Keresés

Részletes keresés

Psziche Creative Commons License 2014.11.14 0 0 141

Elérkezettnek láttam az időt, hogy beszerezzem végre Manuel Francisco Reina: Los amores oscuros (Sötét szerelmek) című regényét. Meglehetősen pesszimista voltam, mikor azt hittem két és fél évvel ezelőtt, hogy életem hátralévő része nem lesz elegendő az elolvasásához. Most már tudom, nem rinyálni kell, hanem tanulni, mert azt nem várhatom, hogy bárki is lefordítsa nekem ezt a 600 oldalas könyvet.

Ráadásul meg is szerettem nagyon a spanyol nyelv tanulását.

 

Ilyen a borítója az én új kincsemnek:

 

Előzmény: Psziche (-)
Psziche Creative Commons License 2014.11.06 0 0 140

Nemrég olvastam el spanyolul Lorca egyetlen filmforgatókönyvét, melyet 1929-ben írt New Yorkban. A meglehetősen elvont, szürreaista stílusú forgatókönyvre nagy hatást gyakorolt Buñuel és Dalí híres némafilmje, Az andalúziai kutya, mely ugyanakkor nagyon sértette is a költőt a rá vonatkozó, bántó célzásai miatt.

Az Utazás a holdra címet viselő, rendkívül nyomasztó képeket felsorakoztató mű Federico akkori gyötrődő lelkiállapotát tükrözi. Mint korábban írtam az életrajzban, már a New York-i utazás előtti évben súlyos depresszióban szenvedett, mert úgy érezte, mindkét nagy szerelme, Emilio Aladrén és Salvador Dalí is elhagyta és elárulta őt. A külföldi út valójában menekülés volt, de New York embertelen légköre a gazdasági válság idején egyáltalán nem tett jót az érzékeny lelkű költőnek. Itt alkotta meg élete legkeserűbb írásait.

A forgatókönyv néhány motívuma fellelhető A költő New Yorkban kötet verseiben, A közönség drámában és Lorca akkoriban készített rajzain is. A nehezen értelmezhető írás inkább csak érzéseket közvetít, és aki nem ismeri Lorca életét, személyiségét és műveit, annak nehéz lehet bármit is kezdeni vele. Ennek ellenére úgy gondoltam, érdekességként közzéteszem, mert tudtommal soha nem jelent meg magyarul.

 

A forgatókönyvből végül Frederic Amat rendezett filmet, melyet 1998. nyarán, Lorca születésének 100. évfordulóján mutattak be Madridban, a Reina Sofía Múzeumban.

A neten egyelőre nem találtam meg a filmet, csak egy nagyon rövid összeállítás van róla a youtube-on, és persze igen sok olyan film létezik, mely Lorca nevét használva egyáltalán nem vagy alig követi a forgatókönyvet.

 

 

Utazás a holdra

(némafilm forgatókönyv 72 képben)

 

 

Fehér ágy szürke fallal. A takarókon a 13-as és a 22-es szám táncol. Egyre több szám jelenik meg, míg parányi hangyákként ellepik az ágyat.

 

Egy láthatatlan kéz letépi a takarókat.

 

Nagy lábak futnak gyorsan fekete-fehér rombuszmintás, túlméretezett zoknikban.

 

Ijedt fej figyel egy pontra, majd áttűnik rajta egy drótfej a háttérben vízzel.

 

A „Segítség! Segítség! Segítség!” felirat egy női nemi szerven mozog fel-le.

 

Hosszú folyosón fut végig a kamera.

 

Az éjszakai Broadway látképe ingamozgásban, majd mindez átúszik az előző képbe.

 

Hat láb leng nagy sebességgel.

 

A lábakon reszkető kezek csoportja tűnik át.

 

Dupla képen a reszkető kezek és egy síró kisfiú.

 

Kettős kép a síró kisfiúról és egy nőről, aki ütlegeli a fiút.

 

Ez a jelenet ismét a hosszú folyosó képébe úszik át, melyen a kamera gyorsan végigfut.

 

Kettős kép egy közelről fényképezett szemről és halakról, majd áttűnés.

 

Gyors zuhanás egy kék hullámvasúton, közben a „Segítség! Segítség!” felirat olvasható.

 

A „Segítség! Segítség!” felirat minden betűjén lábnyomok tűnnek át.

 

Minden lábnyom átalakul selyemhernyóvá falevélen, fehér háttér előtt.

 

A selyemhernyókból nagy halott fej lesz, a halott fejből pedig holdas égbolt.

 

A hold eltűnik és megjelenik egy rajzolt fej, mely hány és kinyitja, becsukja szemeit, majd a kép áttűnik.

 

Két kisfiú közeledik énekelve, csukott szemekkel.

 

Az éneklő kisfiúk feje tele van tintafoltokkal.

 

Fehér kép, melyre tintacseppek szóródnak. (Mindez gyors és nagyon ritmusos.) Itt megjelenik egy írás: „Nem erre van.”

 

Ajtó.

 

Kilép egy fehér köpenyes férfi. A másik oldalról egy meztelen kisfiú jön fekete-fehér nagy négyzetmintás fürdőruhában.

 

Közelkép a fürdőruháról és ugyanakkor egy hal képe.

 

A köpenyes férfi bohócruhát nyújt oda a fiúnak, de az visszautasítja. Akkor a köpenyes férfi megragadja a fiú nyakát, aki felsikolt, de a férfi betömi a száját a bohócruhával.

 

Közeli kép a kezekről, amint erősen fojtogatnak a bohócruhával.

 

Áttűnés egy kettős képbe: tengerikígyók akváriumban, rákok ugyanabban az akváriumban, majd halak ritmikus képváltással.

 

Közelről mutat a kamera egy eleven halat tartó kezet, míg a hal el nem pusztul, majd a nyitott szájacskára teljesen ráközelít az objektív.

 

Közelkép a kis száj belsejében két haldokolva ugrándozó halról. Ezek kaleidoszkóppá alakulnak át, amelyben száz hal vergődik agonizálva.

 

Felirat: „Utazás a holdra”

Egy szobában két fekete ruhás nő sír lehajtott fejjel ülve egy asztalnál, melyen lámpa van. Kezeiket az ég felé nyújtják. Képek a mellekről és a kezekről. A hajuk az arcukba hullik, torz kezükön drótspirálok.

 

A nők leengedik és az ég felé emelik a karjukat.

 

Egy béka esik az asztalra.

 

Kettős képen a hatalmasnak látszó béka, a háttérben hevesen lengő orchideák. Az orchideák eltűnnek, és megjelenik egy hányó női fejet ábrázoló, nagy rajz, melynek negatív és pozitív képe gyorsan váltakozik.

 

Egy ajtó durván becsukódik, majd újabb és újabb ajtók képe, miközben a karjukat felemelő és leengedő nők is láthatóak. Miután minden ajtó becsukódott előtűnik egy felirat: „Elene Helena elhena eLHeNa”.

 

A nők az ajtóhoz sietnek.

 

Kettős kép: a kamera gyors ritmusban lemegy és felmegy a lépcsőkön.

 

Tripla kép a fel- és lemenő lépcsőkről.

 

Rudak hatolnak át a Szent Radegunda halálát ábrázoló rajzon.

 

Egy gyászruhás nő leesik a lépcsőn.

 

Közelképen a nő.

 

Egy másik, nagyon realista kép a nőről. Spanyol stílusú kendőt visel a fején, vérzik az orra.

 

Dupla képen a nő feje valamint egy vérereket ábrázoló rajz, durva sószemcsékkel.

 

A kamera alulról fókuszál és felmegy a lépcsőn. Fent feltűnik egy fiú aktja. Olyan a feje, mint az anatómiai bábuknak, látszanak az izmok, az erek és az inak. Azután az akton kirajzolódik a vérkeringési rendszer, és az alak maga után vonszol egy bohóc ruhát.

 

Megjelenik a test deréktól felfelé, egyik oldalról a másikra néz. Átúszik a kép egy éjszakai utca képébe.

 

Az éjszakai utcán három fickó látható, a rajtuk lévő kabátok azt mutatják, hogy hideg van. A kabátgallérok felhajtva. Az egyik férfi felemeli a fejét, felnéz a holdra és előtűnik a vetítővásznon a hold. Felnéz a holdra a másik, megjelenik egy madárfej közelről, melynek addig szorítja a nyakát, míg az állat meg nem hal. Felnéz a holdra a harmadik, majd a vetítővásznon egy rajzolt hold látható fehér háttér előtt, ezután áttűnik a kép egy nemi szerv képébe, ami pedig sikoltó szájjá alakul.

 

A három alak futva menekül.

 

Az utcán feltűnik a véreres férfi és úgy áll széttárt karokkal, mint egy kereszt. Ugrálva előrejön.

 

Áttűnés után tripla képen egy útkereszteződés gyorsvonatokkal.

 

A vonatok kettős képpé alakulnak, melyen egy zongora billentyűzete látható és zongorázó kezek.

 

Egy bár képe jelenik meg néhány szmokingos fiúval. A pincér bort tölt nekik, de nem tudják azt a szájukhoz emelni. A poharak elnehezülnek, és a férfiak gyötrő álmossággal küzdenek. Belép egy majdnem teljesen meztelen lány és egy bohóc, majd lassított mozdulatokkal táncolnak. Mindenki inni próbál, de nem képesek rá. A pincér minduntalan tölt a poharakba, melyek már tele vannak.

 

Megjelenik a véreres férfi, aki kétségbeesett gesztusokat mutogat gyors ritmusban. Az összes férfi elalszik.

 

Bután bámuló fej közeledik a képen és békává alakul. A véreres férfi összenyomja ujjaival a békát.

 

Megjelenik egy szivacs és egy bekötözött fej.

 

Áttűnés után egy utca képe. A fehér ruhás lány a bohóccal szalad.

 

Egy hányó fej tűnik fel és rögtön utána a bár összes embere, amint hánynak.

 

Egy lift, amelyben egy kis néger hány. A lány és a bohóc felmennek a lifttel.

 

A liftben megölelik egymást.

 

Érzéki csók.

 

A fiú megharapja a lány nyakát és erőszakosan húzza a haját.

 

Előtűnik egy gitár. Egy kéz ollóval gyorsan elvágja a húrokat.

 

A lány védekezik a fiú ellen, aki nagy hévvel újra megcsókolja őt, és hüvelykujjait a lány szeméhez teszi, mintha bele akarná nyomni az ujjait a szemekbe.

 

A lány sikolt, a fiú leveszi a kabátját és a parókáját, s immár a véreres férfiként jelenik meg.

 

A lány átalakul egy giszből megformált fehér kebellé, melyet a véreres férfi szenvedélyesen megcsókol.

 

A kezek és szájak lenyomatait viselő gipszmell látható a képen.

 

Ismét megjelennek az „Elena elena elena elena” szavak.

 

A feliraton vízcsapok képe tűnik át, melyek hevesen ontják a vizet.

 

A vízcsapokon át megjelenik a véreres férfi holtteste elhagyott újságok és heringek tetején.

 

Egy ágy látható és néhány kéz, mely letakar egy halottat.

 

Egy fiú jön elő fehér köpenyben, gumikesztyűben és egy fekete ruhás lány. Tintával bajuszt rajzolnak egy halott szörnyű fejére és erősen nevetve megcsókolják azt.

 

Temető jelenik meg körülöttük, egy sír tetején csókolóznak.

 

Giccses mozi-csók jelenet több emberrel.

 

Végül gyorsan előtűnik a hold és a szélben lengő fák.

 

Előzmény: Psziche (79)
Psziche Creative Commons License 2014.08.18 0 1 139

Federico halálának évfordulójára

 

 

 

További részletek Ian Gibson Lorca y el mundo gay című könyvéből:

 

Mindenki tudja, hogy Lorca a sokasodó fenyegetések hatására Luis Rosalestől kért segítséget, akinek több testvére is „régi bútordarab” volt a Falangista Pártban, és hogy Luis és családja nagylelkűen befogadták házukba a költőt. Az is köztudott, hogy onnan hurcolták el a Polgári Kormányzóság emberei a nagyszájú Ramón Ruiz Alonso vezetésével, aki a Ceda (Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja) egykori képviselője volt és a költő ellensége.

/Megjegyzés: A 99. és a 100. hsz-ban írtam Lorca utolsó napjairól./

 

Az már nem annyira közismert tény, hogy azokban a napokban, melyeket a Polgári Kormányzóság épületében töltött, Lorcát bántalmazták és megalázták. Nekem nem sikerült megtalálnom a borbély Benetet, akit azzal bízott meg a Falange - ahogy azt Luis Rosales mesélte nekem - hogy ételt vigyen a költőnek a rögtönzött zárkájába. Andrés Sorel viszont igenis rátalált Benetre, aki azt mondta neki, hogy Lorcát „megkínozták, főleg fenéktájékon, buzinak nevezték, és bántalmazták. Alig tudott járni.”

[… ]

José Rodríguez Contreras doktor hallott egy olyan szóbeszédet, hogy a gyilkosok szalagokkal díszítették fel a költőt, puskatussal verték és nevettek rajta, mielőtt megölték. Egy másik doktor, Francisco Vega Díez egy hasonló változatot hallott a bűntény egyik szemtanújától, akit arra kényszerítettek, hogy az egyik kocsit vezesse. Eszerint a költő halála igazi mártírhalállá vált azáltal, hogy sértegették, „vörös buzinak”, „bolsevisztának” nevezték, és hogy a fejét kegyetlenül megverték.

[… ]

Lorcát és három sorstársát – Dióscoro Galindo González iskolaigazgatót és Arcollas Cabezas valamint Galadí Melgar torreádorokat az alfacari Fuente Grande közelében ölték meg. A szép forrást a granadai mórok a „könnyek kútjának” nevezték. Figyeljük meg, mennyire összecseng ez az Álom című verssel, melyet a huszonegy éves Lorca komponált:

 

Hűs forrásnál pihent el a szívem szunnyadozva.

 

(Fonállal kergetőzve

feledés pókja, sződd be.)

 

Hűs forrás vize néki dalait eldúdolta.

 

(Fonaladon fűződve

feledés pókja, sződd be.)

 

Majd fölserkenve szívem szerelmeit sorolta.

 

/Fordítás: Nemes Nagy Ágnes/

 

 

Szintén nem nehéz visszaidézni azt a dalt /a Mariana Pineda drámából/, melyet a nép hangja énekel, s amelyet a mindenki által elhagyott Mariana hall nem sokkal azelőtt, hogy a zsarnok VII. Ferdinánd pribékjei végeznek vele a vérpadon:

 

A patak fövenyében,

mikor senki se látta,

elsorvadt a reményem.

 

/Fordítás: András László/

 

 

Vajon beszélt Lorca a lelke mélyén az ő Marianitájával abban a szörnyű pillanatban? Biztos vagyok benne, hogy így történt.

Gyorsan híre ment a bűnténynek, melyet a Fuente Grandénak nevezett hely közelében követtek el. Joaquín Romero Murube Hét románc című könyvének a kilencedik oldalán (a mű 1937-ben magánkiadásban jelent meg Sevillában, a Lorca haláláért nagyban felelős, kegyetlen Gonzalo Quiepo de Llano városában) található a következő megindító ajánlás: „Neked, aki Viznarban, a könnyek kútja közelében vagy, aki már föld vagy és az örök, titkos víz morajlása.”

 

 

 

 

 

 

 

Gázel a sötét halálról

 

 

Szeretném aludni az almák álmát,

eltávolodni a sötét temetőktől.

A kisfiú álmát szeretném aludni,

ki szívét készült kivágni a nyílt tengeren.

 

Ne gajdoljátok nekem, hogy a holtak nem veszítenek vért;

mert az elrohadt száj tovább kér vizet.

Nem akarom tudni, hogy vértanúvá tesz a fű,

s hallani sem akarom a pirkadat előtt erőlködő

kígyószájú hold sziszegését.

 

Csak egy keveset aludni szeretnék,

egy keveset, egy percet, századévet,

hadd tudja mindenki, hogy nem haltam meg,

hogy arany istálló nyílik ajkaim közt,

hogy a nyugati szél kis barátja voltam,

hogy saját könnyeimnek roppant árnyéka vagyok.

 

Teríts rám könnyű fátyolt, mire megvirrad,

mert hangyáit majd szórja rám marokszám,

és áztasd kemény vízben a cipőmet,

hogy skorpiójának ollója lecsússzon rólam.

 

Mert az almák álmát szeretném aludni,

hogy megtanuljam a földtől megtisztító zokogást,

mert azzal a sötét kisfiúval szeretnék élni,

ki szívét készült kivágni a nyílt tengeren.

 

 /Ford.: András László/

 

 

Eleven ég

 

 

 Én nem panaszkodom,

hogy nem találtam meg, amit kerestem.

A nedvtelen kövek s az üres férgek közelében

nem látom, ha a Nap siratja az eleven húsú teremtményeket.

 

Elindulok az első tájra az első napon,

hol a nedvekben, a zajokban, a hullámverésben

egy ma született gyermektest lebeg,

hol minden felszín nélküli mélység,

és megértem, hogy a teljesülés fehér öröm:

szállok és testem szerelem lesz és finom por.

 

Oda soha nem ér el a kihúnyt szemek zúzmarája,

a hernyótól megölt fa utolsó bődülése;

egymás testét betöltve építik fel a formák

a lendület egyetlen, őrült diadalívét.

 

Egy lépést sem tehetsz majd a virágszirmok méhrajai közt,

mert cukorfogaidat a levegő feloldja,

nem simogathatod meg a páfrány levelét sem,

az elefántcsont hűvös, szögletes kínja jár át.

 

A gyökerek alatt, a levegő velejében

a félreértett dolgok igazságát megérted,

látod a finom habra vágyódó nikkel-úszót,

s a rőt, nőlábú, éji tehenek halk gulyáját.

 

Én nem panaszkodom,

hogy nem találtam meg, amit kerestem,

elindulok az első tájra az első napon

és megértem, hogy a teljesülés fehér öröm:

szállok, és testem szerelem lesz és finom por.

 

Üres ágak fölött friss szárnnyal szállok örökké,

szelek rajai közt és megfeneklett hajók közt.

S a kemény kő-öröklét töri meg majd a testem.

A hajnaltalan gyönyör. A vágy! A látható vágy!

 

/Ford.: Orbán Ottó/

 

 

Szonett

 

 

Tudom, az arcom kisimul nyugodtan,

s naptalan észak mohájába dűl.

Kit higanyomnak, éber őrömül

szerettem, roncs lesz, tükre meg se moccan.

 

Ki folyondárként élt, amíg mozogtam,

s szabálya volt e testnek, mely kihűl,

mint krokodilok öreg csöndje ül

s enyészik el majd pírtalan a porban.

 

Nyelvemre riadt galambocskák szállnak,

csak perzselt rekettyék ízét, ha érzem,

zamatát többé nem nyelem a lángnak,

 

de ott élek majd minden holt levélben

és lelke leszek gyötrött dáliáknak,

fogoly törvények szabad jeleképpen.

 

 /Ford.: Tímár György/

Előzmény: Psziche (137)
Psziche Creative Commons License 2014.08.11 0 0 138

/A bemásolt szövegek betűméretét lehetetlen normálisan beállítani. Vagy túl nagy lesz vagy túl kicsi./

Előzmény: Psziche (137)
Psziche Creative Commons License 2014.08.11 0 1 137

Részletek Ian Gibson: Lorca y el mundo gay című könyvéből:

 

Eduardo Rodríguez Valdivieso /Lorca barátja és egykori szerelme/ több alkalommal is meglátogatta a Huerta de San Vicentét /Lorcáék háza Granadában/ a polgárháború kitörése utáni napokban /azaz 1936. júliusának végén, augusztusának elején/ annak ellenére, hogy kapott egy névtelen üzenetet, mely arra figyelmeztette, hogy ne tegye ezt.

„Olyan fájdalom és félelem gyötörte a García Lorca családot, hogy úgy érezték magukat, mint egy zárkában – írta évekkel később. Elszigeteltnek érezték magukat.” Emellett még Manuel Fernández Montesinos /Lorca egyik húgának a férje/ miatt is aggódtak, akit a lázadás első napján letartóztattak.

Lorca általában keveset beszélt Eduardóval arról, hogy mi történt vagy mi történhet. De egy délután megnyílt előtte:

 

Elkísért a huerta bejáratának ösvényén. Megálltunk. Ő eltöprengett, az égre nézett, majd tekintetét körülhordozta a bokrokon és a virágokon. Ezt mondta: „Gondolod, hogy elmenekülhetnék innen, és biztonságba kerülhetnék a republikánusoknál?” A kérdése meglepetést okozott számomra. Nem lehet elfelejteni azt a tekintetet, ami Federico szavait kísérte. Olyan elhagyatottságot, zord kétséget, annyi ártatlanságot láttam benne, hogy továbbra is megdöbbent voltam. A felmerülő nehézségek megfontolása után („ó, az én ügyetlen járásom”, ahogy ő vallotta a cigánylány Estrellának), a válaszom fájdalmasan tagadó volt. De egyértelmű, hogy Federico ellenállt a közeledő végzetének.”

 

Egy másik délutánon, szieszta után Federico lement a szobájából, és azt mondta, hogy épp most volt egy rendkívül nyugtalanító rémálma. Azt álmodta, hogy lefektették a földre, fekete ruhás, fekete fátylas gyászoló nők vették körül, mindegyik egy-egy fekete feszületet emelt a magasba, amelyekkel őt fenyegették. Rodríguez Valdivieso a költő anyját nézte, miközben ezt hallgatta. Az arckifejezése kimondhatatlan aggodalmat fejezett ki a hátborzongató vízió miatt.

 

/Folyt. köv./

Előzmény: Psziche (135)
Psziche Creative Commons License 2014.08.09 0 1 136

Kaszida az elérhetetlen kézről

 

 

Csak egy kezet, mást nem kívánok,

sebzett kezet, ha erre mód lehetne.

Csak egy kezet, mást nem kívánok,

töltsek ágy nélkül inkább ezer éjt is.

 

Bizony halvány mész-liljom volna az,

bizony szívemhez láncolt galamb volna az,

a strázsa volna, mely általmenésem éjén

feltétlenül megtiltaná a hold betódulását.

 

Csak egy kezet, mást nem kívánok,

haldoklásom mindennapi olajául s fehér lepeléül.

Csak egy kezet, mást nem kívánok,

hadd fogja egyik szárnyát a halálnak.

 

A többi elmúlik mind,

örök csillag már, neve-nincs piros.

A többi a a másik: szomorú szél,

míg csapatokban menekül a hullt lomb.

 

 

/Ford.: Jékely Zoltán/

Előzmény: Psziche (135)
Psziche Creative Commons License 2014.08.07 0 1 135

Közeledvén a halálának évfordulójához:

 

Ének a kis halálról

Holdak halotti rétje,
vért rejt a földek árka.
Öreg vér pusztasága.

Fűből halálos égbolt.
Múlt és jövő sugára.
Por éje, csillogása.

Halállal találkoztam.
Föld rétje holtra válva.
Egy ember kis halála.

Eb néz a háztetőről.
A sok fonnyadt virágba
csak bal kezem túrt, óriási bércét
szertezilálva.

Hamuból székesegyház.
Por éje, csillogása.
Egy ember kis halála.

Halál és én: egy ember.
Egy ember egymagában.
Az ember kis halála.

A hold halotti rétje.
Ajtó mögött zihálva
vonít a hó világa.

Egy ember, és...? Tudod már.
Egy ember - s ő a társa.
Rét, vágy, por csillogása.

/Fordítás: Eörsi István/

Előzmény: Psziche (134)
Psziche Creative Commons License 2014.08.05 0 1 134

Lorca másik szürrealista drámája az Öt év múlva címet viseli (az életrajz 16. részében, vagyis a 82. hsz-ban írtam már róla egy bekezdést).

Mivel ez a mű nem tabudöntögető és provokatív jellegű, mint a Közönség dráma, így Magyarországon is játszották egyszer 2009-2010-ben, a Merlin Színházban. Nekem nem volt szerencsém látni, csak pár rövid videorészletet találtam róla a neten, és interjúkat, kritikákat olvastam. Ezek alapján úgy tűnt, mintha a „nyilvános kísérletnek” nevezett, és rögtönzött szövegekre épülő előadásnak túl sok köze nem lett volna az eredeti darabhoz, de nem lenne szerencsés bármilyen véleményt is mondanom, mivel ugye nem láttam az előadást.

 

Van a darabban egy szívszorítóan fájdalmas és ugyanakkor bájosan kedves rész, amit nagyon szeretek, két mellékszereplő, a halott kisfiú és a halott macska jelenete. Úgy érzem, tökéletesen fejezi ki Federico rögeszmés halálfélelmét, gyermeki ártatlanságát és gyengéd érzelmeit.

Mint már említettem korábban, az Öt év múlva dráma a főszereplő Fiatalember meggyilkolásával zárul és a kézirat végén az 1931. augusztus 18. dátum szerepel. Öt év múlva pontosan ezen a napon ölték meg Lorcát. Hátborzongató.

 

 

A Kisfiú és a Macska jelenete az első felvonásból:

 

 

A bal oldali ajtó felől a halott Kisfiú tűnik föl a Macskával. A Kisfiún az elsőáldozók fehér ruhája, fején fehér rózsakoszorú. Viasszal festett arcából erősen rajzolódik ki a szeme és szárazliliom ajkai. Kezében csavart templomgyertyát tart, meg nagy aranyvirágos szalagot. A Macska kék, két óriási vörös vérfolttal a szürkésfehér kis mellén meg a fején. Előrejönnek a közönség felé. A Kisfiú egyik lábánál fogva vezeti a Macskát.

 

Macska: Miau.

 

Kisfiú: Csitt...

 

Macska: Miau.

 

Kisfiú: Nesze, itt a fehér kendőm. Fogd a fehér koszorúmat! Ne sírj már, na!

 

Macska: Megköveztek a gyerekek és nagyon fáj. Csupa seb a hátam.

 

Kisfiú: Énnekem is fáj a szívem.

 

Macska: Neked, kisfiú, mondd, miért fáj?

 

Kisfiú: Mert nem járhat. Tegnap nagyon lassan megállt, ágyam pici csalogánya. Nagy zaj volt. S ha láttad volna!… Lefektettek az ablaknál, és rám rakták a rózsákat.

 

Macska: Mit éreztél?

 

Kisfiú: Hogy mit? Mintha víz csobogna, méh zümmögne a szobában. A két kezem megkötötték. Nagyon rossz volt. Az ablakból a gyerekek megcsodáltak. És egy ember csillagpapírt szögellt lassan koporsómra kalapáccsal. (Keresztbe rakja a kezét.) De az angyalok nem jöttek. Bizony, macska.

 

Macska: Ne mondd nekem azt, hogy macska.

 

Kisfiú: Miért, mi vagy te?

 

Macska: Hát, cicácska.

 

Kisfiú: Cica vagy?

 

Macska: (cicásan) Nem látod?

 

Kisfiú: Miről?

 

Macska: Figyelj ezüst hangocskámra!

 

Kisfiú: (gálánsan) Foglalj helyet!

 

Macska: Megéheztem.

 

Kisfiú: Van itt egér? Hadd nézzek csak utána.

(A székek alatt nézelődik. A Macska egy zsámolyon ül és reszket.)

De nem egyszerre megenni! Beteg vagy. Ha fogok egyet, csak egy combocskát kapsz.

 

Macska: Tíz kővel dobtak meg a gyerekek.

 

Kisfiú: Pont úgy fájhat, akár a rózsák a nyakamra tekeredve tegnap este. (Leszakít egy rózsát a fején lévő koszorúról.) Akarsz egyet?

 

Macska: (örömmel) Igen, kérek.

 

Kisfiú: Tört hold szeme, viaszba öntött rózsa, ájult gazellla vagy te így fehéren,

ájult gazella üveg közé fogva. (Rátűzi a rózsát.)

 

[…]

 

(Távoli mennydörgés.)

Kisfiú: Jaj! Várj! Halgass! Nem jön senki? Reszketek. Megszöktem, tudod? Otthagytam a házat. (Sír.) Nem akarom, hogy eltemessenek.

A koporsómon üveg, s paszomány van, de én aludni jobban szeretek a parton lenn, a vizisásban. Gyerünk, nem akarom, hogy eltemessenek. (Kézen fogja a macskát.)

 

Macska: És eltemetnek minket? Mikor?

 

Kisfiú: Holnap. Egy sötét gödörbe tesznek. Mind hallgatnak. Mind zokognak. De elmennek. Én már láttam. Aztán pedig...

 

Macska: Mit csinálnak?

 

Kisfiú: Jönnek és megesznek.

 

Macska: De kicsoda?

 

Kisfiú: Gyíkpapa és gyíkmamácska, meg nagyon sok gyíkgyerek.

 

Macska: És minket eszik meg?

 

Kisfiú: Az arcocskánkat, az ujjainkat (lehalkítja a hangját) meg a fütyülőnket.

 

Macska: (sértődötten) Nekem az nincs.

 

Kisfiú: (energikusan) Cica! Neked majd a lábad eszik meg s utána a bajuszkádat!

(Nagyon távolról mennydörgés.)

Menjünk innen; házról házra, eljutunk majd oda, ahol legel a víz lovacskája.

Az nem az ég. Az kemény föld, ott a tücskök danolásznak, kis fűszálak ringatóznak,

gomolyogva felhők járnak, csúzliból lövik a követ, s a szelek, mint kardok vágnak.

Én még gyerek vagyok, gyerek!

(A jobb oldali ajtó felé indul.)

Macska: Az az ajtó be van zárva. Menjünk csak a lépcső felé!

 

Kisfiú: Arra nem jó, ott meglátnak.

 

Macska: Csitt, várj csak!

 

Kisfiú: Már jönnek is, hogy eltemessenek.

 

Macska: És az ablakon kimászva?

 

Kisfiú: Nem látjuk már többé a fényt, nem, hogy sűrű felhők járnak,

sem a tücsköket a fűben, s hogy a szelek, mint kard vágnak.

(Keresztbe rakja a kezét.)

Napraforgó! Jaj, tűzszem, napraforgó! Napraforgó!

 

Macska: Jaj, nap, szegfűbimbó!

 

Kisfiú: Kihúnyva jár ott fenn az égen. Csak széntenger és szénhegy a világ,

egy halott galamb hever a homokban, két szárnya tört, csőrében egy virág. (Énekel.)

Olajbogyó a virágban, a bogyóban citromág.

Hogy van tovább?... Nem tudom, hogy tovább?...

 

Macska: Napraforgó! Jaj hajnali napraforgó!

 

Kisfiú: Jaj, nap, szegfűbimbó!

 

(A fény halovány. A Kisfiú és a Macska egymást fogva, tapogatózva járnak.)

Macska: Nincs fény. Merre, hol vagy?

 

Kisfiú: Hallgass!

 

Macska: Most jönnek majd a gyíkok, kisfiú?

 

Kisfiú: Nem.

 

Macska: Erre lehet kijárat?

 

(A Macska a jobb oldali ajtó közelébe lép; egy kéz nyúlik ki és belöki az ajtón.)

Macska: Kisfiú! Kisfiú! (Szorongva, rémülten) Kisfiú-ú!

 

(A Kisfiú rémülten lép előre, minden lépésnél megáll.)

Kisfiú: (suttogva) Elsüllyedt. Lefele. Egy kéz ragadta meg. Biztosan az isten keze.

Ne temess el! Várj még néhány percet... Míg e virág szirmait letépem. (Fején a koszorúból letép egy virágot, és a szirmait kezdi fosztani.)

Megyek magamtól, szép lassan megyek, te engeded majd, s én a napot nézem.

Csak kicsit, egy sugárral is megelégszem. (A szirmokat tépi.)

Igen, nem, igen, nem, igen.

 

Hang: Nem. Nem.

 

Kisfiú: Mindig mondtam, hogy én nem.

 

(Egy kéz kinyúlik és behúzza a Kisfiút, aki elájul.)

Előzmény: Psziche (82)
Psziche Creative Commons License 2014.06.05 0 0 133

116 évvel ezelőtt született Federico García Lorca.

Ebből az alkalomból egy nálunk alig ismert színdarabjáról, A közönség-ről szeretnék ma írni.

 

A 81. hozzászólásomban, az életrajz 15. részében már említést tettem erről a szürrealista drámáról, melyet maga a költő a legjobb színpadi munkájának tartott. Bár az utókor nem osztotta ezt a véleményét, mégis kiemelkedik ez a mű abból a szempontból, hogy Lorca legmerészebb, legmodernebb és legőszintébb színpadi alkotásának tekinthetjük.

 

Ian Gibson Lorca és a meleg világ című könyvében érthető módon sok figyelmet szentelt A közönség drámának. Álljon itt először néhány rövid részlet az életrajz kutató gondolataiból (a fordítás nem mindenhol pontos):

 

A közönség egy rendkívül bonyolult mű. Állandó átalakulások, megkettőződések, szerepváltások, szürrealista, álomszerű gondolatmenetek jellemzik, a szereplők leveszik és felveszik különféle jelmezeiket, álarcaikat az igazság spanyolfala mögött. Még nehezebb megérteni a darabot amiatt, hogy valószínűleg hiányzik az egyik jelenet (a negyedik) az általunk ismert egyetlen kéziratból, melyet Martínez Nadal őrzött meg.”

 

A dráma védelmébe veszi azt az új színházat, mely a valódi emberi problémák mellett kötelezi el magát radikálisan, ugyanakkor szenvedélyesen védelmezi a melegek és a többi szexuális kisebbség jogait a szabad élethez.”

 

A közönség-gel az volt a célja Lorcának, hogy elgondolkodtassa a nézőket és szembesítse őket az előítéleteikkel. Ezt nem tehette nyíltan a hétköznapi nyelv eszközeivel, de a szürrealizmus új nyelve lehetőséget biztosított számára ahhoz, hogy mégis beszélhessen arról, amiről beszélni akart, s hogy így is megérthessék mindazok az emberek, akik meg akarták, meg akarják érteni.”

 

1930. decemberében mutatta be Cipriano Rivas Cherif A csodálatos vargáné-t a Spanyol Színházban. A premier előestéjén Lorca ezt nyilatkozta: „Nem, nem ez az én igazi művem. Az én művem ezután jön… Tudod, mi a címe? A közönség. Ez igenis… nagyon drámai, nagyon mély…”

Óvatos módon nem árulta el a sajtónak adott interjúban, hogy a műve nyíltan homoszexuális témájú. Lépéseket tett annak érdekében, hogy színre vigyék a drámát, főleg a második köztársaság beköszöntésétől kezdve, vagyis 1931. áprilisától, és felolvasta írását különféle alkalmakkor egyes barátainak vagy barátai bizonyos csoportjainak. De az nyivánvaló volt, hogy valóban nagyon nehezen lehetett volna előadni a darabot nem csak a „botrányos” témája miatt, hanem technikai okokból is.”

 

Végül csak évtizedekkel később, a 70-es években adták ki nyomtatásban A közönség-et, s az első professzionális színházi bemutatókra a 80-as években került sor Lengyelországban, Milánóban, Madridban majd Londonban.

Magyar nyelven az 1988-ban megjelentetett Színművek kötetben lehetett először elolvasni András László fordításában, a hazai színházak viszont mindez idáig nem tűzték műsorukra ezt a rendkívül modern, tabudöntögető alkotást.

 


Néhány fontosabb mondat a drámából:

 

Csörgős alak: ...én férfi vagyok. Férfi, de olyan, hogy elalélok, ha fölébrednek a vadászok. Férfi, de olyan férfi, hogy éles fájdalom hasít a fogamba, ha valaki letör egy virágszálat, bármilyen aprócskát is. Egy óriás. Olyan óriás óriás, hogy egy ma született gyerek körmére is tudok rózsát hímezni.

 

1. férfi: Rómeó lehet egy madár, és Júlia lehet egy kő. Rómeó lehet egy szem só, és Júlia lehet egy térkép.

 

1. férfi: Én mások előtt nyíltan szeretlek, mert borzadok a maskarától, és mert sikerült már rólad is letépnem.

 

2. diák: Végtére is feltétlenül szükséges, hogy Rómeó férfi és Júlia nő legyen? Csakis így lehet a sírjelenet eleven és húsbavágó?

1. diák: Nem feltétlenül szükséges, és éppen ezt igyekezett zseniálisan bebizonyítani a rendező.

 

4. diák: A megismételt felvonás csodálatos volt, mert az kétségtelen, hogy felmérhetetlen szerelemmel szerették egymást, ha én ezzel nem is értek egyet. Amikor a fülemüle dalolni kezdett, nem tudtam visszafojtani a könnyeimet.

3. diák: És mindenki így volt vele, csak aztán magasba emelték a késeket és a durungokat, mert a betű erősebb volt náluk, és amikor a doktrína kibontja hajzuhatagát, képes félelem nélkül legázolni a legártatlanabb igazságokat is.

 

Igazgató: Minden színház a befülledt nyirkosságból ered. Minden színházon egy poshadt hold mélységes bűze érződik. Amikor a jelmezek megszólalnak, az eleven szereplők már csak csontgonbok a Kálvária falain. Én azért ástam az alagutat, hogy birtokomba kerítsem a jelmezeket, és az ő révükön felmutathassam egy olyan titkos erő körvonalait, amely a közönséget - akarja, nem akarja – rákényszeríti, hogy csak a szellemiségre figyeljen, és alárendelje magát a cselekménynek.

 

Igazgató: A drámának egyetlen lehetősége van csupán, hogy önmagát igazolja: ha ledönt minden kaput, és a saját szemével bizonyosodik meg afelől, hogy a törvény olyan fal, amely a legparányibb csepp vérben is felolvad. [...] Az igazi dráma a nyitott boltívek cirkusza, ahol a szél, a hold és az emberi teremtmények ki-be járnak, és nincs egy talpalatnyi hely sem, ahol megpihenhetnének. Itt maga most olyan színházban van, ahol igazi drámákat mutattak be, és ahol olyan valóságos harc folyt, ami az összes szereplőnek az életébe került.

 

1. fiú: A közönség azt akarja, hogy a költőt a ló farkához kössék.

 

Meztelen férfi: Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek.

Psziche Creative Commons License 2014.04.27 0 0 132

Még tavaly júniusban a végére értem Ian Gibson: Lorca és a meleg világ című könyvének, amit persze nem mindenhol sikerült tökéletesen lefordítanom. (Az eredeti spanyol idézetekbe és az elvontabb műelemzésekbe néha beletörött a bicskám.)

Tartogatott számomra kissé meglepő, új információkat is a könyv, ha nem is sokat. Most még mélyebben ismerem Federicot, a személyiségéről kialakított képem még bonyolultabbá, árnyaltabbá vált. De természetesen ugyanúgy szeretem őt továbbra is. :-)

 

Bemásolok ide egy részletet a könyv bevezető fejezetéből:

 

 

Laura García-Lorca de los Ríos (megjegyzés: Federico öccsének, Francisconak a lánya) az elnöke ma a Federico García Lorca Alapítványnak. Egy interjúban, melyet 2008. február 3-án a granadai Ideal újság számára készített Fuan Luis Tapia, Laura García-Lorca szégyenkezés nélkül, őszintén válaszolt egy olyan kérdésre, mely néhány évvel korábban nagyon tolakodó lett volna:

 

Hogy élte meg a család Federico García Lorca homoszexualitását?

 

Úgy gondolom, abban az időszakban, mikor az apám még élt, nem beszéltek erről. Többek között azért nem beszéltek róla, mert Federico kivégzését nem szexuális bűncselekménynek tartották. Azt akarták hangsúlyozni, hogy politikai okból gyilkolták meg. Az apám számára nehéz volt elfogadni a testvére homoszexualitását. Ennek ellenére Isabel nagynéném az utolsó éveiben nyíltan beszélt a homoszexualitásról, és végül is úgy tekintette, mint egy természetes dolgot. El tudom képzelni, hogy apám beszélt erről a barátaival, de nyilvánosan soha.

 

Ez egy nagyon fontos nyilatkozat volt. Mindezzel együtt nehéz elhinnem, hogy Isabel García Lorca az utolsó éveiben eljutott volna addig, hogy nyíltan beszéljen a testvére melegségéről, természetes dologként elfogadva azt. 1985-ben a homocentrikus életrajzomra elutasítással reagált. 1986 januárjában pedig, mikor az El País újságban leközöltem a Salvador Dalíval készített interjúmat, melyben a festő első alkalommal beszélt a költő által űzött fizikai szerelemről, felhívott telefonon, és megfenyegetett, hogy bíróság elé visz. Örömmel töltene el a tudat, hogy a hozzáállásában változás következett be, ahogy arra az unokahúga utalt, de az Emlékeim című könyvében (2002), mely egy hónappal a halála után jelent meg, egy szó sem esik a költő homoszexualitásáról, ahogy bátyja, Francisco korábban említett Federico és a világa (1980) című könyvében sem.

 

Nagyon dicséretes volt Laura García-Lorca de los Ríos részéről, hogy világosan elmondta nekünk, az apja „nehezen fogadta el a testvére homoszexualitását”. Francisco és a húga számára valójában teljesen tabunak számított a téma, és mi, Lorca-kutatók bizonyos módon a családtól függtünk a dokumentumok megszerzését illetően, melyekhez veszélyes volt nyilvánosan hozzányúlni. Többek között ezért volt csend az Abc folyóirat mellékletében megjelent írások körül.

 

Szeretném még elmagyarázni – és befejezem ezt az előszót – hogy volt egy öt évvel idősebb bátyám, aki elszenvedte a melegek kálváriáját az ötvenes évek elmaradott, katolikus Írországában, mikor a püspökök uralkodtak, mikor cenzúrázták a könyveket, filmeket, folyóiratokat, és az Ulysses-t csak nagyon nehezen, pult alól lehetett megszerezni. Írország akkoriban sok szempontból is kellemetlen ország volt, többek között a homofóbia miatt. A testvérem szomorú halála után, mikor Lorca-kutatásom során belebotlottam olyasvalakibe, aki makacsul tagadta Lorca homoszexualitását, Alan-re emlékeztem – akinek kiadóm és felesége mellett ezt a könyvet ajánlottam - , és az írországi melegeknek az alapvető jogaikért vívott rettenetes küzdelmére. Emlékeztem arra is, hogy milyen súlyos zavart jelentett 14-15 éves koromban a felfedezés, hogy a testvérem meleg, vagy ahogy angolul mondták akkoriban, queer (megjegyzés: bizarr, furcsa, ferde). Mert elkerülhetetlenül átvettem annak a társadalomnak a szexualitástól és különösen a homoszexualitástól való félelmét. Ezért megértem, hogy Lorca családjának és mindenekelőtt Francisconak súlyos problémát jelentett szembenézni a költő homoszexualitásával. Philip Cummings tanúsága szerint, akiről még szó lesz, Lorca érezhetett visszautasítást Francisco részéről, ami mély fájdalmat jelenthetett neki, de talán soha nem fogjuk ezt már biztosan tudni. Mindez szerintem érthető.

 

De már egy más, szabadabb korban élünk. Hetvenkét évvel Lorca meggyilkolása után (megjegyzés: 2008-ban) Spanyolország a világ egyik leghaladóbb társadalmává változott azzal, hogy a törvények engedélyezik a melegek házasságkötését. Ez nagyon bosszantja a püspököket, Rouco és Cañizares urakkal az élükön, akik minden észérv ellenére hiszik, hogy az ilyesféle kapcsolatok fenyegetést jelentenek a jó katolikus családok számára és úgy általában a családok számára. Büszkeséggel tölt el, hogy olyan országban élek, ahol a kormány képes volt törődni a melegek törvényes jogaival, és remélem, hogy a következő három év alatt ez megszilárdul annyira, hogy többé nem szegülhet szembe a hatalom a szolidaritásra való neveléssel, és nem folytatódhat a homofóbok általi megkülönböztetés.

 

Federico García Lorca forradalmi keresztény volt és meleg, aki nem hitt a bibliai Istenben. Forradalmár volt azzal a küldetéssel, hogy síkra szálljon műveivel a totális szerelemért, mindenféle szerelemért, mely mentes a puritanizmustól, a tilalmaktól, büntetéstől és pokoltól. A reakciósok meghallották az üzenetét, amit megvetettek és elítéltek. Mélységesen sértette őket. És elérkezett a perc, mikor a költőnek halállal kellett meglakolnia a merészségéért, a granadai bűntényben egyértelműen szerepet játszott a vörösök és a köztársaság pártiak iránti gyűlölet, a hírnév, siker, anyagi gyarapodás által kiváltott irigység és a homofóbia is.

 

 

Előzmény: Psziche (123)
Wilzon Creative Commons License 2014.04.02 0 0 131

Köszi ezt a beszámolót. Csak így tovább. Üdv

Előzmény: Psziche (125)
Psziche Creative Commons License 2014.01.20 0 0 130

Ó, én balfék! :-((((((((((((((((((( Arról meg nem tudtam, hogy pár éve már szobra is van Federicónak Granadában.

Ráadásul kb. 30-50 méterre voltam tőle, mikor a Triunfo parkban jártam.

 

Az Avenida Constitución-on található, a Jardines de Triunfo mellett az életnagyságú bronzszobor, mely egy padon ül. Ha jól értettem a spanyol cikkekből, 2010-re készült el, majd eltűnt a jobb lábfeje, s 2012-ben került vissza a kijavított szobor.

Micsoda fotókat lehetett volna vele készíteni!!! Vigasztalhatatlan vagyok! :-((((((((

 

Íme a megcsonkított és a teljes szobor:

 

  

 

Előzmény: Psziche (125)
halkabban Creative Commons License 2014.01.03 0 0 129

 

 

Kedves Psziche!

További minden jót, lelkesedést, kitartást ehhez a kíváló munkához. Részt vállalni nem tudok, de olvasóként itt vagyok, és szerintem nem csak én.

 

Szóval - Feliz aňo nuevo!

 

Előzmény: Psziche (128)
Psziche Creative Commons License 2013.12.31 0 0 128

 

¡Feliz año nuevo!

 

Boldog új évet!

 

/Szegény, elárvult kis topicom!/

Psziche Creative Commons License 2013.12.23 0 0 127

 

Feliz Navidad

 

Boldog Karácsonyt!

Psziche Creative Commons License 2013.10.18 0 1 126

Federico García Lorca több versében és prózájában megidézte szeretett városát, s a Mariana Pineda és a Rosita leányasszony színdarabok helyszíne is Granada.

Prózai írásai közül a Granada, nyári hajnal; az Albaicín, a Granada (Sokaknak zárt paradicsom) és a Nagyhét Granadában címűeknek kifejezetten ez a város képezi a témáját.

 

Részletek a Granada (Sokaknak zárt paradicsom) prózából a granadai Alhambráról készített fotóimmal illusztrálva:

 

Granada szereti azt, ami apró. És általában egész Andalúzia. A nép nyelve kicsinyítő képzővel látja el az igéket. Mi sem ingerel ennél jobban a bizalmasságra és a szerelemre. De a megkicsinyített Sevilla és Málaga városok a vizek labirintusában, kalandra szomjazó városok, és ki is szöknek a tengerre. Granada nyugodt és finom, sierrái fogják szorosan körbe, és horgonyozzák le végleg, maga szabja meg látóhatárát, élvezkedik kis ékszerei közt és lekicsinyített, sótlan nyelvezetében kínálja Málaga és Sevilla fonetikai táncához viszonyítva ritmustalan és szinte báj nélküli kicsinyítőképzőit; ámde azért szívélyes, otthonos, meghitt. Ez a kicsinyítőképző ijedt, mint egy madár, titkos kamráit nyitja fel az érzelemnek és előhívja a város legelhatároltabb árnyalatait.

A kicsinyítőképzőknek nincs egyéb missziójuk, minthogy elhatárolják, körbefonják, a szobába hozzák, a kezünkbe rakják a nagy távlatú tárgyakat vagy eszméket.

Elhatárolódik az idő, a tér, a tenger, a hold, a távolságok, sőt, ami csoda: maga a cselekvés is.

Nem akarjuk, hogy a világ olyan nagy és a tenger olyan mély legyen. Szükségét érezzük annak, hogy körülhatároljuk, otthonossá szelidítsük a roppant kifejezéseket.

Granada nem tud elmenni otthonról. Nem olyan, mint a tengerparton vagy a nagy folyók mentén fekvő más városok, amelyek utaznak és a látottaktól meggazdagodva térnek haza: Granada, a magányos és tiszta, megkicsinyül, szorosan maga köré húzza különleges lelkületét és nincs más kiútja, mint természetes magas őrhelye, a csillagok felé.”

     

 

 

Az, amit granadai iskolának nevezünk, olyan művészek csoportja, akik elragadó kedvességgel dolgoznak ki kisméretű műveket. Ez nem azt jelenti, hogy tevékenységüket csupán az effajta munkákra korlátozzák, de mindenképpen ez művészi egyéniségük legjellemzőbb vonása.

Le lehet szögezni, hogy a granadai iskolák és legigazibb képviselőik a finom-művesség művészei. A bonyolult és kis kiterjedésű alhambrai arabeszkek hagyománya e föld minden nagy művészén nyomot hagy. Az Alhambra kis palotája, amelyet az andalúz képzelet fordított látcsőn keresztül látott, mindig is a város esztétikai tengelyét képezte.”

     

 

 

Granadának az álmokhoz és az álmodozáshoz van képessége. Mindenfelől áttetsző dolgokkal veszi körül magát. […] Granada mindig is sokkal inkább plasztikus lesz, mint filozófus. Sokkal inkább lírai, mint drámai. Egyéniségének legbensőbb lényege házainak és tájainak belsejébe bújik el. Hangja az a hang, amely egy zárt kis erkélyről szól le, vagy egy sötét ablakból hallatszik föl. Személytelen, éles hang, tele valami tünékeny arisztokratikus mélabúval...”

 

/Fordítás: András László/

     

 

Előzmény: Psziche (125)
Psziche Creative Commons License 2013.09.11 0 1 125

Én is nagyon köszönöm az alábbi hozzászólásodat. :-))

(Az utóbbi időben valóban nem láttam már oly sok értelmét annak, hogy újabb és újabb információkat írjak ide.)

 

De most mégis visszatértem, mert másfél héttel ezelőtt Federico Granadájában töltöttem három napot :-))))), és szeretném megmutatni a saját fotóim által, hogy miket volt szerencsém látni mindabból, ami a nagy költő életrajzában szerepel.

 

A Lorca család 1909-ben (Federico 11 éves korában) költözött Granadába, s első otthonuk nyolc éven át ez a ház volt az Acera del Darro 46. szám alatt (akkor más volt a házszám), mely ma úgy tűnik, egy szállodának ad otthont.

 

 

 

 

A háztól nem messze, az azonos nevű téren található Mariana Pineda szobra, mely az ifjú Federicóra nagy hatást gyakorolt. A mártírhalált halt hősnő sorsa annyira megihlette, hogy abból egy dráma is született.

 

 

 

 

1916-ban költözött át a család (Federico ekkor 18 éves) a Gran Vía de Colón 34. alá (nem egyezik az akkori házszámmal), s a következő tíz évet ebben a házban töltötték. A Gran Vía de Colón a város hosszú és forgalmas főutcája, melyen szép, szecessziós jellegű épületek sorakoznak. (Federico 1919-től már a madridi Residencia de Estudientesben is lakott, vagyis ettől kezdve állandóan ingázott a két város között.)

 

 

 

 

Lorca az irodalmi pályafutásának kezdetén csatlakozott a város felvilágosult gondolkodású, tehetséges fiatalokból álló csoportjához, akik Rinconcillo körnek nevezték magukat, és akiknek törzshelye a Campillo téren elhelyezkedő Alameda kávéház, a mai Chikito étterem volt, amit emléktábla is jelez a falon.

 

  

 

 

 

1926-ban Federico apja megvásárolt egy dús növényzettel körülvett, elragadó házat a város szélén, melyet feleségéről (Vicenta Lorca Romero) Huerta de San Vicente-nek nevezett el. Federico élete végéig visszajárt ide, főleg nyaranta, Karácsonykor és egyéb ünnepek alkalmával, ebben a nyugodt házban tudott a legjobban írni, pl. itt született az Öt év múlva dráma, itt fejezte be a Yermát, stb. A ház ma is úgy van berendezve, ahogy a költő idejében volt, és vezetett túrákkal látogatható bizonyos időpontokban.

 

     

 

 

A ház körül egy óriási és igazán szép közparkot alakítottak ki sok virággal, nyírt sövényekkel, pálmafákkal, tavacskával.

 

     

 

 

A Huertában sajnos tilos fotózni, de berakok egy neten talált fotót Federico hálószobájáról, mely meglepően kicsinek és egyszerűnek tűnt számomra. Az ágyát töbször is megérintettem, mikor nem látta a túravezető! :-)))

 

 

Egyébként a ház nem keltett fényűző hatást ahhoz képest, hogy gazdag volt a család. Az emeleten szokott lenni egy kis kiállítás korabeli levelekből, fotókból, amit szerencsétlenségemre nem nézhettem meg, mert épp akkor egy másik kiállításra szállították el. Viszont a falakon jó néhány festmény, rajz ékeskedik, köztük néhány valódi Lorca rajz is.

De íme, itt a Huerta de San Vicente hivatalos oldala:

http://www.huertadesanvicente.com/e_visitas.php

 

Granada belvárosától kb. 11 km-re, Alfacar falu szélén, a Fuente Grande nevű vízgyűjtő medencétől nagyjából 200 méterre (amit az arabok Könnyek kútjának neveztek el a víz felszínén feltörő buborékok miatt, s melynek szépségét több arab költemény is dicséri) található az a hely, ahol Federicót meggyilkolták 1936-ban, 38 éves korában. A kivégzés feltételezett helyszínén egy parkot hoztak létre Lorca és a polgárháború áldozatainak emlékére, s elhelyeztek benne egy emlékművet Lorca számára, mely olyan mint egy sírkő. Ide virágot is szoktak vinni a rajongók és tisztelők, amint azt számos fotón láthattam.

Nos mi is felkerekedtünk Alfacarba, bár virágot nem sikerült szereznem, mert egy árva virágbolt sincs Granada belvárosában. Miután kb. 20 percnyi autózás után odaértünk, döbbenten láttam, hogy a park zárva van. Mint kiderült, azért volt zárva kivételesen, mert egy koncertet rendeztek azon a hétvégén, s emiatt három napig nem lehetett bemenni. Így csak a lelakatolt bejáratot fotózhattam le, s ami a kerítésen átkukucskálva látszott.

 

  

 

 

Megtaláltam a főkaputól távolabb azt a bizonyos Lorca emlékművet, a tetején most is virág hervadozott.

 

  

 

Azután megnéztük a Fuente Grandét (elég vacak képeket sikerült csak csinálnom róla), de nem láttunk a felszínén buborékokat.

 

     

 

Furcsa volt, hogy milyen vidáman sütött a nap és zöldelltek a fák azon a helyszínen, ahol egykor olyan szörnyű dolgok történtek. Ezt az alfacari kirándulást egyáltalán nem így képzeltem el, de sebaj. Ha annyira fontos ez nekem, talán még visszatérhetek egyszer, hiszen nem jártam még a Granadától huszonvalahány km-re lévő Fuente Vaquerosban sem, ahol Lorca szülőháza múzeumként működik, vagy az attól nem messze fekvő Valderrubio (az egykori Asquerosa) faluban, ahol szintén vannak dokumentumok, mert egy évig lakott ott a Lorca család.

 

Egy szó mint száz, boldog vagyok, hogy mindezt láthattam a valóságban.

 

Granadában egyébként gyönyörű dolgok vannak, kezdve az Alhambrával, melyet a világ hét csodájának egyikeként tartanak számon.

Előzmény: Wilzon (124)
Wilzon Creative Commons License 2013.07.22 0 0 124

Psziché fantasztikus amit itt csinálsz ebben a topikban... Szerintem magyar nyelven ez a topik az etalon Lorca-val kapcsolatban és élvezettel olvastam végig. Tudom, nehéz lehet így mindig visszatérni hogy kevés ember ír a topikba, de gondolom sokan read onlyban vannak. Énsem most járok itt először, csak gondoltam írok hogy nagyon értékes a munkád. Respect és köszi.

Psziche Creative Commons License 2013.06.05 0 0 123

 

Federico születésnapja

 

alkalmából majdnem sikerült befejeznem az Ian Gibson: Lorca y el mundo gay könyv fordítását.

(Csak a néhány oldalas utószó hiányzik még.)

Előzmény: Psziche (120)
Psziche Creative Commons License 2012.12.27 0 0 122

 

Buñuel mindig elismerte, hogy milyen sokat köszönhetett Lorcának annak ellenére, hogy nehézséget okozott számára a homoszexualitás elfogadása, s hogy a költővel való barátsága viszontagságos volt. Az Utolsó leheletem című önéletrajzi könyvében, tudván, hogy már csak kevés ideje van hátra, ünnepélyes vallomást tett:

 

„Az összes ember közül, akit valaha is ismertem, számomra Federico ma is az első. Nem a darabjai, nem is a költészete, hanem ő maga. Ő maga, az ember volt remekmű. Még hozzá hasonlót is nehezen tudok elképzelni. Akár a zongorához ült le és Chopint játszott, akár pantomimezett, vagy valami kisebb színdarabot rögtönzött, mindig ellenállhatatlan volt. Ha felolvasott valamit, bármi is legyen az, mindig a szépség bukkant elő az ajkai közül. Áradt belőle a szenvedély, az öröm, a fiatalság. Olyan volt, mint a láng.

Amikor a Diákotthonban megismertem, én egy faragatlan, izmos, vidéki tuskó voltam. Ő a barátságunk erejével átalakított, egy új világot tárt fel előttem. Elmondhatatlanul sokat köszönhetek neki.”

 

 
Így aztán megbocsátottam Buñuelnek.

Előzmény: Psziche (49)
Psziche Creative Commons License 2012.12.07 0 0 121

Az utóbbi hónapokban került fel a youtube-ra az a hat részes spanyol tévéfilm sorozat Lorca életéről, melyet épp csak megemlítettem a nyitó hozzászólásomban.

 

Egy költő halála a címe, 1987-1988-ban készült Ian Gibson életrajzi könyvének felhasználásával, Juan Antonio Bardem rendezte és egy angol színész, Nicholas Grace játssza a főszerepet. Spanyolul értőknek ajánlott, felirat nincs hozzá.

 

 

 

 

 

 

Előzmény: Psziche (-)
Psziche Creative Commons License 2012.10.15 0 0 120

Megérkezett a Lorcáról szóló spanyol nyelvű könyv, amit rendeltem. :-)

 

Még csak belelapoztam, de rögtön megakadt a szemem a következő kulcsmondatokon:

 

"Lo normal es el amor sin límites. Porque el amor es más y mejor que la moral de un dogma,..." - mondta Federico egy barátjának.

 

Íme a könyv, az én leendő spanyol nyelvleckém (netto 470 oldal):

 

 

 

 

 

Psziche Creative Commons License 2012.10.09 0 0 119

 

Kubai néger son


 

Mielőtt a telihold az égen járna,

Santiago de Cubába érek,

Santiagóba érek

fekete vizek vonta kocsira szállva.

Santiagóba érek.

Dalolni fog a tetőkön a rostos pálma.

Santiagóba érek.

Mikor gólya szeretne lenni a pámafa ága.

Santiagóba érek.

És a banán is már medúzúvá válna.

Santiagóba érek.

Velem Fonseca szőke-hajú koponyája.

Santiagóba érek.

Meg Rómeó és Júlia rózsafa-ága.

Santiagóba érek.

Papiros tenger és felezüstlő pénzek.

Santiagóba érek.

Ó, Kuba! Ó, zörgő magvak ritmusa, tánca!

Santiagóba érek.

Ó, fából faragott csepp, forró csípő láza!

Santiagóba érek.

Dohány szirmai, kajmán, te eleven törzsű hárfa!

Santiagóba érek.

Mondtam is mindig, Santiago, hogy egyszer elérlek

fekete-vizű kocsira szállva,

Santiagóba érek.

Szellő és szeszláng a kerekei szárnya.

Santiagóba érek.

Korállom tűz a homályba.

Santiagóba érek.

Homokba fúl a tenger apálya.

Santiagóba érek.

Fehér hőség. Holt gyümölcs váza.

Santiagóba érek.

Ó, cukornád boci-hűs suhogása!

Santiagóba érek.

 

 

/Ford.: András László/

 

Előzmény: Psziche (117)
Psziche Creative Commons License 2012.10.07 0 0 118

Táj

 

A délután tévedésből

hidegbe öltözött.

 

Gyermekek ámuldoznak

párás ablak mögött:

egy sárga fa madárraj

lett s – huss! – elköltözött.

 

A délután elnyúlt

két folyópart között,

s almaszín pír remeg

a kis tetők fölött.

 

/Ford.: András László/

 

 

 

Vágy

 

Csupán a forró szíved,

és semmi más.

 

Mező az édenkertem,

hol nincs rigó,

se líra,

csak halk folyó, merengő,

és árva ifjú forrás.

 

Nem sarkantyúzza szellő

a lombos ágat,

levélnek-vágyó csillag

se jár ott.

 

Óriási fény,

visszfénye

az éji

bogárnak,

tört pillantások

mezején árad.

 

Napvilágos tisztás

fölött visszhang kering,

kicsattanó szeplői

a csókjaink,

a messziségbe oltva mind.

 

És a te forró szíved,

semmi más.

 

/Ford.: Gyárfás Endre/

Előzmény: Psziche (117)
Psziche Creative Commons License 2012.10.01 0 0 117

Lorca képes volt nagyon nagy boldogságra is annak ellenére, hogy műveinek túlnyomó részét áthatja valami mélységes bánat. Igazán szerette az életet és az embereket.

 

Egyszer valaki azt kérte tőlem, hogy vidám, játékos Lorca verseket keressek neki, s akkor döbbentem rá, hogy milyen kevés ilyen hangulatú költeménye van.

 

A következőkben ezekből a derűsebb versekből fogok beírni néhányat többek között azért is, hogy ha véletlenül valaki idetévedne, ne meneküljön el azonnal az alábbi túlságosan részletes és személyes információkat olvasva.

 

 

Négy sárga ballada

 

4

 

Margarétás égen

sétálgatok.

 

Azt álmodom ma este,

hogy szent vagyok,

kezembe tették a holdat

az angyalok.

Az űrbe visszatettem,

s most fent ragyog,

s engem az Úr glóriával

s rózsával jutalmazott.

 

Margarétás égen

sétálgatok.

 

Csak járok le s föl

e szép mezőben,

hogy lányokat megvédjek

gonosz hímektől

s aranypénzt osszak bőven

minden gyereknek.

 

Margarétás égen

sétálgatok.

 

/Ford.: Jékely Zoltán/

 

 

Mennyei festmény

 

 

Égi csillagoknak

nincs kérőjük.

 

Pedig szépek,

hogy csillognak!

Várnak a legényre,

ki elviszi őket

Velencébe.

 

Éjszakánként

rácshoz lopakodnak

- ó, száz emeletes ég!-

kendőt lobogtatnak

az árnyék-haboknak,

melyek köröttük forognak.

 

De hiszen, ha meghalok,

várjatok csak,

köd-kancámon

sorban elrabollak.

 

/Ford.: Weöres Sándor/

Psziche Creative Commons License 2012.09.25 0 0 116

 

Most találtam egy spanyol nyelvű cikket, melyből kiderül, hogy nem sokkal a Los amores oscuros regény megjelenése után Ian Gibson, Lorca fő életrajzírója azt nyilatkozta, hogy továbbra is Rafael Rodriguez Rapúnt tartja Federico utolsó nagy szerelmének és A sötét szerelem szonettjei versciklus címzettjének.

Véleménye szerint a 2010-ben elhunyt Juan Ramírez de Lucas, a Sötét szeretők regény főszereplője, csak egy kisebb szerelmi kaland lehetett Lorca életében, s Gibson rendkívül tájékozatlannak tartja a regény íróját, Manuel Francisco Reina-t Federico életével kapcsolatban.

Santiago Roncagliolo könyvét pedig, melyben az a feltevés található, hogy Lorca földi maradványait Enrique Amorim lopta el, s szállíttatta Uruguayba, még ennél is nagyobb képtelenségnek nevezte az ír származású irodalomtudós.

 

Ennek hatására egyelőre nem fogom beszerezni a Los amores oscuros regényt, inkább Ian Gibson Lorcáról írt utolsó könyvét fogom célba venni (Lorca y el mundo gay) és további cikkeket keresek a neten spanyolul. (Muszáj lesz spanyolul olvasnom.)

 

Ian Gibsonnak jobban hiszek, mint bárki másnak, ha Lorcáról van szó, annak ellenére, hogy nyilván neki most az az érdeke, hogy a saját korábban feltárt kutatási eredményeit bizonygassa, amit tavasszal megingattak a Juan Ramírezről kipattant információk. De nagyon bízom Ian Gibsonban, annyira megszerettem a Lorca életrajz miatt.

 

Kár, hogy erről magyarul senkivel nem tudok beszélgetni.

Előzmény: Psziche (101)
Psziche Creative Commons License 2012.09.18 0 0 115

 

Lorca Salvador Dalí hatására kezdett szürrealista stílusú novellákat (ahogy ő nevezte, prózaverseket) írni, amint azt már az életrajzban is említettem. A szürrealista prózák időszaka nagyrészt egybeesett azzal a depressziós periódussal, amikor Federico szerelmi bánattól szenvedett, mert Emilio Aladrénnel való kapcsolata valószínűleg megromlott vagy legalábbis meglazult, s bizonyos körülmények miatt Dalíval sem volt módja személyesen találkozni.

 

Ha semmit nem tudnánk Lorca életéről, a szürrealista művek keletkezésének körülményeiről, akkor igen nehéz lenne bármit is megérteni ezekből az írásokból, én legalábbis így képzelem, mert még a háttér információkkal együtt sem könnyű ezeknek a műveknek az értelmezése. Viszont ha az ember ráérez egy-egy részre, akkor arra is rádöbben, hogy Federico épp az elvontnak tűnő írásaiban fejezte ki a legőszintébben a legtitkosabb érzelmeit.

 

Az alábbi részletek közül A fogolymadár megölte szeretők esetében egyértelmű az utalás arra, hogy a társadalmi erkölcs szempontjából nem elfogadott szerelem létjogosultságáért emel szót. Az Elmerült úszónő pedig nagy valószínűséggel az Emilio Aladrénnel való gyötrelmes viszonyt idézi, melyről sajnos nagyon keveset tudunk. A „mindketten szerették” és az "én két asszonyt szerettem” mondatokról (utóbbit nem idéztem az Elmerült úszónő-ből) nekem az jut eszembe, hogy egy időben egyszerre volt szerelmes Aladrénbe és Dalíba, s így kerültek ezek a részek a novellákba.

 

A szürrealista művekkel kapcsolatban biztos vagyok abban, hogy minden egyes mondatnak és szónak nagy jelentősége és konkrét jelentése van a látszólagos kuszaság és homályosság ellenére.

 

 

Elmerült úszónő – részlet (ford.: András László)

 

„Most már tudom, mit tesz örökre elbúcsúzni. A mindennapos ölelésben puhatestűek szellője lengedez.

Szerelmem utolsó ölelése olyan tökéletes volt, hogy az emberek lábujjhegyen zárták be az erkélyajtókat. Ne kényszerítsen, grófnő, arra, hogy beszéljek. Én szerelmes vagyok egy asszonyba, akinek félteste észak havában van. Egy asszonyba, aki a kutyák barátja, és nekem alapvetően ellenségem.

Sohasem csókolhattam őt kedvemre. Vagy elaludt a villany, vagy ő oldódott föl egy üveg whiskyben. Én akkoriban nem kedveltem az angol gint. Képzelheti, barátném, milyen mély lehetett a fájdalmam.

Egy éjjel az ördög szörnyűségessé tette a cipőmet. Hajnali három óra volt. Az én torkomon egy sebészkés állt keresztbe, az övén egy hosszú selyemszál. Hazudok. Egy ló farka volt. Annak a láthatatlan lónak a farka, amelyhez engem kötöttek, hogy majd elvonszoljon. Köszönöm, grófnő, hogy megszorítja a kezemet.

Vitatkozni kezdtünk. Én egy karcolást ejtettem a homlokomon, ő pedig nagyon ügyesen eltörte arcának üvegét. Akkor összeölelkeztünk.”

 

 

A fogolymadár megölte szeretők – részlet (ford.: András László)

 

„- Mindketten szerették – mondtam én. – Mind a ketten. […]

Ezért haltak meg. Ezért. Húsz folyóval és egyetlen felhasított téllel.

 

- Nagyon egyszerű volt. Szerették egymást az összes múzeumok ellenére. Jobb kéz a bal kézzel. Bal kéz a jobb kézzel. Jobb láb a jobb lábbal. Bal láb felhővel. Haj talppal. Talp bal orcával. Ó, az a bal orca! Ó, kis bárkák északnyugatja és higanyból való hangyák! […] Lefeküdtek. Nem volt ennél gyöngédebb látvány. Hallotta, amit mondtam? Lefeküdtek. Bal comb bal alsókarral. Lehunyt szemek nyitott körmökkel. Csípő tarkóval és tengerparttal. És a négy kis fül négy angyal volt a hókunyhóban. Akarták egymást. Szerették egymást. A nehézkedési törvény ellenére. […] Te szent isten! A kémikusok szeme láttára szerették egymást. Hát földdel, föld ánizzsal. Hold alvó vállal és a csípők az üvegek zajával keveredtek össze egymással. […] Gyakran kellett elűzniök a kutyákat, mert ott nyöszörögtek az ágy fehér borostyánjai körül. De ők szerették egymást.

Egy férfi volt és egy asszony, azaz egy férfi és egy darabka föld, egy elefánt és egy fiú, egy fiú és egy nádszál. Két ájult kamasz voltak meg egy nikkel lábszár. A dereglyések voltak ők! Igen. Ők voltak a Guadiana dereglyései, akik evezőikkel fogták körbe a világ minden rózsáját.”

 

Előzmény: Psziche (113)
Psziche Creative Commons License 2012.09.14 0 0 114

Találtam egy egész jó tavalyi írást Lorcáról: Katona Eszter: „Mert szeretett Hispánia…” – García Lorca halálának 75. évfordulójára

 

http://egyenlito.eu/katona-eszter-%E2%80%9Emert-szeretett-hispania-garcia-lorca-halalanak-75-evfordulojara/

 

„Federicót a gyermekkel kell összehasonlítani, vagy az angyallal, a vízzel, a sziklatömbbel… egyedülállónak kell látnunk, aki állandóan változott, változékony volt, mint maga a természet. […] Meseszerű és misztikus volt.” – írta róla kortársa, Vicente Aleixandre.

Psziche Creative Commons License 2012.09.12 0 0 113

 

Közös fotók Dalíval, melyek 1927. körül készültek.

 

 

 

Jobb oldalon José Pepin Bello látható.

Előzmény: Psziche (112)
Psziche Creative Commons License 2012.09.10 0 0 112

 

És ha már a Dalíval való barátság, a Dalí iránti szerelem szóba került, akkor semmiképp sem hiányozhat az Óda Salvador Dalíhoz vers bemutatása. (Azért írom le a hosszú költeményt teljes terjedelmében, mert úgy tűnik, eddig még nem került fel a netre magyarul.)

 

 

ÓDA SALVADOR DALÍHOZ

 

 

Egy rózsaszál a függőkertben, amit megáhítsz.

Egy kerék, makulátlan acél-mondattanában.

Az impresszionista ködfelhő-hegy mezítlen.

A szürkék legutolsó bástyáikon merengnek.

 

A festők, a modernek, tiszta műtermeikben

négyzetgyök-gyökerekből vágnak steril virágot.

A Szajna hűs vizében márvány-jéghegy fagyasztja

az ablakok üvegjét s hervasztja a borostyánt.

 

Csempés utcák során át keményen lép az ember.

Kikerüli a kristály a fénytörés varázsát.

Az összes illatszertárt bezáratta a Kormány.

Megörökül a mozgás a kétütemű gépben.

 

Erdőségek, szemöldek s válaszfalak hiánya

bolyong szerte az antik házak palatetőin.

Nagy prizmáját csiszolja a szél a tengeren,

s úgy kel a láthatár, mint órjás vízvezetékek.

 

Se bort, se félhomályt nem ismerő tengerészek

sellők fejét ütik le ólom-tengereken.

Az Éj, a bölcsességnek tömör fekete szobra,

a hold gömbölyű tükrét tartja kitárt kezében.

 

A formák és határok emésztő vágya tör ránk.

Jön az ember, ki sárga mércét tart kezében.

Afrodite vakító csendélet a sötétben

és futva menekülnek a szorgos lepkegyűjtők.

 

                               *

 

Cadaqués a folyó és a domb két serpenyőjén

lépcsőket egyensúlyoz, csigákat rejteget.

A szelet fafúvóknak hangjai csendesítik.

Egy vén erdei isten oszt kölyköknek gyümölcsöt.

 

Álomtalan alusznak fövenyen a halászok.

Nyílt tengeren egy rózsa kezükben az iránytű.

A láthatár, e szűzlány, elrongyolt keszkenőkkel

egymásba mossa holdnak és halnak tejüvegjét.

 

Fényes fehér fregattok könyörtelen karéja

koszorúzza fövenynek homlokát s kósza fürtjét.

Itt vannak a szirének, de nincsen semmi titkuk,

egy pohár édes víztől volt-nincs, már itt se voltak.

 

                              *

 

Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!

Nem tökéletlen ifjú ecsetedet dícsérem,

nem is a színedet, mely korod színét kikémli,

azt dícsérem, hogy vágyad a korlátolt öröklét.

 

                              *

 

Higiénikus lelkeddel új márványokon élsz te.

Elfutsz a hihetetlen formák őserdejétől.

Képzeleted is ott jár mindig, hol a kezed jár,

és élvezed a tenger szonettjét ablakodban.

 

E világban süket zűr és félhomály honol csak

az első állomáson, hová elér az ember.

De már a csillagok fönt, tájakat rejtegetve,

kijelölik a pálya tökéletes irányát.

 

Az idő nagy folyója szelíden rendeződik,

eme vagy ama század szám-alakját felöltve.

És a Halál, legyőzve, remegve meghúzódik

a jelen pillanatnak összeszűkült körében.

 

A régi fényt idézed, mely a homlokra ülve

nem siklik le az ember szájáig, se szívéig.

Fény, amelytől remegnek a Bakkhoszért rajongók

s a rendetlen erő, mely a vizeket vezérli.

 

Jól teszed, hogyha jelző-zászlócskáid kitűzöd

ama titkos határon, mely éjszaka felizzik.

Festőként nem hagyod, hogy a formát szétlazítsa

a véletlen gomolygó felhők foszló gyapotja.

 

Hal az akváriumban, madár a ketrecében.

Miért agyalnád ki őket tengerben, levegőben?

Miután szemrevetted, másolva stilizálod

becsületes szemekkel a sok kis fürge testet.

 

A kézzelfogható, a biztos anyagra vágyol,

amelyet el nem lephet burjánozva a gomba.

Oly építésre vágyol, mely itt-nem-létre épít,

s merő tréfára vélsz te akármiféle zászlót.

 

Rugalmas, kurta verset zeng az acél-iránytű.

Nem-ismert szigetekkel takarózik a földgömb.

Magasba törve szólal hangja az egyenesnek,

s bölcs királyok dalolják ki geometriájuk.

 

                            *

 

És a rózsát, a rózsát, ahol te élsz, a kertben.

Mindig, újra a rózsát, delünket s északunkat!

Nyugodtan és töményen, mint vak szobor, ki mit sem

tud a maga-okozta földmélyi mozgalomról.

 

Tiszta rózsa, ki rajzunk s művészetünk csiszolja,

s karcsú szárnyát kitárja előttünk a mosolynak.

(Röptödön elmerengő, tűre-szúrt pillangó, te!)

Rózsa, ó, semmi kíntól meg-nem-zavart egyensúly!

Mindig a rózsa!

 

                             *

 

Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!

Csak azt mondom, mit képed és személyed nekem

mond.

Nem tökéletlen, ifjú ecsetedet dícsérem,

hadd daloljam nyiladnak hibátlan-szép irányát.

 

Szép erőd hadd daloljam, mely csupa katalán fény,

s hogy azért lelkesedsz csak, minek nyitjára lelhetsz.

Hadd dalolom e gyengéd szívet, e csillagnézőt,

mely tiszta és hibátlan, akár a coeur a kártyán.

 

Ama szobrászi vágyat, mely tőled sose tágít,

a félt felindulást, mely mindig ott vár az utcán.

Hadd daloljam a tenger kis szirénjét, ki néked

dalolva kap korall- és kagyló-biciklijére.

 

De főként hadd daloljam közös gondolkodásunk,

mely borús és aranyló napokban összeforraszt.

A fény, mely elvakítja szemünk, nem a Művészet.

Szeretet és barátság inkább s a jó közös harc.

 

Előbbvaló a képnél, mit vázolsz türelemmel,

Teresa sima keble, álmatlan fényű bőre,

vagy a hűtlen Matilde hajsátra, ha leomlik,

s barátságunk, a színes, akár egy halma-játék.

 

Aranyra vérrel írott gépírások nyomával

legyen beróva szíve ős Katalóniának.

Sólyomtalan ragyognak ökölnyi csillagok rád,

miközben életed s festészeted virágzik.

 

Ne bámuld már a hártyás-szárnyú nagy vízi órát,

sem esetlen kaszáját az allegóriáknak.

Öltöztesd és vetkőztesd ecsetedet a szélben,

a matrózzal s hajókkal népes nyílt tengeren.

 

 

/Somlyó György fordítása/

Előzmény: Psziche (111)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!