Az akkor még csupán 58 éves Dubrovay László dalciklust írt Gyurkovics Tibor verseire, Fecske-dalok címmel. Azt gondolhatnánk, hogy mindegyikben szerepel a fecske, de nem, mindössze a címadó vers (a Fecske) foglalkozik ezzel a tündéri kis madárral. Nemrég Balázs Jánossal beszélgettek egy televíziós műsorban a dalokkal, azok zongora-átirata kapcsán.
.
A versek, kezdve az utolsóval; valamennyi a2007-ben negjelent, Visszanéztem félutamból,... c. kötetből/
.
.
Fecske
.
El kéne szállni fecskemód
csak nincsen hozzá fecskekód
nem ismerem a jeleket
villanydrótkottafejeket
nem ismerem a csapatot
amelyik eliramodott
talán a csapat jelleme
és kitartása kellene
verdesni még a levegőt
a tükörtengerek fölött
és visszajönni ha a nyár
megint fecskékért kiabál
Jövök jövök! – azt mondani
ahogy a fecskék hangjai
Megyek megyek! – így fecsekül
minden emberben fecske ül
a fecskejaj a fecskekód
el kéne szállni fecskemód.
.
.
.
.Gyönyörű
.
De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj
.
A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!
.
Kiröpül az egész határ
– de gyönyörű az őszi ég –
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!
.
.
Figura
.
Testem verve vasszögekkel,
csüngök egyre künn a fán,
vékony, lanka pléh vagyok csak,
csavargó sem áll alám.
Szenvedésem, mint a gyémánt,
késő éjjel is ragyog,
én eleget irgalmaztam,
ti is irgalmazzatok.
A csontom megtöretik,
ölnek kicsik és nagyok,
megfeszítettek, pedig
mégcsak Isten sem vagyok.
.
.
Kapaszkodom
.
Édes imádott drága Istenem
mindenki segít rajtam csak te nem
pedig én azt szeretném hogy csak
te segíts ha mindenki otthagy
aztán pedig kapaszkodom
bármi módon bármi fokon
fűbe fába Piroskába
farkasok kiálló fogába
aztán a kerti Mikulásba
.
.
A költő e vershez fűzött megjegyzését nem zenésítette meg Dubrovay, de nem hagyom el:
.
– Az ember az Istenre van utalva – mondta Supka Manna, a szép művészettörténész s megnyalintotta rúzsos száját a ser után, az óbudai Régi Síposban, a kertben, ahová beénekeltek a régi rigók, egyenesen ordítottak.
– Az Isten meg az emberre – mondta a Szalay hagyaték kurátora, de annyira sipítottak a rigók, alig lehetett érteni, mit mond.
.
.
Oroszlánosan
.
Akárhogy ordibálok
akárhogy ütök vágok
közétek kis sakálok
ahogy az oroszlánok
a tetves tereken
hiába zeng az átok
kis nyavalyások rátok
hiénák kis sakálok
még akiket utálok
– őket is szeretem!
.
.
Por-vers
.
Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.
Úgyis tudom – megsemmisítesz.
Akkora vagyok, mint a por,
amit a lovas letipor.
Állok, örökké veled szemben,
kit magamnál jobban szerettem,
csak porszem vagyok hozzád képest,
por beszél a por istenéhez.
Ahogy a nyom beszél a lóhoz:
lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,
azt akarom, mikor e tájon
elpusztítasz – neked is fájjon.
.
.
.
Ha nem ismertem volna meg a megzenésített verseket, a Fecske című mellett a következőkre gondolhattam volna:
Az alábbi vers címe Mai volt, de a mai beírás egy korábbi koncerthez kötődik a következők alapján:
A május 26-i koncerten "Ráadásként megkaptuk a Várjon házaspár novemberi kamarafesztiváljának műsorát, az Utas és holdvilág cím alatti négynapos zeneünnepre (=kamara.hu), amelyhez a Zeneköltészet,... témába másolom be az ismert Szerb Antal-regény II. részének mottóját a rejtelmesről,a démoniról, ahogy az egész történet izgalmas alapot adott a szervezőknek egy újabb sorozatra, ahol a nyolcvan éves történet homályos, ködös (misztikus), kissé dekedens hangulatát lehet megismerni zeneműveken keresztül, ahogy az utasok botorkálnak akár holdvilágban is, helyüket keresve az egyre zavarosabb világban."
("Tigris! Tigris! éjszakánk Erdejében sárga láng,")
.
többször visszatér a szövevényes történetben, míg a teljes vers több mint 80 (!) zeneszerzőt ihletett meg a megzenésítésére, változatos hangszerelésben:
A felsorolt ismert feldolgozásokból lehet szemezgetni, míg az alábbiakból néhány meg is hallgatható. A legismertebb a Benjamin Britten-féle bariton-zongora változat, de izgalmas a vegyeskórusra írt is...
Habár kialakult a novemberi kamarafesztivál műsora, fogom javasolni a szervezőknek, hogy iktassanak be néhány változatot ebből a megzenésített versből.
Le mai le joli mai en barque sur le Rhin Des dames regardaient du haut de la montagne Vous êtes si jolies mais la barque s'éloigne Qui donc a fait pleurer les saules riverains
Or des vergers fleuris se figeaient en arrière Les pétales tombés des cerisiers de mai Sont les ongles de celle que j'ai tant aimée Les pétales flétris sont comme ses paupières
Sur le chemin du bord du fleuve lentement Un ours un singe un chien menés par des tziganes Suivaient une roulotte traînée par un âne Tandis que s'éloignait dans les vignes rhénanes Sur un fifre lointain un air de régiment
Le mai le joli mai a paré les ruines De lierre de vigne vierge et de rosiers Le vent du Rhin secoue sur le bord les osiers Et les roseaux jaseurs et les fleurs nues des vignes
Az eredeti cím "Légtornászokat, akrobatákat" jelent. Akik menetelnek (baladins), azok az általánosságban komédiásoknak nevezett csapat tagjai, köztük az összes említett, akik (állataikkal együtt) különböző mutatványokkal szórakoztatták a közönséget.
.
.
.
A második fordítás szerzőjéról eszembe jutott az e témába már beírt alábbi vers:
.
.
CIRKUSZ USZÁLYON
Piros,kék,sárga,zöld,lila rongyaik lobogtak kihívón és nevetett rajtuk a hídon a bámészkodók csapata.
Topogó lábaik alatt lassan úszott délnek a cirkusz s az uszály orrában egy indus bűvölgette a halakat.
Kenyérmorzsákat dobált nekik, féltékenyen nézték a majmok ezt a náluk is különb majmot és dörzsölték a kezeik.
Fáztak talán. És hirtelen trombiták villantak a napban és attól fogva szakadatlan játszottak a hangszereken
a majmok és pojácanép, játszottak és kacagtak egyre és vigyorogtak és mekegve rikoltoztak, hogy élni szép
és élni jó s bolond, aki fél élni és meghalni reszket, és egyszerre havazni kezdtek a déli rózsák szirmai,
sütött a nap, hullott a hó, piros szivét dobálta ríva egy tarkaszoknyás arlekína és lassan úszott a hajó
s vele a híd, a part, a kéken lobogó ég, puffant a horpadt dob és a harangok daloltak, mint egy farsangi temetésen.
Baiser! rose trémière au jardin des caresses! Vif accompagnement sur le clavier des dents Des doux refrains qu'Amour chante en les coeurs ardents, Avec sa voix d'archange aux langueurs charmeresses!
Sonore et gracieux Baiser, divin Baiser! Volupté non pareille, ivresse inénarrable! Salut! L'homme, penché sur ta coupe adorable, S'y grise d'un bonheur qu'il ne sait épuiser.
Comme le vin du Rhin et comme la musique, Tu consoles et tu berces, et le chagrin Expire avec la moue en ton pli purpurin… Qu'un plus grand, Goethe ou Will, te dresse un vers classique.
Moi, je ne puis, chétif trouvère de Paris, T'offrir que ce bouquet de strophes enfantines: Sois bénin et, pour prix, sur les lèvres mutines D'Une que je connais, Baiser, descends, et ris.
.
/Paul Verlaine; az 1866-ban megjelent,
Szaturnuszi költeményekből/
.
.
.
A vers megzenésítői (mind énekhangra és zongorára)
- François-Antoine Agostini (1898-1984), "Le baiser", 1940
- Jeanne Leleu (1898 - 1979), "Il bacio", 1924
- Paul-Louis-Camille Schlosser "Il bacio", 1940
.
.
.
IL BACIO
.
Csók! - mályvarózsa vagy kéjes szerelmi kertben!
Fogak billentyűin gyors kísérőzene
a dalokhoz. mikkel Ámor zengi tele
az izzó szíveket ellankadt élvezetben!
.
Te zengő, könnyű csók, te égi-isteni! Te páratlan gyönyör! Mondhatlan élvezet, te! Üdvözlégy! - mert aki ráhajlik serlegedre, borzongó kéjedet ki nem merítheti!
.
Mint a Rajna bora vagy mint egy könnyű ének,
elringat vígaszod, s a bú s az unalom
duzzogva pusztul el bíbor hajlásodon . . .
Egy Goethe vagy egy Will ódát szentelne néked,
.
de én, a rossz, beteg párizsi énekes
e gyermeteg sorok kis csokrát adhaton csak,
Menj csók! - jutalmadul szerelmes angyalomnak
dacos ajkára szállj, s nevess, nevess, nevess!
.
/Tellér Gyula fordítása/
.
.
Az eredeti vers címe A csók, olaszul van, amit a fordító is megtartott, habár nem érthető azonnal. Il bacio, kiejtve "il bácso", többes számban bácsók, ha magyarul ragozom :-), vagyis csókok, tehát valahogy mégis összehozható a három nyelv . . .
Több mint 13 éve kezdtem gyűjteni e témába illő verseket, később zenékkel stb. kiegészítve. A régi beírásokat nézegetve, néhányat újra bemásoltam, bemásolok, ha kell, javítva, és mert annak idején még karakterkorlátos is volt az idexre tett Fidelio-fórum....
.
Ez volt a kezdet, és persze az új évszázadra, kb. hatvan évvel későbbre, a mára részben még érvényesebbek Nagy László első gondolatai, és örülünk, hogy a bartóki szellemiség és zene azóta méltó helyére került:
.
.
BARTÓK ÉS A RAGADOZÓK
.
Nem az erdő, nem a levegő meg a víz remek királyai, nem ezek a vadak ólálkodnak és őrjöngnek a szívünk körül. Hajunkat oroszlánsörénnyel elkeverni veszélytelenebb, mint megértően pillantanunk az emberségéből kivetkőzött lényre. A század éghajlatában ez a legnagyobb ragadozó ijesztően elszaporodott, szaporítva a fondorlatos intézményeket, megfosztva hivatásuktól a tündöklő találmányokat. A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyenletes fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik. E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet. A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le. Mert emberi fenség: eleve idegen tőle a marakodás. Új ritmikájú Sárkányölő - mondanám, de ez a szimbólum föltételezi a programos harcot. Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmiféle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig. Igy sűvít a pályán végzetesen, de mint művész, diadallal. Élete volt keserű is, csömörös is. Menekült volna a grönlandi cethalakhoz , a Tűzföld ércein bőgő vadak közé. Mégis azt mondja: Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen "dögvész-országnak". Az ember szerelmével s férfias haraggal ment a halálba. A ragadozók pedig a sírig követték. Elhengerített kövénél megsebezve a zenétől vinnyognak és átkozódnak ma is, és nem bírnak szabadulni tőle soha. Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.
.
/Az 1956 és 1965 közötti - Szerelmem, csonttörő élet című kötetben megjelent - termésből/
A Költészet világnapja és a Magyar költészet napja alkalmából vasutas versíró pályázatot hirdetünk, immáron III. alkalommal.
Már javában zajlik pályázatunk, de még jelentkezhetnek rá. Várjuk mindazon pályázni vágyók saját versét, melyek a vasúttal, városi vasúttal vagy a 2019. évi közlekedési évfordulókkal kapcsolatban íródtak. Közlekedési évfordulók 2019-ben: Ganz Ábrahám és az általa alapított gyár, Jendrassik György, Kandó Kálmán és Mechwart András.
Minden pályázó 1 verset küldhet be.
A versek beérkezésének határideje: 2019. április 30. A beküldött pályaművekre szavazni május 10. és 30 között lehet.
A versenyre beküldött pályaműveket "vers expressz 2019" jeligével az alábbi e-mail címre várjuk pontos név és település nevének feltüntetésével: vasut@freemail.hu
Várjuk verseiket. A nyerteseink nyereményét ünnepélyes keretek között fogjuk átadni.
A helyesen Bartók Béla -- Pásztory Ditta-díj kapcsán jutott eszembe egy pár évvel ezelőtti előadás a Szent István Konziban, ahol a Mozart: Sinfonia concertante szólóit Konrád Gyuri bácsi és Párkányi István játszották élvezetesen az ifjabb Konrád-dirigálta zuglóiakkal. Nagyszerű muzsikus és ember ő is, csak gratulálni lehet!
A Bartók Rádió szombat délelőtti műsora remek sorozatokat is tartalmaz: öröm hallgatni a Súgólyuk ajánlatait, beszélgetéseit, amelyben társművészetek értő képviselőit faggatják kiváló riporterek, majd az Új Zenei Újságban is nagyon érdekes dolgokat hallottunk. Egyik ilyen volt az idei Barók Béla-- Pásztory Ditta-díj kitüntetettjeivel, Bella Mátéval, Konrád Györggyel és Boldoczki Gáborral, folytatott beszélgetés.
.
Az idén 33 éves Bella Máté kapcsán a 2008-ban szólócsellóra és kamarazenekarra írt
műve is szóba került. A Chuang Tzu álma egy közel 2400 éves történetre utal, amiről az alábbiakban beszélt a zeneköltő. A kínai filozófus nevének alakjai érdektelenek (Csuang ce, Zhuangzi...). A videó animációja is izgalmas.
.
Az izgalmas gondolat más költőt is megihletett; a néhány száz éves eltérés a keltezésben szintén érdektelen. A verset így elemezte öt évvel ezelőtt Áfra János.
.
.
Dzsuang-Dszi álma
.
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… És felébredtem… És most nem tudom,
.
most nem tudom, – folytatta eltünődve, – mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? –
.
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – Ő mosolygott: – Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! –
.
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
.
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.
.
/Szabó Lőrinc, 1935/
.
.
Kiegészítésként egy másik álomról, amelyben Szabó Lőrinc álmodott a nagy filozófusról; hátha ez is megihleti Bella Mátét.
Ha valaki csak a neten tér be a bonni Beethoven Házba, megnézheti és elolvashatja a ma 192 évvel ezelőtt elhunyt Beethoven halálával és március 29-i temetésével kapcsolatos dokumentumokat.
Und faßt, und hebt, und hats. – Es ist der Schlüssel!
Auf springt sie, auf, mit höhern Herzensschlägen,
Der Schrein blinkt wie aus Augen ihr entgegen,
Der Schlüssel paßt. Der Deckel fliegt. Die Geister,
Sie steigen auf und senken dienend sich
Der anmutreichen, unschuldsvollen Herrin,
Die sie mit weißen Fingern, spielend, lenkt.
/Wien am 7. Jänner 1838/
.
A szonáta nem az első, hanem az 1806-ban írt Appassionata volt (op. 57), a 23. zongoraszonátája, és arról a hangversenyről többet is olvashatunk az alábbi linken:
Ezekről és az ottani archívumban olvasható több hasonló versről nem ismerek műfordítást, így marad a német eredetiek olvasása.
.
.
De hogy ne maradjunk le magyar versekről se a mai napon, hivatkozom e fórumtéma Beethoven-találataira, ahol sok oldalon keresztül sok szép magyar vers is van, köztük Tornai Józsefé Beethoven nyolc boldogságáról, amelynek érdekessége, hogy Fias Gábornak a Kodály-vonósnégyes brácsásának ajánlotta.
Ma 138 éve született Bartók Béla. Igyekeztem ebbe a témába bemásolni a róla, neki vagy éppen a műveiről szóló verseket. A visszakeresés megkönnyítésére az alábbi linken együtt jelennek meg azok a versek, amelyekben a neve szerepel, összesen 68 esetben. Ha leszámítjuk az ismétléseket vagy éppen a Bartók Béla út neve miatti tételeket, még mindig jelentős számú a - még bizonyára nem teljes - gyűjtemény. Magamnak és másoknak is jó lapozgatást és mellé jó zenehallgatást!
Érdekes téma a zene és a költészet kapcsolata: anyaga bőséges, elég, ha csak a sok-sok ezer dal szövegének íróira és a megzenésítő(k)re utalok. A lieder.netközel 16 ezer költő és 17 ezer zeneszerző adatait tartalmazza, és van olyan vers, amely több mint
száz zeneszerzőt ihletett meg.
Másik fejezet a zeneszerzőkről és zeneművekről írt költemények sora, és ebből most Rónay György verseit említem ismét, közülük is a Hammerklavier címűt, mivel tegnap délután a Bartók RádióZenebeszéd című remek sorozatában erről beszélt a kiváló zenetörténész, zenetudós Kovács Sándor és ugyancsak kivételes partnere, Várjon Dénes.
Az elmúlt - közel - 13 évben ebben a témában az alábbiakban érintettem olvasmányaimból a Rónayval kapcsolatos találataimat, és ezekből látható, hogy az 1913 és 1978 közt élt kiváló író, költő és műfordító erősen kötődött a zenéhez. A több száz beírásban vannak persze ismétlések is, de ez természetes. Csak néhány zeneszerző, akikről Rónay megemlékezett: J. S. Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Csajkovszkij, Debussy, Chopin, Bartók, Bloch, de versbe foglalt előadókat is, és több olyan műfordítása van, amelyek eredetijét megzenésítették, és itt most a párosítás(oka)t nem példázom. Rónay rengeteget dolgozott, életműve maradandó, és munkája szüneteiben rendszeresen hallgatott zenét, járt koncertekre, itthon és külföldön egyaránt, és főleg szakmai utazásai során felkereste a kedvenc zeneszerzőihez kapcsolódó helyeket (temetőket, szobrokat, templomokat).
.
Visszatérve a bevezetéshez, megismétlem a Hammerklavier című verset, ami tömör zenekritikának is felfogható, majd utalok a vers megírásának körülményeire is. Azt tudjuk, hogy a Beethoven-szonáta keltezési éve 1818 volt, amikor a szerző már teljesen süket volt. A mű a 32 szonáta 29. darabja, B-dúrban. Közel 45 perces varázslatos zene.
.
.
HAMMERKLAVIER
Milyen lehet süketen zongorázni? kétségbeesve dörömbölni egy nemlétező kapun? követ dobálni egy kútba, melyben nincs se víz, se hold, se visszhang, és az akna képletes üregében csak a semmi fehér pora szitál? milyen lehet vakon vándorolni a végtelen havon, szinek nélkül festeni? Kalapács, zuhogj a húrra, verd a húrt, kovács, verd a húrok üllőjén az agyad tűzkohójában hevített vasat, verd, süket kovács, dörömbölj zenét, dobold dobhártyád üstdob-ütemét, a tébolyig fölizzott szív hevét, zenét! zenét! a visszhangtalan éjjelét, a tüzet, mely korommal-füsttel ég, verd kalapács, verd pozdorjává ezt az éjszakát, rázd meg, taszítsd ki oszlopát, hadd dőljön össze ez az üres ég! - Elég. Hagyd, kalapács a húrokat; süket kovács, add meg magad. zárják a zengő semmi-rács húros koporsó-födelét, elássák a zenét, nincs tovább -
De legalább te, aki vagy, ember vagy isten, semmi vagy világ: hallod-e még?
HALLOD-E MÉG?
/Rónay György, 1965/
. Mivel kíváncsi voltam, milyen koncertélmény hatására írta a költő ezt a szép verset, megkerestem a forrást. Rónay naplójegyzetei két kötetben jelentek meg (több mint 1500 oldalon), és ezekben eleinte sűrűn és bőven, később ritkábban és rövidebben írta meg terveit, feladatait, élményeit, gondolatait, és ezek között mindig rögzítette a koncerteket. Az 1965-ben megjelent tárgybeli vers az1964. január 4-i bejegyzéséhez kötődik:
.
"Wlhelm Kempff Beethoven-koncertje. A régi nagy hangversenyek emléke: Edwin Fischer, Gieseking- nem ugyanaz, csak az emléke, de azért nagy egyéniség és nagy játék."
. Kempff akkor már 68 éves volt, és erről a koncertről a Film Színház Muzsika kritikusa, Fábián Imre, is megemlékezett Egy nagy zeneművész a Zeneakadémián címmel:
.
"Egy nagy előadó-nemzedék, egy nagy zongorastílus képviselőjét vártuk ezen az estén, s várakozásunkban nem is csalódtunk. Wilhelm Kempff e nemzedék köztünk élő legkiválóbbjai közé tartozik. Zeneakadémiai szólóestjén a beethoveni zene legmagasabb csúcsait jártuk be vele: a Hammerklavier-szonáta szédítő magaslatait, a késői Asz-dúr szonáta érzelmi és gondolati mélységeit, az Eroica-variációk derűsebb, táncos világát. Beethoven három ilyen jelentős alkotása egy műsorban már jelezhette a szellemi és művészi vállalkozás méreteit. Ahogyan Kempff ezt a kimeríthetetlennek tűnő világot feltárta előttünk, felejthetetlen élményünk marad, s legszebb emlékeink között őrizzük meg.
A Hammerklavier-szonáta lassú tétele, az Asz-dúr szonáta fúgája, az Eroica-variációk"tánc-apoteózisa" a nagy koncertnek is a legmaradandóbb percei közé tartozott. Kempff zongorázásáról éppen elmondhatjuk, hogy nem "modern" zongorajáték, de hol van az efféle stílusvitáknak jelentősége, amikor a szellemi erő, amely belőle sugárzik, ellenállhatatlanul ragad meg bennünket? Beethoven gondolataiban, zenei stílusában hosszú idő óta senki sem vezetett el bennünket ilyen csalhatatlan biztonsággal, mint Wilhelm Kempff. Játékában a Beethoven-stílus lényegét érezhettük meg, fel-felvillantva, hogy ez a zene milyen gazdag forrásokból táplálkozik, s milyen sokirányú fejlődés elindítója lett Bachtól Mozarton át Schubertig és Schumannig. Kempff előadásában a zongorajáték minden szépsége mellett ez a szellemi gazdagság fogott meg elsősorban: ott érezhettünk mögötte egy több évszázados zenei tradíciót.
A művész a szűnni nem akaró tapsokat remekbe sikerült ráadásokkal viszonozta. A búcsúzó Bach-Largo eszményi szépsége és elmélyültsége csak megerősítette bennünk, végső kicsengésként, a hangversenyen szerzett benyomásokat, hogy Kempff Beethoven-tolmácsolása milyen messzire nyúló zenei hagyományokra támaszkodik."
.
.
Ilyen volt egy korabeli koncertbeszámoló, de jóval korábban is hasonlókat írtak, mert magáról a zenéről és eseti tolmácsolásairól túl sokat nem lehet szavakkal kifejezni. A leírásba helyettesítsük be Várjon Dénest és Kovács Sándort, illetve Rónay Györgyöt, hogy érezzük a zeneszerzőnek és a közvetítőknek a hallgatókra való hatását.
.
Illusztrációként egy kicsit később felvett Kempff-előadás, hogy majd összevethető legyen a két megfogalmazás (Egy zenemű, többféle előadás...), benne a kritikában is kiemelt adagio, persze más zongora, de az is a visszafogott szenvedély és a mély szentimentalizmus jegyében előadva.
Ezeknek és más ismert interpretációknak az alapján újból leírhatom, hogy a Várjon Dénes-féle előadás (közvetítés) a mindenkori legjobbak közé tartozik.
.
.
De a ráadás se maradjon el, bár Várjon Dénestől tegnap nem volt elvárható, hogy átemeljen minket egy más hangulatba, nagyszerű volt ő így is! Meg aztán ő nem írt át Bach-zenét, mint Kempff :)
Yvan (Iwan, Ivan) Goll 1891 és 1950 közt élt (lent Tihanyi Lajos rajzán látható 36 évesen).
.
.
Schneemusik
.
O Wildschnee Buntschnee meiner Seele Schnee
Ein Blizzard zerbrochener Sterne
Und Rosen aus Kristall
Höret ihr die Schneemusik im Wintertal
Das siebenfarbene Spiel
Des aufgelösten Regenbogens
Der über die ungeborenen Geigen
Im tönenden Holz der Bäume streicht?
Die Schneerosen welken vor Schmerz
Selbst der Schneevogel schweigt
.
.
.
Hózene . Ó te zord hó, szűz hó, lelkemnek kedves hóvihar gyötörte csillagok, s kristályrózsák fénye . hallják-e hózenéd a téli völgybe' hétszínű játékát a fényedből bomló szivárványnak, ahogy kifaragatlan hegedűk rezonálnak a fákban, mikor simogatja őket? . Hórózsák hervadoznak a fájdalomtól, még a hómadár is hallgat. . /Fordította Koosán Ildikó/
Nem ismertem korábban Sosztakovics 14. szimfóniáját, amelynek 11 tételében 4 költő (Lorca, Apollinaire, Kühlbecker és Rilke) verseit zenésítette meg. Már idéztem ezekből, és ezt folytatom most:
.
A III. tételben Guillaume Apollinaire alábbi verse volt a téma:
A február 14-i NFZ-koncert kapcsán említettem Baráti Kristóf fórumában egy - a 130 zsoltár ihletésére - írt Lorca-verset (De profundis). A zsoltár persze sok zeneszerzőt megérintett.
A verset a holland Léon Orthel (1905-1985) zenésítette meg:
(op. 55/2; 1971). A másik két dal e ciklusból: Wenn die Uhren so nah és a Piéta. Valószínűleg ezt is az idén 88 éves Ank Reniders szopránénekessel adta elő először, mint az op. 26 alatti három Rilke-versre írt dalait. A világhírű holland énekesnő rendszeresen énekelt a magyar Frid Géza zongorakíséretével is.
As a bad orator, badly o'er-book-skilled, Doth overflow his purpose with made heat, And, like a clock, winds with withoutness willed What should have been an inner instinct's feat; Or as a prose-wit, harshly poet turned, Lacking the subtler music in his measure, With useless care labours but to be spurned, Courting in alien speech the Muse's pleasure; I study how to love or how to hate, Estranged by consciousness from sentiment, With a thought feeling forced to be sedate Even when the feeling's nature is violent; As who would learn to swim without the river, When nearest to the trick, as far as ever.
Ebben a témában is számtalan zenés vers van, amelyek közül néhányat egy konkrét zene ihletett. A zeneszerző utolsó zongoraszonátája különleges darab, illusztrációként megidézem korabeli és modern zongorán is. Ajánlom szertettel a találatot azoknak a zongoristáknak, akik ismerik és játsszák a darabot, de a verssel még nem találkoztak.
.
.
.
Beethoven, Opus 111
for Norman Carey “There are epochs… when mankind, not content with
the present, longing for time’s deeper layers,
like the plowman, thirsts for the virgin soil of time." Osip Mandelstam- About the poetry
.
–Or, conversely, hungers for the levitations of the concert hall: the hands like rafts of putti out of a region where the dolorous stars are fixed in glassy cerements of Art; the ancien regime’s diaphanous plash athwart the mounting throb of hobnails— shod squadrons of vibration mining the air, its struck ores hardening into a plowshare, a downward wandering disrupting every formal symmetry: from the supine harp-case, the strung-foot tendons under the mahogany, the bulldozer in the bass unearths a Piranesian catacomb: Beethoven ventilating, with a sound he cannot hear, the cave-in of recurring rage. In the tornado country of mid-America, my father might have been his twin—a farmer hacking at sourdock, at the strangle- roots of thistles and wild morning glories, setting out rashly, one October, to rid the fencerows of poison ivy: livid seed-globs turreted in trinities of glitter, ripe with the malefic glee no farmer doubts lives deep down in things. My father was naïve enough—by nature revolutionary, though he’d have disowned the label—to suppose he might in some way, minor but radical, disrupt the givens of existence: set his neighbors’ thinking straight, undo the stranglehold of reasons nations send their boys off to war. That fall, after the oily fireworks had cooled down to trellises of hairy wicks, he dug them up, rootstocks and all, and burned them. Do-gooder! The well-meant holocaust became a mist of venom, sowing itself along the sculptured hollows of his overalls, braceleting wrists and collarbone— a mesh of blisters spreading to a shirt worn like a curse. For weeks he writhed inside it. Awful. High art with a stiff neck: an upright Steinway bought in Chicago; a chromo of Hobbema tree-avenue, or of Millet’s imagined peasant, the lark she listens to invisible, perhaps irrelevant: harpstrings and fripperies of air congealed into an object nailed against the wall, its sole ironic function (if it has any) to demonstrate that one, though he may grunt and sweat at work, is not a clod. Beethoven might declare the air his domicile, the winds kin, the tornado a kind of second cousin; here, his labor merely shimmers—a deracinated album leaf, a bagatelle, the “Moonlight” rendered with a dying fall (the chords subside, disintegrate, regroup in climbing sequences con brio) ; there’s no dwelling on the sweet past here, there being no past to speak of other than the setbacks: typhoid in the wells, half the first settlers dead of it before the year was out; diphtheria and scarlet fever every winter; drought, the Depression, a mortgage on the mortgage. High art as a susurrus, the silk and perfume of unsullied hands. Those hands!— driving the impressionable wild with anguish for another life entirely: the Lyceum circuit, the doomed diving bell of Art. Beethoven in his workroom: ear trumpet, conversation book and pencil, candlestick, broken crockery, the Graf piano wrecked by repeated efforts to hear himself— out of a humdrum squalor the levitations, the shakes and triplets, the Adagio molto semplice e cantabile, the Arietta a disintegrating surf of blossom opening along the keyboard, along the fencerows the astonishment of sweetness. My father, driving somewhere in Kansas or Colorado, in dustbowl country, stopped the car to dig up the roots of a flower he’d never seen before—a kind of prickly poppy most likely, its luminousness wounding the blank plains like desire. He mentioned in a letter the disappointment of his having hoped it might transplant— an episode that brings me near tears, still, as even his dying does not— that awful dying, months-long, hunkered, irascible. From a clod no plowshare could deliver, a groan for someone (because he didn’t want to look at anything) to take away the flowers, a bawling as of slaughterhouses, slogans of general uprising: Freiheit! Beethoven, shut up with the four walls of his deafness, rehearsing the unhearable semplice e cantabile, somehow reconstituting the blister shirt of the intolerable into these shakes and triplets, a hurrying into flowering along the fencerows: dying, for my father, came to be like that finally—in its messages the levitation of serenity, as though the spirit might aspire, in its last act, to walk on air.
.
/Clampitt Amy (1920-1994);
from The Kingfisher (1983)/
.
.
.
Beethoven, op. 111
.
Norman Careynek Vannak korok... hogy az emberfia nem elégedhet
a jelennel, és az idő mélyebb rétegeire vágyik,
mint a szántóvető, úgy szomjazik az idő szűz talajára.
Oszip Mandelstam - A költészetről
.
- Vagy, megfordítva, éhezik hangversenyterembeli lebegésre: a kezek mint puttók serege ama szférából, hol a fájó csillagok a Művészet üveggyolcsában állnak; az ancien régime áttetsző zuhogása rézsút a mind vadabb bakancs-zajok közt - vibrálás cipővas-seregei fúrják a levegőt, a csattogó érc ekék vasa lesz, lefelé hatoló, minden formai szimmetriát szertedúló: a hanyatt-hárfa-szekrényből, a pedál húrjával a mahagóni alatt, a basszus bulldózere Piranesi-katakombát ás ki: Beethoven szellőzteti, hanggal, mit maga nem hallhat, a korra-kor düh barlangomolványait. Tornádó-államban, ott Amerika-Közepén, apám az iker-öccse lehetett volna - farmer, mezei sóskával küzdött, bogáncsok fojtógyökereivel, vad dicsekvővirággal, s egy októberi napon nekibuzdult, hogy a mérges szömörce sövényét kiirtsa: holtszín magtokok, tornyozódva érett-fényes hármasságokká, sugározván azt a gonosz erőt, mely minden farmer szerint ott él a dolgok mélyén. Apám elég naiv volt - természetétől forradalmár, bár tagadta volna ezt a címkét -, hogy azt higgye, ő majd valami módon, csekély, de elszánt erővel, eligazítja a létezés fonákjait: derekas gondolkodásra bír szomszédokat, mintegy törli a torzképzeteket, melyekért a nemzetek fiai hadakoznak. Azon az őszön, hogy az olajos tüzijáték kilobbant s gyapjas kanóc-kötegekké fagyott, kiásta tövestül az egészet, és mind el is égette. A jótét lélek! Az üdvszándékú tömegpusztításból méregfelhő lett, lecsapódott apám overállján, szobrosult réseken, csuklópánton, gallérnyíláson át a bőrre - vált belőle hólyag-ing, eleven átok. Hetekig volt „Nessus"- szenvedése így. Rémség. A nemes művészet, a merevnyakú: Chicagóban vett Steinway-pianínó; Hobbema-nyomat, fasoros, vagy Millet képzelt parasztnője, a pacsirta, melyet hall, láthatatlan, tán lényegtelen is: hárfahúrok s más légi limlomokból falra eszkábált mű-tárgy, egy szál csúfondár szerepe ha van, hogy példázza: bármint verítékezik s nyög dolgán az ember, nem puszta porhüvely. Beethoven a levegőt otthonának mondhatja, rokonai a szelek, s afféle másod-unokatestvére a tornádó; itt munkája csillámlás csupán - kitépett albumlap, egy bagatell, a „Holdfény" megnyújtva halódó hullással (az akkordok csillapulnak, bomolnak, átcsoportosulnak emelkedő szekvenciákkal con brio); nincs elidőzés itt az édességes múlton, nem lévén más múlt, mint tárgy, csak a sorscsapásoké: tífuszfertőzet a forrásokban, a telepesek úttörő fele halott egy év forgása előtt; diftéria és vörhenyláz látogatása télről télre; aszály, a depresszió, jelzálogteher jelzálogteherre. Nemes művészet mint suttogás, mint makulátlan kezek selyme és parfőmillata. Azok a kezek! - ahogy a fogékony vadat, a szorongót, merőben másik életbe hajtják át: a Liceum-kör, a Művészet átkozott búvárharangja. Beethoven a dolgozószobájában: hallótölcsér, társalgófüzet és ceruza, gyertyatartó, tört cserépedény, a Graf-zongora, ronccsá verve, hogy egyre hallotta volna magát — monoton gyötrelmekből a lebegések, a trillák és a triolák, az Adagio molto semplice e cantablie, az Arietta: mind, virágzás szétpergő hullámverését tárja a billentyűzeten, a kerítés-sövény mentén édesség ámulatát. Apám, ahogy ott ment valahol Kansasban vagy Coloradóban, aszályos tájon, megállította a kocsit, hogy gyökerestül kiásson egy virágot: amilyet eddig sose látott - alighanem szúrós pipacs-félét, ragyogása a kihalt síkot, mint a vágy, sebezte. Egy levélben említette a csalódást, az átültetés hiú reményéről szólt - és ez az epizód majdnem könnyekre fakaszt, mindegyre, holott a halála sem - az a szörnyű halódás, hónapokig, kuporgón, oly ingerlékenyen. Egy földből, melyet ekevas nem bír megmunkálni, nyögése valakinek (mert ő nem akart semmire se nézni), elvinni a virágokat, vágó- hidaké akár, üvöltés, általános felkelés jelszava: Freiheit! Beethoven, bezárva süketsége négy fala közé, próbálva egyre a hallhatatlant semplice e cantabile, valahogy újraszőve a tűrhetetlenség hólyag-ingét ezekben a trillákban és triolákban, sietséget a sövénykerítés-menti virágzásban: haldokolva, apámnak, ugyanez jött be végül - üzeneteivel jött a komolyság lebegése, mintha a szellem igényt tarthatna rá, végső jelenetében, hogy ott járjon a légen.
Ezt a megrázóan gyönyörű verset két másik előzte meg közvetlenül, és ezeket is akkor közölte a fent említett folyóirat. A már pár éve szintén meghalt költő-fivér, Nagy László után most már édesanyjukat is gyászolta Ágh István és két nővére.
2016 májusában mutatták be Sándor László előző évben készített zeneművét, amelynek ihletője Weöres Sándor 75 éves gyerek(?)verse, Az éjszaka csodái volt.
A verset korábban, még húsz éves korában, az idén lesz 50 éves Kaláka együttes is megzenésítette, és 2017-ben a Miskolci Szimfonikusokkal közösen is előadták...
Újra megalakult a három 22-23 éves fiatal (Végh Sándor, Koromzay Dénes, Szervánszky Péter) és az ötletadó, már 30 fölötti Palotai Vilmos csellista által 1935-ben alapított híres (Új) Magyar vonósnégyes, amelynek története ezen a linkenolvasható.
A nevet továbbvivő ismert muzsikusok (Keller András, Pilz János, Homoki Gábor és Fenyő László) többsége jóval idősebb (most átlag 46 évesek), akiknek bemutatkozó koncertje 2019. január 4-én volt a megtelt Zeneakadémián, ahol még a pódiumon is több mint százan ültek. Jól megválasztott műsorukhoz az immár 71 éves Perényi Miklós is csatlakozott. Beethoven Nagy Fúgája után éppen a névadó elődök által elsőként bemutatott Bartók V. vonósnégyest és Schubert C-dúr vonósötösét játszották nagy sikerrel.
A műsorfüzetben idézett Sylivia Plath-vers (Kis Fúga) egy rövid részletének kiegészítésére másolom be a teljes verset és fordítását:
.
.
Little Fugue
.
The yew's black fingers wag: Cold clouds go over. So the deaf and dumb Signal the blind, and are ignored.
I like black statements. The featurelessness of that cloud, now! White as an eye all over! The eye of the blind pianist
At my table on the ship. He felt for his food. His fingers had the noses of weasels. I couldn't stop looking.
He could hear Beethoven: Black yew, white cloud, The horrific complications. Finger-traps—a tumult of keys.
Empty and silly as plates, So the blind smile. I envy big noises, The yew hedge of the Grosse Fuge.
Deafness is something else. Such a dark funnel, my father! I see your voice Black and leafy, as in my childhood.
A yew hedge of orders, Gothic and barbarous, pure German. Dead men cry from it. I am guilty of nothing.
The yew my Christ, then. Is it not as tortured? And you, during the Great War In the California delicatessen
Lopping off the sausages! They colour my sleep, Red, mottled, like cut necks. There was a silence!
Great silence of another order. I was seven, I knew nothing. The world occurred. You had one leg, and a Prussian mind.
Now similar clouds Are spreading their vacuous sheets. Do you say nothing? I am lame in the memory.
I remember a blue eye, A briefcase of tangerines. This was a man, then! Death opened, like a black tree, blackly.
I survive the while, Arranging my morning. These are my fingers, this my baby. The clouds are a marriage of dress, of that pallor.
.
/1962/
.
.
.
Kis fúga
.
Imbolygó, sötét tiszafa-ujjak.
Magasan húzó felhők.
Így jeleznek a süketnémák
A vakoknak; hiába.
Kellenek a sötét kijelentések.
Az a felhő milyen arctalan!
Tessék, színfehér szemgolyó!
A vak zongorista szeme
A hajón, asztalomnál.
Kitapogatta az ételt.
Ujjai menyétorrok.
Néznem kellett.
Beethovent hallotta:
Fekete tiszafa, fehér felhő,
Az iszonyú bonyodalmak.
Ujj-csapdák – billentyűbolydulás.
.
Üres, csacska tányér
A vakok mosolya.
Irigylem a nagy zajokat,
A Nagy Fúga tiszafasövényét.
A süketség más.
Mily sötét kémény, apám!
Látom a hangod: fekete,
Lombos, mint gyerekkoromban.
Parancsok tiszafa-sövénye,
Gótikus, barbár, szín germán.
Holt férfiak kiáltanak onnét.
Nem vétettem semmit.
A tiszafa a Krisztusom.
Nem éppoly megkínzott?
Te meg, világháború idején,
Kaliforniai csemegeboltban
Nyiszáltad a kolbászt!
Színezik álmomat
Vörösök, tarkák, lenyakazottak.
Micsoda csend volt!
Más rendű, nagy csend.
Hét voltam, mit tudhattam!
Történt a világ.
Fél lábad volt és porosz lelked.
Most hasonló felhők terítik
Kifejezéstelen lepedőiket.
Nem mondasz semmit?
Emlékezetem béna.
Kék szemre emlékszem.
Egy aktatáska mandarinra.
Hát ilyen egy férfi!
Megnyílt a halál: sötét fa, sötéten.
Egyelőre majd élek.
Beosztom a délelőttöt.
Ezek az ujjaim, itt a bébim.
A felhőzet: nászruha, olyan sápadt.
.
/Tandori Dezső fordítása/
.
.
.
A verset egy az édesapját hétéves korában elvesztett fiatalasszony írta, aki egész életében ennek az eseménynek az árnyékában élt és verselt, és akinek Ted Hughes-zal kötött házassága sem volt depresszióra hajló természetének hasznára. Sylvia Plath végül 1963 februárjának közepén, amikor már egy hároméves kislány és egy egyéves kisfiú édesanyja volt, öngyilkos lett.
A fúgával mint zenei szerkezettel való kapcsolat az alaptéma, a halott apjával azonosított tiszafa, a feldolgozhatatlan gyász variálása; hatszor tér vissza a tiszafa, a fa...a halál., ahogy más versében is. A költeményben egyéb életrajzi események is vannak, utalással még a náci haláltáborok áldozatainak szenvedéseire is, miként más verseiben is (ld. pl. az az év vége felé írtDaddy című versét! - több fordításban is). A végeredményt említettem.
Sylvia Plath-ra különben kivételes hatással volt Beethoven, emiatt a Nagy fúga említése is a Kis fúgában.
Közeleg a Karácsony, a dátumtól függően más-más éghajlati körülmények között, tehát lehet havas tájjal vagy éppen felszabadult kinti fürdőzéssel is összekapcsolni. Mit is?
Krisztus születéséhez kötötték 1693 évvel ezelőtt, ahogy az újkori időszámítást is, bár Jézus születésének éve vitatott. Karácsony tartalmában leegyszerűsítve az öröm ünnepe, ahogy a vallásos nép képviseletében Gárdonyi Géza írta meg a nagy eseményt. A jól ismert dallammal innen egy közel tíz éve elhunyt dalosunk énekli.
.
Az öröm persze sok mindenre kiterjedhet, és sok más szerzőt megihletett, költőket, zeneszerzőket stb. Legismertebb változata az először 1785-ben megírt, majd kétszer is átírt Schiller-óda a szabadság feletti örömhöz, aminek egy hosszabb és egy rövidebb változata van. Az eredetit Rónay György fordította magyarra, az előbbiről elérhető.
Az óda egy-egy nyolcsoros versszakból és a rájuk következő négysoros kardalból áll, és az itteni utolsó rész, 1803-tól kezdve, kimaradt a későbbi kiadásokból.
.
Nem biztos, hogy mindenki ismeri a teljes verset és annak lényegét, emiatt idézek belőle:
Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
....................................
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.
......................................
s minden szív, ha dobban érte
szív csak egy a földtekén!
Ám ki ezt még el nem érte,
sírva fusson el szegény.
Mind a roppant kör lakóit
szent rokonszenv hassa át!
......................................
s kerub zengi: szent az Úr!
Milliók ti, porba hulltok?
Érzed, élet, alkotód?
Rejtik őt a csillagok!
Sátrukon túl, él az Úr ott!
Ő a rugó, ő az élet,
ösztökéje: az öröm:
...........................
Fönn a hitnek fényes ormán
lengedeznek zászlai,
s látni őt a szív omoltán
angyalok közt állani.
Milliók ti, tűrjetek csak,
míg a jobb kor napja gyúl.
Csillagsátoron túl az Úr
megjutalmaz érte egy nap.
.....................................
Gyász, szegénység, jöjj: vigadni
várnak ím a boldogok!
Fátyol hulljon bűnre, bajra,
ellenednek megbocsáss:
szívét többé könny ne marja,
ne rágódjék rajta gyász.
Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él.
Mint mi egymást, úgy ítél
minket isten fenn az égben.
.......................................
Ünnepeljünk mind felállva,
míg a kelyhünk körbe megy.
Csapjon égig habja lángja!
.....................................
.
Bátor szív a szenvedésben,
oltalom, ha árva hív,
sírig hűség esküvésben,
mindig nyílt és tiszta szív,
trón előtt is férfi-fenség,
vér, vagyon kell érte bár,
szolgálatnak hű fizetség,
s árulónak rút halál!
Mondjuk e szent kört bezárva
tűz borunkra esküvést,
híven álljuk e kötést:
esküdjünk az ég Urára!
..................................
.
Testvér, figyelj a szóra
Égi bíránk vár a végén.
.
.
Nem hiszem, hogy értelmezni kelljen, de érthető, hogy ihletett adott több zeneszerzőnek, hogy főleg zongorakíséretes énekhangra dalt írjon belőle. Persze nem a teljes ódából, pl. Schubert is csak az első három versszakot zenésítette meg.
Időrendben:
1791 - Carl Gottlob Hausius
1792 - Christian Jakob Zahn (kórussal kiegészítve)
1796 - Friedrich Wilhelm Rust
1802 előtt - Johann Rudolf Zumsteeg (megjelent: 1803-ban)
1815 - Franz Schubert (több változatban, pl. kórussal is kiegészítve); D 189
A legismertebb az utolsó előtti, amelyhez Beethoven is kapcsolódott, amikor először 1808-ban a rövid Kórusfantáziában (zongora, szólisták és kórus) megfogalmazta a később ismertté vált dallamot, amelyet aztán a IX. szimfóniájában örökített meg igazán, 1823-ban.
A felhasznált 1803. évi szöveg és annak megjelenése a szimfóniában INNEN!
.
Nem véletlenül lett ez a részlet az európai testvériség, az EU himnuszának alapja (listen to...!). Sajnos eléggé leegyszerűsítve Karajan 1972. évi zenekari áriratában, holott a teljes zenei anyag csodálni való szépségét igazán érezni, látni is lehet még ezen a nagyon sokak által is ismert előadásban is. Nem kell a szöveget azonnal érteni, de érdemes megismerni, hogy tudjuk, miről is szól ez a zene! Így inkább magával ragadó. Most hagyjuk a magyar vonatkozását is a dallamnak, pedig az is van.
.
Az Örömódát Jankovich Ferenc is lefordította magyarra és az összes nagy nyelven is van fordítása. A zenei anyaga megjelenik több ország himnuszaként is, és felhasználták már számos jelentős nemzetközi eseményen, főleg Európában.
