Keresés

Részletes keresés

ilang_ Creative Commons License 2010.01.23 0 0 1004
Szerinted hány embert érdekel ez manapság?
Április 11. a költészet napja - mióta is? Az idén sokkal prózaibb dologgal kell majd foglakoznunk.
Köszönöm szépen.
Előzmény: dolna (1002)
Barhan Creative Commons License 2010.01.23 0 0 1003

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Thomas Hardy

 Az utolsó krizantém


Miért csak most bontja ki még
Rezgő tollazatát?
A vörösbegy most sírja énekét,
S meghal minden virág.

E nap már minden levelet
És bimbót szólított,
Hogy virágokért többet nem tehet -
Mért nem akkor nyitott?

Lázas volt s mégse sietett
A sürgetés szerint,
Csak most, mikor levéltetemek
Hullanak, s a nedv nem kering?

Elkésett szépség, maga van,
A tündöklés oda.
Mi várja? didergeti zordonan
Az ősz vad vihara.

Vagy késlekedni volt oka,
Az ostoba remény,
Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a
Tél sem lehet kemény?

- Úgy szólok, mintha szirmait
Ész hajtaná, pedig ez
Csak egy maszk a sok közül, amit
A Nagy Arc magára vesz.

(fordította Vas István)

dolna Creative Commons License 2010.01.22 0 0 1002

1989 óta január 22-e a magyar kultúra napja.

Ebből az alkalomból (ide is) elhoztam a Himnusz kéziratának másolatát,
valamint a mű 2006-ban Budakeszin felavatott szobrát, V. Majzik Mária alkotását.

~~~

 

 

 

 

 

MILU Creative Commons License 2010.01.09 0 0 1001
Neked is Ilangom, nagyon boldogot!
Előzmény: ilang_ (998)
Ezüstcsillag Creative Commons License 2010.01.06 0 0 1000

 

Zimonyi Zita: hóhullásban

én uram, én uram, édes istenem,

fekszem csupaszon tenyereden

téli pillantásod égboltja alatt lázban,

leszakadt menny hófehér hullásában,

hegedűszóval közelít minden pehely,

csillagos ujjaidról fakad a kavargó dal,

én uram, édes istenem, érj hozzám,

ne tűnj el fölülem, tekints le rám,

varjak figyelnek, fürkésznek éhesen,

ne hajíts ordas kételyeknek martalékul,

tavaszt álmodó hóvirágként riadok,

megfagyok, ha rám nem borulsz,

takarj be, fogj körbe, áltass vigaszul,

én uram, én uram, édes istenem,

ne tékozold el szerelmes hívedet,

földnek esve ájultan, meztelen, lázban,

szívem csordultig telt téli pillantással,

én uram istenem, a könnyű, keringő hó

millió fehér holtában felajzott pillangó,

én édes istenem, ujjongva ölellek,

s jaj, bőröm tüzén könnyekkel megöllek

 

 

 

dolna Creative Commons License 2010.01.01 0 0 999

Boldog, békés, sikeres új esztendőt kívánok!:-)

 

Előzmény: ilang_ (998)
ilang_ Creative Commons License 2009.12.31 0 0 998

Kedves Barhan, Báthortalan baba, Dolna, Kannus, MILU és Vukkancs! (Remélem, senkit sem hagytam ki!)

Köszönöm, hogy az idén is velem cédulkáztatok: elhoztátok a nektek kedves/érdekes szövegeket, fotókat, festményeket, zenéket. Sok-sok örömet szereztetek nekem.
Kívánok mindannyiótoknak nagyon boldog 2010-et!

...és az olvasóknak is!:-)

ilang_ Creative Commons License 2009.12.24 0 0 997

Boldog karácsonyt!:-)
-
A NAPLÓBÓL

1959. december 24. (európai Szenteste)

(...)
  Mindenki tudja, hogy vannak emberek, akik már karácsonykor érzik a tavaszt. Ma, úgy hiszem, megéreztem én is, bár még tél se volt. Ehhez olyan sok örömteli és csodálatos dolog fűződik, hogy félek, mindent tönkretennék, ha beszélnék róla valakinek. És még azt is hiszem, hogy valahogyan összeköttetésben állok a koreai rózsámmal, a démoni hortenziával és ezzel az egész csöndes gyökér-léttel. Vajon fáznak-e most? Elegendő-e nekik a hó? Nézi-e őket a hold? Mindez életbevágóan fontos számomra, és még álmomban sem feledkezem meg róla.
-
fordította: Kónya Lilla

/Anna Ahmatova Prózai írások - Európa Könyvkiadó, 1989/

Előzmény: dolna (996)
dolna Creative Commons License 2009.12.23 0 0 996

Meghitt, boldog karácsonyt!

~~~

Váci Mihály: Ave Mária


Csak gondolok Reád! – agyam fagyos tekervényei
    mint neoncsövek, felderengnek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
S derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad - ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,

 

susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;
ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
- zúzott rönk, tört hasáb vagyok: - erdőid bennem
    suhogva kibontod.

 

Neved forró áhitata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?
Ki értené nevednek dallamát,
    a dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását,kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel - nagy dallam! -
    Szerelem, kereslek!
Mária! - jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra - várnak!
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    - nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, - menekülj,
    ó, vigyél innen engem!
Mária! - valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    félszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.
Mária! - zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! - halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál.
Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
   s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
   szemet homályosító búról.

 

Mária! - verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
s ha hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

 

Ha hallgatok is, -  én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

 

Forrás: Váci Mihály: Százhuszat verő szív
Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971

ilang_ Creative Commons License 2009.11.24 0 0 995

-
Kántor Péter: MEGTANULNI ÉLNI

Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája,
ledőltek a falak,
kinyíltak a kapuk,
s tapsolhatunk,
hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk,
nekünk legalábbis nem,
nem igaz, hogy lehet másképp is,
velünk legalább is aligha,
most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól,
a kresztünk alól,
a diktatúránk alól,
a fél életünk alól,
két kutya rohan egymás felé a mezőn,
farkuk győzelmi zászló,
orrlikaikban extázis és rémület vegyüléke,
vajon mit találnak majd egymás hátuljában?
Akármit,

most már nem halogathatom tovább,
most már igazán meg kell tanulnom élni,
hát nem?
Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni,
megtanultam autót vezetni,
elboldogulok a mosógéppel,
egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű
csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat,
és ebből se származott semmi bonyodalom,
ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre,
lesíelek onnan egész jól,
nem mint a Zurbriggen, de egész jól,
szívós vagyok, ha szorgalmas nem is,
egyetlen hatalmas elszánással
meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat,
valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is,
épp élni ne tudnék megtanulni?
A kis dolgokkal fogom kezdeni,
fokozatosan haladok
a kis dolgoktól a nagy dolgok felé,
annyit iszom, amennyi jólesik, nem többet,
nem izgulok, nem idegeskedem,
nem vigyorgok fölöslegesen,
nem esem depresszióba,
nem, mert nem javít a közérzetemen,
és megtalálom a helyes arányt
aktivitás és passzivitás között,
de előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni.
Ha rám mosolyog egy nő,
nem kötöm vele össze rögtön az életemet,
ha szeretem, összekötöm,
mi történhet?
de ha szoros, meglazítom,
ha laza, megszorítom,
de ha nem érzem jól magam, nem esem kétségbe,
tudatosan törekedni fogok néhány dologra,
hogy jól érezzem magam,
ne túl jól, de elég jól,
reggel kelek, este fekszem,
de nem túl korán,
olyasformán, mint most, csak tudatosabban,
amin nem kell, nem fogok változtatni,
kerülni fogom a felesleges szabályokat,
nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta,
mindazonáltal nem fogom szándékosan gyilkolni magam,
szokásaim lesznek! - vannak,
de ügyelni fogok rá, hogy ne legyek a rabjuk,
lehet, hogy veszek egy kutyát, de lehet, hogy nem,
láncot rá biztos nem,
az embereket szeretni fogom, de csak módjával,
de hogy fogom szeretni őket?
hogy kell szeretni őket?
Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni,
és ha észreveszem, hogy fütyörészek, hát istenem!
ha nem, hát nem,
készséges leszek, de ha kell undok,
az nem lehet, hogy ne tudjak elég undok lenni!
persze mindent a kellő helyen,
erre nagyon oda kell figyelnem,
oda fogok figyelni,
hogy ne legyek se túl szórakozott, se túl pedáns,
se túl őrült, se túl normális,
se arany középutas ne, az se!
A kis dolgokkal fogom kezdeni,
nem leszek maximalista,
megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet,
de csak egy bizonyos határig,
az embernek legyenek határai!
lesznek - vannak,
Kelet-Európában nyugat-európai,
Nyugat-Európában kelet-európai,
ettől nem esem kétségbe,
nem bújok ki a bőrömből,
nem robbantom fel a világot,
én nem, sajnálom,
tudom, hogy ez opportunizmus,
de csak fokozatosan haladok,
előbb megtanulok élni,
és ha már megtanultam,
akkor is kerülni fogom a nagy szavakat,
lehet, hogy fellőnek a világűrbe,
ha nem muszáj, inkább ne,
de ha muszáj, ha fellőnek,
és nem öntözhetem tovább a yukka pálmámat,
akkor is azt fogom mondani a kedvesemnek,
hogy öntözze tovább a yukka pálmámat,
ha már mindenképpen fellőnek,
ha már megtanultam élni.

1990

**

Kántor Péter: MEGTANULNI ÉLNI - II.

Most, hogy eltelt jó tíz év
azóta, hogy nekiveselkedtem
megtanulni élni,
a ledőlt falak helyén
felépültek az újak,
a frissen mázolt jelekkel,
a szép rácsos kapukkal,
s tapsolhatunk,
hurrá, sikerült feltámasztani a múltat,
kezdhetjük folytatni elölről,
mert nem igaz, hogy lehet másképp is,
velünk legalábbis aligha,
most, hogy új évezredbe hajtottunk
az új márkájú kocsinkkal,
most már tényleg nem halogathatom tovább,
most már igazán meg kell tanulnom élni,
hát nem?
Végül is tudok ezt-azt, jóllehet
sok minden abból a kutyának se kell,
és mit tagadjam, már nem nagyon vágyom
fára mászni, és az ablakokat se
tisztítom meg mindkét szobában
egyetlen hatalmas elszánással,
mert fölösleges erőfitogtatás lenne,
és mert látom így is, amit látok,

de ami a lényeget illeti, a lényeg, hogy
fokozatosan haladok,
annyit iszom, amennyi jólesik, aztán
még egy kicsit, hogy ne izguljak,
ne vigyorogjak fölöslegesen,
és ne essem depresszióba,
ha nem találom meg a helyes arányt
aktivitás és passzivitás között,
amikor rám mosolyog egy nő,
és összekötöm vele az életemet,
és szoros, és nehezen
és akadozve veszem a levegőt,
vagy laza, és lazán
és figyelmetlenül veszem a levegőt,
és egymást követik a panaszaim,
pedig hát tudatosan törekszem,
hogy jól érezzem magam,
ne túl jól, de elég jól,
reggel kelek, este fekszem,
persze nem túl korán, ahogy szoktam,
és továbbra is kerülöm
a felesleges szabályokat,
nem szabom meg, hogy egy nap
hány cigaretta, még nem,
mindazonáltal túl sokat szívok,
hiába ügyelek rá, hogy csak módjával,
meg hogy készséges legyek,
de ha kell, undok is,
és ne csak automatikusan,

hogy mindent a kellő helyen,
és hát az embereket szeretni kell,
de hogy kell szeretni őket? hogy kell?
Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni,
valami egészen jelentéktelen aprósággal,
számolok százig vagy ezerig,
hogy megőrizzem a hidegvéremet,
a humorérzékemet, hogy valahogy
ne bújjak ki a bőrömből,
ne robbantsam fel a világot,
tudom, hogy ez opportunizmus,
de hogy csak fokozatosan haladjak,
előbb megtanuljak élni,
és ha már megtanultam, és nem számít,
mert úgyis fellőnek a világűrbe,
bár ha nem muszáj, inkább ne,
akkor is kerülni fogom a nagy szavakat,
és azt fogom mondani a kedvesemnek,
nézd, már úgysem öntözhetem tovább
a régi yukka pálmámat,
mert elrohadt a régi yukka pálmám,
de a mentafüvem, az nem rohadt el,
az szívós, mint én,
de azért rá kéne nézni néha,
és még azt fogom mondani a kedvesemnek,
hogy tavasszal ültessen valami szebbet,
ha már mindenképpen fellőnek,
ha már megtanultam élni.

2001
-
/Kántor Péter Megtanulni élni - Magvető, 2009/

dolna Creative Commons License 2009.11.09 0 0 994

Ide is áthozok egy verset a 'Kedvesch'-ről, ha nem gond.

 

~~~

 

Falcsik Mari: Abda

 

(Hét kísérlet pontos beszédre)

 

1. A pásztor beszél

 

máig hiányzik... gyakorta szoktam

ide kijönni s a rézsűn megülve hosszan

bámulni a minduntalan újra

felfeslő befejezetlen múltba

majd éppúgy ocsúdni szomorú órák múlva -

álmomban aztán megint látom:

társam a gondolatban s megint barátom

mint ahogy akkor a múltnak mélyén

vártam hogy az lesz:

barátom kiért később a torkom összeszorulva

könyörögtem közömbös istenekhez

hátha egy derűs rándít a vállán s lesz oly kegyelmes

és kilépvén halhatatlan árnyával a testet fedezve

nem bízza a költő életét ezekre -

s még később hogy már ott feküdtek a sebtiben ásott sírban

én eszemet vesztve őrjöngtem s az égre átkozódva sírtam

s a két öklömmel csépeltem a mellem -

nem nem mozdíthatók olümpi eszközök

e kései faj gyalázata ellen!

 

 

2. Az olvasó beszél

 

s vajon tudom még? talán tizenhét

épp ha múltam: valami túli vigaszt találtam

 a „Levél"-ben a „Himnusz"-ban

az eclogákban és sorra megtanultam

őket hogy mindig ott legyenek nálam

s ha fojtogató békeharcba ájult

vértelen világunkra valamely új rém

- új bomba új háború - nagy árnya ráhullt

mint bűvölő igét: Te tünde fény...

mormogtam a „Himnusz" varázsos elejét


 

3. A félelem beszél

 

a költő halott

s a kétszerkettő józansága int:

a csecsszopók nőnek de hogy értelem

nő-e bennük s hol megint

begyűlve mindenféle indulat

ott fekete zubbonyok alatt

milyen félsz bőszítette

belső szörny matat

- nem tudhatod


 

4. Az ember beszél

 

úgy mondják: itt feküdt a rézsűre rogyva

és utolsó erejével fordulva a végjáték felé

bizton tudva ami következett

egyre írt még - nem hagyta abba

- s hogy nem? miért nem?

nézd ezt a verset: micsoda szerkezet!

ilyen átlátsztó törékeny

pajzsot tartani a halál elé?!

lám: több köze volt még

rőt délutáni fényhez Fanni-szőkeséghez

olyannyira hogy még egyre

ebbe kellett burkolóznia

hát nem hallgathatott -

pedig nem hérosz - még felerészben

sem istenség: halandó apja-anyja

sőt addigra már csak régi két halott:

ember volt egészen

és költő: halálra készen

is pontos szavakkal látó nagy szemekkel

hát nem hallgatott el

míg megadatott saját halálát megírnia -

mi történt itt? csak borzalom?

talán csoda: teljes mélységét

lassan megmérő tragédia

 

 

5. A vers beszél

 

halállátó volt elejitől fogva

mint jóslaton csüggött a halálon

nehéz láncokkal a múltba kapcsolva

míg jövőjében a komor korlát

s a konok terv hogy annak mentén járjon:

csak háborúban mindig ha hátországban ha fronton -

ez az irdatlan súly vitte tollát

hogy fölrepült az s a kimért keretben

téres borús táj rajzolódott fel: diófa otthon

sziklák mögött a csönd - tiszta képlet

fölöttük jel félreérthetetlen:

baljóslatú ég tajtékja végzet


 

6. A fény beszél

 

megállni itt a töltés tetején amit

ma már a szürke kockakő borít

az úton hol ringva jár a nap

az öreg bazaltkövek hátán

s lesni hogy kiválik a fényből az alak:

 

lehajtott fővel a komor

köpönyegszárnyú gránitszobor -

aztán csak állni szembe s hinni hogy kilép

ha csillámló hő száll föl a kőből

s megrezgeti szárnyas köpenyét -

 

aztán az utat figyelni hogy remeg

a kánikulában s hagyni hogy a hideg

a szívhez érjen míg körül lebeg a hő

mint lebeg érinthetetlenül

messzefénylő hőben rezgő szép szelíd jövő

 

 

7. A költő beszél

 

gyilkos figyelj: költő esett el itt

kit megöltek mert ő nem ölt sosem

tollából vers szivárgott: vers - igen

szinte míg a lövés után tarkóján a vér

nem jött legyőzni őket - lám még túlélni sem

veszett világodat meg nem dönthette csak

táncos finom betűi jelzik ahol hatalmad véget ér

 

Barhan Creative Commons License 2009.11.07 0 0 993
Augusto Monterroso

Napfogyatkozás

Amikor fráter Bartalomé Arrazola érezte, hogy eltévedt, megbékélt sorsával,
hogy számára innen már nincs menekvés. Guetamala hatalmas őserdője könyörtelenül, végérvényesen foglyul ejtette. Topográfiai tájékozatlansága láttán szép nyugodtan leült, várta a halált. Ott akart meghalni, reményvesztetten, egymagában, a messzi Spanyolhonra, különösképpen a Fájdalmak Kolostorára gondolva, ahová egy ízben V. Károly is méltóztatott lefáradni fenséges magasságából, hogy elmondja neki, mennyire bízik az ő buzgó egyházfiúi tevékenységének megváltó erejében.
Ahogy fölébredt, egy csapat szenvtelen ábrázatú bennszülött gyűrűjében találta magát, akik készen állottak, hogy oltárukon őt föláldozzák, mely oltár úgy tetszett Bartolomé előtt, akár valami nyoszolya, melyben távol a félelmeitől, sorsától, önmagától, végre megpihenhet.
Háromesztendei ott-tartozkodása alatt közepes szinten elsajátította a helyi nyelveket.
Tett egy kísérletet. Mondott néhány szót, és meg is értették.
Akkor támadt egy ötlete, melyet tehetségéhez, egyetemes műveltségéhez, kínkeserves Arisztotelész-tanulmányaihoz igazán méltónak talált. Eszébe jutott, hogy azon a napon teljes napfogyatkozás várható. S a lelke legmélyén azt remélte, hogy emez ismeret birtokában rászedi majd a fenyegetőit, és megmenti az életét.
- Ha megölnétek - fordult hozzájuk -, én akkor is elérem, hogy elsötétüljön a nap odafent.
A bennszülöttek merőn bámultak rá, Bartolomé pedig hitetlenkedést látott a szemükben.
Azután sebtében összeültek tanácskozni, ő meg bizakodón, ám nem csekély közönnyel várakozott.

Két óra múltán fráter Bartolomé Arrazola szívéből csordogált a vér az áldozati oltárra
( mely a megfogyatkozott nap elhomályosult fényében csillogott), s közben az egyik
bennszülött egyforma hangon, sietség nélkül, egymás után, végeérhetetlenül sorolta az évet, hónapot és napot, amikorra teljes nap- és holdfogyatkozás várható, s amit a maja közösség csillagászai Arisztotelész nagybecsű segítsége nélkül is rég tudtak már, föl is jegyezték valamennyit a kódexeikben.

(fordította Pávai Patak Márta)
MILU Creative Commons License 2009.11.06 0 0 992
Amerikában van a városok városa New York. Amikor 1500 körül a Spanyolok betörtek az Újvilágba, már volt ott két, az akkori fogalmak szerint óriásváros;Tenochtitlán és Cuzco .Ezzel szemben 1800 táján csak egyetlen nagyváros létzett az egész kettős kontinensen. Potosínak hívták, és ma már alig tud róla valaki. Thomas Jefferson azt mondta: " Ha nagyvárosokba tömörülünk, mint Európa lakosai, mi is romlottakká válunk, akárcsak ők, és kiirtjuk egymást, éppúgy, mint az európaiak. "

Wolf Schneider: Városok Urtól Utópiáig
Gondolat 1973



ilang_ Creative Commons License 2009.10.31 0 0 991
http://www.filmklubszov.hu/index.nof?o=0&nyelvid=1&k1=51&k2=98 -
Elővette hát belső zsebéből a ceruzával (szintén kockás papírra) írt vázlatot, s egy pillantással átfutotta.
  A vázlat ott hever közvetlenül a lámpa mellett. A láng tarajosan lobog, lilás magjából bomlik ki piros, majd sárgásfehér szirommá. A lámpaüveg kormos, a korom körül pedig ezüstös hártya tűnik elő, mint a megvakult tükrön. A láng csipkés taraja finoman sustorog a csendben. Az idő sustorgása.
  Egy pillanatra letette a tollat. Újságpapír itatós gyanánt. A postagalambokról szóló nyomtatott tudósításon* megjelentek a levél első sorai, úgy, mintha tükörben látszanának, mintha héberül írták volna.

  *Ha a galambot repülőgépből dobják ki, nem találja fel magát mindjárt. Azok a példányok, amelyeknek már vannak ilyen irányú tapasztalataik, úgy hullnak alá, mint a kő, mindaddig, amíg túl nem kerülnek a légörvényeken. A tapasztalatlanok azonban mindjárt repülni próbálnak. Ennek következtében a szél úgy dobálja őket, mint a viharos tenger a hajót, ezért a galamb egy ideig keringeni kénytelen, addig, amíg nem tér magához, s amíg nem találja meg a helyes repülési irányt, amely céljához vezeti.

(...)

Freud főorvos úr agyveleje. Fagyos, kocsonyás húsdarab, úgyszólván teljesen ép állapotban, mint az az egészben feltálalt bárányvelő (Bécs, 1930, Danubius étterem). A hernyótalpas bakancsoktól és szöges cipőktől letaposott hó mintha éppen csak az agyvelő körül olvadt volna meg egy kissé, amelyen tisztán látszottak a dióbélre emlékeztető agytekervények meg a hajszálerek pirosló cérnaszálai. Így hevert ott, a Miletić és a Görög iskola utca sarkán, s hallottam, amikor mondta is valaki, kié volt az a koponya, amelyhez tartozott. Freud kórházi főorvos úr agya hevert tehát ott, azon a kis hószigeten, a hóban kitaposott két csapás közt, egy ember intelligenciája világosan kiemelve a koponya csonthéjából, mint a kagylót szokták a smaragd csillogású, kemény héjazatból: lüktető, kocsonyás massza a hóban, mint valami hűtőszekrényben, de (mivel tudtam, kié volt) nem úgy, üvegtálban, mint az idiótáké, hanem mint a zseniké, féltő gonddal megőrizve, tartósítva a természet inkubátorában, hogy ott (ebben az inkubátorban) - miután megszabadult a test nyűgétől - megszülessen a gondolatnak egy sötét gyöngyszeme, amely végre anyagi formát öltött, kristállyá nemesedett.

(...)


-
fordította: Borbély János

/Danilo Kiš Fövenyóra - Európa Könyvkiadó, 2007/

***
ITT is.
Barhan Creative Commons License 2009.10.27 0 0 990
 
 
 
 
 
 
 
 
Weöres Sándor
ELSŐ EMBERPÁR


            „Kelj fel, Kukszu
kelj, Kukszu, Kukszu, kelj fel,
vessződdel verd meg a fákat!"

            „Nem kelek fel, Szibbabi, nem kelek fel,
forró sárban hever a fejem, csukott a szemem,
arcom az égnek fordul,
nem fogok vesszőt kezembe, Szibbabi, nem kelek fel,
küldök rád véresőt,
én itt maradok."

            Szibbabi indult,
mikor a tóhoz ért,
felemelte kötényét.

            „Tó békája, fogj vesszőt,
verd meg a fákat!"

            „Nem verem meg, Szibbabi, nem verem meg,
van nekem hozzám való párom,
elbújunk az éhes madár elől,
nagy szunyogot eszünk naponta."

            Szibbabi leeresztette kötényét,
utolérte a véreső.

            Szólt a béka szelid mosollyal:
            „Tavon túl, hegyen túl
tizenkét nagyköldökü isten
a gyümölcsöt szereti,
a zsírral készült pépet szereti, ölükben csecsemőt tartanak,
medencecsontjukban tartják a világot,
medencecsontjukban felül az eget, alul a földet,
köztük a víz fel-le jár."

            Indult Szibbabi
a tó mellett, hogy a hegyhez érne,
a hegyen át, hogy a tizenkét istenhez érne.
Mikor a tavat maga mögött hagyta,
feje levált nyakáról,
hátra-gurult a tóba.
Mikor a hegyet elérte,
derékban levált a törzse,
két karjával együtt ott maradt.
Mikor a tizenkét istenhez jutott,
levált a két lába.

            Szólt a tizenkét isten szelid mosollyal:
            „Te derékon aluli
te lábon fölüli,
te bőrzacskó, aki Szibbabi voltál,
hagyjon el téged a véreső,
zárulj szorosra,
mint a héj, ha magot érlel,
és mikor a fény újra megtelt,
lapulj össze, vesd ki vemhedet,
legyél száraz repedezett bőr,
a te vemhed Kukszu legyen."

            Kukszu fekszik a forró sárban,
feje iszapban, lába sás közt,
arca az égnek fordul,
nem küld többé Szibbabi testére véresőt,
erős hangon sír, mint a csecsemő,
várja a telt fényt, a telt fényt várja,
telt fény nincs soha többé.

 

1941- 1945

ilang_ Creative Commons License 2009.10.12 0 0 989

Elrontottam.

"A beszéd miatt tápláljuk azt az illúziót, hogy az emberek szabadok..." (Cioran)

Előzmény: ilang_ (987)
ilang_ Creative Commons License 2009.10.11 0 0 988
A vak Sámsont Hevesi András fordította.
Előzmény: ilang_ (987)
ilang_ Creative Commons License 2009.10.11 0 0 987

-
"A beszéd miatt tápláljuk azt az illúziót, hogy szabadok vagyuk..." (Cioran)

/Forrás: Darvasi László A világ legboldogabb zenekara - Magvető, 2005/

*
... (Figyeljük meg, hogy kilencvenkilenc százalékban valamennyien pacifisták vagyunk. Vállaljuk a hegyi beszédet, feltéve, hogy megengedik nekünk, hogy a mi külön egy százalék kivételünkben Timur Lenk vagy Napóleon szerepét játsszuk, színtiszta béke legyen mindaddig, amíg meg nem kapjuk a hozzánk illő háborút. Az eredmény: minden ember egy másik ember kivételesen megengedett háborúságának a kiszemelt áldozata. A pacifizmus kilencvenkilenc százalékban csak másképp nevezett militarizmus. Ha békét akarunk, akkor százszázalékos pacifizmusra van szükségünk.) ...

/Aldous Huxley A vak Sámson - Európa Könyvkiadó, 1972/
-

Barhan Creative Commons License 2009.10.10 0 0 986

a hazátlanságról és a gyíkbőr cipőről

 

 

 

és egy vallomás:

 

Herta Müller: Német kisebbségi családban születtem Romániában. Tizenöt éves koromig egy kis eldugott bánáti faluban éltem, körülbelül 30 kilométerre Temesvártól, ahonnan még aszfaltozott út sem vezetett a városba. Az én falumban csak németek éltek. A környéken sok kisebbség élt egymás mellett. A nagypapám átjárt sakkozni egy másik faluba, Végvárra, ott csak magyarok laktak. A közelünkben volt egy szlovák falu, Vukova, meg egy román falu, Duboz, de a különböző falvak lakói nem keveredtek, nem érintkeztek egymással. Legfeljebb akkor jártunk a szomszédos falvakban, ha tudtuk, valamilyen ünnep van, akkor megnéztük, "mit csinálnak amazok". Tizenöt éves voltam, amikor - elvégezve a falusi iskolában a nyolc osztályt - bekerültem a városba, a gimnáziumba. Mindig az volt a benyomásom, hogy ha radikális helyváltoztatásra kényszerültem, egyfajta törést éltem át - az volt mindig a kérdés, hogyan állom meg a helyemet az új helyzetben. A gimnázium akkor számomra két szempontból is törést jelentett: a helyi nyelvjárást fel kellett cserélnem a városi németre, a hochdeutschra, és aztán a román nyelv is új volt, én ugyanis addig nem beszéltem románul. Ezért akkoriban gyakran álltam értetlenül a helyzetek elott, amelyekbe kerültem. Romániában egyébként az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt, természetesen a német kisebbségben is. A mi esetükben ezt még tetézte a náci múlt, amitol nem határolódtunk el, nem is foglalkozott vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével. Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a győzedelmes szovjet-hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napjában volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: "Ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk?". Így aztán ezek a kérdések mindvégig ott lappangtak a felszín alatt. Ráadásul ott volt még a sokféle eloítélet: például a románok lusták és koszosak, a magyarok hirtelen haragúak, vagyis mindenkisebbségnek megvoltak a maga kliséi... Mi természetesen jók voltunk: szorgalmasak, tiszták, rendesek... Amikor aztán bekerültem a városba, román barátokat szereztem és elmentem hozzájuk, azt gondoltam: "Uramisten, hisz ezeknél nagyobb tisztaság van, mint minálunk! Hogyhogy? Hogyhogy ilyen tiszták ezek?" És attól kezdve már semmi sem volt érvényes, az egész neveltetésem hirtelen nem ért már semmit. Csak 30 kilométerre voltam az otthonomtól, és az egész nem ért már semmit! És akkor neki kellett látnom, hogy újra összerakjam magamnak a világot, mindabból, amit látok, azokból a véleményekbol, amelyeket magam alakítottam ki magamnak a világról. Ezt életem során késobb még egyszer át kellett élnem, nagyjából ugyanez ismétlodött meg, amikor elhagytam Romániát, és Németországba kerültem. Már elmúltam harmincéves, és bárminden német szót értettem, Németországban gyakran mégsem értettem a helyzeteket. És aztán arra is rájöttem, hogy a nyelv, ez az úgynevezett közös nyelv csak az egyik síkját jelenti a megértésnek, mert a helyzetek sokkal több dologból állnak össze, és ha az ember a többit nem érti, akkor a nyelv önmagában - a szó szerinti megértés - nem sokat segít, és az ember kívül marad, ha nem érti a helyzetet. Németországban például eleinte nem értettem, hogy valami humoros-e - a német humor elég fura -, nem tudtam megkülönböztetni a humort a gonoszkodástól. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy valami szándékosan gonosz, vagy csak akaratlanul az, nem éreztem, mihez hogyan kell viszonyulnom. Ez teljesen elbizonytalanított. Aztán a szavakat is mind új tartalmakkal kellett megtölteni... Akkor azt gondoltam, milyen hülye dolog ez, hiszen újra kellene tanulnom a szavakat, meg kellene tanulnom a nyelvet, amit addig is beszéltem, de nem tudom újratanulni, mert már tudom. Ez gyakran összezavart és nagyon elbizonytalanított. (...)

Utólag gyakran azt kívántam, bárcsak sose jöttem volna el. Akkor tudtam, hogy mennem kell, és az okok is nyilvánvalóak voltak, de például ha most itt Budapesten a körúton sétálok és látom az embereket, akkor öszszeszorul a szívem, mert azért az mégiscsak valami, ha otthon maradt az ember. Tavaly Szlovéniában voltam, és ott is ezt éreztem: talán a legszebb dolog a világon, ha egy diktatúra véget ér, és az ember otthon van a saját országában, és végre azt mondhatja, amit korábban nem volt szabad. De ha egyszer már elment az ember, akkor nem térhet vissza úgy, mintha el sem ment volna. Én elmentem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nos, azt hiszem, az emberek azt gondolják, hogy az írás a beszéd egyik formája, ami a papíron történik.

Én írás közben nem érzem, hogy a papíron beszélek. Inkább az az érzésem, mintha csendben, magammal beszélnék.

Az idős emberek beszélgetnek gyakran saját magukkal, ha azt hiszik, hogy egyedül vannak, és nem figyel rájuk senki.

Ez a magánytól is van, akik egyedül élnek, azok is így beszélgetnek önmagukkal, valószínűleg nem is lehet másképp, ebben a helyzetben az ember magával kezd beszélgetni, mintha megkettőződött volna... És így is van, hisz magaddal vagy együtt, ha egyedül vagy.

Szóval számomra az írás valami ilyesmi, aminek több köze van a hallgatáshoz, mint a beszédhez. Valaminek az elhallgatásához...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Köszönöm annak az embernek, aki jó pár éve megismertett az íróval.

Előzmény: ilang_ (984)
dolna Creative Commons License 2009.10.02 0 0 985

 

Kányádi Sándor: Legenda Brancusi Végtelen oszlopáról


Ment a Fő utcán az alkonyatban,
hegyek ballagtak balján, kísérték,
s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal,
megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag.
Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is,
csak úgy a szakállába.
Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen
akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával
rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment
és furulyált. Mindig ugyanazt fújta,
valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert,
ő is ismerte, még gyermekkorából.
Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta,
ha már az utcák úgyis váltakoznak.
Mosolygott az egyszerű bölcsességen,
és vett egy furulyát, ki is próbálta;
műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig,
majd zsebre tette a zeneszerszámot.
Ment tovább, vitte fülében a dalocskát;
az édesanyja jutott eszébe róla:
papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten.
Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba.
Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta,
hol épp a minapiban járt s ahol
hiába kereste a régi játszótársakat, akiket
a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen
földbe temette őket a háború?...
Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig
ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa,
talán az lehetne méltó emlék...
S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt
a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt
fölkapta fejét - a hegyek is hátrább hőköltek -, és
a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével
az Oszlopot.

 

1964

 

***

 

Jancsik Pál: Sorok Brâncuşi
Végtelen oszlopára


Hát ilyen a művészet,
ilyen egyszerű, ilyen hihetetlen.
Tagadod az egészet,
És el nem hinned mégis lehetetlen.
Végtelen ez az oszlop?
Hisz látod a végét s az alját.
De folytatódni ott fog
benned, ahol épp abbahagyták.
A gondolat s a ritmus
ismétlődik szívós szabályban.
Valami ősi rítus
örök dolgok között a tájban.
Az indulat s a szellem
karcsú, kemény formába fogva,
a vég hatalma ellen,
a végtelen halált tapodva,
kezessé kényszerítve,
s a puszta teret életessé,
így emberiesítve
a világot s így téve szebbé.
Dőlhet a karcsú oszlop,
és meghalhat az egyes ember,
végtelen vágya ott fog
lüktetni örök szerelemmel.

 

***

 

A végtelen oszlop

 

 

A csend asztala

 

 

A csók kapuja

 

 

 

Constantin Brâncuşi román szobrász
/1876-1957/

 

1938-ban fejezte be I. világháborús emlékművét Zsilvásárhelyen.
A csend asztala, A csók kapuja és A végtelen oszlop
azoknak a román polgári személyeknek állít emléket,
akik 1916-ban szembeszálltak a német megszállással.

 

ilang_ Creative Commons License 2009.09.27 0 0 984

-
Ahmatova és Brodszkij Az én nemzedékemet nem fenyegeti a visszatérés szomorúsága - nincs hova visszamennünk. Néha úgy tűnik, csak beülök egy autóba, és elindulok Pavlovszkba, a pályaudvar megnyitásának a napjaiba (akkoriban olyan sivárak és levegőtlenek voltak a parkok), azokra a helyekre, ahol egy vigasztalan árny keres engem, de aztán eszembe jut, hogy ez lehetetlen, hogy nem kell berontani (ráadásul egy benzines bádogdobozban) az emlékezet lakóházába, hogy semmit nem fogok meglátni, hogy csak letörlöm azt, amit most olyan tisztán látok.

*

Ami általában az emlékiratokat illeti, figyelmeztetem az olvasót, hogy azok húsz százaléka így vagy úgy hamisítvány. Az egyenes beszéd önkényes bevezetését büntetendő cselekedetnek kell tekinteni, mert az emlékiratokból könnyűszerrel átvándorol a tekintélyes irodalomtudományi munkákba és az életrajzokba. A folyamatosság szintén csalás. Az emberi emlékezet úgy van felépítve, hogy, mint a fényszóró, egyes pillanatokat megvilágít, körülöttük pedig áthatolhatatlan homályt hagy. Kiváló emlékezőtehetségű ember is felejthet, és feltétlenül el is felejt dolgokat.

*

Köztudott, hogy mindenki, aki elhagyja Oroszországot, az utolsó napját viszi magával. Nemrég újra meggyőződhettem erről, olvasva Di Sarra30 cikkét magamról. Azt írja, hogy a verseim, úgy, ahogy vannak, Kuzmin költészetéből erednek. Már körülbelül negyvenöt éve senki nem gondolja így. De Vjacseszlav Ivanov, aki 1912-ben távozott örökre Pétervárról, olyan elképzelést vitt rólam magával, amely valahogy Kuzminhoz fűződik, és csak azért, mert Kuzmin írta az előszót az Esté-hez (1912). Ez volt az utolsó, amire Vjacseszlav Ivanov vissza tudott emlékezni, és természetes, hogy Kuzmin-tanítványként mutatott be. Ilyenformán összeállt belőlem egy lény, aki félig a hasonmásom, félig pedig egyik végleges átváltozásom, és aki békésen leélte valakinek a képzeletében mindezeket az évtizedeket, és semmiféle kapcsolatba nem került velem, az igazi sorsommal stb.
Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hány ilyen hasonmásunk vagy átváltozásunk bolyong a világban, és milyen lesz ezeknek a végleges szerepük.

30Az olasz Ahmatova-kötet (1951, Firenze) előszava
*

Sosztakovics balettszvitjéből hallgattam a szitakötő-keringőt. Maga a csoda. Úgy tetszik, maga a megtestesült elegancia. Meg lehet-e vajon a szóval is csinálni azt, amit a hanggal?
-
fordította: Kónya Lilla

/Anna Ahmatova Prózai írások - Európa Könyvkiadó, 1989/

***

„Életemben egy boldog pillanatom nem volt" – Sosztakovics vallja ezt a Testamentumában (Testamentum. Dmitrij Sosztakovics emlékei Szolomon Volkov szerkesztésében. Európa, 1997). Azért nem lehetett egyetlen boldog pillanata sem, mert állandó félelemben élt, és ebből táplálkozó megfeleléskényszer hajtotta. Egyszerre volt avantgárd újító és a sztálini rendszer kegyeltje. Az idézett könyv megjelenésekor Bán Zoltán András egy rádióbeszélgetésben röviden összefoglalta az okokat és következményeket: „Nézzük a pályáját. Elindult félig-meddig avantgárd zeneszerzőként rendkívül fiatalon, hiszen tizennyolc éves korában mutatták be az első szimfóniáját. Utána megírta Az orr című, állítom, hogy abszolút zseniális operáját Gogol novellájából, és aztán a Kisvárosi Lady Macbeth című operát, ami szintén fantasztikus. Mindkét darab a század legfontosabb operái közé tartozik. Ekkor még nem volt harminc-éves. Tehát elkezdte építeni a maga abszolút zseniális pályáját, és akkor 1937-ben megjelent a Pravdában egy névtelen cikk, amiről Sosztakovics azt állítja, hogy megváltoztatta az életét. Igaza volt. Zene helyett káosz, így szólt a cikk címe, és a Kisvárosi Lady Macbethet tiporta a sárba. És tíz nap múlva megjelent még egy írás, amelyben azt mondták, hogy amit Sosztakovics csinál, az veszélyes játék, amelynek rossz vége lehet. Tudjuk, hogy mit jelentett a harmincas években az ilyen figyelmeztetés. Ettől kezdve Sosztakovics zeneszerzői pályája megtört, és ahelyett hogy a század legnagyobb zeneszerzői közé került volna, mint ahogy erre igen komoly esélye volt, mostantól valamiféle kettősség jellemzi a műveit. És valami görcsös igyekezet a megfelelésre. Konkrétabban szólva: a 15. szimfónia utolsó tételén belül megtalálhatók a fiatalkori korszakára emlékeztető nagyszerű avantgárd ötletek, ütőhangszeres színek, szenvedélyes expresszív kitörések és két ütemmel később a lehető leglaposabb posztromantikus, szovjetmód forradalmi-romantikus, nyúlósan poszt-brahmsi, poszt-mahleri megoldások. Tehát egy tételen belül is észlelhető az iszonyatos tépettség. [...] Ez skizofrénia. Egyrészt nem is tudom, hány Sztálin-díjat kapott, másrészt voltaképpen eltiport avantgardista volt egész életében.

Forrás: /http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=16660&catid=1:archivum&Itemid=7%20---%20skizofrén/

*

100 éve született Sosztakovics.

 

 

Egy populáris keringő

-

ilang_ Creative Commons License 2009.09.27 0 0 983

Szia, Barhan!:-)

200 km? Remélem, pihentél azóta egy jót! Gondolom, izomlázad nincs, de ekkora távon azért derekasan helyt kell állni. Rákerestem a térképen és a guglin is képileg, merre jártál. Szép élményekkel lettél gazdagabb!

"Oravecz nincs egyedül kétségeivel."
Igen, de az igazi gond a Sehon lehet.
Van egy ismerősöm, 1991-ben találkoztunk először. Tulajdonképpen három mondatban összefoglalhatnám az eddigi életútját, de abban szerepelne hat ország és öt nép neve.

Suzy the Butcher [minden mellékmotoszkát csírájában elfojtottam:-)] fotói tetszettek. Ennek ellenére nem fogom megtekinteni élőben a kiállítását, mert életkoromnál és külsőmnél fogva valószínűleg kirínék onnan.
Ugyanakkor érdekel ez a szubkultúra.
A goth életérzés volt, van, és valószínűleg lesz is.

Gothic 1986

Előzmény: Barhan (982)
Barhan Creative Commons License 2009.09.25 0 0 982

Szeretettel ajánlom ennek a "pofátlanul" fiatal és nagyon tehetséges embernek az alkotásait:

 

Itt.

 

 

Szia Ilang.

 

Egy bő hétig (kb 200km) gyalogoltam a Gömör-Tornai karszton, sem kocsi, sem tömeg(közlekedés).:)

 

Szádvár, Szádelő (félelmetesen szép), Jablonca, Buzgó- és a Gombaszögi-barlang,

Torna vára ( Tornai vértőt nem találtam... mert az ilyenkor már nincs is:), az Áj-völgyi

vízesések, és Derenk... de erről a helyről majd máskor.

Egy egész napot elüldögéltem, nézelődtem ott.

Számomra nagyon sokat jelentett az ittlét, óhatatlanul a bukovinai csángók

kálváriája jutott eszembe, és mennyi minden, még.

 

 Szép napot kívánok.

 

(Otthon? vagy Itthon? Oravecz nincs egyedül kétségeivel.)

Előzmény: ilang_ (977)
ilang_ Creative Commons License 2009.09.13 0 0 981

Most keresem a szerszámot, és elásom magam. Szóval, Coenek ők, na!

Előzmény: ilang_ (979)
ilang_ Creative Commons License 2009.09.13 0 0 980
-
Oravecz Imre: DONNA JUNE EWING FÉNYKÉPE

Fekete-fehér felvétel,
apám iratai közt találtam halála után abban az íróasztalfiókban,
melyet mindig zárva tartott,
fiatal lány áll rajta jobbján egy fekete autóval,

fejét enyhén előre dönti,
és dús szemöldökű szemével kissé felülről néz,
mintha a gép valahol lent lenne,
mintha a fényképező személy guggolna,

haja rövid, sima,
és csak lent, a füle táján csavarodik vissza hullámokban,
bal oldalt van kettéválasztva,
és jobb oldalon, a fejtető szélén nagy, fehér csat fogja össze,

orra szabályos,
átlósan két árkocska fut le mellőle,
és elvész a pofacsontok alatt,
szája széles, húsos, érzéki,
álla kerek,

világos, testhez álló, vékony, rövidujjú, galléros pulóvert visel,
melyet kinyomnak még fejlődésben lévő, kerek, kis mellei,
a gallért alul, a szegycsont vonalában alig kivehető brossféle díszíti,
valamilyen színes, alul bő, egyszerű szövetszoknya van rajta,
mely közvetlenül a térde alatt végződik,

lábán lapos sarkú, pántos cipő,
bal lábát a jobb elé helyezte,
melyen testsúlya nyugszik,
így azt nem látni,
eldönthetetlen, hogy húzott-e harisnyát,

feltűnően nagyok a kezei,
egymásra téve lógatja őket az öle előtt, a szemérme magasságában,
és benyomja velük a szoknyáját,
és ezzel akaratlanul még jobban kiemeli a has izgató ívét,
mely szinte párhuzamos kiálló tomporával,

tekintete szelíd, de kissé lemondó, kétkedő,
mintha érte volna már valami csalódás,
mintha nem volna elég önbizalma,
és fogalma sem lenne róla,
hogy vonzó és kívánatos,

de az is lehet, hogy szégyellős,
és nem szívesen mutogatja magát,
bizonyára sokáig ellenállt,
míg végül úgy adta be a derekát,
hogy nem győzték meg a lépés helyességéről,
csupán a rábeszélő kedvéért hagyta magát levetetni,

nem valószínű, hogy tudatosult benne,
de nem egyedüli témája a képnek,
rajta kívül nagy tömegével még ott a kocsi, egy körülbelül 36-os évjáratú Buick is,
azt is láttatni akarták,
azért állították őt úgy,
hogy ne takarja el,

talán az övé, talán a családjáé,
talán új, talán most vette az apja vagy egy közeli rokona használtan,
mentek vele egy kört,
aztán azt mondta neki,
hogy szálljanak ki, és megörökítette,

csak ügyetlenül tartotta a kamerát,
nem fogta be egészen az új szerzeményt,
és lemaradt a lökhárító egyik vége, az egyik sárvédő,
az egyik fényszóró negyede, a szélvédő széle és hátrább a jármű teljes jobb oldala,

a belváros, egy néptelen alley lehet a helyszín,
erre abból következtetni,
hogy a háttérben egy többemeletes üzletféle tűzfala magasodik,
előtte villanyoszlop transzformátorral és sok-sok vízszintes és függőleges vezetékkel,
a lány előtt egy hajlott csatornafedél a burkolatlan földön,
a háta mögött pedig egy alacsonyabb, raktárszerű épület, a háttértűzfalra merőleges, fugázott műkőfala,
mely befejezetlenül maradhatott,
mert a lapos tetőt tartó kiálló gerendák közt hatalmas hézagok tátonganak,

a Nap az előtér irányából süt és oldalvást,
de a felvétel készítője mögött, valamivel hátrább is ház lehet,
mert elfogja a fényt az előtér és kocsi egy része elől,
és a lány altestét combtő tájéktól lefelé sötétebbre változtatja egy árnyalattal,

csak a felsőtestét érik akadálytalanul a napsugarak,
és a mögötte húzódó kopár, csúnya falat,
melyhez olyan közel van,
hogy jóformán elfedi a tulajdon árnyékát,

a kép hátoldalán semmi támpont, név vagy évszám,
de csak Donna June Ewing lehet ez a lány,
kinek nevét apám többször beleírta a fizikakönyvébe,

könnyű ruházatából ítélve nyár az évszak,
és talán éppen az az év,
mikor ő is elvégezte a senior high school-t,
és college-ba készült,
vagy ez volt az utolsó igazi vakációja,
mert úgy döntött, 
hogy nem tanul tovább,
hanem ősztől állást vállal, titkárnő lesz valami cégnél, vagy valami ilyesmi,

azon az estén adhatta apámnak,
mikor utoljára találkoztak, hogy elbúcsúzzanak,
mielőtt apám visszaindul Európába,

vagy esetleg előbb kapta tőle,
mikor egy osztályba kerültek,
és megtetszettek egymásnak,

vagy valami más alkalommal jutott hozzá,
minden különleges, rendkívüli ok nélkül.
-
/Oravecz Imre Halászóember - Jelenkor Kiadó, 2006/
ilang_ Creative Commons License 2009.09.13 0 0 979

A cikket nem találtam. Riport volt valamelyik filmrendezővel - mintha a Cohen-fivérek egyike lett volna, de nem merek rá megesküdni -, s a kérdező megemlítette, hogy gyakran kárhoztatják a filmjeit a sok vér, erőszak, kegyetlenség miatt. A válaszában visszautasította, hogy mindez öncélú volna, és frappánsan megindokolta, mire föl mindez. Mivel nem szeretek senki szájába olyan szavakat adni, melyek nem onnan pottyantak ki, majd pótlom, ha rábukkanok.
Viszont van forrása annak, hogy mit mondott Ethan Cohen, mikor átvette az egyik szobrot a Nem vénnek való vidék c. filmért. Megköszönte a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának, hogy “hagyják őket játszani a homokozó sarkában”.
Jópofa:-)


**
Jane Alexander The Butcher Boys    1985-86 Egy, a világ híres múzeumait bemutató könyvben bukkantam rá Jane Alexander munkájára. Ugyanitt szerepel Ronald Harrison The Black Christ c. 1962-es festménye. Mind az alkotó, mind a festmény élete érdekesen alakul.

**
Eredetileg Miguel Hernández-verseket szántam ide (García Lorca, bika, erőszakos halál stb. miatt), de most nem fog menni.

 

**


Sebaj, van máááásik!:-)

Előzmény: ilang_ (967)
Kannus Creative Commons License 2009.09.13 0 0 978
20 éve (1989. 09. 13.) halt meg Ratkó József költő. 
 
 
Ratkó József
IGYEKVŐ

Igyekvő koraőszi Nap,
győznöd kell még erővel, fénnyel.
A szőlőtőkék tőgyei
hadd dagadjanak.
Feléd fordul a napraforgó,
szégyene, sárga csillaga lángol –
tégy igazat!
A hideglelős kukoricaszárak
ne borzongjanak.
Szél legel egy fához kikötve;
oldd el –
hadd húzzon ördögszekeret.
A hajnal sápadt szájaszélét pirosítsd!
Fegyvertelenek
vagyunk; a havat köpködő,
fagyot fúvó sárkánnyal majd
vitézül verekedj!


Csóválja ágát a bokor,
meglapul, reszket boldogan.
Szeretne játszani velem,
mert én is gazdátlan vagyok.

Szájába fogja a szelet,
elejti, utána kap.
Rám néz okos kökényszemével,
megszagol, kezemre nyalint.

De most nincs kedvem játszani.
Homlokom megkövesedett;
szemem, mint régi szobroké,
nézi az időt s könnyezik.


 Forrás: Szép versek 1968

ilang_ Creative Commons License 2009.09.13 0 0 977
-
Oravecz Imre: HOVA?

Pesten idegen vagyok.
Szajlán csak a halottak várnak.
Hova menjek?
-
/Oravecz Imre Halászóember - Jelenkor Kiadó, 2006/

:-)
Előzmény: Barhan (976)
Barhan Creative Commons License 2009.09.13 0 0 976

Hová elindultam, oda megérkeztem,:)

 

Sajnos ismerősökkel, barátokkal nem találkoztam, sem Pesten, sem Aggteleken.

Előzmény: ilang_ (971)
Barhan Creative Commons License 2009.09.13 0 0 975

Tökéletes, pontos gondolatok.

Nagyon tetszik, mert igaznak vélem.

Köszönöm.

 

"A világ van, rossz és irreális. Isten nincs, jó és reális"

 

 Simone Weil

Előzmény: MILU (974)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!