Színes szavaidnak édes mérgét iszom,
ha ajkadról lengve kel életre a vágy
az est ráncába búvó sérülékeny titkom
megnyílik előtted, mint új bizonyosság...
Ha zengő érce volnék áldó szavak visszhangjának,
s meredek szirtek közé feszített vágya
halandó ember halhatatlanságának,
ha bizonyossága volnék sok álmodozónak,
kőfalgátja gyanakvón hömpölygő szóknak,
vagy leszakadt darabja a mennybolt ruhájának
Istent bizonyító ragyogása mások akaratának,
maradnék csak magamba bújtatott látomásom,
poroszkáló lelkemre sarut varró cselédlányom,
maradnék az állandóság örök körhintása,
elsóhajtott gondolatok apró ködlámpása,
csak volnék ajkadról az a leguruló gyöngyszem
mely lelkemhez fűzte bátran kitárt szíved.
Szívembe mártom aranyszínű pennám, hogy kápráztassak vele millió szemet, de hol rímet zokog, hol makacsul megáll, hol pedig fölszántja egész lelkemet.
Ujjal mutat rám tegnap kisírt szavam új csodákra éhes az égő szemű láz, de csuklóm lelankad, nem könyörül rajtam, a csont-héjú csönd is nevetve gyaláz.
Szóvá sűríteném szívem lüktetését himnuszt zokognék s buja reményeket de szógyermekeim habkönnyű-szövését nem értené más, csak a Te szemed.
...tudod, Kedves, csalódni valakiben, mert nem olyan, mint amilyennek megálmodtuk, balga tévedése annak a szerelmesnek, kinek szerelemérzete leginkább önmaga önzésének gyermeki megvalósulása...az álmok csalfák, gyakran csupán képzeletünk színes léggömbjei, melyek súlytalanul lebegnek, akárcsak életünket gondolnánk könnyen szárnyalni, s mikor eldurran egy a gömbök tucatjából, észre sem vesszük, pedig elkopott egy álmunk...maradt elegendő. A szerelmet én nem álmodom, mert teljes valómmal és minden percének izgalmával vágyom, nem kell a szerelem, ami az „örökké” ígéretén tovább nem lát, nem kívánom a habkönnyű rózsaszín fellegek vakságát, nem akarom, hogy megkíméljen az Élet, a Sorsom elébe vígan szaladok, ha mást nem tehetek...mert másként nem szerethetek, csak ha közben hevétől porrá égek...
...tudod, Kedves hajnalonként a köd lilán gomolygó képe indít útnak ismét, miként a vajúdó nap érkeztének hírnökéül csapódik, s eszembe juttatja miként éledt a tejföl-füstön át egy új nap, ami már a lelkünkben megszületett szerelmet hordozta szíve alatt…éjjel félve engedem az álmot szemem sarkára szállni, félek, hogy elrabolja tőlem a képet, melyet zöld íriszed rajzol vágyaim vásznára, lassacskán bekúszni látom szobánk szegletébe a sötét éj orcáját, s félek, hamarosan felfalja opálfényű szembogarad, s csupán körvonalad engedi sejteni nekem…visszafelé számolom a melaszhosszú perceket s konokul pimaszkodom az agg éjféllel, remélve sértődötten hátára kapja a csillagokat, mint milliónyi ezüstgombbal díszített tarisznyát és tovaáll…de bölcs az mindentudó éjszaka, s fehér szakállát a városra borítja, melyet én egész életem folytán a holdfénynek láttam, és elnéző nagyapóként csupán ráncos mosolyát küldi felém, és csitító fénnyel nyugtat, akár egy gyermeket, majdan megvilágítja angyali arcéledet, s apró fuvallatot éleszt sóhajával, mely fészkünket bejárva édes illatod ölébe zár, s én lassan megnyugszom, hogy nem álom léted, hanem csupa valóság, az életem, amely minden ébredéskor forró szerelemmel vár…
Hányszor vágytuk betűinktől
szavunk igazát,
hogy megtámassza keser csendkert
kidőlt törzsű fáját?
Hányszor járta táncát
ajkunk habzó íve,
maradt mégis fülnek
örök néma-filmje?
Hányszor látod éjnek
napom aranysátrát,
hányszor hasadt meg a varrás
lelkünk szoknyafodrán?
Hányszor volt és hányszor lesz
a fekete még fehér,
s meddig tartja Sorsunkat
még ugyanazon tenyér?
Én felállok, ha kell
még ezerszer és százszor
s kitolom hű szekerünket
a meglazuló sárból,
csak halljam reményed
lépkedő talpát,
születő vágyaidnak
itt és most hatalmát.
Számban morzsolgatom
napi imám ízét,
a mélykék égben keresem
az Úr tekintetét,
nem kérek csak úgy,
nem kell ingyen semmi,
bár nem tudom
ilyesfajta könyörgésért
miként kell
„fizetni”.
Legyen a szó hangos
Elfújja a szél,
S még a Hold kíváncsi
Arca hozzánk betér,
S álmunkban kezed
Rám simulva találja,
még a nap első fénye
pillantásunkat vigyázza,
addig színes a kikelet
s a hangzatos szavak
mind értelemmel telnek meg.
Mint rétszőnyegben ragyogó virág, kivirultam én is ősi hévvel telten, testemben szent célért hömpölygött a láz gyermeki vágyam épp hogy levetettem.
Bokám köré fonódott kényeztető selymed, szirmom üde árnya benned bujdokolt, egész nap hallgattam harangszó szerelmed s esténként ajkam búcsúzón hajolt.
Magamba ittam mélyhomályú zölded, mosolyra lágyult köröttünk a táj, szóvirágos ágyban, reszkető gyönyörrel eggyé font minket a felhős éjhomály.
Ha eljő az idő s lehull gyönge szirmom és szerelmes szívedben győz a feledés, őrizz meg mégis valahol titkon fakuló csodaként egy virágölelést.
...tudod, Kedves, kíváncsi volnék meddig tudunk futni, de nem ám úgy jólesően, hanem izomszakadtunkig rohanni, meneküli, mintha sokat próbált létünk utolsó pillanatait próbálnánk átmenteni a holnap titokzatos jóságába...talán elképzeljük közben, hogy az utca sarkán befordulva beleütközhetünk a másnap védelmező pocakjába, miként a szeleburdi gyermek ütközik bele a szomszéd öregúrba, belefeledkezett játéka közben...valahogy úgy veszem észre, mindig a következő napunk számít, a „majd”ok végeláthatatlan sora, s kulcsolódik imára megannyi kéz, és könyörgésbe csomagolt kívánságok szállnak néma sóhajok léghajóján az ég felé...megsúgom, honnan tudom...elárulják a csillagok..azzal, ahogy lámpást gyújt szögletes testük melegéből az emberi fohász, mert minden fényes szempár, ami a komorszín éji ég-arcról lemosolyog ránk, egy-egy riadt szív, egy megtévelyedett lélek segélykiáltása...s mikoron a csillagfényt pislákolni látod, vagy aláhullni a szeplősnek tűnő menny-orcáról, tudhatod, egykoron félelemmel írt imára érkezett gyógyír, s feledtető útmutató üzenet...próbáld csak megállítani a lelkeket, kinyújtott kezeddel kapj utána távolodó alakjuk fodrának, el nem érheted őket, a menekülőket, pedig úgy vágynának megállni, lassú léptekkel a vetett árnyékokon táncot járni; emelt fővel a szembejövő tekintetére masnit kötni, mintha aprócska ajándék volna egy tisztán tükröződő tekintet...némára száradt torokkal kiáltod visszájára az időt, hogy sokkal inkább tűnjön az tovarohanó ember érkezőnek, mintsem hogy egyre távolibb fényképnek lásd a mindennapi megszokás falán...ekkor becsukott szemmel a világ közepére tárt karokkal kiállsz, mába ölelni a múlt rettegő árnyalakját, s mikor karod szorításában érzed embertársad lassuló alakját, egyszerre megérted, Te menekültél, Ő csak ott állt...
Szeretni úgy is lehet, mint örök szomjú mély, mint delejes mágnes, mely vonz, majd eltaszít szeretni úgy is lehet, hogy fényforrás felé tereli szívemet a beléd vetett hitt.
Szeretni úgy is lehet, mint hívő Istenét, rettegve, félve, hogy egyszer elmúlik, szeretni úgy is lehet, mint anya gyermekét, mint epekedő vak a világ színeit.
Szeretni úgy is lehet, hogy vágyad csontig éget, lángoló kínomnak, csak kényed irgalmaz szeretni úgy is lehet, hogy sosem huny ki fényed s hogy minden örömöd, általam lesz igaz.
...tudod, Kedves, soha nem éreztem még, hogy tenyér oly puhán simogathatna, mint angyali érintésed, hogy oly módon vethet ágyat vágyaimnak lágy csók, miként lázas ajkaid forró pecsétjükkel örök fogadalommá szentesítik szerelmünket...sosem éreztem az éjszakának erotikusabb illatát, nem altatott el még léleksimogatóbb szimfónia lélegzeted ütemes dallamánál...elmerülök opáltisztaságú tekintetedben, hogy a csend igaz tanúmmá válva, mostantól halálomig szolgáljon...olykor megbénít a félelem, hogy nem vagyok lelked vigyázója, reszketve szemlélem magam, miközben révésze vagyok azon gondolatoknak, amelyek fájdalmas tüskéjüket mélyítik lelked léggömb-burkába, s látom összerezzensz, ahogy darabokra hullik szét a korábbi kerek egész...gyakran fogadom hát a csendet bújt hangú szószólómmá, mikor úgy tűnik oly sokan fosztották ki azon szavak jelentés-perselyét, amelyek az igaz érzelmek szolgálatába álltak, s mégis árulói lettek majd csalfa cselédként meglopták gazdaszerelmük vagyonát...ó, édes reformévek, mikoron új szavak születtek, s létük akármilyen idegennek tűnt a kor szájízének, beleágyazta magát hétköznapjaikba...annyira vágyódom új nyelvet alkotni, önző mód csak magunknak, szavakba hajlítani a gondolatok ívét...megfeszíteni a vágyak lazára engedett szóhurkait, amelyen mindenki keresztülléphet...szavaim szorítsanak magukhoz, ahogy pihegő mellkasod galambvergődését rajzolnád hozzám simulva bőröm mezítelenségébe...a szavak feltalálója vágyom lenni, szabója azon kifejezéseknek, amelyekkel hozzád méltó mód öltöztethetlek; ékszerész, aki megújuló betűtáncokból csiszolná Neked a föld igazfényű versgyémántjait...vagy csak önmagam lennék, egy esetlen álmodozó, egy balga szerelemes, aki mindenné válna Teérted, miközben észre sem veszi, hogy rímbe font koszorúid egyszerű önmagamnak születnek...
…mielőtt az éj bonthatatlan szálai szőnék át álmaimat, mielőtt pilláim hosszú árnyékán megülne a tegnap gondterhes csöndje, még utoljára nézem, miként hullnak a Hold ezüst-szikrái szemed rőtpettyes bogarára… …hízelgő dalt koszorúz sok szívben lakó ütem, míg ábrándokba ringató lélegzeted hallik, majd szűz-örömben fonódik csókja tenyerünknek , és vad vágyunk a pillanat múló táncát lejti, majd lemállik a múltról a jelen visszhang-íve s fátyolárnyas jövőhöz lásd kettőnk kap egy szívet...
...tudod, Kedves, olykor felnézve az éji tejmaszatos holdképre, vagy a szikrázó napkorong forró lüktetésére, mindig odaképzelem az arcot, aki lepillantva elnéző mosolyát kanyarítja ránk, mintha volna egy megkopott, kedvenc kabát...gyakran szárba szökkenve virágot bont bennem a gondolat, mi volna, ha egyetlen órára megadná nekem, amit földiek közül senki meg nem kaphat...egyetlen órára, vagy annak törtszilánkú pillanatának erejéig, lennék a gondolat vágy-finom észrevétlen fonala, amely Benned születve tovagurul oly titkokat keresztülfonva, amelyet nem árul el szemed zöld opálja, nem suttog el cseresznyevirág-szín ajkadról legördülő szavad, csak mellkasodra hajolva érzem remegő szíved megannyi sóhajában, kulcsra zárt félelmed megannyi kanyargásában, a súlyt, mint amelyet régi kakukkos óra nehezékként visel...hallani vélem, ahogy megáll benned az idő, s visszarántva megannyi keze nyomán szakad le rólad a jelen védtelen ruhája...ha egyetlen perc kigurulhatna az Idő végtelen tarisznyájából, én felkutatnám, legyen bárhol, s leereszkednék a kénköves pokol megannyi lépcsőjén, mocskos alkut kötnék a Gonosz megannyi alakjával, s kezemben a talált pillanat percnyi csodájával Hozzád rohannék...ujjaim lefejteném a talált kincs körül, s lenézve tenyerembe tükröződni látnám önnön életem visszajátszását, múltunk, jelenük izzásának egyetlen okát, a szabad akarat és gondolat szárnyalását, a hazaszálló szívmadár összetört kalitkáját, s az áhított gondolat már nem is kell nekem, nem vágyom ismerni a felfedetlen gyöngyöket, hiszen igazi értéke akkor lészen, amikor önként adja magát, s véd-kagylója héját bontva átadja magát a hullám szelídkezű érintésének, lábam alól kimosva a homokút lágy aranysárgáját, elébem helyezi lelked fehérgömb-igazát...
...tudod, Kedves, van olyan tűz, amely akkor okozza a legnagyobb kárt, amikor erőszakkal elfojtjuk izzón lobogó testét, s még a parázs legapróbb narancsszínű vidám arcocskáját is korommal maszatoljuk össze...a kihűlt hamura még vizet húzva meggyőződünk róla, jó munka volt, elaludt...végleg...van olyan tűz, amely izzó csipkebokorként üzen nekünk, mutatja az kijelölt utat lélektől lélekig...és létezik oly’ lobbanásszerű elemésztő tűzoszlop, amely egész testünket szenvedéllyel táplálja, sóhajunkkal tova terjed, az érintések, ölelések dermesztő megszokását kiírtva, örökkön perzsel...nem igaz, hogy a vörös lángnyelv mindent elpusztít, ne hidd el, hogy nyomában felégett érzések, gőzzé vált könnyek erednek, és ne hidd el senkinek, ha a „Te érdekedben” jeges kezével oltja melegedő szívedet...a tűztől félni dőreség...olyan, mint az élettől félni, hisz mondd meg nekem, Kedves, hol lennénk az éjekbe gyújtott pásztortűz-szerelmünk folytonos fellobbanása nélkül, ha nem láttuk volna egymás magasra csapó máglyarakását, miként véste volna belém neved minden egyes betűje önmaga szent könyvét...szerelmed minden lapja olyan, akár az ős idők ékszere, amelyben a vésett felirat, csak a forrón nyaldosó, lobogó fény világában fedte fel igaz szavát...minden vallomásod, mint megannyi főnixmadár, lüktető öled, forrongó mélyén ered, s hírül hozza néma éjszakák fülledt sóhajain át igazhitű szerelmedet, s miként tűzben fogant, úgy tűzben is vész el...s elveszek én is tested balzsamos füstjében, s lélegzetvisszafojtva olvadok el igéző pillantásod zöldjében, amely üde tavaszszín helyett most vadként követi az ívek, s hajlatok lágy vonulatát...jegyezd meg, Kedves, mindenben életre vár a tűz gyermeki képe, mert halhatatlanul mutatja magát az összefonódott tekintetek szikrázó fényében, egymásban felejtett kezek melegében, összehajló testek gyorsuló ütemében, megannyi csók mézédes gyönyörében, a reggeli mosoly nyugtató békéjében, s az örökkön örökké érzés múlhatatlan hitében...
...tudod, Kedves, mostanában foglalkoztat egy gondolat, a saját gondolatom...tudom, ez értelmetlenségnek tűnhet, hiszen minden bennem születő foszlány, sajátom, de ezt szó szerint értem...a saját énem. Gyakran feltenném a kérdést a nyüzsgő, forgó tömegből találomra kiemeltnek, hogy tudja-e miben rejlik több Ő belőle, a porlepte múltban, a szél hátán rohanó jelenben, vagy magát keresve várja, mint Megváltót a földiek lelke, az elfolyó idő szitás ujjain át belépni egy túlmagasztalt jövőbe...az eső lágyan hulló, merengő gömbtestébe fordítom tekintetem, és kémlelve figyelem önnön tükörképem benne, mást mutat...Ó, Kedves, mondd más ember lettem én, mióta oldaladra kanyarított tarisznyád lettem, megbújva hordom legbensőbb titkodat, viharoktól védve, testemmel óvom belém rejtett bizalmad, és minden szomjadat oltó, odaadó valómat...kinyílt a pillanatok tarka rétszerű arca, a Nap és Hold már nem fösvénykedve mérik ránk javaikat, nem holmi unciákban, hanem aranyló ezüstporból világot hint a földi embernek, csak észre kell venni, hogy tenyeredhez kulcsolódva villan egy szempár az ősi, buja éjszakában...jelenemet csókod írja, múltam fájó sebére helyezi gyógyító áldását, s felhasított rést foltoz minden kéjmámoros éjszakán, s a forró szenvedély kergeti tova régi idők hegének makacs képmását...Melletted több lehetek, mint ami vagyok, hiszen múltat felváltó jelenkori napok túlmutatnak ugyan létem végtelen hullámain, de odalent, a mélyben megfeneklett az idő, nyisd ki csak szemed, süllyedő hajótöröttem, megláthatsz engem...és mikor levegő után, fuldokolva ragadod meg a feléd nyúló kezed, akkor is arcomat kémlelheted...hiszen voltam az elsüllyedt mindenség és lettem kiemelkedő újrakezdés...mert mindnyájan így élünk, s hogy egykoron törött vitorlánk ismét a feszített víz sima tükrén verődik-e vissza, csupán ez a kérdés...
...tudod, Kedves, vagyunk mi, örök gyermekek, akik már az előzőkben említett gyermeki létüknél fogva is dacolunk az idő vasszigorú törvényeivel, szemtelenül csavarogunk a tarka rétek hívogató játszóterén, boldog mosollyal járunk-kelünk, és üdvösségüket véljük felfedezni a legapróbb jó szóban is...olykor dicséretet várunk, és félünk a büntetéstől, holott már régen nincs, ki pálcát törhessen felettünk, a gondolatok szabadságával ruházott fel minket valódi korunk, a cselekvés szerteágazó lehetőségei elénk gurulnak, mint kedvenc piros-fehér cukorkáink...a választás pedig gyakran a szívünk dióhéjú bölcsőjében születik meg, s a megkésett ész még utolsó erejéből próbálkozik eltéríteni bennünket, de ártatlan hittel akkor is kiválasztottuk már az ösvényünket, és a szívdobbanások végtelen ütemével kézen fogva, belevágunk az Életbe...és még mindig, hol felnőttek vagyunk, hol gyermekek...ha olykor a szavak fullánkja belénk döf, s gyulladt sebünk az idő gyógyító kezében pihen, vagy átláthatatlan sötétségben könyörgésünk nyomán napsugár örvendeztet, mindig visszatalálunk legmélyebb önmagunkba, s rájövünk a titokra újra meg újra...nem kényszeríthet idő és idegen akarat felnőtté válásra...megvan a hitünk a világ dolgaiban, hisszük, hogy nem királyfi az előttünk botladozó béka, de ott motoz örökkön a gyermeklélekben, mi volna, ha mégis megelevenedne pár ismert mese...meglátjuk a mese és csoda vékonyívű különbözését, hiszen a meséből szőtt szavak fénye soha nem kophat, még a csoda megszületik, majd elhalványul újra, hogy ismételten rálelhessek arra az útra, amely odavezetett...csoda hát, hogy vagy nekem?...annak kell lenned, mert a mesék mindenkoron úgy kezdődnek, „egyszer volt, hol nem volt”...de Te az örök jelennel ajándékozol engem...hisz tudod, az evilági mesékben már nem hiszek, csak azokban, amelyek az emberi szív jóságpennájával íródtak meg...
Olyannak látlak, mint az első estén derekad árnyától megremeg a szívem, rádfeledkezésem örök szédületén szavad igazára teremtetett hitem.
Olyannak írlak, mint az első versben, mikor esthomály csordult testeden, tündöklő arcod mennyboltomra festem, pennám tintájában gyönyörünk lebben.
Olyannak hallak, mint első pillanatban, akár az ezüst, úgy cseng nevetésed magamat keresem hiteles szavadban balzsamos hangod - élő menedékem.
Olyannak hiszlek, mint az első perben hullámot vet bennem vágyad tengere, rózsaszínű ködöd beborít egészen visszhangomat hallom ájult csendedben.
Olyannak érezlek, mint első alkonyatkor tenyeremen olvad az ezeregy titok, nyelvemen az ízed most is visszacsókol, Te, Unhatatlan Kedves, Egyetlen Imádott.
Mit ér bús könnycsepped a zuhogó esőben s mennyit ér a perc, a megkövült időben mit ér a borús árny, gomolygó sötétben s a megtestesült csodák mit érnek Nélküled?
Mennyit ér a vers, ha nem szívemből terem s mennyit ér szavam, ha némaság ring benned mit ér a vakremény, ha nincsen benne hited s mennyit ér az élet, ha nem dobog a szíved?
Mit ér a szilárd örök, ha a homokóra pereg s mit ér a tánclépés, ha nem lejthetem Veled mit ér a mindenségben a semmi lüktetése s Nélküled mit ér az eskü megszegése?
...tudod, Kedves, néha szeretném megfejteni a kapcsolatok ezernyi titkát...hogy miért válik sok ember oly magabiztossá, ha már a szeretett lényt maga mellett tudja, s miért érzi úgy, szívét-lelkét azon perctől uralhatja, ahogy az felé hajlott, miként a Napkorong kínálja számunkra ezernyi aranypermetét, és mi elfogadva elé tartjuk arcunk, vagy otthonunk meghitt mélyén vendégül látjuk, de attól az soha nem lesz a miénk, csupán ajándéka a pillanatnak...miért gondoljuk úgy, hogy egy megbúvó parázsból felizzott szenvedély nem hűlhet ki, miért érez késztetést az ember, hogy egy szabad lelket béklyóval kell elcsúfítani, hogy megmaradjon számára mindörökre? Miért hisszük azt, hogy illanő lényünk szárnyairól leváltak a tollak, miért keressük a kalitka rácsait a szabad égbolt képének látszata alatt, s miért véljük hallani lánccsörgésünk, mikor csak pacsirta-ének röpköd?...félni oly emberi, s megijedni attól, hogy elveszítjük szabad akaratunk megannyi lépteit...mert egyedül könnyedebben reppen még a gondolat is, ha akarja merész magasságokba tör, vagy összeroskadva megbúvik, de nem gubancolja másfajta érzelem, s annak szőttes hálója...ám mindez mit ér, az árva gondolat olyan, mint fogatlan koldusnak a száraz kenyér...csupán röppenő, felsejlő lehetőség csillantja meg talmi fényét...kell egy következő érzet, egy kalandos, egy nagyravágyó, ami utat mutat, vállat tart, velünk sír, avagy elaltat...kell egy hozzáillő darab, amivel eggyé válva, magunkba zárt önmagunk tárja szélesre a zárt kapukat...de a gondolat nem ismer múltat, nem sejti jelened és jövőt sem mutat, csupán létezik, itt és most...hogy megszokás, remény, vagy átkos régmúlt rád vicsorgó félelemarca rajzolódik ki belőle, rajtad áll...Te neveled fel ezt a gyermeket, s mivé formálod, csak Te sejtheted...tudom, ha szerelememet egy öleléssel kellene bizonyítanom, félek megsebeznélek vele, szinte hallom bordáit roppanását, miként tested magamhoz szorítom, ezért hát sose kérdezd mennyire szeretlek, mert annak terhe válladra nehezedve inkább volna fájdalom, mint vágyott, áhított vallomás...
...tudod, Kedves, sokszor eszembe jutnak olyan pillanatok, amelyekre nem emlékezhetek, mikor még nem is sejthette senki, hogy létezem, egyedül a Jóisten...mert Ő tudja, nem születhetünk a földre magányba...amikor új élet fogan egy anyaméhben, abban a percben valahol messze, vagy talán a szomszéd háztömbben egy másik apró csoda is esélyt kap arra, hogy valósággá váljon, s kialakul az egyensúly, mely arra hivatott, hogy mindenki párt találjon...mikor bizonyossá vált, hogy elengedtek az angyali kezek, selymükből kicsusszantam, hogy evilági legyek, a Teremtő kéz tükröt tartott elém, de nem önnön alaktalanságom verődött benne vissza, hanem az arc, amelyet nekem szánt az elrendelés, a sorsszerű önzése az Életnek, hogy ennek így kell lennie...egyetlen misszió kötelességével születünk, megtalálni a képet, amit a Mindenek kezdetekor tettek elébünk...s minden kanyar az úton, mely közelébe visz, vagy távolra csal a céltól okkal kunkorodik elénk, hogy bensőnket feltárva kiérdemeltük-e már azt a diadalfényt, amely fényesebben mutat utat a megvilágosodásnál...az érzést, hogy hazataláltál...olykor az isteni tükör csorba képet mutatva, örökös útra indít az ismeretlen világba, és elvezet a fényes napsugár aranyszín permetén át a sáros, agyagos elmúlás gondolatáig, és ha megfáradva vádlón pillantasz az égre, könnycseppjeidet visszafelé sírod el, hogy hangtalan maradjon szenvedésed, akkor is tudd, az Életben minden okkal történik veled...az égi jótevők, nem kívánságodat teljesítő, mondabeli aranyhalak, s útmutatásuk titkos rejtjelei is csak azok elé tárulnak, akik nem csupán szemükkel vágyják az út tiszta képét felsejleni, hanem vakon is bátran lépnének előre, kiűzve démonjaik szusszanásnyi szavait is, és szakadékok mentén futva szökellve hinnék, még mindig nem tévedtek el, s vigyázza léptük a gondviselés...én örök álmodozó vagyok, és maradok is gyermekded örökre, talán csak megálmodtalak, hogy legyen, aki köré füzért fonhat mélységes szerelemem, de légy bár álom, vagy önmagam megcsaló csalfa reményképem, csak szeress ily tiszta érzésekkel, ameddig felébredni félek...
Most, hogy hervadni kezd a múlt s a mezítelen perc ruháját vesztette, hogy hozzád méltatlanul az élénk kifakult, összegyűlt csönd között kérdezem, megérte?
Most, hogy érett, heves fájdalom hasítja át a szelíd párbeszéded hajlongva eléd, mint napsütötte lomb kérdezem féltőn, gondolod, megérte?
Most, hogy hosszú ébrenlétedet folyton megzavarja álmaid lidérce, hogy a jövőből félénk kétség lett csüggedt komorsággal kérdezem, megérte?
Most, hogy négy égtáj felé sikolt az eddig versben kívánkozó lélek, kétségbeesetten, minden ébredéskor lopva írt sorokban kérdezem, megérte?
Most, hogy dühöd morajló vihara valaha megélt idők közt ver éket, szívemnél súlyosabb suttogott szavakkal egy tűzben veled égve kérdezem, megérte?
Most, hogy már csak én maradtam, én, ki fájó küzdelmed megértve semmibe veszett régi akarattal évődőn kérdezem, biztos, hogy megérte?
Hitted volna,
hogy egy ködfályolban született pár
egyszer megelevenedve földre száll,
s megtépázott nincstelenként
levetkezi még utószor régi önmagát?
Hitted volna,
hogy ahová nem juthattak el érintések,
csak a szavak simogatták egymást,
ott egyszer otthonra vágyva kutat
két szárnyszegett vándormadár?
Hitted volna,
hogy egyszer a rozsdásan jajgató jelen
már nem kínjai súlya alatt ejt könnyeket,
hanem ránk borítva szenvedélyünk köpenyét
megkövesült időbe zárja szerelmünk örökét?
Hitted volna,
hogy félve temetem orcám az álom tenyerébe,
csalóka játékot űz a sötét éj gyereksége,
bújócskára hív, s közben Téged bújtat el,
s csalás vagy sem...nem érdekel!
...tudod, Kedvesem, néha az ember elfárad, akkor is, amikor csupán a mindennapok szele tépi...tán nem is kell neki vihar hozzá, elég ha épp egy gyönge percben sújt le mellé a nyári zivatarból felbukkanó villámcsapás...az addig szilárdan álló fa elejti ágait, gyümölcsei a földre potyognak, és hajlott háttal várja az elmúlást, vagy a csodát...nem hiába...nem figyelted még meg, hogy törött ágak helyén új hajtás születik? Nem láttál még félbetépett fát gyümölcs-gyermekeket hintáztatni? Én láttam már oly sokszor, mert ilyenek vagyunk, ilyenre formál minket a természet ereje, csak el kell döntenünk, félig halottak, vagy félig élők vagyunk-e? Én hiszek a félig élő gyógyító erejében, és a lógó gallyakat eltávolítók tisztán látó döntéseiben, amikor tudják, mélyen kell visszavágni a sérüléseket, de annál színpompásabb és erőteljesebb hajtások hasítják majd az azúrkék ég köntösét. Láttad már a sérült eb ragaszkodó szeretetét? Ha fájdalma van, akkor is köszöntve bandukol eléd, ha csak egy pillantást is vetsz rá, vagy ha nem vetsz egyáltalán, ő akkor is messziről jön elibéd, mutatva színigaz, odaadó, hű érzését, s csak akkor bújik vissza a csendes bokrok mélyébe, ha már azt gondolja eljárt felette minden óra. Ha akaratom ellenére magadra hagylak, és azt érzem ismét boldogtalan vagy, nem térnék vissza soha, a tudat maga alá temetve károgna a földhalom felett, ami befogad...ha a könnyeid beszélgetnek Veled egész napodon, s ők látják opálszín szemed fátyolba veszett fényét, tudd, a cseppek, mint pengékből letört acéldarabok, úgy fúródnak szívembe...és a fa ismét kihajt, az égbe szökő ágak végén fehér-rózsaszín virágok mosolyognak szirmukkal, s mint boldog kismamák hirdetik, a termés úton van...
