Most lássunk néhány véleményt Király Péter könyvérõl! Zoltán András írja:„Egészen biztosan igaza van Király Péternek abban is, hogy a VIII–X. századi nyugat-európai forrásokban (fõleg német nyelvterület kolostori névjegyzékeiben) elõfordulómintegy 60 Ungarus, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wanger személynév szin-tén a magyarok külsõ elnevezésére megy vissza (és nem valamely német köznévre,amint azt a német szakirodalom nagyobb része gondolja)” (2008: 357).Zoltán András az 561/562. évi legelsõ említést fenntartással fogadja, mivel-hogy „nem a szóban forgó események idejébõl, hanem több évszázaddal késõbb-rõl fennmaradt szövegekrõl van szó, amikor a szomszédos országokban a magya-rokat éppen a »kalandozások« nyomán már jól ismerték, és így az említett rombo-lást utólag is a nyakukba varrhatták” (i. h. 356–7). A késõbbi évszázadokból márjóval több említés található: „Ahogy haladunk azonban elõre a korban, különösena VIII. században már annyira felszaporodnak a magyarok említései, hogy nincsokunk késõbbi szerkesztõk, másolók beavatkozását gyanítanunk” (i. h. 357).Király Péter Zoltán András megjegyzéseire reagálva az 561/562. évi forrás szö-vegkritikai elemzésébõl arra következtet, hogy a leírt adatok valós történeti esemé-nyeken alapulnak (2010: 55). Zoltán András szerint nem a történeti eseményekvonatkozásában támadhatnak kételyek, hanem abban, hogy egy XII. századból fenn-maradt szöveg pontosan azokkal a szavakkal adja vissza a VI. századi események-ben részt vevõ népek neveit, ahogy azt a VI. században feljegyezték (i. h. 8).Zelliger Erzsébet szerint Király Péter „hatalmas forrásanyagot dolgozott fel, ésezek tükrében egész honfoglalás-kori történelmünk újragondolására késztet” (2008:369). A „Historia episcoporum Pataviensium et ducum Bavariae” 618-ból többbarbár támadást sorol fel. A felsorolt népek: gótok, gepidák, hunok, alánok, kvádok,szarmaták, avarok és végül a legrosszabb: „in fine pessimorum Hungarorum”.
.Ámbátor ha a vlachokban csörgedezik némi latin vér is, miért is ne ..."
A legelső lekövethető nyomuk, az Ohridi tónál van. Arrafelé pásztorkodtak. Tagadhatatlan hogy az egyszerű pásztornyelvük a vulgáris latinra vezethető vissza.
Magánvéleményem, hogy Hunyadi János Zsigmond természetes fia.
Amit az ősi hungárokról írtak 1550 és 1800 között az Bonfinire támaszkodik. (Sajnos Árpád népe nem hungár, hanem magyar volt, és egy török nyelvet beszéltek.)
Egyébként a Benda féle történeti kronológia 1490-ig tartó része 80% Bonfini. Akár hiszed, akár nem.
Bácsatyai Dániel: "Az Annales Fuldenses nélkül alig sejtenénk valamit a Kárpát-medencei honfoglalást kísérő fegyveres konfliktusokról. Évkönyvünk tudósít Arnulf király és a magyarok Szvatopluk morva fejedelem ellen irányuló 892. évi szövetségéről éppúgy, mint a morvák oldalára állt magyarok Karoling Pannóniát feldúló hadjáratáról két évvel később .. Az Annales önálló forrása a 899–900. évi itáliai hadjáratnak: egyedül itt olvassuk, hogy Berengár király húszezer katonáját vesztette el a brentai ütközetben, akárcsak azt, hogy a hadjárat végeztével a kalandozók azon az úton tértek vissza, amelyen jöttek. Ebben a mondatban (ipsi namque eadem via, qua intraverunt, Pannoniam ex maxima parte devastantes regressi sunt) értelmezési nehézség rejlik: vajon őseink már Pannóniába tértek vissza, miközben mindenfelé pusztítottak, vagy hazatérésük közben dúlták fel Pannónia vidékét? A modern fordítások közt mindkét értelmezésre találunk példát. A probléma tétje nem kevesebb, mint Pannónia magyar megszállásának datálása: az első átültetés alapján ugyanis kézenfekvő lenne, hogy erre már az itáliai hadjárat előtt, tehát valamikor 896 és 899 között sor került, míg a második lehetőség esetén nem volna szükségszerű, hogy a hazaút során kifosztott Pannóniát a honfoglalók már korábban is birtokolták. Nyelvtani szempontból elvileg megengedhető lenne az a fordítás, amelyik a visszatérés célpontjának Pannóniát teszi meg. Az Annales Fuldensesben ugyanis találunk arra példát, hogy nem csak városok, hanem tartományok és országok nevei is locativusba kerülnek. Ami a történeti érveket illeti, Braszláv és Mosaburg sorsáról az Annales Fuldenses hallgatásba burkolózik – ám mivel a 900. év első felében írt Theotmar-levél nem említi, hogy a magyarok birtokba vették volna a sokat szenvedett Pannóniát, így némi alappal feltételezhető, hogy a végérvényes megszállásra éppen ebben az időben került sor. Ezt látszik alátmásztani Hermann von Reichenau XI. századi krónikája is, amely – miként később látni fogjuk – a IX–X. századi évkönyvirodalomból, nem egyszer pedig elveszett annalesekből táplálkozik. Hermann alaposan kijegyzetelte a Fuldai Évkönyvet, s önálló hírmorzsákat is fenntartott az évkönyvünkre visszavezethető információk között. Krónikájában a 900. évnél – az Annales Fuldensesből származó más hírek mellett – a következő olvasható: „Item Pannonias depopulatas occupant [sc. Ungarii].” Ha mást nem is, a kérdéses mondat annyit biztosan elárul, hogy a XI. században a Fuldai Évkönyv híradását úgy értelmezték – kétségtelenül helyesen –, hogy a magyarok 900-ban szállták meg Pannóniát. Az természetesen aligha kétséges, hogy a magyaroknak már 900 előtt is szabad átvonulásuk volt Pannónián és/vagy az ugyancsak Karoling fennhatóság alatt álló Dráva–Száva közén – enélkül ugyanis aligha nyílhatott volna meg az Itáliába vezető út. Az utóbbi területet 884- től Arnulf szláv hűbérese, Braszláv ellenőrizte – az előbbit pedig Mosaburggal együtt 896-ban bízta rá a császár. A kérdés csak az, hogy a magyarok e szabadságot az Arnulffal kötött állítólagos szövetségüknek köszönhették-e – a Theotmar-levélben olvasható morva vádak szerint ugyanis a bajorok küldték Itáliára a magyarokat –, vagy annak, hogy már korábban erőszakkal birtokba vették a fenti területek (Pannónia, Dráva–Száva köze) bármelyikét. Az imént láttuk, hogy nincs okunk megkérdőjelezni Pannónia megszállásának hagyományos 900. évi dátumát, a Dráva–Száva köze elfoglalásának idejére pedig sajnos nem rendelkezünk adatokkal. Az Arnulffal kötött szövetség kérdésében ellenben állást foglalhatunk. Bár Vajay Szabolcs és Györffy György nyomán erősen megkapaszkodott történeti irodalmunkban, korántsem lehetünk teljességgel meggyőződve arról, hogy a meggyanúsított fél által felidézett morva vádak igazak voltak, s a magyarok valóban Arnulf zsoldjában támadtak Itáliára. A Theotmar-levél kétségtelenül azt sejteti, hogy az állításnak volt némi alapja, hiszen a salzburgi érsek annyit elismert, hogy ajándékokat adtak a magyaroknak, hogy üldözéseiktől megszabaduljanak. Megengedhető tehát, hogy a megzsarolt, sarcfizetésre kötelezett határvidék biztosította a szabad átkelést Itália felé. Roppant kétségesnek tűnik azonban az a nézet, mely szerint a súlyos beteg, ám itáliai hatalmára féltékeny Arnulf császár szövetséget kötött volna a magyarokkal, s kifejezetten Berengár király ellen bérelte volna fel a kalandozókat. Az utókor – köztük a legnagyobb hatású Liutprand, aki részletesen tárgyalja Arnulf és Itália viszonyát – csak azzal vádolta Arnulfot, hogy a pogány magyarokat a morva I. Szvatopluk ellen segítségül hívta; Itáliával kapcsolatban ilyesmi azonban fel sem merül, noha a történetíró szót ejt az itáliai katasztrófa előzményeiről is. Alig hihető, hogy a magyarok által felperzselt itáliai Pavia szülötte, az éles nyelvű Liutprand elmulasztotta volna Arnulf fejére olvasni, hogy rászabadította Itáliára a kalandozókat, ha komolyan felmerült volna ilyen gyanú. Ami a Theotmar-levelet illeti, abból egyaránt következtethetünk egy Pannónia elfoglalásának előestéjén fennálló magyar–bajor, s egy ugyanekkor érvényben lévő magyar–morva szövetségre, hiszen a salzburgi érsek ugyanazzal vádolta meg a morvákat, amivel azok a bajorokat – általában azonban csak a morvák vádjait szokás figyelembe venni."
Az a koponya azt is mesélte neki, hogy a harcosok igazából morva rabszolgák (szklavinok) voltak, a hátukban Bulcsú politikai tisztjei miatt volta kénytelenek harcolni.
A frizurájukat viszont saját elhatározásból igazították az újonnan jövőkéhez, ezt már a salzburgi érsektől tudjuk.
