Keresés

Dsida Jenő 

Ősz

  Mért van, hogy a szívem 

Csupa, csupa bánat? - 

Siratom halálát 

A gyönyörű nyárnak. 

 Siratom halálát 

A hulló levélnek, 

Lassú hervadását 

A virágos rétnek. 

 Siratom halálát 

Égő forró könnyel... 

...Csicsergő madárdal 

Tavaszi virággal 

Csak még egyszer jöjj el!

BODA MAGDOLNA
 
(ősz)


Megint úgy jön el
az ősz, hogy egyetlen
reményem se
teljesül.
Csak jön,
bő lódenkabátját meglebbenti,
és barna ujjával
sietve körberajzolja
a gesztenye leveleit.
Megint.

Áprily Lajos 

Ősz 

Most már a barna, dérütötte rónán 

mulandóságról mond mesét a csend. 

Most már szobádba halkan elvonulhatsz 

s hallgathatod az álmodó Chopint. 

Most már a kályhatűz víg ritmusára 

merenghetsz szálló életed dalán, 

míg bús ködökből búcsút int az erdő, 

mint egy vöröshajú tündérleány.

Ady Endre

AZ ŐSZ MUZSIKÁJA

Most is együtt a Csönd s a Lárma,

Az Ősz csak bennünk változott,

Ódon és nemes muzsikája,

Ha van szép szív, ma is megleli.

Színe, könnye, búja a régi,

Nótái is a régiek,

Tud altató szépet mesélni,

De fölváj régi sebeket is.

Szépek, akik ma élni mernek,

Egy-egy feledő mosolyuk:

Drága, élet-folytató gyermek

S minden könnyük felébredt halott.

Petőfi Sándor

ŐSZ ELEJÉN    

Üres már a fecskefészek

Itt az eszterhéj alatt,

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek...

Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,

Ott az égnek magasán.

Látom még, mint kis felhőket,

Vagy már nem is látom őket?

Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,

Tavasz s nyár vendégei,

És őket már nemsokára

A kertek s mezők virága

S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt

Majd borul, majd kiderűl.

Ajka még mosolyg, s szemébe

Könny tolúl... ennek sincs vége,

S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!

Csodálatos keverék.

Észrevétlen karon fogja

És egy más világba vonja

A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,

És ha egy elejtett tárgy

Vagy harang, amely megkondul,

Fölriasztott álmaimbul:

Elmém, nem tudom, hol járt?

Weörös Sándor

Ballada három faleválről

Lehullott három fallevél

észrevétlen őszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,

egy messzi másik, új világból-

Elröpült három falavél

Az egyik magasba vágyott:

talált a felhők közt új világot,

emelte, emelte a szél.

A másik rohanni vágyott:

magasba hágott és mélybe szállott,

sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott,

szemét lehunyta, semmit se látott,

kavarta, kavarta, a szél.

Lobogott három falevél.

Lehullott három falevél.

Lehullott a világból.

Ott lenn a sár, fekete mély-

ki emel fel őszi sárból,

ti szegény három falevél?

Itt roskad

Itt roskad az ősz,

drága kincsinek terhétől.

Mézszőlők, roppanó répák.

éltető gyümölcsök, és egyebek.

Oly színes,édes, érett minden,

egyre csak kínálják magukat.

Már a méhek is eltelve válogatják.

Roskad az ősz kincsei terhétől.

Bőkezűen ránk zúdítja mindenét,

fénylő nyarát dicsőítve.

Lassan megpihenni vágyik,

hűs, fagyott csendben.

Radnóti Miklós

Istenhegyi kert

A nyár zümmögve alszik és a fényes ég

magára vonta szürke fátyolát,
kutyám borzol, fölmordul s elrohan,
megugró árnyat lát a bokron át.

Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,
pucéran áll és félig halottan,
gyönge barackág ropog fölöttem
s terhével lassan a földre roggyan.

Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
Sötétedik. Halálos kört röpül
köröttem egy elkésett, szőke méh.

S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?
bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
vagy hangos bomba túr a földbe és
megtépett hússal hullsz majd szerteszét?

Álmában lélekzik már a kert, hiába
kérdezem, de kérdem ujra mégis.
Gyümölcsökben a déli nap kering
s hűvösen az esti öntözés is.

1936

Juhász Gyula

Hajnal

A tegnapot most váltja fel a holnap.

Sötéten silbakolnak még a fák.

Az út köves, házszegte pusztaság.

Utolsó fénye hull csillagoknak.

A karavánja jár e pusztaságnak.

Némán söpörnek.Ködbe vész a por.

Halk hamvazás dereng az ég alól.

A nap, a nap! súgják a sanda árnyak.

És gyors ütemben ébredez a forma,

A szín, a hang- dóm és gyár büszke orma

Az égbe barnul, és dalolni kezd.

Harang és kürtszó szólal, a siket

Vak éjszakát riasztva hosszú hajjal.

Az élet fölzeng: itt a drága hajnal! 

Rónay György

EPILÓGUS 

Ibolyaszálat leltél az avarban. 

Ne tépd le. 

Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszben 

kékje. 

Katicabogár baktat az országúton. 

Ne lépj rá. Nyúlj le érte. 

Tedd vigyázva az árokpart puha 

gyepére. 

Csillag csillog a harmatos füvön. 

Vigyázz, ne taposs rá. 

Fázik szegény. Melengető tenyérrel 

hajolj le hozzá. 

Bárányokra késeket köszörülnek. 

Ne engedd! 

A világ héja-karmában galamb sír. 

Mentsd meg!

Rónay György

Naplemente 

Hogy szikrázott! Milyen őrjöngve lángolt! 

Micsoda eszeveszett tombolás volt! 

S ebből se maradt utoljára más, 

mint egy maroknyi hamvadó parázs. 

Rónay György

  Leltár

A virágokat és a madarakat is,

s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;

de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:

a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.

^{Köszönöm a szép verseket, képeket :)}

^{*****************************}

Rónai György

Verőfény

Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi

tisztaságot adj.

Villantsd felém egy illanó mosollyal

tisztaságodat.

Fénylő derűdből ez a lankadó szív

többet úgyse kér:

annyit csupán, amennyi könnyedén a

két szemedbe fér.

Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -

semmi nem igaz,

csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -

felém hajitasz.

Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.

Játék, semmi más.

De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű

őszi ragyogás.

Váci Mihály

Pipacsok a búzamezőben

Búza, búzakalász!

véle szél hadonász:

hajlik, lengedezik,

amíg cseperedik.

Búza, búzakalász.

Színe még nem arany:

mint a fű, csak olyan.

Szerte búzamező

zöld színben repeső,

- színe még nem arany.

Amíg érik a mag,

lassan, jó nap alatt,

- könnyű kis pipacsok

szirma, lángja lobog,

amíg érik a mag.

Messze virítanak.

Lenge szirmaikat

rázva vérpirosan,

mag felett magasan,

messze virítanak.

Tőlük piros a táj!

_"Ime itt van a nyár!"

Őket nézegetik,

szép csokorba szedik.

Tőlük piros a táj.

A zöld búzamezők,

észrevétlenek ők!

De lehull a pipacs,

s felragyognak a nagy

érett búzamezők!

Várnai Zseni

Rózsa

Rózsa vagyok, rózsa,

szerelem virága,

vadrózsából lettem

kertek rózsaszála,

sziromruhám, kelyhem

illatárját szórja,

de tüskés az ágam,

le ne téphess róla,

le ne téphess róla!

Rózsa ha nem volna,

talán nyár se volna,

pille nem csapongna,

madár se dalolna!

Égő piros rózsa,

rózsaszínű rózsa,

hófehér, halovány,

sárga tearózsa.

Ahányféle rózsa,

mind a világ szépe,

annyifélék vagyunk,

mint a világ népe,

mint a világ népe!

Rózsa ha nem volna,

talán nyár se volna,

pille nem csapongna,

madár se dalolna!

Hópehely

Hóperencián innen,

hóperencián túl,

havában hempereg

a tél,élvezi hidegét.

Végre minden vízcsepp

megélheti egyediségét,

csodát láthat magában,

hisz nincs két egyforma

kerek egy világon.

Császári ősz

Itt van hát a császári ősz.

Bíborbársony palástját

terítve, aratni jött.

Vörösarany lombok, versengve

susogják diadalát.

Császári őszünk, kincseit

lába előtt számba veszi

s pazarul kínálja,

bíborban, bársonyban.

Lágyítón

Nyárnak szirma hull.

Ősznek könnye csordul.

Télnek szava koppan.

Tavasz jő lágyítón.

Kosztolányi Dezső

Szeptember elején

A hosszú, néma mozdulatlan ősz,

aranyköpenyben fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius,

és nem reméli már, hogy újra győz.

Körös körül bíborgyümölcse ég

s nem várja, hogy a kedvét

töltse még, a csönd, a szél,

a fázó zöldes ég, fülébe súg,

elég volt már, elég s ő bólogat,

mert tudja-tudja rég, hogy egy

az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent,

ami szép, el kell veszítenem.

A bölcsesség nehéz aranymezébe

öltözöm s minden szavam

mosolygás és közöny.

Villám

Villám

Lecsapott az égnek dühe.

Fényt akartok?

Itt van!

Nézzetek bele,ha tudtok!

Erő kell?

Sok?

Itt van!

Fogjátok meg, ha meritek!

Most mit futtok, veszett gyáván?

Az eget vágyjátok szüntelen.

Itt van!

Lehoztam a fényt, s az erőt.

Halálra ijedtek?

Hitetlenek!

Jó lesz vigyázni a sóvárgással!

S égnek dühe, dörögve

lecsattan, újból és újból.

Radnóti Miklós

PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL

Kilenc perccel nyolc óra múlt,

kigyúlt a víz alatt a tűz

és sűrübb lett a parti fűz,

hogy az árnyék közészorúlt.

Az este jő s a Tisza csak

locsog a nagy tutajjal itt,

mert úszni véle rest s akit

figyelget: a bujdosó nap

búvik a magas füvek között,

pihen a lejtős földeken,

majd szerteszáll és hirtelen

sötétebb lesz az út fölött.

Híven tüntet két pipacs, nem

bánja, hogy őket látni még,

de büntet is rögtön az ég:

szuronyos szellővel üzen;

s mosolyg a szálldosó sötét,

hogy nem törik, csak hajlik a

virág s könnyedén aligha

hagyhatja el piros hitét.

(Így öregszik az alkonyat,

estének is mondhatni már,

feketén pillant a Tiszán

s beleheli a partokat.)

Csiga-biga

Rókák a szélben,vidáman keringnek.

Hívják a csigát repüljön velük.

Égre mereszti bigaszemét a csiga,

gondolja tréfát űznek belőle.

Rókafarok a szélben szilajul lobog.

Csiga-biga bambán behúzódik,s

befalazza házát, a repülő rókáktól.

Ébredés

Halkan, neszezve foszlik,

az éj hodfényes bársonya.

Napfényes mosollyal nyújtózik

a reggel, ragyogó szemét

rányitja az égre,szivárványos

kacagása ébredésre késztet.

Bajban van a tenger,hányingere támadt.

Viharosan öklendi mérgét,vissza a partra.

A szél is bántja,fokozva kínját.

Hasztalan hányja,veti magát,az undor

hatalmas dagálya, kínozza szüntelen.

Dobálja magát, szűk medrében,keserves

terhétől ,nem fosztja semmi.

Gyomrában tüzes fekélyek lángolnak,

feketén böfögve, ordító baját.

Bömbölve tombol,magával ránt mindent.

Mérgét méreggel tetézve,

hátát medrének feszítve,

fröcsögve ordítja kínját az égre.

Ásító virágok torkát,

izgatott méhek,

csiklandozzák.

Kuncogó illatfelhők

szállnak,messze,

fel az égig.

Különös lények,

mohón szürcsölik.

Bódultan ásítoznak,

s kuncognak szüntelen.

Szellőkön ringanak,

napfényben fürdenek,

felhők között kergetik,

az alanti világok,

kacagó nektárát.

Egy kis cinke ,

kint az ágon,

elcsicsrgi bánatát.

Itt a tél,és fázom.

Te kis ugri-bugri

jószág,életnek

apró hőse,de csodállak!

Könnyű tollruhádban,

meztelen csontlábaddal,

míly bátran viseled,

életed cifraságát.

Fátylait igazgatja, már az alkony.

Egyenként szétteríti,hegyekre,völgyekre.

Végül a legszebbet,a vörösen izzó Napra.

Álomra hajtja fejét,s álmosan hallgatja,

az elnyugvó világ neszét.

Császára az évnek,

deres ágyában,

magára húzza, jégszilánkos

takaróját.

Mindhiába, a fagyott

csendben,dicsét,kincsét

feladva, vérét ontva,

fáradtan ájul,a fagyos csendbe.

A jeges hatalomban,

boldogan álmodja, életnek

új diadalát.

nagyon tetszik,gyönyörű