet is felmerült bennem, hogy vajon miért nincsen több gerinctúra ebben az egész útvonalban, miért szinte csak és kizárólag a völgy-hágó/csúcs-völgy-következő hegyes hullámvasút tölti ki szinte végig az egészet. A választ nem tudom, a magasabb részeken valószínűleg nehéz lett volna összehozni a hosszabb gerinctúrákat, a kevésbé magas részeken meg inkább sokszor csak átvezet az útvonal, a hosszas tekergés egy-egy tájegységben nem jellemző. Szóval elég volt ez így másodjára, sajnos sokszor már a felkészülési fázis is feszültséggel jár/t az időjárás és az alvások miatt, terepen pedig a sok szint, nehéz zsák, napi célok teljesítése égeti az energiát és bevallom őszintén, sokszor a motivációt is. Úgy gondolom az ember nem azért megy túrázni, hogy „végre a végére érjen”, hanem ennél több miatt, sajnos ez a kissé feszkós hangulat uralkodott el ennek a túrának a zömében is. Hozzájárulhatott ehhez az ismétlés kevésbé újdonság erejével ható körülménye is, ezzel szemben viszont örülök az első és második bejárás különbségeinek és a más időjárás mellett megtapasztalt különb élményekre, más szakaszolásoknak is. A hármas kötetet szeretném jövőre befejezni, ezen túl még a jövőben érdekelne legalább részben a Zittelhaus-Neue Prager Hütte közötti főútvonal is, talán majd egyszer az is sorra kerül. Ezen kívül a gyakorlatilag a szezon első túráján megsemmisült telefonomban lévő képek pótlása is jó lenne egy Venediger csúcshódítással együtt, szóval tervezem a Matreier Tauernhaus-Kürsingerhütte-Oberschulzbachtal rész másodszori bejárását is, ezen túlmenően az új lakóhelyünk közelében is vannak jócskán témába vágó 2. és 3. kötetes újból bejárható részek. Szóval tervek vannak, viszont a 2023.-as szezon utolsó több napos túrája és ezzel, mint már említettem az 1. kötet második bejárása is lezárult. Így tehát a 2019-es, 1.-2. kötet bejárásának befejezése után, a második körben megvagyok Hainburg-tól egészen St. Jodok-ig a túrával, azon túl pedig See im Paznauntal-Feldkirch között vagyok kész, lassan kézzelfogható közelségbe kerül a hármas kötet befejezése is.
A fotózkodás után kiértünk az L704-es számú főútra, a szomszédos parkoló szinte teljesen üres volt, ott kár volt a csodára várni, hogy valaki majd jön és elvisz minket. Szóval a főút mellé álltunk be stoppolni, a lefelé tartó forgalom viszonylag gyér volt és aki jött az sem állt meg. A bő fél órával későbbi, 16:54-es vonattal kalkuláltam Stein an der Enns-ből, de negyed 5 előtt még semmi kézzelfogható eredmény nem volt, nem mertem volna rá fogadni, hogy sikerül, de végül sikerült. Az elágazásban már vagy harmadjára találkoztunk össze e rövid idő alatt is egy villanyszerelő bácsival, aki az egyik kandeláber bekötéseit javítgatta, végül hozzá mentem oda és megkértem, hogy vigyen minket le. Beleegyezett, ekkor pont megállt páromnak egy autó, de ők csak a következő faluba, Mößnába mentek, így a bácsi lett a nyerő választás, akivel elpakolás után el is indultunk lefelé. St Nikolai falunak 17 állandó lakosa van és ezt a számot a szerelő bácsi is erősíti a családjával együtt. Kérdezgettem útközben a helyi ingatlanárakról, hiszen a beszámoló elején említett és jó részben be is utazott Mura-völgye a közelben van, de ki kellett, hogy ábrándítson: a covid és az ukrán háború hatásai itt is érezhetőek az árakban, egy kisebb házra rámutattam találomra útközben, elmondása szerint az is kerül vagy 250 ezer euróba. A felkapottabb helyeken és nyugatibb részeken persze a fél-1 millió eurós ár sem ritka. A szűk tömegközlekedéshez is lett egy kis adalék: a völgybe iskolabusz hozza- viszi a diákokat (valószínűleg egységes az órarend, másképp nehéz lenne rá járatokat szervezni), amik menetrendje csak számukra ismert, idegeneket fel sem engednek a buszra. Ezt és a sok saját autót figyelembe véve már nem is annyira meglepő a helyzet. Napi egy busz reggel 6:20-kor le St Nikolaiból a völgybe (vissza nem, nem is értem ezt) csak arra elég, hogy ne mondhassa senki, hogy egyáltalán nincsen semmilyen járat, pedig gyakorlatilag ez semmi, legalábbis a túrázók részére. Ez alól kivétel a nyári időszak, amikor azért van egy tűrhető kínálat.
A szép Nagy-sölktal-i 18 kilométeres autózás egy bő negyed óra alatt lezajlott, fél 5-kor már ki is szálltunk a vasútnál, segítőnk nem fogadott el pénzt, ezúton is köszönjük a segítségét!
Így volt még egy kis időnk, zsákomat a padra ledobva elmentem a közeli benzinkút mögötti boltba egy kis ennivalót és üdítőt venni, majd felszálltunk a pontosan érkező 16:54-es vonat Talent motorvonatára.
106. Stein an der Enns, vonatunk érkezik
Selzthal-ban irányváltás után folytattuk utunkat St. Michael felé, ahonnan Bruck an der Mur-ba már cityjet fedélzetén utaztunk. Az átszállás a Railjet-re kicsit körömrágós volt, köszönhetően ezúttal is a Leoben környéki építkezés miatti pár perces késésnek. Szerencsére a „jeti” is késett, így gond nélkül elértük, Bécsújhelyen pedig a soproni vonat Desiro motorvonatára szálltunk át (sajnos pont ez jött), amely 20:37-kor indult. Negyed 10 után szálltunk le Sopronban, majd az autóhoz sétálva, Kfc-zés után négy keréken jutottunk haza.
Zentralalpen: Dominikushütte-Sankt Jodok am Brenner
Az előző túra után adta magát a következő völgybe való eljutás, így már Innsbruck vonaláig jutottam el. A táv egészen pontosan 26,7 km volt bő 1400 méter szinttel felfelé és közel 2100-al lefelé, időben 2 éjszaka és 2 nap volt az időtartama. Az első napra kénytelen voltam szállást foglalni, mivel az előző alkalommal felderítettem a Schlegeis víztározó környékét és semmilyen értelmes bivakos lehetőséget nem találtam, így ott adta magát a kiindulóponton alvás. A második éjszakára is próbálkoztam szállásfoglalással sikertelenül, így végül ismét nagy cuccal keltem útra és a következő völgy elérése előtt/annak a végében terveztem alvóhelyet találni.
Ausztriába költözésünk már küszöbön állt, így ennek keretében a leendő lakhelyünkön néztünk meg egy albérletet, így már a Dominikushütte elérése előtti nap este Vorarlbergbe utaztam, ahol a párommal találkoztam és az általa talált szálláson aludtunk (az ő ottani tartózkodása az enyémnél hosszabb volt, én csak az albérletet mentem megnézni), majd másnap elvégeztük a dolgunkat, majd elköszöntem és a 11:34-es vonattal érkeztem Bludenz-be, ahonnan a fél 1-kor induló Railjettel utaztam Innsbruckba. Gyors alagsori Mpreis látogatás után értesültem róla, hogy az eredetileg kinézett, Olaszország felől érkező gyorsvonat csak Innsbruckig közlekedett, onnan lemondták (ennek oka számomra nem derült ki), így egy személyvonattal utaztam Jenbach-ig. Az egy Talentből kiállított vonaton Innsbruck határában barna bőrű idősebb nők a hozzájuk passzoló stílusban magyarul hangosan értekeztek haladás közben, reméltem, hogy nem szúrják ki rajtam a magyar államvasúti pólót, szerencsére sikerült terepszínűnek maradnom. Jenbach-ban gyors futással elértem még másodmagammal a minket megváró kisvonatot, így már 16:33-ra meg is érkeztem a Zillertal fővárosába, Mayrhofenbe, ismét. Mivel kajám volt, nem volt miért maradnom itt, fel is ugrottam a 16:35-ös buszra, rutinosan meg is vettem a Klimaticket mellé a 2 eurós útdíjas jegyet, majd az előző alkalommal megismert úton értem el a Schlegeis víztározót fél 6 előtt pár perccel. Időm, mint a tenger volt, felmentem a Dominikushüttébe, lejelentkeztem, majd felmentem a szobámba. Hát 48 euróért nem egy emeletes ágyas szobára számítottam..hideg éppen nem volt, de ha fáztam volna sem lett volna meleg a radiátor. Elég fapados ennyi pénzért. Reméltem, hogy legalább a fürdés beletartozik ebbe az árba, de még azt is külön kellett rendeznem, így 50 euró lett a vége, reggeli nélkül.
1. délutáni fényekben utazás a Zillertalba, egy darabig utoljára 2. Mayrhofen, végállomás, ebben a szezonban negyedjére 3. Schlegeis víztározó kicsit barátságosabb időben és fényekben, mint legutóbb 4. Dominikushütte 5. szobám a házban, az árához képest igen egyszerű volt
Ezek után sétálni indultam, először a gát végéig mentem el, ezúttal kellemesebb volt a klíma, viharos szél nélkül. Visszatérve az úthoz használtam a fixen telepített szelfis fényképezőgépet, amelynek fotóját utólag le lehet tölteni a netről, évekre visszamenőleg megnézhető az összes fotó. Ezt követően elmentem nyugati irányba a balos kanyar előtti parkolóig a legutóbb már megismert úton, majd padra ülve néztem a hegyeket, közben szépen le is ment a nap. Már szürkületben haladtam el ismét a másnapi túra elágazásánál, majd tértem vissza a házba. Vacsorázás és fürdés után nyugovóra tértem.
6. séta a víztározónál 7. esti hangulat a tónál, az előző alkalommal a háttérben lévő hegyek előtt jutottam el a Furtschaglhaus felé
Nem kellett korán kelnem, így negyed 9 körül másztam le az emeletes ágy felső szintjéről és saját szervezésű reggelit követően vágtam neki a túrának. Az előző alkalommal és tegnap is kétszer érintett elágazást egy kilométer után el is értem, majd megkezdtem az Olpererhütte felé vezető hosszú emelkedőt. A Dominikushütte 1805 méteren fekszik, az Olpererhütte pedig 2388-on, szóval közel 600 méter szint várt rám. Aki egyedül szeretne túrázni, annak nem ajánlom ezt a szakaszt, ugyanis rengetegen voltak az úton, köszönhetően a szép időnek. A széles ösvény eleinte szép fenyvesben vezetett, majd a törpefenyők után egyre több lett a szikla. Visszafelé nézve elég szép kilátás nyílt a Schlegeis víztározóra. A túrából csak egy munkahelyi telefon zökkentett ki egy pillanatra, ugyanis a felmondási időmből volt még hátra pár nap és egy-két dolgot egyeztetni kellett, még volt térerő. Folytattam a túrát, 11 óra előtt kicsivel értem el az Olpererhüttét, nevét a fölötte nyugat felé fekvő 3476 méter magas Olperer nevű csúcsról kapta. Valahogy már előre nem volt számomra szimpatikus ez a hely, ezt megalapozta a pár nappal korábbi email váltást (természetesen nem volt hely) követő szállás lemondási feltételekbe való beleolvasás, amely kissé sajátságos volt, de lehet csak nekem volt új. A lényeg, hogy itt is a tömeges fogyasztás van előtérben sok másik hely mellett, szerencsére legalább felvonók nincsenek, meg keréknyom sem. Így legalább ezt a közel 600 méternyi szintet minden kocaturistának is le kell küzdenie, ha a völgyből támad. Száz szónak is egy vége: igyekeztem minimalizálni az itt tartózkodásomat, elsősorban persze nem a házzal volt problémám, ők csak alkalmazkodtak az igényekhez, hanem a rengeteg emberrel, a teraszon is teltház volt. A pincéreknek bőven volt dolguk, na de velem nem sok, én csak pecsételtem és a mosdóban vizet töltöttem, majd a zsákomat kis időre hátrahagyva megnéztem az itteni fő látványosságot: az Alelebach függőhídját, melyről készült képeket tucatszámra láttam már. Természetesen nem tudtam egyetlen normális olyan képet sem csinálni, amelybe valaki ne mászott volna bele, így fel is hagytam ezzel, öreg-fiatal egyaránt a hídnál pózolt, majomkodott, erre nem voltam kíváncsi és visszatértem a házhoz a zsákomért is továbbindultam.
8. szép időben kezdődik a szintek gyűjtése az Olpererhütte felé 9. markáns kilátás a víztározóra 10. Riepenbach patak közelében vezetett az ösvény felfelé 11. Olpererhütte és a Schlegeis víztározó 12. a híres nevezetes függőhíd, valóban szép és ezért (sajnos) keresett is
Azt vettem az utóbbi időben észre magamon, hogy egyre kevésbé vágyok ilyen hegyi terepen az emberek társaságára (ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy jó ha csak kizárólag én vagyok és mozgok a hegyen) és inkább fizetek többet de tudjak egyedül nyugalomba aludni, vagy cipelem az alvós cuccot és a bivakolással oldom meg a helyzetet. Ezúttal ennek a kombinációja valósult meg. Az úton továbbra is élénk, de legalább nem tömeges mozgás volt, a ház után jobban eloszlott a nép, a többség a háztól észak felé vezető utat preferálja. Én viszont a Pfitscher Joch (2246 m) felé haladtam egy darabig. Elhaladtam két felszállni szándékozó siklóernyős és barátnőik mellett, majd egy sziklás emelkedő következett, melynek tetejénél egy Mária szobor állt, itt volt az utolsó markánsabb kilátás a víztározóra (2430 méteres magasság környéke). Innen viszonylag hosszú lejtő következett, majd az Unterschrammbach patak keresztezése környékén érkeztem meg a lokális mélypontra, kicsivel 2300 méter alá, innen kezdődött a komoly emelkedő az Alpeiner Scharte (2959 m) felé, a Pfitscher Joch felé vezető elágazás után mintha elvágták volna az emberáradatot, egyedül maradtam az úton. Két tó mellett haladtam el, majd következett az újabb adag emelkedő. Természetesen a főszerepet egyre inkább átvették a sziklák, a soron következő patakmeder annyira kimosódott, átkelni nem tudtam rajta, vissza kellett sétáljak lejjebb, útközben jól seggre is estem, a balos túrabotom becsúszott a leerodált mederbe, nem sokkal később a kisebb vízhozamú patak mentén visszatérve még azt is lebányászhattam a helyéről. Immárom a patak túlsó oldalán folytatva az utat meredek emelkedőben haladtam tovább, majd ott, ahol az út szemből átkelne a patak túloldalára (kimosódás helye), ott jött szembe 4 idősebb túrázó, váltottunk pár szót, majd ők lefelé, én pedig felfelé távoztam, mással nem találkoztam a következő házig. Az emelkedő továbbra is jócskán fárasztó volt, érződött, hogy nem voltam száz százalékban meggyógyulva, 4 nappal ezelőtt még ágyban feküdtem megfázással, pedig ez nem jellemző rám, szerencsére hosszú évek óta nem fordult velő velem ilyesmi, minden valószínűség szerint az utolsó tehervonatos szolgálatomba menet szedtem össze valamit a vonaton köhécselő kínai utasoktól. Lassan haladtam felfelé, negyed 4-kor érkeztem meg egy elágazásba, egyenesen haladva visszatérhettem volna az Olpererhüttébe, velem szemben az Olperer csúcsa őrizte a rendet. Balra fordultam az Alpeiner Scharte felé vezető célegyenesbe, itt sem tudtam valami acélosan haladni és a vizem is fogytán volt. A terep teljesen sziklás lett, egy-egy helyen vezetett csak kevésbé a kövek között az ösvény. Láthatóan nem egy túl forgalmas szakasz volt ez. A jelzések sűrűsége megfelelő volt, az viszont zavaró, hogy a kőtörmelékes hegyoldalban az elmozdult köveken is rajta maradt a jelzés, így oda kell figyelni a helyes útra. Nagy nehezen fél 5-re értem fel a 2959 méteren fekvő Alpeiner Schartéba (Alpesi-hágó), a kilátás visszafelé és előre, nyugat felé nézve is elég szép volt. Látszódott, hogy a hágó túloldalán is kőtörmelékes lejtőn fogok haladni, ez ugye természetes ebben a magasságban, a régi bányaüzem torzója is jól látszódott. Messzebb a Tuxer és Stubaier Alpok is szépen megmutatták magukat, közelebb a Vals-völgy (Valser Tal) is jól látszódott, ami felé tartottam.
13. Mária szobor az ösvénytől nem messze, háttérben a víztározóval 14. ereszkedés az Unterschrammbach patak mélypontja felé, balra a két kis tó látható, fent jobbra a "V" alakú sziklás részen található az Alpeiner Scharte 15. bő fél órával később ugyanez az ellenkező irányból 16. Olperer csúcsa közelebbről 17. fáradtságos emelkedő 1., háttérben az Olperer tömbjével 18. fáradtságos emelkedő 2., az elmozdult sziklákon megmaradt régi jelzések miatt nem ártott figyelni a tényleges ösvényre 19. visszanézve kelet felé az Alpeiner Schartéból 20. kilátás nyugat felé, szépen látszik a Valser Tal, ahová le kellett ereszkednem 21. Alpeiner Scharte, 2959 m
Számolgattam az időt és igencsak úgy tűnt, hogy a völgyet már sötétben érném el, így reméltem, hogy a Geraer Hütte és a völgy között találok megfelelő bivakhelyet. Sétálóstól tudtam, hogy a háztól nem messze akad egy lehetőség (ő nem élt vele, csak látta), reméltem, hogy járható út lesz. Az ösvény jócskán lejtett lefelé, hamar elértem a 2800 méteres magasságban található egykori bánya felső bejáratát, mely ráccsal le van zárva, de az oldalt hiányzó kövek miatt egy karcsúbb ember simán be is mászhat, akinek van hozzá hangulata. A bányát molibdén kitermelés céljából második világháború alatt nyitották meg, döntő többségében kényszermunkásokat alkalmaztak a bánya kiépítésében és folyamatos bővítésében egyaránt. A munkásokat nagyrészt a Geraer Hüttében szállásolták el, valamint voltak barakkok feljebb a bánya bejárata alatt is. Az élelmiszerellátást a völgyben lévő Touristenrast nevű egységből oldották meg. A bányát a völggyel majdnem 5 km hosszú kötélpályás szállítószalag kötötte össze az 1400 méteres magasságban fekvő Nockeralmnál lévő feldolgozóüzemmel. A viszontagságos munka mellé halálos lavinabaleset is keserítette az itt dolgozók életét, végül a molibdén kitermelése nem valósult meg, a bányát a háború végén bezárták, a megmaradt létesítményeket 1989-ben robbantották fel. A hágó és a bánya kétségkívül a túra legérdekesebb része, a szállítószalag felső állomási állványzatának torzójához a felső bejárat után nem sokkal érkeztem meg, elég furcsa látvány volt. Nem sokkal később a barakkok alapjainál haladtam el, meredek belegondolni, hogy itt a háború alatt télen-nyáron dolgoztak, több mint valószínű, hogy embertelen körülmények között. A terep nehézségeit a helyszínen nem nehéz elképzelni és én még ideális délutáni napsütésben jártam erre. A Geraer Hütte már bőven látótávolságra volt, így nem kínlódtam a patakból víztöltéssel, inkább meghagytam ezt a kicsivel későbbre. A ház előtt is vannak látható emlékei a bányának. A 2326 méteren fekvő Gerear Hüttéhez fél 7 előtt érkeztem meg. Pecsételés után a kinti forrásnál töltöttem vizet, a kint bandázó kamaszok élőben nézhették a már kissé darabos fáradt járásomat végig.
22.-24. az egykori molibdénbánya emlékei: felső bejárat, szállítószalag és az egyik barakk maradványa 25. kőtörmelékes, de jól járható lejtő, középtől jobbra a Geraer Hütte látható 26. visszanézve a hágó felé 27. Geraer Hütte a kora esti fényekben 28.-29. Geraer Hütte belülről és kívülről
Reméltem, hogy a nem túl messzi bivakhely működni fog és nem kell a völgybe ereszkedve lámpával alvóhelyet keresnem, nem igazából tűnt ez utóbbi opciónak. A szép naplementében indultam el lefelé, a ház hamar el is tűnt hátranézve a szemem elől, még ilyenkor este is jött szembe 2 srác, akik a ház felé tartottak, majd magamra maradtam az úton. A teherfelvonó alatt áthaladtam párszor, egy-két régi elvágott betonba ágyazott vascsonkot is láttam a felvonóval azonos vonalon, ezek a már említett szállítószalag oszlopainak maradványai lehetnek, kizárásos alapon. Most ránézve a térképre már nem jelöl téves módon szálláshelyet az Ochenalm házaihoz a mapy.cz térképe, ahová fél 7 előtt érkeztem meg. Igazából előtte van egy lehetőség az útról kissé letérve, nem is akarom túlrészletezni a dolgot, aki ott van úgyis egyből megtalálja. A kis, viszonylag félreeső házikóra rápróbáltam és nyertem: egy kiváló bivakhely egy személy részére! Még egy polifom is volt bekészítve a kis tárolóba, ahová le is cuccoltam. Pár lépésre patak folyik, szóval teljes az összkomfort a helyen. Nagyon örültem a lehetőségnek, tökéletes volt számomra és még világosság is volt az előkészüléshez, fürdéshez. Levezetésképpen zsák nélkül elsétáltam az alm két faházához, az egyik ház teljesen be volt zárva, a másik hosszúkás pedig egy üresen álló istálló, erős kompromisszummal lehetne ott aludni. De nem volt miért ezen gondolkoznom, visszatértem a kiváló bivakhelyemre, kipakoltam az alvós cuccot, majd a pataknál egy gyors mosakodás következett, majd ettem pár falatot és ezek után a szép kilátásba belefeledkezve pihentettem az agyamat nyugat felé nézve. Ez egy nagyon idilli 10-15 perc volt számomra, jó lenne több ilyet megélni a túráim során, elég jó emlék. Fél 9 után becsuktam az ajtót, majd még némi telefonos nézelődés után fél 10 után aludtam el.
30. sziklafal a házzal, a szép idő sokat tud dobni a túraélményen 31. naplemente 32. nézelődés a bivakhelyemről nyugat felé a maradék esti fényekben, nyugalom a köbön!
Nem volt rossz a dupla hálózsák, főleg hajnalban, szeretem amikor használom is amit cipeltem, legalább egyszer. A deszkák között volt rés, szóval bent is a kinti hőmérséklet volt nagyjából. Néha kicsit forgolódva, de jól aludtam. Fél 7 körülre húztam vekkert, de már fent voltam magamtól, még kissé köhécselve kezdtem bele a reggeli teendőimbe, mikor kinyitottam az ajtót váratlanul egy idősebb férfi állt a kis faház előtt, majd miután látta, hogy egyben vagyok köszönt és elindult felfelé. Minden valószínűség szerint egy korai túrázó volt, aki hallotta a köhögésem, zörgésem és ezért jött közelebb. Pár falat és összepakolás után 7:20-kor hagytam el a kiváló bivakhelyet, mely még remélem sokáig szolgálja az erre hajlamosak igényeit. Immáron nagyzsákkal a hátamon haladtam el újra az Ochenalm házainál, majd haladtam a végtelenített ösvényen a Valser Tal felé. Az ösvény zöme kis lejtésű, ennél fogva jó hosszú és szerpentines. Egy csapat nem sokkal később beelőzött, majd beértem a szép az erdőbe. Egy kissé meredekebb rész után értem el a völgyet és a völgyi utat, majd 8:40-kor a felvonó alsó állomását, ekkor ez a rész még árnyékban volt, a házakat elérve nem sokkal később sütött át a nap az Alpeiner Scharte hágóján át a völgybe, majd került egyre magasabbra. A már említett házaknál (összesen 3 ház elszórva) nem lett volna lehetőség bivakra, sőt még a kis út menti kápolna is szűkös és feltűnő lett volna.
33. napkeltekor már úton 34.-35. úton lefelé 36. elérve a keréknyomot a Valser Tal végénél és a teherfelvonó alsó állomásánál 37. besüt a nap az Alpeiner Scharte hágón keresztül a völgybe
20 perccel később lett volna egy düledező út menti fa épületben egy kapunál alvási lehetőség, hát jobb, hogy ezt nem kellett élesben kipróbálnom. A házak után ugye kisütött a nap, majd jobbról szép vízesés mellett haladtam el a lejtős keréknyomon, majd a már említett kapunál lévő rozoga faház következett. Újabb vízesés és újabb faházak (Flittneralm, elvileg itt is lehet aludni, bár erre a valóságban nem utalt semmi) után balról kápolna (Flittnerkapelle) mellett haladtam el, szemből felfelé tartó turisták jelentek meg. Szombat reggel és jó idő lévén nem csoda. Innervals-t egy kapu után értem el, innen az út is aszfaltra váltott, pár lépés után jobbról érkeztem meg a Touristenrast vendéglőjéhez (1345 m, buszmegálló). A vendéglátóegység, csak 11-kor nyitott, de kopogás után a bent dolgozó hölgy adott pecsétet, később néztem csak, hogy ez a hely nem is pecsételőhely, de sebaj, elfér a többi lenyomat között a füzetben. Innentől lényegében a kiszélesedett völgyben haladtam házak és rétek között tovább. Néhány út menti kápolna mellett is elhaladtam a házakon kívül, a Jörglerhof panziója szemmel láthatólag is nagy népszerűségnek örvend (itt próbálkoztam szállást foglalni, de már nem volt hely), immáron Vals területén. Az elszórt házcsoportokból álló Vals falunak saját iskolája is van, fölszintes betonos épület mellett is nem sokkal később haladtam el. A soron következő Külső-Vals (Außervals) alatt halad a hegy gyomrában a Brenner bázisalagút, ere persze a terepen semmi nem utal. Innen már lehet látni a St. Jodok mögötti Äußere Nößlachbrücke viaduktját, melyen a Brenner hágó felé vezető autópálya halad és eléggé uralja a környék kilátását. Hamarosan a vasút szép íves vonalvezetése is láthatóvá vált St. Jodok határában, megtekinthettem az egyik hisztis gazda vasútfotósok ellen kitett áthúzott fényképezőgépes tábláját is az út mellett nem messze. A régi szoci időkben elterjedt ilyen jellegű „Fotózni tilos!” táblákra emlékeztet az egész. Ettől függetlenül a közeli ház kerítése mellett egy vasútfotós megtalálta a számára kedvező pozíciót és prédára várt, felesége ránézésre is mást gondolt a szabaidő eltöltéséről, de csendben tudomásul vette párja hobbiját. Lejtős úton érkeztem el a falu határában lévő elágazáshoz, majd szintén jócskán lejtős úton értem el Sankt Jodok am Brenner falut (1129 m).
38. vízesés 39. Touristenrast vendéglő, idáig járnak fel a buszok 40. szép időben tovább lefelé a Valser Talban 41. buszjárat érkezik szemből, St. Jodok felől 42. St. Jodok közeleg, háttérben az autópálya viaduktjával 43. St. Jodok, immáron táblával
A település nem túl nagy kiterjedésű, az ember pár lépés után a központban találja magát, amely templom vonalában kezdődik. Szerettem volna még pecsételni a vonat előtt, ezt végülis második nekifutásra a Gasthof Geraerhofban jártam sikerrel. Visszafelé indultam a templom felé, balról kolbászos automatát mellőztem, majd a jócskán bővízű Valser patak felett keltem át, majd pár lépés után a vasút alatt átbújva érkeztem meg a Innsbruck felé vezető vágány peronjához. Szépen kiszámoltam az időt, nagyjából ké tperc múlva meg is érkezett a 11:46-os járat egy Talent személyében. Érkezés előtt szépen lehet látni a hegyről lefelé haladó vonatot szemben, egy kis segítség ez a vonathoz futóknak, bár kétlem, hogy sokan lennének errefelé.
44. a kis falu központjánál áll a templom 45. St Jodok megállóhelyre érkezik a Talentből álló személyvonat, a túra végpontja
A kihasznált vonaton egy hisztis kislányos család közelében tudtam leülni a lehajtható székek egyikére, közben párommal beszélgettem, az volt a tervünk, hogy ő Münchenből hazafelé tartva, én pedig Innsbruck felől haladva érem el Salzburgot, ahol majd találkozunk. Innsbruckban az alagsori a Mpreisban bevásároltam a csak Tirolban kapható fél literes dobozos colából és egy 6-os pakk zillertali sörből, majd jól ismert pizzásnál is bevásároltam 3 szelet pizzát és feltelepedtem 12:31-kor induló Westbahn Kiss motorvonatára. A Westbahn-nak a tavalyi menetrendváltás óta van innsbrucki járata és most decembertől pedig már eljutnak egészen Bregenz-ig. Nekem bejön amúgy a Railjetek-nél komolyabb színvonal és több férőhely, örülök, hogy van alternatíva. Beburkoltam a 3 szelet pizzát 2 doboz colával, jóllaktam. A kalauz kérdésére közöltem, hogy Salzburgig utazok, ez fel is került az ülőhelyem feletti kijelzőre. Modern téma. Salzburgban átszálltam egy másik Westbahn járatra, páromat már rajta ülve vártam meg, a vonat 14:52-kor indult. Timelkam állomáson futólag szemügyre tudtuk venni a nosztalgia célból félretett több tucatnyi járművet a motorvonat ablakából. Kicsit komolyabb gyűjteménnyel büszkélkedhet Ausztria, mint a magyar oldal.
46. régi osztrák mozdonyok Timelkam állomáson az ablakból szemlélve, több tucatnyi van belőlük
Linzben ismét átszállás következett a 67-es számú Railjetre, melynek fedélzetén a bécsi főpályaudvarig utaztunk. A vonat továbbközlekedett Bp. Keleti felé, de nekünk most nem arra kellett mennünk, mivel az autó Pomogyban állt. A 17:45-ös pozsonyi vonattal utaztunk Bécsből Királyhidáig, majd ott vártuk meg a fél órával később, 18:43-kor induló dupla Talentet. A szokásos módon a vonat két Talent motorvonata Nezsiderben oszlik: az első egység a Fertő-tó nyugati partján át éri el Vulkapordányt, a hátsó egység pedig Pomogy felé közlekedik, ahová pontosan, 19:37-kor érkeztünk meg. A hosszú vonatozás után Pomogyból autóval tértünk haza.
Eredetileg St. Jodoktól terveztem indulni, de végignézve a távot és szinteket, ezeket összevetve a 4 napos időintervallummal, inkább módosítottam egy völggyel keletebbre az útitervemet. A teljes táv 80 km lett volna, bő 5300 fel, 5800 le szintekkel, így viszont a reális 58,5 km, bő 3500 fel- és 4700 lefele szint jött ki. Ami az időjárást illeti, a harmadik napra ígérkezett eső és mindenképpen kellett egy húzós nap, ha bele akartam férni az időbe, így úgy döntöttem, hogy a második nap legyen a húzós 19 kilométerrel és 2200 (!) méter szinttel. A többi nap már egyszerűbb volt, természetesen ezúttal is nagyzsákkal mentem, ismét hütte/bivak vegyes volt a terv.
Fél 8 előtt nem sokkal indultam el otthonról és autóztam Hegyeshalomig, majd onnan a 162-es Railjettel mentem Kufstein állomásig. Teljesen mindegy volt, hogy ott szállok le, vagy Wörglben, de egy hidegfront miatti erősen őszies időjárás miatt sok kedvem nem volt a szeles peronon ülni 20 percet, így Kufsteinben szálltam fel a cityjet motorvonatra, amivel Jenbach-ig utaztam. 14:11-kor indult a kisvonat, hogy egy bő 50 perces út alatt repítsen el Mayrhofen-be. Ott rögtön át is léptem a 15:05-kor induló buszra a Schlegeis víztározó felé, a Klimaticket mellé csupán a 2 eurós útdíjat kellett megvennem.
1. ismét irány a Zillertal! 2. kisvonatok találkoznak a kétvágányú pályán kb 60 km/h sebességnél, ez odahaza elképzelhetetlen sajnos 3. érkezés után közvetlenül a Zillertal fővárosának állomásán, ránézésre is kihasznált a fél órás követés
Mayrhofen központját, majd a várost elhagyva kezdett érdekessé válni az út, szűk völgyben, sziklás, keskeny utas völgyben haladtunk Ginzling felé, majd a falu után is volt egy rövidebb szűkebb utas rész. A Gasthof Breitlahner (nem összekeverendő az 1-es kötet Breitlahnhüttéjével) megálló után van az útdíjfizetős kapu a 13,3 km hosszú Schlegies Alpenstrasséhoz, itt várakoztunk pár percet, mert a szűk út miatt váltakozó irányú a forgalom, amit jelzőlámpa szabályoz, emiatt is elég bő a menetrend innen a végállomásig (25 perc). Zöld lámpát kapva indultunk el, előre álltam az első ajtóhoz, váltottunk pár szót a buszsofőrrel, miután már nekem is megvan minden jogosultságom a buszvezetésre, így már más szemmel nézve, mint korábban láttam, hogy nem egy kezdő terep ez, igencsak oda kell figyelni. Sok ilyen jellegű út van Ausztriában, Európában és összességében a világon is. Egy rendes és egy panorámás alagúton is áthaladtunk, ezek a részek még „egyvágányosak” voltak, majd nagyjából a szakasz közepétől volt kétirányú a forgalom, majd következett a víztározó monumentális, 131 méter magas zárógátja (alsó felében természetesen vízerőművel) és egy újabb rövid alagút után érkeztünk meg a célhoz. Nem volt éppen barátságos idő odafent 1780 méteren, hűvös szél fújt. Körbenéztem, fotóztam, majd a pár lépéssel arrébb lévő Dominikushüttében pecsételtem és nem sokkal később útnak indultam.
4. várakozás a szabad jelzésre a Gasthof Breitlahner közelében lévő fizetős kapunál 5. Schlegeis víztározó zárógátja a buszból nézve 6. Schlegeis víztározó, először az északi, majd jobb/nyugati partja mentén vezet a túra 7. a gát a Dominikushütte ablakából nézve 8. Dominikushütte, a hivatalos szakaszhatár, a kijelölt útról 2x1 km kitérővel érhető el
A Zentral pár száz méterrel később érkezett meg szemből, jobbra folytatódott is tovább az Olperer hütte és St Jodok felé (tehát a Dominikushütte kitérő). Én viszont ezúttal egyenesen mentem tovább Mayrhofen irányába a szép fekvésű hegyi víztározó mentén. Nemsokára balos kanyar következett, egyenesen tovább a Pfitscher Joch felé vezet az út, amely a domborzathoz viszonyítva egészen alacsonyan található, mindössze 2246 méteren. Nézegettem bivakhelyeket a következő túrához, de semmi érdemlegeset nem láttam. Rövid kitérőt tettem a víztározó 1965-1971 közötti építésének áldozatainak emlékművéhez, majd haladtam tovább délkelet felé. Két étterem következett, a Zamsereck majd a Fischerhütte, de egyiknél sem láttam semmilyen bivak lehetőséget. Időnként viharos szél volt, be kellett öltöznöm, azért szokatlan augusztus első felében ilyen hűvös idő itt, hosszú nadrágban és garbóban gyalogoltam tovább, így is majdnem kabát kellett helyenként. Szép nagy ez a víztározó, összesen több mint 126 millió köbméter vizet tud tárolni, legnagyobb mélysége 59 méter. A túlsó partján nem épült ki út, csak egy rövid részén ahol most is munkagépek álltak, a térkép vízerőművet jelöl oda. A hátam mögött, észak felé az Olperer csúcsa sűrűn szégyenlősen a felhők mögé bújt, csak ritkán volt látható az elkövetkező szakaszon. Korábban tüzetesen végignéztem műholdképről is az út menti bivak lehetőséget, így az utolsó lehetőséghez kitértem, amely egy ház volt rövid bekötőúttal. Minden teljesen zárva volt, csak egy viszonylag szeles terasz állt volna rendelkezésre. Terveim szerint haladtam is tovább a Furtschaglhaus felé, ez csupán egy lehetséges alternatívaként merült fel korábban, de tekintve a másnapi hosszú napra teljesen elvetettem. Így végülis kiderült, hogy bivakolásra itt nem tudok számítani (ha ez a ház alkalmas lett volna az is 2x3 km kitérő, szóval az már kicsit sok), így végül a következő túrán Jodok felé a Dominikushüttében aludtam. Visszatérve ismét a keréknyomra értem el 4 kilométeres tó melletti gyaloglás végét és keltem át a dél felőli végén a másik oldalra (előtte jobbra biciklitároló). Egy gyalogló páros jött szembe, az idő a kevésbé szeles helyen már barátságosabb volt, le is vetettem a plusz rétegeket, készülve a soron következő emelkedőre. 1860 méternél hagytam el a keréknyomot, amely a Furtschaglhaust ellátó kötélpálya alsó állomásáig vezetett tovább még pár száz métert. 5 méter híján 2300 méterre kellett felkapaszkodnom az igencsak szuszogtatós ösvényen, ahol ilyenkor szokásos módon sűrűn megálltam.
9. a szép fekvésű víztározó északnyugati sarkánál 10. színek és formák, jól nézett ki a túlpart út nélkül 11. visszatekintve, felül az Olperer és környéke ködbe bújt 12. közelítettem a völgy (Zamser Grund) vége felé 13. rövid, de fáradtságos emelkedő első részéről visszanézve
Igazából nem volt miért sietnem, csak sötétben nem akartam menni. A cikk-cakkos ösvényen patakátkelés következett, majd folytatódott a szlalomozás felfelé. A kötélpálya újbóli keresztezése után már nem sok volt hátra, 20 óra után pár perccel érkeztem meg a házhoz. Nem volt éppen gatyarohasztó idő, 3 fok, álló helyzetben hamar fogyott a hőérzet. Beléptem a házba pecsételni, voltak bőven bent, reméltem, hogy összejön az egyedül alvás. Szerencsére igen, a hüttés srác megértette, hogy másnap hosszú napom lesz, nem kellett a szokásos nyögvenyelős köröket lefutni (nincsen hely, aztán mégis van), beszélt a főnökkel és felajánlotta a Winterraumot, tökéletes! Ezen kívül vettem még egy érmét a meleg fürdéshez, így is bőven baráti, 17 eurót fizettem (természetesen Alpenverein kedvezménnyel). A Winterraum fogalmazzunk úgy, hogy egyszerű kivitelű volt, a bal oldali emeletes ágyak le voltak szalagozva munkálatok miatt, a kályha helyett is csak a füstcső lógott ki a falból. Tegyük hozzá, hogy hidegfront miatt volt hideg most, nem megszokott ez az alacsony hőmérséklet ilyenkor. A vicc az, hogy szeptemberben pedig augusztusi időjárási körülmények között tudtam túrázni, szóval pont felcserélte a természet a dolgokat. Az egyetlen rendelkezésre álló konnektort birtokba vettem és hazatelefonáltam. Virslit főztem főzővel vacsorára, majd fürödni mentem. Sötétben közel fagyott, nem vagyok egy fázós típus de a fürdés után vacogtam. A 4 eurós meleg fürdő (eddigi számomra legdrágább) ellenére csak pisilt a zuhany, de a semminél több volt. Visszatérve a szobámba ledőltem, a kis hálózsákomhoz bőven kellettek a takarók is, hogy ne fázzak az ilyenkor szokatlanul cudar hűvös időben.
14. érdekes napnyugtai fények a Furtschaglhaus előtt 15. Furtschaglhaus, 2293 m 16. lakosztályom a Furtschaglhaus Winterraumjában
Valaki hajnalban mászkált fent a konyha környékén és a zörgés, nyikorgás hajnal 4 körül lehallatszott, szóval az alvásom vége nem volt tökéletes. Korai kelés után reggeliztem, majd fél 7 előtt pár perccel elindultam. Tartottam a hóhelyzettől, ugyanis a soron következő magaslat a 3134 méteres Schönbichler Horn volt, ahol már nem kevés sziklára is kellett számítanom a túrám legmagasabb pontján. Szerencsére nem volt gond. A beütemezett időket is tartanom kellett, a Greizer Hütte innen majdnem 2 szakasznyi távolságra volt. Az emelkedőn haladva hamar „üzemi hőmérsékletű” lett a testem, így nem volt gond a hőérzettel. Továbbá a nap is szépen kezdett el sütni, szép idő ígérkezett mára. A széles ösvényes füves terepet fokozatosan átvette a sziklás terep, egy kis oldalgerincre kellett felmennem, majd azon haladtam tovább, itt már egyre több volt a hó. A környező havas, sziklás csúcsok és hágók elég szépek voltak, amerre néztem, nem kellett csalódnom. A poén az volt, hogy már lentről láttam a csúcskeresztet, de furcsa módon a csúcsnak egyáltalán nem volt csúcs formája, ebből a szögből úgy nézett ki, mintha egy csipkés gerinc egy tetszőleges pontjára rakták volna ki a keresztet. Tehát nem volt az a tipikus csúcs felé haladós kilátás.
17. baráti hőmérséklet augusztus 8.-án, 0 fok 18. indulás után nem sokkal 19. a tegnap este még durvának gondolt út nem volt vészes szerencsére feljebb sem 20. zergék a hegyoldalban 21. Großer Möseler, 3479 méteres csúcsa felé nézve, nehéz rá azt mondani, hogy csúnya lenne 22. Schönbichler Horn és csúcskeresztje már távolról látható volt, innen nézve nem egy markáns hegy, mintha valaki csak úgy kitette volna a keresztet valahová
A csúcs alatti Schönbichler Scharte előtt volt egy kis havas drótköteles sziklás rész, majd a kis hágóban álltam meg körbenézni, a kilátásra nem lehetett panasz. Pár aggódó pillantással kerestem a lefelé vezető utat, reméltem, hogy nem nekem kell a behavazott sziklákon lépdelve keresgélni. Ledobtam a zsákomat, majd a megtettem a csúcsra vezető rövid kitérőt, a kilátás pazar volt! 360 fokos teljes körpanorámát élvezhettem, emellett teljes szélcsend is volt. Nem gondoltam, hogy majd pont a csúcson fogok leülni melegedni, de furcsa módon így történt, ugye az ember a csúcson hamarabb vár viharos szelet, mint mondjuk a völgyben tegnap.
23. havas rész következett 24. kilátás dél felé, a nap is kezdett kisütni 25. visszanézve a felfelé útra 26. havas drótköteles rész a csúcs hágója alatt nem sokkal 27. Schönbichler Horn, 3134 m, az eddigi legmagasabb hegyem nagyzsákkal, bár konkrétan a csúcsra nem vittem fel külön 28.-31. gyönyürű volt a kilátás minden irányba: nyugat, kelet, észak majd dél felé nézve 32. visszanézve a Furtschaglhaus felé 33. alpesi életérzés, az ilyen pillanatokért (is) érdemes a túrát járni 34. Berliner Hütte komplexumai a távolban
A csúcsra menet meglett a lefelé vezető út is, visszatértem a zsákomhoz. Még pont időben voltam fent a nap első csúcshódítójaként, mert már befutottak a Furtschaglhaus felől a korán kelők. Magamra véve újra a terhet megtettem a kis felfelét, majd a drótkötéllel biztosított lefelé vezető „ösvényre” tértem rá. Ösvénynek túlzás lett volna nevezni a kitaposott köveket, de ez volt a kijelölt út. A hegy keleti oldala sziklásabb volt, mint a nyugati, oda kellett figyelni hova lép az ember. A szép napsütéses időben egyre többen jöttek szembe és visszanézve az innen már szép csúcsot formáló hegyre, ott is szinten folyamatos volt az érdeklődés. A sziklás lefutó oldalgerinc után szelídülni kezdett a terep és már zavaró kezdett lenni a népsűrűség. Balról észak felé a Zemmgrund völgye és mögötte a hegyek, jobbról pedig a Waxeggkees gleccsere és az olasz határon húzódó 3000-esek adták a kilátás javát, persze szemből is gyönyörűen látszódtak a hegyek. A sziklák helyét az út mellett fokozatosan füves területek vették át, egyre közelebb került a csúcsról is látható Berliner Hütte, mely a napom közepét jelentette. Egy sziklás lépcsőnél kicsit megcsúszott a bal lábam és a kis szikla oldala szépen végighorzsolta a sípcsontomnál. Még cicanaciban is (egész nap rajtam volt, nem volt annyira meleg, hogy csak rövidnadrágban legyek) komoly fájdalom volt ez, szinte ordítani tudtam volna egyet, le is ültem 2 percre. Semmi komoly nem volt, de vérzett és még e sorok írásakor (2023. november) is szépen látszik a heg a sípcsontomon, majd akkor tűnik el, ha sok idő múlva lenő annyira a bőr. A folytatásban egy gleccservájta patakvölgybe kellett leereszkedni, amely elég vontatott volt, kezdtem érezni, hogy utolért a holtpont, mely ki is tartott a Berliner Hüttéig (2042 m). Egy már törpefenyvesben lévő elágazásnál balra meleg zuhany felirattal az Alpenrose nevű szálláshely invitálta a túrázókat, én viszont jobbra mentem tovább, majd ereszkedés után átkeltem hídon a Waxegg patakon. A lokális mélypont után még emelkedett is az út a hüttéig, ahova kissé kitikkadva érkeztem meg 13 óra után pár perccel. Fél órás evős pihenőt terveztem itt tölteni, a zsákomat a nagy ház előtti lépcsőnél lévő melléképületnél hagytam, majd a házba tértem be pecsételni. Sétálós képeiből már tudtam, hogy a hely egy élő múzeum, de még így is meglepett: hegyi házhoz képest jó nagy terek, szinte csarnokszerű ebédlő és minden kis tábla, ajtók, minden retró. A néhány demotivált fiatalból álló személyzet szerencsére nem talált be a szokásos kérdésekkel, így gond nélkül tudtam pecsételni, majd később wc-re menni és ott kidobni a szemetemet.
35. irány lefelé 36. augusztusi fagy 37.-38. lefelé továbbra is 39. Zemmgrund völgye nyugat felől "érkezett" 40.-41. Berliner Hütte belülről és kívülről
Pár falatot ettem az imént hátrahagyott zsákomhoz visszatérve, majd muszáj volt indulnom, hiszem még csak a nap felén voltam túl, még várt rám bő 800 méter szint a következő hágóig, a Mörchenschartéig, majd onnan lefele 1000 méter szintvesztés, hogy onnan újra majdnem 400 méter szintet leküzdve érjem el a Greizer Hüttét. 13:40 körül indultam el és kezdtem meg az utat felfelé a Zemmgrund nevű völgyből, a házat hamar magam mögött hagytam, szemből eleinte még bőven érkeztek emberek, de aztán fokozatosan csökkenni kezdett a nép. Szelíd volt az emelkedő felfelé, így jó ütemben tudtam haladni. Jobbról a Steinmadl csúcsa mutatkozott, mellette pedig a gleccserből táplálkozó patak szépítette a tájat. Ezek fölött illetve jobbra szemben az olasz határon lévő csúcsok (Felsköpfl 3235 m, Schwarzenstein 3369 m) és a Großer Mörcher (3285 m) között húzódó havas terület adta a szép kilátást. Patakátkelés után az elágazásban maradtam egyenesen, majd szerpentinezés következett a Fekete-tóig/Schwarzsee (2470 m), a szembejövők elismerően nyilatkoztak a mai etapomról, minden volt csak rövid nem. A Schwarzsee után volt egy kellemetlenebb meredek emelkedő (a közepénél elágazás észak/Ginzling felé, kitérési lehetőség a magyaros nevű Zsigmondyspitze (3062 m) felé), utána 2700 méter magasság környékén újra normalizálódott a helyzet, ekkor éreztem, hogy ismét holtpontot vagyok, szerencsére egy kis ücsörgés és pár falat átlendített. A sziklák vették át a stafétát az utolsó részletben a hágóig, tetszett a vad környezet. A hágó előtti kőomlásos részen még néhány tíz négyzetméter havon is kellett haladnom, majd 16:50-re értem fel a 2872 méteren fekvő Mörchanschartéba. A hágó térkép szerinti neve a Nördliche/Északi Mörchenscharte , a Südliche/Déli Mörchenscharte a térképen kissé elbagatellizált jobbra lévő magaslat után található, nem vezet rá semmilyen ösvény és a helyszínen sem utal irányába a rendszeres járhatóságára semmilyen jel. Visszanézve a Schönbicler Horn már messzinek tűnt, a porcukros tájat szemben felváltotta a barátságosabb zöldes árnyalat. A durva lejtő alját innen fentről még nem is lehetett látni, a szemben a hegyre épült Greizer Hüttét viszont igen, erősen úgy tűnt, hogy sötétedésre fogok odaérni, előbb nem.
42. visszanézve nyugat felé a Schönbichler Horn irányába, innen nézve már komolyabb hegynek néz ki, mint a túloldalról 43. kényelmes ösvényen ismét felfelé 44. gleccservájta oldalvölgy délkelet felé, a csúcsok az olasz határon sorakoznak 45. Schwarzsee 46. holdbéli táj 47. Mörchenscharte, utolsó méterek a hágó előtt 48. kilátás kelet felé, szemben középen a napi úticélom, a Greizer Hütte 49. visszatekintve nyugat felé
10 perc pihenő után indultam el a viszonylag vad sziklás hágóból, majd rövid drótköteles rész után simán lehetett lefele haladni. Néhány „tenyérnyi” hófolt akadt a közelemben, de ezeken nem kellett áthaladnom. Helyette volt végtelenített szerpentizés lefele a szépen lassan beköszöntő naplementében. A táj szép volt, a szemben őrt álló Greizer Hütte meg szépen lassan szemmagasságba került, majd az alá. Amikor már azt hittem, hogy egyedül mozgok a környéken, akkor jött szembe egy túrázó, aki a Schwarzsee-nél tervezett bivakolni. Melege nem hiszem hogy volt, tovább az is biztos, hogy már sötétben érkezett meg az úticéljához, a Greizer Hütte telítettségéről nem tudott infókat mondani. 1900 méter előtt volt egy újabb drótköteles rész, majd egy hosszú létrán kellett lemászni, ezek után érkeztem meg az elég széles sziklás medrű Floitenbach patak hidjához, mely az azonos nevű völgyben száguldott észak felé. 3 órát vett igénybe a lejövetel a Mörchen-hágóból és eléggé fáradt voltam már, így bő 1800 méter szint után és cseppet sem volt kedvem a maradék bő 350-hez, de nem volt már hátra. B terv lehetett volna még a Greizer Hütte felvonójának alsó állomása, de egyrészt kitérő lett volna, másrészt meg a másnapi esős időre tekintettel, sem akartam a szükségesnél hosszabb utat megtenni.
50. komoly lejtő volt órákig 51. Lapenscharte már a másnapi túra része volt 52. Greizer Hütte 53. esteledik a Floitengrund völgyében 54. rövid drótköteles rész, nem sokkal később egy létra is volt 55. átkelés a Floiten patak fölött az azonos nevű völgy közepén
Elcsigázva vonszoltam magamat a cikk-cakkos vizenyős ösvényen egyre feljebb, a fények egyre fogytak, 3 darab kis hídon kellett átkelnem az aktuális patak felett, ezen kívül egy újabb fém lépcső is biztosította a haladást az úton, gondolom az ösvényt elvitte valamilyen csuszamlás, esőzés. Errefelé ez nem ritka dolog, Sétálós tavaly szakadó esőben járt erre és a Floiten-völgy alján egy rommá ázott túrázót kísérgetve vették észre együtt, hogy a völgyi utat kőomlás zárja el. 21:25-kor értem el a Greizet Hüttét, ledobtam a zsákomat a bejáratnál, majd bementem lebeszélni az éjszakázásomat. Először itt is megvolt a tele vagyunk kör, pedig reménykedtem, hogy az itt különálló épületben lévő Winterraumot ezúttal is megnyerem, de ebben a várakozásomban csalódnom kellett, amikor a házhoz értem és ott fényeket láttam. Szóval ezek után rátértem az előzetesen általam pár perccel előbb megszemlélt Winterraum hátsó ajtajára, mondta a srác, hogy ott istálló van. Semmi gond, jó lesz az nekem! Odaadta a kulcsot, hátramentem a melléképület hátsó ajtójához és beléptem. Valóban istálló volt, nem patyolat tisztán, de az első rövid sokk után feltaláltam magam: két oldalára támasztott trepnit tettem az egyik karám közepére és azt a padláson talált fóliával fedtem le, így már adott volt egy tiszta rész az alváshoz a zsákból kipakoláshoz. B terv lehetett volna a padláson alvás, de ahhoz jó pár nehéz és méretes faanyagot kellett volna arrébb tenni, de így nem volt rá szükség. Örültem ennek a lehetőségnek, ezerszer szívesebben aludtam egy fűtetlen és amúgy koszos istállóban, mint idegenek között. Megfőztem a csomag virslit második felét késői vacsorának, majd törlőkendős tisztálkodás után eldőltem.
56. esti hangulat a Greizer Hüttében 57. fekhelyem, célnak teljesen megfelelt
Nyugalomban aludtam egészen negyed 9-ig, nem csalódtam az alvóhelyemben, nem is fáztam (dupla hálózsák+ruha). Mára a tervem a tegnapi 19 km-es szintrekordos nap után csupán annyi volt, hogy a közeli Lapenschartén átkelve a katlant körbejárva érkezek a szomszédos Kasseler Hüttéhez, majd leereszkedek a völgybe és bivakhelyet keresek. A reggeli rutinnal nem siettem, összepakolást és pecsételést követően visszavittem az istálló kulcsát a ház személyzetének, ők is úgy gondolták, hogy ez egy ingyenes lehetőség volt. Szokatlan volt az érkező kéményseprőket látni a hegyen 2228 méteren. Mint említettem nem kapkodtam, így csak negyed 11 után kicsivel indultam el a ködös időben felfelé. A tegnap megjárt Mörchenscharte lejtőjén több kisebb csapat is igyekezett felfelé az időnként csöpögő esőben. A soron következő Lapenscharte 2701 méteres magasságban fekszik, így bő 450 méter szintet kellett megtennem, azt gondoltam ennyi lesz a nap fő kihívása, ebben mérsékelten volt igazam. Az emelkedő északi irányba vezetett felfelé, majd 2430 méter körül fordult északkelet felé és vált meredekebbé, majd a végén már sziklássá. 2500 méter környékén volt egy kiágazás a Gigalitz felé, mely a hágótól északra tornyosul 3001 méter magas csúcsával. Maga a hágó nem annyira éles, mint pl. a Mörchenscharte, hogy 2 lépés után már lefelé tart az ember, hanem van egy kisebb laposabb rész, a környéken kissé alacsonynak mondható sziklás Lapenschartéban.
58. Greizer Hütte az indulás előtt nem sokkal 59. a tegnap délutáni ereszkedés szemrevételezése a Mörchenscharte felől, a képről érzékelhető igazán a markáns szintvesztés 60. visszanézve a Greizer Hüttére és a Winterraum épületére, valamint a háttér hegyeire 61. Lapenscharte következik 62. kilátás kelet felé a Lapenschartéból, az időjósok nem tévedtek, egész nap nyálkás, esős idő volt, nem bántam, hogy nem ez a nap lett a húzós 63. "füstölgő" sziklás csúcsok a hágóból nézve
Jó páran jöttek szembe útközben, majd később is. A hágóból lefele eleredt az eső, jó 10 percre megálltam emiatt, majd továbbra is ködben haladtam lefelé. A kőomláson átvezető rész nem volt olyan vicces, jelzések sem voltak sűrűn meg a hófoltoknak sem örültem. A sziklás rész vége után füves és kisebb köves „vegyesbe” érkeztem, ez néhány kivételtől eltekintve a völgy eléréséig így maradt. 2270 méteren lévő elágazásban a gatyafékes meredek ösvény omlás miatt le volt zárva a Stillup-völgy felé, a 2 kilométeres ösvényen 1000 szintet kell veszteni, szóval nem is csodálom, hogy erózió/omlás áldozata lett. Innentől vette kezdetét a nap nagy részét kitevő katlanos hullámvasút, amely a Kasseler Hüttéig tart 6 km hosszban. Az egyetlen említésre méltó látványosság az Eisenklamm sziklafala volt, amely nagyrészt fémsodronyokkal és egy-két hágcsóval volt biztosítva, itt pont esett újra az eső, majd elállt és ez váltakozott a nap folyamán végig, majd estére tartós eső lett, szóval az előrejelzés nem tévedett sokat, csak a mennyiség és az időbeni elosztás tért el a prognózistól.
64. a hágó alatti kőrengeteg nem tartozott a kedvenceim közé ködben 65. a nap maradék részének jellege hasonló volt, a háttérben lévő katlanban haladtam az elkövetkező órákban 66. pillantás a Stillupgrund felé, nem nehéz elképzelni a közelben kiágazó és lefelé vezető ösvény lezárásának okát 67. Eisenklamm
Az Eisenklammtól még 5 km volt a hütte, de a köd miatt még mindig nem láttam, de haladtam tovább a térképen sem túl szimpatikusnak tűnő hurokban. Amikor végre nem sokkal később megláttam a Kasseler Hüttét azt hittem eldobom az agyam: tudtam, hogy a szemközti oldalon kell keresni, de hirtelen elég messzinek tűnt és a katlanos rész egésze nekem holtpont volt amelyre az időjárás is sok lapáttal tett. Néhány tucat méter szint fel és le, valamint rengeteg patakátkelés következett, nagyjából 10-15 percenként egy, egy konkrétan elég necces volt a kimosódás miatt, pár másik sem volt éppen nagy élmény. Ritka pillanat volt, amikor egy-egy fél percre tisztán lehetett látni a Stillupgrund völgyét észak felé, ahová pár órával később mentem le. Szóval a katlan feledhető volt, lehet szép időben másképp emlékeznék rá. A Stillupbach patakot már függőhídon keresztezte a túra, majd egy szimbolikus kapu után jobbra kiágazás következett Olaszország irányába, a Keilbachjoch felé. Még egy kis emelkedő, majd sziklás rész után értem el a hüttét és vált végre világossá az órák óta szakaszosan hallott idegen zaj eredete: egy munkás vésőgéppel dolgozott komoly zajszintet produkálva, mellette egy lánctalpas munkagép is sürgött-forgott, egy másik munkagépen éppen nem volt személyzet, lehet a vésős ember ült rá vissza később. Szóval fél 6 után értem el a Kasseler Hüttét, kicsit furcsán volt a bejárat az építkezés miatt (szemmel láthatólag bővítés a cél), pecsételés után nem is időztem itt sokat. A rossz idő ellenére is közel teltházasnak tűnt a hely, egyre inkább taszít az ilyesmi mostanában, ehhez képest az ekkor még nem is ismert esti bivakhelyemre is megnyugodva gondoltam, ahol kisebb komfort mellett legalább egyedül lehetek.
68. a völgy végi katlanban kellett egy közel hurkot megtennem, szemben a Kasseler Hütte 69. Stillup-völgy egy éppen ködmentes pillanatban 70. szimbolikus alpesi kapu 71. visszanézve a katlanra, talán szebb időben jobb élmény lett volna 72. érkezés a Kasseler Hüttéhez 73. a belső térről igazán normális képem nem lett, így ezt választottam ki, melyen egy 1927-es kép látható
Érkezés után szűk 20 perccel már úton is voltam lefelé, a kinti sütőgetőhely mellett elhaladva a köveken lépkedve lefelé, a ködös, borongós idő továbbra is kitartott. Jó pár szerpentin, majd egy kisebb vízesés következett, egy család jött szembe, innen már pedig jól lehetett látni a szemből, a hegyről becsatlakozó ösvényt, ahová pár perccel később megérkeztem. Az egyenes hegyre tartó és a balra a völgybe vezető ösvény egyaránt helyes út, ugyanis az egyenesen a Karl von Edel-Hütte felé vezető út ugyancsak Mayrhofenbe vezet és a Zentral alternatív útvonala, tehát egyenrangú mindkét útvonal a teljesítés szempontjából. A néhány helyen kötéllel biztosított „Siebenschneidensteig” nevű útvonal az Edel Hütte felé 9 órát írt fekete besorolású úton. Sétálós tavaly ezt az útvonalat járta be, az útvonalon egy bivakház is található, mely Aschaffenburger Biwak névre hallgat. Nekem nem voltak ilyen ambícióim se most, se korábban, nekem teljesen megfelelt a völgyi út, szóval balra fordultam az elágazásban, majd nekiállt esni az eső, amely már így is maradt estig. Néhány kis szerpentin után hídon keltem át a Sonntagskar bővízű patak felett, majd haladtam lefelé a hegyoldalban. Füves, bokros részeken haladtam néhol törpefenyők mellett egyre lejjebb. Egy zárt, bivakolásra alkalmatlan objektum mellett is elhaladtam,majd megérkeztem az erdőbe, három alkalommal fenyőfák lombja alatt pihentem meg az eső elől, majd elértem a Kasseler hütte teherfelvonójának alsó állomását, ahol az aszfaltos út végetér a völgy felől. Itt sem volt semmi lehetőség bivakolásra, minden zárva volt. Az 1640 méteren lévő alsó állomásról a jócskán lejtős aszfalton gyorsan tudtam haladni a ködös tájban, az eső átmenetileg csendesedett, hamarosan az út közelébe társult be balról a néhány órával korábban már hídon keresztezett Stillupbach. Az aszfalt keréknyomra váltott és úgy haladt tovább észak felé, a patak köves széles medre hol közelebb, hol távolabb futott az úttól, a Taxachalm előtt egy jobb oldali vízfolyásnál hűtött két rekesz sör, illetve tehenek mellett haladtam el. Szerettem volna már alvóhelyet találni, szerencsére az első házakra nem kellett már sokat várnom, bő fél órával a felvonó alsó állomása után kínálkozott egy jónak tűnő lehetőség.
74. középtől balra felfelé halad az útvonalalternatíva felfelé, én viszont az elágazásban élesen balra, azaz lefelé hagytam el a hegyeket 75. lefelé a Stillup-völgybe 76. jól járható haladós völgyi úton
Az eső komolyabban rákezdett amikor egy elágazáshoz értem: szemben egy nagyobb gazdasági épület volt, amelyben ránézésre is komoly, zajos munka folyt, jobbról pedig egy távolról csendes, alkalmasnak tűnő emeletes faházat láttam meg. Pár másodpercre azt gondoltam, hogy odamegyek a szemközti épületbe megkérdezni, hogy mi lenne ha a faháznál aludnék, de úgy voltam vele, hogy valószínűleg nem oda tartozik és amúgy sem szerettem volna magamra felhívni a figyelmet, így a ködös időt kihasználva a villanypásztort kiakasztva az emeletes faházhoz mentem. Az emeletre vezető lépcsőnél egy nagyobb terasz nézett a hegyoldal felé, ide le is cuccoltam. Minden ajtó zárva volt,de nekem bőven megfelelt a terasz, a lépcső elé védett helyre terveztem letenni a matracomat. A mozgásérzékelős lámpa hatósugarát kitapasztaltam, majd kipakoltam és előkészítettem a fekhelyemet, közben szakadatlanul szakadt az eső tőlem két méterre. Egyetlen zavaró körülmény volt csak, egy gurulós berendezés, melynek hűtőventillátorja folyamat ment, arrébb tolni a súlya miatt esély nem volt. Ettől függetlenül jó volt a hely, a zajszintet is megszoktam egy idő után. Még pont sötétedés előtt meg tudtam vacsorázni (leves+virsli), majd ledőltem aludni.
Reggelre az eső elállt, 6-ra húztam vekkert, de már fent voltam korábban magamtól is. Kikelve a hálózsákból próbáltam életet lehelni magamra, amikor a házhoz vezető keréknyomra nézve azt hittem nem hiszek a szememnek: a villanypásztort kiakasztva éppen tolatott be egy furgon a házhoz több! Na mondom most lesz kiverve az a bizonyos testrészem…nem volt mit tenni, kár is lett volna bármit tagadni, az amúgy sem az én műfajom. Ugyan nem mentem be semmilyen olyan helyre ahová nem szabadott volna, de a magánterületre lépés azért fennállt, reméltem ezen nem fog rugózni senki. A tolatásban segítő férfi meglátott, de nem foglalkozott velem, ahogyan a kocsiból kiszálló másik ember sem, pedig nem bújtam el, vállaltam, hogy itt aludtam. Végül egy magas, ősz szakállas osztrák bácsi lépett oda hozzám, ő lehetett a ház tulajdonosa. Barátságosan kezet nyújtott, én sűrű elnézések közepetette ecseteltem, hogy este nagy esőben megoldást kellett találnom az alvásra és nem okoztam semmilyen kárt, ami úgy is volt. Természetesen az úriember egy fél pillanatra sem problémázott az ottlétemen, sőt előadásom annyira meggyőzőre sikerült, hogy még azt is megkérdezte, hogy osztrák vagyok-e? Hoppá! Nem is tartottam fel az urat, összeszedtem cuccaimat, majd még egyszer elnézést kértem, továbbra sem volt gond és megtudtam, hogy a berregő berendezés napelemmel kapcsolatos cucc. Az idősebb társaság láthatóan egy hosszú hétvégére készült (már korán így csütörtök reggel) a jó pár rekesz sörrel. Elindultam és közben arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nem jöttek korábban, ugyanis később már igen nehéz lett volna értékelhető helyet találnom. Visszatértem a jelzett útra, majd folytattam a Mayrhofen felé még hátralévő majdnem 700 méternyi lejtő lejárását. Néhány perccel később az éppen zárva tartó Grüne-Wand-Hütte (1436 m) mellett mentem el, szerencsére itt nem kellett pecsételni, nehéz is lett volna zárt ajtóknál.
77. bivakhelyem reggel, sok vizet nem zavartam 78. immáron újra a jelzett úton haladok lefelé 79. Grüne-Wand-Hütte egy tetszetős fenyvessel
Innentől újra aszfaltos az út. A tájba a rétek mellé egyre több fenyőfa vegyült, vízesésekből sem volt hiány, almok (tehenekkel vagy nélkülük) mellett haladva szépen haladtam, közben kisütött a nap is. A Stilupperhaus modern épülete mellett két 1600-as években épült öreg faház állt (Moosegger Aschte, 1627), korukhoz képest nem voltak rossz állapotban. Nem sokkal később fenyvesben vezető úton értem el a Stillup víztározót, az 1100 méteren lévő szép fekvésű hegyi tó jól nézett ki a reggeli napsütésben, a bő 2 kilométer hosszú tó melletti rész tetszett, a turistaút egy helyen az aszfaltos út alagútja mellett vezet el. Egy helyen megálltam zoknit cserélni (éjjel érthető módon nem lett teljesen száraz a bakancsom), majd nemsokára egy rövid alagutas rész következett. Nemsokára elértem az engem kissé szocialista építészeti stílusra emlékeztető Alpengasthaus Wasserfall-t, idáig járnak fel a buszok a városból, innentől robbanásszerűen megnőtt a népsűrűség, kocsival, kisbusszal, biciklivel vagy gyalog, a város felé haladva egyre inkább zavaró volt a sok ember. A parkoló után egy újabb, ezúttal panorámaalagutas rövid rész következett a tó végi zárógáttal. A 28 méter magas zárógát alatti házakban nem szívesen laknék. A keskeny aszfaltos úton egyre gyakrabban kellett félreállnom az autók miatt, a helyenként két oldalról is villanypásztorral elkerített részek miatt nem is volt ez mindig olyan egyszerű, szerettem volna minél hamarabb letudni ezt a nyüzsis szakaszt. Az melletti almok közül a Lacknerhof nagy épületét emelném ki, itt a völgy már kezdett összeszűkülni, a két oldal sziklafalai és erdői egyre közelebb értek egymáshoz. Nehezen belátható lejtős, kanyargós és néhol sziklás rész következett (helyenként padok és források is voltak), majd két teherfelvonó alsó állomását érintve végleg beértem az erdőbe.
80. továbbra is lefelé vezet az út 81. egy vízesés a sok közül 82. nem tegnap épült 83. visszanézve a völgy végére és a katlanra 84.-87. csendéletek a Stillup víztározóval 88. kezd szűkülni a völgy 89. a legszűkebb részek egyike
A hátralévő pár kilométeren tempósan haladtam, autók és biciklisek jöttek szembe számtalan mennyiségben, az Ahornbahn felvonója alatt átbújva (balra kilátás Mayrhofenre és a Zillertalra) már tudtam, hogy közel a cél (jobbról újabb forrás,egyben az utolsó) és nem sokkal később el is értem a 6 napja már megismert elágazást a fizetős bódéval, ami után az utam becsatlakozott az előző szakaszéba. Innentől a korábbi túra útvonalával megegyező módon érkeztem meg Mayrhofenbe. Spar után (Zillertaler sör beszerzési hely, Ausztria egyik legjobb söre) az állomás felé vettem az irányt, ezúttal legalább tudtam a menetrendet. Most is a 12:19-kor induló (ezúttal inga)vonatot vettem igénybe, az előző úthoz hasonlóan most is érkezett gőzös vontatta hosszú nosztalgiavonat, nyáron ez itt mindennapos.
90. Mayrhofen közeleg 91. az útdíjas bódénál értem el a múltkori alkalommal bejárt szakaszt, hozzá csatlakozva mentem tovább a városba 92. Mayrhofen állomásra érkezik a gőzmozdonyos nosztalgiavonat 93. vonatkereszt Rotholz állomáson, Jenbach következik
Jenbachból ugyancsak az előző túrán használt 67-es számú Railjettel utaztam Bécsig, majd ott előre sétáltam az első vonatba (Salzburgban az Innsbruck felől érkező vonat rázár az előtte állóra, mely Münchenből jött és együtt mennek a bécsi főpályaudvarig), a hátsó ugyanis a bécsi reptérre ment, érdemes erre odafigyelni, egyszer én is megnyertem egy grátisz utat akaratlanul is a repülőtérre. Hegyeshalomból az előző alkalomhoz hasonlóan autóval, móvári Kfc-zés után tértem haza.
