II. Károly, az utolsó Habsburg spanyol uralkodó 1700. november 1-én elhunyt. Végrendeletében trónját Anjou Fülöpre hagyta. Mivel a tengeri hatalmak (Nagy-Britannia, Hollandia) és az osztrák Habsburgok nem nyugodtak bele egy európai szuperhatalom megszületésébe, ezért két fronton támadást indítottak.
Szeptember 11-én fogadta Lajos őrgróf a vitéz parancsnokot Mélac grófot, és kifejezte neki elismerését a körültekintő és tevékeny védelemért. A szeptember 12-én kivonuló franciáknak 400 szekeret és 6 nagy, fedett, át nem kutatható kocsit bocsátottak rendelkezésre, és Billigheimig egy gyalogzászlóalj és 300 lovas kísérte őket. A lovasok aztán tovább, egészen Weißenburgig kísérték az oszlopot.
A szövetséges veszteség Landau 85 napos ostroma alatt halottakban 30 tiszt és 600 katona, valamint 2200 ember sebesült meg. A franciák vesztesége hasonlóan magas volt, de nem ismert pontosan. A hadizsákmány csekély volt. A talált lövegek nagy része használhatatlan volt, csak 46 ágyút és 19 mozsarat lehetett újrahasznosítani. A raktárak üresen álltak, minden értékeset elvittek a franciák.
Hat zászlóaljnyi császári katonaságot hagytak helyőrségként az erődben, Friesen gróf altábornagy kormányzóvá való kinevezésével. József főherceg feleségével szeptember 17-én látogatta meg az erődöt, aztán Lauterburgon keresztülelutaztak Bécsbe.
Landau lakosságát sújtották az események a leginkább. Sok házat elpusztított a bombázás. Javaikat elvették a franciák. Az ostrom alatti szállításokért sem fizetett a helyőrség egy pfenniget sem az érintetteknek. A kárpótlás vagy fizetség a megadási okmányban kategorikusan ki lett zárva! A városi tanács által az új parancsnoksághoz beterjesztett kérést hidegen elutasították.
Július 26-án érkezett Landauhoz a római király, József főherceg, kíséretével, és átvette a főparancsnokságot. (Miközben az őrgróf a tényleges döntéshozatalt megtartotta.) Több, mint 250 főből állt a kísérete, aminek összesen 77 kocsira és a szállításhoz szükséges kétszáznál több lóra volt szüksége. Július 28-án csapatszemlét tartottak. A csapatmozgásokat az ostromlottak Catinat fölmentő seregének az elhárítására tett előkészületként értelmezték. Amint fölismerte tévedését Mélac megérdeklődte a császáriaktól, hogy hol szándékszik fölütni a trónörökös a táborát, hogy abba az irányba beszüntethesse a tüzelést! Mivel a főhadiszállás az erőd ágyúinak a hatótávján kívül feküdt, József megüzentette neki, hogy hagyja figyelmen kívül, és nyugodtan tegye a kötelességét. A következő napokban a főherceg gyakran tartózkodott a legelső vonalakban, sőt saját kezűleg irányzott be néhány löveget az ütegállásokban. Egyik alkalommal csak Andreas Feuerstein ágyúparancsnok(?) (*Stückhauptmann) lélekjelenléte mentette meg a haláltól, aki a főhercegnek szánt golyót a mellével fogta föl. (Fiai, Andreas Leopold és Anton Feuerstein később Mária Terézia seregében szolgáltak, és neves tüzérekként nemesi rangot nyertek.)
Augusztus első napjaiban még csak 30 lépésnyire voltak az ostromlók a fedett út paliszádjától. Augusztus 6 éjjelén aknát robbantottak. Nagy tölcsér keletkezett a sáncfalban. Azonnal megrohanták a szövetségesek Savoyai Tamás, Herberstein gróf és gróf Thürheim tábornokok vezetésével. Noha heves zivatar tört ki közben, és a védők erősen védekeztek, sikerült egy fegyverteret (*Waffenplatz-place d'armes) a fedett úton bevenni. Thüngen báró tábornagy Fürstenberg* gróffal és Brandenburg-Anspach hercegével csapatokat sorakoztatott a koronamű megrohamozására. S bár a támadók itt nagy veszteségeket szenvedtek a robbantott aknák miatt, mégis sikerült három fegyverteret bevenniük és a sáncban megkapaszkodniuk. Ezen éjszaka támadásaiban a szövetségesek 10 tisztet és 500 katonát vesztettek halottakban és sebesültekben. A meghaltak között volt az egyik legkiválóbb tiszt, Lochner gránátosszázados a württembergi Fuchs ezredből. A franciák ötszáznál több emberüket veszítették el.
*Prosper Ferdinand Philipp Fürstenberg-Stühling gróf sváb tábornok volt. Landau megvívását követően, bizonyított bátorsága és megfontoltsága okán átvették császári szolgálatba, altábornagyi rangban. 1702. november 29-én táborszernaggyá nevezték ki, Landau második, 1704-es ostroma során ő parancsnokolta a tüzérséget. 1704. november 21-én két nappal az erőd kapitulációja előtt érte a halál, amikor egy francia ágyúgolyó a karján, vállán és fején találta.
Azaknaharc folytatódott, de augusztus 30-án a császáriaknak sikerült 35 löveget és 23 mozsarat a glacisra fölállítaniuk, melyek nyomban nekiláttak a Francia Kapu előtti ravelin falában rések ütésének. Szeptember 8-án ez sikerült is. Eközben a viszonyok az erődben egyre rosszabbra fordultak. Hiány volt a nehéz lövegek lövedékeiben, és a lőpor is a végét járta. Hogy a muskétákhoz golyót gyárthassanak leszedték a polgárok ablakairól az ólmot. A csapatok élelmezése is nyomorúságos volt. Liszten kívül, amiből még elegendő mennyiség állt rendelkezésre, mindenből hiányt szenvedtek. Hogy a csapatokat némiképpen fizetni tudja, Mélac föláldozta az ezüst étkészletét is, hogy abból szükségpénzt verjenek.
A koronamű védművei eközben nagyon rossz állapotba kerültek és Mélac minden nap várta ellene az általános rohamot. A helyőrség (még mintegy 800 ember) gyors visszavonása a keskeny pallón lehetetlen volt, ezért számolni kellett a foglyul ejtésükkel. Hogy ezt megakadályozzák, és az erőd amúgy is megritkult védőrsége ne redukálódjék tovább, szeptember 5-én Mélac összehívta a haditanácsot, ami a koronamű feladásáról határozott. Még azon az éjjelen teljes csendben az erődbe vitték az ágyúkat és mindent, amit az ellen még használni tudott volna tönkretettek. Ezután fölgyújtották a középső ravelint több helyen a füstölő sűrű bozóttal. A füst védelmében 120 ember kivételével a helyőrség visszavonult, a maradék a koronaműben maradt őrködni.
A koronaműből visszaérkezőkkel együtt az erődben még mintegy 1800 harcképes ember volt. 900 halott és 800 az ispotályokban. A lovassági lovakat néhány kivétellel megették már.
Szeptember 8-án József főherceg kiadta a parancsot a koronamű megrohamozására. Gróf Thüngen tábornagy dolgozta ki a csapatok elrendezését. Mivel az ostromlók nem tudták, hogy a védműben csak egy kis őrség maradt hátra, jelentős erőket állítottak föl a rohamhoz. Thüngen elrendezése a következőképpen nézett ki:
A már a futóárkokban lévő csapatokhoz pótlólagosan 1000 embert és 200 gránátost adtak. Készenlétben állt még 200 munkás is. Az elülső, hat ágyúval fölszerelt ütegből hármat elvittek, és az ütegállást a beköszöntő éjen kiszélesítették, hogy a roham kiinduló pontjaként lehessen használni. Elsőként egy őrmesternek, két tizedesnek és 20 őrizetes katonának(!) kellett előnyomulnia. Őket egy hadnagy követte 12 gránátossal, majd egy másik hadnagy 24 gránátossal, akiknek tartaniuk kellett magukat a paliszád és a mellvéd között. Az első csoportot egy százados követte 40 gránátossal, akiket 100 gránátos, egy őrnagy, egy-egy százados és hadnagy vezetésével támogatott. A rohamcsapatokat két, az akadályok leküzdésére szolgáló eszközökkel fölszerelt, 200 munkásból álló osztag követte. 200 ember egy ezredes irányításával alkotta a tartalékot. Egy második rohamoszlopot is szerveztek a futóárkokon át, amely hasonlóan épült föl.
Sachsen-Meiningen herceg altábornagy vezette a jobbszárnyi rohamot, akit maga Thüngen támogatott. A balszárnyon rohamozó csapatok Rehbinder báró tábornagy alá voltak rendelve, akit Fürstenberg gróf táborszernagy támogatott. Anspach hercege generális-főstrázsamester alárendeltségében további csapatok álltak készenlétben. A jobboldali oszlopba osztották be Dumont alezredest az aknászok felével, a baloldalinál volt a fentebb már említett francia dezertőr La Douder. (Őt botbüntetés kilátásba helyezésével kellett a rohamban való részvételre kényszeríteni, ahol a honfitársai által kilőtt muskétagolyó ölte meg.) Egy támadóakna belobbantását követően még ugyanazon az éjjelen megindult a koronamű elleni roham. Az védmű kicsiny helyőrsége leadott egy sortüzet, meggyújtotta a baloldali bástya mögé készített aknát, és visszavonult az erődbe. Mélac két löveg és muskéták hatásos tűzével segítette a visszavonulást, ezzel a sűrű sorokban rohamozók között jelentős veszteségeket okozott. A koronamű és az erőd közti pallóutat Mélac fölgyújtatta. A császáriak nem tudták megakadályozni az elpusztítását, mivel erős tűz alatt voltak.
Bár XIV. Lajos és a versailles-i haditanács sürgette Catinat-ot, hogy vonuljon az erődhöz segítségül, makacsul vonakodott ezt megtenni a csapatainak elégtelenségére hivatkozva. Mélacot értesítette egy küldönccel, hogy ne számítson semmiféle segítségre. A koronamű elestét követően az erőd feladása már nem volt tovább elodázható. Mélac szeptember 9-én összehívta a haditanácsot, ami egyhangúlag az erőd azonnali föladása mellett döntött. Még ugyanazon a napon dél körül fölvonatta Mélac a fehér zászlót, és kiküldte parlamenterét, de Breuil-t tárgyalni. Szeptember 10-én ezt követte a megadási okirat aláírása gróf Mélac és Badeni Lajos őrgróf révén, akit József főherceg hatalmazott föl erre. A védőknek szabad elvonulást biztosítottak zeneszóval és magasba emelt zászlókkal. A legénység megtarthatta személyi fegyvereit és csőre töltve, égő kanóccal (régi szokás szerint) vonultak ki az erődből. Két 24 fontos 1-1 12- és 6 fontos löveget, valamint 2 mozsarat egyenként 24 lövésnyi munícióval, illetve a teljes málhát magukkal vihették. A francia hivatalnokoknak és lelkészeknek hat hetet engedélyeztek a város elhagyására.
A föntebb említett csapategységek és számok a hadrendnek felelnek meg, szintúgy az ideális állapotnak. Egészen biztosan nem tartózkodtak Landau ostromának teljes ideje alatt ott valamennyien. A Forgách huszárezred (a későbbi 3. huszárezred – nem tartozott közvetlenül az ostromlókhoz) például magyarországi állomáshelyéről csak július 15-én kelt útra, Prágán keresztül menetelt, ahol egyesült a Salm gyalogezreddel, a Gronsfeld, Zante, Hohenzollern vértesezredekkel, a Castell dragonyosezreddel valamint a Czungenberg és a Kollonits huszárezredekkel. Ezután a terv szerint Felső-Pfalzon, Frankónián és Svábföldön keresztül mentek Philippsburghoz. Augusztus 27-én érkeztek oda az ezredek! Továbbá igazolható, hogy 5 sváb zászlóaljat áthelyeztek Lauterburg-Berghez az ostrom ideje alatt, és császáriakkal pótolták őket. A fönti táblázat csak nagyon föltételesen mutatja, hogy mely csapatok álltak Landaunál.
Egy esetleges fölmentősereg ellen Lajos őrgróf 10 zászlóaljat és 15 svadront helyezett a Lauter folyóhoz, a Felső- Rajnához pedig 7 zászlóaljat és 8 svadront, továbbá 7 zászlóaljat és 12 svadront Rastatthoz és Offenburghoz.
Lajos őrgróf erejének tényleges állománya 1702. júniusában alig érhette el a 32 000 gyalogost és 14 000 lovast.
Lajos őrgróf tisztikarában egész sor kitűnő tiszt szolgált, akiket részben a korábbi törökellenes harcaiból ismert. Legfontosabb támasza a regnáló Bayreuthi őrgróf (*Keresztély Ernő - Christian Ernst von Brandenburg-Bayreuth) volt, aki sok éjszakát töltött a futóárkokat készítő katonákkal, a helyszínről irányítva a munkát. (Szeptember elejétől, Catinat fölmentő próbálkozásától fenyegetve, átvette a Lauternél lévő csapatok parancsnoki tisztét, ahonnét Hohenlohe herceget elbocsátotta.) Hans Karl von Thüngen tábornagy Lajos régi útitársa volt, aki már Szalánkeménnél kitüntette magát. Megemlítendő még Sachsen-Meiningen hercege (*I. Ernő Lajos, Ernst Ludwig I. von Sachsen-Meiningen), Károly Sándor altábornagy, Württemberg hercege (Karl Alexander von Württemberg), Franz Sebastian von Thürheim generális-főstrázsamester (Generalfeldwachtmeister), és Maximilian Karl zu Löwenstein herceg. Valamivel később érkezett József főherceg kíséretében Lajos egyik rokona, Lajos Tamás Savoya-Carignan hercege (Louis-Thomas de Savoie-Carignan). Őt itt érte a halál augusztus 18-án egy támadás során, amikor egy bomba eltalálta.
Június 16-án Lajos a langenkandeli tábort fölszedette és a teljes sereggel Landau elé vonult, ahol hat nagy tábort helyeztetett el az erőd körül. Főhadiszállását Arzheimben ütötte föl. A következő napon megkezdődtek az ostrommunkálatok. Az őrgróf három támadási irányt tervezett: a főirány a déli kapu ellen (Francia Kapu), amit személyesen szándékozott vezetni; egy elterelő támadás a Queich kiöntési területén lévő földsáncok ellen, a pfalzi csapatok által Nassau-Weilburg grófja és Leiningen gróf tábornokok vezetésével; támadás a koronamű ellen a császári csapatok révén Thüngen báró tábornagy vezetésével.
A franciák az erőd ágyúiból heves és nagyon pontos tűzzel zavarták a közelítő árkokban folyó munkát. (Mivel az erődben elegendő lőpor és golyó állt rendelkezésre, a franciák július 2-ig, amikor a császári ostromlövegek végre működésbe léphettek, már 15-20 ezer golyót lőttek ki valamennyi kaliberből. Ismert volt a tény, hogy a kor legjobb francia tüzérei voltak az erődben.) A munkásokat, akik közül 1200-1500 éjjel-nappal bevetésen volt, ezért a nehézlovasoktól elvett mellvértekkel és sisakokkal látták el.
Lajos őrgróf kezdetben nem sokat tehetett ezen tűz ellen. Serege június közepén, néhány kisebb tábori löveget nem számítva, még egyáltalán nem rendelkezett ostromlövegekkel! Először a fölépített ütegállásokba a rendelkezésre álló ágyúkat állíttatta be, amik viszont a masszív erődfalakban semmiféle kárt nem voltak képesek okozni. Sok fáradság és hosszas tárgyalásokat követően, amiket a főparancsnok nevében Löwenstein herceg vezetett, Frankfurt, Nürnberg, Augsburg és Ulm birodalmi városok elküldték nehéz lövegeiket Landauhoz, ahová június 21-én érkeztek meg. (42 félkartány, 2 negyedkartány és 13 mozsár) Hanau és Darmstadt szállította a szükséges lőpor egy részét. Ugyanakkor még mindig hiányzott a képzett kezelőszemélyzet. Az őrgróf saját költségén fölfogadott 20 tűzmestert Pfalzból és 22-t Csehországból. Érkezésükkel legalább az ostromágyúk egy részével megkezdhették az erőd bombázását július 2-án. Mivel július 7-én postakocsin (!) további 60 tűzmester érkezett Csehországból, július 9-e éjjelén újabb 8 félkartányból álló üteget létesítettek 80 lépésnyi távolságra a glacistól. A következő hetekben további lövegek érkeztek Landauhoz, így az ostromlók 114 ágyút – közte néhány 24 és 30 fontost – és 46 mozsarat tudtak bevetni.
A császári mérnökök egy az időszakban már elavult eljáráshoz folyamodtak az erőd megközelítéséhez, és jókora távolságra az erődfalaktól kezdtek hozzá az ásáshoz. Ráadásul a futóárkokat rendkívüli szélességűre készítették, hogy a tábornoki kar lovon, sőt akár kocsin is vizsgálódhasson! Mindezek elnyújtották az ostromot. A franciák éjjelente kitöréseket hajtottak végre az erődből, amivel igyekeztek a közelítő műveken a munkát rombolni. Mélac gyakran maga állt a csapatok élére. Igyekeztek kikémlelni is az ostromlók tevékenységét. Így próbálkozott Rovère főhadmérnök is, július 8-án polgári öltözetben egy szolgálójával a munka előrehaladásáról tapasztalatokat gyűjteni. Egészen az arzheimi táborig jutott megvizsgálta a csatlakozó, a koronamű ellen emelt munkákat, és késő este akart aztán Landauba visszatérni. Eközben azonban a szolgáját, aki elvált tőle, elfogták. Von Thüngen tábornagy személyesen hallgatta ki, majd odasietett az előzetesen a szolgával megbeszélt találkahelyre, hogy elfogja Rovèrét. Noha civilben volt, Rovère hevesen védekezett, így Thüngennek a tőrét is használnia kellett. Az őrizetbevételt követően Rovèrét és a szolgáját bilincsben vitték Arzheimbe. A védősereg számára műszaki főnöke foglyul ejtése keserves veszteség volt.
A nehézségek ellenére június 21-én megnyitották a két paralelt, a harmadikat július 16-án. Augusztus 2-án a paralelek készen voltak, és a három szakaszt össze is kötötték egymással. Az erődfalakon a lövetés révén már jelentős károk látszottak. Az ostromlók az elővédművek egyik szakaszát a másik után foglalták el. Július 27-én ezért Mélac megnyittatta a zsilipeket, hogy a várárkot elárassza. Az ostromlottak most túlnyomórészt az ostromművekbe rejtett aknákkal védték magukat, amiket a szövetséges rohamok alkalmával gyújtottak meg, hogy lehetőség szerint sok támadót semmisítsenek meg, és az ostromműveket használhatatlanná tegyék. A császári aknászok ezzel szemben megpróbálták az ellenséges aknákat beazonosítani és hatástalanná tenni. Váltakozó eredményességgel tették mindezt.
Ezéchiel du Mas, Mélac grófja volt Landau parancsnoka, aki a maga 72 évével tapasztalt katona volt. (És Pfalz dicstelen 1688-as földúlásával szerzett nevet magának.) De l'Esperoux brigadéros volt segítségére, míg a gyalogságot d'Amigny brigadéros parancsnokolta, a tüzérséget du Breuil, Villars volt a fő hadmérnök, a műszakiakhoz Rovère századost nevezték ki. A koronaműben Colomes alezredes parancsnokolt. A körülzárás idején egy sor francia tiszt eltávozáson volt, akik még megpróbáltak az erődbe valahogy visszajutni. D'Amigny brigadérosnak is sikerült ez még június 16-án, parasztnak öltözve. Kevésbé sikeresek voltak már május 18-án de Nettancourt ezredes (akinek a lovasai a helyőrséghez tartoztak) és Guesques brigadéros. Már csak 30 lépésnyire voltak az erődtől, amikor pfalzi lovasok megállították, és elfogták őket. (A Nettancourt ezredet emiatt aztán Gournay ezredes vezette.) A tisztikar az ostrom alatt aztán nem csak a halálesetek és a sebesülések miatt fogyatkozott, hanem dezertálás miatt is. Mélacot leginkább La Douder műszaki tiszt dezertálása döbbentette meg, aki a koronaműben teljesített szolgálatot, és az ottani aknákat valamint a többi védelmi eszközt alaposan ismerte. Mélac távollétében elítéltette a hadbíróságon. Az egyenruhájának darabjaival fölöltöztetett bábut akasztófára is húztak a koronamű egyik bástyáján.
Landau védőrsége, amit Nicola de Catinat marsall még egy királyi tüzérzászlóaljjal meg is erősített, 4095 gyalogosból, 240 lovasból (más források szerint 3500 és 240 főből) állt. Ezek a Nettancourt ezred két zászlóaljából, valamint 1-1 zászlóaljból a de la Sarre, de Bourbon és a Siossionaise ezredekből, illetve két zászlóalj a királyi tüzérség soraiból, továbbá két svadron (8 század) a Forsac ezredből. Ehhez jött még az ún. „Mélac szabadkompánia”, amely katonaszökevényekből állt.
A szövetséges ostromlóerők Landaunál a következőképpen néztek ki:
Landau birodalmi városát az 1648-as Vesztfáliai Békében átadták Franciaország védelmére. Nemzetközi jogilag az 1697-es Ryswijki Békében tíz másik elzászi birodalmi várossal egyetemben Franciaországnak ítélték.
Landau lett Franciaország legkeletibb őrhelye, így hatalmas jelentőséggel bírt. Már 1688-ban parancsba adta XIV. Lajos fő erődépítészének, Vauban marsallnak, hogy modern erőddé építse át Landaut. Az ősi városfalakat lerombolták és tizenhat királyi zászlóaljjal Montclar tábornok irányítása alatt, további 14 000 környékbeli paraszt segítségével 1688 tavaszán nekiláttak az átépítésnek, ami mindössze három éven belül be is fejeződött. Az építkezés alatt 1689-ben egy hatalmas tűzvész tört ki, ami a házak háromnegyedét elemésztette. A franciáknak ez kapóra jött. Az újjáépítéskor – a korábbi tulajdoni viszonyokra tekintet nélkül – egyenes futású, széles utakat és tereket alakítottak ki csapatmozgatás céljából. 1700-ban Tarade műszaki ezredes (Ingenieuroberst), (aki a tűz utáni beépítési terveket is kidolgozta korábban) az északnyugatra fekvő dombra egy koronaművet építtetett, ami az erőd védelmét erről az oldalról kiegészítette.
Az erőd alaprajza megfelelt Vauban továbbfejlesztett erődtervének, és egy elnyújtott nyolcszögre hasonlított, aminek a sarkain hét bástya, és benne egy nagy belső erőd (Reduit) volt található. Körben futó árok vette körül a belső területeket, amit jól kitervelt zsiliprendszerrel lehetett szükség szerint elárasztani. Az árkon kívül voltak a külső védművek a fedett úttal együtt. A városba csak két kapu vezetett; délen és északon. Az erődöt a Queich folyócska két részre osztotta, aminek bal partját az előterének elárasztásával hatékonyan védeni lehetett. Az erőd kétharmada tehát egy széles és mély elárasztható (Flaque-nak nevezett) katlan révén a támadók számára gyakorlatilag megközelíthetetlen volt. Egy keskeny fahíd vezetett keresztül a Flaque-n, ami az egyetlen kapcsolatot jelentette a koronaművel.
Már 1701-óta tombolt a háború a spanyol koronáért a Habsburgok és a francia király között, mivel mindketten igényt formáltak rá. Miután az első évben alapvetően Észak-Itáliában folytak a harcok, a következő évben átterjedtek Németországra is.
A Habsburgok oldalán álltak a német hadszíntéren az angolok, a hollandok, a német rendek közül a frankóniai, a sváb, a felső-rajnai, vesztfáliai birodalmi körzetek, a Hesseni Választófejedelemség és a Pfalzi választófejedelem. Szerződés alapján további birodalmi rendeknek is csapatokat kellett rendelkezésre bocsátaniuk. Franciaország oldalán állt Spanyolország, a Spanyolországon kívüli birtokaival együtt, Savoya és Piemont, Köln érseke és – valamivel később - Miksa Emánuel bajor választó.
A császári seregek a Rajnánál gyülekeztek és Bécsben azon tanácskoztak, hogy hol kezdjék meg az ellenségeskedést. Savoyai Jenő herceg magának tartotta fönn az észak-itáliai parancsnokságot, Bádeni Lajos őrgróf, a híres „Török Lajos”, kapta a rajnai császári csapatok főparancsnoki tisztét 1702. június 18-án. Ezt megelőzően rábízták a birodalmi rendek a körzetek katonaságának a parancsnokságát is.
Már áprilisban átkelt Lajos a Rajnán Speyernél, megszállta Weißenburgot és Lauterburgot a Landauhoz való előrenyomuláshoz kapcsolódva. A pfalzi csapatok (6 gyalog- és 6 lovasezred) Lustadtnál táboroztak, további mintegy 2000 ember gróf Leiningen tábornok vezetésével tartotta Germersheimet és még néhány települést a környékén. Rastattnál volt a császári főerő gróf Friesen altábornagy parancsnoksága alatt, amely április 22-én Daxlanden-Aunál átkelt a Rajnán, hogy egyesüljön az őrgróffal.
Április 24-én Bádeni Lajos hadmérnökeivel megvizsgálta Landau védműveit, hogy nekiláthasson a Langenkandelnél létesítendő tábornak. Mindezekre a lépésekre még a hivatalos hadüzenet előtt került sor, mivel azt csak 1702. május 15-én adták át. (Sőt a Birodalom csak október 6-án nyilvánította ki a hadiállapotot!) Landaut tehát már április végétől tág gyűrűbe zárták a császáriak és szövetségeseik, de kezdetben semmiféle ellenségeskedésre nem került sor.
Nincsen sajnos. Ez meglehetősen marginális ügy onnan nézve amennyire meg tudom ítélni. A német oldalon a Trencsényi csata kapott egy rövidke leírást, de a felhasznált 4 forrásból három szlovák nyelvű a negyedik pedig egy magyar szerzőpáros német nyelvű könyve a huszárokról, azaz nem a témával foglalkozik konkrétan az sem.
Nincsen sajnos, csak annyi amit lefordítottam. Ha nem csak a konkrét Cremonai esetre gondolsz, akkor természetesen általánosságban jelentős kritikákat kapott Jenő, például egyik fő ellenzőjétől Heinrich Franz von Mansfeld und Fondi hercegtől. Személyes és szakmai motivációk is nyilván meghúzódtak ebben.
A szerényen 22 kötetes Savoyai Jenő herceg hadjáratai biztosan tartalmaz a kérdésedre válaszokat. :-)
Ernst Trost könyve a hadtörténeti könyvtárban állítólag meg van. Abban is lehet szerintem valamit olvasni róla. Találtam a neten egy diplomamunkát németül, egy bizonyos Bartha Gábortól, amiben Savoyai Jenő és Thököly Imre pályáját hasonlítgatja, és abban is kitér Jenő sikereinek udvari fogadtatására, illetve a koncepcionális különbségek miatti klikkharcokra. De ebben sem esik túl sok szó csak a Cremonai esetről, mert az is illeszkedik az egész offenzív magatartás általános elítélésébe.
A rajtaütés jelentősége ismét a nyilvánosságra gyakorolt hatásában rejlik. Egész Európa elbűvölve tekintett a hercegre, aki a franciákat, akik már soha többé nem érezhették biztonságban magukat, egyik csapással a másik után sebezte. Ha a terv sikerrel járt volna, az ellenséges itáliai hadseregre nézvést ennek katasztrofális következményei lettek volna, miként a herceg egyik legnagyobb csodálója, a porosz II. Frigyes később állította: „Vizsgáljuk meg először, milyen következményei lehettek volna Cremona bevételének, ha Savoyai Jenő a várost tartani tudta volna. Először is a teljes francia tábornoki kart foglyul ejtette volna. Senki sem tudott volna a szétszórtan elszállásolt csapatoknak parancsokat adni. Rávetette volna magát a szétforgácsolt ellenséges hadseregre, részenként megsemmisítette volna, és a menekülő maradék szerencsésnek érezte volna magát, ha kis csoportokban elérte volna az Alpokat és magukat kimenthették volna Franciaország felé.”
Kritikákat csak a bécsi Udvari Haditanácsban lévő irigyeitől kapott, akik a „horvátos vállalkozását” (Croatenritt) elítélték, és gondatlansággal rótták meg, mivel vakmerő akciójával saját magát, és ezáltal a császár itáliai hadseregét is szükségtelenül veszélynek tette ki. Természetesen a franciák sem bocsátották meg neki a korabeli hadvezetési szokások szörnyű megszegését, amikor is az ellenséges tábornokok közt szokás volt lovagiasan köszönteni egymást, kölcsönösen ajándékot váltani és gratulálni a sikerekhez. Egy naptárlapon, ami II. Fülöp ünnepélyes bevonulását ábrázolja Nápolyba, a „Cremonai árulást” (Surprise en Trahison par l'Armée de l'Empereur) a legfontosabb összecsapások között különösen hangsúlyozzák.
Hadtörténeti szempontból éppen a konvenciókkal való ezen szakítás emeli ki a Cremonai rajtaütést. Savoyai Jenő már ezelőtt kijátszotta az ellenség anyagi túlerejét, és vagy az ellenséges sereg részeivel, vagy kedvező pozícióból bocsátkozott ütközetbe. A téli szállásán pihenő ellenségre való rátörést is ebben az összefüggésben kell szemlélni. Ahogy a herceg ennél az ellenséges főparancsnokságra irányzott akciónál, ami kétségkívül a történelem első kommandós akciójának számítható, eljárt, teljességgel újszerű és kiemeli a hadvezér hidegen számító gondolkodását és ötletgazdagságát, ami korában semmi máshoz nem hasonlítható módon szabta meg Ausztria sorsát.
Alexander Schober
Irodalom:
Max Braubach, Prinz Eugen von Savoyen. Eine Biographie. 5 kötet (Wien 1963 – 1965). Alapmű; terjedelmes bemutatója többek közt az itáliai háborúnak.
Karl Gutkas (Hg.), Prinz Eugen und das barocke Österreich (Salzburg 1985). 35 tanulmány egy díszes kötetben számos ábrával. Közte: Peter Broucek, Die Feldzüge Prinz Eugens. Erich Gabriel, Die Bewaffnung des kaiserlichen Heeres zur Zeit des Prinzen Eugen. Franz Kaindl, Militärische Insignien und Uniformierung zur Zeit des Prinzen Eugen.
Ernst Trost, Prinz Eugen. Eine Biographie (Wien 1985). Népszerűsítő munka. Folyékonyan és érdekesen megírva.
Gottfried Mraz, Prinz Eugen. Ein Leben in Bildern und Dokumenten (München 1985). Kevés szöveg, de 400 fölötti számú, részben színes ábra.
Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen, hg. vom K. K. Kriegsarchiv, 22 kötet. (Wien 1876-1892). A kor katonai eseményeinek legterjedelmesebb műve.
A császáriak fölvonulását a rossz idő és a sár késleltette, így csak 1702. február 1-je reggel öt és hat óra között ereszkedtek a csatornába, hogy a francia őrszemektől rejtve hatoljanak be a városba. Hét óra körül léptek a kommandók az utcákra, és az első francia, akivel összefutottak az úton éppen Crénan tábornok szakácsa volt, aki azonnal értesítette urát, amint meglátta a behatolókat. A Porta Margeritánál terv szerint lerohanták az őrséget, és a kaput megnyitották, mire Mercy vértesei átszáguldottak a városon a déli kapuhoz. Savoyai Jenő, Starhemberg és Commercy további csapatokkal nyomult be a városba, miközben Cremonában riadóztattak. Eközben Villeroy-t fölébresztették a szolgái, és miután megparancsolta az összes fontos papír és a rejtjelkulcs elégetését, a kastélyba lovagolt, hogy onnan szervezhesse a védelmet. De az utcai harcok már a város központjában is tomboltak, és amikor a Piazza Grande mellett haladt ellenséges katonák állították meg, és ejtették foglyul. Macdonnell ír százados vitte el a prominens személyt, akinek az azonosítása még nem történt meg. Amint viszont megpróbálta a szabadságát egy ezredtulajdonosi ajánlattal és 1000 arany pistoléval az írtől megvásárolni, világossá vált kiről is van szó. Miután Savoyai Jenő és Commercy röviden felkeresték őt, a súlyosan megsebesült Crénan tábornokkal együtt haladéktalanul kivitték a városból.
A késlekedés veszélyessé kezdett válni, mivel a helyzet a császáriak számára nem egészen pozitív irányba változott. A francia csapatok ellenállása erősebbnek bizonyult, mint várták, és a városba való behatolás késése miatt a kora reggeli órákban néhány zászlóalj már gyakorlaton volt, így teljesen készen állt a bevetésre. Mercyt vérteseivel a Pó kapu előtt föltartóztatta egy ír zászlóalj makacs ellenállása, és miután az írek visszautasították földijük Macdonnell átállási fölhívását, gyalogságot és tüzérséget kellett igényelnie. A kastélyból, ahonnét a jelenlegi parancsnok Revel tábornok a műveleteket vezette, előrajzottak a franciák az erődfalak mentén, és bekerítéssel fenyegették a császáriakat. Ráadásul Vaudémont seregtestéből a Pó déli partján még semmi sem látszott, mivel ennek az osztagnak a menete is jelentős késedelmet szenvedett. De még ha időben ott lettek volna is, lévén a déli bevezető kapu szilárdan francia kézen, az egész terv többé nem volt megvalósítható. Mikor végül Vaudémont dél tájt fölbukkant, Savoyai Jenő úgy döntött, hogy a merész akciót félbeszakítja, noha a fél város a kezén volt, és a kastély is lángokban állt. Ugyanakkor az emberei számszerűleg alulmaradtak a franciákkal szemben, és órák óta gyilkos utcai harcban álltak. Még sikerült a Porta Margeritán biztonságosan kivinni a csapatokat a városból, és a sötétség beálltával a császáriak rendezetten hagyták el a várost északi irányban. Mercy gróf, aki még egy mentesítő támadást hajtott végre az utánuk nyomuló franciák ellen, sebesülten fogságba esett.
Röplap a Cremonai rajtaütésről;
az előtérben: Cosoli elárulja a hercegnek a csatorna helyét;
az előtérben jobbra: Cremona tervrajza;
középen: Savoyai Jenő kidolgozza a terveket;
háttérben: a katonai kivitelezés
A császáriak öt ezredlobogót és három zászlót zsákmányoltak, és 300 foglyot, közte 62 tisztet, és 500 zsákmányolt lovat vezettek ki a városból. Bár az ő veszteségeik is tetemesek voltak: 234 halott, 189 sebesült 340 fogoly és eltűnt, mivel a házakban folyó harcokban lévő katonák közül az elszakadómanővernél sokakat hátrahagytak. A lerohant franciák vesztesége természetesen még magasabb volt. 560 halottat és 500-nál több sebesültet számláltak. Alapjaiban az akció kudarcot vallott, mivel Cremonát nem sikerült bevenni, és az ott állomásozó csapatokat legyőzni. Mindkét császári osztag fölvonulásának elhúzódása, és a szerencsétlen véletlen, hogy ezen a napon pár francia zászlóalj már fegyverben állt, meghiúsította a merész elgondolást. Mindazonáltal a francia főparancsnokot elfogták, bár ez nem feltétlenül szolgált a herceg előnyére, hisz az alkalmatlan Villeroy-t a franciák egyik legjobb tábornokával, Louis-Joseph de Bourbon, Vendôme hercegével kellett pótolni.
Jenő cseles manőverével cselekvésre kényszerítette a franciákat. Catinat-nak föl kellett adnia az állásait az Etsch felső folyásánál, miáltal megnyílt az út Dél-Tirol felé, és ez Jenő számára lehetőséget kínált, hogy vagy délnek a Pó irányába nyomuljon, vagy a Minción átkelve a milánói területek felé meneteljen. Jenő az utóbbi mellett döntött, és nagy meglepetésére július 28-án akadálytalanul kelhetett át a folyón Salionzénál. Így egyrészt összeköttetésben maradt Tirollal, másrészt Lombardiát fenyegette – ez pontosan az a helyzet, amit Catinat az Etsch és a Garda-tó menti retesszel meg akart akadályozni.
A marsall szerencsétlen manőverei miatt egyre inkább a kritikák kereszttüzébe került, és a fölmérgesített XIV. Lajos végül Villeroy marsallt ültette a nyakára. (Catinat helyettes parancsnok maradt.) Francois de Neufville, Villeroy hercege a napkirállyal együtt nevelkedett, és tökéletes udvaronc volt, bár kevésbé alkalmas katona, aki az ismétlődő parancsnoki kinevezéseit csak az udvari állásának köszönhette. Azt várták tőle, hogy ura parancsát, azaz haladéktalanul támadásba menni át, az ő szellemében valósítsa meg. Az új főparancsnok tervbe vette a délen lévő ellenség üldözését, hogy elvágja azt Bresciától, majd mezei csatában végérvényes legyőzését. Savoyai Jenő sáncokkal megerősítve Chiarinál várta be őt, ahol szeptember 1-jén délután csatára került sor. Egy heves őszi vihar kísérte a franciák rohamát, amit a császáriak sűrű elhárító tüze megállított. Amint a szárnyai ellen még ellentámadásokat is vezettek, és a már megnyert állások újra veszendőbe mentek, Villeroy elrendelte a visszavonulást. Ezúttal sem volt döntő a győzelem, mert bár a franciák vesztesége több, mint tízszer olyan magas volt (mintegy 2000 ember), mindkét oldalon csak a seregek egy részét vetették be, mindazonáltal Villeroy az első megfeneklett offenzíváját követően hasonló tanácstalanságba esett, mint előtte Catinat. Miután még két hónapig tétlenül egymással szemben maradtak, november 13-án Villeroy téli szállásra vonult.
A herceg győzelmének következménye a politikai síkon a császár ügyét illetően többnek bizonyult segítségnél. Mivel Itália volt 1701-ben az egész kezdődő spanyol örökösödési háború egyetlen hadszíntere, egész Európa figyelmére számot tarthatott. Jenő rendkívüli tetteivel magára vonta Franciaország ellenségeinek csodálatát, különösen az angolokét. A császári követeknek Londonban és Hágában nem is lehetett volna kedvezőbb támogatásuk a tengeri hatalmak megnyerésére irányuló fáradozásaik során, mint a herceg győzelmei Carpinél és Chiarinál. Így köttetett meg a császár, Anglia és a Németalföldi Egyesült Tartományok nagy Szövetsége 1701. szeptember 7-én a Bourbonok hegemóniája ellen. Poroszország is belépett a Hágai Szövetségbe, amelynek támogatását a császár III. Frigyes választófejedelemnek adományozott királyi címmel biztosította 1700-ban.
Stratégiai szempontból a helyzet kevésbé lelkesítőn festett. Jenőnek nem sikerült sem Lombardia meghódítása, sem a nápolyi összeköttetés létrehozása, bár ez a rendelkezésére álló erőkkel több, mint valószerűtlen volt. Különösen a császári csapatok anyagi helyzete volt nagyon rossz, mivel mind a pénz és utánpótlás, mind az erősítések elmaradtak. Az év elején Savoyai Jenő 10 gyalog-, 9 lovas- (vértes-), és 4 dragonyosezreddel rendelkezett, hozzá mintegy 70 tábori löveg és 4 mozsár. Ezekkel az erőkkel nem tudott, és nem is akart volna egyidejűleg Milánó és Nápoly ellen operálni, és a tervet valamivel később hivatalos oldalról is ejtették. A tábornagy ismét egész Észak-Itáliát magának szentelte a terveiben, és még mielőtt egy újabb fontos város, mint Piacenza, az életéért küzdene, keresztülvitte élete valószínűleg legkülönlegesebb hadműveletét – a Cremonai rajtaütést.
A Cremonai rajtaütés
1701/1702 téli hónapjaiban egy merész ötlet kerítette egyre inkább hatalmába a herceget. Beszivárogni az ellenség hátországában lévő cremonai erődbe, ahol Villeroy főhadiszállása volt található, és a francia hadsereg vezetését a tél közepén kikapcsolni. Egy ilyenfajta kommandós műveletet manapság valószínűleg lefejező csapásnak neveznénk, de a barokk hadvezetés számára éppolyan szokatlan lehetett, mint amennyire teljesen újszerű koncepció. A herceg számára az ötletet épp egy pap hozta, aki az osztrákok pártján állt, – a cremonai Santa Maria la Nuova prépostja, Antonio Cosoli. Mutatott a császáriaknak egy száraz csatornát, amin keresztül a várárokból észrevétlenül a városba nyomulhattak, és ami a házában ért véget. Erre a titkos útra építette föl Savoyai Jenő a tervét.
400 embernek kellett először is éjjel a várárokba alászállni, és a csatornán keresztül a városba behatolni. Miután a kapuőrséget legyűrték a Porta Margeritánál, lehetővé kellett tenniük a bejutást a városba a Mercy gróf vezette vérteseknek. Míg további csapatok hatolnak be a megnyitott városkapun és a legfontosabb tereket és házakat birtokba veszik, a vérteseknek Cremonán keresztül kellett száguldaniuk a Po-kapuig, és azt egy másik erős osztag számára, amely a Pó déli partján menetelve érkezik, megnyitniuk. A meglepetésszerűen lerohant francia helyőrségnek meg kellett magát adnia, és az ellenséges főhadiszállás a herceg kezére jut.
A herceg a következőképpen csoportosította a csapatait: a Gschwind, Herberstein, Bagni, Lothringen és Kriechbaum gyalogezredek, ugyancsak a Neuburg-, Taaffe- és Lothringen-vértesek Starhemberg gróf parancsnoksága alatt készültek a Cremona elleni első támadásra. Vaudémont hercegnek osztagát, amely a Starhemberg és Daun gyalogezredből, a Dietrichstein dragonyosokból, a Vaudémont- és a Darmstadt-vértesekből állt, a Pó mentén kellett Cremonához vezetnie, és aztán a második szakaszban a városba hatolnia.
Francia részről a császáriak előkészületei természetesen nem maradtak észrevétlenül, és teljességgel tudatában voltak az Oglio és a Pó közti egyik téli szállásukat fenyegető veszélynek, de a tervezett Cremona elleni hadműveletről a legcsekélyebb fogalmuk sem volt. Ennek ellenére 1000 embert, akikről Jenő nem tudott, visszatartottak Cremonában. Összesen 12 francia és ír zászlóalj és 12 svadron állomásozott a városban a főparancsnokság védelmére. Villeroy csak január 31-én tért vissza egy szemleútról és az esős, hideg téli éjszakát lelki nyugalommal a szállásán töltötte, mialatt a császári csapatok már egész közel jártak Cremonához.
A Habsburgok spanyol ágának kihalása vezetett az általánosan spanyol örökösödésiként ismert háborúhoz, (1701-1714) egy Ausztria és Anglia vezette szövetség Franciaország kontinentális hegemóniája elleni háborújához. Mielőtt még Anglia, Hollandia, Poroszország, nem is beszélve a kisebb német államokról, hadba lépett, az osztrák Habsburgok viselték egyedül a hatalmas ellenfél elleni háború terhét. Már korán fölismerte Savoyai Jenő császári tábornagy, a zentai győző, hogy a Franciaország elleni háborút Észak-Itáliában is meg kell majd vívni, és szorgalmazta egy hadsereg Lombardiába küldését. A rajnai fölvonulás érdekében azonban Itáliát elhanyagolták, így tudtak a franciák a milánói területekre akadálytalanul benyomulni, és a legfontosabb megerősített helyeket, az Etschig (Adige) – és a Mincióig – átkelőhelyeket, az ellenőrzésük alá vonni. Erre a fenyegetésre tekintettel 1700. november 21-én magához ragadta Savoyai Jenő az itáliai haderő főparancsnoki tisztét, és a következő év tavaszán a Starhemberg gróf által Roveretóban, Trienttől délre gyülekeztetett csapatokhoz ment. (18 000 fő, 7 gyalog- és 3 lovasezred)
A franciák természetesen számítottak egy hadsereg északról történő benyomulására és valamennyi Itáliába vezető hágót lezárták. A francia főparancsnok, Catinat marsall az Etsch völgyszűkület felől várta a császári sereget, noha Jenő úgy döntött, hogy a nehezebb átkelést kockáztatja meg délkeletre a lessiniai hegyeken (Lessinischen Alpen) át. A kiküldött elterelő hadmozdulattal megtévesztette a franciákat, és sikeresen átvezette haderejét gyakorlatilag veszteség nélkül a járhatatlan vidékeken. Míg elterelésül egy seregtest még mindig az Etsch völgyében tartózkodott, és a Garda-tónál hajókat vontak össze színből, a sereg zöme a tüzérséggel együtt az akár 1200 méter magas hegyi ösvényeken menetelt délnek. Számos metszeten és röpiraton számoltak be már a kortársak is a rendkívüli haditettről, és csodálón beszéltek az „igen fáradságos és a császári sereg csodálatot érdemlő menetéről a Tiroli- és Ónori-Alpokon (Alt Norischen Alpen) keresztül.”
Savoyai Jenő Carpi és Chiari győzőjeként
az idősebb Andreas Pfeffel rézmetszete
Francois de Neufville, Villeroy hercege (1644-1730);
Gérard Edelinck metszete Rigaud festménye nyomán
Amint hirtelen Jenő a franciák hátában bukkant elő, azokat mintha villámcsapás érte volna. Catinat hadereje (42 000 francia, svájci, savoyai és spanyol) nagy fölényben volt a hercegével szemben, de a hadvezér mégis szétforgácsolta az erőit zavarában, és mivel nem tudott világos képet alkotni a helyzetről, helytelenül vetette be azokat. Jenő az ajándékba kapott előnyt kihasználta. Miután Veronától délre átkelt az Etschen, július 9-én ráütött egy francia seregtestre Carpinál, és egyértelmű győzelmet vívott ki ebben az első összecsapásban. A spanyol örökösödési háború eme első jelentősebb harctevékenysége a császár számára elsősorban erkölcsi sikert jelentett, bebizonyította ugyanis, hogy nem csak készen áll, de képes is fölvenni a harcot.
Hamarosan visszalépünk kissé az időben és a Felső-Rajna vidékére kalandozunk. Régi barátaink Badeni Lajos és Tallard marsall fognak elkísérni ide minket, így azt javaslom nézzük át gyorsan a térképeket Landau-Speyer vidékét illetően
Megérkezve Turin közelébe augusztus 31-én, a Savoyai hercegek megkezdték az ostrom megtörésének a tervezését és végrehajtását. Szeptember 1-jén a főerőket általános szemlére sorakoztatta a két herceg. Ennek természetesen gyakorlati haszna is volt, de talán a csapatok moráljának fokozására is szánták. Eközben műszakiak két hidat készítettek védművekkel biztosítva a Pón, hogy a szövetséges sereg átkelhessen.
Szeptember 2-án Fels tábornok 1200 lovassal és 500 gyalogossal bevette Chierit, vélhetően abból a megfontolásból, hogy a Turint keletről határoló dombok felől biztosítson fölvonulási útvonalat az ostromművekhez. A hercegek eközben föllovagoltak a Superga hegyre, hogy jó áttekintést szerezzenek az ostromról. (lásd fotó- a honlapon) Erről a várostól kevesebb, mint 5 kilométerre lévő pontról a hercegek beláthatták a kontravalláció és a cirkumvalláció vonalainak zömét. A szövetségeseknek most egy alapvető döntést kellett meghozniuk. Utánpótlást juttassanak-e be a városba, vagy teljes erejű támadást indítsanak a francia állások ellen. A másodikat választották, és a látvány a Superga dombról megkönnyíttette eldönteni azt is, hogy honnan is támadjanak.
A legnyilvánvalóbb támadási irány a várostól keletre eső dombok felől lehetett volna. A siker és (legalább ennyire fontos) kudarc esetén is megőrizhették volna a hercegek keleti összeköttetési vonalaikat. A franciák ugyanakkor számítottak erre, így az itteni állásaikat a terepadottságokat is kihasználva, rendkívül megerősítették. Ezért aztán csak a Pótól nyugatra eső területek jöhettek szóba, ahol is volt egy nyilvánvaló gyenge pont. Míg a Dorától délre eső területen mind a kontravalláció, mind a cirkumvalláció erős falakat kapott, az attól északra lévő területen csak a város felé néző fal (kontravalláció) készült el. A hercegek láthatták tehát, hogy van olyan pont, ami semmiféle védelemmel nem rendelkezik a kívülről jövő támadással szemben.
A franciáknak három indokuk is volt, amiért nem erősítették meg a szakaszt. A felszabadító hadsereget éppen az ellenkező irányból várták, így annak egy veszélyes átkaroló manővert kellett volna végrehajtania, hogy megközelíthesse, és végül a franciák szerint a Dora és a Stura közti terepszakasz olyan keskeny volt, hogy a szövetségesek nem tudták volna támadáshoz szétbontakoztatni ott a seregüket. A szövetségeseket viszont nem akadályozták ezek az érvek abban, hogy éppen itt tervezzék a támadást megindítani. Ezen támadást kísérte volna egy másodlagos támadás a dombokon lévő állások ellen. Ezt egy meglehetősen nagy, döntően milicistákból álló erő hajtotta volna végre. Feladatuk lett volna a főerők összeköttetésének fedezete, valamekkora francia erő lekötése, valamint némi utánpótlás városba juttatásának a megkísérlése.
Az említett katonai döntések mellett egy másik is született. Viktor Amádé a dombon álló kis kápolnában fogadalmat tett Szűz Máriának, hogy templomot emel a dombon, ha sikeresen fölszabadítja a várost. A jelenlegi fényűző Basilica di Superga ez a templom. 1949-ben az 'Il Grande Torino'-t (a híres focicsapatot) szállító repülőgép ennek a templomnak ütközött neki, egy másik mítoszt életre keltve ezáltal.
A francia tervek
Eközben a francia oldalon Orleans beérkezett az ostromló táborba, egybegyűjtve ott a teljes seregét augusztus 31-én. Az utolsó 10 zászlóalj szeptember 5-én érkezett be. Az első cselekedetük a második általános roham végrehajtása volt Turin ellen 31-én. (Lásd az előző fejezetet.) A kudarcot követően a szövetséges haderő küszöbönálló érkezése miatt haditanácsot tartottak. A tanács résztvevői: Orleans, La Feuillade, Marsin, és az alábbi tábornokok: De Chamarande, Saint-Fremont, De Vibraye, Galmoy, D'Estaing, De Murcey valamint Albergotti voltak.
A tanács egyik legfőbb vitapontja a szemben álló felek ereje volt. A franciáknak mintegy 34 500 gyalogosuk és 10 000 lovasuk volt. Reguláris csapatok formájában a szövetségeseknek körülbelül 24 000 gyalogos és mintegy 6000 lovas állt rendelkezésükre. Ehhez adódik még Turin helyőrsége, kevesebb, mint 5000 fő, és mintegy 8000 milicista, akiket Viktor Amádé nem sokkal ezelőtt hívott fegyverbe. A francia fél szemlátomást még annál is kevesebbnek gondolta a szövetségesek számát, mint amennyi ténylegesen volt, vagyis nyílt csatában 3:2 arányban múlhatnák fölül őket. Bárhogyan is, a tanács arról kezdett vitázni, hogy vállaljanak-e nyílt csatát, vagy a vonalaik fedezékében várják-e a szövetségeseket.
Voltak érvek a nyílt csata kockázatának az elkerülésére. Elsődlegesen az, hogy a hadsereg csatarendbe sorakoztatása jó alkalmat kínálhatott volna, hogy utánpótlást próbáljanak meg Turinba juttatni a támadók, és nem is lehetett volna biztos az ellenség csatára kényszerítése. Marsin és La Feuillade ezért az állások mögött óhajtották bevárni a szövetségeseket. De Murcey ugyanezen a véleményen volt, azt hangsúlyozva, hogy akkor is kereshetik a csatavívás lehetőségét, ha majd elvágják az utánpótlásukat. Az összes többi résztvevő a csata mellett foglalt állást. Közülük Albergotti azt javasolta, hogy hagyják a gyalogságot az állásokban, és szálljanak szembe a szövetségesekkel 40 zászlóaljjal és 100 svadronnal. D'Estaing szerint akkor kellene támadni, ha átkelnek a Sangonén. Orleans volt a leghevesebben a támadás mellett. Mivel a többség a cselekvés mellett volt, közte a főparancsnok is, így ilyeténképpen dönthettek volna. De Marsin megakadályozta ezt. Bemutatta a tanácsnak XIV. Lajostól kapott levelét, amiben reá bízta a döntést, ha nincs egyetértés a parancsnoki karban. Így aztán a francia sereg maradt az állásaiban.
Talán Orleans már előre tisztában volt a véleményekkel, mert 31-e estéjére már hivatalos utasításokat kért Versailles-tól, hogy harcoljanak, vagy várakozzanak-e. A tanács döntését követően személyesen igyekezett a döntésük megváltoztatására bírni a tábornokok egy részét, de nem járt sikerrel. Másrészről viszont eléggé magabiztosnak érezte magát a lehetséges csata kimenetelét illetően. Úgy vélte ugyanis, hogy könnyű győzelmet arat, ha a szövetségesek támadnak. A tanács döntésének gyakorlati következményeként a dombokon lévő állásokat megerősítették paliszádokkal, illetve a cirkumvalláció Dora és a Stura (*Talán a Sangonéra gondolhat inkább a szerző itt a Stura helyett.) közé eső szakaszát is, sőt az itteni árkot föl is töltötték vízzel. A franciák igencsak következetesek voltak a Dora és a Stura közti terepszakaszt illetőn. Hanyagolták azt. Csak szeptember 5-én kezdtek hozzá a cirkumvalláció kijelölésének ezen a szakaszon. És amikor végül 6-án elkezdték a munkát, akkor sem vették túlságosan komolyan, pedig a szövetségesek már megkezdték az átkelést a Dorán. Így aztán a csata napjáig sem készült el a teljes szakaszon az előírt magasság. Akármilyen is volt, de a csata napjára egy három kilométeres, a Dorától a Sturáig viszonylag egyenesen futó cirkumvalláció létesült 39 nagy ágyúval. Kellően megrakva katonasággal kétségkívül megakadályozhatott volna bármely szövetséges áttörési kísérletet.
A szövetséges menet
A Savoyai hercegek megkezdték a fölmentés utolsó szakaszát. A seregük néhány napi ellátmányt vett magához, és a zöm átkelt a Pón szeptember 4-én Carignano közelében. Az első tábort a Sangone partján verték föl Beinasco és Mirafiori között. Ugyanezen a napon elérte Chierit a dombok közt manőverező különítmény. Ez mintegy 9000 embert számlált, azaz 2 császári, 2 savoyai, 1 valdens és 8 milicista zászlóaljat, valamint egy lovasezredet. A végeredményben ez a másodlagos hadmozdulat nagyon fontosnak bizonyult.
Szeptember 5-én a seregzöm folytatta előnyomulását Turin körül elfordulva, átlagosan 8 kilométeres távolságot tartva. Ez a Sangonétól a Doráig tartó menet potenciálisan nagyon veszélyes volt, mivel ez egy oldalmenet volt. Ez azt jelenti, hogy a franciáknak esélyük volt úgy lecsapni, hogy a megtámadott sereg csak nehézségek árán fejlődhetett volna hadrendbe a támadást elhárítandó. Ennek kivédésére a szövetséges sereg három oszlopban menetelt. A gyalogság menetelt a jobboldalon, hogy viszonylag könnyen vonalba fejlődhessenek egy támadás esetén. A baloldali oszlopban a lovasság, míg a tüzérség és a málha a középső oszlopban volt. Ezek az intézkedések végül meglehetősen fölöslegesnek bizonyultak, mivel az ellenség nem kezdeményezett semmilyen akciót. A szövetségesek ezáltal elég könnyedén táborozhattak le a Dora közelében balszárnyukkal Pianezzára a jobbal pedig a Turin-Rivoli útra támaszkodva.
A menetnek azonban nem volt még teljesen vége. Ugyanazon a napon a szövetségesek fölfedezték, hogy egy nagy ellenséges konvoj menetel a Dora bal partján Turin felé. Mintegy 1300 teherhordó lóból és öszvérből állt, hogy ellátmányt vigyen az ostromlóknak. A hercegek mindenáron rá akarták tenni a kezüket tehát. A konvojt valószínűleg egy lovas- és egy dragonyosezredből álló kíséret fedezte. A hercegek két lovaskülönítményt küldtek ki ellenük Del Visconti tábornok vezetésével, akit Di Monasterlo és Falkenstein segített. Ezek lóháton keltek át a Dorán és Pianezza közelében rajtaütöttek a konvojon. Az ellenállás nem tartott sokáig. A kíséret kisebb része mintegy 200 öszvérrel elmenekült, 200 foglyul esett, míg a maradéknak sikerült Pianezza kastélyába érnie. A szövetségesek hamarosan néhány gránátosszázad formájában erősítést kaptak Anhalt hercegének vezetésével. Időt nem vesztegetve gyorsan körülzárták a kastélyt. Ami ezután következett az szintén alkalmasnak bizonyult helyi folklór életre hívására, mivel egy Maria Bricca nevű öregasszony mutatott nekik egy titkos bejáratot a kastély pincéjébe. Ennek a járatnak a fölhasználásával a szövetségesek még aznap éjjel bevették a kastélyt. Az összes védőt megölték, vagy foglyul ejtették. A zsákmány körülbelül 500 ellátmánnyal megrakott öszvérre rúgott. A legfigyelemreméltóbb aspektus, hogy a franciák nem sok mindent tettek a Pianezzát védők megsegítésére. Az egyetlen francia hadmozdulat a Dora jobb partján álló szövetséges tábor megtámadása volt mindössze 160 lovassal. Ettől bizonyosan nem várhattak semekkora hatást sem.
A szövetségesek tehát könnyedén fektethettek hidakat, és vihették át a seregüket 6-án a Dorán Alpignano közelében. Innét megint keletnek vonultak és a Dora meg a Stura között ütöttek tábort. Erre a célra egy csatorna által védett terepet választottak, a balszárny Venaria Realétől valamelyest keletre, míg a jobbszárny Collegnóval szemben volt. (Kissé keletre Pianezzától.) Santena különítménye eközben megközelítette a francia állásokat a dombok közt a városba bejuttatandó utánpótlást szállítva. Végül miután Daunt tájékoztatták a tervekről, ő is tervezgetni kezdett egy kitörést, hogy a fősereg harcát segítse.
A csata
A terep
A csatatér legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy a Dora és a Stura folyók köze folyamatosan szűkült. A folyók között a francia cirkumvalláció fala majdnem derékszögben, egyenesen futott. Középütt egy La Cascina Arbani nevű kis erődítmény volt előtte. Az állás legerősebb része a déli szektor volt, ahol a jól megerősített Lucento kastélyra támaszkodott. A kastélyt 1 zászlóaljnyi helyőrség védte. Északon ugyanakkor általában kevésbé jó állapotban volt. Az egyetlen további figyelemreméltó terepadottság Collegno kis erdője volt, ami a Dora mentén húzódott Pianezza és Lucento között.
A szövetséges hadrend
A szövetséges terv az utókorra maradt egy napiparancs formájában. A gyalogságnak nyolc oszlopban kellett fölvonulnia, melyből négyet szántak az első vonalba. Ágyúlövésnyire kellett vonalba fejlődniük, 300-400 méternyi teret hagyva a sorok között, illetve elegendő hézagot tartva a 'brigádák' között, hogy a tüzérség és a lovasság mozoghasson köztük. Az ezredeiktől elvont gránátosok Anhalt hercegének parancsnoksága alatt hat csapatba szerveződtek, és két vonalba álltak föl a balszárny előtt. (Szemben a cirkumvalláció leggyengébb szakaszával.) A lovasság eközben a gyalogság mögött haladt, földerítette a terepet a széleken, illetve a szárnyakat biztosította.
Amint a két fő vonal szétbontakozott, a gyalogságnak fél ágyúlövésnyi közelbe kellett nyomulnia, és ott további parancsokra várnia. A gyalogság részletes hadrendje a következő volt:
Mögöttük a lovasság első vonala volt 54 svadronnal, ezeket pedig a második lovassági vonal követte 25 svadronnal. A lovasságban volt 17 savoyai svadron is. A főparancsnokság akképpen oszlott meg a hercegek között, hogy Jenő vezette a jobbszárnyat, míg Viktor Amádé inkább a balt.
A francia hadrend
Számos egymásnak ellentmondó adat létezik a francia sereg tényleges erejéről, illetve a megoszlásukról. A legvalószínűbb, hogy 97 zászlóaljuk és 94 svadronjuk volt, 12 svadron pedig úton volt Chivasso felé, hogy egy nagy utánpótlást szállító konvojt vegyen föl. A csata kezdetén a megoszlás a következőképpen nézhetett ki: 40 zászlóalj a keleti dombok között Albergotti parancsnoksága alatt, 40 zászlóalj és a lovasság zöme a Pó és a Dora között La Feuillade alatt és 17 zászlóalj 20 svadronnal a Dora és a Stura között nézett szembe a szövetséges táborral. Ennek az elrendezésnek következményei adódtak. Albergotti seregteste képes lehetett a veszélyeztetett szektorba vonulni, átkelve hidakon a Pón Madonna del Pilonénál és a Dorán, de ezen az úton az átcsoportosítás hat órát vett volna igénybe. (A másik hídon Sassi és Parco Vecchio között is mehettek volna, de az még ennél is több időbe telt volna.) La Feuillade csapatainak viszont csak a Lucentónál lévő két hídon kellet volna átkelniük a Dorán.
Megfelelő szintű készültség és éberség esetén a francia csapatok egésze a veszélyeztetett szektorba vonulhatott volna, de hamarosan kiderült, hogy a francia vezetésből ezek hiányoznak. Szeptember 6-7 éjjelén La Feuillade lovasságának nagy része átkelt a Dorán, de őket csak 6 zászlóalj kísérte, később még további 30 dragonyos svadron. Így aztán 7-e reggelén a franciáknak mindössze 23 zászlóaljuk, 54 lovas- és 30 dragonyos svadronuk volt a szektorban. Becslések szerint mintegy 8000 gyalogos, 3000 dragonyos és 5000 lovas. Ezeknek viszont nem csak a cirkumvallációt kellett volna védelmezniük, hanem a kétszer olyan hosszú, egészen Parco Vecchióig nyúló kontravallációt is. Mindent egybevéve a cirkumvallációért folyó csatában 24 000 szövetségesnek 9000 francia gyalogossal kellett megküzdenie. Orleans hercege közvetlen parancsnoksága alá vonta a szektort, Marsin tábornagyot és De Murcey tábornokot segítőül véve. D'Estaing tábornok irányította a jobbszárnyat, míg Saint Fremont a balt.
A csata megkezdődik
Az állásokért folyó csata nem indult simán a szövetségesek számára. Mint a térképen is látható a szövetséges tábortól az állásokig tartó távolság nagyobb volt a jobbszárnyon, mint a balon, ami körülbelül két kilométerrel közelebb volt hozzá. Ráadásul a terep is egyenetlenebb volt a jobbszárnyon. Ennek nem kellett volna gondot okoznia, ha a brigádák betartották volna a parancsot. De ahelyett, hogy az ellenséges tüzérség hatótávján kívül várakoztak volna, a balszárny folytatta előnyomulását indokolatlanul kitéve magát az ellenséges tüzérségnek. Így aztán a balszárny veszteségeket szenvedett, majd egy kissé visszább húzódott, aholis bevárta a jobbszárnyat.
Jenő és Viktor Amádé előre ment, hogy jobban szemügyre vegyék az ellenséges állásokat, és hogy megmutassák magukat a katonáknak, ezzel is bátorítva őket. Ezután kiadták a tűzparancsot a tüzérségnek. Egy 15 ágyús üteg helyezkedett el a Venaria Realétól Turinba tartó út közelében, és néhány ágyú a sorok előtt. Ez egy elég szerencsétlen vállalkozás volt, mivel a francia tüzérség fedezékben is volt, nehezebb ágyúkból is állt és számbeli túlsúlyban is volt. Másfél órával később a hercegek el is rendelték a támadást körülbelül délelőtt 10:30-kor.
Az első vonal megkezdte az előnyomulást támadási tempóban, muskétáikat a vállukhoz szorítva. A balszárny gránátosai érték el először az állásokat szorosan mögöttük a poroszokkal. A balszárnynak azonban nem sikerült bevennie az állásokat. Sőt, a franciák ellentámadást indítottak a balszárny ellen, s ezt csak Haegen második vonalból előrevont brigádájának a bevetésével sikerült elhárítani. A többi oszlop többé-kevésbé hasonló sorsra jutott. Életerős támadásaik hasonló elszántságú ellenállásra találtak, így nem győzhették azt le.
Az áttörés
A csata eldöntetlenül hullámzott, amíg Viktor Amádé híreket nem kapott a terep földerítésére kiküldött magyar lovasoktól. Hírül adták, hogy a francia állások csak a Stura régi medréig tartanak, így a tényleges meder és az állások között van egy szakasz, amit nem fedeznek. Viktor Amádé megragadta a lehetőséget, és maga mellé vett 4 huszársvadron meg néhány gránátosszázadot és megindult. (Meg kell jegyezni, hogy jelentős bizonytalanságok vannak a bekerítő manőver tényleges lefolyását illetően. Valószínűtlennek tűnik nekem, hogy a szövetségesek egyszerűen csak átmeneteltek volna a fedezetlen terepszakaszon, vagy hogy a magyarok egyszerűen átgázoltak a folyón és a gránátosok követték őket. Talán egyfajta kombináció lehetett. A lovasok váratlanul átkeltek a franciák hátában és a gránátosok gyorsan a segítségükre érkeztek. Legalábbis én így rajzoltam meg a térképet.) Így aztán Viktor Amádé éppen akkor érkezhetett meg a franciák oldalába, amikor a poroszok a negyedik rohamukat intézték az állások ellen.
A szövetségesek elfoglalják a Dorától északra eső területet
A francia jobbszárnyon ekkor pánik tört ki, és elkezdték elhagyni az állások északi szakaszát. A francia lovasság ugyan beavatkozott, de csak időlegesen tudták föltartóztatni a szövetséges előnyomulást. Hamarosan tudomást szerezve a poroszok áttöréséről, Würtemberg és Rehbinder katonái is sikeresen áttörték az állásokat. A parancsaiktól eltérően nem álltak meg, hogy helyet adjanak a lovasoknak, hanem haladéktalanul megkezdték az ellenség üldözését. Egészen Madonna di Campagna templomáig nyomultak előre, de ugyanakkor jobbra is, hogy segítsék a negyedik oszlopot. Emiatt egy jelentős rés keletkezett a szövetséges hadrendben, ami a francia lovasságnak remek alkalmat kínált, hogy lemészárolja az előnyomuló gyalogság egy részét. Jenő észlelte ezt a veszélyt, és utasította a Starhemberg ezredet, hogy jöjjön előre a Bonneval brigádából. Az ezred lezárta a rést, megszállta a magára hagyott állást és az ott talált ágyúk közül néhányat megfordított. Kemény ütközetben verték vissza a francia támadást, ezzel el is döntve a csata sorsát.
Az állások nagy részének elvesztését követően a franciák megpróbáltak új arcvonalat alakítani Madonna di Campagna templomának közelében. A szövetségesek folytatták előrenyomulásukat egészen a Dora torkolatig, ezáltal hatásosan elzárva a francia támogatás lehetőségét a dombok felől. Ezt a mozdulatot befejezve a Starhemberg ezred utat nyitott a szövetséges lovasságnak. Azok rávetették magukat az Orleans hercege körül lévő svadronokra. Marsin itt kapott halálos sebesülést, és Orleans is két sebet szerzett, ami a csatatér elhagyására kényszerítette őt. A védekezésüket irányító vezetés beálló hiánya miatt a szervezett ellenállás összeomlott a francia oldalon. Az egységek többé-kevésbé önmagukért küzdöttek és az elbizonytalanodást kétségbeesés váltotta föl.
Eközben Daun látva, hogy a francia jobbszárny megfordult, elrendelte a kitörést. A Pallone elővárosból mintegy 2000 katona és 70 civil nyomult előre. Közülük a lovasok keletnek tartottak a Dora mentén, hogy megakadályozzák az erősítések átkelését. A gyalogság az ellentétes irányba menetelt, oldalba támadta az ellenséget, és rengeteg foglyot ejtett. A kitörést tüzérség is támogatta, akik részben az ellenséget lőtték, részben pedig a Lucento melletti hidakat. A francia balszárny, amelyet már eleve több irányból fenyegetett támadás, a pozíciója föladása mellett döntött, és megkezdte a visszavonulást a Lucento közelében lévő hidakon keresztül. Rengeteg foglyot, az összes dragonyoslovat és vélhetően mind a 39 ágyút hátrahagyva. A Lucento kastély helyőrsége követte példájukat. Fölgyújtották a raktárakat és ők is visszavonulásba kezdtek.
Saint Fremont tábornok, akit a visszavonulás irányításával bíztak meg, leromboltatta a Lucentói hidakat, bár a közép és a jobbszárny még nem vonult vissza. Magukra maradva ezek a csapatok megpróbáltak új arcvonalat fölvenni a kontravalláció számos redoubt-ot számláló falára támaszkodva, de a szövetségesek erőteljes rohamai bevették ezeket a kiserődöket, és megakadályozták ezt az elgondolást. A maradék csapatok menekülésbe kezdtek. Néhány svadronnak, melyek a Pó túlpartjáról segítséget kaptak sikerült a Vanchiglia hidakon átkelniük, a lovasság maradékának is sikerült többnyire átgázolni másutt a Dorán, de a gyalogság nem járt ilyen jól. Míg egyesek megpróbáltak átúszni a Dorán, közülük sokan megfulladtak a kísérletben, a többség fogságba esett.
A francia pánik
Bár a szövetségesek alaposan elverték a francia sereg Dora és a Stura közti részét, a maradék legyőzésére nem volt ilyen nagy esélyük. La Feuillade és Albergotti seregteste erős állások védelmében volt, és (ha csak a reguláris katonaságot számítjuk) erőik nem voltak sokkal kisebbek, mint a szövetséges sereg. A körülmények ugyanakkor nyilvánvalóan hitehagyottá tehették a katonákat. Először is a franciák sok embert vesztettek az elhúzódó ostromban, másodszor Marsin tábornagy halálos sebet kapott, Orleans is megsebesült, és az ellenséget Jenő vezette. Továbbá La Feuillade, aki most a rangidős tábornok lett, nem avatkozott be semmilyen módon, és vélhetően nem öntött önbizalmat a csapataiba. Mindezek együtt hatottak egy már amúgy is kevés önbizalommal bíró seregre. A Dorán túlról menekülők valószínűleg elvégezték a többit.
Bár némely zászlóalj de Chamarande és Saint Fremont tábornokok vezetésével a Dora mentén rendezetten kitartott egy ideig, a maradék sereg ettől eltérően járt. A csapatok többsége amint érzékelte a vereséget spontán módon, rendezetlen visszavonulásba kezdett nyugatnak. Olyan nagy volt a pánik, hogy ott hagyták az ágyúkat, a lőszert és az ellátmányt is, ahol az volt. Csak a föntebb említett csapatok a Dora közelében, vonultak vissza valamivel később, és vitték magukkal a tábori lövegek egy részét Piossascóhoz. (Második térkép)
Albergotti, akinek még jelentős erői voltak kéznél, szintén nem sokat tett a csata alatt. Talán szándékozott a nyugaton lévőknek segíteni, de Santena erőinek megjelenése Chierinél és Moncalierinél vélhetően megakadályozta ezt. Albergottinak elegendő volt a Dorától északra elszenvedett vereség híre, hogy a katonái megmentésén kezdjen el gondolkodni. Vissza akart térni Lombardiába, de Orleans félreérthetetlen parancsa nyugatra rendelte. Albergotti így átkelt a Cavoretto közelében lévő hidakon, magához véve a Dorától északra legyőzött katonák egy részét. Itt ugyancsak magához vette La Feuillade csapatainak egy részét, összesen mintegy 47 zászlóalj és 40 svadron állt rendelkezésére. Ennek árnyoldala a Piossascohoz való visszavonulásnál mutatkozott meg, amikor is hátra kellett hagynia a málhát, a tüzérséget és jó néhány hadifoglyot is.
Történészek gyakran fölteszik a kérdést, vajon nem kellett volna-e Orleans-nak inkább kelet felé visszavonulnia, mivel a nyugati visszavonulás Itália elvesztését eredményezte. Az azonnali érv a keleti visszavonulás ellen az volt, hogy Moncalierit piemonti csapatok tartották megszállva. Emellett kétségeink lehetnek afelől, hogy végrehajtható lett volna vajon egy koncentrált keleti visszavonulás, mikor a sereg egy jelentős része már nyugatra vonult. Bárhogyan is, a sereg nyugatra menetelt, és a város fölszabadult.
A hercegek bevonulása Turinba
Délután 15:00 óra körül Jenő és Viktor Amádé átkelt a Dorán és a Palazzo kapun léptek be a városba. Hangos éljenzéstől kísérve egyenesen a katedrálisba mentek, hogy köszönetet mondjanak Istennek a győzelemért, és természetesen a Te Deum-ot is lelkesen megtartották ott. A pihenés ideje azonban még nem jött el, s bár a győzelem mértéke hamarosan világossá vált, voltak még betakarítandó gyümölcsei a győzelemnek.
Az üldözés
8-a reggelén két egyenként 500 fős lovascsapat, az egyiket Eben alezredes és Saint Amour a másikat Hautois ezredes vezette, tartott Piossasco felé. Hamarosan egy harmadik erős oszlop követte ezeket Langallerie tábornok vezetésével. Ezek megütköztek a Coulange brigadéros vezette francia utóvéddel, akiknek sikerült elűzniük az előrelovagló Ebent. Amint viszont a szövetséges zöm is beérkezett az utóvédet megverték, Coulange elesett, és minden szervezett ellenállás megszűnt. Emiatt rendezetlenül vonultak vissza a franciák Pinerolóhoz, sok elmaradozó csellengőt hagyva hátra, akiket aztán vagy foglyul ejtettek, vagy ugyanilyen gyakran egyszerűen a helyszínen megöltek a milicisták, illetve a helyi lakosok. Pár nappal később a francia sereg maradékai folytatták visszavonulásukat Briancon és az Alpok felé, Susát és Perosát megerősített pontokként őrizve meg.
A csata hatása
A szövetséges veszteség mintegy 52 tiszt és 892 katona halottakban, illetve 182 tiszt és 2120 katona sebesültekben. A francia és a spanyol veszteségek lényegesen magasabbak voltak, valahol 1500-2000 között lehet a harctéren elesettek száma, mintegy 5000 hadifogoly (közte 1800 sebesült), és emellett a vízbefulladtak nem csekély száma. Mengin becslése szerint ezekhez még az üldözés során meghalt és eltűnt körülbelül 8500 főt kell hozzászámítani. A csata következtében bekövetkező összveszteséget így mintegy 15 000 fősre lehet tenni. Ehhez jön még az aránytalan anyagi veszteség. 146 ostromlöveg (*Zachar József Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században c. műve 164 ezredágyúról ír.), 40 tábori ágyú, 50 mozsár, egy tábori kórház, a sátrak, az ostromtrén stb. Mindent egybevéve ezek a veszteségek összeadódva a morál hanyatlásával lehetetlenné tették, hogy a franciák bármiféle támadó hadműveletbe foghassanak az elkövetkező jókora időszakban.
A Pietro Micca múzeum honlapjáról való kép a citadelláról. Remekül láthatók a falakon ütött rések is. Egyébként a honlapon megtekinthető néhány fénykép a földalatti járatokról is. A szöveg persze kizárólag taljánul olvasható.
Miután az első általános roham szörnyű kudarcba fulladt augusztus 27-e reggelére, La Feuillade meg óhajtotta ismételni azt a lehető leghamarabb. Csapatai viszont nem csak súlyos veszteségeket szenvedtek, de el is bátortalanodtak. Kis idő múltán túlléptek ezeken a bajokon a franciák, amikor az idő nekik kedvezett. Orleans serege ugyanis a rövidebb útvonal miatt Jenőt jóval megelőzve ért Turin alá. A Garda-tónál kikülönített 10 000 főt nem számítva a teljes francia sereg egyesült Turin alatt, miközben Jenő még úton volt. Logikusnak látszott tehát ennek az időleges előnynek a kihasználásaként legalább a citadella bevétele még Jenő megérkezése előtt.
Előkészületek
A sikertelen első rohamtól kezdve készültek tehát a franciák a második próbálkozásra. Befejezték a belső piazze d'armi-n (térkép=1) az ütegállás építését. Ezek a többi üteggel, illetve a 30-án robbantott aknákkal sikeresen nyitottak (újra) rést a Mezzalunán, ráadásul jóval nagyobbat a korábbinál, miáltal az ostromlóknak nagyobb esélyük lehetett a sikerre. A piemontiak igyekeztek az előző rohamban használt romlásokat kijavítani, illetve az árkot kitisztítani. A rendes helyőrség létszáma 4000 főre apadt mostanra, így Daun 500 milicistát rendelt a citadellába. A bástyákra és a mezzaluna belső gyűrűjére titokban ágyúkat helyeztek el, hogy elsősorban a counterguard-ot (bástyát fedezőpajzsgát) és a mezzaluna külső gyűrűjét lőjék, ha újra ellenséges kézre kerülnének.
A terv
A korábbi rohamban résztvevő csapatok kímélése céljából a támadást 11 gránátosszázad vezette volna az újonnan érkezettek közül. Ezeket újabb gránátosok, rendes gyalogság és lóról szállt dragonyosok kísérték volna, egyes források szerint a teljes erő 30 gránátosszázadból és 5000 gyalogosból, illetve dragonyosból állhatott. A helyőrség figyelmének megosztása céljából a Pó túlpartján lévő erődítések ellen egy áltámadást hajtottak volna először végre, hogy némi csapatot vonjanak el a citadellából.
A második általános roham
31-én reggel 6:00 órakor megkezdődött a Pó túlparti elterelő támadás. Ez sikertelennek bizonyult, mivel Daun szerint megfelelő védelemmel bírt, így nem csoportosított át csapatokat. Mivel az olasz nyári nappalok nyomasztó hőségét és napsütését leginkább árnyékos helyen, az ebédet elköltve lehet hasznosítani, meglepetést keltett, hogy délután 1:00-kor támadtak a franciák. Húsz ember élén egy utásztiszt (? engineer) rohamozott, hogy megtisztítsa az utat, majd három oszlop hatolt be az árokba, hogy megrohanja a három beveendő védművet. A meglepetés miatt a védők képtelenek voltak megállítani a rohamot, így a mezzaluna külső gyűrűje és a counterguard java része elesett. Ezáltal a franciák rövid időn belül sokkal előrébb jutottak, mint korábban bármikor. Ugyanakkor itt nem álltak meg, hanem megrohanták a caponniere-t (a várárkot belül fölosztó merőleges földsánc) ami a várárokba való további benyomulást volt hivatva megállítani, sőt egy csapatot is küldtek a mezzaluna belső gyűrűje mögé, hogy hátulról hatoljanak be meglepetésszerűen.
Az ebédjükben gonoszul megzavart védők gyorsan reagáltak, s míg D'Allery a védelmet szervezte, a piemonti vezérkar a helyszínre ért. Daun egyik első utasításaként a Gárda ezredet a citadellába rendelte. Ezután kimunkáltak egy tervet a védművek visszavételére. Szerencsére a meglepetés ereje elmúlóban volt eddigre. A védők visszaverték a caponniere elleni és a belső gyűrűt hátulról érő támadásokat. A bástyákról és a mezzaluna belső gyűrűjéről a gyalogság és 24 ágyú tüze érte az alig fedezett, és magukat beásni próbáló támadókat. Az árok szintjén az ott létesített kazamaták védői is kivették a részüket a harcból.
Ekkor indították meg az ellentámadást. (A térképen nincs jelölve.) A gárdaezred és a Starhemberg gyalogezred maradékait utasították a San Maurizio counterguard-jának a megrohamozására, mert itt volt a legtöbb támadó. Az összes többi ezred reguláris katonáit rendelték a Beato Amadeo counterguard-jának, és a mezzaluna külső gyűrűjének a visszavételére. Fél óra vad küzdelemben sikerrel végre is hajtották a feladatot. Sok francia vesztette életét amiatt, mert leugrottak a védművekről az árokba, miután elvágták őket a visszavonulás lehetőségétől.
A franciák ugyanakkor nem voltak hajlandók föladni, így folyamatosan erősítéseket vetettek be. Egyik próbálkozásuk három a mezzaluna felé eső belső piazza d'arminél gyülekező gránátosszázadból állt. A piemontiak alattuk lobbantották be az egyik aknájukat. Állítólag csak egyetlen ember élte túl a három teljes századból. A rajta lévő ütegből két ágyút betemetett a törmelék, egyet pedig az árokba taszított a robbanás ereje. Az ellentámadást túlélő franciák rémült menekülésbe kezdtek, és csak a saját vonalaik elérése után álltak meg. Ezen a sikeren fölbuzdulva a piemontiak megrohanták a francia ütegeket és súlyosan megrongálták azokat mielőtt visszatértek volna a saját vonalaikhoz.
A második roham eredményei
A citadella elleni francia kísérlet újfent meddő maradt, de a következmények talán még súlyosabbak lettek. A piemontiak 168 embert vesztettek, míg a francia veszteség valahová 1000-3000 közé tehető, már ami a sebesülteket és a halottakat illeti. Nem sikerült megtartaniuk semmit sem a korai eredményeikből, aránytalanul sok katonát vesztettek és a moráljuk is bánta.
Még azon az éjjelen a védők megkoronázták a győzelmüket, amikor kivonszolták az árokból a francia ágyút, és trófeaként állították azt ki. A védők egyöntetűen úgy érezték, hogy ez a második győzelem el is döntötte az ostromot, és bizonyos értelemben ez az érzet igaznak is bizonyult.
Végső francia próbálkozások
A védők zöme nem hitte, hogy egy harmadik roham lehetséges, de Daun, noha már azon gondolkodott, hogy hogyan segíthetné a fölmentő sereget a városból indított támadással, mégis tett előkészületeket erre az eshetőségre. A franciák ugyancsak ezt tették, amikor folytatták a rések lövését, hogy nyitva tartsák azokat.
A harmadik általános roham
Szeptember 4-én a franciák, kihasználva egy robbanást a citadellában, megindították a harmadik támadásukat. Ezúttal viszont a védők várták őket. A szokott módon fölgyújtották az árkot, majd össztüzet adtak le az ágyúkból és a muskétákból, ami már a rések elérése előtt megakasztotta a támadást. Majd egy újabb aknarobbantás, ugyanazon a helyen ahol a gránátosok odavesztek a második roham alkalmával, gyorsan lezárta az ügyet. A franciák nyíltan megtagadták az előrenyomulást, így a rohamot le kellett fújniuk a tiszteknek.
A kelet: Jenő Turin környékére ér
Míg a francia fősereg utolsó csapatai augusztus 31-én értek Turin alá, addig Jenő serege Villastellonához tartó menetét zárta aznap. Erős előhad fedezete alatt két hidat építettek Carignan közelében szeptember 1-jén. Sáncokat húztak föl a védelmükre, miközben a Savoyai hercegek megszemlélték a seregüket.
A cselekedet, ami híressé tette Pietro Miccát, közvetlen összefüggésben van az első általános rohammal. A roham mindenféle anyagokat és számos holttestet hagyott az árokban. La Feuillade szerette volna elhordatni a francia sebesülteket és a tetemeket, de Daun félve attól, hogy a franciák a tűzszünet örve alatt túlságosan is jól kikémlelhetik a védelem állapotát, elutasította ezt. Elkerülendő a járványok kitörését utasítást adott a szemét és a tetemek meggyújtására. Mindenféle éghető anyagot hajigáltak rájuk. További előnyként a tűz éjjel fényével segítette a védőket, és valamelyest akadályozta is a mozgást. Néhány éjszakán át táplálták még.
Harc az alagutakért
Augusztus folyamán a franciák már többször próbálkoztak a Mezzaluna del Soccorso fő aknafolyosójára bejutni, de valahányszor megállították őket gyilkos harcban. A franciák most új tervet szőttek. Eszerint először a felső járat bejáratát foglalták volna el, majd innen hatoltak volna be az alsó járatba, amin keresztül értek volna a Mezzaluna del Soccorso alá. Állítólag az aknákat jól ismerő dezertőrök információja is segítette eme tervet.
A bejárat a mezzalunát körülvevő árok külső sarkában volt. Azt gondolhatnánk, hogy a rohamot követően francia kézre jutott, de nem így történt. A piemontiak a roham alatt végig tartották, sőt azalatt is, amíg a tüzek égtek az árokban. Az idő oroszlánrészében a bejárat nyitva volt, hogy az alagutak szellőzését biztosítsák, hisz azok a mérgező füsttől szenvedtek. Egy maroknyi emberből állt a rendes őrsége.
Augusztus 29-30 éjszakáján, nagyjából éjfél körül a franciák végrehajtották a tervüket. Állítólag 4-8 vasba öltözött francia hatolt be a füst leple alatt az árokba, a bejáratig lopóztak, majd hirtelen megrohanták azt. Néhányukat megölte az őrség, de hamarosan legyűrte azokat a túlerő. A franciák így hatoltak be a járatba, de egy vagy több aknásznak sikerült elmenekülnie, és a lenti járatba vezető lépcsősor tetején lévő ajtót lezárták.
A franciák a magukkal hozott fölszereléssel azonnal elkezdték az ajtó bezúzását. Pietro Micca ekkor érkezett a helyszínre látva, hogy az egyik aknász a lépcsősor alá ilyen eshetőségre előkészített robbanótöltetet igyekszik meggyújtani. Úgy tűnik mindketten látták, hogy a robbanókészlet, ami magából a töltetből, a salsicciából (egy kb. két méteres, lőporral töltött, a töltethez csatlakozó cső) és a menekülést lehetővé tevő hosszúságú hozzá kapcsolódó kanócból állt, nincs működőképes állapotban. Érzékelve, hogy kevés idő maradt, Pietro átvette a feladatot. Állítólag elküldte a társát eképpen: „Tu sei piu lungho di un giorno senza pane; lascia fare a me, fuggi!” (Hadd csináljam én, menekülj!) Elképzelhető, hogy Pietro Micca a magával hozott kanócot közvetlenül a salsicciához, a hozzá csatlakozó kanócot nem használva, csatlakoztatta. (Mások szerint közvetlenül a töltethez.) Bárhogyis, Pietro természetesen futott, de nem jutott elég messzire a robbanás előtt.
A járatban lévő franciák kétségkívül mind meghaltak. Pietro Micca is. A robbanás ereje kiröpítette a járatból, és vélhetően a nyomáskülönbség ölte meg.
Pietro Micca önfeláldozásának a hatása
Pietro Micca azon kevesek közé tartozik az egész Spanyol Örökösödési Háború résztvevői közül, akinek múzeumot szenteltek. Azt gondolhatnánk ezért, hogy az önfeláldozása valamiképpen megmentette Turint. Bár erről nincs szó, mégis különbséget kell tudni tenni az áldozatának tényleges hatása, és aközött ami történt volna, ha nem robbantja föl a járatot. A tényleges hatást tekintve a robbanás nem ölt meg különösebben sok francia katonát, és a franciák nem is nagyon vettek tudomást az esetről, mivel a bejárat elleni vállalkozás nem tartozott a fő műveleteik közé.
Ami a robbantás elmaradásának lehetséges hatását illeti, néhány szerző régóta sugallja, hogy ebben az esetben a franciák az alsó járatokon keresztül behatolhattak volna a citadellába, elfoglalva így azt, ezzel bukásra ítélve magát a várost is. Számomra ez nagyon valószínűtlennek tűnik, hisz a helyőrség kétségtelenül megölte volna a kisszámú jelenlévő csapatot, és visszaűzte volna őket az alagútba. Másrészt viszont az alagútban csak nagyon kis távolságot kellett volna megtenniük a franciáknak, hogy a Mezzaluna del Soccorso oldalai alatti járatokba jussanak. Nem látom viszont, hogy miképpen tudták volna a piemontiak megakadályozni, hogy a franciák aláaknázzák és lerombolják a mezzaluna külső gyűrűjét.
Pietro Micca, mint népi hős
Annak érdekében, hogy méltó helyére helyezhessük Pietro Miccát a világtörténelemben, tegyünk egy gondolatkísérletet. Tegyük föl, hogy a Pietro Micca tettét leíró oldalak elvesztek az ostromot elbeszélő iratokból, és csak az 1960-as években kerülnek elő. Ebben az esetben Turin ostromának történetét nem írnák újra akként, hogy Pietro Micca mentette meg a várost. Pusztán egy lábjegyzetként fűznék az elbeszéléshez, miként számos más történet is bír ilyen hősies lábjegyzetekkel.
Ehelyett Pietro Micca cselekedeteit már 1708-ra kiadták, s bár kezdetben név nélkül, de tettei hamarosan foglyul ejtették az emberek képzeletét. Számukra úgy tűnt ezáltal, hogy a világ dolgait nem csak a királyok és nemesek, hanem a közönséges emberek cselekedetei is formálják. Pietro Micca tisztelete természetesen a nacionalizmus korában érte el zenitjét, utcát, szobrot és helyet is kapott az iskolakönyvekben.
Föltételeztem, hogy a Pietro Micca e dell' Assedio di Torino del 1706 múzeum is ebből a korszakból származik, de nem így van. 1958-ban Guido Amoretti kapitány (jelenleg tábornok) beazonosította a pontos helyszínét az eseménynek, és úgy találta, hogy az egykori járatok jelentős része még mindig intakt. Ezen fölfedezésekre alapították a múzeumot, ami két részből áll. Az első egy gyűjtemény azokból a tárgyakból, amelyek az ostrommal kapcsolatosak. Különösen azok számára érdekesek ezek, akik többet szeretnének megtudni magáról az ostromról. A másik rész a tulajdonképpeni járatokat jelenti. Az aknák vezetővel való bejárása olyan látnivaló, amit olyanoknak is ajánlok, akiket egyáltalán nem érdekel Turin története.
Az ideológiák változása miatt az 1960-as évek óta élesen hanyatlik Pietro Micca tisztelete. Korokban, mikor nincs nagy szükség heroizmusra, Pietro Micca tisztelete talán nem több torinói folklórnál. Másrészt viszont pont a cselekedetei miatt Turin ostromának emlékezete olyannyira dominánsan van jelen Turin utcáin, hogy talán ez motiválta a nagy háromszázéves évfordulós ünnepséget 2006-ban.
A Strada Coperta elvesztése és az első általános roham
Augusztus 1-2: francia siker az Opera a Cornónál
A franciák augusztus 1-jén érték el az Opera a Corno ( sarok védmű) Strada Copertáját. Augusztus 2-án este egy álrohamot intéztek a citadella ellen, majd megrohanták ezt a Strada Copertát. A védők ellentámadása nem volt képes kivetni a támadókat, így a franciák megszállva tartották a nyugati piazza d'armi-t (a 'fedett út' szögleteinél kiszélesedő terecske?,'fölvonulási tér'). Majd fölgyújtották a paliszádot, de a védők eddigre már egy újat emeltek, ami mögött menedékre leltek. A franciák megelégedtek az Opera a Corno ágyúinak az elhallgattatásával, és az erőfeszítéseiket a citadella ellen fordították.
Augusztus 1-20: a citadella Strada Copertája elesik
Miután a citadella strada copertájától 200 lábnyira húzódó negyedik paralel elkészült, a franciák fölkészültek a bevételére. Két ágyúüteg (térkép=1) folyamatosan lőtte a San Maurizio és a San Lazzaro mezzalunákat ('félholdakat', földből emelt pajzsgát), másik kettő (térkép=2) a del Soccorso központi mezzalunáját, mások pedig a Beato Amadeo és a San Maurizio counterguardjait lőtték. Negyven mozsár szintén tette a dolgát. (térkép=3) A bombázás azután érte el a csúcsát, miután az Opera a Cornónál elért sikert követően az ágyúkat átirányították ide. A bombázás nagy károkat okozott, de nem volt annyira eredményes, mint amennyire előzetesen remélték.
A védelemben okozott károk mindenesetre meggyőzték La Feuilladét, hogy kíséreljen meg egy rohamot a citadella strada copertája ellen. Augusztus 5-e estéjén 20 gránátosszázad tüzérségi támogatással indult rohamra. (térkép=kék nyilak) A védők nem voltak képesek ellenállni, és a támadók hamarosan birtokukba vették a strada copartát és a három külső piazze d'armit. A védők azonban hamarosan ellentámadást hajtottak végre, és két órával napkelte előtt egy gránátosegység visszafoglalta a strada copertát (térkép=6), a három külső piazze d'armi kivételével. A franciák mintegy 300, a piemontiak száz fölötti veszteséget szenvedtek.
Ezen kis sikeren fölbuzdulva La Feuillade bizonyosra vette, hogy október végére beveszi Turint, és ezt meg is írta Versailles-ba. A megszállt piazze d'armi-ktől árkokat ástak (7) párhuzamosan az ellensánc gátkoronájával, lassanként elfoglalva azt másodjára is, majd lehetővé téve a bástyák megcélzását onnan. Ecélból ismét elfoglalták a strada copertát, ütegeket vontak ide, hogy rést üssenek a bástyákon augusztus 14-, 18- és 19-én.(8) Ezalatt foglalták el a mezzaluna del Soccorso-val szemközti piazze d'armi-t is augusztus 19-20 éjjelén.(9) Ezen utolsóként meghódított piazze d'armi-kon két végső réstörő üteget helyeztek el.( a két narancs vonal), bár úgy tűnik, hogy az első általános roham idejéig nem voltak ezzel készen.
Mivel a dolgok olyannyira lassan haladtak előre, szóba kerültek a tüzéreket és műszakiakat illető szokásos panaszok is. Ugyanakkor a védők hatékony ellenállása jelentősebb faktor volt ebben, mint amazok hozzáállása. A védekező gyalogság erőfeszítésein túl Daun 20 könnyű ágyút is áthelyeztetett egy jól fedezett állásba, hogy a réstörő tüzérséget lője. Az itt alkalmazott tüzérek meglehetősen hozzáértőnek bizonyultak, hisz sikerült először az ütegállások építését megnehezíteniük, majd több alkalommal a tüzük beszüntetésére kényszerítették azokat. Az aknaharc még ennél is sikeresebben haladt a védők számára, akik jelentős hasznot húztak a kitűnően előkészített létesítményeikből. Augusztus 14-én egy négy ágyúból álló üteget robbantottak föl, ami addig a San Maurizio bástyát lőtte. 16-án pedig a mezzaluna di Soccorsóra tüzelő üteget röpítették a levegőbe. A franciáknak is sikerült több piemonti aknát megfúrniuk, de végül ezekből nem származott jelentősebb előnyük.
Idővel azonban a franciáknak mégis sikerült rést lőniük a mezzaluna di Soccorsón, és a lehulló törmelék hamarosan járhatóvá tette a rést. A védők, azon túl, hogy éjjelente javítgatták a falat, az aknákon keresztül a törmelék egy részét is folyamatosan tisztították el. Bár némi időt nyertek így, nem akadályozhatták meg, hogy a franciák járható rést érjenek el.
Augusztus 21: Az első általános roham
Augusztus 21-ig a franciák összesen, valamennyi okot beleszámítva, mintegy 10 000 embert vesztettek. A védők arányában nagyjából megegyező veszteséget szenvedtek. (Körülbelül 2500 főt.) Jenő ekkorra már átkelt az Adigén és megkezdte menetét Turin irányába. Orleans ugyanezt tette. Az ostromlók szintén eljutottak az általános roham lehetőségéig, így a dolgok a csúcspont felé haladtak. Az ostromlók választhattak aközött, hogy folytatják az ostromot hasonlóan az addigiakhoz, vagy rohamot indítanak a citadella ellen. A kivárás növelhette volna a roham sikerének esélyét, de annak esélyét is, hogy nem fog sikerülni a város bevétele Jenő megérkezéséig.
Daun fölismerte az általános roham előkészületeit, így keresztsáncok létesítésére adott utasítást. Ezek a counterguard-ra merőlegesen fölhúzott kis földsáncok némi védelmet adhattak a védőknek, ha egyes pontokon átjutottak a támadók. A várárokban capponiere-k építését rendelte el, kisméretű földből és fából álló különálló, zárt védművek, amik biztosították a védőket, hogy a várárokban is fedezékből harcolhatnak a támadókkal. Ezen kívül lezáratta paliszádokkal és árkokkal a várárok valamennyi szakaszát az újonnan létesített kiserődök között. La Feuillade növelte a bombázás intenzitását (ágyúk=1, mozsarak=2), ami különösen azután vált hatékonnyá a rések ütésében, hogy bevették a belső piazze d'armit.(3) Bár még nem vagyok tisztában azzal, hogy vajon mind az öt rés létezett-e már az első általános roham idejére. A lőporhiány miatt a franciák álltak nyerésre ebben a küzdelemben, de 24-én reggel nagy csapás érte őket. A mezzaluna del Soccorsót lövő négy ütegük alatt aknát robbantottak, amelyek teljesen lerombolták azokat, és csak 3 ágyú maradt épen a 16-ból. A következő éjjel az ostromlók 4 új ágyút hoztak, de amint 25-e reggelén tüzet nyitottak, egy új robbanás kettőt betemetett közülük is.
Mivel augusztus 25. Szent Lajos napja, úgy tűnik ekkorra tervezték az általános rohamot eredetileg, de La Feuillade elhalasztotta ezt az ütegeket ért katasztrófa miatt. A várárok biztonságos megközelítésének céljából a franciák előkészületeket tettek. A várárok 7 méterrel a strada coperta alatt húzódott, így a bejutáshoz hat lépcsősort vágtak a várárok kőborítása mögött. (a szürke négyzetek) Az ostromlók így háborítatlanul jutottak be az árokba, és a falba vágott réseken keresztül tűz alatt tarthatták az árokban tartózkodó védőket. Ezáltal akadályozták és pusztították az árok kitisztításán dolgozókat, így a törmelék fölhalmozódott a rések alatt utat adván feléjük.
Augusztus 26-án 20:30-kor, mialatt 20 mozsár bombázta a három védművet, két aknát robbantottak a mezzaluna del Soccorso fala alatt. Ezek a mezzaluna nagy részét rombadöntötték, és még jobban föltöltötték az árkot. A lépcsők felől aztán gyalogos oszlopok közelítettek létrákkal és rőzsenyalábokkal a romlások felé a mezzalunán és a szomszédos counterguardon. Mivel a védők egészen eddig nem sejtették, hogy a rések már nem áthatolhatatlanok, csak a szokásos őrséget tartották fönn és készületlenek voltak. A franciák így gyorsan hídfőket foglaltak és erősítettek meg a magukkal hozott anyagokkal. A két counterguard védői most hasznát látták a keresztirányú sáncoknak, ami mögé rejtőzhettek és megakadályozták, hogy a franciák az egész védművet elfoglalják. (sárga vonalak) A mezzaluna védői visszahúzódtak a belső mezzalunába és ott vetették meg a lábukat. (sárga vonalak)
Ekkor érkezett be az erősítés. Muskétasortüzek tizedelték a külső gyűrűn lévő támadókat a belső mezzalunából, ágyútűz zavarta a bástyákról az árokban az áthaladást. Gránátosok indultak szuronyrohamra (4), de az első roham sikertelenül zárult, mert a mezzalunáig visszaszoruló franciák erősítést kaptak. A második roham viszont sikeresen kiűzte azokat a mezzalunából. A piemontiak balszerencséjére a mezzaluna egyik lőportára fölrobbant, és sokat megölt közülük.(5) A beálló káosz volt az egyetlen dolog, ami a franciákat megakadályozta abban, hogy fölismerjék a robbanás okozta lehetőséget.
A francia védők még mindig tartották a counterguard-ok csúcsát (szürke vonalak), ahonnan tűz alatt tartották a mezzalunát. Az ellentámadás ugyanezen az éjjel nem hozott eredményt. 27-én reggel aztán négy, egyenként száz gránátosból álló, oszlop indult szuronyrohamra körülbelül 9:30-kor. (sárga nyilak) Ezek aztán sikeresen visszavették a counterguardok csúcsait, tizenhárom órányi harcnak vetve véget.
Mikor az erőfeszítéseik ezen utolsó gyümölcsei is elvesztek világossá vált, hogy a franciák súlyos vereséget szenvedtek. A piemontiak körülbelül 400 katonát és 35 tisztet vesztettek, főként a lőporrobbanásban. A francia veszteség ismeretlen, de vélhetően valahová 1200 és 2000 közé tehető. Némelyek esetleg úgy gondolhatják, hogy a franciák a számbeli túlsúlyuk miatt egyszerűen újra próbálkozhattak volna pár nappal később. Nagyon valószínűtlennek tűnik azonban, hogy ugyanezeket a csapatokat hasonló körülmények között ismét rá lehetett volna bírni az igen véres és teljesen eredménytelen támadás megismétlésére. Ezért aztán épp a roham miatt volna egy ilyen támadás kudarcra ítélve.
Figyelem! Bár ennek az oldalnak a szövege meglehetősen bizonyosra vehető, néhány esemény tényleges helye a térképen néha csak feltételezés!
A kelet: Modena térségétől a Tanaróig
Jenő nyugatra vonul
Miként az előző fejezetben már szó esett róla, a franciák helyőrséget raktak Ostigliába, Mirandolába, Carpiba, Guastallába, Modenába, Reggióba és számos más Jenő útjába eső településbe. Jenő a Panaro vonalon való átkelést követően, július 28-án kezdte meg az újabb előnyomulását. A franciák az alsó Sécchia, illetve az egyik Carpi és Corrégio között futó mellékága mentén (1) próbálták föltartóztatni. Jenő a többi álláshoz hasonlóan küzdötte le ezt a védvonalat is, vagyis egyszerűen megkerülte a francia szárnyat (A) San Martinónál. Orleans seregének a Parmigiana csatorna Bondanello (b) és Reggiolo ( r) közé eső szakasza mögé vonásával válaszolt erre. Ezen második, csatorna mögötti francia állás szerepel 2-vel jelölve a térképen.
Érzékelve a franciák bizonytalankodását, Jenő július 31-én a csatornához vonult ( C), hogy lássa át tudja-e kergetni a franciákat a Pó túlpartjára. De erre nem került sor, mivel a csatorna mögött nagyon erős védelmi pozícióban voltak, így a támadás túlságosan kockázatos lett volna. A hadmozdulat mindenesetre további hátrálásra késztette Orleans-t augusztus 1-2 éjjelén, egy Gualteri körüli pozícióba.
Jenő „biztosítja” az összeköttetéseit
Jenő most a Turinhoz vezető menetről gondoskodott. Célszerűnek tűnt helységet szerezni a Tirollal való összeköttetés biztosítása, a fölös felszerelés és a sebesültek hátrahagyása céljából. Augusztus 2-án ostrom alá vette Carpit ( E), egy viszonylag gyenge helységet, amit 400 francia védett. Carpi augusztus 5-én megadta magát, majd hamarosan ezt követően Corrégio (F) is kapitulált anélkül, hogy egyetlen lövés eldördült volna. Ezután Jenő Réggióhoz érkezett (G) augusztus 9-én. Réggio valamivel erősebb volt, mint az előző két település. Talán a francia hadsereg addigi példája, amit a helyőrségeknek nyújtott volt az oka, hogy mindössze öt nap múlva, augusztus 14-én kapitulált.
Eközben császári erősítések érkeztek Verona közelébe. Egyesülve a már ott tartózkodókkal, ezek most támadásba lendültek a Mincio ellen, arra késztetve Orleans-t, hogy segítséget küldjön Médavi-nek. Jenő számára most számos választási lehetőség adódott. Például megpróbálkozhatott volna a hódításainak a kikerekítésével, elfoglalva Modena és Mirandola erődjeit, miáltal jelentősen megerősíthette volna a Tirollal való összeköttetést. Másrészt viszont Daun híradásai jelezték a fenyegető lőporhiányt. De választhatta volna egy nápolyi expedíció indítását, vagy Modena visszafoglalását, tekintve, hogy hercege (Rinaldo d'Este) a császár szövetségese volt 1703-óta. Ezekre a csábító lehetőségekre érzéketlenül, Jenő az eredeti fő cél, Turin fölmentésének a folytatása mellett döntött.
Jenő Turinhoz vonul
Mindössze egyetlen nappal Réggio kapitulációja után, Jenő megindította (H) végső menetét Turinhoz, augusztus 15-én. Az első éjszakát a Parma közelében fekvő San Donatónál töltötték. 16-át pihenéssel töltötték, majd másnap Fontevivóhoz vonultak. (Az első térképen valójában egy kissé nyugatabbra van a jelzettől.) 18-án Chiaravallénál táborozott, 19-én Cadeónál, ahol aztán a sereg pihenéssel töltötte az egész 20-i napot. Bár Kriechbaum parancsnoksága alatt egy 8 zászlóaljból és 3 lovasezredből álló előörs aznap is folytatta útját. Augusztus 21-én a fősereg Rottofrenóhoz menetelt, és ott vert tábort. 22-én elhaladt a Stradella szűkület mellett, majd Stradella és Broni között táborozott le. 22-én Jenő személyesen lovagolt Kriechbaumhoz a lovasság egy részével, Castelnuovo felé nyomulva aztán tovább. A sereg zöme ezalatt Vogherához ért, ahol végül egybegyülekezett és pihenni tért.
Egészen eddig nevetségesen könnyen haladtak a dolgok. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint ama tény, hogy a császári sereg párhuzamosan haladt a 9-es és 10-es számú mai tartományi úttal, és csak Piacenzánál kellett egy kis kitérőt tenniük. Egyáltalán nem botlottak ellenségbe, sőt a könnyedén védhető Stradella szűkületet sem blokkolta ellenség. Ezért aztán logikusnak tűnt, számítani arra, hogy a francia sereg Alessandria és Tortona erődített városai közti átkelés során igyekszik majd hátráltatni a császáriakat. Jenő ezért három lovaskülönítményt küldött ki a terep földerítésére. Miután a jelentések beérkeztek, hogy sehol sem látható ellenség, Jenő megtette a következő lépést.
25-én a fősereg elérte Castelnuovo Scriviát. 26-án innét kelt át az erődvárosok között Boscóba, ahol piemonti összekötőtisztekkel találkozott. Boscóból kelt át a Bormidán a következő napon Borgoratto közelében. A piemontiakkal való együttműködés eredményeképpen kelt át a sereg a Tanarón 29-én, az előbbiek által készített hídon Isola közelében. A császári előörs ugyanezen a napon ért föl Villafrancához. Innét valamennyi nélkülözhető fölszerelést és szolgálatra alkalmatlan katonát Cherascóba és Albába küldték. 29-én este Jenő kíséretével Villanova d'Astihez lovagolt, ahol Viktor Amádé 200 lovasával találkozott. Ezekkel együtt lovagolt aztán vissza Carmagnolához, hogy találkozzék Savoya hercegével. A császári fősereg párhuzamos utakon vonult Villastellonéhez 30-31-én. Viktor Amádé, aki minden használható emberét maga köré gyűjtötte, szintén oda ment.
Orleans hercege eközben nem sok mindent csinált. Miközben Carpi és Reggio elesett a Gustella menti táborában időzött, s egyáltalán nem támogatta a helyőrségeket. Orleans fő gondja az volt, hogy szemlátomást nem érezte La Feuillade úgy, hogy engedelmeskednie kellene neki. Ráadásul Orleans attól tartott, hogy Jenőnek más szándéka lehet. 11-én javasolta La Feuillade-nak, hogy vagy tartóztassák föl Jenőt közösen a Tanarónál, vagy ütközzenek meg vele Chierinél. La Feuillade, aki már korábban Lombardiába küldte a lovassága zömét, elutasította ezt. Orleans értesülvén Reggio elestéről visszatért a Pó bal partjára. Innen még Jenő előtt szándékozott Piacenzához érni, hogy alkalmas pillanatban egyesülhessen La Feuillade-dal.
Orleans figyelmét azonban elvonta Wetzel tábornok 6000 fős serege, és az újonnan érkezett Károly, Hessen-Kassel hercege 4000 katonával. Wetzel Valeggióhoz vonult a Mincio mentén (a térképen nincs jelölve), és földerítést végeztetett a Minciótól nyugatra. Hessen-Kassel egyesült aztán vele 16-án, majd Volta Mantovanához meneteltek abban a reményben, hogy segíthetik Jenőt. Innét aztán Wetzel 3000 emberrel ostromolni kezdte Goitót. Értesülve erről Orleans segítséget küldött Médavi-nek. S noha serege eleve nyugat felé vonult, Orleans személyesen vezetett egy különítményt Goito irányába 19-én. Ugyanakkor Goito felé útban értesült arról, hogy két nap elteltével kapitulált a helység. Orleans ekkor úgy döntött, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Jenő előtt érjen Turinhoz.
Orleans így nyugatnak menetelt. 23-án gyalogsága a bal parton Pavia közelében volt, míg a lovasság a jobb oldalon. 24-én lovassága áthaladt Alessandria és Valenza között, és 10 zászlóalj Senneterre tábornok vezetésével megerősítette Alessandriát. Semmilyen komolyabb akciót nem kezdtek Jenő ellen, és Orleans egész serege Turinhoz vonult. Az utolsó egységek 31-én érkeztek meg oda. (Vannak kétségeim a térképen jelölt útvonallal kapcsolatban.) Senneterre 10 zászlóalja szeptember 5-én csatlakozott végül.
Július 1-22: a franciák módszert váltanak, és beveszik a külső védműveket
A bombázási szakasz rossznak tekintendő francia szempontból. Elsősorban azért, mert napi 50 (esetenként 80) embert vesztettek, másodsorban pedig azért, mert La Feuillade stratégiája a citadella bombázással történő lerombolására megvalósíthatatlannak bizonyult. Egy működésképtelen stratégiára vesztegették el az időt, ezért nyilvánvalóvá vált, hogy változtatniuk kell a módszereiken, ha be akarják venni a várost.
Július 1-re már meg is vitatta a francia vezérkar, hogy vannak-e a bombázáson kívül más eszközök a város bevételére. Természetesen találtak: a nehézütegek fedezete alatt folytathatták az árkok ásását, ami hamarosan a harmadik paralel befejezéséhez vezethetett volna. Így aztán az ostrom haladhatott volna tovább a hagyományos úton.
A stratégia újragondolása mindenképpen napirendre került volna egyébként is, mivel július 8-án a helyszínre érkezett Orleans hercege. Ő lett kinevezve új főparancsnoknak, miután Vendome-nak Németalföldre kellett távoznia a Ramilies-i katasztrófát követően. Orleans hercege körüljárta az ostromot és nem igazán volt elégedett az eredményekkel. Még Vauban elképzelésével is eljátszadozott, hogy a Pó túlpartján lévő erődítések ellen támadjanak, de megszemlélve azokat úgy döntött, hogy az meggondolatlanság volna.
Mindezek után úgy döntöttek, hogy aknahadviselésre koncentrálják az erőfeszítéseiket. Ezt egyaránt értették az aknákkal való támadásokra, valamint a piemonti aknák bemérésére és elárasztásuknak a megkísérlésére is. Mindezek együttesen aztán a piemonti bástyák sikeres aláaknázásához vezethettek volna. A harmadik paralel július 7-i befejezése biztosította a franciáknak a kedvező kiindulópontot ehhez, de már előtte akcióba lendültek. Július 4-én az első francia akna az Opera a Corno előtti Freccia (térképen nem szerepel, attól balra) alatt működésbe lépett, de nem okozott komolyabb károkat.
A soronkövetkező viszont július 11-12 éjjelén a kívánt hatással járt. A Freccién elért végzetes károknak köszönhetően 12-én rohammal bevették a franciák azt. Két piemonti rohamnak, illetve egy ellenlökésnek sem sikerült kivetni a franciákat az állásból. Mindent egybevéve a támadás 140 főnyi veszteséggel járt a franciáknak és mintegy ennek fele volt a piemonti veszteség.
Innentől kezdve a citadella frecciéiért folyó küzdelem egyre intenzívebbé vált. 14-én kora reggel a franciák két aknát robbantottak (kék pontok) a Beato Amadeo Freccia előtt, (a legdélebbi a három támadott freccie közül) de ezeknek csekély hatásuk volt. Ugyanakkor a piemontiak sikeresebben robbantották a sajátjukat (vörös pont) a Mezzaluna di Soccorsonál lévő Freccia előtt. Ez egy húsz méter széles krátert eredményezett, és két francia aknát tett tönkre, ezentúl megrongálta a közelítő árkokat, amit tovább rombolt egy 60 gránátosból álló kitörő csapat. Az egyetlen negatívum a piemontiak számára az volt, hogy néhány napra használhatatlanná váltak az alagútjaik a képződő gázok és füst miatt. Az ostromlóknak ugyanakkor sikerült félárkokat létesíteniük a frecciével szemben, ahonnan folyamatos tűz alatt tarthatták azt. Ezek a földből és fából épített frecciék használhatatlanná váltak, és a védők elhagyták őket a várható támadást megelőzendő.
Viszont igen drágán szándékoztak a védműveket átengedni a franciáknak. Mindegyik Frecciáben nagy rakás robbanószert halmoztak föl, és egy maroknyi csapatot hagytak hátra egy-egy tiszt vezetésével. Meghagyták számukra, hogy amint a francia roham megindul vonuljanak vissza, hogy az utászok meggyújthassák a kanócokat annak érdekében, hogy a védműveket a fölkapaszkodó franciákkal együtt röpíthessék a levegőbe. 21-e estéjén meg is indult a roham, de a támadók kitalálták a védők szándékait, így nem szemből rohamoztak, hanem körbefutottak és hátulról hatoltak be elvágva a kanócokat. Ezért aztán a franciák többé-kevésbé épségben szerezték meg a frecciéket, és innét szemmel tarthatták a strada copertát ('fedett út', az árokrendszer része, ahol a védők az ellenség szeme elől rejtve mozgathattak, összpontosíthattak csapatokat). Mikor a védők látták, hogy a tervük szörnyű kudarcot vallott, és a franciák most a saját céljaikra használhatják a frecciéket úgy döntöttek, hogy ellentámadással igyekeznek visszavenni azokat. 22-én délután 3 órakor aknát robbantottak, és egy 500 fős kitörést hajtottak végre. Ezek támogatására 8 gyalogzászlóaljat sorakoztattak vonalba mögéjük, miközben 400 lovassal egy másik kitörést hajtottak végre a Porta Nuova felől. A franciák kezdetben egy kissé visszahúzódtak előlük, de amint erősítéseket kaptak sikerült megvédeniük a frecciét. Ezen ellentámadás során mintegy 300 fős francia és 200 főnyi piemonti veszteség keletkezett, bár az utóbbiak jóval több tisztet vesztettek.
Július 23 – A Strada Copertáig vezető út
A franciák számára a freccie szilárd birtoklása jelentette az első szerény eredményeket amivel büszkélkedhettek. Elég önkritikájuk volt azonban annak belátásához, hogy két hónap alatt némi freccie bevétele valójában a piemontiak sikerét jelenti. Eddig a pontig a francia veszteségek mintegy 3000 halottra és sebesültre, 1800 betegre és néhány dezertőrre rúgtak. Azt nem tudom, hogy ez két hónapnyi ostrom viszonylatában súlyosnak tekinthető-e, de az elért eredmények függvényében vélhetően annak számít. Az igazán kemény harcok, értve ezen az általános rohamot, még várattak magukra. Az általános roham előfeltételeinek a megteremtése érdekében a franciáknak először is el kellett készíteniük a sáncárok külső falát (counterscarp), el kellett űzniük a védőket a Strada Copartáról, ágyúkat kellett telepíteni a külső sáncfalra, és rést ütni (ágyútűzzel vagy aknával) a counterguard (a bástyákat fedező pajzsgát?)vagy a Mezza Luna ('félhold' alakú pajzsgát?, bástyák előtt) falán. Ezt követően sorakozhatnának föl az általános rohamra.
Így aztán a franciák ismét munkához láttak. A freccie kijavításával, és átépítésével kezdték, hogy a mellvédjük a citadellával szembe nézzen. Valamennyi Frecciától erős árkot készítettek a citadella erődítéseivel páthuzamosan, összekötvén azokat létrehozva a negyedik paralelt körülbelül 200 lábnyira a várároktól. A tüzérség zömét aztán áthelyezték ide. 40 egységet a második paralelen hagytak, a többi 65 ágyút és 40 mozsarat a negyedik paralelre helyeztek át július végére. Ezen erős ütegek fedezete alatt a francia gyalogság folytatta az árkok ásását előre, hasonlóan tették a dolgukat az aknászok a föld alatt.
A védők a szokásos technikákkal éltek. A Strada Coperta ('fedett út') mindegyik sarkához (piazza d'Armi) 'cofani' nevű kisvédműveket adtak, ahonnét bármely franciára tüzet nyithattak. Szintén lehetővé tette, hogy hatékonyabban védhessék a Strada Coperta maradékát. Hasonlóképpen osztották föl kisebb erődítésekkel a várárkot, hogy a behatoló támadókkal szemben hatékonyabban védekezhessenek. A veszélyeztetett szakaszokat új paliszádokkal erősítették meg. A védők rengeteg erőfeszítést áldoztak az aknahadviselésre is. Itt azonban, hasonlóképpen az ágyúik alkalmazásában, hátráltatta őket a lőporhiány. Az ostrom kezdetekor 40 000 hordónyi (kb. 368 000 kg) lőpor volt a városban. Június végére 22 000 maradt. Július 11-re Daun följegyezte, hogy napi 500 fogy nem számítva az aknászok fölhasználását. Ekkora a védők már nem használhatták szabadon a nagy ágyúikat és az aknákat attól tartva, hogy valamikor augusztusra kifogy a lőporuk, ami miatt a franciák jóval nagyobb ütemben haladtak, mint egyébként haladhattak volna.
Július: a franciák tovább űzik Viktor Amádét
Mialatt La Feuillade Orleans hercegével találkozott, Aubeterre Saviglianóhoz menetelt, hogy Viktor Amádét üldözze, aki Saluzzónál tartózkodott. Július 7-én Aubeterre Saluzzótól nyugatra vonult 5 zászlóaljával 47 lovassvadronával és 20 ágyújával. Viktor Amádé túlságosan gyenge volt, hogy megküzdhessen velük, így észak-északkeleti irányba tért ki Cavour felé. 350, az utolsó házakban elsáncolt dragonyost hagyott hátra. Ezek vitézül ellenálltak másfél óráig, majd a franciákkal a sarkukban visszahúzódtak. Csak a dragonyosok fele kelt át, amikor Staffarda közelében Mauroy csapata rájuk rontott. Viktor Amádé ekkor visszafordult, maga mellé véve a császári Savoyai dragonyosokat és némi piemontit és újra átgázolt a Pón. Ezzel a 250 emberrel megtámadta a jóval 1000 fő fölötti ellenséget, akik visszamenekültek Saluzzóhoz. A franciák 250-300 embert vesztettek, illetve további 50 foglyot, míg a piemontiak vesztesége 50 fő volt, köztük a bátran küzdő, és súlyos sérülten fogságba eső Tamás-Emánuel Savoy-Carignan hercege, Soisson grófja.
Ezen összecsapás következtében rövid időre megszabadult Viktor Amádé D'Aubeterre üldözésétől. Így Bibianahoz, a Pellice völgy bejáratához vonult, kis lovascsapatot küldve a cirkumvalláció falához. Július 1-én La Feuillade gránátosokkal megerősítve újra megjelent és véget vetett ennek, és újrakezdte az üldözést. Viktor Amádé behátrált a völgybe, ahol egyesült 3000 valdens gerillával. A lóról leszállított lovasságával, és a valdensekkel erős védelmet alakított és lezárta a völgyet Luserna San Giovanninál. Innét egyaránt várakozhatott egy esetleges holland-angol partraszállásra, illetve igen fáradt lovassága némi jólmegérdemelt pihenőhöz juthatott. Július 14 -én La Feuillade elfoglalta Bignolót, Campigniolét és Bricherasiót elzárván a Pellice völgyet. 16-án két zászlóaljat küldött föl a Chisona völgybe egészen Perosáig. 17-én azonban a kísérlete, hogy a völgyet uraló magaslatokat elfoglalja, kudarcot vallott.
Mostanra világossá vált, hogy La Feuillade stratégiája kezd veszélyes lenni. Viktor Amádé több, mit egy hónapja sikeresen menekült, mialatt Jenő keleten készült előnyomulásra. Így aztán az üldözés abbahagyása mellett döntött. Utasította a csapatait, hogy ürítsék ki a megszállt területek zömét, gyalogságát az ostromlók megerősítésére küldte, a lovasságát pedig Chieri és Moncalieri közelében vonta össze. Három zászlóalj és öt dragonyosezred maradt hátra egy ideig Cuneo és Cherasco között, hogy a helyőrségeket féken tartsa. Ezt nem sikerült elérniük, mivel di Santena gróf július 23-án 800 emberrel elhagyta Cherascót és sikeresen juttatott be utánpótlást Cevába. Pár nappal később az ostromlók elvonultak.
Viktor Amádé amint tudomást szerzett ezekről az eseményekről összegyűjtötte a lovasságát és 1200 valdenst és visszatért Bibianába július 25-én, és ott is maradt augusztus 1-ig. Ezután Villafranca Piemonteséhez és Polongherához vonultatta csapatait. La Motta di Carmagnolában, egy kis faluban Carmagnola és a Pó között, szállásolva el őket.
A kelet: az adigei front
Az erők egyre inkább kiegyenlítődnek
Az előző hónap folyamán Jenő erősítéseket fogadott, így július 1-jén a serege mintegy 36 000 gyalogosból és 6000 lovasból állt. Vendome serege pedig körülbelül 36 500 gyalogost és 7100 lovast számlált. Bár Jenő további erősítések beérkezésére számíthatott, cselekednie kellett, mert Turin helyzete egyre komorabbá vált. San Martino Buon Albergo-i főhadiszállásán az Itáliába történő betörés végső terveit készítgette.
A csapatok elhelyezkedése
A térképen figyelemre méltó a két velencei város Verona és Legnano, melyeket velencei helyőrség védett és egyik hadviselőt sem engedték területükre. Jenő serege a következőképpen nézett ki:
1., 6000 gyalogos Harrach tábornok vezetésével a Garda-tó és az Adige között,
2., 5500-6000 gyalogos Veronától északra,
3., kb. 15 000 gyalogos és 3500 lovas Verona és San Bonifacio között,
4., 1750 gyalogos Bonavigónál,
5., 5000 gyalogos és 1800 lovas Badiával szemben,
6., 4000 gyalogos és 1500 lovas Battée ezredes vezetésével az Adige alsó szakaszán Rovigóval szemközt,
7., a térképtől nyugatra 700 ember őrizte a Tirolból Lombardiába vezető hágókat.
A franciák a következőképpen álltak föl:
1., a térképen jelzettől nyugatabbra Medavi tábornok 6500 gyalogossal őrizte a Tirolból Lombardiába vezető utakat,
2., Albergotti tábornok 11 500 gyalogossal és 400 lovassal a Garda-tó és Bussolengo között,
3., Muret tábornok 7000 gyalogossal és 2200 lovassal Veronával szemben,
4., 2500 gyalogos és 2500 lovas az Adige középső szakaszán,
5., St. Fremont tábornok vezetésével 5500 gyalogos és 2000 lovas az alsó szakaszon. Ezek mellett 3500 gyalogos volt még helyőrségekben.
A számok és az elhelyezkedés tekintetében megfigyelhető, hogy az erők nagyjából egyenlő erejűek voltak, de a császáriak szinte teljesen az Adigénél koncentrálódtak, míg a franciák nem. A császáriak mindössze 700 embert hagytak a Garda-tótól nyugatra, míg a franciák 6500 gyalogost tartottak a hadszíntéren kívül Medavi parancsnoksága alatt, illetve 3500 gyalogost helyőrségekben, akik szintén nem vehettek részt közvetlenül egy esetleges adigei átkelés megakadályozásában. Ezért aztán az Adigénél 42 600 császári nézett farkasszemet 33 600 franciával.
Vendome többféleképpen is helyreállíthatta volna az erők egyensúlyát az Adigénél. Hívhatott volna segítséget La Feuilladétől, keletebbre vonhatta volna Medavit, vagy a Minciónál koncentrálhatta volna a csapatait. Valamennyi választásnak meglett volna a maga hátránya, de tekintve, hogy egyiket sem választotta valószínűsíthető, hogy továbbra is úgy hitte, hogy a császáriak csak mintegy 30 000 fővel rendelkeznek. Ha ezt feltételezzük, akkor joggal gondolhatta, hogy képes visszaverni egy átkelést az Adigén a közvetlen parancsnoksága alatt lévő 33 600 katonával, megtámogatva számos az előző hónapokban emelt, erős tábori erődítéssel. Ez utóbbiak számos redoubt (különálló, zárt tábori kiserőd) védte valamennyi gázlópontnál, sőt még egy hídfő is volt Badia-Masinál az Adige túlpartján.
Átkelés az Adigén
Az átkeléssel kapcsolatos első hadmozdulatot Battée tette meg, aki Badiához vonult, és nyilvánvaló előkészületeket tett az átkeléshez. (A) Július 5-én Jenő szintén Badiához vonult, (B) úgy téve, mintha meg akarná támadni. Mint remélte, a franciák csapatokat küldtek Masihoz, sőt még kirohanást is intéztek Jenő ellen. Battée ezután egy 50 km-es erőltetett menettel keletre vonult, majd az előörseivel meglepetésszerűen átkelt az Adigén Rottanovávál ( r) július 6-án. Miután az előörsökkel a jobb parton följebb vonult Borgoforte d'Adige-ig, hajóhidat készíttetett és áthozta a maradék csapatait is. Battée ezután visszaverte Du Bosc brigadéros ellentámadását, aki azt a parancsot kapta, hogy állítsa meg őt. Július 7-én aztán Battée ( E) Lusiához (L) ért.
Battée bekerítéssel fenyegette Badia-Masi védőit, akik bepánikolva magára hagyták a hídfőt, és lerombolták a hidat. Jenő így elfoglalta ezeket a helyeket, közben elijesztve a velenceieket is, akik vissza kívánták szerezni azokat a Köztársaságnak. Ezután kijavíttatta a hidat, majd a (Badiától északra lévő) új főhadiszállásáról, Castalbaldóból színlelt támadásra utasította Harrachot, hogy északi átkelést mímeljen. Battée-nek utasítást adott, hogy készüljön föl az átkelésre a Bianco-csatornán.
Átkelés a Bianco-csatornán
Most Vendome-on volt a sor, hogy reagáljon. Először egy erőteljes ellentámadásra gondolt, de aztán inkább úgy döntött, hogy újra elsáncolja magát. Egy Legnanótól délnek tartó vonal mentén vett föl pozíciót, illetve a Bianco-csatorna mentén Poleselláig. (p) Polesellától a Pó jobb partján folytatódott az új állás. Az új állás védelmére 21 zászlóaljat és 30 svadront vont az első szakaszba (1), és 2 zászlóaljat meg 9 svadron a Pót érintő másodikba Senneterre tábornok vezetése alatt. (2)
Július 12-én Battée meglepetésszerűen átkelt (A) a Bianco-csatornán Pizzonénál (p), ahol összefolyik a Scorticóval. Gyorsan veretett egy hajóhidat és egy védelmező redoute-ot. Jenő nem sokkal ez követően érkezett meg. A császáriak megfutamították a csekély francia erőket, 200 foglyot ejtettek és néhány bárkát zsákmányoltak, amivel egy második hajóhidat készítettek (B) Castelguglielmo közelében.( c)
Vendome most ismét megtámadhatta volna Jenőt, de mégsem tett így tartva Harrach áltámadásaitól. ( C) Ezért aztán visszavonulásba kezdett július 13-án, és egy új Lombardiát fedező pozíciót vett föl. Északon ez a Mincio mentén haladt Peschierától (p) Goitóig (g). Tőle délkeletre Mantova, Ostiglia (o) és Governolo (g) 11 zászlóaljnyi helyőrséggel volt megerősítve. A Pó jobb oldalán 10 zászlóalj és 17 svadron állomásozott Galmoy tábornok parancsnoksága alatt.
Átkelés a Pón
Értesülvén minderről Jenő végrehajthatta a tervének a második részét is. Utasította Harrachot, Viscontit és Anhalt hercegét, hogy csatlakozzanak hozzá ( E), miáltal csupán Wetzel tábornok maradt Verona közelében mintegy 6500 emberrel. Ezután Jenő átkelési kísérletet mímelt ( F), aminek leple alatt Battée 2000 gyalogossal bárkákon ( G) leereszkedett a Póra Polesellánál 17-én. Miután ezek a csapatok visszavertek egy 400 lovassal végrehajtott támadást, tábori erődítések létesítéséhez fogtak. Eképpen védve gyorsan hajóhidat építettek, amin Battée csapatainak maradéka, és Jenő seregének egy része 18-án szintén átkelt. Battée előörse az ellenséges támadásokkal küzdve gyorsan Pontelagoscuróhoz (p2) menetelt, elfoglalta az ottani hidat, majd folytatta útját a Panaro alsó szakasza felé. Úgy tűnik Galmoy itt igyekezett útját állni ( H), balszárnyával Bondenóra ( b) a centrummal Finaléra (f) és a jobbszárnnyal Modenára támaszkodva. 19-20-án De Muret és St. Fremont tábornokok keltek át bárkákon a Pón két-két gyalogos és lovas brigádával erősítésül.
Kezdeti francia reakciók
Eközben Orleans hercege Marsin támogatásával átvette a francia csapatok főparancsnokságát Vendome-tól, akit Flandriába hívattak. Orleans nagyon jól indított, amikor utasította La Feuilladét, hogy vonuljon Stradellához (lásd a későbbi fejezeteket), hátrahagyva 20 zászlóaljat Turinnál. Július 22-én a Pón ívelő híd Mirasolénál ( m) végre elkészült, így Orleans a serege zömével ( K) átkelt. Hátrahagyta Médavit 15 zászlóaljjal és 12 svadronnal, hogy őrizze a Minciót.
Jenő átkel a Panarón
Amikor Jenő serege összegyülekezett Pontelagoscurónál, majd 22-én Santa Biancához menetelt (l), Galmoy, de Muret és St. Fremont ismét ellenállásra gondolt. Tudomást szerezve viszont arról, hogy a Panaro a szárazság miatt könnyedén keresztülgázolható, gyorsan visszavonulásba kezdtek (J) Mirandola és Revere irányába, nyomukban a császári lovassággal, akik számos foglyot ejtettek. Ezután Jenő Finaléhoz nyomult, az északről érkező csapatokat bevárni.
Orleans nem száll szembe Jenővel
Orleans ahelyett, hogy a seregét csatára készítette volna, szétosztotta őket helyőrségekbe: Mantovába, Ostigliába, Mirandolába, Carpiba, Guastallába, Modenába, Reggióba és másokba. 73 zászlóaljból csak 40-et, és a 71 lovassvadronból 15-öt tartott meg magánál. 25-én La Feuillade beérkezett Orleans főhadiszállására és tiltakozott Turin ostromának a fölfüggesztése ellen a nagy időveszteségtől tartva. Orleans nem tudta meggyőzni őt, hogy vonuljon Stradellához, így megelégedett La Feuillade ígéretével, hogy helyőrségeket tesz Alessandriába és Tortonába, illetve átad 50 lovassvadront. Orleans tervének a lényegi eleme ezáltal füstbe ment. Jenő 28-án ismét mozgásba lendült, de ez a következő fejezethez tartozik már.
