Érdeklődve várom a kedves olvtársak gondolatait, egyfelől, hogy személyesen mit éreznek, amikor felmerül, vagy éppen egyenesen neki szegezik a felvetést: DEHÁT KI FOGUNK HALNI!!! illetve pszichológiai találgatásba is merülhetünk, hogy ennek a felvetésnek az ilyetén fájdalommal teli jajszava, vajon honnan jöhet, mit várhat tőlünk a jajgató személy, mivel lehet vigaszt nyújtani ilyen embereknek, és egyáltalán ...
"Talán azok, akik az emberiség nagy kihalásakor életben maradnak?
De ilyenek nem lesznek!
Már ha az a kihalás rövid idő alatt megy végbe valami globális kataklizma következtében."
Honnan tudod?? Mi van akkor, ha egy szűk előrelátó elit (itt ne a Bildenberg-féle társaságra gondolj, hanem az emberiség valódi elitjére) tényleg épített egy földalatti bunkervárost, ahol több százezer, vagy talán még 1-2 millió ember számára is túlélési lehetőséget biztosítanak, egy kataklizma vagy globális atomháború esetén.
A lényeg az, hogy úgy 4-6 hónapra elegendő élelmet felhalmozzanak illetve ott lenn is termesszenek növényeket, amit mesterséges fény mellett lehet, így a közvetlen életveszélyt túl lehet élni odalenn, aztán feljőve a felszínre újra fel lehet építeni a civilizációt.
Létszámilag elég szerény alapokon, de kétségkívül sokkal minőségibb civilizációt lehetne így építeni, ahol ennyire kevés ember volna az összlétszám.
Nem fogunk kihalni. A valódi mesterséges intelligencia megment minket a haláltól és az általános kihalástól is. Nincs elég tudásunk azért halunk most még meg. Azért képzelünk kihalást is mert ahhoz sincs elég tudásunk még, hogy fennmaradjunk. A tudás gyarapszik, de az a kevés kutató aki halmozza kevés. Rengeteg ember felesleges dolgokat termel, szolgáltat, ahelyett, hogy az emberiség valódi problémáival foglalkozna. A kormányok se ezt segítik. pl minek műkörmös, kutyakozmetikus, stb. stb. Nyilván mert igény van rá. Nevetséges. Értelmes dolgokat kéne az embereknek csinálni. Tanulni, tanulni, kutatni az örök életet, a fenntarthatósaágot stb.
a tőlünk-ön azon személyeket értettem - egy csoportba véve őket, és magamat - , akiknek nekiszegezik ezt a jajszót, és semmiképpen sem az előbb, vagy utóbb sorra kerülőket.
Talán azok, akik az emberiség nagy kihalásakor életben maradnak?
De ilyenek nem lesznek!
Már ha az a kihalás rövid idő alatt megy végbe valami globális kataklizma következtében.
Persze feltehetően ebben se egyetlen pillanat alatt hal meg mindenki, s épp azokra vár a rosszabb sors, akik pár nappal, hónappal, évvel túlélik a többséget. Tőlük nem vigasz várható, hanem éppen őket kellene vigasztalnia azoknak, akik valami körülmény miatt hamarabb halnak meg, vagyis talán hamarabb szabadulnak a szenvedéseiktől. (Nem a levegőbe beszélek, történtek ilyen katasztrófák, fennmaradtak a gyorsabb halálra vágyók könyörgései.)
De szerintem valószínűbb egy évszázadokra, évezredekre elhúzódó lassú kihalás, amit egyetlen generáció se kihalásként él át, hanem a körülmények lassú változásához való nehéz alkalmazkodásként. Nem valami globális siralomház lesz az életük, hanem ügyeskedés és kemény küzdelem.
Én magam a húszas éveimben szembesültem azzal a bizonyossággal, hogy az emberiség egyszer ki fog halni, s mondhatom ez a tudat semmit se változtatott az érzéseimen és az életemen. Mint ahogy a saját halandóságom elkerülhetetlenségének tudata sem, pedig azt a halált sokkal közelibb és sokkal személyesebb fenyegetésnek éli meg mindenki.
Érdeklődve várom a kedves olvtársak gondolatait, egyfelől, hogy személyesen mit éreznek*, amikor felmerül, vagy éppen egyenesen neki szegezik a felvetést: DEHÁT KI FOGUNK HALNI!!!
illetve pszichológiai találgatásba is merülhetünk, hogy ennek a felvetésnek az ilyetén fájdalommal teli jajszava, vajon honnan jöhet, mit várhat tőlünk a jajgató személy, mivel lehet vigaszt nyújtani ilyen embereknek, és egyáltalán ...
itt feltétlenül elsősorban érzésekre lennék kíváncsi, de természetesen nem mellékesek a gondolatok sem ...
