Voltak akik azért öltek, mert úgy vélték, az öngyilkosságért pokol jár, de az emberölést a kivégzésük előtt megbánhatjál, és így elkerülhetik a poklot.
Cikk az első hozzászólásban
A 17–18. században Európát egy különös jelenség tartotta rettegésben: akadtak, akik szándékosan gyilkoltak azért, hogy kivégezzék őket. A mai ember számára felfoghatatlannak tűnő gyakorlat a vallási hiedelmek és a korabeli jogi következmények sajátos elegyéből fakadt.
Az öngyilkosságot halálos bűnnek tekintették, amelyért mind az egyház, mind a világi törvények súlyos büntetést róttak ki. A teológiai értelmezések – például Martin Luther tanításai nyomán – különösen hangsúlyozták, hogy az öngyilkosokat az örök kárhozat várja. Csakhogy megjelent egy kiskapu: a gyilkosoknak lehetőségük volt bűnbánatot tartani kivégzésük előtt, így – legalábbis hitük szerint – megnyílhatott előttük az üdvösség. Ennek tudatában akadtak, akik szándékosan követtek el gyilkosságot, abban a reményben, hogy lelkük megmenekülhet.
Meglepő módon sokan nyíltan be is vallották indítékukat: a halálbüntetést lelki feloldozás útjának tekintették. A hatóságok igyekeztek elrettenteni az embereket: nyilvános kínzásokkal, megszégyenítéssel és példás büntetésekkel próbálták megfékezni a jelenséget. Végül a 18. század folyamán több helyütt – például Dániában és Svédországban – törvényt módosítottak, s a „suicidium per homicidium” ( öngyilkosság gyilkosság által ) elkövetőit ( „öngyilkos-gyilkosok” ) halálbüntetés helyett életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Bár az egyházi vezetők eleinte hevesen tiltakoztak, a gyakorlat hatásosnak bizonyult: a jelenség rövid időn belül megszűnt. Ez a sötét korszak jól mutatja, milyen bonyolult kölcsönhatásban állhatnak a vallási meggyőződések, a jogrendszer és az emberi kétségbeesés – egy hátborzongató ablakot nyitva az emberi lélek mélységeibe.
