Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2012.07.24 0 0 26

Kormos Franciska
/Kacat/

Ahol most gyertyák égnek
 

Nyár volt. Az első meleg napok egyike, mióta elment örökre. Egyedül ültem a pad mellett, a sír végébe ültetett fa lombjai alatt. A sírhoz semmi közöm nem volt, ha csak annyi nem, hogy miatta nem tudtam a következőhöz ülni. A következőhöz, ahol nyugodott. Elállta az utat a szélső sír, és körötte a szűk hely miatt nem tudtam tovább jutni. - Milyen különös, - gondoltam. Az életben bárki elém áll, az nem állandó. A lépések, mozdulatok mindig változnak, és a sor megtörik. Itt az örök álmodók kertjében szigorú a sorrend, csak a virágok cserélődnek a fejfák alatt. Igen, az a sír a második volt a szélről, ma sincs ez másként.

Azon a nyáron először voltam otthon, mióta elment végleg. A ház minden szeglete róla beszélt, még az ajtó szemöldökfájára szögezett függöny libbenése is. A konyhában hallani véltem délutáni pihenője alatt a szobából kihallatszó szuszogását, lépteit a lépcsőn, és délben a tányérja csúsztatásának súrlódó hangját. Egyszerre lett vége mindennek. A szuszogás, a léptek nesze, a tányér zaja kiköltözött a házból. Helyébe emlékek tolakodtak, jók és rosszak, vidámak és szomorúak, amilyen az ember.
A fa alatt, az árnyék, imbolygott, mint a lihegő kutya, amelyik nem talál vizet szomja csillapítására. Kezemben könyvet tartottam, olyat, amit életében oly gyakran ajánlott elolvasásra. Soha nem ment sehova könyv nélkül. Tőle tanultam meg én is azt, hogy a könyvek élnek, és mint jó barátok, utat mutatnak.
Így telt a nyár első fele.

Egy nap azonban történt valami. Valami olyarmi, ami újra azt sulykolta belém, hogy a világ kegyetlen, s talán már nekem is jobb lenne ott alant álmodni, ahol béke és csönd van.
Kis unokahúgom, nálunk nyaralt. Szülei vagány, sportos lánnyá szerették volna nevelni, de neki inkább a könyvek világához volt vonzódása, amit én még tápláltam is. Esténként meséltem neki, nekik, merthogy a kis öccse is velünk volt. Ám azon a bizonyos délutánon csak ketten tartózkodtunk otthon. Ahogy máskor, aznap is elindultam a temetőbe, s a kislány úgy döntött, hogy velem tart. Kiértünk a sírhoz és beszélgetni kezdtünk.
Hatalmas kérdésekről esett szó. Úgy próbáltam válaszolni, hogy egy gyermek is megértse: miért kell elköszönnünk ettől a világtól, és mit jelentenek az emlékek. Az idő telt, észre se vettük múlását. Késő délutánra járt, amikor észbe kaptam, hogy indulnunk kéne. Alig mozdultam meg, azonnal észrevettem, hogy a kocsim defektet kapott. A lányka arcára ijedtség ült ki. Kértem, fusson haza, és hívjon segítséget. Nem kellett sokáig várakoznom, többen is jöttek a megmentésemre. A szülők a kislányt leszídták, nekem meg kijelentették, hogy még egyszer ne merjek a gyerekkel a temetőbe kimenni. A szomszédunk jószándékú segítsége miatt nem omlottam össze. Megragasztotta a kerékgumit, így másnap is kitekerhettem.

Attól a naptól újra egyedül jártam a fa alá olvasgatni. Ott találtam nyugalmat, ott a fejfák között azon a nyáron. Azóta a temetők nekem nem a halál helyét jelentik. A hosszú, titokzatos alvás bölcsője, minden virágokkal díszített halom, amelyek ilyenkor, a gyertyák fényében elővarázsolják belőlünk az élet tiszteletét, értelmét, ajándékát. Legalább ilyenkor, mert holnap, holnapután újra nekilendülünk valaminek, aminek az útja a rezgő gyertyafények felé vezet. Örülök, hogy örülhetek még, itt, ebben a percben, az égbolt alatt. Erre a megbecsülésre a sírhantok tanítottak meg.

2008.11.01.

MILU Creative Commons License 2012.07.24 0 0 25

 Kormos Franciska

 

 

Feketében

Fekete minden, a nap és a csillagok.
Feketén várnak rám pislogó hajnalok.
Ketyeg az óra, paroláz a csönddel.
A csönd is fekete, flörtöl a közönnyel.

Ebbe a sötétbe csepereg a múltam.
Megroggyant térddel a szőnyegre hulltam.
Sziréna sikított, így beszélt ő félre.
Kérdeztem anyámat, ez az élet vége?

Félelem botorkált fehér ágyak között.
Hangomat elvették egy paraván mögött.
A kór átölelt, kínált sötét rétet.
Együtt dobtunk kútba négy csillogó évet.

Szöges emlék bökdös keserű hangsúllyal.
Kendőt hordó anyám zokog az ajtóban.
Tágra nyílt szemekkel néztem az ablakot.
A sötéten kívül mindenki  elhagyott?

Azóta járom én a nagy sötétséget.
Legmélyén egy bárány hívogatva béget.
Segítenék néki, hogy életét mentsem.
De a vak sötétből ő emel föl engem.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 22

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 1. rész

2008.03.14.
        


Egy barlangban lakunk. Mély és tágas. A csipkézett kőfalakat fehér gyertyák fénye világítja meg. Az árnyak mindig más alakzatban simulnak a falakhoz. Hol szétválnak, hol meg összeolvadnak, mintha önálló életük lenne, s rendeltetésük a változatosság. Ezeket nézegetem, amíg a többiek csöndben beszélgetnek, teljes békességben, a szeretet hangján s úgy érzem, lelkük teljes egységben olvad össze.
Néha valaki kérdez valamit, s én csodálkozom azon, milyen könnyű válaszolni. Azelőtt, amikor még nem a barlangban éltünk minden nehéz volt, talán felelni a legnehezebb, megértetni a kérdezővel, hogy egyetlen kérdésre sincs jó válasz. Minden cselekvés és történés egy-egy csomó, kusza, szövevényes szálakon fut, amiről nem tudni, milyen fonalakból áll össze, s a fonalak hol érnek célt. A jól ismert összefüggéseket egyetlen felelet se tudja hűen összehangolni, ezért nem lehet hiteles, és ezért nem vagyunk mi magunk sem hitelesek.
De ott a barlangban ilyesmiről szó sincs. A beszélgetések, a kérdés-feleletek annyira természetesek, hogy a kétes gondolatoknak még a sejtelme se merül föl bennünk.
Valaki megkérdezi, boldog vagyok-e. - Persze! – mondom. Ha akarnék, se tudnék mást felelni, mert tisztán, őszintén érzem a boldogságot. Mindannyian így érzünk. Bizalom és tökéletes nyugalom szellőzi át szívünket, amely valamikor a gyarló kínzások és kínoztatások birodalmában vergődött.
Tudjuk, az igazság még nem teljesedett ki a földön, de abban is biztosak vagyunk, hogy gyertyás barlangunk, mint féltve őrző kar átölel, véd bennünket.
A barlangnyílásban összeeszkábált ajtó őrködik. Rajta túl kegyetlenségbe fullad az élet. A távoli hegyek szürke felhőben fürödnek. Fölöttük az ég mély sötétje imbolyog ijesztőn, és mérges vihar toporzékol dühöngve. Az elemek megvadultak. Az élet rettegve menekül. Mikor odanézek, engem is félelem fog el.
De barlangunk körül kéklik az ég. Az élet minden szép rezzenése körénk gyűlik. Az ajtó előtt a közelben virágok nyílnak és zöldell a fű. A fák közt keskeny ösvény tekereg a messzeségbe. Ha valaki ezen a kaptatón elindul, hozzánk jut fel. Jó szívvel fogadunk minden érkezőt s az arcukon az irtózat helyére nyugalom költözik.
Ha kiállunk az ajtó elé, megfakul szemünkben a csillogás. Azokat a komor fellegeket ott a hegygerincen nem a bizarr vihar könnyei okozzák. Háború dühöng, test és lélek hullik porba. Bűn és fájdalom sikít megváltásért, megfojtva a végső feloldás reményét a szívekben.
Nincs több közünk a gyötrelmekhez és gyötrettetésekhez, mint amennyit megdöbbent képzeletünk befogadni bír, vagy amit a kaptatóra rátalált, hozzánk érkező reménykereső, kínokkal terhelt iszákját leejtve, sóhajok közt elmesél. A történet, amit magával hozott olyan, mint a tűzből kikapott arany. Megégett élet, parázsló bizalom. Befogadjuk, vígasszal csiszoljuk.
Pendül a lant és pattog a tűz. Valaki friss pogácsával kínál. Hol és hogyan sütötte, nem tudom. Az árnyak a csipkefalon táncolnak, egy kutya szuszog a közelemben. Távolabb gyerekek bújnak egymáshoz és kuncognak csilingelőn.
- Igen. Igen. Boldog vagyok - ismételgettem, azt hiszem, már csak magamnak - hiszen itt mindenki az. Valami óv, meghatározhatatlanul, körülírhatatlanul. A béke menekül az emberiség karmai közül, és mellénk szegődik tágas, gyertyafényes barlangházunkba.
Jaj! Mi ez a zaj? Nem illik a barlangba. Nem, nem akarom kinyitni a szememet! Úgy érzem, száműznek árnyjátékos otthonomból. Szeretnék visszatérni lantos barátaimhoz. Megpróbálok újra elaludni. Nem sikerül. Körülnézek a szobában, köröttem a többiek mélyen alszanak. A folyosóról benyit az éles lámpafény. Olyan, mintha futna felém, de a küszöb elgáncsolja és hasra esve az ágyamba kapaszkodna. A sötétség elkapja, körülöleli, mint a folyó vize a csillámos napsugarat. Nézem a fénycsíkot, hallgatom a szuszogást és felidézem barlangotthonomat. Úgy érzem, kivet magából. Áthajított a hegyeken túlra, s most itt vagyok a káoszban, a bizonytalanságban. Ez az a hely, ahol meg kell keresnem az ösvényt, azt a kaptatót, amelyik visszavisz a békesség barlangjába. Rátalálok-e? A félhomály puha karokkal átölel és ringatni kezd.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 21

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 2. rész

2008.03.27.
        

Fejemre húzom a takaróm. Nem kérek a besurranó lámpa hamis liliomcsillogásából. Hallgatom a jól ismert neszeket. Sok-sok szuszogás, mocorgás, a folyosóról tompa kopogás, zörgés bontja meg az éjszaka csöndjét. Ráteszem a tenyeremet a lepedőre. Jó megérinteni. A lábamat és a testemet gipsz borítja. Nagyon kemény, és nem érzem se a lepedő, se a takaró meghitt puhaságát. A gipsz nyom, kidörzsöli a bőrömet. Mért nem szólok? Nem tudom. Érzem, hogy nem tehetem. Hozzám tartozik, engem ölel szigorúan. Minden este, mint kagylóhéj, úgy simul rám, és hajnalig karol kitartóan, szorosan. A reggeli ébresztő szabadít meg tőle. Terka néni lefejti a gézt, ami átköti a makrancos héjat, és a két részből álló burokbörtön szétnyílik. De jó kiszabadulni! Ha éjjel fölébredek, erre a szabadságra várok. Úgy vágyom rá, mintha dió volnék. Olyan dió, amelyik otthon a kertünkben potyog a fáról zölden, illatosan. Szétrepesztésre váró páncélruha az én gipszem is. Csak az én kemény köntösöm nem zöld, hanem fehér, és nem örül neki senki, mint a széttört diónak. Reggel, amikor a fürdőkádba visznek, a szorító gézcsík összegyűrve az éjjeliszekrényemre kerül. Tudom, hogy estig föl kell tekernem, mert akkor újra beleszorítanak a páncélomba és a gézre szükség lesz.
Megérintem a gipszemet. Fájdalmasan nyomja az oldalamat, de nem szabad vele törődnöm. Szeretnék visszamenni a barlangomba, ahol senki se tesz rám semmiféle súlyokat.
Valaki ásít. Igen, ő az, akit úgy irigylek! Nem szabad irigykedni, a hittanon százszor elmondták, mégsem tudom megállni, hogy ne irigyeljem a bicegését. De nem ez bánt igazán, hanem az, hogy vele mindenki szépen beszél. Meg az, hogy a szülei gyakran eljönnek, akkor is, amikor nincs látogatás. Senki máshoz nem jöhetnek látogatási időn kívül. Csak hozzá. Valamelyik rokona Amerikában él, akitől rengeteg játékot kap. Legutóbb például két gyönyörű hajas babát. Az egyik szőke, a másik barna hajú. Olyanok, mint a szőke Juci néni meg a barna Juci néni. Láttam, amikor a szőke Juci néni megkapta a szőke babát, a barna Juci néni meg a barna babát. Nagyon örültek és mindenki mosolygott. Csak én voltam szomorú, mert nekem nincs babám. Vagyis van, az ujjaim azok. Azok az én babáim, velük játszom. Ha begörbítem őket, felülnek, ha kinyújtom, lefekszenek, s ha fürdetem oket, benyálazom. Ilyenkor a lepedőm is nyálas lesz, de nem zavar. Ezek a babák csak az enyéim, senki soha nem veheti el őket. Néha szőkék ők is, néha barnák. De ez titok! Próbálok játszani a babáimmal, és elképzelem, hogy a barlangomban éldegélünk, ahol ők is életre kelnek. Játszani kezdek, s közben elnehezül a szemem. Bárcsak visszamehetnék a barlangba! Babáimat nyugalomra intem és lehunyom a szemem. Édes béke tölt el, majd kiszorul a tudatomból minden nesz. Kezek érintésére ébredek, és lassan rájövök, hogy nem tértem vissza barlangos békémbe. A neon élesen világít a szemembe, alig bírom kinyitni. Az ablakon túl az égbolt is csak erőlködik az ébredéssel. Talán most veti le lassan fekete hálóingét, és húzza magára nappali fehér szoknyáját, mert oszlik a sötét, és apró léptekkel közelít a világosság, hogy leintse a neoncső sápadt vibrálását.
A fürdőszoba hideg, a kád fölött a csapból zuhog a víz. Az asztal, amin fekszem, kemény és a neoncső itt is a szemembe nevet.
Miközben Terka néni bontja rólam a gipszeket, arról beszél, milyen csodálatos dolog történik velem hamarosan.
- Először is szépen meg kell tanulnod imádkozni! Aztán mindig jól figyelj a pap bácsira, amikor a tanítását hallgatod! Most mész először áldozni. Az ostyára nem szabad ráharapni, és bánd meg minden vétkedet, mert azokat halálos bűn ilyen nagy eseménynél eltitkolni.
Félni kezdek. Mi lesz, ha nem jut eszembe az összes bűnöm, vagy ráharapok az első ostyámra? Nem merem megkérdezni, egyáltalán nem merek kérdezni, pedig látom, hogy Terka néni kérdéseket vár. Neki biztos nincs bűne, nem érthet meg engem, ő fiatalon apáca volt. Az apácák jó emberek. Én sose leszek olyan jó.
Amikor otthon vagyok, sokat feleselek, és a felnőttek gyakran rám szólnak.
Gondolkodtam már azon, hogyan lehet nem feleselni, de nem jöttem rá. A feleselés bűn. A tanításokon, ahová a keresztanyám cipelt el, ez gyakran elhangzott, s ilyenkor mindig megfogadtam, hogy jó leszek. De soha nem sikerült. Legalábbis otthon soha. Még szerencse, hogy ritkán vagyok otthon. Itt a fehér falak közt senkinek se feleselek. Keveset beszélek, nincs kivel.
Terka néni felemel és betesz a kádba. Jó meleg a víz, szeretnék benne lubickolni, de sietni kell, mert utánam még sokan jönnek fürdeni. Utolsó pillantást vetek a lefolyóra. A víz tekeredve, buborékosan tűnik el, a kis dugó láncra kötve ott hever a kád szélén. Még vizes a hajam, amikor Terka néni letesz az ágyamra és betakar. Körülnézek. Már ébren van mindenki. Oldalra fordítom a fejemet, és hunyorgok a neontól. Az ágyak fehéren sorakoznak. Olyanok, mint egy kifeszített hosszú kötél, amin nem száradó ruhák lengenek, hanem álmos gyerekek üldögélnek, akár a szállni tanuló kis fecskék. Várnak. Mindig várunk valamire.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 20

Kormos Franciska
/Kacat/


Taciviszi 3.rész

2008.04.18.
        

A neonfényben lassan felpezsdül az élet. Susan, az afrikai kislány apró székbe kapaszkodva elindul. A szék nyekereg, nyikorog a parkettán. Susan az ülőkéjére támaszkodik, úgy tolja maga előtt. Csak az egyik lábán tud megállni, a másik himbálózik a levegőben. Susan így is nagyon fürge, úgy száguld keresztül a termen, akár egy robogó vonat. A haja borzas, amit mindig copfba fésülnek a nővérek.
- Júúúlííí! - kiáltja, mintha mindenkihez szólna. De Juliból csak egy van, ő azonban meg se mozdul.
- Na, kelj már föl! Nálad volt a kockás türcsim. Hová tetted? Nem találom.
Csak Susannak van kockás törölközője, senki másnak. Mi fehér lepedőbe törölközünk, azt tekerik körénk fürdés után.
Julinak nagyon tetszenek Susan dolgai. Elkérte már a kispárnáját is, és alig akarta visszaadni. A szőke Juci néni magyarázta el neki, hogy Susannak csak azért vannak saját holmijai, mert a szüleivel messzi országból érkezett, és fontos, hogy legyenek otthonról emlékeztető tárgyai. Semmi más nem köti már ahhoz a helyhez, ahol született. Beszélgetni se tud az édesanyjával, aki nem tanult meg magyarul. Susan viszont elfelejtette az arab nyelvet. Amikor a mamája meglátogatja, némán üldögél egy széken, és néha sírdogál. Hosszú sötét színű ruha van rajta, a fején mindig kendő, ami az arcát is takarja. Vele szokott jönni Susan két testvére is, egy fiú meg egy lány. A lánynak hosszú és sima a haja, és ritkán van befonva. Nagyon csendesek. Nem úgy, mint Susan. Leülnek közénk és játszanak velünk. Susan meg csak rohangál, a testvéreivel se beszélget. Az édesapja nagykövet, vagy valami ilyesmi. Szürke öltönyt hord, és udvariasan beszélget a nővérekkel. Ő érti a magyar szót. Ajándékokat is szokott hozni a nővéreknek, szép színes papírba csomagolva és szalaggal átkötve.
Egyszer megkérdezte tőlünk, Susan hogy viselkedik? Mindenki azt felelte: jól. Szerintem nem. Susan érdekes, de nem jó. Aki jó, az nem ordibál állandóan. Ha este fáradt vagyok, és már majdnem elalszom, az ő hangjára riadok fel. Tegnap azt kérdezte, mi van abba a könyvbe írva, amit olvasok.
- Egy tengeri csillag keresi a barátját. - feleltem.
- Ez hülyeség! A tengerben halak vannak, a csillagok meg az égen.
- De a tengeri csillagok nem olyanok, mint az égiek. Nézd meg a képen!
- Ez csak rajz! Rajzolni én is tudok akármit.
- Akármit nem lehet rajzolni. Ha akármit rajzolsz, az valami.
- Nem igaz! Hozok papírt és rajzolok akármit.
Elszáguldott, hogy Juci nénitől papírt kérjen, aztán elvette a ceruzámat és irkafirkált. Köröket rajzolt, s a ceruza nyomán egyre sűrűbbek lettek a vonalak.
- Ezt úgy hívják, hogy fecskefészek.
- Csak akkor lenne fecskefészek, ha tavasz volna. Vagy nyár. De most tél van. Nem látod?
- Látom, látom. Odakinn az ablakon jégcsapok lógnak. A rajzon viszont egyetlen jégcsap sincs - mondom Susannak - mire ő legyint és a székével az asztalhoz utazik.
Nézem a papírt egy ideig, és azon tűnődöm, milyen ismerős amit Susan rajzolt. Aztán összegyűröm. Hát persze! A gombóc! Nem beszélhetek róla senkinek, mert nem értenék meg. Ezt a gombócot csak érezni lehet, megmagyarázni nem. Akkor jelent meg először, amikor a farkast megláttam. Régen történt. Még a nagy kórházban és a nagy kórteremben. Sok vaságy sorakozott egymás mellett. A szoba egyik végében állt egy dobogó, azon két nagy hintaágy, de mi csak hintának neveztük. Én is hintáztam rajta hosszú hónapokig. Többen feküdtünk ott, és állandóan össze-vissza csúszkáltunk. Kanül volt a nyakamban, azon keresztül lélegeztem. Ha a hintaágy felemelkedett a fejemnél, a levegő a kanül lyukán beáramlott a tüdőmbe, ha viszont az ágy lesüllyedt, a mellkasom összeszűkült. Amikor kivették a torkomból a kanült és magamtól is tudtam lélegezni, a vaságyra tettek át. Nagyon örültem neki. Végre tudtam beszélni! Ettol olyan jókedvű lettem, hogy sokat nevettem és az egyik nővérrel még énekeltünk is.
Ficánkoltam az ágyon és biztosan hittem, hogy pár nap múlva meggyógyulok.
Az éjszakákat gyűlöltem. A hintaágyak zümmögtek s az ajtó fölött halványan világító lámpa égett. A félhomály eleinte bizonytalan érzésekkel töltött el. Később megszoktam, és ringatónak éreztem.
Egy éjjel arra ébredtem, hogy a matrac töri a sarkamat. Kiabálni akartam az éjszakás nővérnek segítségért. Kinyitottam a szememet és ekkor vettem észre a rettenetes dolgot. A nagy dobogó előtti kis lépcson egy farkas állt két lábon, mellső lábait magasra emelve. Nagyon megijedtem. Attól féltem, rám ugrik. Gyorsan becsuktam a szemem és úgy tettem, mintha aludnék. Moccanni se mertem. A szívem erősen vert, a sarkam iszonyúan fájt. Később óvatosan kilestem a takaró alól, de a farkas csak állt tovább mozdulatlanul, mintha tényleg rávetődni készülne arra, aki észreveszi őt. Vártam, hátha felébred más is, és bátrabban kiált a nővéreknek. Mindenhonnan szuszogást hallottam. Nem. Senki se emelte föl a fejét. Újra lehunytam a szememet, s arra gondoltam, erős leszek, kibírok bármilyen fájdalmat, csak ne támadjon az a vadállat. A fájdalom erősödött, a rettegés nem engedett újra álomba merülni. Kis idő múlva megint kilestem a takaró alól. A farkas eltűnt. Körülnéztem. Sehol semmi gyanús alak. Mi volt ez? Én biztosan láttam! Ki hisz nekem, ha elmesélem?
- Erzsi néni! - kiabáltam. Az éjszakás nővér bejött és hozzám lépett. Jóságos volt, csöndesen kérdezett. El akartam mesélni, mit láttam, de tudtam, úgysem hinné el. A felnőttek azt hiszik el, amit a saját szemükkel látnak. Ezért aztán csak arra kértem, mozdítsa meg a lábamat! Megigazította, és azt súgta, szóljak, ha bármire szükségem van. A farkasról nem beszéltem. Amikor kiment a szobából, sokáig figyeltem a lépcsőt. A farkas soha többé nem jött elő. Helyette megjelent a gombóc. Nem a szorongató, hanem a megfejthetetlen. Ott lebegett előttem a levegőben. Úgy éreztem, ha kinyújtom a karom és megragadom, valami olyasmit érek el, ami megold minden problémát. Annak a gombócnak varázsereje van. Talán lábra is tudok állni tőle. Próbáltam emelni a kezem, szinte hozzáértem, de megérinteni nem sikerült. No még egyszer! Megint kudarc. Pár centin múlott, vagy annyin sem. Végül a gombóc elillant, s a helyzet nem változott.
A gombóc azóta is megjelenik váratlanul, majd szétoszlik, és helyére visszatér a titokzatosság.
Ezt a gombócot rajzolta le Susan. Ő nem sejti, de én biztos vagyok benne.
A gombócom puha, ruganyos és akkora, mint egy labda. A rajz azért hasonlít rá, mert a vonalak közt rések kacsintgatnak, és ettől puha lesz.
- Ne vidd el a bögrémet! - kiáltja Marcsi. Látom, hogy ez is Susannak szól.
Belép az ajtón Terka néni, és rendet tesz.
- Mindjárt jövök mesélni, addig próbáljatok nyugton maradni! – mondja.
Ha Terka néni mesél, mindenki csendben van. Kati is, pedig neki lenne miért kiabálnia. Megműtötték a térdét. A fájdalmai miatt sírdogál. Látom, mert mellettem fekszik. Folyik a könnye és piros az arca. De ő türelmes és mindent megért. Én nem. Sőt haragszom arra, aki megértetni akar velem valamit, ami fájdalmas.
A főorvos majdnem mindennap operál. Nagyon félek, hogy egyszer rám is sor kerül. A viziten dől el, ki lesz a következő áldozat. Előre rettegek a vizitektől. Tegnap az én térdemet is szemügyre vették. Próbálom a műtétekre vonatkozó szavak részleteit összeszedni, fülelek, ha szóba kerül egy-egy latin szó. Vajon mit jelenthet? Töprengek és el akarom felejteni. Ha gyakran elhangzik, gyanúm támad.
Megtudtam, hogy aki nem sír operáció közben, az kap egy tábla csokit ajándékba. Én nem kérek egy kocka csokit se, csak ne vágják a lábamba a kést. Nem hiszem el, hogy ha kiegyenesítik az elgörbült térdeimet, föl tudok állni. Eddig senki se kezdett járni műtét után. Aki már túlesett rajta, sokat beszél a kínokról. Nemcsak a fájdalmat kellett elviselniük, hanem azt is, hogy a csontjuk kalapálásától az agyukban dobolást éreztek. Vera egy ilyen műtét után majdnem meghalt. Elvesztette az eszméletét. Mindenki megijedt. A főorvos rohanva érkezett, odament Vera ágyához és ütögette az arcát. Megpróbáltak pár csepp vizet tenni a szájába, azt hajtogatták, mást nem tehetnek. Ezen nagyon elcsodálkoztam. Vera fehér arccal és lehunyt pillákkal feküdt hosszú ideig. Belém hasított a döbbenet, mert az orvosokat tétovának láttam. Sokáig azt hittem, minden bajt meg tudnak gyógyítani. Első ráébredésem a tévedésemre megviselt. De nemcsak engem. Azon az estén elmaradt a mese, mégis mindnyájan csöndben voltunk. Susan is.
Kati, a mellettem lévő ágyon könnyebben viseli a műtétet. Magában sírdogál és ott hever az éjjeli szekrényén az ajándék tábla csoki. Nem nyúl utána, egyáltalán nem érdekli. Én nem kapnék csokit. Félek a fájdalomtól és biztosan ordítanék műtét közben. Akik kiabálnak, azokat lehurrogják. Azt mondják rájuk, hogy hisztiznek. Aki hangosan sír, szégyenbe kerül. Se fájdalmat, se szégyent nem szeretnék érezni.
Kezdődik a mese és Kati megpróbál figyelni. De a könnyei folynak és ettől düh tör rám. Jó lenne leboxolni a világot, kitörni az összes ablakot, és beleharsogni tölcséren az orvosok fülébe: próbáld előbb ki magadon! Nem is sejted, mennyire szenvednek miattad. Én nem akarok szenvedni! Ne nézegesse senki a térdemet, hogy így meg úgy, erre is ráférne egy kis kalapálás meg arra is. Kati tűr, én határozottan mérges vagyok,
Terka néni mesél. Nagy a csend. A függönyt figyelem. Megrezzen. Talán valamelyik ablak résnyire nyitva van. Ha most vihar támadna, mint az Óz-ban, és magával ragadna, nem bánnám. Jó lenne az égbe szállni, ott más a világ. Apu sokat beszél a csillagokról nyáron, amikor otthon vagyok. Karjába vesz és kivisz az udvarra. Mutogatja, melyik a Göncöl, a Fiastyúk és a Tejút. Egy meleg, nyári estén nagy sebbel-lobbal kapott fel, és így szólt.
- Nézz föl, ott egy üstökös. - mutatott az égre. És tényleg! Megtaláltam, pedig gyenge a szemem. Ámulva figyeltem. Tiszta volt az égbolt, és kinyílt rajta az összes csillag, mint zöld mezőn a fehér virágok.
. - Nézd a Tejút is milyen szépen látszik! - súgta, mintha attól félne, hogy a hangja elszáll az üstökössel. A Tejútból semmit se láttam, de nem kételkedtem a szavaiban. Amit a magas égről mesélt, az mind igaz volt. Vakon hittem neki, hiszen a háborúban pilóta volt, s a pilóták tájékozottak az égi dolgokban. Ezért aztán halkan megkérdeztem.
- Mi az a Tejút? És az üstökös mért nem azon száguld?
Elnevette magát.
- A kettőnek semmi köze egymáshoz. Az egyik a naprendszer neve, a másik csak egy sebesen rohanó kisbolygó.
- Nem értem.
- Nem baj. Majd megérted, ha nagyobb leszel és már sokat tanultál. Csak ezt az estét jegyezd meg, mert lehet, hogy soha többé nem látsz üstököst.
Ezt bizony nem hittem. A "soha többé" megijesztett. Az jutott eszembe, amikor egy vasárnap délután a kertben összegyűlt emberek közül valaki azt mondta, hogy "hát ő már soha többé nem fog járni", és rám nézett. Nem igaz. Tudom, hogy téved. Hát mért vagyok mindig kórházban? Azért, hogy újra erősek legyenek az izmaim. A felnőttek ezt sem értik. Ha azt hajtogatják, "soha többé", úgy járnak, mint én a gombóccal. Előttük lebeg valami, amit nem érnek el. Ezért aztán azt gondolják, semmi sincs ott. Nekik a jövő semmi. Mégis úgy tesznek, mintha valami volna. Nem is értem, miért bíztatnának az esti imára. Arra, hogy elalvás előtt sose felejtsem elmondani: jöjjön el a te országod. Nem, nem felejtem el.
Terka néni mesél, én meg elkezdek magamban imádkozni. Mielőtt elalszom, mint gyorsvonat, végigfut a fejemben, hogy másnap a neonfényben újra felpezsdül az élet.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 19

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 4. rész

2008.09.04.
        

Minden este úgy alszom el, hogy a barlangomra gondolok. Ott nem tesz fel senki olyan kérdést, ami meggyötör.
Téli szünet után a suliban az első órán az a téma, ki mit kapott karácsonyra. Szívesebben olvasnék, vagy számolnék, minthogy erről beszéljek.
A tanító néni előre hajolva ül a székén és mosolyog. Ez a mosoly nem old fel. Nekem idegen. Olyan, mintha üvegen jönne át. Torz és hideg.
Az első padsort kérdezi. Bárcsak ne jutna el a másodikig, amiben én ülök! Bárcsak megint elszakadna az a hosszú nyaklánca, amiről évnyitón leszaladtak a hatalmas gyöngyök! A nyaklánca akkor jobban élt, mint ő. Csak ült ott azzal az idegen, arcára festett mosollyal, a gyöngyök meg fürgén nekiindultak. Úgy gurultak szét a hevenyészve berendezett osztályteremben, mintha gyorsan meg akarnának szabadulni a gépies mosolytól. A tanító néni arcán akkor az egyszer látszottak meg az érzések. Elvörösödött. A felnőttek ugrottak és szedegették a földről a gyöngyszemeket. Bemásztak azok alá a padok alá is, amelyekben mi ücsörögtünk. Magamban nevettem, látszólag csodálkoztam. A férfiak öltönye piszkos lett, a nők haja kócos. Mi csak ültünk a padokban, akár a verebek a villanydróton és lestük az okos emberek kapkodását. Az asztalra letett gyöngyök nem nyugodtak. Újra és újra legurultak. Végül valaki a vázáért nyúlt, kivette belőle a virágokat, a vizet ráöntötte a sarokban álló óriás pálma földjére, és a gyöngyöket beleszórta a kiürült vázába. A bújócska végén a véletlenül lesodort papírokat is össze kellett szedni. Amikor minden a helyére került, zavart csönd állt be.
Végre az egyik gyerek megszólalt a hátsó padból.- Mikor kapunk ellenőrzőt?
- Ó, persze! Az ellenőrző! Ügyes vagy fiacskám, hogy eszedbe jutott: - jött a válasz, és én nem értettem, miért ügyes az, akinek eszébe jut valami. Mert hát, vagy jön egy gondolat, vagy nem. Ha nem, arról ki tehet? És hogy lehet elővarázsolni az ötleteket? Még el sem kezdődött az iskola, sőt azt se hallottuk, hogy mi vagyunk a jövő reménysége - ami ugye fontos, hiszen egy normális évnyitót ezzel kell kezdeni és befejezni, akár igaz, akár nem, - és máris tanultam valamit. Rájöttem, hogy ügyes nem vagyok. Ellenőrző? Minek? Itt aztán soha senki alá nem írja, kit érdekel, milyen osztályzatot firkantanak bele. A nővéreknek más a dolguk, a szüleinkkel alig találkozunk. Mindenesetre az ellenőrzőt kiosztották, majd "holnap találkozunk" búcsúszóval, s a vázával együtt kimentek a teremből. Az asztalon csak az árván maradt virágok maradtak. Az egyiket elkértem, és letéptem a hervadó szirmait.
- Ha lepréselem őket, nem halnak meg teljesen. - mondtam, és a szirmokat beraktam az olvasókönyvembe.
Azóta már sok virágot lepréseltem, és a tanító néni nyakában is másik gyöngysor lóg.
Most azt tekergeti az ujjai közt. Nem bánom, tegye, csak ne kérdezze meg, mit kaptam karácsonykor ajándékba. Akit eddig kérdezett, mind hosszú listát sorolt föl. Attila földgömbbel is dicsekedett. Földgömb? Eszembe se jut ilyen klassz dologban reménykedni. "Attila, csak mesélj, hogy minél később kerüljön rám a sor! Utánad én következem. Hú, mit hazudjak? Hazudnom kell, hiszen én semmit se kaptam. De hazudni borzalmas. Feleljem azt, hogy semmit? Szeretnék elsüllyedni. Összehúzom magam, és azért drukkolok, hogy váratlanul történjen valami, ami megakadályozza a kérdést felém. De nem történik semmi, és a  kérdés elhangzik. Mit feleljek?
- Titok. - suttogom, és azt hiszem, végtelenül bölcs vagyok.
Az osztály felzúg, és mindenki rám néz.
- Miért titok? - kérdi valaki. A hangja valahonnan a távolból jön.
- Titok. - ismétlem. Pedig már rájöttem, hogy inkább hazudnom kellett volna. Mondjuk egy új sapkát. Akkor teljes lenne a siker és békén hagynának. Szürke egérnek és nagyon szerencsétlennek érzem magam. A nyakláncos nagyot néz, majd közli, hogy ha titok, akkor azt tiszteletben kell tartani. Biztos igaza van, de ettől még jobban elszégyellem magam. Tudom, ki akart húzni a bajból, így azonban még feltűnőbb lettem. Rájött az igazságra, amit hatalmas izgalmamban el akartam rejteni. Átlátott rajtam. Megsejtette, hogy szégyenkezem, amiért egyedül én nem kaptam ajándékot. Ő felnőtt, aki mindent ért, és a szorongató helyzeteket kezelni tudja. Megoldást vártam tőle. Azt, hogy megértesse a többiekkel, hogy hát igen, van akinek az ajándék csak álom. És nem tehet róla.
Régebben a fenyőfa alatt akadt némi örömhozó apróság. Anyám egyszerű ruhákat varrt ócska gumibabáimnak. Telve voltam boldogsággal. Azt hittem, a Jézuska hozta, akit sose lehetett rajtakapni. Karácsony szent estéjén a nagymamámhoz cipeltek bennünket, gyerekeket. Közel lakott, és én szerettem nála lenni. Amikor pár óra múlva hazacaplattunk a hóban, gyanútlanul birtokba vettük a konyhát. Kis idő múlva anyám megszólalt:
- Valami zajt hallottam a szobából. Ti nem hallottátok? Megnézem, mi az.
Benyitott és összecsapta a kezét.
- Nahát! Megjött a Jézuska!
Ölbe vett, és mindannyian bevonultunk.
Tágra nyílt szemmel bámultam, és nem értettem, a Jézuska miért oda, a szoba sarkába rakta le a díszes fenyőfát? Miért nem a konyhába hozta, ahol tartózkodtunk?  Dühös lettem. Nem értettem, miért mondják őt jónak, ha két szót sem akar váltani velünk?
- De hát az egész világot be kell járnia, nincs beszélgetésre ideje. Miért nem füleltél jobban, akkor megleshetted volna!
 A téli szünetekben néha elmentünk szánkózni, ez volt a legnagyobb esemény. Anyám bebugyolált, s a szánkó végében gubbasztó húgom ölébe ültetett. Lábamat meleg pléddel tekerte körbe, részben, hogy két oldalt le ne csússzon, részben, hogy ne fázzon. Ezután anyám megfogta a szánkóhoz erősített kötelet és elhúzott minket a boltig meg vissza. Időnként rászólt a húgomra:
- Jól fogd, le ne essen!
És ő tartott, átkarolva, szorosan.
Amikor véget értek az ünnepek, bánatomra mindig vissza kellett menni az utókezelőbe. Minden alkalommal másik ágyra kerültem, nem arra, amin az ünnepek előtt feküdtem. Így aztán a mellettem lévő ágyakon idegen arcokat láttam. Ezt nagyon utáltam. Újra ismerkedni és újra barátkozni, számomra nem kis feladat volt. De az idő segített. S mivel senki se tudott az ágyából egyedül kiszállni, maradt a gyors ismerkedés vagy a befordulás.  Esténként, villanyoltás után eredt csak meg a nyelvünk igazán. Parázsvitáink egyik témája az volt, hogy valóban a Jézuska hozza-e a karácsonyfát. Harciasan kiálltam amellett, hogy igen. Volt, aki kinevetett, de olyanok is akadtak, akik egyetértettek. Ebben a vitában éreztem először azt, hogy győzni akarok. Ha nem nekem van igazam, elvesztem a varázst, amiben titok lapul. A titok az égből jön, ahonnan a hópelyhek, szelíden és keringőzve. Hideg téli reggeleken a párkányra ülnek, ahol szirmot bont a jégvirág.
 A telet mindig a szobából figyelem. A tél illata akkor csap meg, amikor apám megérkezik, hogy hazavigyen karácsonyozni. Meleg kabátom és csizmám nincs. Minek. Apám kemény pokrócba teker, úgy ültet a hatalmas teherautóba maga mellé az ülésre. Szeretek utazni. Főleg haza. Otthon a kályhában ég a tűz, mellette cica heverészik, előtte mosott ruhák száradnak. Hideg van, nem olyan jó meleg, mint a radiátorral fűtött utókezelőben. Megremegek, ha belép valaki az ajtón, mert ilyenkor a fagyos levegő az arcomba zúdul . Más az élet otthon. Úgy látszik, a reggeli hidegtől is csak én iszonyodom. Apám, anyám, testvérem gyorsan kelnek. Néha arra gondolok, nem is érzik a lehűlt szoba hidegét. Engem anyám kitakar, és rám húzza a ruháimat. Mozdulni nincs erőm, s amíg az öltöztetés tart vacogok. Anyám a kályha közelébe ültet egy fából készült karosszékbe, ott várom meg, míg felizzik a kályhában a tűz, és lassan bemelegszik a szoba. Estére átjár a meleg, s az elalvás előtti kötelező imát úgy mondom el, hogy közben a következő reggel didergésére gondolok.
 Ezt a két világot, az otthonit és a kórházit a hatalmas teherautó választja el egymástól. Vagy köti össze? Apám csomagokat szállít vele, néha hosszú utakra megy velük. Karácsony előtt én vagyok a csomag. Legutóbb ez a hatalmas autó defektet kapott. Sötét volt már, s az útszéli fák havas ágai játszottak a lámpafénnyel. A nagy teherautóban nyugtató meleg vett körül, míg apám ki nem szállt, hogy nekifogjon a kerékcserének. Azt remélte, hamar végez, de a pótkerékkel is akadt némi baj, úgyhogy nem volt más választása, ragasztania kellett. Láttam, ahogy küszködik az egyre sűrűbb hóesésben, és úgy éreztem, magunkra maradtunk a nagyvilágban. Néha benyitott, megkérdezte, rendben van-e minden. Azt feleltem: igen. Nagyon erős akartam lenni. Olyan, mint ő. Nem árultam el, mennyire reszketek a hidegtől. Idő multával az "igen"-t is vacogva mondtam ki. A havazás olyan erős lett, hogy függönyt szőtt az autó lámpafényében apám és én közém. Eleredtek a könnyeim. Nem akartam, hogy apám meglássa, ezért lehajtottam a fejem. Erősnek kell lennem. Legalább annyira, mint azok, akik táblacsokit kapnak a lábműtétük után. Néha kilestem az ablakon és láttam apámat, amint egyre jobban befedi a hó. Az utcán nagy ritkán elszáguldott mellettünk egy autó. Aztán elveszett a hóesésben. Egy óvatlan pillanatban apámra néztem. Akkor emelte fel a fejét éppen. Tekintetünk találkozott. Arcán döbbenet vagy félelem jelent meg, talán düh is. Rögtön tudtam, hogy észrevette potyogó könnyeimet. Nem szólt egy szót sem, csak kiállt az út közepére, és a következő, arra tévedt járművet leállította. Pár perc múlva idegen emberek jöttek felém. Apám kiemelt a teherautójából, amire olyan büszke volt és beültetett a kis autóba.
- Ne félj, ők falubeliek. Hazavisznek, mindjárt otthon leszel. - mondta. Kérdezni akartam, de úgy vacogott a fogam, hogy nem bírtam.
Anyám és a nálunk tartózkodó rokonság megdöbbent, amikor megláttak. Gyorsan befektettek a nagy ágyba, és nyakig betakartak az óriási dunnával. Gyűlöltem a dunnát, mert alatta tehetetlennek éreztem magam. A kezemet se tudtam felemelni, s ettől pánikba estem. De most nagyon jólesett, határozottan éreztem, milyen jól melegít. Anyám forró teával itatott, és valaki dörzsölgette a lábamat. Közben mindenki sajnálkozott. És akkor megint elhangzott a gyűlöletes mondat: kár érte. Egész este ez visszhangzott a fülemben.
Apám későn jött meg, kimerült volt és zaklatott. Eldöntötte, hogy soha többé nem visz télen egyedül sehova a hatalmas teherautón. Én  akkor szégyent és kudarcot éreztem. Miért nem tudtam erős lenni?
Azért bevallom, hogy bár ajándékot nem kaptam, én a karácsonyfának is nagyon örültem. Nem kaptam földgömböt sem, de kaptam titkot. Egyedül én tudom, mennyire lehet örülni a kemény szaloncukornak, a  hóesésben felém nyúló meleg kezeknek, és annak, hogy ha az álom sose valósul meg, akkor is bennünk él, kicsit fájdalmasan, de mindig reményt adón.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 18

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 5. rész

2008.09.15.
        

Nagyon bíztam benne, hogy megmenekülök a műtéttől. Szánakozva néztem azokra, akiknek ez nem sikerült. Olyanok voltak, mint a virágról letépett szirmok, amelyek a sárba hullottak. Míg nem került rájuk a sor, ők is éppúgy szorongtak, és éppen úgy reménykedtek a nagyvizit előtt, ahogy én.
Minden nap nem sokkal a reggeli után kezdődött a nagy esemény, amin sorsok dőltek el.. Az orvosok megálltak az ágyaknál, megnézték a lázlapokat, röntgenképeket vettek elő barna papírzacskókból, majd hosszan tanakodtak. A főorvos arcán hűvös kedvesség. Velünk is váltott pár szót, fürkészve a hangulatunkat. Aztán megkérdezte, ki tudja elmondani hibátlanul a Cinege cipőjét? Majd én elszavalom - gondoltam -, hátha akkor az én röntgenképemre nem figyel, és megint megmenekülök, mint már jó néhányszor. Feküdtem a fehér vaságyon, és hangosan belekezdtem a Cinege cipőjébe. Egyszer se hibáztam. A főorvos megdicsért, de nem tette le azt a fekete filmet. A szívem hangosan zakatolt. - Talán imádkozni kéne – töprengtem. De ide nem illik az "Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem", más rövid imát meg nem ismerek. A Miatyánk hosszú. Amíg magamban elmondom, megtárgyalják, mi legyen velem. Sietve hadartam: Mi Atyánkat, ki vagy a Mennyekben, és ezúttal nem törődtem azzal, hogy egy szót sem értek belőle. A végére sem értem, amikor az orvosok már döntöttek.
Nem! Ez nem lehet igaz! Miért pont most? Ugye, rosszul hallottam? Ugye, nem rám vonatkozik a rettenetes „megműtjük” szó? Rosszul imádkoztam? Hibásan? Már oly sokszor kaptam haladékot, hogy szinte megnyugodtam, és reméltem, csupán az aggodalom hálójában vergődöm. Belém biztosan nem hasít kés. A megszokott szertartás: ima, széles mosoly, összeszorított ujjak mind-mind varázserőt rejtettek, és terített asztalt hoztak elém, amely mellé ijedten ültem le. A menü sose változott. Rászoktam az állandóságra. Vizit, ima, vigyor, drukk. Eddig bevállt s én megnyugodtam. Megfigyeltem, hogy ha megnyugszom, ostorcsapás ér. Ha izgulok és drukkolok, talán akad némi esélyem a túlélésre. Akkor hát csak maradjon az izgalom. A műtéteket egy kis halálnak tartom, s én teljes lélekkel élni akarok. Bíztam a Cinege cipőjének elhadarásában, az imámban, a bátornak álcázott pillantásomban, a mosolyokban. A bizalomra támaszkodtam, mint öreg, hajlott hátú emberek a göcsörtös botra. Ez a bot tört össze alattam egy szempillantás alatt. Elhangzott az ítélet. Kedden délelőtt sorra kerülök. Egyetlen szobát nem akartam látni soha: a műtőt. S lám, elkerülhetetlen volt.
A félelmetes nap vészesen közeledett s ez egyre nyugtalanabbá tett. Jól tudtam, hogy minden szülőnek alá kell írnia egy papírt, ami a műtéthez való hozzájárulásról szólt. Dühös voltam a szüleimre, mert ők aláírták. Miért tették? Miért engedik, hogy szenvedjek?
Látszott rajtam, mennyire félek.
- Nem fog fájni, meglátod - mondogatták a nővérek legyintve.
Nem hittem nekik. A tűszúrás is fáj.
- Érzésteleníteni fognak. - nyugtattak - csak egy pici bolhacsípés lesz, semmi több.
Azt senki nem árulta el, hogy az érzéstelenítő is injekció.
Hiába reménykedtem imáimban, hogy az a nap, az a szörnyű sose jön el. Elérkezett. Minden úgy zajlott, mintha szertartáson vettem volna részt. A reggeli fürdés után fehér hálóingfélébe öltöztettek, aztán kerekes ágyon kitoltak a folyosóra. Hideg volt, és a huzat úgy simított végig, mintha lelket akarna önteni belém. A várakozás hosszúnak tűnt. A távolból nevetgélést hallottam. A folyosó túlsó végén egy cserépben virág kókadozott. Kínzó éhséget éreztem, hiszen műtét előtt nem lehetett enni.
Amikor betoltak a műtőbe, összeszorítottam a fogaimat. Arra gondoltam, hogy csak azért is ordítok, ha kell, ha nem. Nem akartam fájdalmat érezni, ezért már az elején elkezdtem visítani, hátha megakadályozhatom a könyörtelenséget. A műtétekbe csak szenvedést láttam, gyógyulást soha. Abban bíztam, hogy az ordításom miatt megszánnak, és a lehető legkisebb injekciós tűt veszik elő az érzéstelenítőhöz. Esetleg úgy meglepődnek, hogy újra átgondolják, operáljanak-e.
Fehér köpenyek sürögtek-forogtak körülöttem. Idegen, közönynek otthont adó arcok. Szememmel követtem őket, el akartam kapni legalább egy pillantást. Senki se fordult felém, és nem sikerült újra megkérdeznem, mennyire fog fájni. Annyit kiszűrtem a beszélgetésekből, hogy achilles műtétem lesz, ami a kisebb beavatkozások közé tartozik. Achilles. Furcsa név egy izomnak, de most már legalább ezt is tudom. Azt mondták, ezt az izmot át kell vágni mindkét sarkamban. Hogy miért, nem értem.
Sokáig vártunk a főorvosra. Amikor belépett, nem volt olyan közlékeny, mint a viziten. Nem kérdezte, tudom-e még a Cinege cipőjét. Szó nélkül a lábamhoz lépett, és nézegetni kezdte a lábfejemet. Hideg volt a keze, és éreztem a leheletét. Közömbösen, emelte magasra a fecskendőt, és a tűt beledöfte a sarkamba. Nem tudtam ordítani. Belém hasított a fájdalom. Jobbra-balra forgattam a fejemet, más testrészemet nem bírtam mozdítani. A plafon neoncsöve táncot járt fölöttem, vigyorogva és kéjesen. Aztán tompult a fény, és olyannak tűnt, mintha uszályát lengetné. Könnyeimen keresztül minden homályos lett. A fehér köpenyek is. A főorvos arca eltorzult. Elszállt róla a jégmosoly, aminek felolvasztásán annyiszor fáradoztam. A fájdalom nem szűnt meg. Hozzám szegődött napszámba, és olyan lüktetésbe kezdett, mintha egy kiszáradt krumpliföldön kapálna szorgalmasan. Már nem figyeltem a beszélgetést, mert a fájdalom mindkét lábamra kivetette hálóját és kifacsart, mint egy citromot. Nagyon hosszúnak tűnt a nem hosszú és a szúnyogcsípés oroszlánmarásnak. A lámpában megláttam a fehér gipszemet és éreztem milyen hideg és nehéz.
Végre vége lett. Kisírt szemekkel néztem körbe. Senki nem adott táblacsokit. "A szobában biztos szégyenbe kerülök", gondoltam, de senki nem kérdezett, és nem tett megjegyzést.
A fájdalom kimerített és elaludtam
Ez már a szobám, és ez az ágyam. A vaságy végéről hiányzik a lázlap tartó. Valaki szólítgat. Mari kiabál valahonnan a harmadik ágyról vagy messzebbről. Mivel mindenki mozdulatlanul fekszik, csak a hangok irányából sejtem, ki milyen távol lehet. Mari gyakran szólít. Azt mondja, unatkozik. Buta játékokat eszel ki, azzal szórakozik. Tegnap este azt mondta, tegyem, amit diktál.
- Dugd a füledbe az ujjad!
- Jó. - feleltem, de gyanús lett a dolog, és nem tettem meg.
- Most az orrodba.
- Rendben. - hazudtam.
- Na és most a szádba.
Bolond ez a Mari, és engem is annak néz. Mindig ilyen ostoba játékokat talál ki, ha unatkozik. Egyszer papírt evett és azt mondta, nagyon finom. Marinak meghalt az édesapja és az édesanyja sose viszi haza. Egyedül ő nem beszél se a szüleiről, se a testvéreiről. Az egyik nővértől gyakran kap ajándékot, és néha-néha kiviszi az utcára sétálni. De Marit sose látom örülni. Inkább dacos, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan szeretné. És ha sejtené, hogy a játékait senki se játssza vele együtt igazán, biztosan megsértődne. Ilyenkor elfordítja a fejét, vagy nem eszik . . . Unatkozni én is szoktam. Ilyenkor felidézem a nyarat vagy gondolataimban visszatérek a másik épületbe. Ott nem unatkoztam, mert Inasz a székével robogott és a két Juci néni sokat nevettetett bennünket. Terka néni meg mesélt és beszélgetett velünk.
Eddig minden iskolaévet máshol kezdtem, és a karácsonyi szünet után is máshova kellett visszatérni. Nyár végén értesítő levélben írták meg, melyik nap, hol kell jelentkezni. Szorongva vártam a reggelt, amikor útra keltünk. Régebben anyám a hátára vett, én átfogtam a nyakát és ráborultam. Így cipelt a felvételi irodába. Amióta apám teherautózik, ő visz vissza. Amikor közeledett a vakáció vége, gyakrabban imádkoztam titkon: Add Istenem, hogy holnap reggel csoda történjen velem! Ígérem, jó leszek, meg minden, csak teljesüljön a legfontosabb kívánságom. Van még egy napom. Add, hogy holnap reggel lábra tudjak állni, és magamtól szálljak ki az ágyból! Nagyot néznek majd az emberek, és nem kell útnak indulni. Elképzeltem a jelenetet, és hittem benne. Azonban eljött a reggel, de nem történt semmi. Anyám a hátára vett, ahogy szokott, ugyanúgy, mint nyáron, amikor vasárnaponként a templomba mentünk. Inkább oda mentem volna megint, mint a buszhoz, ami visszavitt a fehér falak közé. A buszon végtelenül kicsinek éreztem magam. Mindenem otthon maradt. A játékaim, az élmények, a barátok.
Nyáron anyám napszámba járt kapálni. Hajnalban indult, késő délután jött haza. Húgom végezte el a kijelölt házi munkákat. Először rám adta a ruháimat, és kiültetett a székembe. Aztán mosogatott, rámolt, fölmosott. Nem szerettem a délelőttöket. Kivárni míg ő rendbe rakja a lakást, maga volt a nyüglődés. Jó lett volna legalább egy könyvet olvasgatni közben. Nem kaptam se könyvet, se mást, s az unalom haragossá tett. Ahogy teltek az órák, úgy csillapodott a dühöm. A dolgok elrendezése után bevonultunk a hűvös szobába, ott vágtunk bele a végtelennek szánt játékba. Nemcsak ketten voltunk. Éva is velünk tartott. Közel lakott, és mindennap átjött hozzánk. Játékaink úgy zajlottak, mint a nagy csaták. Teljesen beleéltük magunkat. Miénk lett a világ. Nem törődtünk a szülői paranccsal, hogy ne szálljuk meg a kitakarított szobát. Befészkelődtünk, s az örökös ajtónyitogatások miatt ezer légy repült be. Mire anyám hazatért késő délután, fáradtan, feltört tenyérrel, kivonultunk a konyhába, persze, csak ha észrevettük az idő vészes múlását. Mögöttünk ott maradt a feldúlt szoba az ezernyi léggyel. Mit tehetett, nekiállt a legyeket csapkodni és kijelentette, hogy ez még egyszer meg ne történjen. Megtörtént. A következő nap ismételte az előzőt.
A nyarak más érdekességet is fölkínáltak. Megfigyeltük, hogyan születnek a kiscicák. Egyszer előttem a teraszon jöttek a világra. A vér látványa elborzasztott. Ha anyám otthon lett volna, az anyamacskát biztosan elzavarja, vagy elviszi máshova. De az eset kiszámíthatatlanul történt, s mi a nagy eseményt tátott szájjal figyeltük. A kiscicák rondán rángatóztak. Pár nap elteltével kezdtek szépülni. A macskamama a padlásra cipelte őket. Nem örültünk neki. Egy nap, amikor a kíváncsiság szétfeszíteni készült bennünket, úgy döntöttünk, közöttünk a helyük. Egy kis széken ültem, éppen a padlás bejárata alatt. A bejárat csupán egy lyuk volt a mennyezeten, ahova létrán lehetett feljutni. A létra alsó végét anyám a derékmagasságig megépített oldalfalra tette. Muskátlik sorakoztak rajta, köztük lapult a létra alja. A cicák nyávogását tisztán lehetett hallani. Senki se járt a közelben, így hát húgom nekifogott a veszélyes manővernek. Először az oldalfalra mászott fel, majd elindult a nyekergő lépcsőn. Úgy néztem utána, mintha az égbe szállna. Már fölért a nyíláshoz, és a padlásra akart lépni, amikor a létra kicsúszott alóla. Láttam, amint zuhan, egyenesen rám, akár egy óriás, hogy agyoncsapjon. Szerencsém volt. A létra úgy esett, hogy a gerendák közé kerültem. Csak az egyik fülemet súrolta, és szakított belé egy kis hasítékot. Fájt, de nem érdekelt. Húgom ott lógott fölöttem, kezével erősen kapaszkodva a padlás szélébe. Nem bírta sokáig. A magasból éppen rám esett. Mindketten sírni kezdtünk jó hangosan. Az állából ömlött a vér, ettől még jobban megijedtem. Pár perc múlva ott termett a nagymamánk, aztán anyánk is megjelent. A fülem kicsit fájt, de azon kívül komolyabb bajom nem történt, húgomat viszont orvoshoz kellett vinni, ahol az állán a sebet összevarták. Soha többé nem került az oldalfalra, a muskátlik közé a létra alsó foka. Anyám a cicákat is lehozta, nyár végéig ott ugrándoztak körülöttem. Őket is sajnáltam otthon hagyni. Mindent sajnáltam. Évát, aki minden nap eljött hozzánk játszani, Ferit, aki naponta megmászta az udvaron lévő magas szederfát. Imáim nem segítettek, így hát az értesítő levélben jelzett napon útra keltünk. Zakatolt a szívem, és magamba roskadtam. Beszélni se volt kedvem. Az utazás alatt végig csendben voltam. A felvételi iroda várójában most is, mint mindig sokan üldögéltek. Szülők a gyermekeikkel beszélgettek, és ha nyílt az ajtó, felkapták a fejüket. Sorra szólítottak mindenkit. Amikor meghallottam a nevemet, úgy éreztem, kalapáccsal sújtottak rám. Bementünk. Anyám ráfektetett a vizsgáló ágyra, majd leszedte rólam a ruháimat. Az orvosok kedvesen átmustrálták az egész testemet.
- Mik ezek a piros pöttyök rajta? – kérdezték. Jól tudtuk, mi az, de szégyelltük bevallani. A kismacskák megajándékoztak egy bolhával, az csipkedett össze.
- Pók lehetett. - felelt anyám.
Ezen aztán jót tanakodtak. Végül megszületett a döntés, miszerint így nem vehetnek föl.
- Két hét múlva tessenek visszajönni! Reméljük, addig elmúlik!
Hogy én mennyire örültem! Anyám nem. Két hét lemaradás a tanulásban, ez lebegett a szeme előtt. De a döntés, az döntés, és mese nincs, igazodni kell hozzá. Kaptam még két hetet, ujjongtam is magamban, és örültem, hogy a pók, vagyis az inkognitóban csipkedő bolha rám talált. A két hét szinte észrevétlenül telt el. A viszkető pöttyök eltűntek rólam. Nem jelent meg a láthatárom több rovar, bár titkon erre vártam. Anyám nagyon vigyázott, meg ne csípjen semmi sem. A jelentkezés új időpontjáról is levélben értesítettek. Megint buszra szálltunk és a nap ismét némaságba fulladt. Mint a sarkvidéken, a napfénytől csillogó hóbuckák, úgy nyíltak meg előttem a fehér falak. Véletlenszerű volt, melyik ágy lesz jó pár hónapig az otthonom, és kiknek a szomszédságába kerülök. Váratlanul jelent meg előttem a vizitelő orvoscsoport is. Csak egy dolog nem volt se véletlen se váratlan. A félelem a műtéttől. Az esti imák róluk szóltak, a reggelek tőlük szürkültek meg. Egyedül a hétvégék, azok közül is csak minden második ígért izgalmas várakozást. Ilyenkor délelőtt két órára fölpezsdült az élet a kórteremben. Szülők, rokonok özönlötték el a folyosókat és a szobákat. Nagy volt a zsivaly, beszélgetésektől, nevetésektől, papírcsörgéstől, visszhangzottak a falak. Akartam, mégse tudtam szólni anyámnak, hogy ne írja alá azokat az engedélyeket, amiket elé tesznek. A szavak ilyen rövid időben másra kellettek. S akkor megtanultam, hogy nem minden szót mondunk ki. Csak a feleslegeseket.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 17

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 6. rész

2008.11.06.
        

Kedvenc csemegém a mirelit málna. Panni néni tudja, és majdnem minden nap hoz egy dobozzal. Panni néni kedves. Halkan beszél, és sose szid le. Múlt héten szabadságon volt, de eljött, hogy átadja a málnát. Letette az asztalra és sietve elköszönt. A málnához senki se nyúlt. Láttam, amint a papírdoboz összeesik, és mint a vér, folyik ki belőle a málna piros leve. Először csak egy vékony csík jelent meg az asztalon. Néztem, néztem, és arra gondoltam: így folydogálhat a vér az ereinkben. Riaszt a vér látványa. Beleszédülök. Valahányszor visszatérek otthonról a kórházba, másnap vért vesznek tőlem. Többször is megszúrnak, mert alig látszik a vénám. Legutóbb is legalább tízszer. Szorítottam a fogam, erős akartam maradni, szótlanul tűrtem. A nővérek kedvesen bíztattak kitartásra. Arcukat nem tette fakóvá jégmosoly. Hiába döfték bele mindkét karomba és csuklómba a tűt, nem serkent ki egy csepp vérem sem. Csipkerózsikára gondoltam, akinek elég volt annyi, hogy a rokka megszúrja az ujját. Aztán eszembe jutott, mi lenne, ha az egyik szúrásnál én is elaludnék. Talán visszatérhetnék a barlangomba. Újra ott ülnék a tűz udvarában, hallanám a lant pendüléseit és megsimogatnám a szép szemű kutyát. De nem aludtam el. Láttam a két nővér aggódó arcát, s mivel úgy tűnt fel akarják adni a szurkálást, kezdtem megnyugodni.
- A bokáján még nem próbáltuk.
Megrökönyödtem. Jaj, csak ott ne! Könyörgőn néztem rájuk, hiába. Lehúnytam a szemem. Nem akartam látni a bokámat. Éreztem, amint a tű megszúrt, sőt azt is, ahogy tekergették bennem.
- Ez se megy. Hát ilyen nincs. Én még megpróbálom azt a kis vénát a csuklójában. – hallottam.
- De már úgy remeg szegény!
- Muszáj. Nem hinnék el, hogy nem sikerült.
- Rendben, csináld! Addig én pakolok.
Vékony a kezem. Szinte elveszett a nővér nagy tenyerében. Az alsó karomat gumicsővel szorította össze, és ütögette a kézfejemet. Aztán szúrt.
- Na végre! - hallottam.
- Sikerült? Hát, te profi vagy. Adom a kémcsöveket.
Megkönnyebbültem. A kémcsövekbe mélyvörös vércseppek hulltak, s az egyik csepp megcsillant az ablakon beszűrődő napfényben.
A papírdobozból csordogáló málnalé piros színe világosabb. Rajta is megcsillan a napfény. Ez a csillogás csábító. De jó lenne odamenni az asztalhoz és kibontani a dobozt! Szinte érzem a málna ízét.
Telik az idő. Nem jön be senki a szobába, pedig a folyamból pár csepp már a földre hullt.
Otthon, anyáméknál nincs pénz ilyen finomságra. Vajon ettek-e már a testvéreim télen málnát? Karácsonykor almát ropogtattunk. Aput zavarta az almaropogtatás, ezért én inkább nem ettem. Viszont karácsony lévén hal került az asztalra. A halászlé a kedvenc ételem.
Már elmúltak az ünnepek, amikor egy délután nagyon fáradtnak éreztem magam. Anyám lefektetett az ágyra, és én azonnal álomba zuhantam. Amikor fölébredtem forgott velem a szoba. Anyám fölültetett. Azonnal hányni kezdtem. Azt hitték, elcsapta valami a gyomromat.
- Mindjárt könnyebb lesz. - mondta anyám, de nem így történt. Szédültem és tovább akartam aludni. Anyám lemosott, rám adta a pizsamámat, aztán visszatett a párnára. Úgy éreztem, soha nem akarok fölkelni. A zajok eltompultak, s ha szólt valaki hozzám, az olyan volt, mintha tőrt döftek volna belém.
A következő reggel nem tudott felébreszteni. Nagyon megijedt, ezért orvost hívott.
- Ha nincs láza, nem kell félni. - mondta az orvos.
- Várjunk holnapig!
Vártunk. Egyre bágyadtabb voltam, s úgy éreztem , mintha kőrakás alatt feküdnék. Nehezen vettem a levegőt, és valami tompa fásultság vett rajtam erőt. A hangok messziről jöttek, nagyon messziről. Nem értettem, mért gomolyog előttem szürke köd. Néha mintha fölém hajló arcokat láttam volna, de nem tudtam, kik ők és mit akarnak. Úgy éreztem, mintha kútba zuhantam volna. Köröttem láthatatlan falak, fölöttem az éjszaka. Apám csillagai eltűntek, csak a fekete égbolt akart leszakadni rám, hogy porrá zúzzon.
Átlihegtem magam a következő napra, majd az azt követőre. Nem ettem semmit, teljesen legyengültem. Siettem a csillagok után.
Anyám rettegve szólt újra az orvosnak. Homályos orvos volt. Mintha a túlvilágról érkezett volna fekete szárnyakkal. Meghallgatott és közölte, hogy azonnal mentőt hív. Nem értettem, miért. Csak álmos vagyok, mert beborított az éjszaka. Hirtelen megszakadt minden. Mintha lepergett volna egy film, s a mozi végén a közönség a gépésszel együtt a meghökkent némaság karjaiba hullott volna.
A mentőben villantak fel a fények. Mozdulatlanul feküdtem a hordágyon, és jólesett a jármű ringatása. Arra vágytam, hogy ezek a pillanatok örökké tartsanak. Hosszúnak tűnt az út. Hol aludtam, hol teljes öntudattal képes voltam figyelni. Az érdektelenség velem utazott, de az utcai lámpák sorra átcikáztak az arcomon, s én néztem, hogyan futnak vissza a hideg, éjszakába.
A mentő sietve bekanyarodott egy kórház parkolójába. A kórházban, látva az állapotomat, nem fogadtak. Továbbirányítottak egy gyermekkórházba. Újra utaztam, és a szúrós pokróc alatt elaludtam. A gyermekkórházban megvizsgáltak, aztán bevittek egy kórterembe, amely telítve volt szuszogással. Injekciót kaptam, és azt mondták, ettől függ az életem. Anyám végig mellettem volt. Az éjszakát is a kórház folyosóján töltötte. Az injekció után élénkebb lettem. Fölkönyököltem az ágyon, hogy körülnézzek. A félhomály se tudta elmosni a vaságyak éles fehérségét. Vajon kik fekszenek az ágyakon? Jó lett volna megszólítani valakit. Egyszer csak anyám jelent meg az ajtóban.
- Anyu! Itt vagyok! - suttogtam.
Azt hittem, már régen elment. De nem. Várt. Várt, hogy elveszít - e vagy nem. Látva élénkségemet, megnyugodott. Amikor elköszönt, úgy éreztem, többé nem látom. Hosszan néztem, amint az ajtón át bekacsázó folyosói lámpafényben eltűnik az alakja.
Reggelre megszűnt a szuszogás és egy sereg lány vette körül az ágyamat. Sokkal idősebbek voltak, és kérdezgetni kezdtek. Úgy éreztem magam, mint egy útszélen talált kismadár, amit sajnálgatni szoktak.
- Én hallottam, amikor éjjel behozták.
- Én is.
- Én is.
- Nem lehet, hallottam, hogy szuszogtok. - mondtam, de erre nem válaszoltak.
- Mért nem tudsz járni?
- Mi a bajod?
- Honnan jöttél? - kérdezték. Mindent tudni akartak rólam.
Szétrebbentek amikor egy csoport orvos lépett a szobába, egyenesen az ágyamhoz. Tanakodtak és kérdezgették, tudom-e melyik kórházban szoktam kezelést kapni. Így mondták: "kezelést kapni", ami nagyon tetszett. Különlegesnek éreztem magam tőle. Kezelést azok kapnak, akikre valamiért figyelni kell. Kicsit dadogósan beszéltem arról a helyről, ahol majdnem mindenkit megműtenek. Láttam az arcukon a kíváncsiságot. Elgondolkodtam. Hát nem is tudják, hogy létezik ilyen hely? Tovább meséltem, mire néhányan megsimogatták a fejemet vagy a kezemet. Idegen volt ez a kedvesség. Nem tudtam, mosolyogjak-e, vagy maradjak közömbös. Amikor kivonultak, kinéztem az ablakon. Fehér felhők úsztak az égen. Olyanok voltak, mintha a mennyország kapuját simogatták volna, ahogy pár perccel előbb engem az idegen tenyerek.
A lányok egy kupacban suttogtak a távoli sarokban. Egyszer csak odaléptek hozzám, kezüket a hátuk mögé rejtve.
- Hoztunk ajándékot. - mondták.
- Ajándékot? Azt karácsonykor szokott hozni a Jézuska.
- Nem csak karácsonykor. A születésnapokon is, de lehet csak úgy kedvességből is.
Hozzám léptek és sorra elem tették az ajándékukat. A lepedőm tele lett apróságokkal. Volt ott üveggolyó, hajcsat, egy babapiskóta, újságból kivágott virág, matrica, kisimított csokipapír. Legjobban a kopott gyűrűnek örültem, ami éppen jó volt az ujjamra. Az egyik lány üres tenyerét tartotta elém.
- Ez az én ajándékom. Csettintés van benne. Ha akarod, megmutatom.
- Akarom.
Erre az ujjaival csettintgetni kezdett és grimaszokat vágott hozzá.
Mindenki nevetett.
- Táncolni is fogsz? - kérdezte valaki kacagva.
- Ha akarjátok...
Nyílt az ajtó, s a lányok az ágyukhoz futottak. Fehér köpenyesek jöttek felém, és hordágyat hoztak magukkal. Sietve ráfektettek, s már vittek is ki a szobából. Minden ajándékom a lepedőn maradt, csak a gyűrű jött velem.
Mentőbe emelték a hordágyat, betakartak s már száguldottam is újra, valahova az ismeretlenségbe. Fülemben visszhangzott a lányok kacagása, ami hírtelen váltott némaságba.
Olyan gyorsan zajlott le minden, hogy az elköszönésre se jutott idő.
A mentővel nem oda érkeztem, ahova gondoltam. Megijedtem, hogy nem jól magyaráztam el, hol szoktak lenni a műtétek.
Bevittek egy üres szobába, és föltettek a vaságyra. Nem sokkal később itt is megvizsgáltak. Más orvosok vettek körül, ők nem kérdeztek semmit. Meghallgatták a tüdőmet, ekkor tudtam meg, hogy súlyos tüdőgyulladásom van. Ágyam lábrészét két székre helyezték, így feküdtem hosszú heteken át. De nem ez volt a legrosszabb. Amitől rettegtem az a mindennapi, kétszeri penicillin injekció volt. Szörnyen csípett. Néhány nap múlva kínzó fájdalmak gyötörtek. Az injekciók helye mindkét oldalamon begyulladt. A kedvesebb nővérek vizes borogatást raktak rá, ettől kicsit enyhült a fájdalom. Mindig egyedül voltam. Elkülönítettek. Az ágyam a fejrésznél alacsonyabban volt, hogy könnyebben köhögjek.
Gyakran csúsztam az ágy rácsaihoz és beütöttem a fejem. Erre kitalálták az orvosok, hogy a lábamra kötelet tesznek, annak végére pedig súlyokat akasztanak, ami lelóg az ágyról, s így nem enged elcsúszni. Esténként az injekció után gyakran sírtam. A fájdalmak és a magány korbácsoltak. Sose aludtam nyugodtan végig az éjszakát. Álmaim zaklatottak voltak és egyszer se tértem be kedves barlangomba. Napközben az ablakon át az eget figyeltem. Néha tiszta kék ruhát öltött, néha felhőcsipkéset.
Panni néni itt hozott nekem először mirelit málnát. Megvártuk, míg megmelegszik, aztán segített megenni.
- Óvatosan nyelj, - ismételgette.
Nehezen ettem, mivel szinte lógott a fejem. Panni nénitől képes könyveket is kaptam. Sokat olvastam. A könyv néha ráesett a fejemre, és nem tudtam lehúzni róla. Ha mozdultam, köhögni kezdtem. Ezért inkább vártam mozdulatlanul. A köhögési rohamoktól fulladoztam. Nem lehetett a fejem alatt párna se. Hetekig úgy feküdtem, hogy a lábam magasabbon volt, mint a fejem. A mozdulatok így még nehezebbek voltak. Eleinte jobbra-balra forgattam a fejemet, hogy a könyv lecsússzon az arcomról. Nem mindig sikerült. Figyeltem, mikor lép be valaki az ajtón. Panni néni jött be leggyakrabban.
- Bújócskázol? - kérdezte és nevetett.
- Igen. Belebújtam a király palotájába. - feleltem én is nevetve.
- Hát neked már nem jó, ha itt vagy velem?
- Dehogynem! Csak a király nem szurkál, és nem hagy magamra.
- Ja, vagy úgy! És málnát is ad a király?
- Azt nem. De van csengő körtéje.
- Rendben. Akkor egyél körtét. Ha azt jobban szereted. A málnát megeszem én.
- Jaj, nem! Nem szeretnék a körtéjétől csöngeni. Inkább a málna.
- Akkor gyerünk vissza, és eléd varázsolom a málnát.
- Hurrá, Panni néni! Hát megint van málna.
- De van ám! Nézd csak! Melléd teszem a könyvet, lesz még időd szomszédolni a királynál. Őfelsége nem olvad el a meleg szobában.
Miközben lassan majszoltam a málnát, a tompa gyerekzsivajt hallgattam a mellettem lévő szobából. Azt mondták, ha meggyógyulok, a gyerekek közé tesznek át. Ujjamon ott volt még a kopott gyűrű, az egyetlen kincsem, amire büszke voltam. Elmeséltem Panni néninek a történetét, és el akartam mondani a gyerekeknek is. Büszke voltam arra is, hogy a fülemen pici lyuk van. Ezzel bizonyítottam azt, hogy valamikor, régen fülbevalóm is volt. A fülbevalómtól megfosztottak a kórházak, de a gyűrűtől nem. Mindig az ujjamon van. Most is, amikor Panni néni málnájának a leve már kis tócsában terül el az asztal mellett, a földön. Kinézek az ablakon. A napfény félénken bújik be a szobába. Odasimul a piros tócsához, mint az őzike, aki a folyó vizéből iszik.
Ha napfény volnék, mindet magamba szívnám. Ha málnapatak volnék, a napsugárral karöltve útra kelnék.
Nagy sokára Ági néni lép be az ajtón.
- Mi ez? – kérdi szinte undorral.
Nem válaszolok. Látja.
- Ki fog ezzel maszatolni?
Lakkozott ujjaival óvatosan megemeli a dobozt.
Nylonzacskót hoz valahonnan és belerakja a kis csomagot. Aztán eltűnik, s amikor visszajön, törlőrongy van a kezében. Vajon hová vitte a kedvenc csemegémet? Nem merem megkérdezni. Inkább nem gondolok rá, csak nézem a szép kezét. Körömlakkja olyan színű, mint a málnatócsa. Ági néni törölget szótlanul, aztán kimegy. Egyedül maradok. A málnámra gondolok. Az én málnámra.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 16

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 7. rész

2008.12.11.
        

Az éjszaka olyan, mint a habos kakaó. Édes és illatos. Szeretek sokáig ébren maradni, hogy halljam a szobatársak lélegzését. Ha szuszogást hallok, úgy érzem, mesebeli pályaudvaron vagyok, ahol suttogva beszélgetnek egymással a vonatok.
A szoba félhomályban fürdik. Szeretem ezt az ásító sötétséget. Csak sóhajtozik, de nem húnyja le a szemét. Nem alszik el, inkább ringat.
A nagy kórházban a bejárati ajtó fölött lámpa világított halványan. Itt a folyosóról szűrődik be a fény. Kitartóan őrzi álmunkat és a béke lelkét szórja szét. Otthon az éjszakának nincs lelke. Úgy borul ránk, mintha fekete tinta volna, ami kiborult a tintatartóból. Elpusztítja a napfény vidáman táncoló fehér tündéreit.
Amikor a nagy kórházból először mehettem haza, nem értettem, hogy otthon miért kapcsolják le éjjelre az összes lámpát. Azt sem értettem, miért alszik el mindenki. Miért nem vigyáz valaki a többiekre? És ha mondjuk tolvajok jönnek, vagy ha bármi más történik, ki fog szembeszegülni vele, vagy ébreszteni minket? Féltem. A sötét rátelepedett a szememre és tehetetlenné tett. A torkom összeszorult. Zaklatottan, verejtékben aludtam el. Nem is alvás volt az, hanem lebegés valamilyen pincében. Hamar fölébredtem. Sírdogálni kezdtem. Nyöszörgésemre apám és anyám is fölébredt. Anyám odajött hozzám, és fordítgatott hol a jobb oldalamra, hol a balra, de hamar elfáradt.
Apám megoldást keresett. Ezermester lévén az ágyam fölé kis lámpát szerelt. A lámpa egész éjjel világított. Megnyugodtam. A fény alatt sokkal jobban aludtam. A szüleim persze nem. Fáradtan végezték a napi munkájukat. Anyám kimerülten járt kapálni a földekre, apám a munkahelyére.
Egy szobában aludtunk mindnyájan. Lámpa csak az én ágyam fölött zavarta szét a sötétséget, amely úgy eliszkolt, hogy a félhomály a sarkokban talált teret magának. A hatalmas, fölhúzós falióra üvegén csillogott a fény, amitől még méltóságosabbnak tűnt, mint nappal. A félhomály olyan, mintha a nap hátrahagyott volna valamit önmagából, s ez megnyugtató.
Gondolkodtam azon, anyámék mért nem örülnek az itt felejtett világosságnak. A munkájuk lehet az oka. A felnőttek estére mindig elfáradnak. Ha felnövök és dolgozni fogok, biztos én is mindennap el fogok fáradni.
Mi legyek, ha felnövök? Nagymamánál múlt nyáron lapozgattam egy újságot, amiben beteg gyerekekről írtak. Az egyik képen bekötözött fejű kisfiú volt látható. Rámeredtem a képre és elborzadtam. Akkor elhatároztam, hogy orvos leszek, és meggyógyítok mindenkit. Két dolgot nem tudok elképzelni. Egyik az, hogy ha nagy leszek, ne tudjak járni. A másik, hogy a felnőttek nem tudnak mindent megoldani.
A felnőttek erősek és rengeteget tudnak a világról. S ha egy felnőtt ráadásul orvos is, akkor még többet tud. Azt hiszem, csak Dóra néni kivétel. Ő gyakran mondja, hogy nem tudom, ne faggass. Amikor Marival ország-várost játszottunk, megkértem, hogy súgjon nekem folyónevet N-nel. Nem jutott eszébe egy sem. De nekem igen. Apám egyszer mesélt a nílusi krokodilokról, azóta a Nílust izgalmas folyónak gondolom. Gyorsan leírtam a folyó nevét, és ezzel szereztem egy pontot. Marival majdnem minden délután ország-városozunk. A keresztanyja tanított meg rá bennünket. Ő tanít minden másra is. Ő a tanárunk.
Miután kigyógyultam a tüdőgyulladásból, átköltöztettek a közös szobába. Itt együtt vagyunk a fiúkkal. Az ablaknál fekszem. A jobboldalamon Mari van, a balon meg Anti. Marival együtt tanulunk, csak mi ketten. Anti még nem iskolás. Őt jobban szeretem. Gyönyörűen rajzol, főleg lovakat. Vágtázó, ugró, patakból ivó lovak vannak a papírjain. Szeretném, ha adna nekem a képeiből, de nem akarok kérni. Gyönyörű dolgokat nem illik kérni, azt hiszem. Anti édesanyja nagyon kedves és szép. Mindig megcsodálom őt, ha látogatni jön. Mari keresztanyja viszont nem kedves. Ha ország-városozunk, Mari mellé ül és súgja neki a helyes válaszokat. Én meg izgulok, és izgalmamban azt is elfelejtem, amit tudok. Szívesebben ország-városozok, ha ő nincs a közelben. Csakhogy akkor meg Mari nem akar. Mindig dicséri Marit, engem meg szid. Amikor az egyik fogalmazásomban hibásan írtam le az utca szót, elvette tőlem, és megmutatta mindenkinek, aki a közelben volt. Közben nevetett, s azt mondta, hogy "ekkora hülyét még nem látott". Összeszorult a torkom. Éreztem, sírni volna jó, de erősnek kellett látszanom. Az utcát nem véletlenül írtam uccának. Mari füzetében láttam így. Gondolkodtam sokáig, neki van-e igaza, vagy úgy helyes-e, ahogy én tudom, de Mari nem kapott megrovást, ezért döntöttem az "ucca" mellett. Ha a felnőttek mondják, hogy "hülye vagy", az sokkal fájóbb, mint ha egymás közt hajtogatjuk.
Egyszer azt képzelem, a felnőttek mindig igazat mondanak, máskor meg azt, hogy soha.
A felnőttek kétfélék. Észrevettem, mennyire megváltoznak a látogatási időben. A nővérek egészen másképp beszélnek a szülőkkel, mint velünk vagy egymással. Nem bánom, ha engem nem nevetnek ki, mint Jancsit a rokonai előtt. Szegény Jancsit az édesanyja folyton leszidja suttogva. Hallom jól, és látom is. Jancsi szája ilyenkor legörbül. Pedig, amikor nevetgélnek rajta, az ő arca is vigyori. Tőle hallottam először, hogy ha kinevetnek, nevess te is. Nekem ez nehéz. Könnyebb a fogamat összeszorítva visszatartani a könnyeket.
Elárultam ezt annak az orvosnak, aki szerdánként beszélgetni szokott velem, de nem felelt rá semmit sem. Az ő arca jóságos, és a szemei feltűnően kékek. Beszélgetés közben külön vagyunk egy szobában. Megkérdezi, mivel töltöttem a hetet, ki látogatott meg.
- No és, mit álmodtál mostanában?
- Megint elindultam a folyóhoz vizet meríteni a vödrömbe.
- És sikerült?
- Nem. Mentem, mentem, de az út egyre hosszabb lett.
- Egyedül voltál?
- Először nem. De nem tudom, ki jött velem. Egyszer csak nem volt ott. Körülnéztem, és kiabáltam, hová tűnt.
- Hangokat hallottál?
- Nem. Csak a szél zúgását. És a Napot láttam a folyón túl. Erősen világított. A vízben is éles volt a tükörképe.
- Elértél a vízhez?
- Majdnem.
- Mi akadályozott meg?
- Fáradni kezdtem. Úgy tudtam járni, mint az egészségesek. Nagyon jó volt. De elnehezült a lábam. Először az egyik, aztán a másik. Aztán lerogytam a térdemre, úgy vonszoltam magam tovább.
- Fájdalmat éreztél?
- Nem fájt semmim. Csak egyre nehezebben mozdultam. A kezem is legyengült, de a vödröt nem akartam elengedni. Amikor az erőm teljesen elhagyott, leestem a földre. Ekkor már nem füvön jártam, hanem homokon. Ráestem a hideg homokra és nem értettem, mért nem meleg ebben a forró napsütésben.
- A folyót láttad még?
- Láttam, de homályos lett. Nehezen vánszorogtam felé, mindenáron el akartam érni. Akkor is csúsztam felé, amikor már szinte semmi erőm se volt. Belemarkoltam a homokba, úgy próbáltam előre araszolni
. - Mi lett a vödörrel?
- Azt fogtam szorosan, pedig lassan a szám és a szemem is tele lett a homokkal. Nagyon szomjas voltam. Mindenképpen el akartam érni a vizet. Éppen a parthoz értem, amikor a vödör kiesett a kezemből és elgurult messzire.
- És hogy ittál a vízből?
- Nem ittam. Fölébredtem.
- Milyen volt fölébredni?
- A homokrengetegből kijönni jó volt, de az álmomban jártam, ha kis ideig is, és azt, hogy járni tudok, ott kellett hagynom. Hát ez rossz volt.
- Ó, nem kell azt sajnálni. Kapsz járógépet, mint hallom, és megtanulsz újra járni.
- Nem értem, hogy lehet megállni azon a két hosszú, vékony lábon. Mért nem dőlnek el az emberek?
- De hiszen te is jártál.
- Igen, és még szaladtam is. De nem emlékszem, hogyan csináltam. Nem értem.
- Ne töprengj ezen. Inkább játsszunk, jó? Hoztam sok színes kis kockát. Próbálj belőlük összerakni egy nagyot, aminek minden oldala piros.
Jól megfontoltan rakosgattam a kockákat. Azt hittem, tökéletesen sikerült. De nem. Az egyik oldalon kis sárga folt látszott.
- De hülye vagyok! - kaptam a fejemhez. - pedig úgy figyeltem!
- Semmi baj. Legközelebb sikerül. Ha szeretnél szótalálóst játszani, lehet róla szó. Szó ami szó, az remekül megy.
Belekezdtünk a szójátékba, anélkül, hogy elárultam volna, mért vagyok hülye. Pedig szándékomban állt. Valakinek mesélni akartam róla, s abban a pillanatban úgy éreztem, alkalom és idő adódott rá. Mégsem tudtam belekezdeni.
- Szeretnél mondani valamit? - jött a bátorító kérdés váratlanul.
- Igen. Csak nem tudom, hogy kezdjem el.
- No majd segítek. Talán nem akarsz szójátékozni?
Szójáték? Á, dehogy! Egész más dolog forgott a fejemben. Ha valaki az álmomról kérdez, és látom, hogy leírja azt egy papírra, majd berakja egy dossziéba, ahogy a kutyák elássák a csontot, annak nem beszélhetek a barlangomról. A barlang az én titkos világom. A titkaim nem süllyedhetnek el egy íróasztal fiókjában. S ha a titkaimat magamnak kell megőriznem, akkor azt is, mi tartozik még közé. A torokszorító érzésekre nincs magyarázat. Akármilyen jóindulatú valaki, a bennem rejlő nyughatatlansággal sose fog tudni azonosulni. Így aztán újra lelakatoltam azt az ajtót, amit majdnem megnyitottam.
- Igen. Most ne játsszunk tovább. - feleltem, miközben sajnáltam, hogy megfosztom magamat a foglalkozás legjobb részétől. Szavakból mondatokat építeni, ezt élveztem leginkább.
- Megígértem Marinak, hogy ma is ország-városozunk.
- Rendben, akkor innen folytatjuk a jövő héten.
Nem köszöntem el, csak rámosolyogtam, amikor kilépett az ajtón. Kinéztem az ablakon. A felhők megint szürkén cammogtak, mintha füstöt hányó gyárkémény fölött vonultak volna el az imént.
Hirtelen valaki ölbe kapott és szó nélkül átvitt a szobámba. Mari nem készítette ki a papírokat az ország-városozáshoz, ahogy megbeszéltük. Könyvet tartott a kezében. Anti rajzolt, mint mindig. Jancsi a fal felé fordulva feküdt. Senki se beszélt. Kicsit vártam, de mivel unatkoztam, halkan szólítgatni kezdtem Marit.
- Te, Mari, hát nem játszunk?
- Nem.
- Miért? Megbeszéltük.
- Nincs itt a keresztanyu.
- Na és? Nem mindig van itt.
- Az enyém sosincs itt.
- Te más vagy. Téged többen szeretnek.
- Ez nem igaz.
- De igen.
Mari többet nem szólt, s én gondolkodni kezdtem, miért mondott ilyet.
Már sötét függönyt húzott az ablakra az este, de a néma csöndet nem kergette el semmi.
Egyszercsak bejött Ági nővér és odalépett Jancsihoz.
- Na, mit csinál a fiatalúr? - kérdezte. Jancsi meg se mukkant.
- Kérdeztem valamit! Nem hallod? Süket vagy?
- Nem vagyok süket. - felelte Jancsi.
- Akkor rajta! Kérj bocsánatot!
- Nem kérek.
- Nekem jó így is. Büntetésből nem kapsz vacsorát.
- Éhes vagyok.
- Nem érdekel. Mit képzelsz, mi vagy te? Azért, mert az apád meghalt, rád már nem vonatkozik az, hogy normálisan viselkedj? Ki engedte meg, hogy csákót hajtogass a lázlapból? Holnap magyarázkodhatok miattad. Tessék rám nézni és bocsánatot kérni!
- Túrót! - kiáltott Jancsi.
- Mit mondtál?
- Túrót!
Ági néni megragadta Jancsi haját, és a fejét maga felé fordította.
- Mondd még egyszer!
Jancsi nem mondta, csak feljajdult. Aztán, mint aki a dühét egyszerre ki akarja adni, teljes erőből leköpte Ági nénit. A következő percben nagy csattanást hallottunk. Ági néni hatalmas pofont adott Jancsinak. Jancsi leesett az ágyról és beverte a fejét. Néma csend. A torkom megint összeszorult. Ági néninek nem volt igaza. Hallottam, hogy már mondták neki, ne tegye Jancsi közelébe a lázlapot, mert unalmában minden papírt hajtogatni kezd. Újságokat gyűjtöttek az éjjeli szekrényébe, mások abból tesznek elé néhányat. Ezeket nyugodtan tépheti és hajtogathatja.
Ha mi nem védjük meg magunkat, akkor kicsoda? Ezt is a felnőttek tanították. Hát akkor én megvédem Jancsit. Bátornak akartam látszani. Fölemeltem a fejem, láttam Jancsit amint a földön feküdt, Ági nénit meg csípőre tett kézzel, és teljes erőmből fölkiáltottam.
- Ági néni, te hülye vagy!
- Kuss legyen! Te ne szólj bele!
- De beleszólok! Jancsit te lökted le az ágyról, és ezt holnap a viziten el fogom mondani.
- Csak próbáld meg! Te is a földön fogsz kikötni! Elmondtam az esetet rögtön a vizit elején. Az orvosok alig hitték el. Jancsit ekkor láttam először sírni. Megkérdezték a többiektől is, igaz-e amit mondok. Volt, aki bátrabban, volt aki félve, de mindenki igazolt.
Ági nénit többé nem láttam. Úgy ment el, ahogy jött. Szigorú arccal, köszönés nélkül. Nem sajnáltuk.
Már tudom, hogy nemcsak erősnek kell látszani, de annak is kell lenni.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 15

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 8. rész

2008.12.11.
        

Nehezen jön a tavasz. Még mindig hófoltok hősködnek az udvaron. Jól látom onnan, ahová Lenke néni szúrós plédekbe bugyolálva kiültetett. Egyedül ücsörgök egy padon, amit sokan, sokfélén összefirkáltak. Luca és Robi, ezt olvasom a támlán kicsit balra tőlem. Kik lehetnek? Nem ismerek se Lucát, se Robit a kórházban.
Erőtlenül szikrázik a nap, az égbolt élénk kék, s a homlokomat csiklandozza egy hajtincs, amit nem tudok betűrni a pelenkából hajtogatott kendőm alá. Miközben azon merengek, kit toltak múlt héten a folyosón a kerekes betegágyon, fehér lepedővel letakarva, érzem, hogy ráfekszik arcomra a hideg levegő. Jó érzés, pedig fázós vagyok. Annyira szeretem ezeket a perceket, hogy ha valaki megkérdezné, szoktam-e búslakodni, azt felelném: soha.
Az udvart magas kerítés veszi körül. Nem látok át rajta, csak a közeli kopasz fákat és bokrokat figyelem. Néha egy-egy faág megrázkódik, mintha reszketne a csípős levegőtől, ilyenkor leesik róla a hó, s az ág megmutatja mezítelenségét.
Egyedül Lenke néni hoz le az udvarra. Mások csak a teraszra visznek ki. Ő cipel át Ildikóhoz is, ha nincs sok dolga. De úgy tűnik, mostanában rengeteg a tennivalója, mert már jó néhány napja nem vitt oda.
Ildikó nagylány. 16 vagy 18 éves, azt hiszem. A földszinti szobákban felnőttek is vannak. Ildikónak nagyon pici a szobája. Csak két ágy fér el benne. Azon fekszik, ami az ajtóhoz közelebb esik. A szobában lámpák égnek nappal is. A nap csak kora reggel süt be. Viszont nagyok az ablakok, és ha kinézünk, látjuk a havas fák felső ágait, s mögöttük a felhőket, amelyek hol lustán cammognak, hol rohannak, mintha bevásárolni igyekeznének valahová, egy messzi országba.
Ildikó mindig fekszik. A fejét magas párna tartja, kezei mozdulatlanul belesüppednek a takaróba. Se ő se a mellette lévő nagylány nem tud moccanni sem. Olyanok, mint Csipkerózsika, aki ébredezik. Ildikó egész nap olvas, a másik lány nem. Előtte egy állvány ágaskodik, az állvány két lábát az ágy széleihez rögzítik. Furcsa szerkezet. Olyasmi mint az állványos rajztábla. A nővérek a támlára helyezik a könyvet, a lapokra meg pántokat tesznek. Ha Ildikó elolvasta a nyitott oldalakat, a nővérek kihúzzák a lapot az egyik oldalon a csipesz alól és átcsúsztatják a másik alá. Még sosem láttam Ildikót a szerkezet nélkül. Mindig odakéri maga elé, én meg sajnálkozom, hogy nem látja tőle az ablakot teljes egészében.
Ildikó nagyon szép lány. Hosszú, barna a haja, ami szétterül a párnán. Arca majdnem olyan fehér, mint az ágynemű. De a szemei meleg barnák, akár a kiskutyáké. Mindig mosolyog, és szokatlanul kedves hangon beszél. Örül, ha meglát, ettől nekem is jó kedvem támad. Nem értem, hogy lehet ennyire derűs. Soha, soha nem mehet ki a levegőre, és még nem láttam nála látogatókat. Gyakran viccelődik, s ilyenkor kacarászik is. A nevetése a mesebeli tündérek énekéhez hasonlít.
- Meglátod, fogunk mi még szánkózni együtt! - mondta, amikor leestem a székről és beütöttem a fejemet.
- Nincs is szánkónk. - feleltem könnyes szemmel.
- Majd lesz. Bandi bácsit megkérjük, hogy szereljen az ágyra síneket, és kényelmesen fekve fogunk a domboldalon csúszkálni. Na, mit szólsz hozzá?
- Az jó lesz, de az én ágyamat ne vigyük.
- Miért?
- Állandóan tele van szárnyas hangyákkal. Félek benne feküdni. Folyton a lábamon mászkálnak, vagy az arcom körül ugrálnak.
- Rendben, akkor idefekszel mellém, van itt hely bőven.
Egyszer, mikor hatalmasakat képzelődtünk és szó szót követett, éles zokogás csapta meg a fülünket. A folyosóról jött, ahonnan általában tompa zaj hallatszik minden kórházban. Valaki azt kiabálta, hogy nem vigyáztak a gyerekére. Kérdően néztem Ildikóra. Az ő arcán nyugalom ült.
- Kire nem vigyáztak?
- Itt mindenkire vigyáznak.
- Hát nem hallod Ildikó?
- Hallom, hallom, de ne félj, itt mindenkire vigyáznak, ahogy rád is meg rám is. Lackóról van szó. Hiába tették be a vastüdőbe, olyan beteg volt, hogy nem tudták megmenteni az életét.
- Ez nem lehet. Az orvosok nagyon okosak. Ha figyelnek rá, megmentik.
- Az orvosok is csak emberek. No mutasd, hogy emeled föl a lábadat.
- Nem tudom.
- Na látod? Erről sem az orvosok tehetnek. Lackón már nem lehetett segíteni. Tudod, hogy ő is mozdulatlanul feküdt. Úgy, mint én.
Ekkor belém hasított a félelem.
- Ugye, Ildikó, te nem halsz meg?
- Sose lehet tudni. Aki nem bír mozogni, az előbb-utóbb legyengül teljesen.
- Te nem halhatsz meg! - szóltam dühösen.
Elhallgatott és engem is elhagytak a szavak. Az, hogy ő is elmehet végleg, olyan képtelenségnek tűnt, mint az, hogy ha felnövök, nem fogok járni.
A folyosóról beszűrődő zokogás halkult. Odakint kisütött a nap és az ablakon beáramló sugarakban újra fürdeni kezdtek a porszemek. A hosszú csöndet Ildikó törte meg halk szavakkal, nehogy elkergessen valamit, ami fenséges és törékeny, akár egy díszes pohár.
- Lackó a Mennyországba ment.
A Mennyországot úgy képzeltem, mint egy hatalmas kertet, amiben több a bokor, mint a fa. A bokrokat kis bungalónak is lehet használni, és minden gyereknek, aki az égbe jut, saját bungalója van. Az én bokromon madárfészek is található, benne pici csipogó fiókákkal. Most még csak elképzelem, de ha én is elmegyek Lackó után, egész biztosan rátalálok. Vajon esik-e hó a Mennyországban? S ha igen, lesz-e ott szánkóm? És lesz-e ott domb? Rázzák-e a fák ott is az águkat, hogy megszabaduljanak a hótakarótól?
Fázik az orrom. Várom Lenke nénit, hogy bevigyen. Szívesen mennék megint Ildikóhoz, hiszen már nagyon hiányzik. Úgy érzem, összetartozunk rendeltetésszerűen. Jó lenne mesélni neki a félelmeimről. A rettegések nála elsimulnak és megszűnnek.
Amitől a legjobban szorongok, és amiről beszélnék neki, azok megint a szárnyas hangyák. Gyakran ellepik az ágyamat. Undorodom tőlük. Állítólag fészket raktak a sarokban, onnan ugrálnak föl a lepedőmre. Néha annyian jönnek, hogy a szemem se merem kinyitni, nehogy beleugráljanak.
Egyedül Lenke néni űzi el őket. Vásárolt a saját pénzén valamilyen port, azt szokta az ágyam alá szórni. Csak ilyenkor nyugszom meg, és a nyugalomtól vidámabb leszek. A szárnyas hangyákra nincsen gondom, eliszkolnak vagy elpusztulnak Lenke néni porától. Ha Lenke néni éjszakás, gyakran megnézi az ágyamat. Látom amint közeledik a folyosó fényében és fölnézek rá.
- Próbálj elaludni, meglátod, reggel egyetlen szárnyas hangya se lesz a közeledben - mondja.
Hiszek neki, már többször bizonyított. Jó érzés a gondoskodása.
Ha nem Lenke néni az éjszakás, rettegek. Senki más nem törődik a hangyákkal. Reggel félve nyitom ki a szememet, nem akarom meglátni a rút bogarakat. Korán kelünk. Még feketék az ablakok. Kezdődik a fürdetés, mindenki ásítozik. Amikor rám kerül a sor, és levetik a ruhámat, szégyenlősen a fiúkra pillantok, figyelnek-e rám. Meztelenül cipelnek ki bennünket a fürdőszobába, és fürdés után szintén ruha nélkül hoznak vissza. Ilyenkor jó lenne még egy kicsit szundítani, de szabadulni akarok az ágyamtól és inkább kiülök az ágy melletti székre. A szárnyas szörnyetegek a lepedőmön ugrálnak. Elkap az undor. Nézem őket, mintha csupán a nézésemmel el tudnám kergetni legalább a felét. A reggelit úgy tartom, hogy a tenyeremet mögé rakhassam, védve a váratlan támadástól. Gyorsan eszek, csak a tejes kávét nem iszom meg. Arra nem vigyázok, s a szörnyetegek hamar rátalálnak. Többen is belefulladnak, ott keringenek holtan a kávéban.
Pár napja az egyik rémség az arcomhoz csapódott. Sikítottam és leejtettem a földre a tányéromat. A bögrét is fölborítottam, a hangyás kávé meg az ölembe borult. Lett is belőle zűrzavar.
- Nem tudsz vigyázni? - kérdezte Éva néni dühösen.
- Félek a szárnyas hangyáktól. - feleltem ijedten.
- Ők jobban félnek tőled, te ostoba.
- Nem hiszem, mert mindig körülöttem repkednek.
- De semmit nem csinálnak veled. Megcsípett már valamelyik?
- Nem. Csak mászkálnak rajtam, én mégis félek.
- Ez nem félelem, hanem hiszti.
Éva nénitől mást se hallok, csak azt, hogy hisztizek.
Gyűlölöm a hiszti szót. Ahogy kimondja, megpecsételt és megalázott leszek. Elhatároztam, erőt gyűjtök, nem rángatom el a fejem, ha felém ugrik valamelyik. Azóta az ágyam mellett szorongva nézem a lepedőt és szememmel követem a mozgolódásukat. Közben rettegek, de nem mutatom. Arra gondolok általában, amit Éva néni mondott a félelemről, és vigyázok, nehogy hisztis legyek. Ha igaz, hogy ezek a rusnya dögök félnek az emberektől, akkor jó a félelem, mert eliszkolnak. Viszont, ha én félek, a szívem zakatol és a torkomban gombóc keletkezik.
Úgy érzem magam, mintha bezártak volna egy körbe, ahol minden lüktet és fojtogat, és egyedül vagyok, teljesen egyedül. Menekülni akarok mindenáron. Ildikóhoz, vagy ide ki a fallal bekerített udvarra, ahol a havas fák bólogatnak s a nap is felnevet néha. Az udvar felaprózva mutogatja foltos fehér terítőjét. Bárcsak egyszer Ildikó is kijöhetne! Nagyon szeretném.
Lenke néni kitekint az ablakon. Mond valamit, de nem hallom a hangját. Rámosolygok, hogy ne aggódjon, elvagyok. Nézem az ereszről csöpögő vizet, és tervezek. Ha vége lesz a télnek, megkérem Lenke nénit, hogy tépjen le nekem pár szál hóvirágot, hadd lepjem meg vele Ildikót. Ha egyáltalán lesznek hóvirágok itt a kertben. A virágnak mindenki örül. Rátesszük az éjjeli szekrényére, amin soha nincs más, csak egy könyv és egy kép. A képen Ildikó egy fiú vállára hajtja a fejét és mindketten mosolyognak. Mellettük áll Ildikó kishúga, aki szintén elkapta a járványt, de ő belehalt. Vajon mi lett a fiúval? Kérdeztem már, de nem kaptam választ.
Lenke néni újra kinéz az ablakon, aztán megjelenik lebernyeges, fekete, kórházi kabátjában. Sietve közeledik, arca most nem vidám. Valami történt, mert az érintése is kapkodó. Ílyenkor nem szívesen térek vissza a szobába.
- Nem mehetnék inkább Ildikóhoz?- kérdezem?
- Ildikóhoz? - feleli, miközben megáll nagy sietségében.
- Hozzá.
- Ildikó elment.
Nem akarok Lenke néni szemébe nézni. Mi az, hogy elment? Hová? Kihez? Hogyan? Mikor? Semmit nem kérdezek, mert nem szeretnék olyat hallani, amitől félek. Ildikót haza vitték, vagy más, jobb kórházba, ahol meggyógyul, vagy talán csoda történt, olyan, amire minden nyár végén várok, Ildikó meggyógyult! Az álmok olyan szépek, mint a gyöngyöző hó, amin megcsillan a reggeli napfény.
Orrom hideg. Arcomat Lenke néni lebernyegéhez szorítom. Elindulnak a könnyeim, fékezhetetlenül, mint a karámból kiszabaduló lovak. Erősnek kell lennem. Amilyennek Ildikót láttam. Összeszorítom a fogaimat, és megfeszítem maradék gyenge izmaimat. Érzem, ahogy a lebernyeg magába szívja a könnyeimet. Mire fölérünk az emeletre, már elhiszem, hogy Ildikó meggyógyult, és tiszta lesz tőle a szemem. Tudom, hogy ő már kint van a falakon túl, és soha többé nem látom az ágyban fekve, könyvet tartó állvánnyal, mosolygósan. Igen, Ildikó elment valamilyen jobb világba. Soha, soha nem fogunk találkozni.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 14

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 9. rész

2008.12.16.
        

Az emberek szeme fürkésző. Belém látnak és feltárul előttük minden gonoszságom. Megpróbálok úgy tenni, mintha aludnék, és arcomat a takaróhoz szorítom. Hiába minden. A szempilláim meg-megrebbennek, és elárulnak. Hinném, mint régen, hogy ha lecsukom a szemeimet, és nem látok semmit, akkor engem se lát senki, de már tudom, ez nem igaz.
Jó lenne elsüllyedni, elszállni, semmivé válni, jó lenne a megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni!
Melegem van, de nem takarózom ki. Fekszem az ágyamon, két éjjeliszekrény közé zárva és a barlangomra gondolok. Álmodozom. A barlang békéjére vágyom, de az a béke nem tud valósággá válni. Miattam nem tud. A barlangban nincs bűn, nincsenek gonosz gondolatok. Azok csak itt teremnek meg, itt, ahol a napfényben táncolnak a porszemek, és néha a hold is beköszön mosolyogva az ablakon. "Hogy lehet ez?" - kérdem magamtól, és úgy érzem, hiába a napfürdő, a lelkem mocsokban ázik. Görcsösen szorítom a takaróm sarkát, mintha rajta keresztül visszajuthatnék a gyertyafényes kövek közé. Nem szólok senkihez, a bűnöm megnémít. Nem értem, mért ragadott magával a titkos vágy, ami feketébe öltöztetett. Emlékszem, amikor keresztanyám hittanra cipelt, százszor elhangzott az a tanítás, hogy ne kívánd a másét. Komolyan vettem, és bár nagyon szerettem a csokit, inkább odaadtam a testvéreimnek, pedig fájt a szívem érte. Nem akartam önző lenni. Mégis az voltam. Észrevétlenül tápláltam az önzésemet. Büszkeség töltött el, ha a felnőttek jólelkűnek tartottak. Nem voltam az. Egyszerűen csak kívántam az elismerést, mert az olyan jó, olyan látható! És most? Most mit találok magamban? Fekete a szívem, feketébb, mint a barlangom.

Ancsit nagyon érdekelték a színészek, a színészekről terjengő hírek. Ő is az akart lenni, és úgy gondolta, a képeik gyűjtésével kicsit belépett a világukba. Minden róluk szóló újságot megkapott a szüleitől, és a képeket kivágta belőlük. majd gondosan füzetbe ragasztotta őket, és minden kép alá írt valamit. Nemcsak a színészek nevét jegyezte föl, hanem azt is, melyik színházban játszanak, milyen filmekben szerepelnek sőt némelyiknek a levélcímét is odakaparintotta. Csodáltam a füzetet, olyan volt, mint egy mesekönyv, ami némileg kapcsolódik a valósághoz. Ancsi mindenkinek megmutatta. Nekem is.
- Látod? Ő Chaplin. Akkora szinész, hogy a neve örökre fennmarad - mondta - Nézegesd csak! Bal oldalra tettem a magyarokat, jobbra a híres külföldieket.
Ott hagyta vagy ott felejtette nálam az albumot, nem tudom. A napok teltek, és úgy tűnt, Ancsi megfeledkezett a kincséről. Néha beszélgettünk, de sose kérdezett rá a füzetre. Beszélgetéseink pár szóból álltak csupán, sokszor úgy éreztem, átnéz rajtam. Messziről figyeltem ahogy a nagy lányokkal nevetgélt és a fiúkkal viccelődött, mintha átlépett volna egy másik világba, s a szépen elrendezett gyűjteményre már nincs szüksége. Szólni akartam hozzá, megkérdezni, hogy azokból, amiből kettőt-hármat tett a füzetbe, elkérhetek-e egyet, de nem találtam rá alkalmat. Így aztán, amikor megtudtam, hogy két nap múlva haza mehet, azt hittem, a gyűjtemény rám marad. Örültem nagyon. Sose volt még kincsem. Nem gondoltam, hogy a kincs azért kincs, mert mi magunk teszünk érte erőfeszítéseket. Csak akkor lehet értéke, ha benne van a szívünk és a lelkünk. Másképp nem.

Ancsi elutazása előtt két nappal unatkozva üldögéltem az ágyamon. Senki se szólt hozzám, Ancsi a szokásos módon incselkedett valakivel a hatalmas szoba legtávolabbi zugában. "Hát jó" gondoltam, "biztos nem törődik már a füzetével". Fogtam magam, és jól megnéztem a beragasztott papírokat. Nem tudom, mi vezérelt, de elkezdtem kiszedegetni őket a helyükről Voltak pillanatok, amikor azt súgta valami, hogy álljak meg, de megállni, ha a kívánság hajt nagyon nehéz. Meg aztán, az a füzet már oly régóta az éjjeli szekrényemen hevert, hogy azt hittem, senkinek se kell.
A takarómon szépen egymás mellé sorakoztattam a képeket és egy magam által kitalált szerepet próbáltam eljátszani velük. A balerina volt a hercegkisasszony, az idős színész a király. Kiválasztottam a bohócot, a szakácsot, a varázslót, a lovászt és az egész udvar szereplőit. Kitaláltam a mesét, amelyet eljátszottam a képek segítségével. Senki se nézett rám, és én se néztem senkire.
A füzet üresen tátongott a lepedőn, lapjai meggyűrődtek. Az első képek kiemelésénél vegyes érzések kavarogtak bennem, de sose volt semmim, s úgy tűnt, a láthatatlan véletlen adta ajándékba, ami a kezembe került. Nem kértem el, elém tették és ott maradt karnyújtásnyira tőlem. Megtört a varázsa. Egyáltalán volt varázsa? Talán csak a rendezettség, ami nem tőlem származott. A varázst akartam elsöpörni, vagy megmásítani. Izgalom járt át és a vágy, hogy az enyém legyen a varázs. Akkor még nem éreztem magam bűnösnek, csak a nyugtalanító bizonytalanság mocorgott bennem.

Aztán eljött a nagy nap, Ancsi búcsúzkodásának napja. Bennem a szorongás egyre nőtt, őt az öröm nyüzsgőbbé tette. Arra gondoltam, visszaragasztom a képeket a füzetbe, de nem volt se ragasztóm, se alkalmam a hatalmas munkára.
Ancsi már reggel elővette a bőröndjét és az ágya mellé tette egy székre. Lassan pakolta bele a cuccait, közben vidáman futkározott ide-oda, mintha mindenkitől egyszerre akart volna elköszönni.. Irigyeltem őt, mert nem kellett megvárnia az iskolaév végét. Végleg haza mehetett. Rámolás közben egyszercsak felkiáltott.
- Hát az albumom merre lehet? – kérdezte.
- Nincs a szekrény mögött? – jött a válasz.
- Nincs sehol. Már mindenhol megnéztem.
Megijedtem. A szívem kalapált és senkire se mertem ránézni. Főleg Ancsira nem.
Eszembe jutott első gyónásom, amikor megfogadtam, hogy sose fogok lopni.
A felnőttek gyakran hajtogatták, hogy Isten megbüntetett, azért nem bírok lábra állni. Azt is mondták, a büntetést nem biztos, hogy azért kaptam, mert rosszat tettem. Szüleim vagy nagyszüleim vétkéért kell bűnhődnöm, ezért nagyon vigyázzak. Ha én magam is rossz fát teszek a tűzre, biztosan elkárhozom. A kárhozat szót szörnyűnek találtam. Nem akartam ördögök közé kerülni, hiszen a mennyben ott az én bokrom madárfészekkel a tetején.
Arra gondoltam, jóvá teszem a bűnömet. Ebédnél magammal viszem a képektől dagadó borítékot az asztalhoz, és bedugom a közeli szekrény valamelyik fiókjába. Addig a matracom alá rejtettem. Nem tudtam kimondani, hogy loptam. A hittanórák óta gyalázatosnak tartottam a szót is és a tettet is. Ötletemet nem sikerült megvalósítani. A fiókos szekrény körül állandóan jöttek-mentek az emberek.
Ancsi a füzet miatt egyre izgatottabb lett.
- Jaj, nem akarom elveszíteni! - Hová tűnt? –hajtogatta.
.Nem mertem megszólalni. A boríték a matracom alatt volt, én meg rettegve figyeltem a fejleményeket. Ancsi mindenkihez odalépett, akitől felvilágosítást remélt. Én is sorra kerültem
- Nálad sincs? Te is nézegetted.
- Nincs. – hazudtam.

Reszkető félelem fogott el, de nem mertem bevallani az igazságot. Nem hittem, hogy ami eddig rózsaszínűnek látszott, az egycsapásra fekete lehet. Azonban az elrejtett boríték huncut volt. A sarka kicsit kilógott a matrac alól. Talán a hajam takarta el, talán más, nem derült ki, mindenesetre Ancsi nem vette észre. Hátat fordított és egy másik éjjeliszekrény átvizsgálására készült. Aztán... Valami történt szinte a másodpercek tört része alatt. Ancsinak eszébe villant valami. Megtorpant. Megfordult. A matrac! Fölhajtotta a sarkát és meglátta amit keresett.
- Azt mondtad, nincs nálad! Mért hazudtál? - kérdezte.
Szólni se bírtam.
- Ez az enyém! Elveszem!
- Ne! Téged már nem is érdekelt!
Rátettem a fejem, de ő ellökött. A következő pillanatban kirántotta a tömött borítékot és feltépte. Úgy hullottak ki belőle a papírképek, mintha őszi levelek volnának, amiket egy erős vihar leszüretel. Néztem a sodródó papírokat és eleredtek a könnyeim.
- Te sírsz? Pont te? Nekem kéne sírnom. Az én gyűjteményemet tetted tönkre, te tolvaj!
- De téged már nem érdekel! - ismételgettem.
- Honnan veszed? Honnan van bátorságod ilyet mondani? Semmit se vehetsz el senkitől, amíg neked nem adja. Te megátalkodott, alamuszi penészvirág!
A szoba felé fordult, és magasra emelte a borítékot.
- Nézzétek, itt van! Ez a kis kígyó lopta el! De nemcsak ellopta ám, vissza se akarta adni. Vigyázzatok, mert tőletek is lophat.
Volt, aki csak nézett és volt, aki fujjogott.
- Én mindig sejtettem, hogy sunyi. Azok szoktak a párnájukba bújni és leselkedni. - jegyezte meg valaki a túlsó sarokban.
- Ne ítélkezzetek elhamarkodottan. - mondta Kati néni, a gyógytornász. - kérdezzétek meg előbb, mért tette. - de senki nem kérdezett, én meg nem adtam magyarázatot.
Mit mondhattam volna? Azt, hogy tetszett, unatkoztam, áhítoztam utána? Hogy Ancsi megfeledkezett róla? Semmi sem igaz. Mondjam az igazságot, ami villámként hasított belém? Mondjam, hogy már tudom, mi a bűn? A bűn, amit nem a hittanórán lehet megtanulni, hiába beszélnek oly sokat róla. A bűn, ami lekaszál itt a valóságban, ahol elkövetjük, ahol sandán érik be a vágyak tüzében? A bűn, ami a pokolba vezet, nem a bokromhoz a mennybe? Megértené valaki? Én sem értettem, amíg magyarázták, bele kellett hullanom az önmagam által felállított csapdába, hogy megismerjem a bűn torokszorító érzését. A kő se tudja, milyen a víz, amíg a szikláról bele nem esik a folyóba. A kő nem tud dönteni, hogy az áramlás tovább vigye, vagy megkapaszkodjon a parti fövenyben. Nekem döntenem kell. Ember vagyok, aki felnő, és orvos akar lenni, hogy gyógyíthasson. Az orvosok nem hazudhatnak, nem lophatnak, nem okozhatnak fájdalmat.
Bocsánatot kéne kérnem Ancsitól, de zúg, morajlik a szoba, és táncot járnak köröttem a fehér vaságyak.
- Bocsánat. - suttogom százszor, mert úgy érzem, egyszer nem elég. Senki nem figyel rám, Ancsi már elköszönt a barátnőitől.
Oldalra fordítom a fejem, s ekkor észreveszek valamit a mellettem lévő ágy alatt. Igen. Az ágy alatt ott maradt egy újságból kivágott cetli, talán Ancsi legkedvesebb színészének képével. Nézem a papírdarabot, nézem hosszan, míg össze nem folynak a fények és az árnyékok a szemem előtt.
Soha, soha többé nem fogok elvenni senkitől semmit. Soha nem akarok lopni. Fogadalmat teszek magamnak és a barlangom lakóinak, akik nem értik, miről beszélek.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 13

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 10. rész

2008.12.16.
        

Holnap reggel útra kelünk és a nyár végén a soha el nem maradó értesítő levél parancsszavára hallgatva megjelenni szíveskedünk a felvételi osztály fehér köpenyes orvosai előtt. Látom magam előtt a tolakodó embereket, akik alig férnek el a levegőtlen váróteremben. A terem nem nagy, vagy csak a behívott családok sokasága miatt tűnik kicsinek? A falak mentén műtős ágyak sorakoznak, azon ülünk mi gyerekek egymás mellett, mint a fecskék a dróton. Ősz van. A drótokat már elhagyták a fecskék, ahogy mi is kilépünk otthonunkból, ki a vad idegenbe. Amikor kinyitjuk a zsúfolt váróterem ajtaját, úgy érzem, nem én hagytam el az otthonomat, hanem valami végzetszerű akarás tépett ki.
A helyiségben általában csak egy-két szék van. Amint valamelyikről fölállnak, 100-an ugranak oda, hogy leülhessenek rá. A szülők előttünk állnak, a műtőasztalnál, és a hajunkat igazítják, vagy a ruhánkat rendezgetik rajtunk. Minden felesleges. A ruhákat majd haza kell vinniük, a hajunkat meg pár nap múlva két centisre vágják. Zsong a váróterem, mindenki beszél. Csak mi, gyerekek hallgatunk és lessük az ajtót, amelyen néha kiszólnak és behívnak valakit. Nézem a kilincset, egyre csak nézem, és arra gondolok, mi lenne, ha letörne, ha kiesne, vagy beragadna. Ha soha többé nem lehetne kinyitni. Éppen úgy csalódok, ahogy az imáimban. Hiába kérem Istent, hogy állítson lábra, nem teszi meg. A kilincs letörését vagy beragadását is hiába várom. Az ajtó nyikorogva feltárul és elhangzik egy név, amire sietve azt kiáltja valaki, hogy "jelen!" Minden ajtónyitásnál rámeredek a papírokat lengető, fehér ruhás nőre, és magamban azt hajtogatom: "csak ne az én nevemet mondja! " Anyám persze mást remél. "Mikor kerülünk már sorra? Otthon vár a sok munka." - suttogja, majd társalogni kezd a mellette várakozó szülőkkel. Aztán, egy-két óra múlva felhangzik a nevem, és kiszakadok a zsongó tömegből, ahogy egy méh a kaptárból, vagy egy vízcsepp a csorba bögréből.

A szobában, ahová belépünk, gyógyszerszag terjeng és álmosító a neonfény. A falak fehérek, az ablakok koszosak.
Ez a felvételi szoba. Idegen arcok néznek rám, és az adataimat kérdezik. Nem szólok, anyám válaszol. Ha megkérdik, mit reggeliztem, nem árulom el. Anyám korhol, de nem érdekel. Mért nem mindegy nekik? Én se kérdezem, ők mit ettek. Emlékszem, egyszer azt mondtam, hogy mákos gubát.
- Mákos gubát? - kérdezte az egyik fehér köpenyes, és föltolta a szemüvegét, ami majdnem leesett az orráról.
- Igen, azt. Mért? Nem tudja, mi a mákos guba?
- Dehogynem! - feleli, és hozzáfűzi, - reggelire kenyeret szoktak enni, és utána kávét isznak az emberek.
- Én bort iszom.
- Mit? - kérdezte, s a szemüvege újra lecsúszott a csodálkozástól.
Anyám csak nézett, elakadt a hangja.
- Vörös bort. Attól lesz jó a vérem.
- De hát te gyerek vagy! Gyerekeknek nem szabad bort inniuk!
- Igaz ez anyuka? - fordult anyámhoz, s én magamban kuncogva figyelem, hogy rendezik el ezt a felnőttek.
- Dehogy, dehogy! Jaj, ne tessék azt gondolni, hogy bort adok a gyereknek! - mentegetőzik anyám.
- Na most kinek higgyünk? - fordult a másik fehér köpenyeshez.
Anyám arca ijedt volt. Megsajnáltam. Hogy mért hazudtam, nem tudom. Gyűlöltem a faggatózást és olyat akartam mondani, amitől kiesik minden fehér köpenyes a szerepéből.
- A gyerek nincs beszámítható állapotban - jegyezte meg az egyik fehér, és szúrós tekintetett vetett rám. Aztán lepecsételt egy papírt, és átküldött a röntgenszobába.
Újabb várakozás következett. Itt nem voltak műtős asztalok, csak székek. Leültünk egy sarokba.

Éreztem, hogy anyám haragszik rám. Korholni kezdett.
- Mért hazudtál? - kérdezte.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Ronda volt az a néni.
- Ezért kell engem ilyen helyzetbe hozni? Most mit gondolnak rólam?
- Az nem számít. Csak én maradok itt.
- Nekem számít. Sőt, számítani fog neked is, ha többé nem engednek haza.
Ettől megijedtem. Míg röntgeneztek, kijöttek a könnyeim. Az orvos magyarázott valakinek latinul a tüdőmről, s míg sorolta az észrevételeit, azt figyeltem, elhangzik-e az, hogy könnyes a szemem. Vajon a röntgenen át láthatja-e azt, amit el akarok rejteni? Azon töprengtem, mi legyen az újabb hazugságom, ha meglátja azt az egy-két cseppet az arcomon, ami szép lassan lecsorgott. De se könny, se szem nem jött szóba, és megnyugodtam.
Azóta inkább nem szólok a felvételin, inkább szabadjára engedem a gondolataimat, felmérem, milyen lélek lakozik a köpenyekben, és anyámra hagyom a válaszokat.
Így lesz holnap is. Persze csak akkor, ha imádságom megint nem teljesül.
De most még itt vagyok, még imádkozhatok, még remélhetek. Merengve nézem az ablakon át a csillagot, és figyelem amint lassan elvonul. Fúj a szél, a holdban fürdő faágak megrezzennek.

A csillagokról apám jut az eszembe. Ő szokott a terasz korlátjához dőlni és nézni, nézni az égboltot, míg anyám gyakran hívogató szavaira, nagy sóhajjal be nem jön. Apám álmai a csillagok közt tévednek el.
- Figyeljetek rám! - mondja komolykodva gyakran. - most olyasmit mesélek, amit örökre meg kell jegyeznetek.
Izgalommal szoktam hallgatni, ha az álom rám talál, akkor is addig nézem őt, amíg el nem mosódik az alakja. Már homályban úszom, de a hangjára még mindig figyelek, hanyatló erőmmel dacolva.
- Volt egyszer egy fiú, aki a testvérével együtt sokat nyaralt a Balatonon, ahol a mamája cselédnek szegődött egy nagyon gazdag családhoz. A családban is volt egy kisfiú, így hármasban kergetőzhettek a gyönyörű kertben. Ahogy a fiú nőtt, növekedett, egyre inkább az lett a legnagyobb álma, hogy a felhők közé szállhasson. Elhatározta: pilóta lesz. Akkor még nem sejtette, milyen kegyetlen évek várnak rá. Az édesanyja iskolázott embert akart faragni belőle, be is iratta a polgáriba. De ő nem vágyott bársonyszékre, doktornak se szeretett volna menni, így hát 16 éves korában megszökött otthonról. Beiratkozott egy repülőiskolába, és elkezdett ejtőernyőzni. Nagyon boldog volt, amikor először ugrott, s még boldogabb, amikor végre gépet is vezethetett. Látta maga alatt a fákat, a házakat, főnt meg a tiszta, kék eget. Ha felhők közt szárnyalt, úgy érezte, tejszínhabban suhan. A világ legcsodálatosabb dolgának tartotta azt, hogy a madarak birodalmába került. De az öröm nem tartott sokáig. Jött a háború és ő tudta, hogy be kell vonulnia katonának. Nem menekülhetett. Először a repülősöket hívták be. Nem számított, ki hány éves. Ha el tudott irányítani egy gépet, és ejtőernyőzött is, akkor besorolták.

Apám itt elmélázott, nekem úgy tűnt, mintha tölcsérbe zuhanna, aminek szélesedő részére egyre több korom rakódott volna le, amit le szeretne kaparni.
- Ej, hagyd már a gyerekeket ezzel! - szólt közbe anyám. - hiszen már ezerszer elmesélted nekik!
De apám nem hallgatott anyámra. Folytatta.
- A fiú nem sejtette azt, hogy ami neki örömöt jelentett, az sok-sok szenvedéshez vezet. Parancsra kellett cselekednie. Társaival együtt harci gépekre tették őket. A repülők V alakban szálltak, épp úgy, mint a madarak. Lent a házak összetöpörödtek, a mezők elvesztették élénk színüket. A fiú félt. Minden erejére szüksége volt. Tudta, hogy bombázni küldik fel őket, és azt is, hogy bármikor lelőhetik. Őt a V alak élére osztották be, amit nem tömtek meg bombákkal. Az egyik percben hamis megelégedést érzett, a másikban gyomorgörcsöt az idegességtől. Volt még egy nyugtató reménye. Fegyverraktárakat, katonai bázisokat kellett szétbombázniuk, s csak remélte, hogy embereket nem ölt meg. Vagy az elviselés érdekében bebeszélte magának. Minden bevetésnél megfordult a fejében, hogy megszökik, de félt, mert a katonaszökevényeket lelőtték. Ő élni akart. Túlélni a borzalmakat. A túlélés küzdelme irányította akkor is, amikor kilőtték a gépét. Felcsaptak a lángok körülötte, és azonnal katapultált. Tisztán látta égő gépét darabokra hullni, miközben ejtőernyőjével ereszkedett le a földre. Amint leért, elkapták az oroszok. Foglyul ejtették és elvitték Szibériába.
- Tanultuk, hogy ott mindig nagy a hó. - szóltam közbe, azonban tudtam, nem ez volt ott a legrosszabb. El is szégyelltem magam nyomban.
- Mindent hó borított. Amerre a szem ellátott fehér volt a táj. Abban a hidegben kellett dolgozni. Köveket hordtunk kifulladásig. Enni alig kaptunk, egyre csak éheztünk. De a legnagyobb bajban is csurran-csöppen az örömökből egy szikrányi. A fiúnak pl. lett egy jó barátja. Egyszer elhatározták, hogy megszöknek. Átgondoltak mindent, és nekivágtak a hómezőknek.

- És mit ettek? - kérdeztem.
- Penészes kenyérdarabokat dugtak be a nagy kabátjuk alá, mást nem tudtak szerezni. Remélték, hogy találnak valamilyen falut, ahol kérhetnek egy kis tejet és sót a kenyérhez. De sietniük kellett, mert tudták, hogy amint fölfedezik a szökésüket, azonnal a keresésükre indulnak. Ezért addig mentek, amíg a lábuk bírta. Amikor kimerültek, összerogytak és ott a hómezőn, a vacogtató hidegben, nagykabátjukba burkolózva álomba zuhantak. Fölébredve és erőre kapva bíztatták egymást a kitartásra. Napközben a fény szikrázott a havon, éjjel a csillagok hunyorogtak. Azok a csillagok néztek le rájuk, amelyekhez ők akartak közelebb kerülni repülőjükkel. Egyszer csak meglátták az első csenevész fát. Örömkiáltások közt szaladtak felé. Aztán a többi! Micsoda érzés volt! Később virágokat is találtak, kicsit fakókat, de virágok voltak és ez számított a legtöbbet. Útjuk során kis falukba tévedtek, ahol valóban akadtak ételt adó emberek. Így jutottak el Törökország határáig. Nem jártak messze a határtól, szívükben már ott érezték magukat, amikor kutyák ugatását hallották meg hátuk mögött a messziségben. Megijedtek. A kutyaugatás egyre hangosabb lett. Gyorsan közeledtek. Látták, amint feléjük rohannak, és tudták, hogy rájuk fognak rontani. Így lett. Egy csapásra elveszett minden tervük és reményük. A kutyák feldöntötték őket, aztán katonák léptek hozzájuk bilincsekkel. Hatra tett kézzel vitték vissza őket a fogolytáborba. Büntetésként a szibériai bányákba kerültek, ahol keményen dolgoztatták őket. Kezdődött minden előröl, még szigorúbban, még kegyetlenebbül. De a két barát továbbra is segítette egymást. Megfogadták, hogy örökké barátok maradnak. Nem így történt, de erről majd máskor mesélek.
Nem értettem, mért nem most. Bármennyire is álmos voltam, hallani szerettem volna.
- Jobb is, ha nem tömöd már a gyerekek fejét ezzel a történettel. Látod, milyen álmosak. Az egyik el is aludt.
- Tudniuk kell mindenről. Ők azok, akik majd tovább adják az eseményeket.
- De éppen ilyenkor? Nem beszélve arról, hogy már ezerszer elmesélted nekik.
- Ez megtörtént vagy mese? - kérdeztem álmosan.
- Á, apátok csak magáról mesél! - intett anyám.
- De valóság vagy mese? - kérdeztem újra. A felnőttek mindig olyan homályosan beszélnek.
- Aludj, későre jár! - így anyám, s jobbnak tartom, ha hallgatok. Előbb-utóbb úgyis megtudom.
Apám holnaptól nem mesél. Útra kelünk az utókezelöbe. A teremben zsongás lesz és kalapálni fog a szívem, s az ajtó, a bűvös ajtó fehérségével üdvözöl. Ha csak nem ébredünk csodára.
Nézem az ablakon át a fényes csillagot és magamban belekezdek a Miatyánkba.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 12

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 11. rész

2008.12.23.       


Fehérek a falak és fehér a fürdőszoba. Fehér a nővérek ruhája és fehér a hálóing, amiben fekszünk. Fehér az a pelenka, amiből sapkát hajtogatnak a fejünkre, ha kimehetünk a teraszra levegőzni. És kint? Fehérek a felhők, fehér az udvar. Lenézek. A korlát kockákra bontja a fákat, a kertet. Néha megpillantok egy kutyát vagy cicát, és azon töprengek, ki lehet a gazdájuk. A korlát őket is felkockázza, s ahogy lyukról lyukra haladnak, úgy figyelem alakjukat, míg végleg el nem vesznek a terasz oldalánál.
Fejemen a pelenkasapka szétesik és lassan földet ér. Nem bírok mozdulni, hogy utánakapjak, mert paplanba tekertek, és átkötötték rajtam a gézcsíkokkal, le ne csússzon mocorgás közben.
Pelenkából sapkát hajtogatni nem nagy ügy. Először félbe, aztán a két sarkát le, ahogy a papírcsákónák, majd alúlról a maradék anyagot minél szorosabban föl kell tekerni. A legtöbb fejfedőt mi készítjük, ezek a leggyengébbek és ezek bomlanak szét a legkönnyebben.
Lehullott sapekom után nézek. Látom, amint magába szívja az ereszről lecsöpögött és tócsába gyűlt hólét. Olvad, mintha tavaszodna. Pedig tél van és közel a karácsony. A mikulás már bejárta a földet, hozott nekünk is almát, diót, mogyorót.
Éppen délben jött. Úgy ültünk a hosszú asztal körül, mint a verebek. Lóbáltam a lábam és azon töprengtem, miért van az asztal közepén az a Fikusz, amit annyira nem szerettem nézni. Vajon másoknak miért tetszik?
- Egyél, egyél, ne nyámnyogj! - bökte meg az egyik nővér a vállamat - túl sokat kalandoznak a gondolataid!
- Csak a Fikuszt néztem. Szerintem nem szép.
- Miért nem?
- Marci jut róla eszembe.
- De hát miért?
- Mert mindig az orrát piszkálja.
A nővér úgy nevetett, mintha viccet meséltem volna. Aztán fogta a cserepet és átrakta a gyógyszeres szekrény tetejére.
- Jó lesz így? - kérdezte, de felelni már nem tudtam, mert nyilt az ajtó és belépett a mikulás. Piros volt a bundája, hosszú a szakálla, épp úgy, ahogy a versek megírják. Nagyon figyeltem őt. Vajon leesik-e az a hosszú szakáll? Le szokott, tudom, mesélték a testvéreim. Az mondták, hogy le is húzza az álláról, amikor felhajtja azt a pohár bort, amivel anyuék megkínálják őt. Igaz, a kórházban senkit nem láttam még borozni, de hátha ott messze, a Hókirálynő országában olyan mikulások élnek, akiknek levehető szakálluk van, s akkor akár véletlenül is lepottyanhat pont előttem.
Amikor mellém lépett, felé hajoltam. Azt vártam, hogy jó hideg szaga lesz, épp olyan, mint apámnak, amikor télen behozza a tüzifát, és sorba rakja a kályha mellé száradni. De nem volt friss illata, s a szakáll is a helyén maradt. Kaptam egy piros zacskót, benne diót, almát, pár szaloncukrot, és megtudtam, hogy jó voltam egész évben. Ennek jobban örültem, mint az almának. Alma a kertünkben is terem, de jószófánk viszont egy sincs. Milyen lehet a jószófa? Magasnak és terebélyesnek kell lennie, hogy sok gyümölcs elférjen rajta, legalább annyi, ahány nap van egy évben. Ha naponta érik a jószógyümölcs, az ágakon virágok is ülnek, s köztük méhek szorgoskodnak. Lerajzoltam jószófámat, más volt, mint amilyet rajzolni szoktam. Biggyesztettem rá rózsaszín bimbókat a fogkrémes tubusból, és leveleket, Hiába, a mikulás is csak felnőtt. A felnőttek pedig sokféle furcsaságot tudnak mondani. Szerintem mindig egyforma vagyok. De szerintük! Anyu feleselősnek tart, a nővérek hallgatagnak. Nekem mindegy, ha a mikulás azt gondolja, jó vagyok, akkor neki híszek. Végülis tőle kapom a csomagot, amivel csak azért ajándékoz meg, mert jónak talált.
Azt, hogy mikor vagyok jó, és mikor nem, sose tudom. Azt viszont tudom, hogy ami jó az egyik embernek, az nem biztos, hogy másoknak is az. Ha esik a hó odakint, és minden csillogó fehér, néhányan örülnek, mások bosszankodnak. Vajon a mikulás örül-e neki? Engem a hóesés megvidámít. Azon a napon is nagy pelyhekben hullt, amikor majdnem megfulladtam. Az egyik nővér úgy döntött, hogy nem reggel, hanem délelőtt rak bele a hatalmas kádba. Nem mondta, miért, a felnőttek semmit se mondanak el, s én azt hittem, megint valamilyen vizsgálatra készítenek majd elő. A reggeli derengésben álmosan figyeltem a többieket, akiket sorra cipeltek ki a fürdőszobába. Ha valakit vizsgálatra vittek, közvetlenül előtte fürdették meg. Erre számítottam én is. Már rég megettük a reggelit, amikor a nővér hozzám lépett. Kedves volt és feltűnt, hogy csillog a szeme.
- No, mehetünk a vízbe? - kérdezte. Nem feleltem semmit sem, tudtam, nem vár választ. Ennek így kell lennie. A felnőttek gyakran kérdeznek olyasmit, amire nem lehet felelni.
Kiemelt az ágyból, és a karjában cipelt a fürdőszobáig. Az ajtónál megállt, hátranézett a betegszállító fiúra, aki rámosolygott. Sosem értettem, miért vannak betegszállítók. Senkit nem emelnek föl, csak az ételhordó kocsit tologatják, s ha nincs mit tologatni, ásítoznak vagy újságot olvasnak.
A fürdőszoba hideg volt. A nővér lefektetett a gumis ágyra és levette rólam a fehér kórházi pizsamát.
- Ezt is ki lehet dobni - mondta - csupa lyuk.
Ritkán láttam varratlan pizsamát. A legtöbbről hiányzott a gomb, és több volt rajtuk a folt, mint a saját anyaga. A pizsama a földre került, én meg fázni kezdtem. A nővér megengedte a csapot a kádnál.
- Most nem kell sietni - mondta - lubickolhatsz kedvedre.
- Akkor nem megyünk vizsgálatra? - kérdeztem.
- Nem hát. Honnan veszed az ilyesmi?
- Csak mert nem reggel fürödtem.
- Reggel mást kellett csinálnom.

Elzárta a vizet és beleültetett a kádba. Kicsit meglepődtem, ennyi vízben még sose ültem. Ahogy beletett, éreztem, hogy könnyű lettem, alig bírtam megülni. A víz annyira sok volt, hogy lebegett a lábam benne. A nővér sodorta kezével köröttem, majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, pedig minden valamire való izmomat megfeszítettem. Megfogtam a kád szélét, hogy biztonságban legyek.
- Ne félj, itt maradok melletted - közölte. Leült a kád szélére és elkezdte lakkozni a körmeit. Hogy a lakk honnan került elő, nem láttam. Kis idő múlva nyílt az ajtó és a mosolygós betegszállító lépett be. Leült egy székre, hátradőlt, s az ujjait a tarkóján összefűzte. A nővér és a betegszállító egymásra néztek, aztán beszélgetni kezdtek. Nem úgy, ahogy szoktak a felnőttek. Nevetgéltek és minden szavuk furcsán csengett. A nővér csak lakkozta a körmeit, s amikor fölnézett, elpirult. A férfi néha hozzádobott valamit, papírvattacsomagot, vagy mást, amit nem láttam, mert a földre esett. Amikor a víz hülni kezdett, a nővér meleget engedett a csapból, így egyre jobban tele lett a kád. Igyekeztem egyensúlyozni, mert könnyű testemmel szinte játszott a rengeteg víz. Olyan sokáig lubickolhattam, hogy kezdtem unatkozni.
A beszélgetésből mit sem értettem, és gondolkodni kezdtem. Valamikor régen, amikor még anyuékkal laktam és járni tudtam, a nagy melegben nyáron, az udvaron a teknőben lubickolhattam. Átjött a szomszéd fiú is, és egymást fröccsköltük le a vízzel. Nagyokat kacagtunk. Megfürdettünk egyszer egy hatalmas bogarat is, de szegény megfulladt.
Ahogy merengtem a múlton, megfeledkeztem arról, hogy erősen kell kapaszkodnom a kád szélébe, és hirtelen eldőltem a vízben. Szólni akartam, de nem tudtam. Láttam a kád fehér oldalait, a víz kicsit homályosította. Csak lengtem és csodálkoztam. A víz alatt minden olyan más. Nem hallottam a beszélgetést, azt hittem, a nővér magamra hagyott. Miért nem emel már ki? Egyre rosszabb, levegőm sincs már, hiába kapkodom, csak a víz, csak az fut az orromba. Jaj, ez már nem jó! Kábulok és nem bírok kiáltani. Még tudtam gondolkodni, amikor kezek markoltak meg. Hirtelen kirántottak a vízből, és rázni kezdtek.
- Mondj valamit! - kiáltottak rám, nem tudtam eldönteni, a nővér volt-e vagy a betegszállító. Lassan tisztult előttem a kép, és kezdtek kirajzolódni az alakok. "Hű, de sokan lettek körülöttem!" - gondoltam.
- Ugye, nincs semmi bajod, ugye, nincs? - kérdezgette a lakkos nővér, és már azt is láttam, hogy a szemei könnyesek.
- Mi lenne? - jött ki a számon, miközben nagyokat prüsszköltem.
- Klári, hallod, időben húztad ki, ez a szerencséd - mondta valaki a távolból.
- Jó, hogy odanéztem, gondolhatod, mit éreztem, amikor láttam, hogy elmerült.
- Nyugodj meg, nem lett semmi baj.
Egy másik nővér törölt meg és adta rám az újdonsült egyenruhás pizsamát.
- Aztán mit láttál a víz alatt? - kérdezte huncutul - volt szerencséd találkozni vizitündérekkel?
- Azokkal nem, lehet, hogy ők sose fürdenek kádban - feleltem végre nevetve.
- Nézd! Találtam egy kifogástalan pizsit. Egyetlen gombja se hiányzik. Ebben olyan gyönyörű leszel, mint a vizitündérek.
- Nekik nincs pizsamájuk.
- Honnan tudod, ha nem láttad őket?
- Sose olvastam róla.
- A mesékben nincs minden leírva. No meg mi sok mindent nem sejtünk ám! Tudod mit? Azt se tudod, milyen képet mutat ma a naptár, még senki se nyitotta ki az ablakot.
A naptár nagyon izgatott, és gyakran elnézegettem amióta valaki a szobánk falára tette. Csak egy szines papírlap volt, amin 24 pici ablakot lehetett kinyitni. Az ablak kinyitását ki kellett érdemelni. Nem reméltem, hogy egyszer én is hozzáérhetek, a géztekerés, amit naponta meg kellett tennem, kötelesség volt, nem érdem. Ha felnyilt a pici ablak, mögötte egy kép tárult fel, jelezve, hogy közelebb kerültünk a karácsonyhoz. Mikuláskor előre sejtettük, csakis a mikulás lehet a képen.
Amikor a nem lakkos nővér rám adta a csodaszép pizsamát, a karjára emelt és odavitt a naptárhoz. Mindenki megsimogatott, aki mellettünk ment el, és rám mosolygott. Enyém lett a világ. Kedves arcok körülöttem és a naptár előttem, mind-mind vidámmá tett. Kinyitottam a papírablakot. A képen egy cica volt látható, amint egy hóbuckán ugrándozik. Felkiáltottam.
- A cica az udvaron! Őt nem vágják darabokra a terasz korlátjának rácsai.
- Micsoda? - kérdezte a nővér.
"Hát ő nem tudja?" - gondoltam én. "Ha nem érti, hogy magyarázzam el?
- Hagyd, biztos megint fantáziál - mondta valaki és barackot nyomott a fejemre.
A nővér mosolyogva tett vissza az ágyamra és kezembe nyomta az összegyűrt gézt, hogy feltekerjem.
Odasandítottam a cicára. Én hoztam ki őt a sötét veremből. Boldog voltam.
A lakkos nővért áthelyezték egy másik osztályra, a betegszállító fiút soha többé nem láttam.

Lutra Creative Commons License 2012.07.22 0 0 11

Kormos Franciska
/Kacat/

Taciviszi 12. rész

2009.03.08.  
 

- Siess már! - kiabál az egyik nővér a másiknak - kezdődik a film a tévében.
- Megyek, csak bekapom az utolsó falatot! - kiáltja vissza a másik, aki olyan, mint a banya a mesékben.
- Én várok, de a film nem!
A banya kezében vajas kenyérrel átrohan a kórtermen. A jobb oldali ajtó mögött van a teakonyha, a bal oldali mögött a hatalmas nappali. A tévé hangja a nappaliból jön, ami délelőtt tornaterem, délután iskola. A termet este a felnőttek töltik meg, akik semmi mást nem csinálnak, csak tévét néznek. A banya rohanás közben lekapcsolja a neont és az egyik ágyról véletlenül lesodor egy lázlapot. A lázlap minden ágy végén ott himbálózik fémkeretben. A lelökött lázlaptartó éles hangot ad, szerintem olyan, mintha sikítana és csattogna egyszerre.
- A francba! Ez már ott marad - mondja, és siet tovább. Nézek utána, nekimegy-e még egy ágynak a félhomályban és drukkolok, hogy úgy legyen mert akkor történik valami. De nem. A lázlapok kapaszkodnak erősen az ágyakba vagy a banya hajtogat-e varázsigéket, nem tudom, újabb zörgést nem hallok. Csak a tévé üvölt. A kórteremben minden szót jól lehet érteni.
- Kérem az igazolványt.
- Bent van az autómban.
- Akkor menjünk oda. Elkísérem.
Aztán csattanás hallatszik amit elfolyt a zene.
A mellettem lévő ágyon fekvő lány, akinek az arcát még sose láttam a köztünk lévő éjjeliszekrény miatt, suttogni kezd. Nem tudom eldönteni, nekem szól-e vagy a túloldali szomszédjának. Nem válaszolok, inkább hallgatom a tévét, azt az izgalmas dobozt, amihez a banya mindig úgy rohan, mintha bele akarna ugrani Nem bánnám, ha egyszer sikerülne neki.
A banya mindig siet és siettet. A keze remeg és állandóan forgatja a fejét. Ha ő van szolgálatban, olvasni se tudok, mert a futkározására figyelek.
Délután elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, magamhoz húzom azt a könyvet, amit az éjjeliszekrény mélyére vágott be valaki. A szekrény ajtaja nehezen nyilt. Rángattam a fogantyút, hiába. Mintha megmakacsolta volna magát, és sose engedné megmutatni mit rejteget. Fogtam magam, jól megrántottam a kallantyút. Az ajtó meg se mozdult. Én viszont úgy gurultam le az ágyról, mint puha csomag az asztalról. Gurulás közben a takaró rám tekeredett, s míg földet nem értem, azt képzeltem, repülök. Kicsit csodálkoztam miközben lassan hömpölyögtem lefelé, akár a kavics a folyóban. Levegőt is alig vettem. Puhán, csöndben kötöttem ki a mihaszna éjjeliszekrény előtt, a két vaságy között. A neoncső a magasban eltűnt, csak egy kis szeletét láttam a hatalmas mennyezetnek. Körülnéztem. Az ágyak alja jobbról is, balról is olyan volt, mint egy alagút. Az egyik ágy alján pók ereszkedett le a hálóján, azt figyeltem. A pók hintázott, s én arra a kötélen tornázó lányra gondoltam, akit a tévében láttam.
Telt az idő, néha lépéseket hallottam, de lábakat nem láttam. Úgy éreztem, leestem arról a szinpadról, ahol fehér takarókból áll a mező, a rét, a mindenség. Ahová estem, ott a titokzatosság uralkodik. A pók is titokban ereszkedik és emelkedik lengedező fonalán.
Egyszercsak megjelent egy arc a két ágy közt és felém hajolt. A banya volt.
- Hát te? Hogy kerültél ide?- kérdezte.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Hiszen láthatja, legurultam. A banya csak töprengett, én meg azt mondtam magamban, de kár, hogy megtalált.
- Nézd már Kató! Hát ez meg a földön! - kiáltott a másik nővérnek - most vettem észre.
- Ne hülyéskedj! - felelte Kató, és ő is fölém hajolt.
- Mért nem szóltál? Nincs nyelved? - hajtogatták.
Nyelvem, az van, gondoltam, bár néha úgy érzem, fölöslegesen. Alig beszélek. Nincs kivel.
A banya széttolta a két ágyat, hogy jobban mellém férjen majd fölemelt paplanostól együtt. Éreztem, milyen könnyű vagyok, szinte szálltam vissza a nagy fehérségbe.
- Csak a könyvemet akartam kivenni - nyögtem ki végül, a sokadik "naszóljmárvalamit" után - de nem nyilt ki a szekrényajtó. A banya rántott egyet rajta, mire a szekrény megugrott, mintha táncra kérték volna fel.
- Mi lett ezzel? - nézett rám, amitől újra meghült bennem a vér.
- Beragadt biztos - szólt Kató, s a kezembe nyomott egy újságot.
- Olvasd ezt! - bökött elém egy asztalon talált napilapot.

Néztem a fekete betűket, és belekezdtem az olvasásba. "Hazánk továbbra is a lenini úton halad előre." Az otthonom jutott az eszembe, apám, anyám háza, nekem az volt a hazám. Az volt akkor is, ha csak a nyarakat és a karácsonyt tölthettem családi körben. Lenini út? A mi házunk a Kossúth Lajos utcában áll és nem halad. Anyámék nehezen építették föl. A kisöcsém anyám pocakjában volt, úgy cipelte a maltert a vödrökben. Elnéztem, amint kontyából kibukott néhány hajtincs, szállt a napfényben, néha hátrasímította és izzadt homlokát megtörölte. Apám hatalmas köveket hordott le a hegyről, az lett a ház alapja. Ámultam ahogy a köveket egymásra rakta, és a barlangomra gondoltam. Ott is minden kőből volt. Mesebeli kőből.
Sok idegen férfi segített az építkezésben. Az udvaron ültem és figyeltem a munkásokat. A mondataikat nem értettem, ez kicsit bosszantott. Kiflit, almát kaptam tőlük, aminek nagyon örültem. Nem is annyira az ajándékot tartottam értékesnek, sokkal inkább azt, hogy odaléptek hozzám és nem mondták, "kár érte". Egyszer az egyikük mutatott egy kupacot a földön és így szólt.
- Nézd csak! A hangyák is házat építenek!
- Hú, mennyien vannak! Az ő házuk előbb lesz kész, ha ilyen sokan építik!
- De ők nem hordanak akkora köveket, mint amilyen a ti házatokhoz kell.
- Nem is lesz akkora házuk!
- De nem ám! A vihar könnyen szétfújhatja, a kutya is összerombolja, ha ide akar feküdni az árnyékba.
- És a vakond? Ha kidugja a fejét a földből, éppen itt, a hangyavár alól?
- Bizony, az könnyen meglehet.
A hangyák futkároztak, s én arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy embernek születtem. Ha hangya volnék, és nem tudnék mozdulni, könnyen elpusztulnék. Nem élhetném le az életemet, éhen halnék vagy agyontiporna a sürgő-forgó hangyanép. Jó embernek lenni. Kapok kiflit, és málnaszörpöt. Este puha párnára fekszem, reggel a kakas kukorékolására ébredek. De csak otthon. Az én hazámban.
Mindenki szereti a hazáját. A hangyák a földkupacosat, én a kőből és téglából állót.
A fehér kórtermeket, a kezembe nyomott újságot, a banyát talán sose fogom megszeretni.
A banyától ráadásul félek is.
- Két évig volt bezárva - suttogták róla gyakran.
Először nem értettem, hova zárták be. A mesében a toronyba szépséges királykisasszonyokat szoktak bezárni, de a banya nem királylány, az biztos. Fülelni kezdtem. Így tudtam meg, hogy a banya majdnem megölte a szerelmét. Volt egy férje meg egy szerelme és volt egy kislánya is. A férjét elhagyta viszont a szerelme meg őt hagyta el. Egy este elhatározta, hogy agyonüti. A szerelme már aludni tért, amikor a banya behozta az udvarról a nagy fejszét, és ráütött az alvó kedvese fejére. Amikor meglátta a vért az ágyon, megijedt. Gyorsan mentőt hívott és a rendőrségen bevallott mindent. Börtönre ítélték, de mivel őszínte volt és a szerelme életét meg tudták menteni az orvosok, csak két évet kapott. A kislányát ezalatt a férje nevelte, akit nem szeretett.
A banya soha egy szóval sem említette az esetet. Vajon mit érezhet? - kérdeztem magamtól - vajon a kislánya nem fél tőle? És a szerelme megbocsátott-e neki? - Nem mertem megkérdezni senkitől, nem akartam, hogy rájöjjön, én is tudok a borzalomról. Első csodálkozásom és megdöbbenésem után nagyon meg akartam szeretni a banyát. Arra gondoltam, hogy a börtönélet szörnyű lehetett és sokat fájt a lelke miatta. De fájdalomnak hült helyét se láttam se az arcán, se a mozdulatain. Csak a tévé érdekelte meg az, hogy minket gyerekeket mielőbb lefektessen. De leginkább akkor fordult el tőle a lelkem, amikor a cseresznyebefőttömet ellopta.
A kórházban két hetenként, vasárnap 10-től 12-ig volt látogatás. Ahogy közeledett a 10 óra, úgy lettem egyre izgatottabb. Ha anyám késett, a sírás környékezett. Ajándékokat nem vártam, bár nagyon vágytam arra, hogy én is annyi csokit és játékot kapjak, amennyit a szobatársaim. Ilyen egyszer se történt. Megértettem, hogy szegények vagyunk, és nincs pénzünk ajándékok tömkelegére. Azonban egyszer valamelyik rokonom cseresznyebefőttet küldött nekem. Kimondhatatlanul boldog voltam. Épp a banya dolgozott aznap, ő vette át a szülőktől a sütiket és a csokikat. Felajánlotta anyáméknak is, hogy beteszi a befőttemet a teakonyhába megőrzésre, s majd naponta ad belőle egy csészével. Anyám örült és megköszönte a szívességét.
Eltelt egy nap, aztán kettő, három, de a cseresznyék nem kerültek elém.
A banyát nem mertem kérdezni, ő csak rohangált és a főorvosnak hajlongott. A többi nővér mind azt mondta, hogy nincs a szekrényben egyetlen befőttes üveg sem, és megkérdezték, nem álmodtam-e az egészet.
"No szépen vagyunk", hajtogattam magamban, ahogy a legkedvesebb gyógytornászunk mondogatta oly gyakran, már azt se tudom, mi az álom és mi a valóság. Valóban kaptam cseresznyebefőttet az utolsó látogatáskor? Egyáltalán volt látogatás? Kezdtem hinni, hogy képzelődtem, amikor egy reggel a banya idegesen jött dolgozni. Futkározott a fehér ágyak között, és úgy nyomta hónom alá a hőmérőt, mintha ő maga is oda akart volna menekülni. A hőmérő a hátamnál kötött ki. "Szóljak? Ne szóljak?" töprengtem. "Úgysincs lázam." erre jutottam, és inkább meg se mukkantam. Tán még el is szundítottam, mert arra riadtam föl, hogy valaki cibálja rajtam a kórházi egyenpizsamát.
- Hova tetted, te gügye? - kérdezte a banya. Neki mindig gügye voltam. Nem értettem miért. A kedves gyógytornász mosolykának hívott, s ha kimondta, olyan volt, mintha cirógatna. Nem értettem, hogy lehetek egyszerre gügye is és mosolyka is.
- A hátamhoz csúszott. - feleltem.
- Hova? Hát még sose mérték meg a lázad? Annyit se tudsz?
Kihalászta a szakadt pizsamából a lázmérőt, és anélkül, hogy megnézte volna, betette egy üvegbe, amiben sárgás folyadék volt, s az üveg mélyén vattacsomó. Aztán odalépett az ágyam végére akasztott lázlaptartóhoz és ráírt valamit.
- Meg se tetszett nézni - szóltam félve.
- Hát te azt honnan tudod?
- Láttam.
- No nézd csak, hogy kinyílt a csipája! Foglalkozz magaddal, ne üsd bele az orrod mindenbe!
Lecsapva a lázlaptartót továbbment. A kis konyhában kezdett rámolni, a zajok élesek voltak. "Ilyenkor dühös" gondoltam, "csak nem azért mert szóltam hozzá!" A másik szolgálatos nővér megkérdezte, gondjai vannak-e, mire a banya magából kikelve jó hangosan felelt.
- Fáradt vagyok. Egész éjjel nem aludtam. A lányom rosszúl volt, éjféltől reggelig hányt.
- Ne mond! Miért?
- Hát annak ott ni, annak a befőttjétől. Nem tudom, mit tettek bele, de a kislányom gyomra nem vette be. Mit kínlódtam a gyerekkel el se hiszed! Fájt a hasa szegénynek. Eszem megáll, hogy milyen emberek vannak! Nem normális az, aki még cseresznyét se tud eltenni.
Megrökönyödtem. Az én befőttemtől lett rosszúl a kislánya? Elszégyeltem magam és azon töprengtem, bocsánatot kéne-e kérnem. De nem állt rá a szám, és inkább nagyokat hallgattam. Szóval nem álmodtam, valóban kaptam cseresznyét, és azért nem találta senki, mert ő vitte el. Ellopta és megette. Annyit se mondott, hogy mukk!
Elhatároztam, hogy lerajzolom az esetet. Házi feladatnak úgyis tetszőleges témát adott meg a tanár. A rajzfüzetem tele volt már kopasz fákkal, sose tettem az ágakra levelet, meg kéményből füstöt eregető házakkal, hát most lesz benne egy boszorka is. Jó hosszú söprűre ültettem, hatalmas orrot kapott, és a kezében fogta a befőttes üveget, amiben benne voltak a cseresznyék. "Na most leleplezem" - gondoltam. Tetszetősnek láttam a rajzomat, s már óra elején megmutattam a tanárnak.
- Hogy te milyen ügyes vagy! - mondta, és magasra emelte a füzetet - Nézzétek, ezt a tündért! Piros pöttyös labda van a kezében. Vajon hová viszi? Biztos egy kislánynak, aki régóta vágyik rá. Gratulálok!
Alig hittem, amit hallottam. Hát nem látja? Hosszú a banya orra, és nem kerek az, ami a kezében van!
A tanár megdícsért, majd egy hatalmas 5-öst biggyesztett a lap sarkára. Ez volt az első 5-ösöm második osztályban.
Legközelebb úgy rajzolom le a banyát, hogy rohan át a szobán, mintha az ordító tévébe akarna röpülni. Talán az nem lesz félreérthető.

Lutra Creative Commons License 2012.07.21 0 0 10

Kormos Franciska

/Kacat/

Gyöngyökből
        

Ha elmennék én tehozzád,
vinnék neked szivárványt.
Vinnék csöndet,
csengő csöndet,
kosaramban
mezőzöldet.
Vinnék lángot,
gyertyalángot,
s a lánggal vinnék
új világot.

Amit vinnék,
gyöngyből volna.
Gyöngycsillagom
gyöngyből fonva.
Gyöngycsönd szállna
mosolyogva.
A mező is
gyöngyből volna.

Sorra veszek sok-sok gyöngyöt.
Minden gyöngyöt tálba öntök.
Fűzök lángot, esti fényt,
fűzök delet, hófehért.
Fűzök mesét, illatot,
csodás éji csillagot.
Bokrétát és szivárványt,
mesebeli királylányt.

Amit fűzök, néked adom,
ez az én kis ajándékom.
Eléd teszek holdvilágot.
Ibolyát és hóvirágot.

Sebes vízű patakokat,
napsugaras kavicsokat.
Pengő gitár dallamát,
harangoknak szép szavát.

Emelem a gyöngyszemeket,
de a kezem beleremeg.
Arcul csap egy förgeteg,
minden álmom megreped.

A pillanat megfakul,
tálból gyöngyöm szétgurul.
Apró erőm nőj most nagyra!
Imám szállj az égi partra!

Elhiszem az égieknek,
minden úgy jó, ahogy meglett.
Szép volt, szép a déli fény,
s a lélek tiszta, hófehér.
De az ember, - nézzünk körbe,
mintha menne, menne össze.
Mintha szíve zsugorodna,
füstöt hányna, acsarkodva.

Égi gyöngyből fűzök szellőt,
friss barackot, puha kendőt.
forrásvizet, madárzenét.
gabonát és füvet, zsengét.

Égi gyöngyből fűznék néked.
Minden jót és minden szépet.
Ha útra kelnék, s hozzád mennék,
csakis, csakis gyöngyöt vinnék!

2008.03.20.  23:21

Lutra Creative Commons License 2012.07.21 0 0 9

Kormos Franciska
/Kacat/

Harangmese

   Reggel korán ébredek. Télen még sötét köntöst hord az ég, nyáron már ugrándozik a napfény a földeken, vizeken. Frissen, jókedvvel indulok utamra. Hírül kell adnom, hogy végetért a pihenés ideje. A felnőttekre munka vár, a gyerekekre iskola. Ma is így történt. Szokás szerint a kakas megelőzött. Ő akart az első lenni. Telekukorékolta picinyke falumat.

   Az én hangom lágyabb, derűsebb. Végigfutok az utcákon, betérek az udvarokba, beszólok a házikókba, halkan, nem rikoltozva. Később nyilnak az ajtók, kibújnak az emberek. Arcukat megsimítom, aztán igyekszem tovább. Ha a szellő hátára kap, átruccanok a szomszéd falvakba. Ott találkozom Bimivel és Bamival, ők is teszik a dolgukat. Bami sokat késik. Azt mondja, ő időben kel. Ha így van, akkor ugyan miért? Váltunk pár szót, elmeséljük egymásnak, mit álmodtunk éjszaka.

   Délben megint elindulok. Ilyenkor nagy a nyüzsgés mindenütt. Beleszimatolok az ebédek illatába. A terített asztalokon sok a finomság. Hallom azokat a testvéreimet is, akikkel sose találkozom. Ők a rádiónál, tévénél dolgoznak fontos beosztásban. Néhányan elmúltak már 100 évesek. Bölcsek, ismerik a világ híreit. Bimiékkel ilyenkor is összefutok. Jaj, az a torkos Bami! Nem elég, hogy késik, a levesekbe is belekóstol. Azt hajtogatja, nem tud ellenállni. Ma történt vele valami. Reggel fickándozott a hajnalpírban, de ebédidőben nem jelzett. Betértem hozzá, aggódtam érte. Emberek vették körbe, kezük, ruhájuk olajos.

- Mi történt veled? - kérdeztem.

- Nem működik jól a motorom, rosszul volt beállítva, ezért késtem. Ugye mondtam, hogy időben ébredek? Most javítják - felelte, és megkért, zengedezzek helyette is. Szóltam a szélnek, jött fürgén, majd letett a házikók közt, mert tovább sietett. Hát, igen, Bami falujában nagyon ízletesek a levesek. Csak egy picit kóstolgattam.

   Délután elhatároztam, holnaptól megvizsgálom az én kisfalum ebédjét is. Bami a szokásos esti körúton már velünk együtt dalolt. És lám, pontos volt! Szép álmokat kívántunk a világnak!

Jó lenne egyszer megelőzni azt a kukorékoló kakast!

2009.02.14.

Lutra Creative Commons License 2012.07.20 0 0 8

Kormos Franciska
/Kacat/

A fa álmai

Nézz ki az ablakon! Látod? Új takarót kaptam. Puha, könnyű, kellemes. Jó alatta álmodni színes múló és jövendő időkről. A napfényben csillog, s ha leszáll a sötét, fehérsége utat mutat a járókelőknek. Nicsak, az a fiúcska 1-szer 2-szer fölmászott az ágaimra! Vigyáztam ám rá nagyon! Az az asszony ott árnyékomban szoptatta meg síró kisbabáját! Mások megpihentek benne hosszú munkájuk után. Mindenkinek árnyat nyújtottam és mindenemet továbbadtam. Gyümölcsömet ízlelgették, tarka őszi ruhámat megcsodálták. Mára kicsit megfáradtam, elálmosodtam. Lehunyom szemem és álmodom. Jönnek még csintalan gyermekek, suttogó szerelmespárok. Addig alszom szépséges paplanom alatt. Ha felébredek, mindent visszakapok. Új ruhát hímez rajtam a tavasz, jönnek a vándorútra kelt madarak. Ismét másokért, másoknak hozom terméseimet. Ezért tudok boldogan pihenni hótakaróm alatt. Örömmel adok és békésen alszom. Nézz ki az ablakon! Látod? Így!

2009.02.13.

Lutra Creative Commons License 2012.07.20 0 0 7

Kormos Franciska
/Kacat/

Búzaföldnek békéje
 

   Égett az arcom, ahogy mentem a búzaföld mellett. Napszemüvegben, mégis hunyorogva, éreztem, izzik köröttem a levegő. Meleg szél járt a prérin, hajamba kapott, visszafordulásra késztetett. Nem hallgattam rá. Csak mentem, mentem, mert úgy gondoltam, soha, semmit nem adhatok fel, ami békét csöpögtet belém. A tág tér, a békesség otthona. Megbocsájtani, elfelejteni, megérteni, erre hívott a széles határ, a kékségét oldani próbáló égbolt.
   Annyira szükségem volt a szabadságra, mint a kicsi kavicsnak, amely leválni igyekszik az őt markában tartó kődarabról. Milyen is ez a szabadság? Nem mentes a viharoktól, sem a hétköznapok megúnt pántlikájától, amely a végóráig vezet, de valahogy fölé emelkedik, kitárja a szíveket, megtisztítja az elmét.
Az izzás rám hajolt, szívta erőmet, de nem tudott győzni.
A búzaföld magához vont, marasztalt, és ringott a szélben.
   Eszembe jutottak álmok, olyasmik, amilyeneket filmekben mutogatnak: sétálni odabent, a hintázó búzák közt, végigsimogatni őket, és leheveredni a szikrázó égbolt alatt. Csillogott, mint ékesen kirakott kupola, ahonnan a napsugár köszön le a gondolataiba merült vándorra.
Alattam a földút illegett-billegett. A kövek jöttömre szétugrottak, megzavartam őket a kényelmes napozásban.
Távolból házak kacsintottak és a hegyek szürkés kéken kukucskáltak.
Az út mentén álló jól ismert, csenevész fa, meghajolt, és találkoztam egy napraforgóval is.
Nem láttam tisztán a tornyosuló felhőket, de éreztem árnyékát. Nem láttam a repülőket, de hallottam zúgásukat. Nem láttam a madarakat az égen, csak árnyékukat a földön.
Nem láttam a meginduló esőt, de fürödtem benne.
   Hazatérve a pár szál letépett búzát szemem elé tettem és hinni kezdtem abban, hogy előttem a szépség csodája, csak észre kell venni.
Ekkor dörrent hatalmasat az ég, s a hirtelen jött öröm lehúnyta szemét, mintha sose lett volna.

2009.01.29

Lutra Creative Commons License 2012.07.20 0 0 6

Kormos Franciska
/Kacat/

Élni kéne

Élni kéne, nagyon, nagyon,
Mint egy virág az udvaron.
Úgy lennék egy kavics vagy kő,
Mit völgybe csalt a futó idő.

Ó bár lennék harang délben,
Vagy kéményfüst a levegőben!
Lennék felhő napsütésben,
Lennék hold is sötét éjen.

Rigófütty a harmatréten,
Meleg kabát hóesésben.
Szeretném, ha rügy lehetnék,
Ház, ha jönnek már a fecskék.

Mosoly lennék gyermek arcán,
Pöttyös labda poros utcán,
Ábránd minden ember szemén,
Naplemente ég peremén.

Kérges kézen simogatás,
Haldoklónak vigasztalás,
Nyár derekán árnyék lennék,
Jelzőtábla az út mentén.

Betű lennék szedett sorban
Lugasféle zöld bokorban.
De szeretnék málna lenni!
Csönd, mely segít megpihenni.

Fátyol lennék menyegzőben,
Esernyő a hűs esőben,
Lennék kenyér gyermekkézben,
Vándor botja széles réten.

Szeretnék egy új világot,
Új világban boldogságot.
Évek múlnak, s az álom reped,
Ember vagyok! Rettenetes!

2009.10.27.  20:17

Lutra Creative Commons License 2012.07.20 0 0 5

Kormos Franciska
/Kacat/

Álmok éjszakákon

Hallgatom az éjszakának hangjait,
A bársonyos éj, mint a szellő megsimít.
Azt suttogja elűzi a csöndet tépő hangokat,
Mesét mond és párnámra ejt szép szavakból csokrokat.

Rám köszönnek utcalámpák fényei,
Bennük rejlő sok-sok emlék visszahív.
Nem kérdezem, mi volt szép, azt se kérdem, hová lett,
Szeretném, ha kételyekre válasz lenne az életem.

Érzem az éj hűvös szellő-illatát,
Ablakon át rám kacsint a holdvilág.
Ha csillag volnék fönt az ég kötényének zsebében,
Kibújnék, hogy világítsam a vándor útját szerényen.

Nem vagyok szép, nem vagyok jó, csak álmodó,
Bársonyos éj dalolj nékem altatót.
Ha könnyem látod, ne kérdezz, csak terítsd rám köntösöd,
Várom a hajnalt a gyermeklelkű illúzióval öntözőt.

Éjszakám, te lágyan ringó csónakom,
Segíts át a túlsó partra, mert elbukom.
A túlsó parton hallgat a csönd, és álom leng a réteken,
Szálljon a fák közt a kiáltásom, itt vagyok már Istenem!

2009.11.04./?/

Lutra Creative Commons License 2012.07.20 0 0 4

Kormos Franciska
/Kacat/

Pillanat

   Minden pillanat egy-egy szolgálatunkra rendelt hírhozó. Észrevétlenül bukkan fel, hogy röpke villanással arcunkba leheljen. Ha vonásainkat elsimulni látja, meglobogtatja hírcsokrát és színeket fest megpihent redőink köré. Kedvére válogat a mélabú és a derü árnyalataiban, közönnyel rombol és épít, torzít és teremt.
   Itt szédülten cikázik a boldogság, ott bíborba feszülnek a kételyek. Egyszer dermed a könnycsepp, máskor csókká érik a szeretet. Innen álmos dallam hallatszik amonnan bíztató igéretek. Nincs megbékélés, és nem fonhatja át földünket szívárványkoszorú. Hiába kezdünk csillogó szemmel színsávokból glóriát szőni, a tovább adott szálak valahol lemondásra lelnek és a lebegő szalag nem gyűrűzhet vissza önmagába.
   A pillanat mindent meghatároz, átfog, befogad.
Ha én emlékezem, te felejtesz. Ha még remélek, te már nem hiszel. Ha égre nézek, lehajtod fejed. S ha nyitom az ablakot, kulcsozod az ajtót.
   A pillanat fölényes híreivel megbénít, szerepet játszani hív. Ő a cselekvő és a cselekedtető. Mi vagyunk az életlánc elfogadó és végrehajtó gyöngyszemei. Élénk éberséggel díszítjük a füzért. Hű szolgái a pillanatnak. Ő tálal, mi fényesítjük a kanalat. Az asztal a mi munkánktól lesz pompásan terített. Összetartozunk, összedolgozunk.
   Őrízni magunkat és másokat,ennyit tehetünk, ennyit kell megtennünk minden egyes pillanatért. Nemes gyöngyszemei a hírhozónak. Általa emelkedik szellemünk a kiszámíthatatlanul szeszélyes jövőbe. Véle kart karba öltve, együtt mozdulva siklunk az időben, hogy egyszer az elhervadt gondolatok gyertyalángjában keljünk új életre.

2008. november 2., vasárnap 10:45

Lutra Creative Commons License 2012.07.20 0 0 3

Kormos Franciska
/Kacat/


Hópihemese

     Elindultam örömöt vinni a fáknak, állatoknak, embereknek. Kedves mosolyt, nagy csodálkozást. Amikor útra keltem, még derengett. Álmosan engedtem el hótakarómat és nyújtóztam. Szóltam Pihécskének meg Csillagnak, tartsanak velem. Boldogan jöttek. Az új kalandok csábítóak! Beleszimatoltam a levegőbe. Frissen duruzsolt körülöttünk. Pihécske kissé virgonc, elröppent mellőlünk. Azt mondta, ő pajkos kisfiúra szeretne leszállni. Csillag faágat választott. Én ablak párkányára vágytam, mert azt mondták, ott megnézhetem tükörképemet. A legszebb ruhámat vettem fel. Olyan, mint egy csipketerítő. Miközben suhantunk a mélybe, arról beszélgettünk, milyenek az emberek. Azt hallottuk, néha szomorúak. De őket is fel lehet vidítani piruettel. Mások meg kacagósak és hógolyóval labdáznak. Akár így, akár úgy, meglesem őket az ablakon át. Szálltunk, közeledtünk, még nem tudtuk, hová tesz le minket Szélapó. Megláttuk a házakat, kerteket. Szép, fehér volt a táj, csillogott rajta a derengő fény. Vígan hintáztunk kicsit, gling-glang, gling-glang, aztán ujjongva repdestünk, ling-leng, ling-leng. Közben köszöntött a lusta reggel és megmutatta erőtlen fényét. Elénekeltük neki ezt a hópihe dalt:

 

A levegőben úszik három pici pont.

Mind a három ici-pici kis poronty.

Szélapó tanítja, suhanj ahogy tudsz.

De vigyázz, ha a kéménybe jutsz.

 

Táncoltunk is hozzá Szélapó jóvoltából. Alig vettük észre, amikor a nagyvilág feltárult előttünk. Néztük, néztük a bojtos sapkákat, a faragott kapukat, a száguldó autókat. Juhéj!!! Kergetőzni kezdtünk. Majdnem nekiütődtünk egy takaros ház tetejének. Ám Szélapó tovább terelt bennünket. Nem sokkal utána elengedett. s mi búcsút intettünk. Pihécske egy kiskutya óljára szállt, Csillag morcos ember bajszára, én meg egy kislány kesztyűjére. A lányka rám nézett, megcsodálta csipkéimet és felkacagott. Akkor jöttem rá, mindegy, hová sodor a szél, az a fontos, hogy derűssé tudjunk tenni másokat.

2008.nov.27.

Lutra Creative Commons License 2012.07.19 0 0 2

Kormos Franciska
/Kacat/

A kötél
2009.01.29


  Kellemes napsütésre ébredtek a város rogyadozó házai. Koszos utcák tekeredtek a roncsok köré, hogy mutatványukkal elkápráztassák a kancsalító ablakszemeket. Dülöngélő kémények füstje nyújtózkodott az ég felé, kiemelni készült a város megkínzott arcát emésztő szenvedéséből. De a település erősen ragaszkodott szülőföldjéhez, mintha azt gondolná: itt ismerkedtem meg a világgal, itt etettem lakóimat, melengettem őket remegtető hidegben, árnyat adtam forró nyarakon, itt éltem kesergő embereket támogatva, itt kell elpusztulnom.
  Háború vágtatott az elfelejtett béke nyomában. A gyermekek nevetését, sziréna sikítása váltotta fel, szerelmes vallomások helyett puskák ropogása visszhangzott, öreg nénikék totyogását katonák zakatoló menetelése zavarta el, és a város hirtelen megvénült. Minden este szobákba bújt a félelem, de reggelenként elő kellett jönnie kétes biztonságot nyújtó rejtekéből, hogy legalább élelmet szerezzen. Bármennyire is gyötörte az élet, lélegezni akart, beszívni a romoktól poros levegőt, készülni a homályosan elképzelt jövőre. A város testét erőszak tiporta, de a döngető csizmák közt is megérezte szülötteinek botladozó lépteit, rettegését, hallotta jajgatásukat, figyelte a száraz kenyérért sorban állók tolakodását, veszekedését.
- Miért furakodsz elém te kis toprongy? - kiáltott mérgesen egy rongyokba bugyolált asszony.
- Anyukám azt mondta, siessek, mert ideges lesz, ha későn megyek haza - válaszolt egy szőke copfos kislány.
- Ne feleselj! Akkor miért nem jött ő?
- Mert beteg, és alig bír felkelni az ágyból.
- Hát az apád?
- Neki sok a dolga. Tessék engem előbbre engedni! - kérlelte megnyújtva a mondat végét.
- Inkább te végeznéd el az otthoni munkákat, és ő járna el hazulról!
- Máskor ő jön, de ma ...
- Na elég! Maradj csak a helyeden! Itt mindenki siet. A te lábad még fiatal, kibírja, ha egy kicsit később kerül rád a sor. És fejezd be a magyarázkodást! - intette le parancsolóan az asszony.
  A kislány károgó civakodások közt tett olykor egy-egy lépést. Lökdösték és ő is lökdösött.
Apró termetű volt, de arcára már kimerészkedett a 10-12 évesek bontakozó bölcsessége. Fekete szemei kíváncsian tekintettek ki a sorból, figyelte, mennyit haladt előre.
A közelből gyereksírás hangzott fel. Irányt kutatva hátranézett. Nehezen vette észre az éles sipítás tulajdonosát.
- Kéjek kenyejet! - követelőzött egy sovány, apróság.
- Mindjárt ehetsz! - utasította rendre ingerülten az anyja.
- Szegényke - gondolta a kislány - talán nem reggelizett, és most nagyon éhes. A néninek is nehéz lehet tartania őt, ha így ugrándozik az ölében.
- Néni! Tessék idejönni a helyemre! - kiáltott hátra, s az asszony meglepődve tétovázott.
- No, nézd csak, az előbb még milyen sürgős volt neki - hallotta a sor elejéről, de nem törődött vele.
- Tessék csak jönni! - ismétlődött a bíztatás, mire az asszony bizonytalanul elindult.
- Igazán nagyon aranyos vagy. Köszönöm szépen. Látod, ez a rosszaság nem hagy békén, olyan éhes. Most legalább hamarabb ehet.
A kislány vidám lett. Már nem bánta, hogy a helycserével hosszabb lett előtte a sor.
"Mama biztos nem szid meg, ha elmesélem neki, mi történt, hiszen jót tettem egy kisbabával, aki majdnem olyan, mint az én babám, szőke és fürtös". Takarítás után felvarrom a kezét és a mosogatóvízben kiöblítem a ruháját".
Az elnyűtt rongybaba volt az egyetlen tulajdona. Úgy érezte, elválaszthatatlanul hozzá tartozik.
Sosem engedték, hogy magával vigye, ezért akárhányszor elment hazulról, olyan sejtelmekkel tért vissza, mintha a baba már nem várná. Gyökere volt ennek a félelemnek, magját anyja ültette belé.
- Ekkora lány, és még babázik!
- Eredj söpörni, ne azt a rongyot forgasd a kezedben!
- Maholnap férjhez mész, meddig akarsz játszani?
- A te korodban én már régen szolgáltam!
- Ha nem teregetsz azonnal, kivágom azt a babát, meglátod!
Ki is dobta, már kétszer. Egyszer a szemétdombon talált rá a kislány, másodszor sokkal szörnyűbb helyen, a tűzhely alá tolt égetnivalók között.
Váratlanul elnyesték az éles követelőzést, s a szurtos gyerekkéz kenyérhéjat majszolt. A kislány boldog volt. Alig vette észre, hogy nem sokkal később a tömeg zsörtölődve oszolni kezdett. A kenyér elfogyott. A tágra nyílt szemek köré dermedt döbbenet ült.
- Szegény mama, nem ehet kenyeret - suttogta és hirtelen futni kezdett a kicsinyét cipelő asszony után.
- Néni! Néni! - kiáltozott torkaszakadtából - csak egy karéjt tessék adni a kenyérből! Csak az anyukámnak! Néni!
De a tömegbe rejtett anya eltűnt. A kislány szemét könnyek lepték el, és arra gondolt, hol keresse babáját, ha otthon büntetésből ismét eldugják.
Egy ideig megrökönyödve állt, nehezen szánta rá magát az indulásra. Lassan kezdett lépkedni. Azon töprengett, milyen hihető mesével igazolja eredménytelen megérkezését. Csak akkor beszélhetne előzékenységéről, ha kenyeret tartana kezében, de így őszinteségét verés követné. Szomorúan és kényelmesen ballagott, hogy minél távolabbra halassza az elképzelt következményeket. Bámészkodva kavicsokat rugdosott.
Elhaladt valamilyen műhely mellett, s mert a nyitott ajtó érdekes képet tárt föl, visszafordulva benézett. Figyelte a sarokban lobogó tüzet, az izzadó és termetes férfiak munkáját. Nehéz vasdarabokat emeltek, és fásult beszélgetéssel tarkították görcsös szorgoskodásukat.
A kislány a járkálók taszigálása ellenére ámulva torlaszolta a kijáratot.
– Mit ácsorogsz az ajtóban? – mordult rá egy tagbaszakadt férfi. Az erélyes felszólításra összerezzent, felnézett az izmos óriásra, de nem moccant.
– Nem hallottad mit kérdeztem? Na gyere csak ide, mindjárt bedoblak a tűzbe, hogy ne legyél útban senkinek – szólt fenyegetően, és nevetett. Ijesztgetése nem ért célt. A kislány elég értelmes volt ahhoz, hogy az ugratásokat a valós veszélyektől megkülönböztesse. A gúnyos arckifejezéstől és hahotázástól azonban visszahőkölt. Némán hátat fordított, s az utcán felejtett aggodalmával továbbment. Kényszersétáját egyre hosszabbra ütemezte. Elgondolkodva nézelődött, amikor egy törmelékkupacnál vézna kismacskát fedezett fel. Sajnálkozva közeledett az apró állathoz, de az riadtan elugrott.
- Cic… cicuska, ne félj… ccc… gyere, hazaviszlek – hívogatta a nyeszlett jószágot. Hosszan hajkurászta, becézgette, hol édesgetve csalogatta, hol bosszúsan kapkodott utána. Képzeletben anyját idézte fel, aki sokat mérgelődött a kredencbe is bemerészkedő egerek miatt. – Kenyérre nagyobb szükség lenne, mint cicára – jegyezte meg végül, és visszatért saját útjára. Valamilyen kárpótláson járt az esze, amivel enyhíthetné szülei haragját.
Az újabb verés felé bandukolva belesett az udvarokba, és egyszer csak… Megvan a kárpótlás! Ez az, ami otthon nagyon kell.
Az egyik ház udvarán vastag kötéltekercset látott meg. Ilyet keresett apja a múlt héten, még a szomszédokat is bejárta, hogy kölcsön kérjen. Senkitől se kapott megfelelőt. Vajon mire akarta felhasználni? Fontos lehetett, mert gyakran emlegette.
Bármi is történjen, ezt a kötelet megszerzi. Hiába kérné, nem adnák neki önként. Az embernek a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokra is szükségük van. Ez akkor fogalmazódott meg benne, amikor apja néhány tégla miatt összeveszett valakivel. A kötelet tehát el kell lopnia. Csak ne járkálnának annyian a környéken! Bármeddig is muszáj várnia, elcseni. A leleplezéstől való félelem se űzheti el szándékát.
Letelepedett egy romhalmaz közelében, s az udvart szemmel tartva játszást színlelt. Guggolva motoszkált a földön. A legkisebb veszélyt kínáló alkalomra várt.
Rég elmúlt a reggel, amikor kenyérért küldték. A nap már magasra nyújtózkodott. A korai rövid utat kilométeresre húzta a félelem és a várakozás.
Az udvar csak nem akart elnéptelenedni. Mintha gyanította volna, hogy idegen lábak szeretnének hátára lopakodni.
Egy katonákkal zsúfolt teherautó masírozta végig az utcát. Hosszan nézett utána, és bátyjára gondolt. Keserű emlékként őrzi a búcsúzás napját. Akkor az egyszer látta apját sírni. Azóta, ha bátorságáról, hősiességéről esik szó, büszkeség tölti el. Ritkán érkezik hír a család hőséről, de érzi, hogy él, nem lőtték agyon, ahogy anyja oly gyakran állítja. Nem halhat meg az, akit vakon, szívből szeret. A nyolc év korkülönbség ellenére mindig, mindenhová együtt mentek. Cselekedeteiben példát látott. Egyszemélyben apját, testvérét, sőt anyját, igazi anyját látta benne. Emlékezetében fürdeti, öltözteti, mesél neki. A babát is tőle kapta. Sárosan hozta, azt mondta, árokban találta. Lesikálta, és most ez a baba hordozza bátyja iránti szeretetét.
Sikítva hasította végig a napfényt a légi veszélyt jelző sziréna. Fenyegetéseket szórva vonyított, s az emberek rémülten rohantak a pincékbe. A kislány is tudta, mit kell tennie, de lába földbe gyökerezett. Az udvarra bámult, amely pillanatok alatt kiürült.
„Most kell ellopni a kötelet” – futott át az agyán, s máris a tekercsnél termett. Nehéz volt, de két kézzel erősen megmarkolva fölemelte, és száguldott vissza az utcára. Megfagyott a vér az ereiben, amikor észrevétlen karon ragadták. Felvillant benne, hogy rajtakapták, de mégsem…
- Mit csinálsz itt? - förmedt rá egy aszott arcú férfi, s már húzta is magával.
A következő percben emberek gyűrűje vette körül egy dohos óvóhelyen. Kintről rémületes csattanások hallatszottak, és dübörgésüktől zengett a fal. De a kötél megvolt. Végre nyugodtan mehet haza. Lelkiismeretfurdalás nélkül szorongatta szerzeményét, hitt annak szidalmat csökkentő erejében.
A félelem a szabadból a sötét pincébe húzódott. Mindenkit megkörnyékezett, csak a kislányt kerülte ki. Arca kisimult.
Bár megértette a körülötte táncoló háború rémtetteit, szívében még nem élte át, milyen érzés, ha elragad valakit. Az emberekből suttogó érzéstől mindig szorongani kezdett. Remegve élte át a kritikus perceket, riadalma azonban pillanatok alatt lelohadt, s folytatta keservekkel megszokott hétköznapjait.
Valaki őrjöngve felzokogott. Fürkészte a könnyáradat forrását. Valahonnan a sarokból jött. Mire rátalált volna, lefújták a riadót. Az emberek kissé megkönnyebbülten igyekeztek kifelé, túlélő dolgaikra.
Összefércelt fényfátyol köszöntötte a kócos copfokat. A kötéltekercs széles, kacskaringós sávot rajzolt szaporán a földre. Új tulajdonosának még eszébe jutott, hogy az elmaradt kenyér helyett valamilyen ennivalót is jó lett volna keríteni, de mire gondolatai végére ért, egyre gyorsuló lépteire ajtó nyikorgása tett pontot.
- Hol voltál? - fogadta apja robbanó kitöréssel.
- Nem kaptam kenyeret, de hoztam kötelet - jött az ijedt válasz.
- Azt kérdeztem, hol voltál ilyen sokáig? - ismétlődött erélyesebben a felelősségre vonó kérdés.
- ...
- Nem hallottad, mit kérdeztem?!
- Szereztem kötelet édesapámnak.
- Kötelet?! Majd adok én neked kötelet! – ordította, és lendült az ökle a lány felé - Nesze neked kötél! Miért küldtünk reggel? Kötélért vagy kenyérért? Hol a kenyér?
- Nekem már nem jutott - zokogta a kislány -, de hoztam édesapámnak kötelet.
- Hagyd már abba! Ne feleselj! Kiverem én belőled ezt a kötelet! Vagy talán kenyér helyett akarod megenni? Anyád betegen fekszik és te csavarogsz?! Nincs elég bajunk, még idegesítesz is bennünket?! Ezt kellett megérnem, hogy ilyen kölyköm legyen!
- De édesapám, én jót akartam.
- Fogod be a szád? Miféle jóakarat az, ha valaki ijesztgeti a szüleit? El se tudtuk képzelni, mi történhetett veled!
Az apa szemei kimeredtek, és ahol érte, dühösen ütni kezdte a gyönge testet. Felgyűlt aggodalma, mint a vihar, mennydörgött, arcán izzott az indulat.
Ne bántson édesapám, máskor hamar hazajövök, megígérem. Bocsánatot kérek!
Könyörgése nem lágyította meg apját. Eres kezek cibálták vékony hajfonatát, tépték foltozott ruháját.
- Jaj, ne üsd már annyira! Nem látod, az orra vére is megeredt - vánszorgott ki recsegő ágyából az anya.
- Nem érdekel! Majd megtanítom én a rendre! Engem többé nem fog kiborítani, azt garantálom! Te nem voltál ideges? Már elfelejtetted? Mást se hallottam tőled, csak hogy hol lehet ilyen sokáig, és biztosan baj érte.
Az anya védelmezni próbálta gyermekét, de az apa ellökte.
Miután kitombolta mérgét a haragos indulat, a csukladozva síró kislányt belökte egy sarokba. Alig mert megmozdulni. Amikor apja hátat fordított neki, magához rántotta közelben leejtett babáját.
- Nem hallgatsz el azonnal?! - dörrent még egyszer a vihar vége, s a zokogás rázkódó vívódásba borult.
Sokáig gubbasztott nyöszörögve a sarokban.
- Nem lesz még elég?! - mordult újra apja, és ekkor ismét felvijjogott a sziréna.
- Nahát, ilyen rövid idő alatt már másodszor! Gyorsan menjünk innen! - sürgette az anya.
- Nem! Itt maradunk! Ez jó lecke lesz neki!
- Megőrültél? Tudod, mit csinálsz?!
- Te mehetsz! Mi ketten maradunk!
- Ne bolondozz! - üvöltött az asszony, és vitte volna magával babáját szorító gyermekét, de tomboló férje lefogta.
A kislány most igazán félt. Harapta a rongyemberke ép kezét, és elmosódva megjelent előtte bátyja alakja.
- Egész délelőtt izgultunk miatta, és a kisasszony csellengett! Most csak tudja meg, milyen is az, ha aggódunk miatta! Kötelet hozott kenyér helyett! Lopta valahol! Hát erre tanítottam én?! Holnap visszaviszed oda, ahonnan hoztad! Megértetted?! Nem fér a fejembe. Maradj csöndben asszony! Mit nyavalyogsz a fülembe?! Azt mondtam, itt maradunk, mese nincs! Majd adok én neki köte...

Nagyanyó fehér haját mindig fekete kendő fedi. Ha a régi időkről beszél, a szemei csillognak. Akkor is mosolyog, amikor újra és újra, immár ki tudja, hányadszor kezd bele a szobája sarkában koszosan tekergő kötél múltat idéző történetébe. Nagyanyó a fájdalmát évtizedek óta mosoly mögé rejti.
- Ha az élet dudvái közt virágot keresel, képzeletben változz pillangóvá, és meglátod, nyomban ezer színes szirom tárja ki karját feléd, hogy megpihenj rajtuk - mondja nagyanyó, akinek arca csak ilyenkor válik réveteggé, mintha a lelke mélyén egy-egy megkövesedett perc örökségét hordozná.

Lutra Creative Commons License 2012.07.19 0 0 1

Kormos Franciska
/Kacat/

Boldog szülinapot anyuci!
2009.01.29


Hideg volt a szobában, ahol a csöpp gyermek a nagy ágyon feküdt. Anyja pólyába burkolta és a hatalmas dunna szélével is letakarta, meg ne fázzon a fűtetlen lakásban.
A sarokban ugyan állt egy szenes kályha, de az apa hiába akart tüzet rakni benne, a lángok nem csaptak föl, csak a lusta parázs mutogatta magát.
- Vizes itt minden, én már nem tudok csodát tenni - hajtogatta idegesen az apa, miközben papírral és kukoricacsuhéval élesztgette a tüzet mindhiába.
A kályha néha pöfögött, füstöt prüszkölt, de mint egy örökalvó mormota, aki esélyt sem ad az eredményes ébresztgetésnek, tovább szendergett magában. mintha azt gondolná, minek a szorgos igyekezet ott, ahol üveg helyett papírok és rongyok feszülnek az ablakkeretek között.
- A gyerekek megfagynak, csinálj már valamit! - mondta az anya férjének, aki piszkavassal a kezében nógatta a parazsat.
- Mit csináljak? Szóltam nem egyszer. Azt mondták, hozzák még ma.
- Szóltál, szóltál. Nem szólni kell, hanem az asztalra csapni. Légy férfi! Hát mindent én intézzek el? Nézd a két nagyot, ott dideregnek az asztalnál! Nézd meg őket jól!
Az apa az asztal felé tekintett, ahol a lányai csodálkozó tekintettel meredtek hol rá, hol az anyjukra.
- Megígérték. Jönnek, csak kicsit később, talán közbejött nekik valami.
- Mi jött volna közbe? A kocsma? Meg kellett volna várnod őket, nem virágért rohangálni! Nincs pénzünk kenyérre, és te virággal állítasz be! Nem fogom föl ésszel! Üvegre van szükségünk, hogy a gyerekeid ne dideregjenek, hát nem érted? Nem az én születésnapom a fontos, hanem a gyerekek egészsége! Te álmodozó!
- Tavaly hogy őrültél a rózsáknak. Hát nem emlékszel?
- Hol van az már! Nagyot fordult a világ azóta. Most a saját házunkban lakunk, nem anyádéknál és a fiúnk is megszületett.
Az apa újra megpróbálta felkelteni a lángokat, de nem sikerült neki.
Az ágyon a csecsemő felsírt. Anyja odalépett hozzá és rátette a kezét a pólyából és a takarók alól épp csak kilátszó arcocskára.
- Szegénykém, olyan hideg - mondta és leheletével próbálta kicsit fölmelegíteni.
- Ha berakták volna az ablakot, talán még nem is kéne fűtenünk - suttogta csak úgy magának.
- Megyek, megnézem, mi újság, hátha tényleg a kocsmában időznek - szólt az apa és magára vette nehéz, fekete kabátját.
Az anya nem nézett utána. Síró kisfia mellé feküdt, hogy nyugtatgassa.
Az asztalnál ülő nagyobbacska lányok egymásra pillantottak. A daróctakaró úgy terült rájuk, hogy a széket is takarta, mintha bizony azt is melengetni kéne.
- Te, tudod, miért cserélték ki a kályhát? - kérdezte a kisebb, úgy 6 éves lehetett.
- Az Dóra nénié volt és visszakérte.
- De utálatos!
- Miért lenne utálatos? Övé volt.
- De Dóra néniéknél nem született kisbaba, és náluk van ablak is..
- Az miindegy. Ő is fázik.
- Mi lesz most velünk?
- Nagyanyótól kapunk kályhát holnap, Tamás bácsi akkor tudja elhozni.
A gyerekek gondolkodóba estek és magukra húzták a lecsúszni készülő meleg pokrócokat.
- Szerinted, miért vagyunk szegények? - kezdte a beszélgetést újra az idősebb.
- Nem tudom. Lehet, hogy a szegénység a jó embereket szereti. Úgy mint a cseresznyét a kukac.
- Dóra néniék is jó emberek, mégse szegények.
- Ők nem jók!
- Miért ne lennének azok, hát nem tőlük kaptuk kölcsön a kályhát?
- De visszakérték. Éppen most, amikor öcsike megszületett. És náluk nincs is gyerek.
- Viszont Dóra néni öreg és beteg. Folyton fáj a lába.
- Dóra néninek nyáron is fájt a lába. Neki mindig fáj.
A gyerekek fülelni kezdtek, mert a kutya, a zsömle színű házőrző hangos ugatásba kezdett.
- Lehet, hogy megérkeztek az üvegesek? - tette fel a kérdést az idősebb és ugrani akart az ablakhoz, hogy kinézzen, de amint fölállt, azonnal visszahuppant a székre. Az ablakon most nem lehet kinézni, feslett rongyok takarják el a kilátást. Az ugatás lassan csillapodott, s ők hiába lesték az ajtót, az nem szándékozott kinyílni.
- Tudod mit? Rajzoljunk, amíg megérkeznek - indítványozta egyikük.
- Rajzoljunk? Mit?
- Nem is tudom. Mondjuk anyusnak virágot a szülinapjára.
- Virágot? - kuncogott az ötletadó - annak aztán nem örülne.
- Miért?
- Apusét is ki akarta vágni, olyan mérges lett, amikor meglátta. Rajzoljunk inkább függönyös ablakot! Na mit szölsz hozzá?
- Az jó gondolat! Én azért muskátlit is teszek a párkányra.
Csak néhány papírt találtak a komódon, azok is gyűröttek voltak és az egyik oldalukat valaki teleírta számokkal.
- Nem baj, ha szépek lesznek a rajzok, mindenki azt fogja megnézni, nem a számokat.
Erre a két kislány jéghideg kézzel, amit éppen csak kidugtak a pokróc alól, belekezdett a rajzolásba. Akadt néhány színes ceruza is, így szép lassan elkészült az ablak pöttyös függönnyel, muskátlival és a beillanó napsugárral.
- Tudod, mit? Címnek ráírom, hogy boldog szülinapot anyuci - suttogta a nagyobb, aki kicsit büszkélkedni akart azzal, hogy ő már ismeri a betűket.
- Az jó. Minden betűt más színnel írj!
Majdnem kész lett mindkét remekmű, amikor a kutya újra ugatni kezdett, és hangzavar szűrődött be a kertből.
- Jönnek! kapta föl a fejét az idősebb - Dugjuk el gyorsan! Az enyém még nincs kész. De hová?
- Dugd a szekrény alá! Az enyém se készült el. Gyorsan, gyorsan!
A gyerekek sietős mozdulattal a szekrény alá csúsztatták a papírokat, anyjuk észre se vette, amikor az ajtónyitás zajára fölemelte a fejét. Arcán fáradtság ült, szemeit a pihenés nem fényesítette ki.
- Megjöttünk - mondta az apa, aki mögött két ember lépett be, kezükben a megrendelt, újságpapírokba csomagolt üvegtáblákkal.
- Nem hiszem el! Ezt meg hogy csináltad?
- Ne ostorozza jó asszony az urát, éppen jöttünk az utcán magukhoz, amikor találkoztunk - szólalt meg a tömzsi alkatú, kerek arcú férfi.
- Előbb kellett volna maguk elé mennie, hogy hamarabb jöjjenek.
- Ej, de vicces kedvében van - válaszolt a tömzsi, majd hozzáfűzte - ha magácskával találkoztunk volna, meghívtuk volna egy kis lélekmelengető itókára. Látja, miről maradt le?
Az anya döbbenten meredt rá, ő nem volt ilyen beszédhez szokott az ura mellett, majd miután rendezte a gondolatait, indulatosan megszólalt.
- Ide figyeljen jó ember! Ha nem vacogna a három gyermekem, akiket maga észre se vesz, eszembe se jutna magához fordulni. Inkább megfagynék, de nem innék a maga itókájából egy kortyot sem. Megigérték már tegnap, hogy jönnek, aztán ma reggel újra, és már mindjárt este van!
- Ne háborogj már - szólt közbe a férj - a viccet sem ismered?
- Neked ez vicc? Agyon izgulom magam a gyerekek miatt, és te ezt viccnek tartod?
- Fiatalasszony, itt vagyunk, láthatja, csináljuk a dolgunkat - szólalt meg a bajszos mester, és letépte a papírokat meg a rongyokat az ablakkeretről. Az anya elhallgatott, majd két nagyobbacska lányát is a széles ágyba parancsolta, a duzzadó dunna alá.
A gyerekek szótlanul nézték a mesterek munkáját, s a dunna alatt megfogták egymás kezét. Teljesen elfeledkeztek a szekrény alá rejtett rajzukról. Figyelték a felnőttek beszélgetését, amiből annyit sem értettek, amennyit a vasárnapi misén az öreg pap intelmeiből.
Amikor a mesteremberek elkészültek, apjuk megkínálta őket vörös borral, amiben a lámpafény csak rövid fürdőt vehetett.
- Viszontlátásra jó asszony! - mondták búcsúzóul az anyának, de ő csak halkan, alig halhatóan felelt. Újra bebújt kisfia mellé a dunna alá, hogy megszoptassa őt.
- Ugye, milyen szép az ablak? - kérdezte a kicsi lány a nagyobbtól - most látjuk az eget is.
- Aha, szép.
- Nézni fogom egész estig.
- Megunod.
- Soha se fogom megunni! Olyan szép, hogy már nem is fázok.
- Jó neked. Én még igen.
- Akkor gyere, bújjunk össze és aludjunk. Ha alszol, te se fogod érezni, hogy fázol.
Átkarolták egymást és a hidegtől kimerülve lassan mindketten elaludtak.
Másnap, amikor reggel fölébredtek harsányan sütött be a nap a szobába. A kisebbik nyitotta ki előbb a szemét. Az ablakra nézett és felugrott.
- Nézd, csoda történt! - rázta fel a testvérét - gyorsan nézz oda!
A két gyerek szeme kikerekedett.
Az ablaküvegre ragasztva a saját eldugott rajzaik díszlettek. A papíron a betűket valaki szépen, ívesen rajzolta meg.


Boldog szülinapot anyuci!

Lutra Creative Commons License 2012.07.19 0 0 0

Kormos Franciska
/Kacat/

Út a bogárparadicsomba
2009.01.28


  Gyönge volt és nagyon apró. Elveszett a tenyeremben. Óvatosan kellett tartani, nehogy baja essék. Mindenáron meg akartam menteni. Az élet a törékeny testben is élet, csak sebezhetőbb, kiszolgáltatottabb.
Ültem az asztalnál és arra gondoltam, hogy most rajtam múlik minden. Ritkán történt ilyen, és ettől nagyon fontosnak éreztem a helyzet adta két utat. Az egyik teljes odaadást követelt, a másik azt sugallta, ne törődjek semmivel, hiszen a világ zajlása törvényszerűségeken alapszik, aminek részese vagyok csupán, de csöppet sem a megoldója.
  Tenyeremben csitult a pihegés, s én megijedtem. Furcsa. Az ijedtség is mennyire tudja terelni az ember döntéseit! Nem, nem szabad a közönyt választanom. Nem tehetem akkor sem, ha mások szemében ezt látom, mert csak azzal vállalhatok közösséget, amit én érzek, s ami az én lényemből fakad.
Puha rongyra tettem, be is takargattam.
  Tudtam, hogy a padláson félrehajítva hever egy rozsdás kalitka, gondoltam, elkérem.
- Azért a lomért másszak föl a létrán? - kérdezte anyám, aki mindig két lábon járt a földön, és hűvös fejjel gondolkodott.
- Másképp nem marad életben - válaszoltam.
- Millió madár elpusztul a világban, sokat le is lőnek, eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy?
- Nem! - válaszoltam határozottan, mert akkor már tudtam, hogy én ezt a kis pihést, amit az öcsém talált valahol az erdőben, meg akarom menteni.
  Anyám végül lehozta a kalitkát, szalmát tettünk bele és pihécském a rongyról beköltözött új lakhelyére..
Megoldódott az otthona, és új kihívásokra kellett koncentrálnom. Vajon mivel kell etetni egy kicsiny pelyhedző madarat? A kis pihés, mint szarka jött el erre a világra. Fekete tollai közül néha kidugta a lábát, és kitátotta a csőrét, jelezvén, hogy ő bizony már létezik és éhes is.
  Mit eszik egy szarka? Ez volt a következő kérdés. Bogarakat minden mennyiségben. Hát ez nem fog menni. A bogaraktól undorodom, kivéve a katicától, amit részben hol szedjen össze az ember gyermeke, részben meg nem vágyom katicabogár áldozatra. A bogarakról le kell mondani. Hát akkor mit egyen szegény pihéske?
  Május vége volt, vagy talán június eleje. Hurrá! Éppen ért a cseresznye, amivel tele volt a kosár.! Pihéském vajon megelégszik-e a piruló gyümölccsel? Nem háborodik-e fel csípőre tett szárnyakkal, hogy nem ízes bogarakat kap? Kísérletezni kezdtem. Csórikám ott gubbasztott a rozsdás kalitkában, és csak két dolgot tett. Aludt, vagy kárált. Éhes volt. Az előre kimagozott cseresznyét ujjaim közé vettem és izgatottan a csőrébe adtam.
No, mi lesz? Lenyeli-e vagy sem? Megrázta a csőrét egyszer-kétszer, aztán nyelt egy nagyot. -  - Hurrá! - kiáltottam, és szélesen mosolyogtam.
- Na, látod kiskomám! Nincs finomabb falat a cseresznyénél! Ha akarod, mind neked adom, csak maradj életben!
  Sose gondoltam, hogy a madarak torkosak. Hát az én icipici szarkám annyi cseresznyét evett egy nap, amennyit én egy hét alatt sem. Eleinte 10-15 percenként rázendített a házat betöltő csöppet sem csicsergő hangra, a család tagjai úgy egy hétig a fejüket fogták, mondván: te jó ég, mi lehet szarkánk cseresznyét befogadó torkában! Egy hétig egész nap etettem őt és esténként drukkoltam, hogy éjjel meg ne szólaljon. Szerencsére hagyott bennünket aludni, de reggel bizony ő volt az első, aki a betevőt követelte.
  Sose szerettem korán kelni: az olyan szörnyűséges - hajtogattam ezerszer. De szarkám miatt a szörnyűségesre is ráadtam a fejem. Keltem én, mint a kisangyal, csak ne éhezzen már az a szerencsétlen, és hát, ne halljam az irtóztató szirénázást.
  A következő héten jobb lett a helyzet. Szarkám bendőjét elég volt megtömni fél óránként és azt is megtanulta, hogy elkapja a csőre fölé tartott cseresznyét. Ujjé, mennyire okos az én állatkám! Kicsit később már magától fölszedte a leejtett szemeket, így rászoktam arra, hogy 2-3 órára bekészítsem az eleséget.
Aztán egy szép nap elkezdte emelgetni a szárnyait. Egyre ficánkolóbb lett, nézelődött jobbra, balra, a tekintetét sokszor fordította arra, ahol mozgást látott.
A pici tollgombóc megnőtt és láthatóan vágyott a nagyvilágba.
  Meleg délután volt, amikor első sétáját tette meg az előszobában. A kalitkája ajtaját kitártuk, s ő lassan, komótosan kibújt rajta. Eleinte nem mert a kalittól nagyon távol menni, de félelmét leküzdötte a felfedezések öröme. Szárnyait mind sűrűbben emelgette, és egyszer végre sikerült felszállnia a székre.
- Ügyes vagy kiskomám! – mondtam, és elhatároztam, hogy átadom neki a fák, bokrok közt viruló szabadságot. Jól emlékszem arra a napra, amikor először tipegett ki a teraszra. Lepedő lebegett az ajtón, játszott vele a szél és a közeledő nyár hangulata toporgott a házak közt.
  Az események fölgyorsultak.
Szarkám egyre nagyobb távolságokra röppent el, míg végül eltűnt a hatalmas cseresznyefa levelei között. Azt hittem, nem jön vissza. Nem így lett. Estefelé fáradtan betipegett a lengő lepedő alatt a lakásba, egyenesen a kalitkája felé tartva. Igy teltek a napok. Reggel ment, este jött, s én mindig elcsodálkoztam azon, hogy még  él. Sőt, nemcsak éldegélt, hanem rendre meglepett különféle csillogó csecsebecsékkel. Kaptam tőle tűt, üvegszilánkot, madzagot, félbetört sörös üveg kupakot. Ezek a tárgyak nekem mind azt jelentették, hogy aznap merre vette útját. Talán szarkám megismerte a cseresznyét folyékony állapotban is?

  A meglepetést meglepetésre halmozta.
Egyszer egy nyári vihar tévedt felénk. Sötét esőfelhők tartottak gyűlést az égen, és borongós ábrázatukkal néztek le a föld megannyi kincsére. Morogni kezdtek, s mintha tenyerükkel akarnák megmarkolni a házakat s a kerteket, úgy csapott le az eső a világ köröttünk lévő szegletére. Az utcán az emberek szaladva ereszek alá menekültek, a kutyák az útszéli autók alá bújtak.
A felhők jól összevesztek, s mint akik örökre megharagudtak egymásra, úgy oszlottak hirtelen szét.
Biztos voltam abban, hogy a szarkám odalett. Oly gyöngék voltak még a szárnyai!
  Amint búslakodtam magamban és a házról a földre ugráló esőcseppek zenébe illő hangját hallgattam, tekintetem a lebegő ajtófüggöny alatt, egy kis árnyékra tévedt. Nyomban megláttam őt. Mínt ki hírt hozott, úgy tipegett be, ázottan, szárnyait leeresztve. Nagy hangon a kalitkája felé vette útját.
- Hát te itt? - kérdeztük többen is, mintha kánont dalolnánk. De ő csak komótosan bújt a kuckójába, és ránk se hederítve harsogta a magáét.
Ez volt a nagy életpróba, gondoltam, és többé nem féltettem.
  Az idő újra meleg lett, a reggelek újra tőle zengtek. Szarkánk nagy legény lett, vagy madárberkekben csinos leányzó, akiért odavan a szarkabanda.
Nem aggódtam érte.
  Egy délután a napsütésben valamilyen könyvet olvastam. A szomszédból zene bukdácsolt felém és szellő simogatta arcomat. Hirtelen egy bogár csapódott a hajamba, megijedt ő is meg én is és mindketten igyekeztünk megválni egymástól. A bogár ficánkolásával úgy belegabalyodott a hajszálakba, hogy abból szabadulni már nem lehetett. Ijedtemben előkaptam kisollómat, amit mindig magamnál hordtam, mint mindenfélére alkalmas kis szerszámot és levágtam az összekuszált tincset. A gubanccá vált hajszálak az ölembe hulltak, benne a bogárral. Néztem a szabadulni akaró fekete rabot és ahhoz se volt merszem, hogy lesodorjam a földre. Egyszer csak, valahonnan a semmiből elém röppent az én szarkám. Rászállt a terasz korlátjára, forgatta a fejét, majd gyorsan az ölembe ugrott, és hamm, bekapta a bogarat úgy ahogy volt hajastól. Ezután rám nézett, mintha várna még tőlem elemózsiát, attól aki sose adott neki finom bogárpecsenyét, csak cseresznyét.
- Látod, ez a legjobb csemege - tükröződött a szemében, vagy én képzeltem bele, nem tudom.
- Nincs több inyencség a kamrában - feleltem nevetve, mire úgy döntött, megy máshová szerencsét próbálni. És elröppent.
Másnap reggel valami nagyon hiányzott. Füleltem, de nem hallottam szarkám jól ismert reggeli köszöntgetését. Egész nap vártam őt. Hiába. Cseresznyés szarkám soha többé nem került elő.

Vajon mi lett vele?

Lehet, hogy új életmódot választott? A hajas bogárpörkölt ráébresztette arra, hogy finomabb ízekre is szert tehet, ha tőlem elszakad?

  Ha már így esett, hát nem bánom! A mai napig is abban reménykedem, hogy rátalált valamilyen bogárparadicsomra, ahol vígan éldegélt még nagyon sokáig.

Lutra Creative Commons License 2012.07.19 0 0 topiknyitó

Az időrendiségre nem mindig tudok ügyelni, ezért elnézést kérek.


Karak

 

*****

 

Kormos Franciska

/Kacat/

Kinél van az igazság?
2010.06.05.

 

        A csatából hazatérő hős katona lassan ballagott. Arca fájdalomtól torzult, szemeiben homály gyászolta az elesett barátokat. Lelkében űrt érzett, életét széttörtnek látta. Útja során azon gondolkodott, hol maradt az igazság érzése, ami a csatába indulásakor ott keringett az ereiben. Hova lett a meggyőződés, amiről hitte, hogy az az igazság. Fáradtan baktatott, míg elért egy forráshoz. Lehuppant a fűbe és megkérdezte a buzgó forrást. - Az igazság? Itt van a szemeid előtt. Magamban hordozom,a csörgedezésemben. Ez az élet igaza. Engedelmeskedni a lassan bontakozó történéseknek, mert övék a hatalom, aminek gyermeke vagy. Jön és távozik. Nem kérdez, csak felel. A katona elgondolkodott ezen és továbbment. Meglátott egy patakot, vígan keringőzött a kavicsok közt, hát leült mellé egy kőre. - Az igazság velem folydogál, - mondta - ez az élet igaza. Nem megalkudni a történésekkel, irányítani, alakítani kell mindent, hiszen testvéred ő,akivel együtt aratod le a hétköznapok termését. Vizem az igazságra támaszkodva kerülgeti az akadályokat. A katona továbblépegetett kimerülten, lábait nehezen emelgetve. Egy folyót pillantott meg a távolban. A partjainál megállt és nekidőlt egy fának. - Az igazságot keresem - mondta. A folyó válaszolt. - Az igazság titkát én rejtem, ez az élet igaza. Sebességembe zártam. Szilaj hullámaim azt tanítják, hogy történetedet magadnak kell megírni, mert gondolkodásod öntudatra emel, s a legfontosabb láncszem díjával ajándékoz meg. A történések szülője vagy. Az események tőled függnek. Láthatod, sodrom sorsomat az igazság tudatában. A kiszolgált katona elindult, és egy rétre ért. Leheveredett s az égre nézett. Igazság... Mennyi vélemény, elgondolás! Melyik a valóság? Megeredt az eső. Engedte arcára peregni a cseppeket. Frissítő égi könnyek hűsítették fájdalmát. Az eső nem felelt a nagy kérdésre. Csak hozta enyhítő simítását. Az ő igazságát. Azt, amivel a forrást, a patakot, a folyót táplálja. A katona ekkor jött rá arra,hogy az igazság maga a szeretet,amitől él és mozog minden, mindenki. Ami csillog a vizeken.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!