A láthatatlan lakoma A házikót, A madáretetőt, Barátom ajándékát, - Barátomét, ki messze vándorolt - Mint minden télidőn Kifüggesztettem most is ablakomba. Kiszórtam a magot a madaraknak. Jönnek a cinkék seregestől: Széncinke, Kékcinke, Barátcinke - Barátomtól tudom a nevüket. A kopogtatásukat hallgatom csak, Nem látom őket, Nem bírok odanézni Leeresztettem a függönyt. Fekszem az ágyban s falnak fordulok. Beteg vagyok és gyulladt a szemem, S künn vakító fényes fehér világ van, Tündérvilág. Nem énnekem való. Leeresztettem a függönyt a világra. Egy kicsit mégis fáj ez a dolog. De hát mit akarok? Gyönyörűséget, két fáradt szememnek? Vagy, hogy jóllakjanak a madarak? Az etetőt barátom készítette Lombfűrésszel. A magot Isten adta. Mért gyönyörködjem én a lakomában? Elég ennyi: Egy kis kopogtatás, Jel az elveszett tündérvilágból, Egy-egy hangocska, foszlány, töredék, Madarak és angyalok kórusából, Az eljövendő Tavasz kórusából: "Dicsőség Istennek a mennyben!"
E szép ajtón bekopogék, Ha nem bánják, locsolkodnék. Öntök asszonyt lányával, Várok tojást párjával. Ha pedig sajnáljátok, Mindjárt porrá áztok, Mert kölni helyett Vizet öntök rátok!
