Van rá magyarázat. Magyarország politikai tragédiája, hogy 1945 után évtizedekig nem konzervatív-jobboldali, hanem – szavakban – baloldali kormánya volt. Németországban a háború után hosszú ideig a kereszténydemokrata–keresztényszocialista pártkoalíció alkotta a kormánytöbbséget. A német választóknak azt a tömegét, amely érzelmileg szinte a háború utolsó pillanatáig a fasiszta rendszer mögött állt, olyan jobboldali konzervatív politika hozta fokozatosan közelebb a demokratikus magatartásformákhoz, amely az euroatlanti politikai kultúrát vallotta a magáénak. Ezáltal átmenet adódott, s közben elég idő a belső, lelki változásra. A nemzetiszocialista rendszer bukása miatt elbizonytalanodott többség ugyanis az újjáépülő Németországban több bizalmat érzett a jobboldali, mint a baloldali politikai irányzatok iránt; az előbbi nyelvét értette, az utóbbiét kevésbé.
z 1945 utáni első, még szabad választásokon Magyarországon is a demokratikus vezetésű jobboldali Kisgazdapárt győzött. Választópolgárainak jelentős része, politikai magatartását illetően, ugyanazokból a rétegekből került ki, mint akik a korabeli Németországban az Adenauer vezette konzervatív jobboldalra szavaztak. Ezeknek a rétegeknek azonban Magyarországon nem volt módjuk szabad körülmények között bensővé tenni az euroatlanti demokratikus politikai kultúrát. Szovjet támogatással uralkodó helyzetbe került a szélsőbaloldal, amely lényegében a nép ellenségének nyilvánította a lakosság jobboldali többségét (holott ők is a néphez tartoztak). Ennek következményeként aztán ez a többség kétszeresen is áldozatnak érezte magát: az egykor rokonszenvesnek tartott német fasiszták és az amúgy is gyűlölt kommunisták áldozatának. Ilyen állapotban csak túlélni lehetett, de nem demokratává lenni. Aki rasszista volt, az is maradt, és ez kimondatlanul nemzedékeken keresztül áthagyományozódott.
Amikor 1989-ben a rendszerváltással Magyarország valóban felszabadult, a többség – kezdetben nagyon lassan, de aztán egyre határozottabban – tudatára ébredt annak, amit a lelke mélyén 1945 óta megőrzött. Nem a második világháború alatti állapotát (mert azt felejteni akarta), hanem a harmincas évekét. A pártállam évtizedes baloldali ideológiai agymosása jóformán hatástalan volt erre az örökségre. A most lezajló választások eredményeként olyan politikai Magyarország körvonalai bontakoznak ki, mely elsöprő többségben jobboldali. Ami önmagában egyáltalán nem baj. Jobboldalinak lenni ugyanolyan legitim, mint baloldalinak lenni. Ha itt és most ez mégsem így van, annak az az oka, hogy ez a jobboldaliság végzetesen a magyar jobboldali érzület 1938–1939-es állapotához kötődik, mely 1945-ben befagyasztódott.
A nemzeti érdekek képviseletének jobboldali kisajátításához, a tekintélyelvű politikai berendezkedés újjászülető vágyához az utat a populista nemzeti-konzervatív Fidesz és vezére, Orbán Viktor taposta ki 1994 után. Eszerint az egyik oldalon van a magyarság és annak magától értetődő, jobboldali képviselete, a másik oldalon pedig szükségképpen a nem nemzetiek. Az „idegenszerűzés”, a kokárdakisajátítás, a demokratikus választási eredmények megkérdőjelezése („a haza nem lehet ellenzékben”), 2006 őszén a legitim kormány megbuktatása céljából a köztéri terrort alkalmazó tömegek hallgatólagos támogatása, a nemzetre többszörösen rárontó baloldaliakkal kapcsolatos sunyi genetikai célzás demagógiája készítette elő azt, amit Orbán 2009. szeptember 5-én a kötcsei beszédében végül meghirdetett. Ez a Fidesz választások utáni igazi politikai programja, a Horthy-korszak leválthatatlan kormányzópárti rendszerének restaurációja: „...megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő 15–20 évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” Megfogalmazta a politikai fából vaskarikát: „Egy párt is lehet záloga a demokráciának.” Mindezt alig húsz évvel a „kétfrontos harcot” vívó állampártok uralta „centrális erőterű” népi demokráciák totális csődje után. Egyszerre köszön vissza a Horthy- és a Kádár-kor, elárulva a két politikai struktúra közös lényegét.
Ezek a gondolatok az elmúlt évtizedben a szó szoros értelmében reszocializálták a két világháború közötti Magyarországon uralkodó politikai mentalitást. „A kormányváltás után nem szabad pártszínekben gondolkodni”, fordította le a mindennapok nyelvére a „természetes demokrácia-képviseletet” egy jobboldali tanácskozáson Eperjes Károly színművész. Fokozatosan felszabadult az egykori „mélymagyar”, paranoid gondolkodásmód is. A közvélemény jelentős részének az ízlését nem zavarják a „magyar fajtáról” szóló újjáélesztett régi mesék és agyrémek: a pusztaszeri vérszerződés, a hun–magyar rokonság, a párthus származású Jézus kultusza, a magyar mint a világ legősibb nyelve. A mitológiai zagyvaságoknak ez a népszerűsége legfeljebb még a magyar emigráció egy részében és néhány balkáni országban tapasztalható, de az utóbbiakban sem ennyire virulensen.1
989 után a kapitalista átalakulás és a politikai elit felelőtlensége a társadalom (s vele a történelmi egyházak) közönyétől kísérve a kilátástalanságba taszították a romák jelentős részét. A roma és nem roma magyarok közötti növekvő együttélési feszültségekre, az ennek kiszolgáltatott vidéki lakosság kormányzati cserbenhagyására a rasszista Jobbik ad megoldásnak képzelt válaszokat. Aki ma végigmegy a borsodi és felső-Tisza-vidéki kistelepüléseken, tapasztalhatja: ezekben a falvakban a nem romák egyértelműen a Jobbik választóivá váltak. Hozzájuk társulnak a lerobbant északkelet-magyarországi iparvidékek egykor szocialista, 1939-ben jelentős részben nyilas szavazói. Együtt Magyarország legelesettebb rétegei: félelmetes demokráciaellenes potenciál.
A mára föltámadt zsidózás és cigányellenesség nem kizárólag külföldi trendet követ, van benne igazán magyar „teljesítmény” is. Az benne az új elem, hogy tettesei felháborodva utasítják vissza az antiszemitizmus, a rasszizmus vádját: ők csak a magyarságot féltik. A gonoszságból így lesz a legfőbb jó. Ebben a nyelvpolitikai küzdelemben éppen a politikai élet demokratikus-erkölcsi alapjait ássák alá. Kiirtják a szavak valódi jelentését.
A következő választásokkal történelmi fordulat játszódik le, mely a második világháborút követőhöz hasonlítható, csak fordított irányban: a populista-tekintélyelvű meg a rasszista jobboldal fogja együttesen a legnagyobb politikai erőt képviselni, s meghatározhatja Magyarország kormányformáját. Ezzel szemben a mai magyar baloldal és liberalizmus semmiféle érdemi ellenerőt nem látszik képesnek felvonultatni. A szocialista párt egy része még az államszocialista örökség foglya. Szívesen magyaroznának és hazáznának ők is, de későn kaptak észbe, és egyelőre nem tudnak hatékony demagógiát folytatni.
Az viszont még kormányzásuk utolsó pillanatában sikerült nekik, hogy a pártállami titkosszolgálatok iratainak jelentős részét elzárják a nyilvánosság elől, és ebben a tekintélyelvű jobboldal támogatását élvezhették. Hiszen a ma is prominens vallási vagy politikai szerepet játszó egykori besúgók közül sokan éppen az utóbbiak között találták meg politikai hazájukat. A mai Magyarország ékesen szemlélteti, hogy amilyen az ország jobboldala, olyan a baloldala, és fordítva. Mindaddig ez lesz a jellemző, amíg a baloldaliak és a liberálisok számára nem lesz teljesen nyilvánvaló, hogy az égadta földön nincs már semmi vesztenivalójuk: vagy képesek lesznek az offenzív, kemény politikai cselekvésre, vagy másodrangú állampolgárok maradnak.
A Jobbik ma nagyjából az ország 15–20 százalékát tudhatja maga mögött, de potenciális támogatóinak aránya ennél nagyobb. Nincs éles ideológiai határ a Jobbik és a Fidesz szavazói között. A mostani kampányban a Fidesz vezérkara éppen erre való tekintettel próbálja maga mellett tartani azokat a választókat, akik rokonszenveznek a Jobbik holdudvarának neonyilas retorikájával. E párt harci lapjának, a Barikádnak címlapján a választások előtt jelent meg Szent Gellért püspök szobrának a képe a Duna fölött, de kezében nem keresztet, hanem menórát, egy zsidó vallási jelképet tartott „Ezt akarjátok?” kérdéssel. Se a fővárosi úri közép egy része, se a Fidesz és a Jobbik vidéki támogatói nem látnak ebben érdemi fenyegetést, legfeljebb a politikai közbeszéd természetes, elhanyagolható megnyilvánulását. A történelmi keresztény egyházak is jobbára hallgatnak; a katolikus egyház egyik fontos tanintézetét nevezték el a hétpróbás antiszemita Prohászka Ottokár püspökről, vannak papok és tiszteletesek, akik a Jobbik hívének mutatják magukat.
Van különbség is az egykori nyilas és a mai szélsőjobboldal között, és az nem kevésbé magyar jelenség. A két háború közötti fajvédő mozgalom tagjainak még volt vallási műveltségük, a mai jobboldal elvadult rasszista részének érdemben nincs. A Jobbik pártszolgálatosai karácsonykor kettős keresztet állítanak a köztereken, amelynek semmi köze ahhoz a keresztfához, melyen Isten fia húsvétkor kiszenvedett. Hitetlen blaszfémiával rondítanak bele a legszentebb keresztény hagyományba. A magyar keresztényeknek, élükön a keresztény egyházak irányítóival, borzadniuk kellene ettől a posztfasiszta pogányságtól. Amit azonban tapasztalunk részükről, az alig több semmitmondó dorgálásnál.
Mindez kísérőjelensége annak, hogy – miközben '56 emléke lassan végleg elhal – az 1939-es politikai Magyarország van újjászületőben. Abban az évben tartottak először titkos választásokat. A nyíltan rasszista, a vezérelvet képviselő nyilaskeresztesek a választások eredményeképpen egyszerre a második legerősebb politikai erővé váltak. Az akkori, Horthy mögött álló kormánypárt, a Magyar Élet pártja jelentős baloldal és liberalizmus hiányában első alkalommal nézett szembe tényleges, erős ellenzékkel, mégpedig a fajbiológiai-totalitariánus eszméket eszelős következetességgel képviselő, ízig-vérig magyar gyökerekkel rendelkező nyilas párt és mozgalom formájában. A mai Jobbik, az egykori nyilasok egyfajta reinkarnációja, ugyancsak akár a második legerősebb párt lehet a jövendő Országgyűlésben. 1939 óta azonban európaizálódott is az ország, a szocialisták – ugyan a baloldaliság megcsúfolóiként – ma úgy-ahogy, de versenyeznek velük ezért a második helyért, és a Jobbik se nyíltan rasszista. Noha a nemzetközi környezet is teljesen más, végzetes tévedés azt gondolni, hogy az Európai Unió megoldja azt, amit Magyarországon belül kell megoldani.
A Jobbik holdudvarában megszerveződött, az egykori német fegyveres pártszolgálathoz, az SA-hoz hasonló Magyar Gárdát ugyan a bíróság nemrég betiltotta, de Bajnai Gordon átmeneti kormányának nem volt ereje és főleg bátorsága, hogy érvényt szerezzen a tiltásnak. Pedig bátorságra erejétől függetlenül futhatta volna, mert ha vállalja a bírói ítéletre támaszkodó következetes rendészeti ütközést a betiltás alól kibújó Gárdával, akkor ennek legalább bel- és külpolitikailag hasznos hozadéka lenne: a nyílt vereség a Gárdával szemben nem a kormányt, hanem a neonyilasságot kompromittálta volna országon belül és kívül. Orbán, a nemzeti-populista jobboldal vezére 2008 tavaszán úgy vélte, néhány úrias csendőrpofonnal elintézi majd a Magyar Gárdát. Hatalomra kerülését követően az országos elgyávulás talán akkora lesz, hogy Orbánnal szemben még a Gárda is meghúzza magát?! Nem biztos: a weimari Németország szelleme kísért.
A következő választások után minden jel szerint olyan korszak kezdődik, amelyben a szélsőjobboldalt képviselő Jobbik és a populista, tekintélyelvű jobboldali Fidesz küzdenek majd az „egypólusú” hatalomért. A baloldal és a liberálisok a kisebbséget alkotják majd. Ezek a pártpolitikai arányok lényegében megfelelnek azoknak, amilyenek között Magyarország közvetlenül a második világháború előtt találta magát. 2010 után elkezdődhet az, ami nemzeti függetlenség híján 1945 után nem kezdődhetett el. Ahogy Magyarország mára a saját erejéből megint kitermelte a kísérteteit (és egykor a sírásóit), úgy a jövőben ki kell majd termelnie azokat az erőket is, melyek képesek lesznek a múlttal végre megbirkózni. Nem kell félni: fájni fog.
http://hvg.hu/hvgfriss/2010.14/201014_magyarorszag_a_valasztasok_utan_tortenelmi_ |
