"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
A rózsa csügged, halványan lehull, Ha nyári éjek üde harmata Meg nem szépíti sáppadó szinét. Könnyek táplálják a szerelmet is, De édes könnyek lassú permetegje, Minőt boldogság - túláradva - sír! Ó kedvesem! Szemed derült egéből Ne harmatozzék más könyű soha!
Este Isten zajtalanul bolyong. Dombok háta vérben tündököl. Megindulnak a rozsdaszín hegyek, és fák szívében tűzzel felparázslik az irgalmatlan fény, a kínzó mély gyönyör.
A csendben békés pihegésed hallgatom, tőlem menekül a vándorló nyugalom. Vajon merre röpít álmaid szárnya? Zöld ruhát öltött vadvirágos tájra vagy köddel lepett, kietlen tanyára?
Én őrzöm édes álmodat, kedvesem. Elűzöm az álnok szürkeséget messze, szelíden hív fa, virág, smaragd fű selyme, ábrándozva sétálunk kéz a kézben tarka pillangók között önfeledten.
Mikor pirkadatkor felébred a Nap, hisz tudja, hogy eljött a szép másnap, mikor vidáman trilláznak a madarak, nyisd ki te is ragyogó két szemed, nyújtsd felém gyöngéden simogató kezed!
Egy polgári nő, aki reggel hétkor munkába megy, és összehúzza vékony ujjaival magán a bőrkabátot, középkorú, aki már sokat látott, s vénlány maradt, maga se tudja, mért; pirosító, szemhéján némi kék festék, rúzs semmi sem, konszolidált, talán még csinos is, de legalább kellemes jelenségnek mondható, sötét harisnyát hord, a lába jó, nem könnyen bízik senkiben, magában nehezen se, összeadja a számla tételeit mindig a fűszeresnél, jól főz, és mind gyakrabban arra eszmél, hogy percek óta nézi már magát a tükörben, s valaki más arcát látja, pedig hová lett az az arc, hová lett, lehullott, mint az ász és mint az évek; és eltöpreng egy szájkörüli ráncon: mi a nyavalyát keres a világon?
Minden virágok és hatalmas szavak nélkül mondom, hogy szeretlek, te fáradt kicsi asszony, nézem, ahogy nehéz napi munkád után fekszel az ágyban, s pillád már készül lecsukódni. Kemény idő, s kemény munka szerelmét adta jutalmúl nekünk ez a század, hogy már fényben szülessen meg eljövendő gyermekünk. Szeretlek, s lásd, nélküled immár olyan vagyok, mint fegyverük nélkül a kemény katonák! Mert harcosok vagyunk minden dolgozók itt, akikre a jövendő nagy korok feküsznek.
Hát aludj most, s reggelre vidáman ébredj te fáradt, kicsi asszony, folytatni a szerelmet, a harcot tovább.
Mert van, aki szépségünk eltiporná gazúl! De azok számára nincsen kegyelem!
A fáradtságból nem lehet kilépni. Hol véget ér, új kezdetét találja. Múlása nincs, nem oldja meg helyettem egy fel sem tűnő hónap változása. Átélhető. Időt csak ennyit ad. Figyelmem önmagára ráterelje. Higgyem, hogy így bármeddig elmehet: rájátszik nappalokra, szürkületre. Ha vége van, most nem nevezne nyárnak. Fordulna őszbe, félig zárt szemekkel. Álom-tél – hívná meg hasonlatát; és tartana, míg tart ébreszthetetlen.
fénylik a tenger szörnyűségesen dördül az ég míg lábad elveszem szép lábadat lábamként fölveszem — táncolok benne — benned és veled — mintha száz ördög táncoltatna meg jó vér serkenjen pórusaidon annak ki így szeret nincs irgalom annak ki így táncol nincs kegyelem letérdelhet a Térben mégsincs kegyelem véröntözött csizmánk a szerelem öltözz csak öltözz és légy mezítelen
így most megtörtént láttál láttalak szemed örvénye végleg elragad szemhéjad beföd s megmosdat a könny forgok tisztán a szivárványkörön
rámnézel velem azt kérded ki ez rámpillantok s én is ezt kérdezem
mert ki lehet e láb nélküli láb mert ki lehet e kéz nélküli kéz mert ki lehet e szem nélküli szem
csak a változó csak az áldozó csak az önmagát magára-hagyó csak az atomig-rezgő rejtelem csak a fényem-fényednek-fénye fényesség csak a beteljesülésbe költöző szerelem
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, – ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Virágzik már a gömbakác is, nem is tudtam, milyen jó lenni, mikor villám s gerlék röpülnek, mikor leszáll a zivatar.
A menyasszony-utcán gondolok rád, kétoldalt fehér lombok csüggnek; az égen csattog egy vonat. Sár és virágfürt keveredik, felhő és sugár keveredik; sorsunk ablaka tiszta.
Furcsa, hogy itt vagyok veled a beláthatatlan világűr fölött, ahol mindent úgy elfelejthetek, ahogy színezüstbe vonják a ködök a távoli csillagokat, és egymáshoz forradnak a percek, hogy velünk legyen a teljes életünk. Ne múltunk, jövőnk diktáljon rendet nekünk, ameddig és szeretlek, csak az, ami őriz mindörökre, mint alakjában nagy vizek sodrását a kő. Szerelem így teremthető ott, ahol tagadni vétek: sorsunk ellen űr fölött sem kaphatunk menedéket! Hiszel-e nekem, ha így, és jól tudod, hogy semmi, semmi nem lehet igaz? Innen és túl a pusztulásra még temérdek időnk fönnmarad, hát akard, tedd, érezd, és hazudd egy percre öröknek magad!
1987
forrás: GÁL ÉVA EMESE FONÁK SZIVÁRVÁNY VÁLOGATOTT VERSEK 2014 -20-
Az ég: nagy fölség, ragyogó pompával túlcsorduló világ, mely nem fogy el. S mi: hogy formáját átvegyük, túl távol, s hogy elforduljunk tőle, túl közel.
Egy csillag hull! Vágyunk kíséri ott: felnéz szemünk, zuhan hozzásimulva. Mi kezdődött el és mi tűnt a múltba? Mi volt a bűn? S mi nyert bocsánatot?
Üldögélsz a töltés oldalában: előtted a mozdulatlan folyó, amely azonban halad, öntudatlanul, élettel gazdagon. Nézed a folyót, a múltra gondolsz, messzi városokra, ahol fiatal lányok lábait simogatja a víz, amikor belelépnek, hogy messzebb, a jövő felé vessenek vágyakozó pillantást. Szép arcukat elviszi a folyó, s most formát kap a széttörött álom, amint behunyod a szemed, hogy a kép rád találjon. Kihajt bennünk az elvágyódás, nem csupán a csoda szomjúsága, s itt a töltés oldalában üldögélünk a jövőre várva.
Költő könnye: több az, valamint a mások Arcán lepergő víz. Nemesebb vonások Borúját redőzi a homlok, s az ajkak Édesebb zengését formálják a jajnak. Csók ha éri néha, abból fakad búja, Csikordul fülébe a bánat kapúja. Őneki, szegénynek, csak ártani tud már Csók is, hogyha éri...
Te biztos éj! Tehozzád fel nem érhet szavak lángja vagy tűnő felhő-árnyék. Hangod szólít a sötét álommélyben és fénylesz, mint ébredő nap-ajándék.
Az éj te vagy. Szép testedet ölelve fürkésztem sorsom, s jövő harcok hevét. A plebsz kerül, a hírnév sincsen erre, s mint összetört üveg, csörömpölnek zenék.
Az ellenség erős és szűk ez a világ és te, kedves, hűséges vagy a földhöz. Vizeknek partján sötét orgonaág szélfútta ág egy ismeretlen völgyből.
Roppant bölcsesség, nem-asszonnyi jóság pihen kicsiny kezedben, ó, Halandó Míg homlokodon fölfénylik a halvány fogyó hold, fejletlen égi bolygó.
