Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43850

Lászlóffy Aladár

 

 

EGYSZERŰ TERMÉSZET

 

Friss levélben ősi páfrány

bólogat a kertek árnyán;

jelek megtalált hatalma

tompa rímű régi dalban;

öreg bútor régi fénye,

korok megtalált erénye;

őserdő a gyér berekben,

emberek az emberekben,

idők megtalált hatalma

tompa rímű régi dalban,

tenger helyett tóban béka,

könyvben könnyek maradéka,

ízben íz és szélben szellem

rontó évezredek ellen,

játék megtanult hatalma

tompa rímű régi dalban,

ősvadon a gyér berekben –

mi maradt meg ennél szebben;

csak a rontó pillanatnak

rohamait kell magadnak

kiállni vagy ki nem állni,

romjaidat megtalálni,

seregeid összeszedni,

ezerszer is eleredni,

mint a forrás, melyből éled

Dunád s magad végig éled,

semmi kétség végül nyersz-e,

madártávlatokban, persze.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [24.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43849

Lászlóffy Aladár

 

 

A LEZUHANT FA ÉRINTÉSE

 

Hevert az utcán, félig a hóban –

          s én aki madár sose voltam

          s koronáját csak bámultam egyre,

most felérhettem az ághegyekre.

Ujjbegyem tétova áhítattal,

          mint akit az már nem vigasztal,

          hogy így isten-hajába mártok –

megsimogatta a magasságot.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [9.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43848

Lászlóffy Aladár

 

 

A HAVAZÁS

 

Tegnap még csak úgy, dallam nélkül,

ma már egész szimfóniás,

– szürkés, lila, fehérlik, kékül –

rázendített a havazás.

 

Vak hangjai süket tapintás

csend-illatát öntik felém,

feloldanak mindent a tintás

szép ösvények könyvfedelén.

 

Nyitom a tájat, lapról lapra

öntöztetem a verseket,

mint százszor felhasznált alapra

visszaültetett kerteket.

 

Honnan a hó hamván az áldás,

a gyermek-lelkiismeret,

mely mindent mint egy tiszta, szánkás

almapiros telet – szeret?

 

Honnan a hulló nyelvek, képek,

formák és hangok reggele,

hogy eltakard a már kiégett,

már elmúlt épeket vele?

 

Csak hószirom, babaszirom csak,

szerszámok s fegyverek helyett

mit javítsak vele vagy rontsak

megfagyott ezredek felett?

 

Színekből születik és mégis

fehéren álmodik a kép.

Érzem a hullongó poézis

mindent megváltó erejét.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [8.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43847

Lászlóffy Aladár

 

 

A FORRÁS

 

Vannak egészen halk napok,

mikor még rád se hallgatok,

mikor elég erős a csend,

hogy eleredjen odabent

a csorgó, csurranó zene

forrásnyi vékony kelleme;

a szívem körül van e tér,

nem robbantotta szenvedély,

se fúró, csákány, tőr és kés,

alig kesztyűnyi mélyedés,

melyet nem a tapasztalás –

az eddig felgyűlt élet ás;

ölébe ejtve két kezem

nem magamra emlékezem,

mindent felfogva valahol

kicsordul markomból a sor,

ujjaim begyéből csepeg

a bölcsesség s a szeretet,

de nem tiéd, övé, enyém,

kincse közös már, mint a fény.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [4.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43846

Lászlóffy Aladár

 

 

CHOPIN ŐSSZEL

 

Üvegből öntött éjszaka.

Kék üvege mögött a hold.

A zongorából jött haza,

ami valahol messze volt.

 

Milyen emberi rejtelem

minden ilyen megérkezés:

mától már itt lakik velem,

mihez a tegnap még kevés.

 

Valahol minden meg lehet!

Valahol látni, hallani

a múlt nyarat, az új telet,

szerelmet lehet vallani

 

a szenvedélyes nagy szavak

teljes testének, amit más

nem vetkőztet s nem simogat,

csak egyedül az alkotás.

 

Én láthatatlan vagyonom:

egy billentyűsor tetején

örökre kalkulált nyomon

végigfutok – és már enyém!

 

 

123 vers a zenéről, (1993) [108-110.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43845

Lászlóffy Aladár

 

 

A MINDENÉVI ORGONÁK

 

Megpengeted a zúzmarát

és zeng ujjad alatt a hárfa,

a napsütésben száz karát

szilánkja harsan a világba.

 

A tompa tél éles tavaszra

harsan egy nap hangversenyében,

csak ott lehess, mikor havasra

izzadja húrjait az éden.

 

Csak ott lehess a hallgatag

nagy embermélyi orgonáknál,

mikor a mindenévi Bach

a remény katedrálisánál.

 

 

123 vers a zenéről, (1987) [111.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43844

Lászlóffy Aladár

 

 

GESZTENYEVIRÁGOK

 

Fehér gyertyák, láng nélkül, zengő éjben,

a gesztenyefa kész a kivilágításra,

csak egy szavába kerül a tavasznak

s megtörténik a csoda: Babilon

vizeitől távol, a helybeli parkban

az ősi égés lángra is lobban, a

virágzásban is csendesen égő szerelem.

Ó, mennyi édes komédiára képes még a

kakas is, a kígyó, a béka, a szarvasbogár,

a forróégövi halak, a paradicsommadár,

a nevetséges kecskebak s a

félelmetes elefántpár is a maga

szerelmében, hát még az ember.

Csak a virágok nyújtják, kérik, tűrik

szótlanul ezt a gyönyörű szenvedést:

a meggyfa-menyasszony talpig fehérben,

a suttogó jázminbokor, a fiatal-özvegy

orgona, az illatában kacér akác, a

szemét-lesütve beleegyező rózsaszín őszibarackfa,

a közben folyton sírdogáló kökény,

a csüngő mogyoróbarka s ezek az

epedve égő, most biztosan meztelen

vadgesztenyék itt. Lehet, hogy

nevet is adnának a másiknak,

miközben megérintenék egymáson

gyöngéden azt, és mi lenne, ha egy éjszakán boldog

sikoltozással jelentkeznének a

kertek is a világot ilyenkor amúgy is

elborító szerelemben!

 

 

Ledőlési határidő, (1985) [33.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43843

Lászlóffy Aladár

 

 

EMLÉKTÁBLA A NEMLÉTEZŐ HÁZON

 

Mikor ezek a fák komolyan besötétednek.

Csak egy bármilyen udvarra ablakot nyitni és

hallgatni az esőt. Sistereg a föld s az

ég fekete találkozása.

A háttérben Kis Miklós mester

ipar-előtti hangtalan gépei

dübörögnek, az egész történelem

gépháza ez, hogyne volna

már legalább ilyen fülsiketítő a zaj:

valamennyi A és G és N

itt dong együtt, még bibliává

nem osztva s újra kiszabadulva

a bibliából.

Itt, a mindenség örökfehér,

vagyis öröksötétkék lapja előtt kérdem:

a papír egyik fele régi könyvlap, a másik már

tele van írva. Te hova fogsz írni?

Végigfut tekintetem

a könyvespolcokon, ismeretlen

könyvek címén akad meg,

melyek csak távoli rokonságban

vannak manapság az eszmélettel,

és azt gondolom, hogy –

inkább bármitől szakadhatok el,

mint a könyvtáramtól,

inkább bármitől, mint a temetőimtől,

inkább bármitől,

mint önmagamtól.

A lélek, amiben már test vagyok –

a papír élére fog írni Kolozsvár nyomdáinak.

Itt lenni: – ez a halál előtt megtalált megoldás,

ez a hazám.

 

 

111 vers Kolozs-

várról, (1982) [85.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43842

Lászlóffy Aladár

 

 

TELEHOLD

 

Honnan vetítem lombok árnyát a falakra?

Benézek alvó leányra, mókusra, madarakra.

Csendes vagyok, fölényes, magabiztos. Csak szállok.

A holdba kívánkozom vissza mindig, ha máshol járok.

 

A hűség világít velem, ha kitérek, elalszik fényem.

A szomorú, kényszerű kitartás minden reményem.

Így indulok mindig, ha árnyékot tartana utamba a föld,

megnézheted, mennyire leromlik minden, mi előttem tündökölt.

 

Hallgass meg, csendes nagy órákat tölthetsz velem, ha kitartasz.

Még hajnalig figyelj csak, szeress csak, s reggelig nyugodtan alhatsz.

Ha bezárod ablakod, függönyöd, falaid, el sosem érlek.

Háromszor próbállak, s utána örökre átadom lelkem a térnek.

 

 

A hetvenes évek, (1971) [53.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43841

Lászlóffy Aladár

 

 

ELÉGIA

 

Mert mi ismeri fel bennem,

ha gyümölcsfa zúg vagy fiatal fűz és fenyves?

Artemisz, Pallasz Athéné s Aphrodité

szép hangja verseng minden szélben előttem

április éjén, pelyhes hajnalú nyáron

s piros alkonyatokban télen.

 

A hátam mögött súgva összeborulnak

Diana fái, almafa, meggyfa: a kertek.

Gyermekkorom kertjei kérnek vissza. Minden

emberi nyelven altat az egykori

kedves meggyfalevél-csobogás, a kerthang,

kertíz, melyet befogott szemmel

kényszerítek most vissza rontott hangulatomba.

 

Minerva erdők szélén szólít – s benn

a fűre lapulva az elnyelt visszhang:

tölgyesek, bükkök avarja mormog,

harmadik személyben rólam beszél,

dicsér elhihetően, mégis szépen,

képeket enged látnom, messze a múltból

jön rám erdők imádatával,

s összecserélve arcom az istenekével,

belemosolyog a lemenő Nappal,

mint az utókor.

 

Ekkor ősz lesz. Aphroditéból

Vénusz-kelte előtt már

győzni kitör a varázslat.

Hangja fenyővé áll ki, s elállja

útját minden árnyalatomnak.

Szelet hoznék, nagy viharokban

én utazom, hogy újra s újra

pengetni, simogatni elszállhassak,

s halljam, tudjam, mondja nekem úgy

összeszorult kicsi szívvel

féltékeny madaras-gyöngéden:

szózat vagyok, ő csak a hangom,

hang is vagyok, ő csak az erőm,

erő vagyok, ő csak a társam,

ő csak a társam, társam, társam.

 

Itt elakadtam. Nem merem újra kérni,

kérdezgetni, széláron, viharokkal verve

hűségéért.

Meleg szél jön. Észak sápad

pislogó csillagok alján.

Hullnak a legyőzött hangok, zuhog, zuhog

tölgyfalevéllel az almafa lombja,

s mint a halak és mint a

városok sűrű népe – összefutnak a

földön folyton.

 

S nem győz senki.

Artemisz értem jön még, Pallasz Athéné

mindig szólít, s nem lehet Aphroditéval

ellenkezni.

 

Hallom a fákat.

Mint a kagyló: szélcsend napján,

így egyedül is. –

Asszonyhangokon zúgnak

kertek, borzas erdők s fenyvesek bennem.

 

 

Képeskönyv a vonalakról, (1967) [55-57.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43840

Lászlóffy Aladár

 

 

HÁRFA-HANGOK

 

Őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány.

A régiség dereng az első hang nyomán –

a lány s az őz rajzában, mint felfénylő erők,

kezek pillangóznak, a húros, özönvizes esők.

A hárfahang ahogy borongva nő,

mint a szó, mint a szín, mint az illat,

olyan erősen emlékeztető.

Amíg csak érzékeim élnek,

hangjai hangulatából is feltámadhat

bármelyik képe az emberiségnek.

A hárfahang mögött a százszor kivágott

s megújult örök erdők csengenek,

Egyiptom napos vizei s az olimposzi fellegek,

és oszlopsor, oázis, barnuló várfalak,

s mélyen a zengés vörösében ott a nap.

Merengő barna emberekkel egy múlhatatlan hosszú évszak él,

ahogy a barlangok felől tán éppen félúton felénk

jön, nomád mód mendegél.

A hárfa hangjára őt érzem: a lányt, – puhán ölelve

a történelem őzeit és kosait tereli erre.

Hányadik lány, hányadik hárfa!

Ilyen törékeny, arany, sokezeréves állat cirógatása

az egész vele nőtt emberiségen átborzong, mindig megérzi,

s a szívek és ujjak hegyéről szikrázva az éterbe ér ki:

ha őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány,

béke és végtelen vágyakozás kél a szépség különös moraján,

a teljes, a szabad, a költő és megépítő nagy élet –:

a beérkező gyorsvonatok elején

tapogatózó gondolataim nyikorgó taligákat érnek,

a repülők fáradó madarak koordinátáin törnek az égnek,

az ezer méterek s az évezredek

mint hang-szőlőszemek

fülünkbe összefűzve érnek.

A leghalkabb húrpendülésben is roppant előzmény robban el.

Érzem: most, most kerül sorra a szívem is millióéves tölteteivel.

Őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány.

Csak valami felém sugárzót vehetnék észre a mozdulatán!

Vándorló érzékenységünk sikerül édes szép kezébe tennem.

A csend pici árvácskája érte, előle örökre lehajlik bennem.

Mert eleven, boldog, s a modern kor önálló hangvételében

önfeledten magáról énekelhet,

s ő szomorú hangú őzemet vonja magához,

vállalja vele a vénítő távlatot, terhet.

Én várom az időt. Ha érint az üzenő emberi nagyságból bármi,

egy virágnyi helyen:

szép huszadik századi ajkán szeretném találni.

 

 

Színhelyek [93-94.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43839

Lászlóffy Aladár

 

 

FEHÉR RÓZSA

 

A fulladt fekete égen

milyen fehér az újhold:

már az alkonyi kéktől

elütő tisztaság.

 

Ha csak egy csillag volna,

egyetlen, izzó, tüzes –

de nem venné körül a sötét,

ő nem volna világosság.

 

Fekete fény az árnyék,

nem nincs az, mi nem látszik,

csak színeinek ékét

benn viseli, mint az éj.

 

Tűnődtél-e már ezen:

ölellek, fehérrózsa,

én, szívtelen-szúró ágad,

hogy jónak lenni ne félj.

 

 

Színhelyek [48.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43838

Lászlóffy Aladár

 

 

HAJNAL A FENYVESBEN

 

Reggel négy óra.

Elaludt az egész éjszaka virrasztó sötét,

de még alszik asszonyi társa – a fény is,

s ölében szunynak dundi gyermekeik, a színek.

Álmában kitakarózik a ködből a tó,

s mintha összekucorodott volna a hegy,

s kicsit megdőltek a fenyvek,

tátva feledte pici száját a felleg –

az ég rózsás torkáig látni, ahogy szusszan…

 

S még nem ébredt fel a szem sem.

 

A dolgok maguktól maradtak így meg,

hogy láthasd őket,

áhítattal ámulj, lélekkel lélegezz,

s ha karcsún nyújtózó édes önmagadra ébredsz,

kívánd meg tőlük –

és ahogy a sötét ölében álmodik a fény meg a színek,

akarj, találj bennem magadnak

s kettőnk sokaságának biztonságot.

 

Amilyen a hajnal a fenyvesekben.

 

 

Színhelyek [47.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43837

Lászlóffy Aladár

 

 

VISSZHANGOK

 

Itt élek én tovább is a völgybe lent,

S beengedtem magamhoz a végtelent.

 

Akik látnak: türelmetlen emberek,

Nem értik, ha költenek s nem ébredek.

 

Nem tudják, hogy ilyenkor nem vagyok itt,

Csak ez látszik: meg-megbántok valakit,

 

Szórakozott, lusta, vagy igaztalan –

Soha észre nem veszik üvegfalam.

 

Ennyi látszik: épp úgy élek én is lenn.

Pedig engem körülvesz a végtelen

 

S gondjaiban visszatörik sugaram.

Itt se, ott se érzem otthon már magam.

 

Nyugtalan a végtelen, akár a vér.

Ember-álruhába bújna, kérve kér,

 

Szűk szobákba, életekbe is leszáll –

Új ereket, tengereket hol talál.

 

Egyszerű, híg dolgokkal is dolga van.

Értelemre azzal hat, hogy szótalan.

 

Megértettem, könnyen, mintha szántanék,

Elfogadott, rám lehelte üvegét.

 

Akik látnak, nem hiszik, hogy egyedül

Valaki a messze áramába ül.

 

Azt hiszik, hogy haragszom vagy harcolok:

Maga módján napkodik a kvarchomok. –

 

Engem nem bánt s rég nem fog meg a kevés,

Határán túl sikerült az ébredés,

 

S nagyravágyó, óriás eszméletem

Félálomban ültet itt a végeken.

 

Művemből e gesztus látszik csak, a váz.

Tétlenségnek tűnik, sokszor megaláz.

 

Mint a csúcsok álnagyságát, taraját,

Átrepülnek engem is a vadlibák.

 

Semmibe vesz testvérem, az ember is,

Halandónak kelletén túl ő se hisz.

 

Mégis inkább itt fagyok meg, legalább

Mindenestől gyönyörködtet a világ.

 

Történelmi tél takarja az utat,

Amit ez a roppant szempont megmutat.

 

Átütő nagy színek ringnak odalenn.

Összhatásuk itt még mindig színtelen.

 

Előbb mindent fellövell a gondolat,

Sopánkodás, tűnődés vagy indulat.

 

Minden ide fellebbez, – a nagy terek

Visszhangjait ismerik az emberek.

 

Innen indul vissza minden új lepel,

Meztelen eszünkre hull, mint hópehely.

 

Aki ember, végre itt a végtelen

Fókuszában érzi magát jó helyen.

 

Lassú tánc a költészet: néhány madár

Ellejti egy töredékét s tovaszáll.

 

Lehet, száz év sodor át még valakit,

Lehet, ezer – de csak erre, de csak itt!

 

Nagy képeit építi a végtelen.

Pislog – mintha messze volna – csöpp jelem.

 

 

Színhelyek [41-43.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43836

Lászlóffy Aladár

 

 

SZÉL

 

Elviszi a szél a földet

messzi fellegekbe, –

úgysem érkezne meg soha-

sem a végtelenbe.

 

Elviszi, de ahogy viszi,

mintha nem is vinné:

a hiába múló idő

feküdt alá sínné.

 

Ilyen dolgot, mint a föld is

vagy a költők álma,

bárhova hord – helyén van

és mindig a világba.

 

De a szél, ha engem kap fel,

eltaszíthat engem,

könnyű – épp mert kicsit él és

gondolkozik lelkem.

 

Felkap, visz… az éjszaka most

túl sötét, mert ázott.

Reggel majd az ég alá tart

s rájön, hogy hibázott:

 

messzebbre vitt, mint amennyim

jut a végtelenből,

réges-régen kirepített

már az életemből.

 

Esetlenek az elemek,

sokszor visszaélnek

olyan törékeny dologgal,

amilyen az élet.

 

 

Színhelyek [39-40.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43835

Lászlóffy Aladár

 

 

ÚGY JÁRUNK…

 

Úgy járunk néha, mint a csemeték:

jönnek, kinézik a tavaszi ég

újholdig érő végtelen honát –

s költenek bele szerény koronát.

 

 

Színhelyek [33.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43834

Lászlóffy Aladár

 

 

HÁROMSZOR ÉBREDTEM FEL EZEN AZ ÉJSZAKÁN

 

Először még nagyon sötét volt,

csak éreztem, hogy valahol az ágak hegyén

véget ér a föld.

Ott maradt abban a mai nap.

Már álmodtak az aranybabszemnyi méhek,

s a méheknél parányibb csillagok

lustán szívták a kerteket,

még nem is voltak illatok.

Az estélig vergődő fény habjából akkor születtek

                        – a hó emlékei

                        s a nyár szándékai –

azok a sötét sziluettek:

a meggyvirágok,

melyekben mézzé alakult a föld.

 

Másodszor: hallottam

a visszatérő madarak hangját.

Kevesebben vannak, tudtam,

mint mikor elindultak,

de akik először voltak úton, mind megtértek.

S mire útra kelnek,

a többnél is többen lesznek újra.

Reggel láthatjátok már a fészkeiket.

 

S harmadszor:

kelt a nap, a hegyekig láttam,

ahol rózsaszínre válnak

az esőktől súrolt mészkövek.

A folyóig láttam:

               kinn a parton

               frissen mosott hideg vásznak lengtek.

A reggel teregette oda őket,

idegen arcát hűsíteni a munkába induló embereknek,

szemüket mosni

tiszta ablakává a világosságnak.

 

 

Színhelyek [31-32.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43833

Lászlóffy Aladár

 

 

A TÁVLAT

 

Ahány mezeivirág-féle van –

annyi csillagfajta van.

A végtelenből jövet előtipegnek

gyöngéden, gyönyörűen e testvérpárok.

A csipetnyi bimbókák feje a bolygókra üt.

A margaréták vidám szaturnuszai alól

a ragaszkodás átlátszó sugarai

futnak a mindenség felé –

égi madarak érzik ezeket a szálakat.

A fürtös fehérvirágok csillag-anyjuk

után csipognak.

Láthatatlan hullócsillagokat siratnak

az elnyíló boglárkák, kankalinok.

Zöld, lila, halványkék, rozsdapiros szirmok,

mint elhullatott égi tollak,

billegnek a füvek ujjbegyén:

,,úgysem maradunk sokáig a réten,

elfordul az évszak s üveggömbjével

az égboltra fordulunk mi is –

meglátjátok, majd integetünk fentről…”

A vadrózsa – napokból kicsapó lángok húgocskája,

a rezgőfüvet óriás rengések várják valahol,

s az illatokat nehéz ködszag,

a júniusi frisseséget hallgatag hideg,

a susogást dörejek, ide nem hallszó

zengő gyémántcsikordulások.

Ahány mezeivirág-féle van –

annyi csillagfajta van.

Ahány ember – a végtelenség annyi

külső és belső meredélye készíti, tartja

rokoni öblét, hogy valami nagyot

visszhangjaira vegyen belőle.

 

 

Színhelyek [27-28.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43832

Lászlóffy Aladár

 

 

(A TENGER EGY PILLANATRA)

 

A víz megáll, mint én, e nyári estén.

Tán hallgatózik, mielőtt visszahull a hullám.

Benne egy kagyló, a levegőben egy koraérett levél,

bennem egy kívánság rezzen tettenérve.

 

 

Színhelyek [21.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43831

Lászlóffy Aladár

 

 

JÁTÉK KÉT SZEGFŰVEL, KÉT PILLANGÓVAL EGY FAL ELŐTT

 

Árnyékodat átérem árnykezemmel

s úgy tűnik: szegfűt csókol át az ember

s a két pillangó szíveinkből szállt ki.

Ó, mért kellett veled a fényre állni!

 

Az én pillangó-szívem visszapattan,

és már csak állok csendes mozdulatban,

mégis az látszik: megcsókoltalak –

mert ajkunknál a szegfűk inganak.

 

A te pillangód is leszáll belém.

Két pillangóval hallgatok el én,

de ahogy csöppet elszakadnék tőled,

utánam hajlik két szegfű felőled.

 

Kavargó táncba fognak a virágok,

s a pillangók közt madarakat látok,

s most minden pici hátsó gondolatnak

új, árulkodó árnyékai vannak.

 

Így délután, mire a nap elég,

körül az egész szeptemberi ég

felleg- s levélárnyai ideesnek

és mind azt játsszák velünk, hogy szeretlek.

 

 

Színhelyek [10.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43830

László Noémi

 

 

A KÖLTŐ ÁLMA

 

Nagy tóba érek egyszer. Vékonyabb

leszek az őszi ágnál, csendesebb

a fellegekből hulló éjszakánál.

 

Eltűnök,

mint földeken az első kósza hó.

Oda jutok, ahova ár sodor,

ahol a bokrosodó szél leejt.

 

Nagy tóba érek egyszer. Mindenütt

sima és mozdulatlan lesz a táj,

mint mélyen alvók keskeny ajaka,

ha múltak nem zavarják.

 

Nagy tóba érek, mélyre csobbanok,

míg valahol egy isten szendereg

és lassan, nagyon lassan lengeti

álomba süllyedt karját.

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43829

László Noémi

 

 

AZÓTA…

 

azóta csak fehér virág fehérebb

csak ujj derék halánték vékonyabb

a csend alatt átlátszó hangszerek zenélnek

s hajlékonyak

 

magukhoz visszahajlanak az esték

elzümmögik az alvó színeket

a súly történetét s hogy elfeledték

az íveket

 

az összeomló ámulatok ívét

s most üvegből van minden mozdulat

érinthetetlen s nem tudják az ízét

s a csend alatt

 

átlátszó testű hangszerek szitálnak

fehér zenét s az ajkak álma mély

azóta mintha súlyosan ziláltnak

tűnik az éj

 

 

123 vers a zené-

ről [194-195.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43828

László Noémi

 

 

KERÜL MINDEN

 

Nem tudom, hogy lélegzem, vagy lélekzem.

Végek között mozdultam, vagy fékeztem.

Választottam, vagy csak kettészakadtam.

Lék vagyok, vagy töltelék a szavakban.

 

Sík mezőben jobbik felem mit fájlal.

Mire várok hajam minden szálával.

Mitől hull el, mitől őszül egy-egy szál.

Mókás kedvű képzeletem hol kószál.

 

Hova hajlok forrásvizet kortyolni.

Mi ez a sok felaggatott lom, holmi.

Ősgerincek múzeumi műfényben.

Kerül minden, mikor nincs rá szükségem.

 

Könnyű vagyok, mint a fölfújt nejlonzsák.

Atomokban leng bennem a boldogság.

Kivetítve nagyon szép az árnyéka.

Bolyhosodik üres szívem tájéka.

 

 

Papírhajó, 2008 [153.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43827

László Noémi

 

 

ALTATÓ

 

Minden kialszik. A konyha kihűl.

Kenyér a kés mellett elszenderül.

A morzsák egyként elalszanak.

Kettéválik egy cukordarab.

 

Mindenki alszik. Nincs hely e kívül,

hol békésen szuszoghatnál egyedül,

hol kenyér mellé bújik a kés,

oszlani képes a rettegés,

 

még ha csak annyi is, hogy a cukor

darabja szétválik, szétvándorol,

hogy jön a hajnal, és a kenyér

elmorzsolódik fényeinél;

 

hogy jön a léghuzat, és lesöpör,

törmelék már, ami benned tömör,

a légzés mégis ringat, emel,

teszi az éj, amit tennie kell.

 

Szuszogj hát békében, kis morzsa-nép,

terített asztalon szélhordalék.

Álmodban földet, vizet hozol –

a kelő nappal fogyatkozol.

 

 

Papírhajó, 2008 [148.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43826

László Noémi

 

 

FALEVÉL

 

Zöld, sárga,

barna, szürke,

nincs.

 

Elmúlt idők

borzolta drága

tincs.

 

Élet, erő,

selyem, tollpihe,

bársony.

 

Smaragd, topáz,

achát függő

az ágon.

 

Vonalak

szövetsége,

rend.

 

A teremtés

követe

idelent.

 

 

Papírhajó,

2004 [134.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43825

László Noémi

 

 

HAJNALI VERS

 

Még óvakodva lép az ébredés.

Vékony kezét kinyújtja, várom.

Magasra nő a félelem a láthatáron.

 

Felleg hajol fölém. Ma épp oly nincstelen.

Ha szólna, érteném. Lassan megismerem,

ahogyan téged, a legutolsó menedéket.

 

 

Papírhajó, 2000 [61.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43824

László Noémi

 

 

INTÉS

 

Elalvásom éjszakáján

hozta csendem könnyű lépte.

Pókfonálú keszkenőkkel

ébredésem elcserélte.

 

Bár csak illat volt, a teste

suhanását máig hallom,

máig fénylik álmos arcom,

ahol ujja érintette,

 

ahol mégis tetten értem

káprázatos érkezésben.

Csuklója köré csavarta

pókfonálú ébredésem.

 

Percre perc, az év kilobban,

egyre tisztul arca bennem.

Látom, amint visszapillant,

int, és viszi ólmos testem.

 

 

Papírhajó, 1996 [46.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43823

László Noémi

 

 

FELFEDEZÉS

 

Ma sár, kövek és fellegek

emlékezete volt a nap.

Sok földi szín egymásra hullt,

amikor elgondoltalak,

és összehúztam egy kicsit

a színeid magam körül.

 

Ma más irányba folyt a csend,

s egy szó kivillant meztelen,

akár a kő, ha az iszap

a zivatarnak megterem,

akár a fény, ha áthasít

a fellegen, és rád mutat.

 

Ma megkövülten áll a hold,

és attól tartok, rám szakad.

Valami konok vonzerő

növekszik itt a váll alatt,

s minden halálnál hangosabb

szívdobbanás nyomába ér.

 

Ma ereimben másfelé

indult a vérem,

s rád akadt.

 

 

Papírhajó,

1996 [51.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43822

László Noémi

 

 

KITELT A HOLD

 

Figyelted árnyékod mögül,

ha törzsem néha elcseréltem,

libegtem szalma-szenvedélyen,

az estet öltve köntösül.

 

Most est alatt ujjaddal írsz

a homlokomra védjegyet.

Alatta mélyen hallgatok.

Kitelt a hold, s a napszakok

szerény jogát ki védi meg?

 

Ki sáfárkodik szerteszórt

árnyékainkkal, s hol legyen

a hely, ahonnan mindig más

irányba indul életem

ívéről új elágazás?

 

 

Papírhajó, 1996 [44.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43821

László Noémi

 

 

APRÓSÁGOK DICSÉRETE

 

Valamit adnék még neked:

mákszem nagyságú verebet,

tengeri sünt, törött csigát,

kallódó szarvaskoronát;

ösvényt, bozótosat, noha

tudod már: nem visz sehova;

 

amit egy pille itt hagyott:

tétova hangot, illatot,

parányi színes szirmokat,

takard be álmos arcodat,

mit bárki rögvest elfeled:

mindenből azt a keveset.

 

 

Papírhajó, 1996 [43.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!