Keresés

Hitvalló Theophanésznak a Kaszpi-kapukat 813 előtt ostromló türkjeiben Moravcsik, Szűcs Jenő, Bóna és mások a Kozár Birodalom egyik népét látják, sőt az említett régész összeköti ezeket a Nikolaosz Müsztikosz pátriárka által 924-ben említett türkökkel, akik immáron beköltöztek a Kárpát-medencébe. Csak Kristó Gyula fogalmaz meg ezekkel a logikus meglátásokkal szemben különvéleményt: "Valójában mindössze arról van szó, hogy a kazároknak nevezett türkök a IX. század elején Konstantinápolytól keletre (Kazáriában), a X. század elején pedig a szin­tén türk néven emlegetett magyarok a császárvárostól nyugatra (a Kárpát-medencében) éltek. Egymástól száz év távolságra alkotó két szerző két, egymástól független utalását aligha szabad egymással szoros, lényegi kapcsolatba hozni. Ebből a 813 előtti adatból tehát nem következik, hogy a magyarok már ekkor jelen lettek volna a Dontól nyugatra eső régióban."

Martine Robbeets

Belief or Argument? - The Classification of the Japanese Language

 

PDF

Alekper Alekperov (Asszerbeidsáni Egyetem):

 

"By the opinion of R. Fray, this people was speaking the Persian language [49], where as under the opinion of I. M, Dyakonov in IX--in the second half of VIII c. of B. C. native population of Parsua was not Iranian languages [50]. Presumably first Indoiranians have appeared in the Near East in first half of II thousand years of B. C. [51]. The last researches of J. B. Jusifov show, that tribes of III thousand years of B. C. known under the name su, turukki, lullubei. They had different names in country Aratta that was situated near Lake Urmia, and belonged to Turkic ethnic language group [52].

 

43. R. Fray: ibid., p. 77.

44. I. M. Dyakonov: ibid., p. 194.

45. E. A. Grantovskiy: ibid., p. 21.

52. Y. B. Yusifov: Ranniye kontakti Mesopotamii (Priurmiyskaya zona) //Vestnik drevney istorii / VDI/. 1987, № 1, p. 33."

Kök-türk páncélos lovagok

Thúry József

 

A közép-ázsiai török irodalom

 

MTA, Bp., 1904

Thúry József

 

A közép-ázsiai török nyelv ismertetései

 

MTA, Bp., 1906

Feridun M. Emecen

 

Egy régi imágó újbóli felfedezése: Oguz hagyomány és Közép-Ázsia ismerete az első oszmán krónikákban

 

Aetas 1999/4

 

 

Az egyetemes török történelem legfontosabb kérdései közé tartozik annak a megfogalmazása, hogy a Közép-Ázsiából Európáig és Elő-Ázsiáig terjedő földrajzi környezetben létrejött török államok a történelem folyamán kapcsolatban voltak-e egymással, rendelkeztek-e egymásról ismeretekkel, vagyis a történelmi hagyományokban ezen kapcsolatok és a származás hogyan került megfogalmazásra. Amennyire tagadhatatlan korunkban az ilyen típusú ismeretek integrálódásának fontossága, ugyanígy lényeges ez a kérdésfeltevés az azonos történelmi korokban létező és széles földrajzi térségekre szétterülő török államokra vonatkoztatva is. E gondolatból kiindulva fontos történelmi problémaként kerül elénk, hogy a térségünkben 600 évig fennálló és Anatólia fennsíkjairól nyugatra Közép-Európáig, délen az Arab-félszigetig és Észak-Afrikáig, északra az orosz és ukrán sztyeppéig, Krímig és Kaukázusig terjedő, s ezáltal az emberiség legrégebben lakott területeit határozottan ellenőrzés alá vonó Oszmán Birodalom magasan iskolázott rétegei és történészei, amikor a saját eredetük kutatásával foglakoztak, milyen ismeretekre hagyatkoztak, hogyan különböztették meg a saját azonosságukat, avagy egyáltalán megfogalmazták-e ezt. Ez a helyzet, vagyis a nemzeti azonosságra való ráeszmélés a 19. század második felétől kezdve a teljesen eltérő etnikai és vallási alkotóelemekből felépített birodalom, az Oszmán Birodalom értelmiségét súlyos kétségekbe sodorta, miszerint az etnikai avagy pedig a vallási közösség azonosságát kell-e előtérbe helyezni. Az ebben a korszakban vadul lángoló viták azzal értek véget, hogy az Oszmán Birodalom felbomlása után megalakuló Török Köztársaság a nemzeti azonosság iránti elkötelezettségét hivatalosan kinyilatkoztatta. De ezen komoly vita légkörét, a nyugati kultúra befolyásának következtében, teljesen értelmetlen missziókeresés követte, mint például: „az ősi Elő-Ázsia és Anatólia történelmének birtokosává válni”, vagy pedig „méltóvá lenni arra, hogy az emberiség történetének irányt adjunk”, ami kulturális és politikai szakadást idézett elő. Az ezen célokból készült tudományos művek, amelyek a kor követelményeit szem előtt tartva az értékelés szándékával születtek, az Oszmán Birodalom történeti misszióját háttérbe szorították; az őshaza, Közép-Ázsia és az ősi Anatólia történelmi kapcsolatára vonatkozó témák kerültek előtérbe. Azzal együtt, hogy ezek a munkák valós alappal nem rendelkezvén, rövid idő múlva eltűntek a kor süllyesztőjében, annyiban mégis csak szerepet játszottak, hogy a közép-ázsiai hagyományok irányába mutató szellemi érdeklődést tudományos és metodikai megközelítéssel tovább élesztgették és fenntartották. Mindezek következtében a Közép-Ázsiából Anatólia fennsíkjáig húzódó folyamatos török történelem elmélete erős bizonyítékokkal alátámasztást nyert.

Ebben a helyzetben a 19. század második felétől kezdve mintegy az új felfogás létrejöttével a következő kérdések merültek fel: Megtalálható-e az oszmán történetírás mélységeiben ugyanez a visszhang? Az első oszmán szerzők saját államaik gyökereinek Közép-Ázsiához való kötődését milyen mértékben érzékelték? Amikor az első oszmán krónikák alapján a fenti kérdésekre választ keresünk, előzetes elképzeléseinkkel szemben, meglepő mértékben tárul fel előttünk ezen ismeretek egész sora.

Mint ismert, az oszmán bégség megalakulásának első időszaka, az anatóliai Szeldzsukok uralmának végét és az Ilhanidák hatalmának felívelő korszakát jelentő, a legteljesebb mértékben zavaros évekre tehető. A mongol nyomás alatt ezerszámra menekültek Ázsiából a sátoros türkmén/oguz törzsek Anatóliába, akik szokás szerint Nyugat-Anatóliában, a Bizánc határainál húzódó hegyvidékeken gyülekeztek.¹ Az oszmán bégség létrejötte pedig ennek a nem mindennapi fejlődésnek a következménye. Az első krónikák, amelyek az oszmán állam eredetével foglakoznak, a 15. századból, vagyis az alapítástól számítva 100-150 évvel későbbi időből származnak.² Ezek a források sok esetben egymással összefüggésben az eredet problematikája tárgyalásakor erős türkmén/oguz hagyományt mutatnak, és a bégség legitimációs alapját ebben az etnikai felépítésben keresik.³ Annak a kornak a gondolkodását és ideológiáját vetítik vissza a korai oszmán történelemre, amelyben íródtak, az állam alapításának idejét idealizálva tárgyalják, és ha a bennük foglaltakat koruk politikai–szociális felfogásába helyezve értékeljük, s ezzel a forrásokat⁴ komolyan kritika alá vetjük, azok tulajdonképpen alapvető bizonyítékokkal szolgálnak, és figyelemre méltó ismereteket tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy az oszmán uralkodóház és az azt megalkotó alapelemek mely népfajhoz köthetők. Mégsem lehet azt mondani, hogy határozott szándék húzódik meg e mögött.

Úgy értelmezhetjük ezt, hogy az átadott ismeretek a megszakítás nélküli török történelem természetes lefolyását tolmácsolják. Ebből következően a tárgyalt források anyagára úgy tekintünk, hogy azok irányt fognak mutatni a manapság oly széles földrajzi térségekre kiterjedt török államok történelmi alapjai általános vonásainak megvitatására – amelyeket pedig fentebb mint a török történelem legfontosabb kérdéseit említettünk – és a „folyamatos össztörök történelem” elképzelésére. A 15. század történetíróinak e témában írt műveiben lehetetlen bármiféle mesterséges ideológiát felfedezni. Ezek nem értelmezhetők a napjainkban oly gyakran felbukkanó „megalkotott történelemként” sem, inkább azt lehet mondani, hogy azon fáradozva kezdtek munkához, hogy az eseményt és a hozzá tartozó alapítási legendákat az eredeti folyamatukban mutassák be. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy ezen források lejegyzése az igencsak erős iszlám hagyományok meghonosodásának időszaka volt, az igen eltérő iszlám forrásokból származó eredettörténettel való összevetésekor felmerült annak a problémája, hogy az oszmánok eredetét miért a közép-ázsiai hagyományokban és az oguz törzsek között kutatták, s miért ilyen egyszerű leszármazást mutattak fel.

A továbbiakban annak bemutatásával foglalkozunk, hogy az első oszmán krónikák említett hagyománya hogyan, milyen formában került tolmácsolásra. A legkorábbi oszmán történeti munkaként ismert Ahmedi az oszmán dinasztiát mindenekelőtt az oguz törzshöz köti, közli az oguz törzs élén álló Gündüz Alp, Ertugrul és Gök Alp nevű előkelő bégek Konyából Szultánönübe menetelét, az első sejtmag létrejöttét, más egyéb részletezést azonban nem ad.⁵ Az ő művében olvasható először „oszmánik” formában a bégség neve. A török megnevezést pedig gyakran az etnikai viszonyok bemutatásának szándékával használja.⁶

A művét perzsául író Sükrullah pedig, aki II. Mehmed (1450-1480) korának történetírói közé tartozik, az oszmán történelmet Dzsingisz Kánnal kezdi. Kidomborítja, hogyan pusztította el Turkesztánt, Szamarkand felégetését, Belh⁷ elpusztítását, majd azt, hogy a fentiek miatt az oguz törzseknek el kellett hagyniuk hazájukat, és Anatólia irányába indultak el. Ily formában leírja az Oszmán bégség születése körülményeinek létrejöttét. A bégség megalapítójának, Oszmánnak az apját, Ertugrult Oguz egyik fiaként mutatja be. Sőt eközben arról is beszámol, hogy 1449-ben a korszak padisahja, II. Murád (1421-1451) őt magát a Karakojunlu Dzsihánsahhoz küldte, hogy hozza el Dzsihánsah egyik oguz történetét, amiből megtudta, hogy ők is rokonságban vannak az oszmán nemzetséggel.⁸ Ilyenformán Sükrullah határozottan összekapcsolja az Oszmán dinasztiát és az őt létrehozó türkmén népcsoportokat Közép-Ázsiával, s nyíltan tárgyalja az oguz törzsekhez való kötődéseket. Másik oldalról Jazidzsizádénak is fontos szerepe volt az oguz hagyományok erővel történő megvédésében, amikor Ibn Bibi híres művét törökre fordította, és a műhöz sok információt hozzáadott.⁹ Ebből a szempontból figyelemre méltó, hogy ismertette Rasidaddin listáját is, amely az oguz törzseket tartalmazza. Ez a tény alapvetően II. Murád korának történelmi és politikai viszonyaival hozható összefüggésbe. II. Murád ez idő tájt azon fáradozott, hogy Timur igencsak növekvő nyomásával szemben a többi türkmén bégséggel fenntartott kapcsolataiban makacsul az oguz-türkmén hagyományokat helyezze előtérbe.¹⁰ Azt állítják, hogy mind Jazidzsioglu, mind pedig Sükrullah ennek a politikai célnak a megvalósítását célozták. Ennek ellenére ezt mégsem szabad egy kitalált származástörténetként értelmezni, sokkal inkább az uralkodóház és az állam gyökerei bemutatásaként. Ha ez nem így lenne, akkor Ahmedi témára vonatkozó megállapításaival szemben, amelyeket ő egy politikai kényszerűségeket nélkülöző korban írt, eltéréseknek kellett volna mutatkozni. Azok a megállapítások pedig, amelyeket Jazidzsioglu és Sükrullah lefektetett, a későbbi oszmán történelemi művek számára is alaptételekké váltak, amely alkotások ezeket az ismereteket kiegészítették és a „történelmi állandóság” folyamatában és tudatában tartották.

Ezzel az első korszak végéhez ért, és az oszmán történeti hagyomány ebben a körben elfoglalta helyét. Az oszmán történetírás első törökül megírt standard műve Ásikpasazáde Tevárih-i Al-i Oszmánja (Az oszmán ház történetei) volt, amely az oszmán bégség eredetét egyszerű formában mutatta be, és a fentebb említett szerzők ismereteit nem ismételte meg. A szerző nagyjából a perzsa-arab háborúról és az arabok Bizánc és Perzsia feletti győzelméről számol be, továbbá – miközben arról emlékezik meg, hogy a perzsák a törököket a saját oldalukra állították, és az arabokat legyőzték – leírja, hogy a háború miatt a nomád törököknek el kellett távozniuk, Sülejmán sah a törökökkel és tatárokkal bevonult Anatóliába, felprédálta egész Anatóliát, Dzsáber¹¹ vára alatt utolérte a halál, majd az ezután szétváló türkmének az ő három fia vezetése alatt, akik közül az egyik Ertugrul bég volt, ismét beköltöztek Anatóliába.¹² Az író világosan annak a hagyományozásán fáradozott, hogy az Oszmán Birodalom legitim alapra helyezése végett az Anatóliában legendás hírnévnek örvendő Kutalmisoglu Szülejmán sah személyében az uralkodóház előkelő eredetét bemutassa, és a türkmének között még mindig emlékezetben élő Szülejmán sah genealógiájából származó előnyöket biztosítsa. Ennek elvégzésekor azonban az uralkodóház gyökereit szintén a közép-ázsiai hagyományokhoz kötötte. Másrészről azt is meg kell említenünk, hogy Ásikpasazáde az oszmán kifejezés helyett a török terminológiát használta. Nisandzsi Karamani Mehmed pasa, aki szintén II. Mehmed korszakának történetírói közül való, egy kicsit ugyan eltérő, de nagyon érdekes ismeretekről tudósít. Õ arról emlékezik meg, hogy miközben az Ilhanidák Bagdadot ostromolták, az előlük menekülő és Ahlat környékén letelepedő oszmán uralkodói dinasztia, amelyet Oguz kán fiához tartozónak mutat be, Kajik Alp vezetésével Anatólia belsejébe vonult.¹³

II. Bajezid (1480-1512) korszakában az oszmán történetírás a legtermékenyebb korszakát élte. Azon munkák mellett, melyeknek az írója ismert, jó néhány olyan is elkészült, melynek a szerzője ismeretlen, anonim.¹⁴ Ezen eredményeket áttekintve, vegyük kezünkbe a leghíresebbet azok közül, amelyeknek a szerzője ismert, Nesri Kitab-i Dzsihánnümáját (A világ bemutatására szolgáló könyv), amely eredetileg világtörténetnek volt tervezve. Nesri még a mű bevezetésében is azt hangsúlyozza, hogy szándéka „Oguz kántól kezdve az Oszmán Dinasztia történetének” a megírása. Érdekes, hogy a mű tervezetét a fentiek szellemében elkészítő szerző világosan kifejezi a Közép-Ázsiából eredő történelmi folyamatosságot. A török Oguz kán (Oguz Han-i Türki) fiaira vonatkozó részeket három egységbe tervezte rendezni: az első egységet Oguz kán fiai genealógiájának (Ensab-i Evlad-i Oðuz Han), a másodikat a rúmszeldzsuk szultánoknak (Selatin-i Selçukiyye-i Rumiyye), a harmadikat pedig az Oszmán-ház szultánjainak (Selatin-i Al-i Osman) szentelte. Nesri figyelemre méltó módon a Dzsejhun folyó és Kína közötti Turkesztánt említi a törökség őshazájának, székhelyük a Talasz nevű város volt, és nomád életmódot folytattak. Azzal, hogy Oguz kánt Karahan fiának (Karahanida származásúnak) mutatja be, iszlám motívumot is kölcsönöz a történetnek. Azt írja róla a szerző, hogy mivel „szemében az iszlám fénye csillogott”, a török törzsek nagyon kötődtek hozzá, az Etrak (a türk szó arab többese) népet meghívta az iszlám felvételére, később pedig Turkesztánban, Jeszi városában lakott, és az apjával is megküzdött; mindezekből következően olyan magyarázat születik, hogy a török törzsek Oguztól származnak.¹⁵ Az itt elmondottakat kétségtelenül Oguz legendájából és korábbi forrásokból állították össze, s ez abból a szempontból nagyon jelentős, hogy egy 15. század végi oszmán forrás saját államának eredetét egyenesen ide köti, s a törökség történelmének egészére figyelmet fordít. Kijelenthető, hogy az oszmán intellektuális világban „Turkesztán” fogalma ismert volt, s ez legalább a 15. század első feléig írásbeli bizonyítékokkal alátámasztható. Természetesen az ilyen ismeretek felhalmozódásában nem szabad elfelejteni a turkesztáni iszlám teológusok Anatóliával való szoros kapcsolatainak a szerepét. Ha például megvizsgáljuk az első időszak oszmán teológusainak az életrajzát, mozgásukat egy Közép-Ázsiától Egyiptomig és Anatóliáig húzódó háromszögben lehet ábrázolni.

Ha a 24 oguz törzset Nesri egy kicsit ügyetlenül is jegyezte fel, érintette szétterjedésüket Turkesztánból Transoxániáig, Horaszánig, Perzsiáig, Azerbajdzsánig, Dijárberíkig, Anatóliáig, Szíriáig, Irakig és Egyiptomig, sőt még Magrebig (Észak-Nyugat Afrikáig) is. Ezután a szeldzsuk történelmet ehhez kötve kivonatolja, sőt az oszmán genealógia ismertetésekor, némely perzsa történeti műben a szeldzsukok őseinek tendenciózusan eltérő bemutatását ezek közönséges fanatizmusából származónak tartja, és előtérbe helyezi a szeldzsuk-oszmán genealógiai kapcsolatot.¹⁶

Eközben a Tebrizből származó Bajatli Haszán történetíró, aki II. Mehmed fia, Dzsem herceg mellett tartózkodott, művében, a Dzsam-i Dzsem Ajinban a herceg érdekében az Oguznámét új összeállításban ismertette. Ennek a műnek a létezése – melynek célja az uralkodóház emlékezetét, amelyből a herceg származik, előtérbe helyezni és az ősi történelmi hagyományokat ismét feléleszteni – a hagyományok fennmaradása szempontjából különösen érdekes. A mű ugyanis egy mesteri láncolattal az Oguznámét és a oszmán dinasztia őseit egymáshoz kapcsolja.¹⁷

Az első oszmán történetírók általában egyhangúlag úgy gondolták, hogy az oszmán uralkodóház gyökerei a törökség általános fejlődési folyamatában megtalálhatók. A 16. századtól kezdve, az oszmán állam birodalommá válásának korszakában a vallási közösség gondolata került előtérbe, amin keresztül az iszlám védelmét és vezetésének szerepét magukra vállalták; ennek az alátámasztása a későbbi korok történetírói számára is feladatot kellett hogy kirójon. Ennek ellenére az eredet kérdéseit ezek az írók is a régi történeti művekkel egybehangzóan tárgyalták, többnyire mindenféle kritikai fenntartás nélkül. A teológus körből történésszé váló Kemálpasazáde például, aki művét az évszázad első negyedében alkotta meg, miközben az uralkodó család szent feladatát hangsúlyozta, az eredet kérdésében újra csak megismétli, hogy a Dzsingisz kán elől menekülő türkmének Belhből Anatóliába vonultak, és letelepedtek, amit azonosnak tart az Oszmán Birodalom megalakulásával.¹⁸

A fentebb említett forráscsoportban az uralkodóház eredete kapcsán Turkesztán iránt mutatkozó érdeklődésre Timur anatóliai katonai megmozdulásai újólag serkentőleg hatottak. Timur és Bajezid rivalizálása a forrásokban az egymástól eltérő és földrajzilag nagyon távol lévő térséget egymással kapcsolatba hozta. Az oszmán történetírók Timur irányában alkalmazott vizsgálódási szempontjai és a megvilágítás módja egy másik fontos problémát is felvet. Az oszmán történetírók a timuridákkal fennállott kapcsolatokban a származás problémáját sohasem tárgyalták világosan. Ebben a versengésben azzal együtt, hogy általában Bajezidet hibáztatták, Timurt éles szavakkal illették, mivel az Oszmán Birodalom a hanyatlás küszöbéhez ért; csak a 16. század történészeinek a nézőpontjába szövődött bele az a gondolat, hogy mivel Bajezid korában a vallási törvénnyel ellentétes dolgok történtek, ez az oszmánok fejére isteni büntetést hozott.¹⁹

A 16. században az oszmán történetírók, akik általános világtörténelmet alkottak, miközben a közép-ázsiai hagyományokat még a korábbi szerzőkhöz mérten is az iszlám miszticizmusnak megfelelően ismertették, ugyanakkor ezektől eltérően a kölönböző időszakokban alapított kisebb-nagyobb török államokat is egyaránt érintették. Ilyenformán a Közép-Ázsia és más területek iránti érdeklődés, egészséges keretek között, a történelmi kapcsolatok megteremtésével tovább növekedett. Az alábbiakban azon fáradozunk, hogy ezekből az általános történeti művekből a főbb csapásirányok mentén kiindulva bemutassuk, hogy ezek munkák a tartalmi kérdéseket érintve hogyan tárgyalják és közelítik meg témánkat.

Amikor Kücsük Nisándzsi Mehmed pasa a 16. század közepén írt, kronologikus rendszerbe rendezett művében az iszlám történetének kezdetén megalapított államokat felsorolja, a következő láncolatot említi: Omajád, Abbaszida, Fatimida, Mameluk, Szeldzsuk, Oszmán.²⁰ Ezzel szemben a művét arabul 1587-ben kiegészítő Dzsenabi Musztafa első ízben tárgyalja az iszlám államokat nagyon széles körben. Művében, amely 82 államot ölel fel, az Ázsiában és Elő-Ázsiában megalapított országok közé olyanokat is besorol, mint Büvejhik²¹ és Hvárezmsahok.²² Ez a felfogás ellentétben áll III. Murád (1574-1595) világbirodalmának keleten és nyugaton, északon és délen fekvő nagyon messze lévő földek iránt mutatott érdeklődésével. A Nyugaton Európáig és az új földrészig, Amerikáig terjedő érdeklődés az oszmán-iráni háborúk következtében a szafavida állam mögött található szunnita közép-ázsiai kánságok irányába terelődött át. Ebben valamelyest annak szükségessége is szerepet játszott, hogy Iránnal szemben politikai és katonai szövetségest találjanak. Különösen az oszmánok és az üzbég kánság közötti kapcsolatok váltak ebben a korban, összehasonlítva a korábbiakkal, első alkalommal egészen szorossá, ami visszatükröződik az oszmán forrásokban is.

Az érdekek ebben az időszakban fellehető közelségének legegyértelműbb visszatükröződését a kor híres történészének, Alinak a művében figyelhetjük meg. Ali széles körű történelmi ismereteivel és kultúrájával, „totális történelemnek” nevezhető megközelítésével Dzsenábitól eltérően, a Szamanikat,²³ Szaffarikat,²⁴ Gaznavidákat,²⁵ Szeldzsukokat, Hvárezmsahokat, Dzsigiszidákat, Perzsia és Azerbajdzsán kánjait az Ilhanidákat, Timuridákat, Sirvánsahokat, Sejbániakat²⁶ is tárgyalás alá vette. Az oszmán értelmiségi rétegnek széles körű egyetemes történeti ismereteket nyújtott, és eközben kifejtette a történelem oszthatatlanságát is. Abból, hogy híres művének, a Künhü' l-Ahbarnak (Az ismeretek belső értelme)²⁷ négy fejezetre osztásakor a harmadikat elejétől a végéig a török és mongol uralkodó dinasztiáknak szentelte, kiolvasható ennek a történelmi tudatnak a kifejeződése. Ali is azon a véleményen van, hogy a oszmánok és a korábbi török népek között rokonság állt fenn. Sőt a harmadik fejezetben említett etrak és tatár nomád népekről, melyeknek az oszmán nemzettel való azonosságát hangoztatja, mint „kiválasztott népről (millet-i güzide)” és mint „a boldog vallási közösségről (ümmet-i latife)” szól. Amikor az államaik eredetét meghatározza, úgy véli, ezek a kiválasztott és kiszemelt fajhoz tartoznak. Mindezekből úgy tűnik, hogy Ali a jó tulajdonságokat az etnikai kapcsolatokból származónak vélte. Vagyis egyik nézőpontból a közép-ázsiai örökséget nagyon kedvezőnek tartotta és akként értelmezte. Az ő nézőpontja szerint az Oszmán, Szafavida, Baburida, Timurida és üzbég uralkodók a 16. századra rányomták bélyegüket, és a Közép-Ázsiától Európáig tartó térségben szuverén uralkodókká lettek.

A probléma ilyen típusú megvilágítása figyelmet érdemel. Ahogy az is, hogy Dzsingisz kán és Timur iránt mutatott különös érdeklődése az elbeszéléseiből is kiderül.²⁸ Figyelemre méltó, hogy amíg Timurról a világhódító jelzővel emlékezik meg, addig Bajezidot mint egy neki szükségszerűen alávetett állam uralkodóját láttatja. Ebből kiderül, hogy nagyon jól ragadta meg a régi közép-ázsiai török-mongol hagyományt.

Végül a 17. század végén élő és szintén az ulema osztályból származó történetíró, Müneddzsimbasi Ahmed Dede műve, a Dzsámi' ü' d-düvel (A birodalmak összessége) következik, amely az összes alapvető történelmi értelmezés kiérlelt példáját tartalmazza.²⁹
A legkisebb közép-ázsiai kánságról is beszámol. Az ilyen részletes történelmi értelmezés
a műnek úgyszólván az államok enciklopédiája jelzőt szerezte meg. Müneddzsimbasi egy olyan korban, amely felhagyott a 15. század politikai kényszereivel és nehézségeivel, mindenféle gyakorlati politikai cél nélkül azt a véleményt fogalmazta meg, hogy az oszmán uralkodóház eredete, miközben jó néhány mondának is alapot adott, a Kaji törzshöz kötődik, mely Transoxániából elindulva Szamarkand és Buhara környékén tartózkodott, majd ezután idővel bevonult Anatóliába, ahol egy világhódító birodalmat alapított, amely elmélet kidolgozása Müneddzsimbasi számára az oszmán történetírásban kivételes helyet biztosított.

 

Fordította: Papp Sándor

 

1 Emecen, Feridun: Osmanli Siyasi Tarihi: Kuruluºtan Küçük Kaynarca’ya. Osmanli Devleti ve Medeniyeti Tarihi. Ýstanbul, 1994. 5-9. (a továbbiakban: Emecen)

2 Az oszmán történetírásra vonatkozóan általános értékelést ad: Menage, V. L.: Osmanli Tarihçiliðinin Baºlangici. Fordította: S. Özbaran. Tarih Enstitüsü Dergisi, IX. 1978. 227-240.

3 Az oszmán bégségek származásának kérdésében az oguz hagyományra vonatkozóan: Gallotta, A.: Il mito oguzo e le origine dello stato ottomano: Una riconsiderazione. [The Ottoman Emirate (1300-1389), Rethmnon, 1993.] 41-59. Török fordítása: Osmanli Beyliði. Ýstanbul, 1997. 34-61.; Gallotta itt annak ellenére, hogy a forrásokban lévő ismereteket oguz legendának nevezi, ezen hagyományt mégiscsak a történelmi realitás talaján tárgyalja. Hogy az oguz öntudat születését egyedül az eredményezte volna, hogy a Kizilirmakon való átkelés után az oszmánok türkmen nomádok által lakott területen ezek szomszédságába kerültek, azzal a véleményével együtt, hogy az oszmánok ebbe a világba egy kívülről jövő közösségként érkeztek, magának a szerzőnek a későbbi megállapításai alapján is teljesen tarthatatlanok. Végül is úgy tűnik, hogy a Gallotta érdeklődésére számot tartó oguz-türkmen hagyományok közül sok az oszmánok eredetére vonatkozóan került összegyűjtésre.

4 Például lásd: Imber, C.: The Ottoman Dynastic Myth. Turcica, XIX. 1987. 7-27.

5 Amedi művére vonatkozóan folyt némi kutatómunka. Atsiz, N. a krónikát az Osmanli Tarihleri gyűjteményben jelentette meg (Ýstanbul, 1949.) (a továbbiakban: Ahmedi (Atsiz kiadása)). Ezt megelőzően Banarli, N. S. a Türkiyat Mecmuasiban szintén kiadta (VI. 1939). Ünver, Ý. pedig közzétette az egész szöveg fakszimiléjét (Ýskendername. Ankara, 1983.) Lásd még: Fodor, P.: Ahmedi’s Dasitan as
a Source of Early Ottoman History. Acta Orientalia Hungaricae, XXXVIII. 1984. 41-54.

6 Ahmedi (Atsiz kiadása) 15.

7 Város Afganisztánban Üzbegisztánhoz közel. 1221-ben Dzsingisz kán hadai teljesen elpusztították. Türkiye Diyanet Vakfi Ýslâm Ansiklopesisi (TDVÝA) V. 410. (A fordító megjegyzése.)

8 Osmanli Tarihleri (Atsiz kiadása) 51.

9 Tarih-i Al-i Selçuk, III. (Houstma kiadása) Leiden, 1902. 204-205. Eszerint a mongol nyomás alatt
a bizánci határokhoz vonuló oguz törzsek bégei Oszmánt kánnak választották, a kurultájban háromszor meghajoltak előtte és egy csésze kumránt nyújtottak oda neki.

10 Lásd Emecen 21.

11 Észak-Szíriában az Eufrátesz folyó bal partján. TDVÝA VI. 525.

12 Osmanli Tarihleri. (Atsiz kiadása) 92-93.

13 Osmanli Sultanlari Tarihi, Osmanli Tarihleri című műben (fordította: Konyali, Ý. H.) 343.; ismert az, hogy Ásikpasazáde korai időszakra vonatkozó ismeretei Jahsi Fakih legendáriumába is átkerültek. (Lásd: Menage, V. L.: The Menaqib of Yakhshi Faqih. BSOAS, XXVI. 1963. 50-54.

14 Giese, Fr.: Anonim Tevarih-i Al-i Osman. Breslau, 1922. Ez a kiadást Azamat, N. átírta latin betűkre, és ugyanakkor az „Anonimokról” és a példányokra vonatkozóan is tájékoztatást nyújtott. (Ýstanbul, 1992.)

15 Kitab-i Cihannüma. Kiadta: Köymen-Unat. I. 12-14. (a továbbiakban: Kitab-i Cihannüma)

16 Kitab-i Cihannüma 55-57.

17 Osmanli Tarihleri. Kiadta: F. Kirzioðlu, 371-403.

18 Ýbn Kemal: Tevarih-i Al-i Osman. I. defter. Kiadta: ª. Turan, 40-41.

19 A témára általános ismereteket tartalmaz: Emecen, F.: Ýlk Osmanli Kronikleri ve Timur Imaji. (Kiadás alatt.)

20 Tarih. Ýstanbul, 1279.

21 932-1062 között Iránban uralkodó dinasztia. TDVÝA VI. 496. (A fordító megjegyzése.)

22 El-Aylemü' z-Zahir, Süleymaniye-Hamidiye, nr. 896.

23 892-999 között iráni dinasztia. (A fordító megjegyzése.)

24 867-1163 között uralkodó iráni dinasztia. (A fordító megjegyzése.)

25 963-1186 között Horaszán, Afganisztán és Észak-India felett uralkodó dinasztia. (A fordító megjegyzése.)

26 Batu kán Sejbán fiától származó dinasztia, amely Hvarezm felett a 17. század végéig uralkodott. Ýslâm Asiklopedisi XI. Ýstanbul, 1973. 456-458. (A fordító megjegyzése.)

27 A Künhü' l-Ahbar tartalmi értékelésére nézve lásd: Schmidt, Jan: Pure Water for Thirsty Muslims. Leiden, 1991.; a mű Kayseriben lévő, a Raºid Efendi könyvtárában megtalálható 901. és 920. számmal ellátott példányait, amely I. (Rettenetes) Szelim szultán haláláig tartanak. Kiadta: Uður, A.–Çuhadar, M.–Gül, A.–Çuhadar, Ý. Kayseri, 1997. I/1-2.

28 Alinak mint történésznek a gondolatai hátterére, az események tárgyalására és a Közép-Ázsia iránti érzéseire vonatkozóan lásd: Fleischer, C. F.: Tarihçi Mustafa Ali: Bir Osmanli Aydin ve Bürokrati. Fordította: Ortaç, Ayla. Ýstanbul, 1996. 241-305.

29 Ezt a művet Sahaifü' l-Ahbar (A hírek oldalai) cím alatt három kötetben törökre fordították (Ýstanbul, 1285.). Ennek ellenére az arab eredeti különböző munkáknak adott témát. Például: Aðirakça, A.: Müneccimbaºi Ahmed b. Lütfullah, Cami'ü' d-düvel, Osmanli Tarihi (1299-1481). Ýstanbul, 1995.

Vámbéry Ármin

 

A_keleti_török_nyelvről

 

Eggenberger, Pest, 1868

Fallosztrón állt a trák romvárosban

 

Múlt-kor 2007. júl. 24.

 

 

Négy lábon álló fallosztrónust találtak a régészek a dél-bulgáriai Kardzsali közelében található Perperikon trák szentély romjainál -- írta a Novinite.

 

Nikolaj Ovcsarov, a bolgár régészcsoport vezetője úgy véli, hogy a trónszék közepéből fölfelé meredő fallosz a szent házasságba való bevezetést jelképezte. A lelet a 14. századból származik. A perperikoni ásatáson találtak egy aranypénzt is, amely feltehetően egy bizánci császáré volt. Soha nem használták, a régészek szerint egy tálban őrizték.

 

Ovcsarov a múlt héten mutatott be a sajtónak két egyedülálló kerámiafigurát -- egy kobrát és egy sárkányfejet --, amelyet szintén Perperikon szentély ásatásán találtak. Perperikon városa körülbelül i. e. 5000 óta volt lakott, a közelben található Tatul falunál lévő Orfeusz-szentély története i. e. 6000-re nyúlik vissza, azaz régebbi, mint a gízai piramisok.

Tóth Béla

 

A dervis kilenc egere

 

Terebess, Bp., 1997

 

 

PDF

..


Kr.e. 6000



http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=17954



.

Vámbéry Ármin ford.

 

Abuska -- Csagatáj-török szógyűjtemény

Kerekesházy György: Az igazi Kemál -- Egy köztársaság születése

 

PDF

Karácson Imre szerk., ford.:

 

Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1664--1666

 

MTA, Bp., 1908

Jav.: 1904

A_teljes_Cselebi_a_neten!

 

 

Karácson Imre szerk., ford.:

 

Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660--1664

 

MTA, Bp., 1994

 

 

 

 

Ebben van szó pl. a magyar Guiness-óriáskenyérről Apafi fejedelem idejéből

Thúry József

 

A közép-ázsiai török nyelv ismertetései

 

MTA, Bp., 1906 (Előadások Kőrösi Csoma Sándor tiszteletére sorozat)

A legrégibb türk (török) ábécé a Rjukoku- és a Toyok-kéziratból

 

 

И. Л. Кызласов: Рунические письменности евразийских степей; Восточная литература, Moszkva, 1994, 327. o.

Ótürk tamgák

Csakhogy a kép alapjául szolgáló leletek kitöltik azt a 200 évet. McBride tiszta forrásból dolgozik, legalábbis általában...

Meg van a 200 év...

Váczy Péter szerint a németek terjesztették el nálunk a XVIII. században...

Magyar Nagylexikon (X. kötet, Bp., 2000):

 

A kacagány türk származású ősi szavunk, és a történelmi magyar viseletben a vállon átvetve hordott, állatbőrből készült ruhadarabot jelentette, amely félvállra ("panyókára") vetve eredetileg pajzs helyett a kardcsapások felfogására szolgált.

Pallas nagy lexikona:

 

Kacagány: (rokon a tatár kuzsagán a. m. befoglaló, becsavaró szóval), régi magyar öltönydarab, mely kétségtelenül már a honfoglaláskor az ősmagyar öltözetnek részét képezte. Eredetileg párduc vagy tigris bőréből készült felső ruha, melynek helyébe később a mente lépett. Ugy a magyaroknál, mint a rokon török népeknél a méltóság és fenség jele volt. A dervisek keleten ma is párducbőrt vetnek vállukra. A K. később katonai öltözet lett; a dolmány s néha a páncél fölött viselték. Igy fordul elő a XVI. századbeli rajzokon (p. Csoknyay Benedeknek 1580-ik évi cimeres levelén). Ekkor már nemcsak párducbőrből készítették, de farkasbőrből is. Farkas-K.-okat viseltek a hajduk a kuruckorban, még pedig ugy, hogy a K.-t a bal vállon kötötték meg, hogy a kar szabadon mozoghasson. Mindezen divatokkal párhuzamosan a köznép, kivált a pásztorok cserzett báránybőr-K.-t viseltek (igy látjuk ezt a pécsi székesegyház egyik árpádkori domborművén). Mint katonai öltönydarab a K. ma is megvan a magyar testőrség diszruháján (párducból), külföldön pedig (ahová elszármazott) történeti nevezetességü a nagy Ziethennek, II. Frigyes huszárgenerálisának K.-a a berlini «Zeughaus»-ban.

VI--VIII. század

Balról jobbra:

 

1. Kök- vagy gök- (=kék) türk páncélos lovag

2. Keleti-türk férfi

3. Tárkány páncélos vitéz, azaz egy kiváltságos harcos a türkök kovácstörzséből

 

Angus McBride rajza

 

Nagyít

A Tudományos Gyűjtemény 1837. évi folyamában jelent meg egy tízoldalas magvas kis tanulmánya A párdutzbőrről mint hajdani magyar vitézi ékességről címmel.

 

Ha valaki óhajtja, szívesen idézek belőle.

 

 

A panyókás dolgot, ha jól emléxem, a Rajzolatokban írta.

Persze hozzá kell tennünk ehhez , h a IX. sz végén betelepülők egy része esetleg türk volt (mert nem feltétlenül archaizáló toposzként használták ezt a kifejezést Árpádékra Bizáncban), és ugyanígy lehettek közöttük szarmata maradékok

Bizonyos fokig (!) etnikumjelző szerepe volt tehát, ilyen értelemben írt pl. Horvát István is az észak-afrikai érméken felbukkanó panyókás mentéről, amely ekként megjelenve méltán vívhatta ki a késő utókor bámulatát