A tőváltót én úgy értelmezem, mint ugyanannak a tőnek a változatait. Amire te gondolsz, ott egy igei jelentéshez több tő tartozik. A tő és a gyök között milyen különbséget értelmezel?
Egyébként nem is tartom teljesen korrektnek a "szuppletív ige" megjelölést, mert azt a — föltehetően téves — premisszát tükrözi, hogy lenne egy főalak, amelynek supplemetumaként más tőből származó alakok is bekerülnek az adott ige ragozásába. Holott az idéztem olasz szerzők rámutatnak arra, hogy az imperfecta, a perfecta és az instans/aoristos actiók kifejezésére szolgáló külön igealakok konfúziójáról van szó — miért lenne az egyik fő, a másik pedig kiegészítő alak? A szótári alak persze hagyományosan az imperfectumból vétetik, de attól az még nem főalak tudományos szempontból, gondolom én laikusként. Helyesebbnek tűnik tehát a gyökváltó igéket szuppletív helyett politematikusaknak (vagy talán inkább multiradikálisoknak) nevezni.
Közben azon derülök magamban, hogy mennyire vulgáris is ez az olasz verbi politematici kifejezés a latin verba polythematica-hoz képest. Latinból tán meg is buknék az, aki effélét leírna, bezzeg olaszul teljesen korrekt, sőt tudományos. Sose szoktam ilyesmire gondolni, de a méltóságteljes latin verba suppletiva mellett feltűnt most ez a "vulgarizmus".
Bocs, akkor nem egészen ugyanazt értettem tőváltás alatt, mint amit kellett volna. Igazán politematikus, talán "gyökváltó"-nak nevezhető igének — mint amilyen a latinban pl. a fero, ferre, tuli, latum ige vagy az ógörögből általam fentebb hozott példák — a magyarban talán csak a létige tekinthető. De ez nem specialitás, mert a létige minden általam ismert nyelvben gyökváltó.
Igazad lehet, hiszen még a mi szaktopikjaiban sem könnyű (ez már régi tapasztalatom) a nyelvtudományi terminológia kérdéseit illetően reflexiókat provokálni.
Ennél az igeidőnél tehát a szám/személy nullmorféma az E/1—3. alakokban, a tematikus hangzó hiányzik az E/1 és E/3 alakban, az idő/mód-jel pedig a T/1 alakban nullmorféma. A T/2 és T/3 alakban minden morféma megvan.
Szinén érdekesség, hogy egyedül ennél az időnél nullmorféma az E/2. alak személy/szám-jele, ezért sokan (főleg az iskolázatlan beszélők) hozzátesznek egy -s-t, hogy ezt a többi ragozás mintájára pótolják: *amastes, *temistes. Ez elfogadott a vos névmást használó területeken, viszont ebben az esetben csak alaki egyezésről van szó, ugyanis itt a latin vos ama(vi)stis, vos teme(vi)stis természetes folytatásával állunk szemben, attól függetlenül, hogy a vos névmás és a hozzátartozó igealak jelentése ma már egyes számú, azaz 'te' (ez feltehetően a középkori spanyolban használt pluralis maiestatis maradványa, főleg Argentínában és Uruguayban).
Pretérito imperfecto de indicativo
I. csoport (amaba, amabas, amaba, amábamos, amabais, amaban):
Vagyis itt csak a személy/szám-jel az egyetlen nullmorféma az E/1. és E/3. alakokban (amely, hozzáteszem, minden időben hiányzik ezekben az alakokban).
Szerintem ez annyira szakkifejezés, és nyelvészettel eleve nagyon kevesen foglalkoznak, hogy ez az oka. Meg talán a másik, hogy ebből adódóan nem szívesen használnak erre szakkifejezést, hanem inkább minden nyelvben körülírják, pl. "több tővel rendelkező ige".
Ja, így világos a *face (latinul facies, olaszul faccia, franciául façe), köszi.
A gugliban megszondáztam politematikus szó ekvivalenseit egy pár nyelven (leíró nyelvtani kontextusban), és azt kellett tapasztalnom, hogy világszerte minimális mértékben használatos, ami igencsak meglep. De még kevesebb találatot ad a vegyes tövű igékre a Maywald-féle görög nyelvtanban használt "verba suppletiva" terminus technicus. Vajon mi lehet a standard szakkifejezés? Vagy egyszerűen csak bele kell törődni abba, hogy ilyen ritkán használják a világhálón?
A spanyolban is talán arról lehet szó, hogy a desilusión rögzült alak, és talán tévesen a lucir igéből származtatják. De hasonlóan érdekes szópárcsoport a következő is, amit szintén gyakran tévesztenek:
echo (< echar < lat. IACTARE; 'dobok') és hecho (< FACTU, 'csinált').
Gyakran jelenik meg írásban ezért *hechar, *deshechar, *desecho a deshecho helyett stb. Mondjuk ez érthető is, mert nagyon könnyű összekeverni.
Viszont a magyarázatod alapján az *haber / a ver náluk az *egyenlőre/egyelőre esetével analóg lehet. Az haber főnévi igenév ugyanis viszonylag ritkán fordul elő a helyes használatában, és akkor is csak főnévi igeneves szerkezetekben, ill. összetett főnévi igenevekben, az a ver pedig valószínűleg már egy rögzült kifejezés, ezért az elemzés során azt hiszik, hogy egyetlen szó.
"Ez a face a szövegben nekem eleve nem is igealaknak tűnik, nem mintha érteném a szöveget. Ha viszont dokumentált alak, akkor a * fölösleges."
A *FACE-t én a vulgáris latinra értettem, a szövegben természetesen a face nem igealak, hanem az 'arc' főnév (ma faz), a példa az -e megmaradására volt. Mai nyelven, kasztíliai nyelvjárásban* így lenne a szöveg:
"Con la ayuda de nuestro Señor, Don Cristo, Don Salvador que está en el honor y que tiene el mandato con el Padre, con el Espíritu Santo en los siglos de los siglos. Háganos Dios omnipotente hacer tal servicio que delante de su faz gozosos seamos. Amén."
*Bár a leginkább elfogadott tudományos álláspont alapján az idézett óspanyol szöveg éppen nem kasztíliai, hanem aragóniai nyelvjárásban íródott, azt is figyelembe kell venni, hogy a 10. században még nem igazán voltak éles és felismerhető különbségek a két nyelvjárás között.
"Nem tudom, mennyire elterjedt ezen nyelvtankönyv rendszerezése a toldalékok tekintetében, de "tema" alatt az olasz szerzők nem a szótövet értik, hanem a szónak a ragozás során változatlanul maradó alakját."
Ez így van a spanyolban is, ahol az igék esetében a tema a tő+tematikus magánhangzó, tehát pl. a cantamos esetében a cant-a- a tema, a -mos pedig a rag. A desinencia ezzel ellentétben a tematikus hangzó+rag, tehát ugyanennél az alaknál az -amos.
Az ilusión -desilución kérdéséhez nem tudok hozzászólni. Úgy gondolom azonban, hogy az a morfológiai elemzés, amelyet állításom szerint a nyelvhasználó végrehajt, egyáltalán nem tudatos, és csak akkor kerül rá sor, ha ez elengedhetetlen. Az egyelőre - egyenlőre jelenségben szerintem inkább annak a következménye, hogy az átlagbeszélő számára az egyelőre szó elemezhetetlen. Az elemzési mechanizmus szükségképpen jobbról halad bal felé:
egyelő - re
Az elemző itt eredményt lát, hiszen mind a két morféma határozott jelentésű. Csakhogy a szövegkörnyezet általában nem igazolja a különös és nyilván ritka egyelő szó.
Ekkor két folytatás lehetséges: 1. az oda nem illő alak korrekciója, 2. Az elemzés módosítása.
Az etimológia szerint a 2. verzió a logikus, mivel a szó az egy+előre elemek összetétele, ahol az egy olyan elem, amely az egyaránt, egyforma, egyféle, egyhamar szavakban van. Vegyük észre, hogy ez az elemzés sem hozhatja meg a megfelelő eredményt, mivel ez a szerkezet is elhomályosult, és csak rögzített alakként él.
Következésképpen a szó az aktív, analitikus nyelvhasználat számára nem többmorfémás. Nincs is ezzel semmi baj, a jelentését így is meg lehet tanulni, és lehet helyesen használni.
Úgy tűnik azonban, hogy a beszélő számára a -re rag annyira erősen hozza a rag érzetét, hogy inkább korrigál. Olyan ez, mint a hippodrom, amelyet lehet ugyan Hippolitnak mondani, de úgy nincs semmi értelme. Ezért hiátust éreznek a szó belsejében, amelyet kitöltenek egy n hanggal.
Még azt is meggondolásra ajánlom, hogy mennyire tekinthető gyakorinak a helyes használatú egyenlőre szó. szerintem ritka. Az egyelőre -egyenlőre pár csatája 1920000 vs 13400. Ez nagy különbség, de a csatában nem állapítható meg, hogy a 13400 között mennyi a hibásan írt alak.
Ez a face a szövegben nekem eleve nem is igealaknak tűnik, nem mintha érteném a szöveget. Ha viszont dokumentált alak, akkor a * fölösleges.
Visszatérve még a 87. hsz.-odban szignalizált problémára, egy olasz nyelvű ógörög nyelvtankönyv (Sivieri-Vivian: Corso di lingua greca. Grammatica, Messina—Firenze 1986) a vegyes tövű igéket verbi politematicinek nevezi. Ilyenként 7 db.-ot sorol fel. A fentebb már ismertetett oraó mellett talán a legnevezetesebb politematikus ige a legó 'mond, beszél', amelynek tövei a leg- mellett: ep-, er-, rhé. Szemlátomást a különféle -lógiák, valamint az eposz, epika és retorika szavaink ősével állunk szemben.
Ugyanezen mű rámutat arra, hogy a politematikus igék kialakulása az óg9r9g nyelvben azzal függ össze, hogy eredetileg nem voltak teljesen kiépülve a coniugatiók, hanem külön szóalakokkal tudták csak jelölni a folyamatos, a mozzanatos és a befejezett cselekvéseket. Emiatt az ora- csak a folyamatos nézést fejezte ki, míg az id-* a megnézés, meglátás mozzanatát, az op- pedig a bejefejezett alakokat.
Nem tudom, mennyire elterjedt ezen nyelvtankönyv rendszerezése a toldalékok tekintetében, de "tema" alatt az olasz szerzők nem a szótövet értik, hanem a szónak a ragozás során változatlanul maradó alakját, amely magában foglalja a szótő (radice) mellett a prefissót (pl. a múlt időt jelző epszilon vagy a fosztóképzőként funkcionáló alfa), a suffissót, amelynek a szó végződését képező desinenzától való különbsége számomra nem teljesen jól definiálható magyar nyelvtani nézőpontból, mert pl. az elegomen múlt idejű alakban a kötőhangzónak tűnő omikron lenne a suffisso, míg a men toldalék magyar nézőpontból ragnak nevezhető, a logosz szóban ('szó, beszéd') viszont a szigma funkcionál nominativusképző toldalékként, az olasz szerzők által preferált rendszerezés szerint desinenza (az omikron ebben a szóban is a "tema"-hoz tartozó suffisso). Bocs, érzem, hogy ebben a mélységben ez itt már offtopik, de szvsz érdekes.
*) Megjegyzem, hogy az id- előtt eredetileg volt egy v-ként ejtett digamma betű is, ami világosan jelzi a szó rokonságát a latin video igével.
Az haz alak csalóka, ugyanis az már egy regularizált *FACE alakból származik (vö. ósp. faz), a spanyolra jellemző -e lekopásával az eredetileg -ce, -de, -le, -ne, -re, -se végződésekben. A 10. századi Glosas Emilianensesben az -e megléte még dokumentált:
"Cono aiutorio de nuestro duenno, duenno Christo, duenno Salbatore, qual duenno yet ena honore et qual duenno tienet ela mandatione cono Patre, cono Spíritu Sancto enos siéculos de los siéculos. Fácanos Deus omnipotes tal serbitio fere ke denante ela sua face gaudiosos seyamus. Amén."
Az általad említett alakok közül úgy néz ki, hogy egyedül a dic folytatása van meg a spanyolban di formájában (vö. nec > nin > ni, sic > sí, adhúc > aún), bár ennél sem teljesen kizárt, hogy esetleg egy *dice rövidüléséről legyen szó (vö. portugál diz, bár ez sem bizonyíték semmire).
A nullmorfémás alanyesetet illetően a latinban és az ógörögben az a "probléma", hogy a szavak csak meghatározott hangokra végződhetnek (pl. a latinban a leggyakrabban -a, -s, -x, -m, az ógörögben gyakori véghangzó még az éta és nű), ugyanakkor szinte a legritkább eset az, hogy a szótő épp ezekre a véghangzókra végződik, ezért az alanyesetnek kell egy korrekt végződés. G hangra például nem végződhetik latin szó, így a reg- szótővel rendelkező 'király' jelentésű főnév alanyesetben reg+s = rex. A ragozás során persze már megjelenik a szótő (regem, regis, rege, reges, regum, regibus). A görögben az arab- szótővel rendelkező főnév alanyesetben hasonló okokból egy pszí betű tapad (béta + szigma = pszí), a ragozás már araba, arabos, arabi stb., ha jól emléxem, így lesz nekünk arabs telivérünk. Sőt ilyen okokból van a szfinx szó végén is alanyesetben x (kszí), ragozás során már szfinga, szfingosz stb. hangzik (ez transzkripció; transzliterálva: szphigga, szphiggosz, nota bene, az első gamma rendszerszerűen n-nek ejtendő).
Itt jártam minden nap, de nagyon elfoglalt voltam, azért reagálok csak most. (Meglepően intenzíven pörgött közben a topik:)). Nem tudom, mondok-e Neked őjat ezzel, de a nullmorfémás imperativusra van a latinban négy jellegzetes példa, a dic, duc, fac, fer (= mondd, vezesd, csináld, hozd). A spanyolban az Általad írottak szerint ebből a négyesből legalábbis a haz megmaradt, habár alig lehet ráismerni benne a jó öreg latin fac-ra.
A fero 'hoz' igének egyébként érdekessége, hogy három tővel rendelkezik, szótári alakja ugyanis: fero, ferre, tuli, latum (vö. referens, relatív). Valahol éppen Te hoztad szóba a latin létige(sum, esse, fui) kapcsán, hogy vajon mennyire gyakori, hogy különféle igék egyesülnek nyelvtanilag azonosnak tekintett verbummá. Gondolom, fehér folló, több példa nem is jut az eszembe a latinból, az ógörögben azonban több ilyen ige is van, amelyeket a nyelvtankönyvek latinul verba suppletivának (magyarul vegyestövűeknek) neveznek. Ilyen pl. az oraó 'látok' ige, amelynek az ora töve mellett van egy op töve is (ebből származik pl. az optika szavunk) és egy id töve is (továbbél idea, ideális szavainkban).
De helyreállt :) Náluk viszont nem áll helyre, ez az érdekes. Olyan egyszerű, teljesen hétköznapi szavak helyesírását is elrontják, amelyeket nap mint nap láthatnak leírva. Mégsem tanulják meg őket helyesen írni...
Ugyanez persze a magyarra is igaz, amikor többdiplomás ember leír olyanokat, hogy *utánna vagy *egyenlőre, az utóbbit még nyelvészeti szakkönyvben is olvastam.
Ez valóban érdekes. De továbbra is rejtély a számomra, hogy ha ez így van, akkor a spanyol esetében miért nem működik mégsem.
Egy másik példa:
ilusión — desilusión.
Ha tudatosulna bennük, hogy a második szó az elsőnek a fosztóképzővel ellátott alakja, akkor nem írna majdnem mindenki *desiluciónt. Tehát nem tudják, hogy hol vannak a morfémahatárok, ez egyértelmű bizonyít rá.
Hasonló a helyzet a conmigo 'velem' esetén (-migo < MECUM), ami ugyan egy rendhagyó alak — mert szabályosan *con mí lenne (ahol a mí a yo elöljárós esete) — éppen ezért írják egybe, hiszen annak, hogy *migo önmagában semmi értelme és jelentése nincs. De akkor mi az oka annak, hogy valaki még ezt is hibásan, két szóban írja, *con migo? Amikor elvileg soha nem olvashatta így semmilyen nyomtatott forrásban.
De van ennél egy sokkal érdekesebb dolog is, ami szerintem már túlmegy a nyelvészet mint tudomány határán. Találkoztam ugyanis olyannal (szintén spanyol), hogy valaki a — természetesen helyesen leírt — nyomtatott forrásból ugyanúgy tele helyesírási hibákkal gépelte be a szöveget. Én ekkor mondtam, hogy feladom, egyszerűen nem értem, hogy az ő agyuk hogy működhet, amikor valamit látnak jól leírva, de továbbra is ugyanúgy elkövetik ugyanazokat a hibákat írásban.
A probléma hasznát nem elég az elemzésben keresni.
Először a szöveggenerálásra kellene gondolni. Amikor beszélünk vagy írunk, az agyunkban birtokolt lexikonból állítjuk össze a szöveget (a lexikon itt terminus). Ezt szokás szótárnak tekinteni, de nem az, hanem morfématár. Tehát, a szöveg létrehozása folyamatában a kisgyerekkorban belénkrögződött szabályok szerint rakjuk össze a szöveget. Gondolj arra, hogy a hangrendi illeszkedés hogy működik: kiveszed a morfématárból a tövet, megállapítod, hogy milyen magánhangzó van benne, és ezek után a harmóniának megfelelően választasz hozzá ragot: szobá- + ban, kert + ben. Ez automatizálódott folyamat. Vannak olyan esetek, ahol nem ennyire biztos a használat: férfi+nak v. férfi+nek. Az is jellemző, ha az ember téveszt, akkor korrigál.
Második az elemzés. Itt is rendkívüli jelentősége van a morfológiai tudásnak. Aki hallgatja valaki másnak a szövegét, a morfológiai tudása alapján tagolja azt. Természetesen a beszélő ad ehhez támogatást: helyesen hangsúlyoz, megáll, szünetet tart. De ha nem teszi, a szöveget akkor is meg tudjuk érteni. Képesek vagyunk a hiányos szöveget kiegészíteni. Ezt alapvetően a morfémák ismeretében tudjuk megtenni.
Az olvasásnál annyiban más a helyzet, hogy a mai írás sok metakommunikációs elemet tartalmaz: szóköz, írásjel, nagybetű. De itt is képesek vagyunk a hibás vagy kétértelmű szöveget értelmezni. A Bánk bán történetéből ismert mondás: akirálynőtmegölninemkellfélnetekjóleszhamindenkibeleegyezikénnemellenzem nem azért volt cseles, mert az esztergomi érsek opportunizmusból nem tette bele az írásjeleket a szövegbe, hanem azért, mert kétértelmű szöveget választott. Egyanis a 13. században még nem tagolták a szöveget és nem alkalmaztak írásjeleket. A szöveget hallgató személy természteesen kapott egy értelmezést a beszélőtől, de az olvasó (abban a korban még nem terjedt el a néma olvasás) kénytelen volt a szöveget értelmezni. És ezt nem tehette másképp, csak úgy, hogy rendelkezik a morfémákra bontás képességével
Ezek automatizálódott tevékenységek, ezért látszatra nem tudatosak, azonban éppen a kiegészítés és a javítás képességer bizonyítja, hogy azok.