"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Nagy, sötét felhők fitogtatták a hatalmukat, úgy gondolták, hogy meg tudják hódítani az egész égboltot. A vastag fergeteg valóban úgy eltakarta a Napot, hogy az csak nagy erőfeszítések árán tudott némi világosságot adni a Földnek. Kísérteties, mégis fenséges magabiztossággal hömpölygött. Za, a kicsiny fecske úgy érezte, elveszett, nem jut el a fiókáihoz, a biztonságos kis fészkükbe. Minden erejét összeszedve, megfeszítve kicsiny szárnyait, küzdött. Sok vihart élt már ő át, de ebben volt valami végzetes. Szinte a Gonoszt látta benne, aki azért jött, hogy őt most megtörje, összezúzza és elveszítse. A nagy fekete, lázadó felhőóriás, mintha megérezte volna, megvillantotta félelmetesen gigászi nyilait és fülsüketítő dörgéssel, morgással akarta nyomatékosítani fölényét. Za kifeszítette a szárnyait, átadva magát a viharnak. – Istenem, segíts haza! – sóhajtott fel. A szél ölébe kapta és vitte-vitte egyre feljebb, aztán elengedte, hogy kődarabként hulljon a mélybe. A kismadár engedte, hogy dobálja a vihar, csak néha avatkozott be, hogy elkerülje a katasztrófákat. Egyik küzdelmes manővere alkalmával vette észre: Sa is hasonlóan küszködik. Jólesett neki, hogy nem kell magányosan hadakoznia, ráadásul nagyon eredményesen egészítették ki egymást, már nem is érezték reménytelennek a helyzetüket. Aztán csendesedett a vihar, még csapkodta a villámait, de megunta a dúlást; már távozóban volt. Egymás szárnyörvényeiben suhanva a két madár egy biztonságos ághoz érkezett. Ideje is volt megpihenniük, mert az erejük végéhez közeledtek. Pihegve mosolyogtak egymásra: – Megúsztuk! – mondták szinte egyszerre. Megrázták vizes tollaikat, és kiterjesztett szárnyaikat száríttatták a kacsintgató Nappal. A Nap meg akarta jutalmazni őket, telerakta nedves testüket kicsiny aranyérmekkel. Észre sem vették, hogy szárnyukat összeérintve ölelik egymást. A bőkezű Nap, ha már így belejött a jutalomosztásba, csillogó gyöngyökkel rakta tele a fák ágait és leveleit. Megigézve adták át magukat a varázslatnak, nevetve ölelték egyre szorosabban egymást. Úgy látszik, a Napot jókedvre derítették, rájuk kacsintott egy nagyot, aztán játékosan kibontotta hatalmas palástját; szikrákat, csillagokat szórt a nem is olyan régen még zord tájra. A két madár egymás felett átrebbenve vette át a Nap pajkos örömét. Kacagtak, táncoltak, csicseregve szórakoztatták a gáláns Napot. A Nap hunyorogva nevetett rajtuk. Aztán gondolt egyet, lekapta hatalmas palástját és eldobta, az nagyot lebbent, és egy gyönyörűséges szivárványt terített az égboltra. A két madár abbahagyta a játékot, ámulattal figyelte a csodát. – Gyönyörű! – mondta Za. – Igen, káprázatos! – hagyta helyben Sa Za csodálatát. – Menjünk, nézzük meg! – kérlelte Sa. – Bolond vagy! Azt nem lehet! – kacagott Za. – Ki mondta, hogy nem lehet? – Mindenki! – De mi nem vagyunk akárkik. Mi különlegesek vagyunk. – Azok vagyunk, de ami lehetetlen, az lehetetlen. – Én hiszek a csodákban. Te nem? – Hát… nem is tudom. – Gyere velem! – kérlelte újra. – El sem hiszem, hogy ilyen bolond vagyok! – mondta Za. – Indulhatunk? A két madár szinte egyszerre rúgta el magát a védelmező águkról, és szélsebesen hasították a levegőt. A Nap még utánunk nézett, és hamiskásan megmosolyogta őket. Za és Sa élvezték a száguldást; szárnyaltak, olyan vidám örömmel, mintha most szabadultak volna a madarász tőréből. Szépséges céljuk volt, és ez felvillanyozta őket. Fáradtságnak nyomát sem érezték. Csodálatos tájak felett repültek át. Egyik helyen nagy, hullámzó búzatáblák biztatták őket; aztán hatalmas, égig érő fák helyeselték bólogatva odaadásukat; majd kicsiny csobogó patak csapkodott ütemet számukra; ezt követően tarka rét terített nekik puha szőnyeget; ők pedig szárnyaik megrebbentésével köszönték meg a biztatást. Már nagyon-nagyon messze jártak. Za néha aggódva visszanézett. „Vissza kellene fordulni!” – gondolta, de aztán újra magával ragadta Sa lelkesedése, és csak a célt látta maga előtt. Sa is néha elbizonytalanodott, de akarta a csodát, habár már-már kezdett meginogni. – A földi életben nincs ilyen – mondogatta Za –, hogy a valaki elérje a szivárványt. Ilyen csak a mesében létezik, a valóságban ilyen nincs. Sa ilyenkor a szemébe nézett, kedvesen megsimogatta a fejecskéjét: – Talán mégis – mondta, de már ő is kezdett lemondani róla. Többször elhatározta, hogy ha a következő órában nem érnek célhoz, akkor tényleg visszafordulnak, de aztán mindig újra éledt benne a remény. Sa éppen elhatározta, hogy visszafordulnak, amikor egy pillanat alatt vált színessé körülöttük a világ. Piros, kék, sárga, zöld színű és számlálhatatlan árnyalatú ködbe érkeztek. Sa ámulva nézte, amit Zát különböző színek kapják az ölükbe és játszadoznak vele, mint a kisgyerekek az üveggolyóval. Za is gyönyörködve figyelte, hogyan játszanak a színek Sa szemében. Úsztak a csodálatos tarkaságban, úsztak a boldogságban. Tudták, hogy a szivárványba érkeztek. Súlytalanná vált a testük, lebegtek ebben a leírhatatlan színkavalkádban. Szárnyukkal takarták, simogatták egymást, megélték, élvezték a csodát. – Ez a csoda mindig ott lesz a szívemben! – mondta Sa. – Hát el lehetne ezt feledni? – kérdezte Za talányosan. Magukba szívtak mindent, amit lehetett. Beleivódott, beleégett a lelkükbe. A Nap már kezdett álmosabban hunyorogni. Tudták, hogy indulniuk kell haza. Jó nagy utat tettek meg, amikor szinte egyszerre fordultak hátra. A szivárvány még ott volt, de már nem tündökölt olyan csodálatosan. – Ott voltunk! – lelkendezett Sa. – Igen! Láttuk a csodát. Köszönöm! – súgta a fülébe Za. – Ugyan, nekem van köszönnivalóm! – súgta vissza Sa. Csőrüket összekoccintva zárták le a beszélgetést, és csendesen útjukra indultak. Aznap este Za a szivárványról mondott mesét a fiókáinak. – Merjetek hinni a csodában! – fejezte be a mesét a már szendergő csöppségeknek.
Megértem már a távozásra, jól tudok mindent, mi tudható. Mi tudásra embernek szüksége lehet, tudom: hogy csapong a csapongó, hogy van lány, csermelyként csevegő, erdei patakként csacsogó. Láttam, merre pillang a pillangó. Mit mutathatna még az élet? Nézzem végig, hogy minden lehull, hogy elpillang a csapongó, és Lalagé - a csacsogó - is , és szertecsapong a pillangó? Nézzem ahogy té- és tova minden szeret, ölel, aztán süket-barna földbe-csöndbe fúl? Tudok már mindent, mi tudható, és kíváncsi másra nem vagyok. Tudom, hogy mindent visz a végén, mindent bitorol a bitorló: csapongót, pillangót, csacsogót.
Megértem hát a távozásra, jól tudok mindent, mi tudható.
Téged rejtett a múlt fanyar szeder-íze, pipacsok lobogása, cipőm sarkának minden koppanása a csillagok alatt. Benne voltál az egyszer volt álmokban, a ki nem mondott szavakban, az összes tétova próbálkozásomban. És most itt vagyunk… lentről az éjszakai város fénye ragyog ránk. Fogyó hold sugara simogatja hajadat, vagy tán a kezem az – már nem tudom. Az idő is megszűnt ezer év után, a tizedik napon.
Nézted már a Szent Anna-tó vizét? Milyen titokzatos, milyen sötét. Semmit se látsz, csak olykor egy-egy furcsa csillanást, amint ezüsthalak suhannak mélységein át…
De olykor hírtelen jön valami eltévedt sugár, zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, s a mélynek vége nincs sehol, sehol…
Olyan a szív is, mint a Szent Anna-tó titokzatos vize. Elnézed néha: Zörgő kis doboz, furcsa, lecsukott. Hogy mikor, nem tudod: de néha jön egy bomlott pillanat, kitárul a mély, olyan szörnyű mély, hogy előtte szédülve megállsz, s imádkozol: Miatyánk, Szerelem, szenteltessék meg a Te neved…
Nézted-e már tavaszi napsugárban a Szent Anna-tó haragoszöld vizét?
Elsuhanó évek nem mindig fényes szele csapong fejed felett, vissza-visszanézve tán egyik-másik tékozlottnak tűnhet, lehet... Az egészhez mérve oly parány idő, mely igazgyöngyként születhet meg, mégis csupán csak e néhány igazgyöngy őrzi tisztán, mi érték lehet.
Óra kondul, nem számolom, hányszor. Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. Mi történt, most miért nem visszakoztam. Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. Már nem veszettül, nem is átkozottul, csak egyszerűen látni szeretnélek. Ráérek.
Halkan szusszan a szívem, kicsi, puha állat a vackán. Úgy alszom ágyadon, mint kihalt, téli tájakon a hó. Együtt lélegzem a csenddel, míg arcomra omlik szelíden vigyázó jelenléted.
Nincs nagydob és trombitaszó, sem harsona, sem vörös szőnyeg, sem tapsvihar, sem gratuláció, nincs buli, sem színes konfetti, mert nem másoknak szól az ünnep, így a lényegről nem is tudhat senki, mert csak számunkra világít gyertyaként e nap, s az igazság - melyet nem akadályoz s gátol bármilyen távolság -, az, hogy az életem veled egy tenyerünkbe rejtőzött, predesztinált örökkévalóság.
Ezt a libegést, karcsuságot, könnyüséget és bánatot! Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd. Két ujjal téptem, lepke alól. Ha ereszteném, ő is szállna. Halványkék, szárnyas libegéssel, ő is a lepkék után járna. De más a sorsa. Nem hal meg szépen. - Eltikkad gyürüs ujjaim, s tenyerem forró börtönében.
Szeretném itt is közzétenni, hogy megjelent két könyvem e-könyv formátumban.
Az egyik az Igaz cicaságok, melyben a Mirci-sorozat és a Haramia & Honesty-sorozat van összegyűjtve, a velük kapcsolatos, hozzájuk írt összes verssel.
A másik A csend hintája, melyben versek (azon a 400-on felül, melyeket a Szívhang a kövek mögül tartalmaz, tehát azóta "költődtek" vagy abból kimaradtak - nincs átfedés), valamint novellák-kisprózák vannak.
Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég, mint a hétalvók, vagy mint csecsemők szoptuk vidéki örömök tejét? Így volt, s mindez az öröm árnya csak, ha szépet láttam, téged láttalak, minden szépségbe már belé-álmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink, kik egymást még félénken nézitek; és mindenben szerelmetek kering s egy kis zugból a bárhol-t érzitek. Felfedező új földet látogat, más térképen néz új világokat - világod én vagyok, s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hű szívet mutat egymás szemében két ábrázatunk; nincs éles Észak s elhajló Nyugat - jobb féltekéket hol találhatunk? Csak az halhat meg, ami már megunt; ha két szerelem egy, ha a magunk szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.
Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte, Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod. Semmit nem találsz, ami ne lenne rég Saját tulajdonod. Amit elveszel, Nem tőlem: a magadéra ismersz. Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.
Amit adhatnék, úgysem adhatom. Ha valami megkülönbözteti A tiédtől, ami az enyém, Az a másféle tapasztalat. Ami rátapadt. Az pedig át nem adható. Használd hát, amit jónak látsz, Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.
Ami az enyém, ha adnám is, Mondom, el nem veheted. Pedig akkor lenne az enyém, Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed. Hogy az kettőnkben közös lesz? Az. Látod, még te adsz, ha elveszel, És tőled kapok, ha elfogadsz.
Megérted, ha ezek után Nem teszek úgy, mintha bármit is Adhatnék. Tégy belátásod szerint. Ha így is nyújtod a kezed, Boldoggá teszel. A tiédre Ismersz abban, ami az enyém? Megbocsátod, ha be se csomagolom.
Nagyapám minden vasárnap délelőtt Udvart, csűrföldet kisöpört, A konyhában főtt a vasárnapi ebéd, Ágyunkhoz hozta nagyanyám a süteményt.
Mikor kondult mély zúgással a harang Templomba indult nagyapám. Fején a vasárnapi kalap, Fehér inge tiszta,lelke patyolat.
A vasárnapi ebéd után Kiült a padra nagyapám. Szomszédok körüle, mellette nagyanyám, Sárga lombok fölöttük a fán.
Üres a pad, üres a délután, A csűr a régi gazdájára vár. Árnyékok libbennek a kék emlékfalon, Mintha ott ülnének mindketten most is ...A ház előtti padon...
Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem veled a hasító, kérgesítő időben. Árnyékát lombhajad szelíden rámveti, s ágas-eres kezem visszafelel neki. Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.
"Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő."
Szép este van. Szép csöndesen aludj. Szomszédjaim is lefeküsznek már. Az uccakövezők is elballagtak. Messze-tisztán csengett a kő. Meg a kalapács Meg az ucca S most csönd van. Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs Mint ez a nagy csöndű folyó. Nem is csobog csak lassan elmegy. Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák Aztán a halak A csillagok is. És én egészen egyedül maradok. Fáradt vagyok sokat is dolgoztam Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj. Bizonyosan te is szomorú vagy Azért vagyok én is szomorú.
Zsefy Zsanett: „A színek horgásza” (Búsi Sándornak „A színek horgásza” fotójához)
koncentrikus körökbe állt a magány és a selyem víztükör csendjébe simult néhány rozsdabarna nádbugán a nyugvó nap emléke folt sem volt hajló bot végére ködöt festett a hűvös ég s a parti száraz fövenyen a magára maradt kósza szél nyughelyet keresett szüntelen puhán pihent egy csöpp sziget a víz felett s a ligetek fázósan bújtak össze ott a késő őszi színekben
