Azon, hogy melyik morfémaváltozatot használjuk, ugyanúgy lehet változtatni, mint azon, hogy azt mondom "bazdmeg" vagy azt, hogy "a fenébe", esetleg "anemjóját".
A -nékelés ugyanúgy megtanulható egy -nákoló számára, mint az, hogy nem "illik" bazdmegleni adott környezetben. Semmivel sem nehezebb, semmivel sem könnyebb.
Nem stigmatizálok per se. De véleményem szerint a nyelvi illemtanhoz hozzátartoznak a ragozási paradigmák is. És a jó szülő megtanítja a gyereknek, hogy nem köpdösünk, nem a kezünkbe fújjuk az orrunk. Ha meg a szülő nem, akkor a lelkiismeretes tanár feladata.
Szerintem ez áll fenn a nyelvi kérdésekben is. Az (iskolai) tanár feladata, hogy megmondja: (mint a köpködés): ez nem helyes! Az (egyetemi) tanár elmondhatja, hogy ja, nem helyes, de van aki így mondja. Az egyetemi szociológus is elmondja, hogy ja, nem helyes itt, az előadóban köpdösni, de vannak, akik teszik az utcán.
Sajnos, le kell zárnom a vitát. Ennek alapvetően az az oka, hogy nem azonosan gondolkodunk a vitáról. Határozott véleményedet kizárólagb a magad álláspontjáról vagy hajlandó szemlélni, így persze, garantált, hogy igazad van. Három alapvető kifogásom van:
(1) kialakítottál magadnak egy irodalmi értékrendet, amelyet nyelvi normának tekintesz. Ez annyira konzervatív, hogy még Móricz Zsigmond sem fér bele. Nem tudom, mennyire vehető komolyan az az irodalmi érvelés, mely szerint "Móricznál nemegyszer – a valóság rideg, sötét, torz metszeteit ábrázolja, ezért nem kiskorúaknak ajánlott olvasmány" - ez kb. ugyanolyan, mint amikor egy magyar miniszterelnök Pintér Jenő érveivel értékelte Ady Endrét. Sajnálom, azt kell mondanom, hogy Móricz a magyar nyelv tárgyában minimum annyira mérvadó, mint az általad felsoroltak, de biztos, hogy sokkal inkább mérvadó, mint Jókai vagy Gárdonyi. Egyszóval - a Móricz-értékelésed egyoldalú, elavult (a Nyugatot is túl progresszívnak ítélő) értékrendre utal.
(2) Egyáltalán nem törődsz a probléma nyelvi hátterével, kizárólag egyfajta kulturális hagyományként kezeled. A német nyelvvvel kapcsolatos analógiád arra vall, hogy ezen a téren még csak nem is érzékeled a problémát, mert akkor nem hasonlítanád a talán logikátlan (ez is csak egyfajta logikai szemlélet), de rendszerszerű, míg a nákolás a szinkrón nyelvállapotban kivétel. Ez mutat arra, hogy ezt a vitát egy nyelvészeti topikban nem érdemes folytatni.
(3) Sajnálatos módon a Fülig Jimmy és a San Antonio herceggel kapcsolatos példát nem értetted. Az bármilyen vicces, nem vicc. Az azt mutatja, hogy mindenféle embereknek lehet mindenféle nyelvi normája, amely az ő társadalmi rétegében általános. Még olyanban is, ahol nem olvasnak. És nem hiszem, hogy bárki fel lenne jogosítva, hogy ezeket a társadalmi csoportokat minősítő módon összehasonlítsa. De ha van is, nem ebben a topikban. Mert ez nyelvészeti topik.
"Úgy tűnik, a tiédet megelőző pár hozzászólást nem olvastad el, mikor ezt írtad, szerintem jelentősen árnyalták a norma kérdését, főképp az egyetlen sztenderd, egyetlen norma vonatjkozásában." – elolvastam, csak nem óhajtottam azon a szálon vitatkozni, másik szálon fejtettem ki a gondolataimat, mivel nem vagyok nyelvész, általános iskolás viszont voltam:-)
"Tulajdonképpen elárulhattad volna, hogy te mit értesz norma vagy sztenderd alatt, és védendőnek tartod-e." – elárultam, mit értek alatta: olvasmányélmények, környezeti hatások alapján intuitíve magamévá tett mintákat – ideértve a ragozás módját -, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy pontosan, választékosan, adott nyelvi környezettel összhangban, illetve annak megfelelően fejezzem ki magam. Védem annyiban, amennyiben használom, nem védem olyanformán, hogy propagálom vagy racionális elméletet keresek a megtartása/elvetése érdekében.
"Nos, ez a tévedés. A nákolás nem kiszorult, hanem éppen befelé nyomul." – hová? Az általam olvasott könyvekbe, sajtótermékekbe ugyan nem, és a környezetem nagy része sem használja.
"A nékelés archív, mondhatni atavisztikus forma, amelynek a paradigmatikus háttere már nincs meg a magyar nyelvérzékben (ha úgy tetszik, az általános normában), ezzel szemben megvan ott a hangrendi illeszkedés, amely ellene mond a nékelésnek. Ezért mondhatnók, a nákolással születtünk, és később tanultuk meg, hogy ez helytelen." – szerintem nagyon messzire mész, ennek ilyenformán nincs értelme. A baba ordítással vagy gőgicséléssel születik, azután nagy nehezen kiizzadja magából az első szavakat, sokáig ahogyan-sikerül formában: isz – inni – iszok – inni kell – inni akarok - és legvégül: innék vagy innák. Mielőtt ki tudná mondani akár ezt, akár azt az alakot, többtucatszor fogja hallani, és mivel a baba utánzó lény, azt fogja utánozni, amelyiket hallja. Fütyül rá, hogy paradigmatikusan melyik forma létező vagy javasolt, mert a közelében élőket utánozza, nem a paradigmát.
"Ezt értsd úgy, hogy egy ép nyelvérzékű magyar, akinek a környezetében véletlenül még sosem használtak feltételes módot egyes szám első személyben, első alkalommal feltétlenül nákolni fog." – lehet, hogy ebben az életidegen esetben ez történne, nem tudom, de az élet általában nem életidegen, és a környezet bőven használ feltételes módot egyes szám első személyben is.
"Az irodalmi élményeid közül hiányzik Móricz Zsigmond, aki ugyan nem volt mindig autentikus, de mivel nem idealizált, mégis autentikusabb a felsoroltaknál." – nem hiányzik Móricz Zsimond – a listában az általános iskolás, tematizált olvasmányélmények szerepeltek, amelyeket elvileg mindenkinek olvasnia kellett vagy olvashatott; az én korosztályomból legalábbis.
"Egyik legkiválóbb műve A boldog ember, ennek főszereplője Joó György, a tanulatlan, de rendkívül intelligens parasztember. És nákol. És - én azt hiszem - hiteles." – bizonyára úgy van, nem tudom, nem olvastam ezt a művét. Elképzelhetőnek tartom, hogy a téma – ahogyan Móricznál nemegyszer – a valóság rideg, sötét, torz metszeteit ábrázolja, ezért nem kiskorúaknak ajánlott olvasmány, de attól lehet hiteles is, fajsúlyos is.
"A nákolás paradigmatikus helyzetét illető megjegyzésemet valószínűleg nem dolgoztad fel." – feldolgoztam, megértettem, mindössze más fogalmakban, más összefüggésekben gondolkodom a téma kapcsán. Részemről ez nem annak a jele, hogy nem értettem meg, miről beszélsz. Más nyelveknek is megvannak a nem logikus, magukat mégis makcsul tartó sajátosságai, például a német nyelvben a névelő háromalakúsága (der, die, das). Arra, hogy mely főnévhez melyik tartozik, nincsen bombabiztosan logikus szabály, egyszerűen meg kell tanulni a főnevet a névelőjével együtt. Ha azt állítanád, hogy egyszerűbb lenne két névelőt használni a nyelvben, egy magánhangzóval végződőt a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt, és egy mássalhangzóval végződőt a magánhangzóval kezdődőek előtt, tökéletesen igazad lenne, de a nyelv másként alakult és másként tartja magát. Ugyanígy a magyar nyelvben is kialakult egy általad nem logikusnak tartott fősodrású ragozás, amely nem aszerint fog vagy nem fog kikopni a nyelvből, hogy a nyelvészek egy csoportja paradigmatikusnak tartja-e vagy sem, véleményem szerint.
"Az igazán nem várható el egy középiskolástól, hogy mai nyelvi tudatosságát az Ómagyar Mária-siralom segítségével építse fel. Az a helyzet, hogy az az igeragozási paradigma, ahol és amiatt a nékelés az irodalmi norma része, mára már nem létezik a magyar nyelvben." – miért ne lenne elvárható, elnézést kérek? Az Ómagyar Mária-siralom talán nem a magyar nyelv része? Sőt, talán egyenesen azon az alapon nem része, hogy nem paradigmatikus? Szerintem pedig része, úgy, ahogyan te része vagy az apádnak, a nagyapádnak, a dédapádnak – ők a múltad, mégha nem is hasonlítanál egyikre sem.
"Csakhogy vegyük figyelembe, hogy amíg még Szabó Magda is nyelvi etalon tudott lenni, ma már más a helyzet. Nem azért, mert a mai fiatalok (és nem fiatalok) kevesebbet olvasnak, hanem azért, mert rengeteg másfajta kommunikációs hatás éri őket." – az a hozzászólás, amelyet egy másik topikból idéztem, és számos nem idézett vélemény is etalonnak tartja őt, nyelvileg is, tartalmilag is, korosztálytól függetlenül, méghozzá azért, mert élményszinten tudja megszólítani az embereket, hatni tud. Kérdéses, vajon tudott vona-e hatni úgy is, ha másképpen ragoz – erre azt mondhatom, hogy nem derült ki, és mivel az írónő már nem él, nem is tehet ezirányú kísérletet.
"Tudomásul kell venni, hogy a nyelvet ezek a hatások alakítják, és az, hogy az eredményt hogyan értékeljük, merőben szubjektív, a nyelv szempontjából nem érdekes. Jókait ma már alig olvassák, mert nem értik a nyelvét, az iskolások már Gárdonyira is panaszkodnak." – ebben az esetben az értékelés éppen nem szubjektív – az, hogy valaki nem érti meg Jókai vagy Gárdonyi egyébként ízes magyarságát, és képtelen értelmezni a történetet, a butaság elég komoly és objektív, sőt ijesztő fokmérője. Én egyébként nem vagyok ilyen rossz véleménnyel az iskolásokról, szerintem nem butaságból panaszkodnak, hanem taktikából, hátha csökkenthetik magukon a terhelést, amelyet az róna rájuk, hogy olvasniuk kell, gondolkodniuk, elemezniük, véleményt formálniuk. Panaszkodnak? Ingyér' van, tegyék. De azt nem hiszem el, hogy ha a hat általánost végzett, nyugdíjas nagyanyám megérti Jókait, akkor az átlagos iskolás erre képtelen - hogy nem köti le őket, vagy egyéb köti le őket, az más lapra tartozik.
"Ennek alátámasztására érdemes tanulmányozni Fülig Jimmy, de a másik oldalon San Antonio herceg nyelvi asszimilációjának történetét!" – az a történet nem a nyelvi asszimilációról szól, hanem a groteszk hatáskeltésről. Fülig Jimmy minden további nélkül használ "matrózkorában" választékos kifejezéseket, ha megfeledkezik magáról – pontosabban: amikor az író megfeledkezik róla -; emellett a saját maga által írt naplójában "matrózosabb", mint azokban a fejezetekben, amelyeket nem ő maga mesél el. San Antonio herceg pedig nem a nyelvhasználata miatt kelt elsősorban megütközést, hanem amiatt, hogy uralkodónak mondja magát, és a többieket alattvalóknak nevezi.
"És ki fogja eldönteni, hogy az udvari vagy a kikötői nyelvi norma a magasabbrendű?" – Fülig Jimmy például eldöntötte, mert mindent megtett – a későbbi regények során is -, hogy San Antonio hercegéhez igazítsa a nyelvhasználatát, míg San Antonio herceg boldogan visszaszokott a magáéra, sőt le sem szokott róla igazán:-)
Úgy tűnik, a tiédet megelőző pár hozzászólást nem olvastad el, mikor ezt írtad, szerintem jelentősen árnyalták a norma kérdését, főképp az egyetlen sztenderd, egyetlen norma vonatjkozásában. Tulajdonképpen elárulhattad volna, hogy te mit értesz norma vagy sztenderd alatt, és védendőnek tartod-e. Már eddig is ütközött legalább két normafelfogás, hadd legyen még több is :) Varietas delectat.
Írod: a nákolás "...nem olyan értelemben nincs helye, hogy demokratikus szavazást követően az írók alávetették magukat a népakaratnak, és tudatosan nem használták, hanem olyan értelemben, hogy egyszerűen kiszorult". Nos, ez a tévedés. A nákolás nem kiszorult, hanem éppen befelé nyomul. A nékelés archív, mondhatni atavisztikus forma, amelynek a paradigmatikus háttere már nincs meg a magyar nyelvérzékben (ha úgy tetszik, az általános normában), ezzel szemben megvan ott a hangrendi illeszkedés, amely ellene mond a nékelésnek. Ezért mondhatnók, a nákolással születtünk, és később tanultuk meg, hogy ez helytelen. Utódainkra ez fokozottan igaz. (Ezt értsd úgy, hogy egy ép nyelvérzékű magyar, akinek a környezetében véletlenül még sosem használtak feltételes módot egyes szám első személyben, első alkalommal feltétlenül nákolni fog.)
Az irodalmi élményeid közül hiányzik Móricz Zsigmond, aki ugyan nem volt mindig autentikus, de mivel nem idealizált, mégis autentikusabb a felsoroltaknál. Egyik legkiválóbb műve A boldog ember, ennek főszereplője Joó György, a tanulatlan, de rendkívül intelligens parasztember. És nákol. És - én azt hiszem - hiteles. (Bocsánat, az előzőekben pontatlanul írtam a nevét). (NB - érdekelne, hogy Tamási nem idealizálta-e Ábel nyelvhasználatát.)
"Sztenderd alatt érthették esetleg az előttem szólók a Magyar Helyesírás Szabályait vagy bármely más gyűjteményt,..." A Magyar Helyesírás Szabályai ilyen kérdésekkel nem foglalkozik, más normagyűjtemény tekintetében én először egy ellengyűjteményt említenék, Szepessy Gyula könyvét a nyelvi babonákról. Léteznek nyelvhelyességi tanácsadók, azonban nagy vitákat váltanakm ki, és vitathatóak is, mert állításaikat nem igazán tudják nyelvi érvekkel alátámasztani. Inkább illemtankönyvnek tekinthetők*.
A nákolás paradigmatikus helyzetét illető megjegyzésemet valószínűleg nem dolgoztad fel. Az igazán nem várható el egy középiskolástól, hogy mai nyelvi tudatosságát az Ómagyar Mária-siralom segítségével építse fel. Az a helyzet, hogy az az igeragozási paradigma, ahol és amiatt a nékelés az irodalmi norma része, mára már nem létezik a magyar nyelvben.
A Szabó Magda-idézetek nagyon szépek, és Szabó Magda mindenképpen modern írónak tekinthető. Azonban a nyelv változik, mindig vannak újabb írók, és a nyelvi változások serkentése és fékezése az ő dolguk. Csakhogy vegyük figyelembe, hogy amíg még Szabó Magda is nyelvi etalon tudott lenni, ma már más a helyzet. Nem azért, mert a mai fiatalok (és nem fiatalok) kevesebbet olvasnak, hanem azért, mert rengeteg másfajta kommunikációs hatás éri őket.
Tudomásul kell venni, hogy a nyelvet ezek a hatások alakítják, és az, hogy az eredményt hogyan értékeljük, merőben szubjektív, a nyelv szempontjából nem érdekes. Jókait ma már alig olvassák, mert nem értik a nyelvét, az iskolások már Gárdonyira is panaszkodnak. Ez van. A magyar nyelv változatlanul alkalmas a világ minden dolgának leírására, kifejezésére, ezen kívül annyian beszélik, minek alapján kb. a 30. a világ nyelveinek rangsorában. Ezek az értékmérők, és nem a nákolást vagy a suksükölést minősítő ízlés.
--------------------------------
*A nyelvi illemtanoknak az a legnagyobb bajuk, hogy fennköltek. Kocsmában más az illem, és a műhelyben is. Az emberek általában képesek alkalmazkodni a környezetük nyelvi elvárásaihoz minden segédkönyv nélkül. Ennek alátámasztására érdemes tanulmányozni Fülig Jimmy, de a másik oldalon San Antonio herceg nyelvi asszimilációjának történetét! És ki fogja eldönteni, hogy az udvari vagy a kikötői nyelvi norma a magasabbrendű?
Mugheb írta a 10-es hozzászólásában: "Mar bocsanat, van azert olyan, hogy nyelvi sztenderd, nem?"
Hacso a 11-esben: "Hogyne volna sztenderd! De nem attól lesz valami a sztenderd változat eleme, mert nyelvileg, "nyelvtanilag" helyesebb. Még akkor sem, ha a laikusok így tudják."
Ezután nem bontották ki, hogy mi a nyelvi sztenderd, mert a vita elkanyarodott abba az irányba, hogy védeni kell-e a sztenderdet, majd abba az irányba, hogy alacsonyabb- vagy magasabbrendű-e egyik nyelvhasználat a másiknál, még később afelé, hogy lenézendő vagy lenézhető-e valamelyik... mindenesetre azt elárulhatom, hogy a magam részéről mit értek sztenderd alatt.
"Van egy hallgatólagos norma, amely szerint a nákolás helytelen." – mondjuk úgy inkább: amely szerint az igényes nyelvhasználatban nincs helye; nem olyan értelemben nincs helye, hogy demokratikus szavazást követően az írók alávetették magukat a népakaratnak, és tudatosan nem használták, hanem olyan értelemben, hogy egyszerűen kiszorult. Hadd idézzek fiatalkorom – mármint a tankötelesség felső határáig húzódó fiatal éveim - kötelező vagy ajánlott olvasmányai közül néhányat:
Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön Tamási Áron: Ábel a rengetegben Mikszáth Kálmán: A jó palócok Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának
Mindegyik felvonultat legalább egy tájnyelvi figurát, de nem emlékszem egy esetre sem, amikor az író nákoló ragozást adott volna bármelyik alakja szájába. Mondhatni, a nékelés sztenderd – ellenpárjának, a nákolásnak nincs helye, helytelen, kiszorult. Másik példa: az "azután" deformálása "aztán-osztán-oszt"-ra; embere válogatja, ki melyiknek ad helyt, de durva torzítása szintén nem sztenderd. Sztenderd alatt érthették esetleg az előttem szólók a Magyar Helyesírás Szabályait vagy bármely más gyűjteményt, amelyet – nem tudom pontosan, kik és mi alapján – összeállítottak az igényes nyelvhasználatra vonatkozó jellegzetességek/ajánlások referenciájaként - de ha másként értették volna a kifejezést, majd kijavítanak.
"Ez a paradigma ma már csak a feltételes mód jele után él, más haszználati formái elavultak. Olyannyira elavultak, hogy már ellenkeznek a nyelvérzékkel, tanulni kell." – ha a diákokon számonkérik a kötelező olvasmányt, tanulják is, nem logikai úton, hanem az olvasottak beszivárgásával a nyelvhasználatba.
"Éppen ezért fenyegetik mindazok a konnotációk, amelyek az ilyen tanult normát szokták: előbb-utóbb mesterkéltnek fog tűnni." – nem a konnotációk fenyegetik, hanem a Nemzeti Alaptanterv és a pedagógustársadalom tanítási módszerei, véleményem szerint. A fiatalok azt tanulják, azt szivárogtatják be, ami felé nyitottak. Ha az olvasmányélmény felé nyitottak, akkor annak nyelvhasználatát, ha a tanár felé nyitottak, akkor annak instrukcióit.
"Egy korábbi hozzászólásban említettem Jó György nevét." – de nem ebben a topikban; nem tudom, hogyan kapcsolódik a témához, ezt kifejthetnéd bővebben.
"úgy gondolom, hogy azok a nyelvhasználati követelmények, amelyek ilyen mértékben függenek az iskolázottságtól, a nyelvi területről áttolódnak a szociológiaira." – valóban szociológiai is a kérdés, de a nyelvhasználati követelmények éppen nem az iskolázottságtól függenek, ha egységes a tanterv, ha a gyermeket járatják iskolába, és a gyermek teljesít – értsd: olvas –, hanem azzal vannak kapcsolatban, hogy bizonyos ragozás vagy fordulatok, kifejezések nem használhatóak adott körben a másság elkülönítő hatása nélkül.
Abban a felvetésben, hogy a nyelvben mely ragozás logikus, nem mélyednék el, viszont fenntartom, hogy létezik szegényesebb és gazdagabb nyelvhasználat, hogy a nyelvi gazdagság a szavak puszta tartalmán túlmutató élményt nyújt és hogy a nyelvi gazdagság összefügg az olvasottsággal, valamint ezen keresztül az olvasottakból felszívott mintákkal.
Ezt a hozzászólást a Szabó Magdáról itt az Indexen nyílt topikból emeltem át:
"Na még annyit, hogy stílus és gondolatvilág... hát engem is ez ragadt meg, esküszöm, ha SZ. M.-át olvasok, oylan, mintha irodalmi mézet csepegtetnének a nyelvemre. Így voltam anno 10 évesen Gárdonyi Gézával, a sok Többsincs királyfi és hasonló mese után az anyám ezt adta a kezembe (nem az Egri csillagok volt jelzem, hanem valami más, csak már nem emlékszem meyik volt az első Gárdonyi könyv amit olvastam), még az is elbűvölt, hogy G. képes volt "helytelenül" írni, hogy esőt helyett esső-t írt ha úgy hozta a cselekmény pl... meg mennyi saját szava volt, "lükögött"és tsai..."
Szerencsére Szabó Magda számos önéletrajzi írást hagyott hátra, érdekes olvasmány, hogyan is formálódott a stílusa és gondolatvilága, kíváncsi lennék, mit szólnak hozzá a korrigálás ellen-élharcosai:
"Sűrű setét az éj, dühöng a déli szél, jó Budavár magas tornyán az érckakas csikorog élesen… Nem értettem a verset, hogy is érthettem volna, csak zuhogtak rám a sorok, egész mivoltom belerendült anyanyelvem szavainak ilyen összefüggésben, ilyen megfogalmazásban való megjelenésére. (...) A szépséget akkor fedeztem fel külön, magamnak, akkor választottam el elvont alakját a konkrét, a köröttem érzékelhető világban lelhető, empirikus széptől, a rózsától, egy arctól, egy cipőtől. (...) úgy lettem rabja a soroknak, hogy végeredményben nem is tudom, mi tepert le. Megadtam magam feltétlenül, örökre, meg se próbálva eligazodni a rejtelmek között, megtanulva esztétikám legfontosabb törvényét, hogy nem szabad agyonelemezni az alkotást, hogy megölöm, ha szerteboncolom. Kell, hogy egy ponton, egy bizonyos ponton ne csak munkatársa, de áldozata is legyek az alkotónak, hogy eldőljek előtte, mert eltalált, és úgy pusztuljak bele az általa kapott élménybe, hogy ne is sejtsem egész világosan, mi hát a fegyvere. (...) Arról se tudtam, hogy valaminek vége lett azon a délutánon, egész pontosan nemcsak befejeződött, de meg is kezdődött valami: író még nem voltam, de bámész és henye szórakozó helyett olvasó már igen."
"Egy halmaz könyvet rakott a karomba, a tanári könyvtárból válogatta őket, hetente megkaptam a magam olvasnivalóját, szombatonként meg számonkérte. Ott ültem nála minden áldott szombat délután, a legkisebbik fia meg a felesége társaságában, s beszámoltam az olvasmányaimról, mert mindjárt az elején, amikor foglalkozni kezdett velem, közölte, tévhit, hogy az író azzal kezdődik, hogy ír, az író azzal kezdődik, hogy olvas. Míg le nem érettségiztem, ott állt mellettem rendületlen bizalmával és szeretetével, bírált, irányított, tanított. Néha akkorákat döfött belém, hogy majd elvéreztem, novelláimban, az általam regénynek képzelt írásokban sorra kijavította a rossz kifejezéseket, mintha magyardolgozatok volnának, s odaírta a megoldást is, a helyes mondatot, amelyet szerinte nekem magamtól is meg kellett volna találnom. Nagy romantikus korszakom idején egyszer becsukott a kémiai előadóba, és azt mondta, nem enged ki a helyiségből, míg le nem írom a Szent Anna utcától az intézetig vezető utat. Kiderült, nem tudom, fogalmam sincs, miféle épületek, milyen külsejű házak mellett haladok el, mert nem figyeltem meg, merre járok."
Ha a különböző normaváltozatokat nem is ragsoroljuk, kiválaszthatunk vagy kialakíthatunk egy iskolai vagy oktatási normát. Ha idegennyelv-oktatásról van szó, akkor ez a kezdeti időszakban előnyös lehet, később azonban csökkenti a tanár hitelét, mert a tanuló a gyakorlatban nem azzal a nyelvvel fog találkozni, amelyet tanult. Most úgyis a "jólformált" fogalma a vesszőparipám: a nyelvész jólformált szövegeket vesz alapul, és ez lehet indokolt (a következtetései ritkán lesznek emiatt hamisak), de a jólformált nyelvet tanítani veszélyes, mert az utcán olyan nincs.
A mintaadás, mint a nyelvművelés egyetlen valóságos lehetősége, nem új a számunkra (megjártuk mi itt a hadak útját).
Úgy gondolom, az terminológiai finomság, hogy a norma és a sztenderd kifejezéseket egymás mellett futtatjuk. Az bizionyos, hogy a nyelv normativitása nem homogén, egy szinkrón nyelvállapotban lehetnek vízszintes (területi) és függőleges (társadalmi) változatai. Az viszont igencsak vitatható, hogy van-e egyetlen kitüntetett, központi, a többieket valamiképpen egyesítő főnorma. (A megfogalmaztad felfogás szerint ez a főnorma lenne a norma, a többi pedig a sztenderdek és szubsztenderdek). Hajlok arra, hogy ne higgyek az egyesítő, központi norma létesésében, és ezzel egyidejűlegb a rétegnormák hierarchiájában sem.
Az, hogy a nyelvi barlang falán tükröződnek-e a tűz mellett melegedő sztederdek ideálképei, nekem kicsit magas. De plátói alapon minden lehetséges :)
„Tehát, ha már a túlnyomó többség majd” Itt a tévedésed. Miért kell azt gondolni, hogy csak egyetlen „helyes” megoldás van? Miért nem egyszerűbb belátni, hogy a nyelv olyan dolog, hogy egymás mellett egyenrangú változatok élnek: a kutya meg az eb is teljesen jól megfér egymás mellett, ahogy a fel és a föl is, ugyanígy az én innék és az én innák is. Egyik se különb a másiknál, viszont kisebb-nagyobb stiláris különbség mindegyik pár tagjai között van.
A nyelvhelyességi sztenderd szókapcsolatot én se tudom értelmezni, de azt azért nem mondanám, hogy a sztenderd nem használatos. Azon persze sokan és sokat vitatkoztak, hogy mi is a norma, és mi is a sztenderd. Van, aki szerint a norma egy eszményi nyelvváltozat, a sztenderd meg a mindennapi, átlagos. Én inkább azok táborába tartozom, akik a sztenderdet (természetesen egyes számban!) egy kitüntetett: origószerű nyelvváltozatnak tekintem, míg a normát teljesen más jelentésben használom: normán minden egyes nyelvváltozatnak a mögöttes ideáltípusát értem. (Ez a szóhasználat a Tolcsvai Nagy Gáboréhoz áll közel, ha jól sejtem; a másik képviselője például Wacha Imre.)
Okos és jól érvelő hozzászólásodnak van egy érdekes pontja.
Ezt írod:
"– nyelvhelyességi sztenderdek szerint nem – " (ez arra vonatkozik, hogy a nákoló nem "énekel" hibátlanul).
Hogy van ez a "nyelvhelyességi szendertek"? Valamilyen intézmény bocsátotta ki őket? (Tulajdonképpen bajom van a sztendertek szóval is - a hazai szakmában normáról szokás beszélni, és a többes szám is gond...). Van egy hallgatólagos norma, amely szerint a nákolás helytelen. Ez a norma - mint korábban leírtam - egy atavisztikus igeragozási paradigmára megy vissza, amely kb. így nézhetett ki: -ék, -Ál, -A, -Ánk, -Átok, -Ának. Azaz az efgyes szám első személyben egyetlen rag van, hangrendi illeszkedéstől függetlenül. Ez a paradigma ma már csak a feltételes mód jele után él, más haszználati formái elavultak. Olyannyira elavultak, hogy már ellenkeznek a nyelvérzékkel, tanulni kell. Éppen ezért fenyegetik mindazok a konnotációk, amelyek az ilyen tanult normát szokták: előbb-utóbb mesterkéltnek fog tűnni. Azt mondhatnók, hogy -nók sorsára juthat.
Egy korábbi hozzászólásban említettem Jó György nevét. A kötelező iskolázás miatt ma már aligha vannak Jó Györgyök, akit a magyar irodalomban az érintetlen, ösztönös intelligencia mintapéldájának tekinthetünk. Ezt azért hozom fel, mert úgy gondolom, hogy azok a nyelvhasználati követelmények, amelyek ilyen mértékben függenek az iskolázottságtól, a nyelvi területről áttolódnak a szociológiaira.
Megkérdezhetem, hogy hol szerezted a tapasztalataidat a "beégetés" korrigálásáról?
"Mindez rengeteg idejét, energiáját, figyelmét vonja el a beszélőnek magáról a tartalomról, azaz hogy mit is akar tkp. mondani." – ez például nem törvényszerű, hanem alkati kérdés; attól függ, mennyire könnyen kizökkenthető az illető a mondanivalójából – ha könnyen kizökkenthető, akkor vagy magával, vagy a másikkal kezd el gondolatban foglalkozni, és az eredeti téma háttérbe szorul. Ez viszont, még egyszer, alkati és nem nyelvhasználati kérdés – a nyelvhasználat a zavar apropója, de ha az alkat adott, nyelvhasználattól függetlenül is elterelhető a figyelem, ha erősebb a megfelelni vágyás, mint a közlésvágy – talán a legfeltűnőbben akkor vehető ez észre, amikor – közhelyes szituációt említek – egy fiúnak tetszik egy lány vagy vice versa, és megpróbál "bevágódni", azt mondani, amit a másik hallani akar, az ezzel járó puhatolózással, figyelemmel, önkorrekcióval együtt, amitől kívülálló számára igen bárgyúnak tűnhet, holott a helyzettől függetlenül a képességeivel esetleg semmi gond.
"Tehát nem mond annyira okosat, mint amennyire okosat tudna mondani, ha több figyelme jutna a tartalomra. Magyarán butábbnak látszik, mint amilyen." – tartsunk sorrendet, ki mire figyel elsősorban – aki elsősorban javít, és másodsorban vagy egyáltalán nem foglalkozik a tartalommal, az eleve másodlagosnak vagy teljesen elhanyagolhatónak tartja a tartalmat a formához képest – különben nem könyvelné el a butaságot, hanem visszakérdezne. Attól, hogy megelőlegezed a butaság látszatát annak számára, akit kijavítottak, a helyzet éppenséggel úgy is feltűnhet, hogy a tartalom nem érdekli azt, aki kijavít – nézőpont dolga, a helyzetből ki mit hoz ki vagy ki mit szűr le magának.
"A nákolás alacsony presztízsének talán legfontosabb összetevője az a tévhit, hogy "nyelvtanilag helytelen". Ha ezt elfogadnánk, akkor valóban lehetne olyan következtetéseket levonni, hogy aki nem képes helyesen megtanulni beszélni, az ostoba;" – nem; ezt a következtetést akkor lehetne levonni, ha elfogadjuk, hogy az ostobaság vagy okosság mércéje a helyes nyelvhasználat.
"Az éneklős hasonlatban az sántít, hogy ott a két énekes ugyanabból a kottából énekel, és objektíve eldönthető, ha valamelyik eltér attól, azaz objektíve megmondható, ha valamelyik "helytelenül" énekel." – a hasonlat általad való kommentálásában pedig az sántít, hogy nem beszéltem kottáról egyáltalán, sőt, nem is gondoltam kottára. Eleve kevesen vannak azok, akik tudnak kottát olvasni, azokhoz képest, akik nem; azokból pedig, akik képesek kottából énekelni, végképp nincsen sok. Hétköznapibb az a helyzet, hogy hallás után sajátítanak el az emberek egy dallamot (énekórán, tévéből, rádióból, szülőktől) – és mégis különböző színvonalon éneklik vissza; akinek születési adottságánál vagy gyakorlatánál fogva szebb, tisztább hangja van, az szebben énekel.
"A nákoló és nem nákoló viszont különböző "kottából" énekel, s mindkettő hibátlanul." – nyelvhelyességi sztenderdek szerint nem – azon túl pedig a nyelvhasználat nem minősíthető, hiszen ismerni kellene hozzá a szövegkörnyezetet és szövegösszefüggést. Egyetlen nyelvtani – ezesetben ragozási - sajátosság szerint minősíteni vagy megelőlegezni azt, hogy a beszéd hibátlan-e vagy sem, kissé merész.
"Hogy miért nem beszélnek itt a hozzászólók tájszólásban? Vszleg nem az az anyanyelvváltozatuk. (A fehér bőrű emberjogi aktivistának is hiába mondanák, hogy "ha már annyia harcolsz a feketék jogaiért, miért nem vagy fekete?!". 8-))" – ez a példa pedig már annyira sántít, hogy mankóra szorul:-), ugyanis semmiféle jogot nem kell kivívni, szólásszabadság van, mindenki olyan nyelvhelyességi szinten nyilvánulhat meg, amilyenen akar vagy tud. Ha arra gondolsz, hogy formai okok miatt leszólja egyik ember a másikat, és ez zavaró, úgy a nyelvhasználat értékének egalizálása tüneti kezelés, ráadásul nem is valami hatékony – attól, hogy valamit lefröccsentünk az egyformaság egyenfestékével, nem egyformább lesz, csak maszatosabb – a zavaró jelenséget csírájában kell elfojtani, és mivel a csírája ezesetben a leszóló felszínességében gyökerezik, hatékonyabb tükröt tartani elé, és közölni vele, hogy ne legyen már akkora felszínes tapló, a helyes nyelvhasználatával együtt vagy amellett, esetleg amögött – tapasztalatból mondhatom, hogy ez minden egyéb érvelésnél hatékonyabb:-)
"Plusz az írásbeli megformálásnál inkább lehetséges felülbírálni a beégetett szabályokat, hiszen van idő a szerkesztésre, átnézésre (ne adj' isten, lektoráltatásra). Szóval a fenti problémák leginkább a valós idejű beszédre érvényesek." – valóban inkább lehetséges felülbírálni írásban, de kevésbé lehet felülírni – mint ahogyan írásban kevésbé sajátítható el egy idegen nyelv, mint élő környezetben, beszéd közben, használat során, úgy a nyelvi sajátosságokat is valós idejű beszéd közben veszi át az ember. Mindazonáltal az, hogy "írásban lehetséges felülbírálni", jelzi azt, hogy a nyelvi sztenderd létezik - hogy a hozzá való igazodás szándéka is létezik-e és az mércéje lehet-e az igényességnek, az vitatható.
A "be van égetve" szerintem csak a kisgyermekkorban elsajátított nyelvváltozatra áll. Ha később valamelyik szabályt a beszélővel "felül akarja bíráltatni" valaki, akkor rendszeresen kijavítja az illető beszédét a másik szabály szerint. A beszélő ezekből a javításokból jól-rosszul kialakít egy alternatív szabályt. Ez az új szabály azonban nincs "beégetve", automatikusan továbbra is a beégetett szabály aktivizálódik. A beszélő pedig ezután kénytelen állandó kontroll alatt tartani a beszéde megformálását, mielőtt kimondaná a szavait. Először is fel kell ismernie, hogy olyan szabályt akar alkalmazni, melynek van nem beégetett alternatívja is már a fejében. Ezután el kell nyomnia a beégetettet, hiszen az akar aktivizálódni. Majd használnia kell a - nem is biztos, hogy tökéletesen absztrahált - új szabályt. Mindez rengeteg idejét, energiáját, figyelmét vonja el a beszélőnek magáról a tartalomról, azaz hogy mit is akar tkp. mondani. Tehát nem mond annyira okosat, mint amennyire okosat tudna mondani, ha több figyelme jutna a tartalomra. Magyarán butábbnak látszik, mint amilyen.
A nákolás alacsony presztízsének talán legfontosabb összetevője az a tévhit, hogy "nyelvtanilag helytelen". Ha ezt elfogadnánk, akkor valóban lehetne olyan következtetéseket levonni, hogy aki nem képes helyesen megtanulni beszélni, az ostoba; ha aki nem beszél helyesen magyarul, az nem is (jó) magyar; stb. Az éneklős hasonlatban az sántít, hogy ott a két énekes ugyanabból a kottából énekel, és objektíve eldönthető, ha valamelyik eltér attól, azaz objektíve megmondható, ha valamelyik "helytelenül" énekel. A nákoló és nem nákoló viszont különböző "kottából" énekel, s mindkettő hibátlanul.
Hogy miért nem beszélnek itt a hozzászólók tájszólásban? Vszleg nem az az anyanyelvváltozatuk. (A fehér bőrű emberjogi aktivistának is hiába mondanák, hogy "ha már annyia harcolsz a feketék jogaiért, miért nem vagy fekete?!". 8-)) Plusz az írásbeli megformálásnál inkább lehetséges felülbírálni a beégetett szabályokat, hiszen van idő a szerkesztésre, átnézésre (ne adj' isten, lektoráltatásra). Szóval a fenti problémák leginkább a valós idejű beszédre érvényesek.
Ezt a kötőhangos problémát most nem látom tljesen át. A közös elem az -ik, azonban bizonyára nem ez a teljes morféma. A visszaható forma képzésére szolgál az sz vagy d* , z* képző, ehhez járul hozzá az ik személyrag. A visszaható vagy visszaható jellegű igék általában ikes ragozásúak, de nem mind az. Mindenestre az ikes ragozású alakok általában tárgyatlanok szoktak lenni, de akad kivétel. Megfigyelhető egy olyan igeképzési tendencia, hogy egy alaptőből (más néven fiktív tőből) elágazóan képezhető tranzitív vagy intranzitív ige:
*fek- [fekszik vagy fektet]
*al, (alszik, altat) stb.
Ebbe a körbe tartozik az
*e [eszik, etet]
* [iszik, itat]
is. Ez utóbbi kettő abban tűnik ki, hogy tranzitívak. Ezért az eszek, iszok alak semmiképpen nem logikátlan vagy diszfunkcionális.
Ugyanez a szempont az előző kettőre nem érvényes, ennek ellenére az alszom vs alszok, fekszem vs. fekszek párokban az első kifejezetten választékosnak tűnik az elterjedten használatos alakkal szemben.
"A gyerekkorban megtanult "nyelvtan" viszont "be van égetve", nem lehet felülírni." – mint érintett hadd vitatkozzam ezzel, felül lehet írni. Megengedem, nem túl gyakori, hiszen ahhoz, hogy egy minta beégjen, szükséges, hogy az ember sokat tartózkodjon olyan közegben, amelyet elfogad, és amelynek nyelvi fordulatait így mintegy észrevétlenül átveszi. A cizellált szalonmagyar nyelvhasználat és a tájszólás közege, csakúgy, mint a mögötte lévő életforma és olvasottság, jellemzően eltérő. Ugyanakkor, mint ahogyan idegen nyelven is megtanulhatunk folyékonyan, és beszélhetünk magyarokkal magyarul, németekkel németül, angolokkal angolul, gond nélkül váltva egyikről a másikra, úgy nincs kizárva az sem, hogy valaki tájszóljon tájnyelvi közegben és cizelláltan szóljon szalonnyelvi közegben, feltéve, hogy mindkettőt "magába égette". Egyébként amikor hivatásos írók használják műveikben ábrázolás eszközeként a tájnyelvi fordulatokat, ritmust, szerkesztést, érezni lehet, ki az, aki valóban "magába égette" a tájnyelvet, és ki az, aki "úgy tesz, mintha" – visszatetsző, amikor az értelmiségi a tájnyelvi ember fejével szeretne gondolkodni, de az értelmiségi fejével gondolkodik, majd az ebből kibontott helyzetet és a benne lévők beszédét tájnyelvesíti.
"Azt szeretnénk elérni, hogy mindenki tudja meg, hogy nincs nyelvileg helytelen, csak nyelvváltozatok vannak. És ha egyik ember nem bántaná a másikat az olyan nyelvi formák miatt, melyekről nem tehet (suksük, nák, nem-e)." – úgy áll a helyzet, hogy a –nék forma jellemzően választékos szövegkörnyezetben fordul elő, míg a -nák kevésbé választékosban, ez képezheti értékelés tárgyát, amennyiben a választékosság többet ér, mint annak hiánya. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha minden különösebb képzettség nélkül énekelnél egy dalt – kicsit elcsúszva, kicsit pontatlanul, de érthetően, élvezhetően -, majd ugyanezt elénekelné egy tiszta hangú, képzett énekes – akár értékskálára helyezed az elhangzottakat, akár nem, a különbség fennáll és hallható.
Ezen túlmenően a megbélyegzésnek, kirekesztésnek véleményem szerint nem érdemes nagy feneket keríteni vagy óriási jelentőséget tulajdonítani. A tájnyelvi környezetben élők többsége nem a helyes nyelvhasználatból él, és nem is azzal identifikálja magát; a –nákolás nem büntetőjogi kategória, adót nem fizet, fájni nem fáj, legfeljebb a vájtfülűeknek:-) Soha nem hallottam, hogy tájszólással beszélők egymásnak felrótták volna a nyelvhasználatot, vagy polemizáltak volna a megkérdőjelezhető eseteken, míg az ebből vagy ekörül élőkkel ez gyakrabban megtörténik, a -nákolásnál kevésbé vitás esetek kapcsán is. Ebbe a topikba sem írt tájszólással senki, annak dacára, hogy a két forma egyenértékűsége mellett érveltek:-) De azért, ugye, nem vagytok kirekesztők.
Más kérdés, mennyire tekinthető helyes vagy elfogadható tendenciának, ha a közéleti orgánumokban tért hódít a pongyolaság. Ha értelmezési nehézséget okoz, szerintem kerülendő. (Például a topikban idézett "nagy jó ebéd" – "nagyon jó ebéd" másféle értelmet fed le, és gyermekek táboroztatásakor nincs különösebb következménye, melyik hangzik el, de ha pl. szerződést fogalmaz valaki, nem árt minden szónak helyén és helyesen állnia, hogy vitás esetben konkrét legyen a hivatkozási alap, nem árt tudatosítani a különbségeket, azok jelentőségét; amikor kijavítja a tanár a helytelen nyelvhasználatot, ezeknek a különbségeknek az érzékelésére vezet rá, legalábbis, ha érti a dolgát, ez nem megszégyenítés vagy üldözés kérdése.)
Gondolj az ikes ragozás igazi szerepére, a visszaható igére.
Mosakszom.
Tegyél hozzá tárgyat. Nem fog sikerülni. Illetve, mivel visszaható, a cselekvés végzője és tárgya ugyanaz. Ráadásul, mivel a cselekvő mindig kéznél van, sosem fordulhat elő tárgy nélkül. Még akkor sem, ha valójában nincs is értelme a tárgynak.
Próba: mosakszom - mosom magamat.
Ez rendben.
De mi a helyzet az igyekszik-kel? Hogyan képzelhető el tárggyal? Két jelentése van (legalább) - (1) 'siet valahova' - mozgást jelentő ige, valójában nem lehet tárgya; (2) '(ismétlődően) kísérletet tesz arra, hogy megcselekedjék valamit' - ebben a jelentésében általában főnévi igenévi tárgy kerülhet mellé (igyekszem jónak lenni).
Úgy gondolom, ezért vitatható és bizonytalan az olyan ikes igék ragozása, amelyeknek lehetb határozott rágyuk: eszik, iszik.
Azt hiszem, alapvetően arra kell gondolni, hogy ezek az "izmusok" nem rosszak. A nyelvek nem elszigetelten léteznek, hatnak egymásra. A latin - különösen a művelt szférában - második anyanyelve volt sok magyarnak. Természetesen, vannak zavaró hatások is (a macska fel van mászva), de ezekkel nem az a baj, hogy "izmus", hanem az, hogy ellenkeznek a nyelv logikájával.
Azt nem tudom. Nem volt olyan magyar irodalmi élményem, amiben a nyilvánvaló latinizmusok túltengésére kellett rácsodálkoznom. Sajnos a latinizmusokat valószínűleg fel sem ismerném a latin nyelvben való járatlanságom miatt.
