In: W. H. Ward, The Seal Cylinders of Western Asia, Washington, 1910, 40, fig. 102.
Az alacsony építésű, kis merülésű, szimmetrikusan kiképzett tutajokkal előre és hátrafelé is könnyen lehetett navigálni a náddal benőtt vizekben. A jármű alját bitumennel szigetelhették.
Küldök neked egy képet. Saját fotó és az Isztambuli régészeti múzeumban fotóztam (volt szultáni régészeti gyűjtemény). Egy közel 5 ezer éves szobor és sumer férfit ábrázol. Az isztambuli múzeum folyóközi gyűjteménye kiemelkedő, természetesen nem fotózgattam végig...
A négyezer éves ékírásos szövegek és a különböző edényekben tárolt anyagok arról árulkodnak, hogy a sumérok által kedvelt erjesztett, gabona alapú ital még a civilizáció hajnalán is nagy népszerűségnek örvendett. A két alapanyagon, az árpán és a tönkebúzán kívül azonban nem tudni, hogy a sumér agyagedények mit is tartalmaztak pontosan.
A leletek sokasága és a rendelkezésre álló bőséges írásos források ellenére nehéz rekonstruálni az ősi italgyártási technikákat – hívta fel a figyelmet a tavaly novemberben elhunyt Peter Damerow. A témáról tudományos munkát is megjelentető német történész kétségbe vonta, hogy valóban alkoholtartalmú sört fogyasztottak a sumérok.
Az ékírásos szövegekben ugyan sok szó esik a tönke, az árpa és a maláta felhasználásáról, magáról a folyamatról viszont szinte semmit sem találunk, s eddig egyetlen recept sem került elő. Damerow szerint ezek a szövegek azok számára íródtak, akik már tisztában voltak a sörfőzés rejtelmeivel, s szó sincs arról, hogy szerzőik az utókornak üzentek volna.
Ehhez hozzá kell tenni, hogy az információk feljegyzése térben és időben is változó volt, ráadásul a sumér tisztviselők nem egységes számrendszerben mértek, az a különböző alapanyagoknál eltérő volt. Így az is kétséges, hogy a mezopotámiai sörkészítők tettek-e tönkéből vagy árpából készült lapos kenyeret a pépbe, de a bappir (sörkenyér) például nem is kenyérként jelent meg a feljegyzésekben.
Még a sörkészítés bibliájának tartott Ninkaszi himnusz sem szolgál részletekkel a folyamatot illetően. Damerow szerint a terjedelmes szövegből például az sem derül ki pontosan, hogy az árpa kicsíráztatása meddig tart, de a „himnusz” nem egyezik meg a német kutatók által a szöveg alapján végzett sörkészítés eredményeivel (Tall Bazi kísérlet) sem. Damerow ugyan jó megközelítésnek tartja a kutatócsapat munkáját, de szerinte egyáltalán nem biztos, hogy a sumérok alkoholtartalmú italt készítettek, s lehet, hogy inkább a szláv eredetű erjesztett gabonaitalhoz, a kvaszhoz áll közelebb a közel-keleti civilizáció körében népszerű nedű.
Leonard Woolley tárta fel a sírját 1922 és 1934 között. A leletek elsősorban az ő és szolgálói ékszereiből állnak, közülük is kiemelkednek Šubat (akkádul: Puabi) aranylevelekből összeállított fejdísze, fülbevalói, nyakékei és karkötői. A fejdísz arany tölgyfalombja fölé arany virágok nyúlnak, a fülbevaló nagy méretű félhold. A sírban a temetés alkalmával feláldozott lányok holtteste, valamint egyetlen férfi, egy hárfás maradványa is volt. Az említett húros hangszer és egy játéktábla biztosította a túlvilági szórakozást. Sőt egy arany szívószálat is elhelyeztek a közelében, hogy az úrnő frissítőt ihasson, valamint finomlisztből készített drága kenyeret is. Mellkasán egy aranykupak segítségével feltűzött pecséthengert találtak, de adtak mellé egy bőrtömlővel szegélyezett, telikerekű szekeret is. A felfedezés megdöbbentette a feltárókat, mert sem önkéntes, sem kényszerű emberáldozatokról nincs adat egyetlen írott forrásból sem. Az eljárás hasonló az egyiptomi protodinasztikus kor áldozati szokásaihoz.
Egyszerűen az történt, hogy a Hasszúna–Számarra-kultúrának volt egy egészen jelentéktelen leágazása a terméketlen Folyamközbe, ahol sikerrel kezdtek alkalmazni bizonyos újításokat, elsősorban a csatornázást, melynek első nyomai Csoga-mami telephelyről ismertek. Feltételezhető, hogy a nagyobb volumenű munkához szükséges szervező-irányító feladatoknak, ezek elkülönülésének alapvető szerepe volt az itteni felvirágzásban és a társadalmi hierarchia kialakulásában.
A búza vissza is szorult teljesen a termesztett növények sorában. 'Oueiliben még megpróbálták termeszteni, az esőzónából frissen érkezve, aztán felhagytak vele.
Sőt, az Ubaid I-nek nevezett periódus (=Eridu-időszak) elé egy Ubaid 0-t is beiktattak, melynek legkorábbi lelőhelye Tell el-'Oueili. Ezt tekithetjük a legkorábbi sumér településnek Mezopotámiában. Fejlett öntözéses gazdálkodás jellemzi, a hatsoros árpa (hordeum vulgare) mellett meglepő az alakor (egyszemű búza, triticum monococcum) jelenléte, mivel az az öntözéses művelést kevéssé tűri. Az állatcsontok vizsgálata alapján a vadászat elenyésző súlyúnak tűnik az állattartás mellett. Főleg marhát (45.5%), disznót (37.6%), valamint juhot és kecskét (16.8%) tartottak. Háziállataik kis termetűek voltak. Épületeik a Hasszúna-Számarra-kultúrából ismertekhez hasonlóak.
Az ún. Sumér királylista is megőrizte Eridu elsőségének emlékét: "Miután a királyság leszállt a mennyből, Eriduban volt a királyság. Eriduban Alulim lett a király, 28.800 évig uralkodott."
Az Ubaid-kultúrát tartják a sumér civilizáció gyökerének Mezopotámiában. A névadó lelőhely Tell al 'Ubaid (El Obeid), melyet H. R. Hall kezdett ásatni 1919-ben. Bár a település sokáig virágzott, nem tudni, hogy hívták eredetileg. Ur város romjaitól 6 km-re északnyugatra található. Első fázisát az Eridu-periódusnak keresztelték el egy ismert sumér városról (Kr.e. 5300–4700, a térképen zölddel). Félreérthetetlen rokonságot mutat a Számarra-kultúrával.
Komoróczy Géza: "Dél-Mezopotámia mezőgazdasága – a csatornázó öntözéses földművelés – főként növénytermelésen alapult. A föld rendkívüli termékenysége folytán a terméktöbblet páratlanul magas volt. Egy hektár föld mintegy 2,5 tonna árpát termett, ami a jó európai termésátlagnak felel meg; vetőmagszükséglete ugyanakkor lényegesen alacsonyabb volt az európai átlagnál: mintegy 30 liter/hektár. Egy hektár föld megművelésének »önköltsége« (a vetőmag és az igásállatok takarmányának összessége) mintegy 0,2 tonna volt, ehhez járult a munkások bére, átlagban 0,2–0,3 tonna/hektár, vagyis a tiszta termés (a többlettermék) megközelítette a hektáronkénti 2 tonnát. Sumer 3. évezredi virágzásának ez a gabonafelesleg volt az alapja.
Hasonló volt a helyzet a kertészetben is. Az állattartás viszont főként az önellátást szolgálta (igásállatok; tejgazdaság); termékfelesleg főként gyapjúban és kecskeszőrben volt, ezt ugyancsak kivitelre dolgozták fel. A hússzükségletet leginkább hallal elégítették ki.
Eleinte a gabona volt Dél-Mezopotámiában az általános értékmérő (az elemi tömeg- és pénzegység neve egyaránt »gabonaszem«), a 3. évezred közepére azonban ezt a funkciót általában az ezüst vette át, amely ily módon a pénz szerepét töltötte be.
A csatornázó öntözés a vizet az altalajhoz juttatja el; laza szerkezetű talajoknál, amilyen a dél-mezopotámiai allúvium is, ez nem tudja a víz elosztását finoman szabályozni. Ezért a földek általában túlöntözöttek voltak. A túlöntözöttség: magas talajvízszint, s ez az itteni allúvium agyagtalajánál a talajvízzel mozgó – a folyami hordalék szilikátjainak mállásakor felszabaduló – nátriumsókat a talaj felszínére hajtja. Az erőteljes párolgás folytán egyre magasabbá válik a talajfelszín nátriumsó-tartalma. Dél-Mezopotámia lecsapolása lehetetlen volt, ezért az öntözés következtében az alföld egyre jobban elszikesedett. A 0,5 százalékos sótartalmú szikes talajban a búza nem terem meg, és az igénytelenebb árpa is csak egy határig (1 százalékos sótartalom). A 3. évezred közepén a búza és az árpa vetésaránya délen már 1 : 5 (az évezred elején még 1 : 1) volt, s ettől kezdve a búza néhány évszázad alatt a területen kipusztult. Az árpa termésátlaga is észrevehetően csökkent, 2000 táján Lagas területén már csak mintegy 1,4 tonna/hektár volt. Vagyis az öntözéses gazdálkodás egy-másfél évezred alatt lényegében tönkretette Mezopotámia legdélibb részeinek talaját. A földművelés súlypontja ekkor fokozatosan északabbra tevődött át; itt a magasabb fekvés folytán alacsony talajvíz-szintet találunk. Ezzel párhuzamosan azonban a déli városállamok gazdasági-politikai súlya csökkent: Sumer lassan elveszítette a jelentőségét."
Nem sokkal dolgoztak kezdetlegesebb eszközökkel, mint a budapesti metró 1950-es, 60-as évekbeli építkezésein. Mindenesetre iszonyatos mennyiségű anyagot használtak fel. I. Enannatum egyik felirata arról számol be, hogy az említett lagaši király a Lumagimdu csatorna zsilipjéhez 2592 hektoliter bitument olvasztatott fel. Fiának, Entemenának újabb 2649.6 hl aszfaltra és 6 millió 480 ezer agyagtéglára volt szüksége a felújításhoz. Egy másik lagaši király, Urukagina (Uruinimgina) újabb zsilipet építtetett 2649.6 hl aszfaltból és 432 ezer téglából. Ezek mellett szinte eltörpül a girszui zsilip a maga 68500 téglájával.
Helyesebben szólva a tarkulluma zsilipkapu gerendája lehetett (tsz. masc. tarkullī, tsz. fem. tarkullātim), amit egymás fölé lehetett rakosgatni. Vagyis hasonlóan szabályozták a kapu magasságát, mint amikor lovas ugratásnál vízszintesen egymás fölé fektetik a póznákat, ezzel variálva a feladat nehézségét.
