Az idő mibenléte mindig is foglalkoztatta, és zavarba is hozta az embereket.
De viszonylag korán megjelent az az elképzelés is, hogy nem is létezik.
Lehetséges-e, hogy csak a tér, az anyag, és energia létezik?
Az energia hatására létrejövő változások, mozgások összehasonlíthatók, számszerűsíthetők. Ezt nevezzük sebességnek.
A tér, a térben helyet foglaló anyag geometriai tulajdonságai szintúgy összehasonlíthatók, számszerűsíthetők.
Az energia hatására létrejövő mozgások, változások egyetemessége és pontossága kelti az emberi elmében azt az automatikusan kialakuló képzetet, mintha az idő létezne.
Idő = Távolság / Sebesség
Az idő nem létezik, csak egy automatikusan kialakuló képzet, amiből
hasznos segédfogalmat képeztünk? Vagy ez maga a létezés?
Lehet-e, szabad-e rangsorolni az anyag tulajdonságai között, és
azt mondani, hogy a tömeg/energia az elsődleges és ehhez képest az idő csak általunk bevezetett segédfogalom,
amihez lélektanilag közelebb állunk, mint mondjuk különféle sebességek érzékeléséhez?
Ellenmondana-e mindez a téridő elméletnek, vagy ez a segédfogalom dimezió könnyedén kicserélhető "valósra", vagy "elsődlegesre"?
Vagy erre nincs is szükség? Semmi gondot sem okozhat, hogy valójában egy nem létező, önmagán kívüli okból is relatív fogalommal dolgozunk axiomaközeli szinten is?
A természet nincs a'la natűr beskálázva. Ha csak a Planck-skálát nem tekintjük annak.
Vagy tekinthetjük az elemi töltést is egy alapskálának.
"The Planck charge is α−1/2≈11.706 times larger than the elementary charge e carried by an electron".
e=α−−√
In classical constant format, the Planck charge is one of the five fundamental physical constants that most other constants can be derived. It is set here to the elementary charge, which is not one of the five fundamental constants, to establish its value. It is defined as the elementary charge of an electron divided by the square root of the fine structure constant.
pl. térvezérlésűnek hívták, s nem mezővezérlésűnek.
És a térerősség továbbra is térerősség, nem lesz belőle réterősség.
Következetesnek az ökör-körben kell lenni. ;)
Lehetett volna következetesebbnek lenni az elnevezéseknél.
Köszönöm, valóban. Nekem még úgy tanították, hogy a térerősség az egységnyi próbatöltésre ható erő. És mezőről alig beszéltek. A térvezérlésű tranzisztorokat pl. térvezérlésűnek hívták, s nem mezővezérlésűnek.
Annak a Nobel díj tulajdonosnak, aki 2052-ben átveszi a Svéd kalifátus opponensétől, így előre is gratulálok. Szerintem az Emi, vagyis az öntudatra ébredt nem természetes intelligencia, röhögni fog magában. Nyilvánosan nem illene, és ezt ő jól tudja.
Egy téridő-kvantum egyáltalán nem stabil dolog. Létezése alatt növekszik, majd elfogy. A végtelen sokból, azonos időpontban sem születnek sokan, de vannak. Ezekből lesznek az elemi részecskék, amik már stabil objektumok, mert tömegük is van. Azonos időpontban született téridő-kvantumok „tömegéből” állnak. A „sarokponttól” balra van a téridő struktúra, ami instabil részekből fluktuál. Jobbra vannak azok a „stabil” részecskék, amikből a tapasztalható világ egzisztál. De ami felbukkan, az idővel eltűnik egy nyelőben, vagy vissza alakul azzá, amiből kialakult. ;-)
Mivel az elektron taszít egy másik elektront, minden energiája a taszításra fordul. A pozitron szintén taszít egy másik pozitront, azonban az elektronnal már vonzásban van. De csak egy olyan kicsi távolságig, amíg a gravitációnak taszító hatása nem jelenik közöttük. Mivel a gravitációnál, az azonos töltések vonzzák egymást, összegződnek. Ez azt a különös dolgot feltételezi, hogy a „töltő közeg” ellentétesen is tölti az elemi részecskéket elektromosan és gravitációsan. Ha egy elemi részecskének kétféle töltése van, ráadásul az elektromos sok nagyságrenddel nagyobb, mint a gravitációs töltése, ennek a szimmetriasértésnek valami oka van. Nyilván ez a kiterjedtség mértékével, a távolsággal van összefüggésben. /Sok kicsi sokra megy. Sok lúd disznót győz/ ;-)
Szerintem matematikai pont-szerű, fizikai objektumok nem léteznek. Lehetnek akár a Planck távolságnál kisebbek, de nullánál nagyobb kiterjedtségük van. Ezekben a „pontszerűnek tűnő” objektumokban, mint egy elektron, a téridő-kvantumánál nagyobb az energia sűrűsége és annak térbeli kiterjedtsége. Ennél fogva időbeni létezése is tovább tart, mint egy téridő kvantumnak. Azonban az elektronnak van töltése, ennél fogva töltője is, ami a végtelen téridő struktúra. Így lesz örökéletű az elektron, mivel a téridő-struktúrából "táplálkozva" folyamatosan létezésben van. ;-)
„Mert attól, ha igazán jól csinálja, kiég az agy.”
Azt mondják, hogy az ember halála előtti percekben lázasan, nagy energiafelhasználással dolgozik az agy. Lepergeti az élet filmjét, majd kiég.
Ezt jól csinálja? Mi haszna van belőle?
A tudomány azon fáradozik, hogy az emberi elmét letöltse a „felhőbe”, majd az illető „örökké”, vagy addig él benne, amíg valami, valaki eloszlatja a felhőt. ;-)
Az elemi részecskék pontszerűek és oszthatatlanok. Nem keletkeznek és nem semmisülnek meg. Az elemi részecskékből álló atomok, és összecsomósodott testeket különböző Lagrange-féle multiplikátorok tartják össze. {iszugyi szerint}
És szó sincs itt semmiféle hullámfüggvényről, hiszen ez már a klasszikus elektrodinamikában is így van.
Kevered a sezlonyt a rökamiéval. ;)
Ha a klasszikus fizika ugyanazt mondaná, mint a kvantumelmélet,
akkor az alexandiai könyvtárra később nincs szükség, csak korán.
Feynman azt írja, hogy az atommagot a rövid hatótávolságú magerők tartják össze.
(És az atombomba energiája elektromos eredetű.)
Majd két mondattal később eltűnődik azon, hogy az elektront mi tarthatja össze. De majd visszatér a problémára.
Most el kell olvasnom többszáz oldalnyi szöveget, aminek a 80%-át már tudom.
Addig is...
az elektron pontszerű, minden szórási kísérletben.
A kísérlet viszont nem tudja, hogy klasszikusan vagy kvantumosan kellene viselkednie az elgondolásunk szerint.
Matematikai pont. Mennyi a hatáskeresztmetszete? (Nyugi, lesz neki.) [nyugi on]
Mennyi a valószínűsége, hogy a céltábla közepébe tudod szúrni a körzőt. (Utazás a Holdhoz)
A mértékelmélet szerint nulla a valószínűsége, mégsem lehetetlen.
Ha véges valószínűséget akarunk, akkor epszilon sugarú környezetet vehetjök.
Vagy bármilyen tehénfolt alakú zárt görbét.[níugi off]
Csakhogy az elektronnak töltése is van. Még ha nem is tudjuk, hogy az micsoda.
Két elektron taszigálja egymást. Ki lehet számolni, hogy egy próbatöltés az 1/R potenciálban hogyan szóródik.
Itt most nem csámcsogom meg a részleteket, csak susztermatek szinten ejtsük a fejére.
Nagyon könnyű kiszámolni, hogy E mozgási energiával rendelkező elektron milyen mélyre képes zuhanni az 1/R potenciáltérben. Közelebb nem mehet, csak lepattan. (Persze végtelen távolból, egy kis korrekció.)
Hát most mi van?
Ha közelebb akarunk menni, meg kell toldani a karunk egy lépésnyi energiával.
Tehát: nagyobb kinetikus energiával, azaz gyorsabban kell ütköztetnünk a két elektront,
ha precízebben akarjuk kitapogatni az 1/R potenciál belső szerkezetét.
De ez meg ugyebár azt jelenti, hogy a hullámhossza csökken h/p szerint.
Tehát minél precízebben akarjuk megmérni a zelektron átmérőjét,
egyre nagyobb energiával hatolonk be az ismeretlen potenciálgödörbe,
és közben a hullámhossz is egyre kisebb lesz.
Annyira pontszerű, amennyire csak akarom. Amikor mérjük.
Néha pedig (nagyságrendileg) akár 10-10 m átmérőjű tartományokat is kitölthet.
A gravitáció mintájára a többi erőt sokféle módon próbálták már geometrizálni. Például Kaluza már 1919-ben egy negyedik térdimenzió feltételezésével, ami apróra összetekeredve alkalmat adott az elektromágneses kölcsönhatás hordozására, de nem függött dinamikusan a energiatenzor lokális értékétől, így sértette az áltrel alapkoncepcióját. Ez az elgondolás egy előfutára volt a húrelmélet extra dimenzióinak, de meg kell mondani, ez utóbbiak geometriáját se tudják dinamikusan kezelni, még ma sem. Így aztán a közelében sincs az egyesített térelmélet koncepciójának.
Maga Einstein pedig számtalanféle általánosított térelmélet kitalálásával töltötte életének utolsó évtizedeit, de Schrödinger és Pauli is próbálkozott különböző utakon, mindannyian sikertelenül.
E geometrizálási törekvések során egyedül Herman Weyl jutott el egy termékeny koncepcióhoz 1918-ban, nevezetesen a mértékszimmetria gondolatához, ami később jelentősen átalakítva és általánosítva az egész fizikára nézve alapvetőnek bizonyult. (Weyl még úgy csinálta, hogy a Riemann geometriát egy olyan általánosabb geometriával helyettesítette, amiben a metrikus tenzor kovariáns differenciálja nem tűnik el (ellentétben minden "rendes" geometria metrikus tenzorainak tulajdonságaival), hanem a differenciál arányos magával a metrikus tenzorral, az arányossági tényezők pedig az elektrodinamika négyesvektor-potenciáljából származnak. De ez az elmélet sajnos ellentmondott a kísérleteknek, mert a méterrudak hossza és az órák járása függött volna a puszta elmozdulásuktól is.
Weyl alapgondolata ma mégis hasznosul, mégpedig az elektrodinamikában, amit ennek mintájára sikerült levezetni egy meglepően egyszerű elvből, a gradiens invariancia elvéből. Ami tulajdonképpen csak annyit mond, hogy az elektromágneses potenciálokat szinte tetszőlegesen átskálázhatjuk. Pontosabban a négyespotenciálhoz mindig hozzáadhatjuk egy tetszőleges skalármező gradiensét, az új négyespotenciál így is ugyanazt a szituációt írja le. Nem számít, hogy milyen beosztású mérce szerint mérjük. (Ugye mennyire mellbevágó?) S ami még elképesztőbb, hogy ennyi majdnem elég is a teljes klasszikus elektrodinamika származtatásához.)
E "gradiens szimmetria" általánosítását nevezik ma mértékszimmetriának, és mértékkölcsönhatásoknak azokat az erőket, amelyek törvényei az ilyesféle lokális (pontról pontra eltérő) transzformációkkal szemben mutatott invariancia elvekből vezethetők le. Az elektromágnesességen túl ilyen a gyenge és az erős kölcsönhatás is.
Sőt ha tetszik, még a gravitáció is, aminek "mértékelvét" Einstein általános kovariancia elve jelenti, vagyis hogy az egyenleteknek minden koordinátatranszformációra nézve invariánsnak kell lenniük. Itt a gravitációs egyenlet megoldásait a metrikus tenzor koordinátafüggvényei jelentik, más-más koordinátarendszerben számolva, más-más függvényeket kapunk, de azok ugyanazt a szituációt írják le.
Az egyesített térelmélet egy gyönyörű látomás volt, de alighanem örökre az is marad. Hatalmas koponyák dolgoztak rajta évtizedeken keresztül hiába. A fizikai valóság nem ebből a kottából játszik. Noha igazán szép gondolati rendszereket alkottak, sajnos nem lehet belőlük kiállítást rendezni, mint az elmúlt korok művészeti alkotásaiból, hisz a bennük rejlő szépségeket csak a matematikailag legiskolázottabb látogatók vennék észre. Úgyhogy neked ezúttal is más szórakozást kínálok:
"A probléma szerintem ott van, hogy a hullámfüggvény valószínűségi eloszlását egyben töltéseloszlásnak is tekintik."
Nem ez egyáltalán nem oximoron!
És szó sincs itt semmiféle hullámfüggvényről, hiszen ez már a klasszikus elektrodinamikában is így van. És a töltött részecskék önmagukra való visszahatását nem is lehet kidobni az elméletből, mert az ebből származó sugárzási ellenállás mindennapi mérnöki tapasztalat. És a rá alapuló elméleti számítások pontosan vissza is adják azt. Csak a helyén kell tudni kezelni a dolgot, s nem szabad többet kívánni tőle, mint amit magyarázni tud, például nem szabad azt várni (mint amit a 20. század elején képzeltek) hogy ez a mechanizmus fogja magyarázni az elektron tömegét is.
A gyorsuló töltések önmagukra való visszahatása tapasztalati tény, a Maxwelli elmélet magyarázata pedig abban a zseniális gondolatban rejlik, hogy a két töltés között tapasztalt erőt, ami Coulombnál még közvetítő nélküli távolhatásnak tűnik, egy közéjük képzelt közvetítővel magyarázza. Ezt a közvetítőt pedig minden töltés körüli minden pontban úgy definiálja, mint azt az erőt, amivel a töltés hatna egy abba a pontba képzelt másik próbatöltésre. Erre a közvetítőként elgondolt mezőre azért volt szüksége, hogy elkerülhesse az azonnali távolba hatás fikcióját, ami a gravitáció Newtoni magyarázatában még vörös posztóként ott virított, de a 19. század második felében már skandalumnak számított. Ám ha az egyik töltés hatását valami mező közvetíti a másikra, akkor ez alól nem lehet kivétel az az eset sem, amikor a ható töltés ugyanaz, mint a hatást elszenvedő. Sőt a ható és az elszenvedő szerep megkülönböztetése már önmagában is olyan aszimmetria volna, ami a jelenségben magában nincs meg. Továbbá, ha a mezőt valóban közvetítőnek akarjuk megtenni, akkor úgy kell rá tekintenünk, mint ami ténylegesen ott van a tér minden pontjában, függetlenül attól, hogy odahelyeztünk-e egy próbatöltést, vagy sem.
A nem gyorsuló töltések önmagukra való visszahatása egyszerű szimmetria okokból eltűnik. De mivel a mező változásai a forrástöltéstől távolabb már egyre nagyobb időkéséssel követik a töltés mozgását, a forrástöltés gyorsulása esetén, a saját mezeje visszahat rá, fékezi. Ezen alapszik az EM antennák sugárzási ellenállása.
Én pedig le vagyok döbbenve, hogy ezt egy villamosmérnöknek magyarázni kell.
Először az ilyen hiányosságaidat kellene bepótolnod, sőt az efölötti további tucatnyi szinttel kapcsolatos hiányosságaidat. A felfedezéseidbe elég lesz azután belefognod.
De most jön a dolog nehezebbik része. Mert elektromágneses mezőt nem csak egy másik töltött részecske hozhat létre, hanem minden külső forrás nélkül egyetlen részecske is létrehozhat saját magának. És akkor saját magával hat kölcsön.
Ez az igazi oximoron. Münchhausen báró, a saját hajánál fogva.
A probléma szerintem ott van, hogy a hullámfüggvény valószínűségi eloszlását egyben töltéseloszlásnak is tekintik.
Na de akkor a két résen egyszerre áthaladó elektron taszítaná önmagát, mármint a két fél énje.
Azért ez látszana az interferencia képen, ha ilyesmi létezne. Nincs róla tudomásom, hogy ilyesmit tapasztalnának.
Viszont a nagy egyesített elmélet arra alapoz, hogy a három kölcsönhatás csatolási "állandója" valahol a Planck-skála közelében összefut egy pontba. És az összes kölcsönhatás visszavezethető egyetlen egyre.
Úgy gondolják, hogy az eredendő kölcsönhatás felhasad a spontán szimmetriasértés miatt.
Jelenleg ott tartanak a kutatók, hogy nem találkozik egy pontban a három görbe.
Fel kellene fedezni nagyenergiás részecskéket a nagy találkozóhoz.
Egy olyan egyesített térelméletet, amit a valóság respektálna, valóban jól jönne. Főleg a manapság megszaporodott UFO észlelések eredetének feltárása végett. Előbukkanni a térből, úgy mozogni benne, ami ellentmond a mai tudományos ismereteknek, igazi kihívást jelent a számunkra.
Persze, hogy van, a kinematika tulajdonképpen a téridő geometriája. Így volt ez már a Newtoni fizikában is, csak az ott használatos Galilei téridőben az időkoordináta csak függetlenül mellé van csapva a térkoordinátáknak. Soha nem fordul a tér felé, és a térkoordináták se fordulnak az idő felé.
Az áltrel. alapegyenlete, az Einstein egyenlet tulajdonképpen az energiaimpulzus és a téridő geometria közötti csatolást írja le (persze ez sokkal bonyolultabb, mint valami egyszerű csatolási állandó) Aztán Hermann Weyl-nek volt egy zseniális elmélete, ami továbbfejlesztve az áltrelt, téridő geometriaként értelmezte volna az elektrodinamikát is. Annyi bökkenő akadt csak, hogy az nem hozta az elektrodinamika valóságos jelenségeit. Einstein aztán élete hátralévő évtizedeit ennek a programnak a bűvöletében élte, de neki se sikerült olyan egyesített térelméletet találnia, amit a valóság respektált volna.
Gondolom, hogy a geometria és a kinematika között is van egy összekötő kapocs,(csatolási állandó) egy matematikai összefüggés, de ahhoz már kevés vagyok, hogy azt megértsem. :-((
