6 éves kislányunk szelektív mutizmusban szenved. otthon cserfes, felszabadult, idegen helyen nem köszön, nem kommunkál másokkal. Ha van más is, akit érint a dolog, kérem írjon!
Lanyomnak 7 eves lesz is szelektiv mutizmusa van. Most terapiara jar es nagyon jol halad, mar ad valaszt ha kerdezik. Most az okat keressuk, de annyi oka lehet...
A legnehezebb az, hogy segitseget kerj, mert nem is vagy biztos benne, hogy tenyleg van-e vmi baj a gyerekkel.
Nekem evekbe kerult, mig azt mondtam most elmegyunk a pszichologushoz, mert mar nem birom.
Meg szerencse hogy iskolaba megy a nyaron, igy aztan kivizsgaltattam, hogy mehet-e egyaltalan, hiszen nem ad valaszt, nem nevet, elbujik, stb..
Nagyon jo a pszichiaterunk, de sajnos elmegy es most kereshetek ujjat, ami nem konnyu. Talan ADHSe is van a lanyomnak es azert alakult igy, mert mindenki azt mons^dta neki nyugodj mar meg egy kicsit, legy csendbe..
Most csak boldogok vagyunk, hogy elore fele haladunk. Nalunk meg segitett, hogy Laurat beirattuk Kung-Fu-ra, igy onbizalamt is kap, hogy o mi mindent tud.
Gondoltam erre a topicra a minap, amikor a spectrum adón a mutizmusról volt szó. Az ott bemutatott esetek jóval súlyosabbak voltak.
Volt egy kislány, akinél olyan 4 évesen alakult ki, már nem is tudom pontosan hogyan, a tengerparton voltak, és ő akart valamit mondani és hirtelen felzúgott a hajókürt, vagy jött valami hullám, nem tudom. Na ő az iskolában egy büdös szót nem szólt. Elvitték 10 évesen terapeutához, aki úgy kezdte, hogy csak ő, meg az anyja volt egy zárt szobában vele, és nem kellett vele beszélgetni, csak folytatni a számolást, ő mondta, hogy 1, az anyja mondta 2, a kislánynak azt kellett mondani, hogy 3, és így tovább. Később csak igennel meg nemmel kellett válaszolni. Folytatódott úgy, hogy mindezt nyitott ajtónál. Még később bejött a kislány osztályfőnöke, és ő is bekapcsolódott a számolásba... na év végére végre megszólalt a kislány. Írt egy levelet az osztálytársainak előtte, amit a tanár felolvasott amikor ő nem volt a teremben, amiben elmondta, hogy ő milyen és megértésre kérte őket, hogy ne közösítsék ki...
A másik kislány 9 évesen jutott el kezelések hatására annyira, hogy tudott a nagyapjával "beszélgetni" a mobil üzzenetrögzító funkcióján. Aztán egy ideig így bezsélgettek, hogy egymást hivogatták a kert távoli pontjáról, és viszahallották az üzeneteket meg válaszoltak rá...
Volt még egy nagyobb lány is, aki gimnáziumra már tudott beszélgetni az osztálytársaival, viszont még mindig nem mer bemenni egy boltba és venni egy szelet csokoládét, szabályszerű pánikroham tör rá, ha tudja, hogy a pénztárnál esetleg hozzá fognak szólni...
Nagyon örülök, hogy nálatok magától rendeződött a dolog.
Lassan eltelt 4 év, hogy ezt a topikot indítottam és arra gondoltam, talán segíthet másoknak, ha megírom a tapasztalatainkat.
Először a jelen: Kislányom teljesen "kinőtte" a mutizmust, ma már senki sem mondaná meg, hogy valaha ezzel kűzdött. Kitűnő tanuló, vannak barátnői, sokat önállósodott, magabiztosabb lett, még a szereplésekkel sincs gondja.
És az út: Igen, a legfontosabb azt gondolom, az elfogadás és a türelem, ahogyan írták korábban a többiek. Nálunk nagyon sokat segített az 1.-2. osztályos tanító néni, akivel előre megbeszéltük a problémát. Átsegítette a gyereket az iskolai nehézségeken, maximálisan elfogadva olyannak, amilyen. Erősítette az önbizalmát, amikor csak lehetett, de soha nem követelt tőle kevesebbet, mint a többiektől. Azt éreztette vele, hogy teljesen normális, hogy ő ilyen. Talán ez volt a legfontosabb. A többit az idő megoldotta.
Ami úgy gondolom, még segített: Egy ideig jártunk lovagolni, amit egyszerűen imádott a gyerek és utána mindig nyitottabb is volt. Sajnos azóta idő és pénz hiányában ezt abbahagytuk. Bár "botfülű", évek óta tanul hangszeren, szintén nagyon szereti. Nyilván tanárfüggő a dolog, de az ő tanára csodálatos ember és a zene révén is rengeteg gátlás oldódott benne. A harmadik pedig a mozgás. Valami zenés-táncos ugri-bugrira jár (nem tudom, mi a hivatalos neve), szintén évek óta.
Én úgy látom, az emberek, a környezet tehet legtöbbet a gyerekért. Természetesen mi magunk, a család elsősorban. Elfogadva, szeretve, biztatva, türelemmel. De nagyon fontos a tágabb környezet is, mert ha több közösségben így bánnak vele, sok "idegennél" ezt a hozzáállást tapasztalja, akkor szárnyakat kap.
Végül: Nekünk soha nem kellet pszichológushoz mennünk, mert szerencsésen alakultak a dolgaink. De annak idején utána néztem és nagyon kevés helyen tudnak szakszerű segítséget adni. Budapesten, a Vadaskerti úton talán valóban. Ha azóta meg nem szüntették...
Vidd el egy másik cihológushoz, ez úgy látszik hülye. Sok gyerek nem hajlandó szerepelni és akkor mi van? Egy eleve magábahúzódó gyerekből soha nem lesz show-man, nem is kell. A rokonságot meg osszad ki rendesen ha megszégyeníti, kit érdekel az összeveszés, a lányod fontosabb nem? Te vagy az anyja, védd meg látványosan, úgy, hogy ő is érezze.
Van az ovodában a csoportban egy kislány aki ugyanilyen sőt ő még zárkozottabb ő a egyik legjobb barátnője .Az én lányom a más csoporttársával is szokott játszani de ez a kislány csak az én kislányommal szokott:Jóba vagyunk a kislány anyukájával is és ő is meséli,hogy ha nem köszö a gyerek és nem mondja meg ,hogy hívják sokszor megszégyenitik a rokonságban csak sajnos aki még nem találkozott ilyen gyerekkel nem tudja elképzelni milyen megalázó lehet nei mikor szegénykém ígg is olyan zárkozott.Az ilyen embereket legszivesebben ilyenkor ugyanilyen helyzetbe hoznám,hogy érezzék ,hogy milyen az ha zavarban vagy és nem,hogy segítenének rátesznek egy lapáttal.
Semmi nem történt és az bánt kissé,hogy a pszihológus ahelyett,hogy segítene azt próbálja éreztetni velünk,hogy nem törődünk a gyerekkel pedig ittho beszél a nagymamával is cserfes kislány a rokonoknál is pl unokatestvérével ha feloldóddott 10-20 perc után sőt az ovodában sincs baj vele a gyerkekkel és az ovónőkkel is beszél csak ha teljesíteni kell az oviban pl szerepeni8pl anyák napja évzáró iskolaérettségi vizsgálat)némul meg.Ill pl láom rajta,hogy a játszótéren szertne játszani a többi gyerekkel de nem mer szólni ha én odamegyek és szólók a gyerekekne,hogyő is szeretne játszani nagyon jól eljátszik velük.
De hát neked kéne legjobban tudni, hogy a cihológus állítása igaz e! Már írtam, hogy vannak iylen gyerekek, olvass vissza. A kislány akiről írtam, az egész alsó tagozatot ebben az állapotban csinálta végig, aztán egyszercsak klakk pakk feloldódott nála a zár, sem az nem derült ki, hogy miért volt, sem az, hogy mitől oldódott. (Igaz, őt nem is vitték cihológushoz...)
Én még csak javasolni sem tudok oylasmit amitől hirtelen ez megoldódna, ez egy hosszú folyamat. De előbb utóbb megoldódik, hidd el.
Sziasztok! Kislányom is valószínű ebben szenved és sajnos én a pszihológuson is azt érzem azt próbálja ránk erőltetni,hogy a családban történt valami ami kiváltotta nála pedig végig gondoltunk mindent és ő mindig is ilyen visszahúzódó kislány volt ő most 6éves és az iskolaérettségi vizsgálatoknál derült ki,hogy valószínű ez lehet vele.segítsetek,légyszi miben tudnék neki segíteni.
Sajnos én sem értettem,hogy miért cseszegetik,de volt,hogy én is hallottam,hogy apukám azt mondja neki:"te kuka vagy,néma vagy stb...."Szerintem ez elég mély nyomott hagyott benne,mert elég érzékeny lélek.
Képzeld,ma egyszer csak megszólalt egy olyan ember társaságában akivel és aki előtt nem beszélt.Na hát mi is meglepődtünk...eszembe jutott a tökgyalus mondatod!:-) Nagyon bízom benne,hogy ez csak egy átmeneti probléma!
Szerintem - és ezt tapasztaltam a lányom barátnőjénél is - ez csak úgy oldódik, ha az a közeg ahol van tudomásul veszi, hogy nem akar beszélni, és nem kényszeríti. Sőt, természetesnek veszi. Azt hiszem C. velem is azért kezdett beszélni, mert soha nem akartam megszólaltatni, tudtam, hogy egy kicsit furcsa kislány, oszt jóvan. Tudomásul kell venni, hogy ő ilyen alkat, nem hinném, hogy valaha mondjuk riporter lesz belőle, ez van. De be szoktak illeszkedni a közösségbe. Persze meg kell válogatni, hogy hová iratod be.
Na de azért azt, hogy a nagyszülei abajgatták emiatt nem nevezném traumának. És nem is nagyon értem, hogyan tehet ilyet egy nagyszülő... :-(
A lányom mindig szégyenlősebb volt az átlagnál.Soha nem volt az a kezelhetetlen,"tőle zeng minden" gyerek,de eddig ha kérdezték válaszolt.Köszönni soha nem akart,de ha játszik,pl.:babázik akkor tudja,hogy köszönni kell.A némaság viszont úgy alakult ki,hogy egyszercsak el akartam vinni a nagyszüleihez(ahol eddig nagyon szeretett)és sírva fakadt,hogy ő nem akar menni,mert ott őt mindig bántják amiatt,hogy nem beszél sokat.Szinte fájdalmasan sírt és akkor én tudtam,hogy baj van.A szüleimet "előkaptam",jól össze is vesztünk és elmagyaráztam nekik ,hogy ne cikizzék amiatt,hogy nem beszél.Tudom,hogy nagyon szeretik,de mégis cseszegették a hallgatás miatt. Szóval valahol igaza van a pszichológusnak...Sajnos azóta ez a némáság kiterjedt más közeli hozzátartozókra is.A pszichológus sem bírta még rávenni,hogy beszéljen,viszont a kommunikációnak az összes ,más formájával megértette magát nála.Hihetetlen jókedvű akárhol vagyunk,csak ne kelljen beszélni.Idegen gyermekekkel sem beszél.Az óviban viszont egyáltalán nincs gond és itthon sem.
El nem tudom képzelni, hogy egy szeretteljes családban nevelkedő gyereket olyan trauma érjen - amiről a szülőknek fogalma sincsen - hogy ilyen szelektív mutizmussal reagáljon rá. Te hogyan látod, ez egyik napról a másikra következett be? Az idegen gyerekkel is némasági fogadalmat tett vagy csak a felnőttekkel? A cihológus szóra tudta bírni? Én ezt a trauma dolgot nagyon fenntartással kezelném, és ne abból indulj ki, hogy vádolod magatokat!
Másik tanács: ne rettegj annyira a beilleszkedésétől. Ha tudod, olyan iskolába irasd, ahol előre meg tudod beszélni a tanitónővel ezt a problémát, és még jobb, ha az osztályba jár pár ovodában ismert gyerek is, hogy ne teljesen idegen közegbe menjen. Ne félj, ez fel fog oldódni.
Köszönöm Alice a bíztatást!A szeretetteljes környezet meg van,sőt inkább a túlzott odaadás jellemző vele kapcsolatban.A pszichológus akihez járunk (2-szer voltunk még csak eddig) azt mondta,hogy valami trauma váltotta ezt ki nála.Most én küzdök lelkiismeret furdalással,mert nem tudom,hogy mit és hol rontottunk el. A lányom képességei pedig átlagon felüliek.Már két éve ismeri az ABC-t,számol,ír és rövid szavakat olvas.Ilyen téren nem lesz vele gond,csak a beilleszkedéstől félek!
A lányom barátnője volt ilyen. Egymás melletti házban laktunk, és a kislány 7 éves korától nagyon gyakran volt nálunk, szinte minden nap órákat együtt játszott a lányaimmal. Sőt... mivel az anyja gyesen volt egy csecsemővel, kirándulásokra és más programokra is vittük magunkkal. Csakis a lányaimmal volt hajlandó beszélni. A társalgás köztem és közte valahogy úgy zajlott, hogy odaszóltam az egyik lánynak, hogy kérdezd meg a C-t, hogy blablabla. Akkor a C. valamit súgott neki, és a lányom válaszolt helyette. Ugyanez ment akkor, amikor a kirándulások alkalmával beültünk egy étterembe, szóltam a lányoknak, hogy kérdezzétek meg mit akar enni, C. súgott, lányom tolmácsolt. A helyzet az, hogy én megszoktam, és természetesnek vettem.
Iskolába a kisebbik lányommal járt egy osztályba, és a tanitónénijük az anyukájának volt a barátnője. Mikor C. felelt, akkor a tanitónáni fülébe suttogott. Soha semmi gúnyolódás nem érte a többiek részéről. Kicsit betütévesztő is volt, a labdát sokáig lapdának írta és hasonlók, de ezen az segített, hogy zenés művészi tornára iratták be, javult a ritmusérzéke, és elmúltak a helyesírási gondjai is.
El kell még mondjam, hogy vagy másfél év elteltével egyszercsak per hozzám intézett egy kérdést, én meg úgy meglepődtem, mintha a tökgyalu kezdett volna el hirtelen beszélni. (Aztán közösen nagyot nevettünk, és onnantól kezdve nem kellett neki tolmácsolni.) Nagyjából erre az időre volt tehető, hogy feloldódott ez benne, mire felső tagozatba került, rengeteg barátnője lett és ugyanolyan cserfes lett mint a többi 10 éves (igaz, minidg halkan beszélt).
Szóval szerintem ez a többieknél is valahogy így működik: szeretteljes, megértő közeg, és lassan elmúlnak a gátlásai.
Nekem is van egy 6 éves kislányom,aki hasonló problémákkal küszködik.Itthon cserfes,"nagydumás",be nem áll a szája.Viszont senkinek nem köszön,idegenekkel nem beszél,ráadásul a némaságot már a nagyszülökkel és közelebbi hozzátartozokkal is alkalmazza.Járunk pszichológushoz,aki megállapította,hogy szelektív mutizmusban szenved.Ez most derült ki és sajnos még nem tudom,hogy mi a megoldás.Az óvodában nincs vele gond,de mi lesz a suliban?
Az én lányomnak is vannak barátai, a gyerekekkel könnyebben teremt kapcsolatot. A barátnők szülei szerint nem olyan vészes ez a dolog. Ők simán elfogadják így, egyszerűen gátlásosnak, szégyenlősnek tartják. Ahogy telik az idő, velük is kezd egy kicsit oldódni.
A suliban pedig igyekszünk majd jó tanítónénit választani...
szia, bocsánat,h eddig nem jelentkeztem, de nem voltam gép közelben... szóval, iskolában nem volt gond, oviban sokkal inkább, igy átvitték egy másikba, de ugye sulit már a szülők is úgy kerestek, h megkerseték a legmegfelelőbb tanitót. Aki sosem bántotta, egyébként tényleg kicsit "máshogy működött" a tesóm, ha mi nem voltunk jelen. Igy barátai is lettek, és vannak is. Most már nem egy "álomtanuló", de ez sokkal inkább a tini kor következménye, mintsem a szelektiv mutizmusé. Van egy jó Ranschburg Jenő könyv, ott egy egész fejezet foglalkozik ezzel a problémával. A cime, Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban.
Sok minden nálunk is hasonlóan történik, mint ahogyan írtad. Én is úgy érzem, az idő nekünk dolgozik. Egyre felszabadultabb az oviban is (persze magához mérten) és szívesen jár balettra, zeneoviba, kézművesfoglalkozásokra is.
A húgodnak nem volt az iskolában emiatt problémája? Én egy kicsit tartok ettől, mert amúgy kifejezetten értelmes gyerek (az óvónők szerint is). Tanítónénit valószínűleg tudunk olyat választani, akivel rendben lesz a dolog, de a későbbiekben... ?
csak azért kérdeztem, mert van némi tapasztalatom a témában, és nekem pár dolog úgy éreztem tisztázásra szorul :-)
az én gyerekem dadogott, picit rokon kép az is ezzel, de akkor lelépek, nem akarok tényleg semmi olyat írni, kérdezni, ami úgy érzed nem fér ide bocsánat, ha "túlérdeklődő" voltam :-)
sziasztok, nekem a húgom szenvedett (sz)elektiv mutizmusban, sőt, az egyik legjobb barátnőm is. Én akkoriban nagyon utána jártam, de mindig azt találtam, h ezt igazán az idő oldja meg. A húgom még az óvodában sem beszélt, ő csak a suliban kezdte, de ha esetleg ott voltunk, akkor ismét néma lett, hiszen mi "azt szoktuk meg tőle", h idegenekkel nem beszél. Most már 14 éves, javult az állapota, de ő egyelőre nem tűnik egy cserfes kislánynak. Bár picinek kifejezetten az volt, persze csak szigorúan otthon. Ja, és ő a nagyszülőkkel sem beszélt sosem. A párom sokat járt hozzánk akkoriban, és vele eleinte úgy csevegett, h az öcsémmel "üzent" neki. Tehát, sosem neki intézte a mondandóját, hanem mondta az öcsémnek, a párom előtt, h "Mondd meg a Levinek, h...".
Egyelőre nem biztos, hogy pszichológushoz kell vinni. Az óvónénik azt tanácsolták, várjunk vele még 1-2 hónapot, mert kezd oldódni. Mi is ezt tapasztaljuk. Vannak barátai is. Az oviban válaszol, ha kérdezik.
Köszi, de nem tanácsokat várok, hanem sorstárs szülőket, akikkel meg tudnánk beszélni a nehézségeinket. Azért kedves vagy, hogy érdeklődtél.
