Ha iráni átvétel is volna hunéknál a tölgy-imádat, konkrétan a szent fa kivágásának oka az albániai hunoknál kísértetesen emlékeztet a geismari eseményre. Vagy véletlenül, ugyanaz a szimbolizmus egymástól több ezer km-re eső helyszíneken?
A tölgyfa tisztelete az indoeurópaiaknál elég elterjedt. A kelták és a görögök is tisztelték azokat.
A magyarban a 'tölgy' alán eredetű jövevényként tartatik nyilván.
"Vehették-e az Európából visszahúzódott hunok a tölgyfa motívumot a germánoktól "
A hunok eredetére vonatkozóan ez nem mérvadó szerintem, mivel a hunoknál ez iráni hatás lehet. Ezért fordított az irány, és a germánok vették a közép-ázsiai hunoktól/irániaktól. Mindenképpen figyelembe kell venni a germánok, vagy inkább óészakiak egyéb steppei eredetű népvándorlás kori szokásait is. Léteztek például a lovas és kutyás temetkezések, a temetéshez kapcsolódó rituális(?) lóhúsevés és állítólag a halotti máglya körbelovaglása is. Ezek a szokások iráni, hun és türk környezetből adatoltak.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy az irániak és a germánok a hunok érkezése előtt már egybebútoroztak pl. a Kárpát-medencében. Tacitus szerint Vannius (kb. Kr. u. 20-50) kvád királynak jazigokból állt királyi lovassága.
Meg a "germanista" topiktársak munkája a szomszédban, akik a pogány germánok térítésénél tártak föl a hunokéhoz hasonló motívumokat. :)
Igen, éppen ilyesmi megjegyzésre készültem, a hozott szövegedet olvasva.
Vehették-e az Európából visszahúzódott hunok a tölgyfa motívumot a germánoktól (esetleg a velük együtt tartó gót szövetségeseiktől)? Ha nem, a "hunok" eredendően csak "tölgyfás" vidékről származhattak, így mondjuk a Jenyiszej mentéről nem.
Továbbá ha jól emlékszem, a szent germán tölgyfát az albániai hunokénál később "vágták ki".
Hogy ősi germán (IE?) motívum a szent tölgy, jelzi egy leeds-i kocsma neve is: "The Original Oak", helyén egykor a szászok egy mitikus tölgyfája állott a tájékoztatás szerint.
Nem gondoltam volna, hogy játékot űzhetünk ezekkel a hozzászólásokkal, de legyen. Játékos kedvű olvtársak találgathatnak a dátumról, majd megtekinthetik a zárójel között a halványított szöveget kijelölve a választ. :)
(682. februárjában érkezett Israel püspök a hunok fővárosába.)
Szalmási Pál jegyzete szerint Aszpandiát az iráni eposz nagyerejű hőse. Ez önmagában igaz, de ennél jóval többet is mondhatunk róla. A zoroasztriánus "mitológia" szerint Aszpandiát/Eszfandíár Zoroaszter próféta patrónusának, Vistászp királynak a fia. A próféta több csodás tette révén Eszfandíárt a hit harcosává, az eretnekek és pogányok elleni harc szent bajnokává tette. Ő tehát tulajdonképpen egy zoroaszriánus harcos szent. Kiváló harci tulajdonságai részben a sebezhetetlenné tevő csodás páncéljának köszönhetők. Tragikus végzete a későbbi kor hőseposza szerint a szintén csodás páncéllal (babr-e baján vagy zín-i palang = "tigris(?) vagy párducbőr") bíró Rusztem kezétől éri.
Egy újabb érdekes szempont lehet Aszpandiát nevének esetleges kapcsolata a magyar népmese Fehérlófia nevű hősével. Aszpandiát (avesztai Spəntōδāta) nevét ugyan a 'szent' jelentésű iráni szóból ('created/given by the holy') magyarázzák, azonban nekem hozzá nem értőnek, úgy tűnik, hogy a ló jelentésű szó is elég közel van hangzásilag ehhez, azaz kb. 'ló teremtette/ló szülte' jelentést is beleérthettek esetleg, főként az eredeti nyelvet nem, vagy nem tökéletesen értők. Ezt az értelmezést talán támogathatná az a tény, hogy Aszpandiát felmenői olyan neveket viselnek, amiben a ló jelentésű 'ászp' névelem szerepel. Mint közismert a magyar népmese rengeteg olyan elemmel bír, tulajdonképpen szinte azonos, mint az iráni hasonló meseváltozatok.
A kaukázusi hunok térítése nagyjából ennyiben ki is merült, később visszatértek eredeti hitükhöz és sorra elvetették a keresztény tanításokat, ezért az Albánok nem folytatták egy idő után a térítésüket. Ez is benne van Dasxuranci művében, csak a fordításból hiányzott.
A szent püspök különös eréllyel igyekezett kiirtani a hunok szent tölgyfaligetét, ahol a véres áldozatok és utálatos lakomázások zajlottak. Különösen a legsudárabb példányt, amiből aztán egy szép faragott keresztet készíttetett.
* * *
II. könyv 41. fejezet A hunok kereszténységre térnek Israel püspök által és lerombolják a /pogány/ oltárokat és felállítják Krisztus keresztjét
Igen felbuzdulván Isten férfiának beszéde által, a jóságos fejedelem, a hatal- mas Alp‘ Il-it‘uēr seregével együtt örömest hallgatta a püspök ékesszavú tanítá- sát és szelíd intelmeit és dicsőítette. Istent mondván: „Most igazán hisszük, hogy ő általa küldte el hozzánk az Úr kegyelmének vigaszát, hogy megszabadítson bennün- ket a sötétség rabságától és minden sátáni cselekedettől.”. Ezután engedelmesen hajtották nyakukat Krisztus édes igájába, szigorúan és jámborul megtartották a negyvennapos böjtöt, lelki buzgalommal böjtben és imádságban töltve a napot és az éjszakát. Egy emberként siettek a templomba istentiszteletre, elfeledve addigi fa- lánk szokásaikat, mert megtisztult a lelkük a szent püspök megvilágosító intelmei által. Az ő parancsának engedelmeskedve az istenfélő fejedelem közeli szolgáival együtt magára vállalta, hogy a negyvennapos böjtöt évről évre szigorúan megtart- ja. Mivel igen jámbor férfiú volt, haladéktalanul teljesítette az isteni parancsot és üldözni (kezdte) a sötétség fiait. A fényes tanítás által megvilágosítva napról nap- ra dicsőbb lett a Krisztus szeretetében és a szent hit óhajtott menedéke lett. E világi haza fia lett Isten kegyelméből és az életadó élet gyermeke. Erős és kitar- tó, bátor és híres volt a viadalmas csatákon, mint a görögök olymposi népe tekin- télyes volt mindeneknél, s nagy hősi nevet szerzett magának. Sok hőstettet vitt végbe Turkesztánban a khazir khán oldalán, elnyerve annak barátságát és hozzá- adván feleségül a lányát. Maga az Il-it‘uēr méltóságra emelkedve dicsőséget él- vezett három országban (36). Mint dicsősége koronáját fogadta be a püspök, tani- tásának ragyogó intelmeit és fokról fokra igyekezett megszüntetni a halottak felett
való őrjöngő siratást és az ördögi (ön) marcangolást, utálatosnak és tisztátalannak ítélve az ősök kultuszait. Megszüntette Aspandiat oltárát és a többi hamis istennek vitt áldozatokat, hogy az élő Istent, az ég és a föld teremtőjét, az egyszülött Fiút és az egyenlő hatalmú Szentlelket imádják. Kivetvén lelkéből minden gonoszság sa- lakját, mint a most született gyermek, a tiszta anyatejet áhítozta. Számos helyen templomokat épített és megnövelte az isten papjainak tiszteletét. A magas és sű- rűlombú tölgyfák közül (amelyek az utálatos Aspandiatnak voltak szentelve, ezek mellett mutattak be neki lóáldozatokat, a lovak vérét a fákra loccsantva, a fejét és a bőrét pedig a fák ágaira aggatva) megparancsolta a püspök, hogy vágják ki azt, amelyik (mintegy) a feje és anyja volt az összes többi magas fának, és amelyet a hunok országában sokan imádtak, közöttük a fejedelem és a főemberek is, mivel isteneik megváltójának, életadójának és minden javak adományozójának tartották. Amikor híre ment, hogy parancsot adott az óriások(nak szentelt) hatalmas fa ki- vágására, amellyel mindannyiuk vesztére botránkoztak, a varázslók, táltosok és bűbájosok a főtáltossal együtt jajveszékelésben törtek ki, megszaggatták ruháikat és nagy hangon kiáltoztak a hunok fejedelméhez és főembereihez mondván: „Ho- gyan meritek tudva és megfontoltan megtenni azt, amit ellenfelünk és isteneink el- lensége mond nektek, kivágni ezt a fát? Egyáltalán miért hallgattok erre és enge- ditek meg, hogy lerombolja, összedöntse és elpusztítsa szentélyeinket és oltára- inkat, amelyeket az őseink állítottak és a királyaink, a fejedelmeink és az egész ország egy szívvel tiszteltek mostanáig? Minden javak ajándékait kaptátok ezek- nek a szentélyeknek az isteneitől és a szent fáktól, népünk szaporodását, hatalmat és győzelmet az ellenségeitekkel vívott csatákban. Most pedig meghajoltok ez előtt és hallgattok szavára és hatalmat adtok neki, hogy elpusztítsa, ledöntse, le- rombolja isteneitek szentélyeit. Vajon amíg imádtátok és áldozatokat és ajándéko- kat vittetek a fák elé a hatalmas hős, Aspandiat nevében, nem kaptatok-e meg minden jót, amit kértetek? A betegeiteket meggyógyította, a szegényeket és szű- kölködőket felemelte, a perzselő aszályokban és az égető hőségek idején az ő ere- jével hoztunk nektek esőket, amelyek lehűtötték a rekkenő hőséget, kizöldítették a növényeket és a fákat, meghizlalták a gyümölcsöket a ti élvezetetekre és táplálá- sotokra. Ugyancsak mi teremtettünk nyugalmat a heves felhőszakadások, a fel- hőkből cikázó villámlások és háborgó mennydörgések idején. Ha ti most felültök ezen (ember) tévelyítő szavainak, és elfogadjátok azt az istent, amelyet ő hirdet nektek, azért még született isteneiteket, amelyeket az őseitek és ti is imádtatok, nem kell elhagynotok és megtagadnotok és elhajítanotok és ennek a kezére juttat- notok, hogy a lába alá vetve összezúzza őket. Imádjátok őket is, nehogy megne- heztelvén haragra gyúljanak és rettenetes csapásokkal látogassák meg országun- kat. De ki merészelné megközelíteni azt a helyet, ahol az óriás Aspandiat szen- télyei és oltárai vannak felépítve és felállítva, vagy megérinteni azt a szépnövésű fát, amely ennek az országnak oltalmazója és megtartója. Nemde mindazokat, akik tudatlanságból a maguk használatára felszedtek ennek a fának lehullott levele- iből vagy leesett gallyaiból, borzalmas kínokkal és megszállottsággal, sőt halállal büntette meg, kipusztítva házukat és nemzetségüket? Hogyan tudná (hát) ez most megközelíteni és kivágni a szent fát és lerombolni isteneink szentélyeit? Mi tudjuk, hogy ha kitart makacsságában és feléje közelít, keserves kínokkal bűnhődik, sőt életével lakol meg érte. Akkor válaszolt a hunok fejedelme a táltosoknak, a varázslóknak, a bűbájo- soknak és az oltárok és a fák papjainak mondván: „Mi megbízunk és hiszünk ennek
a férfiúnak és elfogadjuk és imádjuk az Istent, amelyet ö hirdet nekünk és nem akadályozzuk meg, hogy ledöntse és lerombolja a szentélyeket, és kidöntse s ki- vágja a fát és a tűzre vesse. Ámde ha ti az oltárok és a szentélyek, és a szent fák segítségével meg tudjátok őt rettenteni, vagy fájdalmakat és súlyos betegséget idézni rá, vagy éppen halálra juttatni őt, akkor nektek adunk igazat, újra felépítjük és tiszteljük a szentélyeket és az oltárokat és az emberalakú bálványokat, újra imádjuk a (szent) fákat, áldozatokat és ajándékokat mutatva be nekik, miként eddig De hogyha nem tudjátok megbüntetni őt és megrettenteni, és ő lerombolja és le- dönti az oltárokat és a szentélyeket, és kivágja a (szent) fákat és a tűzre veti anélkül hogy bármilyen betegség vagy halál érné utol, akkor benne bízunk elhívén, hogy az Isten küldte hozzánk és leborulunk az egy Isten előtt, aki az eget és a föl- det, a napot és a holdat és a csillagokat teremtette, titeket pedig kezeteknél lába- toknál megkötözve az ő kezére adunk, hogy a fákkal és a szentélyekkel együtt ben- neteket is megégessen.” Akkor a táltosok és a varázslók és a bűbájosok elkezdtek eszeveszett aphrodi- téi bűbájosságokat és varázslásokat végezni, hamis szavakkal szólították a földet, varázsigéket és ráolvasásokat mormoltak, de semmit nem tudtak elérni hazug és téveteg tudományukkal. Mert azelőtt, régebben, megkötözték az embereket látha- tatlan kötelékekkel és akiket kiszemeltek, nehéz fájdalmakkal gyötörték, ördön- gősséget bocsátottak rájuk. Ezután álnok szavakkal kioktatták őket: ajándékokat és áldozatokat kellett volna hoznotok a szentélyeknek és a (szent) fáknak, de mivel nem hoztatok, azért küldte rátok nagy istenünk ezt a büntetést. Most menjetek és hozzatok áldozatokat és ajándékokat a (szent) fáknak és a szentélyeknek és meg- szabadultok ezektől a csapásoktól. És amint szóltak, akként tett engedelmeskedve a sátán. Mert előfordult, hogy kábulatban és révületben (37) heves felhőszakadá- sokat idéztek elő, máskor meg aszályos szárazságot hoztak ördögi és sátáni mű- vészetükkel. Mindezzel megbotránkoztatták és elveszejtették az országukat, mi- vel maguk tévelyegve tévedésbe vitték az ingadozókat is. Ezúttal azonban nem tud- tak semmit sem hasznosítani ezekből, sem az isten férfiát megfélemlíteni vagy le- győzni, mivel minden erejüket megkötötte és elzárta a szent kereszt jele. Akkor a szent és törvénytudó püspök (így) kezdett beszélni a hunok fejedelméhez és főem- bereihez: „Soha meg nem rettenek és meg nem félemedek, és figyelembe sem ve- szem ezeknek az acsarkodását, hiszen ők nem reménykedhetnek az igazi életben Istennél. Bálványimádó varázslatukkal meg akarnak félemlíteni, miként a többi ostoba embert. És semmit sem törődök a szentélyek magas fáival, nem félemlít meg, hogy különböző alakban jelennek meg előttem. Én valamennyitek szemeláttá- ra, nyíltan fogok cselekedni, (minden) félelem nélkül, rábízva magam Krisztus ke- resztjének a kegyelmére. Megszabadítom szíveiteket a félelemtől és a faimádás té- velygésétől, hiszen ezek (önmagukban) semmik, sem jót, sem rosszat cselekedni nem tudnak, sem ellenállni ellenségeik hatalmának. A saját szemeitekkel láthat- játok mindjárt, hogyan töröm össze kezeimmel ezeket a néma bálványokat, hogy a lábam alá vetve az utak porába tapossam.” Akkor a püspök felszólította a papokat, hogy vegyék kezükbe a fejszét, tér- deljenek le és imádkozván énekeljék el Istenhez a zsoltárt: „Felkél az Isten, el- szélednek ellenségei; és elfutnak előle az ő gyűlölői.” Ezután a kereszt jelét vetet- te a magas fák felé, amelyek az utálatos Aspandiat nevének voltak szentelve. Erre a papok a berekbe benyomulva kivágták az összes fákat. Ő pedig megparancsolta,
hogy haladéktalanul szállítsák be (azokat) Varačan városába. És magához hivat- ván a város ügyeskezű ácsait, meghagyta nekik, hogy készítsenek abból egy szép- arányú, gömbös keresztet, faragott ábrázolásokkal, és különböző képmásokat ké- szítve ráerősítette azokat körül és a festmények mintájára festékkel festett szép képekkel díszítette a csúcsától a tövéig. Ugyanígy a jobb oldalára egymás mellé és egymás fölé helyezett szép fényes kereszteket erősített erős szegekkel, az al- jához pedig egy kétfelé nyíló, négyszöges ajtót, liliomos faragásokkal, amelyben egy ezüst kereszt állott az Úr keresztjének szilánkjával (38). Miután ily módon elkészítette és felszerelte mindenféle csodálatos díszítéssel, felállította azt a fogadalom és könyörgések terén, a királyi palotától keletre és /így/ szólott: „Ez előtt a világot megváltó kereszt előtt imádjátok a ti Uratokat, Teremtőtöket. Ti, akik megzavart elmétekkel és megrögzött szokásotokkal ezt a fát imádtátok eddig, boruljatok le a kereszt előtt és az istenség láthatatlan képe előtt. Mivel ettétek és ittátok az áldozati állatok húsát és vérét, amelyeket az előtt a fa előtt az ördögöknek áldoztatok, azért az áldozófa helyett a saját keresztjét ál- lította fel országotok közepén, és az áldozatok vére helyett a saját vérét adta mind- nyájunk megváltására. Belátom, hogy tudatlanságból csináltátok, amit /eddig/ csináltatok. De mostantól fogva járuljatok az isteni kegyelem trónja elé, megtisztít- ván lelketeket minden istentelenség gonosz bűnétől, hogy méltóvá legyetek maga- tokra ölteni a dicsőség tündöklő köntösét.” Amikor a hunok jámbor fejedelme, Il-it‘uēr ezeket hallotta, a főembereivel együtt megszállta az Isten iránti szeretet és félelem. Látván pedig, hogy mindabból a rosszból, amivel a táltosok fenyegették: hogy megbüntetik majd a szentély fái, fájdalmakat küldve rá vagy halálra juttatva, semmi sem érte utol, sőt még inkább megdicsőült és felmagasztosult és megszilárdult Krisztus szolgálatának művében, még jobban megerősödtek hitükben és hallgatták tanításának igéit. Akkor a feje- delem rettegett hatalmával megparancsolta, hogy fogdossák össze a varázslók és a táltosok sátántól elvakított és ördögimádó népét a főtáltossal együtt, és kezük- nél lábuknál megkötözve vigyék az Isten férfia elé és adják az ő kezére. Ő pedig parancsot adott, hogy egyeseket vessenek a tűzbe a nagy utak mellett és az útke- reszteződéseknél, hogy megszabadítsa az országot mindenféle babonás kultusztól és betörje Krisztus szolgálatának legkönnyebb igájába. Másokról pedig, akiknek testére pogány arany jelvények (39) voltak erősítve, parancsára letépték és le- szedték azokat. Ő pedig valamennyiük szeme láttára elrontotta azokat és a szent kereszt jelét formálta belőlük. És ilyen módon mindenki előtt bebizonyította iste- nes jámborságát. Mindezeket az újításokat a szent negyvennapos böjtben vezették be a hunok többezres királyi seregében. Az Úristen akaratából történtek ezek, a szent püspök révén, és a Szentlélek sugallatára, hogy tovább terjedjen Krisztus kimondhatatlan dicsőségének ajándék kegyelme. És amikor felvirradt a szent húsvét ragyogó ünnepe, a főtáltosok és a főva- rázslók közül sokan még nehéz bilincsekbe verve vártak. Ekkor Il-it‘uēr fejede- lem egyetértésével minden városlakót összehíván parancsára gyűlést tartottak, (ahol) nagy kört képeztek, hogy a két fél a nagyszámú sokaság előtt csapjon össze. Ekkor a püspök kezdte el a beszédet (sűrűn) felolvasva a kezében lévő Szentírás- ból. Szigorúan megfeddette és erős korholásban részesítette őket. És a szánalmas bálványimádó papok megszégyenültek az Úr keresztje előtt, megfélemedve ma- gukba szálltak és saját magukat (kezdték) vádolni. És elismervén bűneiket meg-
tértek az igaz hithez. Rontó varázskockáikat a püspök kezébe adván ő tűzbe ve- tette azokat, s ezzel méltóvá tette őket a szent medence által való újjászületésre. Amikor a hunok fejedelme ezt látta, az egész sokasággal együtt még inkább megerősödött a Krisztus hite iránti szeretetben és eltávolodott a tisztátalan babo- nás kultuszoktól. Az újonnan feldíszített szent kereszt felszentelése napján (ezt a püspök a királyi udvarban állította fel) a fejedelem és az összes főemberek (állat) áldozatot (40) mutattak be. Midőn a papok az áldást akarták énekelni a kereszt elé hozott áldozatok fölött, így szólt a püspök a fejedelemhez: „Ma váltsd be íme igé- reted, amelyet az Isten szeretetére tettél és békítsd ki az Urat magatokkal. Ő megszabadít titeket az istentelenségtől, hogy ezután ne gátoljon és akadályozzon benneteket. Azonkívül a Szentlélek így próbálja ki a főtáltosokat, hogy ti is tö- kéletesek legyetek, miként a mennyei atyátok tökéletes. Most pedig add utasításo- dat, hogy a čop‘ayk‘-kal (41) megrakott, királyinak nevezett, mennydörgős ős-sí- rok a mai napon megégettessenek a megtért főtáltosok kezétől. Menjenek ők oda, átkozva átkozzák meg és égessék meg azokat, majd utána megkeresztelkedhetnek és megehetik az ételt.” Amikor a hunok jámbor fejedelme ezt hallotta, nyomban engedélyt adott neki, hogy a szentélyeket lerombolja. Akkor a püspök odaküldte Movsēst, egy művészetekben járatos férfiút, hogy a többi papokkal együtt rombol- ja le és gyújtsa fel a szentélyeket. Ők pedig a főtáltosok rendjével együttműködve teljesen a tűznek adták a bálványok szentélyeit. A püspök pedig felmenvén egy ma- gas helyre, az Úr keresztjének jelét vetette a szentélyek felé, mire hirtelen erős szél támadt és felszította a magas szentélyek és az undorító bőrökkel együtt égő čop‘ayk‘ tüzét. És az oltároktól a városba visszatérve óriási örömmel felvették a keresztség fényes ruháját. És azon a napon az ünnepek ünnepét és a gyűlések gyű- lését tartotta a fejedelem és a főemberek.
Movses Dasxuranci a Kaukázusi albánok története c. műben hosszasan regéli el Israyel püspök térítő tevékenységét a kaukázusi hunok közt, s eközben számos igen részletes és életszerű tényt is közöl azok "pogány" vallási kultuszairól. A vonatkozó két legfontosabb fejezetet Szalmási Pál bevezető gondolatokkal és némi történeti háttérismerettel kiegészítve magyar fordításban is közreadta, amiből hosszabb idézet következik:
* * *
Ez a sátáni faimádattól megrontott nép az ő északi fagyoseszű bolondságában kitalált és hazug hiedelmekbe süllyedve a mocskos pogány kultuszokat nagynak képzelte. Ha a mennydörgéssel kísért tüzes villámok és a levegőn áthasító tüzek akár embert, akár egyéb tárgyat megütöttek, ezeket úgy tekintették, mint K‘uar istennek felajánlandó áldozatot. Ugyan csak megégetett lovakkal mutattak be áldo- zatot egy bizonyos szörnyalakú óriásnak, amelyet ők T‘angari Xannak szólítottak, a perzsák pedig Aspandiatnak (33) neveztek. Minthogy elméjük teljesen zavaros volt, mindenféle tévelygésben botorkáltak. Dobolás és fütyülés a holttestek fölött, tőrrel és késsel ejtett véres vágások az arcokon és végtagokon, a meztelen testek- re mért kardvágások – pokoli látvány! A sírok körül forgolódva ember ember el- len, csoport csoport ellen tusázik nekivetkőzve. Népes csoportok egymással bi- rokra kelve bujálkodásba merültek, lóháton sebes futtatásokat tartottak, ide-oda
száguldozva. Amíg egyesek sírnak és jajgatnak, (addig) mások játszanak az ő eszeveszett szokásaik szerint. Játékaikat játszották és táncaikat táncolták, elme- rülve utálatos tetteikbe, belesüllyedve a sötét tudatlanságba, megfosztva a Terem- tő világosságától. A tűznek és a víznek mutattak be áldozatokat és az utak bizonyos isteneinek, imádták a holdat és mindenféle teremtményt, amely rendkívülinek, tűnt a szemükben. Hasonlóképpen bujálkodtak parázna vágyaikban, barbár pogány erkölcseik szerint feleségül vették apjuk feleségét, két testvér osztozott egy fele- ségen vagy több feleséget tartottak. Számos kárhozatos szokásuk és istentelen er- kölcseik lévén képtelenek voltak meglátni és megismerni az igazság napját.
[...]
Ugyanígy látunk most titeket is, amint ingatag lélekkel és babonás buzgalommal járatlan utakon tévelyegtek ide-oda a varázslók, bűbájo- sok és a földidéző táltosok (35) szemfényvesztése nyomán és egy bizonyos Aspandiatnak, ennek a vad óriásnak égetett lovakkal áldozatot mutattok be, nem fontolva meg, hogy „miként lehet tiszta a tisztátalan dolgok kedvelője”? Mert amiként ezek az áldozatok szennyesek és tisztátalanok, azonképp tisztátalanok és utálatosak Isten előtt mindazok, akik áldozatot mutatnak be Aspandiatnak, amint meg van írva: „Utálja az Úr az engedetlent; és az igazakkal van az ő titka” (Péld. III. 32). Hasonlóképpen istennek tartjátok, megváltónak nevezve, a villámok lég- beli tüneményét, amely mennydörgések hangjai közt villan fel. [...] Ne a napot és a holdat imádjátok, hanem az Istent, aki teremtette a napot és a holdat, és az eget és a földet, és a tengert és mindazt ami rajtuk van. Mert azoknak, akik a napot és a holdat imádják, a kiolthatatlan tűz lesz osztály- részük; és akik a vizeknek visznek áldozatot, mint szikla süllyednek el a mély vi- zekben; azokról pedig, akik a sűrűlombú fáknak mutatnak be megszentelt áldozatot, így szól az isteni írás: „Tűz fog gyulladni a majorság minden fáján, elemészt minden istentelent és ki nem alszik”. Azokról pedig, akik sárkánykígyók arany és ezüst ábrázolásait aggatják magukra, így szól az Írás: „Az ő ezüstjük és aranyuk nem tudja megmenteni őket az Úr haragjának napján, aki egyedül képes elvenni a gyötrelmeknek és az örök pokolnak a terhét az engedetlen bűnösöktől, akik ugyan- úgy istentelenek, mint a pogányok.”
"...és úgy vélik, "...hogy a 120 hektáron elterülő kőrengeteget nomád törzsek építhették, például a hunok.
Például? Vízfejűek nem lehettek?
".. és egyelőre csak annyit sejtenek az építkezés jellege és a sziklák alapján, hogy egy nomád törzs hagyatékát találták meg."
Világos, hogy még mindig a "nomád törzsek" korát éljük (ott) , de miért pont a "hunoké"?
"Az ezüstnyereg dekorációja abból a korszakból származhat, amikor összeomlott a Római Birodalom, és a Hunok portyáztak Ázsia és Európa között."
"Származhat", de abban a korszakban a Római Birodalom NEM omlott össze, s ha valamilyen "hunok" portyáztak Ázsia és Európa között, ez annyit jelent, hogy "bolygatták" Anatólia és Balkán területeit.
Legjobb tudomásom szerint nincsen szakavatott magyar fordítása Agatiásznak, így az itteni ferdítés elkövetője Joseph Frendo 1975-ös angol szövege alapján (146. o.) magam valék. Állítólag az volt az első modern változat, amelyik Keydell 1967-es, máig időszerű, kritikai görög kiadásán alapul.
Ezt a tényt is jeleznem kellett volna, más mulasztásaim mellett, amiért most -- nem érdemtelenül -- szégyenkezhetek. :(
Szóval az észrevételeid alapvetően jogosak, mert részben slendriánság, részben tudatlanság/értetlenség okán, valóban helytelenül fordítottam a nevezett szakaszt, de ebben semmiféle szándékosság, rosszhiszemű dolog nem játszott szerepet. Az angol szövegben is szó szerint "az Imaeus-hegység innenső oldalán Ázsiában megtelepedett többi barbár nép" szerepel, amit ázsiaira rövidítettem, ami persze pontatlan és pongyola, de úgy hiszem nagyon nem vezethet félre, mivel érezhető, hogy itt pusztán földrajzi elhelyezésül szolgál. A másik az viszont valódi szarvashiba, s csak az nyújt némi vigaszt, hogy ilyesmi ormótlan hibát időnként profik is elkövetnek, amikor valamilyen tévképzet fogságában a nyilvánvaló és egyértelmű szöveghelyet sem képesek helyesen visszaadni. Magam pedig amatőr vagyok, így talán remélhetek elnézést ezért. :)
A nevekkel kapcsolatos észrevételt nyitva kell hagynom, mert sajnos ezeket a görög szövegből lehetne csak ellenőrizni, ami nem áll módomban.
Szeretném azt még ehhez hozzátenni, hogy itt a fórumon az általam "közzétett" szövegek pusztán tájékoztató, ismeretterjesztő jellegűek túlzott kritikával, urambocsá "filológiai jellegű" észrevételekkel nem képesek megbirkózni. Mindazonáltal szeretném megköszönni az észrevételeid, nem célom hamis látszatot kelteni és téves dolgokat népszerűsíteni. Azontúl örömteli az is, hogy van visszajelzés sarlatánkodásaim kapcsán. :)
Bírom ezeket az őszintén szándékos hazugságokat magyar fordítóknál
-------------------------------------------------
Hát mit mondjak, ebben teljesen igazad van. Sajna ez nem csupán a magyar fordítások kiváltsága.
Nincs szó "ázsiai népekről"
------------------------------------------------
értem, hogy nálatok az "ázsiai" eleve a "sárga ferdeszemű" szinonimája, de így magyarul inkább csak Ázsiában lakót jelent. Ez azért még nem akkora tragédia.
"2 A régi időkben a hunok a Maeotis-tótól keletre eső, északon a Don folyóval határolt területet lakták, miként az Imaeus-hegység innenső oldalán lakó többi ázsiai barbár nép.'
Bírom ezeket az őszintén szándékos hazugságokat magyar fordítóknál. Fel sem tudom sorolni, hány ilyet olvastam.
"A hunok régi idő(k)ben a Meotidától keletre eső földeket LAKTÁK és Tanais ( most nem firtatjuk Meotida után Tanaida miért Tanais) folyótól északabbra helyezkedtek, úgy mint, a "többi (maradék)" barbár "nép", amelyek IMAI HEGYTŐL INNEN TELEPEDTEK MEG ÁZSIÁBA. Nincs szó "ázsiai népekről"
3. Egy későbbi időpontban Péroz, a perzsák királya a határokkal kapcsolatosan háborúba keveredett a heftalita hunokkal, akiket ők fehér hunoknak neveznek; tekintélyes sereget gyűjtött és ellenük vonult.(*12) [2] A heftalita hun nép és hunoknak is nevezik őket; azonban nem keverednek, sem nem szomszédosak a többi általunk ismert hunnal, mivel az általuk birtokolt vidék sem nem csatlakozik sem igazán közel nincsen azokhoz. Területük közvetlenül Perzsiától északra terül el, s városuk, melyet Gorgónak hívnak, a perzsa határ közelében van, s azon a tájékon gyakorta mérkőznek a köztük lévő határ okán. [3] Nem nomádok mint a többi hun nép, hanem ősi időktől fogva termékeny földön élnek. [4] Következésképp sosem intéztek betörést a római területekre, kivéve a médek seregének kíséretében. Ők az egyedüli hunok, akiknek fehér a teste és az ábrázata nem rút. [5] Az is igaz, hogy életmódjuk nem hasonlít a hunokéhoz, sem nem élnek oly vadul mint a hunok; hanem egyetlen királyuk van, s mivel törvényeken nyugvó államot bírnak, betartják a törvényt és a jogot ügyleteikben maguk közt és szomszédaikkal egyaránt, nem kevésbé mint ahogy azt a rómaiak vagy a perzsák teszik. [6] Azontúl, gazdag polgáraik akár húsz barátot vesznek maguk mellé, esete válogatja, akár ennél többet, s élethosszig tartón asztaltársak lesznek, osztozva minden vagyonukban, egyfajta közös jogot élvezve ezügyben. [7] Aztán, ha az az ember, aki barátokká tette őket meghal, az a szokásuk, hogy valamennyiüket a sírba teszik élve vele.
Prokopiosz: A háborúk története I, 3., 1-7. (Dewing–Kaldellis angol fordítása alapján)
Az Urál szelíd lankáit nem hiszem, hogy bárki magas hegyeknek nevezné. :)
A Dontól nyugatra meg nem jöhet semmi szóba, mert a gótokat ott támadták meg a hunok és az általuk leigázott alánok.
Ammianus munkájában másutt foglalkozik az Indiát határoló nagy hegyekkel. Például amikor az alánok ázsiai kiterjedéséről, vagy a chioniták népeiről ír.
Nem, ez két külön csapat. Agathiasz (I, 3, 2-5) elmeséli miként vesztette életét a frank Chlodomer Chlodwig fia a "gót fajú" rendkívül harcias burgundok elleni harcban.
A burugundi hunok, ha tényleg ők voltak Attila népe, akkor ez újabb fontos adalék lehet a Nibelung-ének hun-burgund harcához.
Ha volt is xiongnu mag az európai hunok közt, többségük már inkább indoeurópai lehetett hátrahagyott kelet-európai nyomaikból ítélve.
"Leó keleti császár 457 és 474 között uralkodott. Az Agathias által megnevezett két hun nép (ultizur és burugundi) tehát kb. a 450-es évek derekáig jelentett veszélyt. Logikus föltevés őket tekinteni Bleda és Attila népeinek."
Ez az időpont teljesen jól összevág Attila halálával és birodalmának felbomlásával.
