"mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt,"
Ennyire nem lehettek betegek, hogy a mostani trallabillézgetést, amikor a Mokkát nézzük reggel hogy mégis mi történt az éjszaka, egy olyan világhoz hasonlítjátok amikor nap mint nap ezreket mészároltak le.
Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, fekete, fekete, fekete fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: fekete bellül a földnek váza, nem a fény festi a fekete szint karcsu sugárecsetével nem: fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete, fekete, fekete.
Hát, azért jutott nekem is eszembe mert sajnos - a kommentárotr nélküli képeket is nézve - nagyon erre felé haladunk és itt nemcsak a zavargásokra gondolok.
"áruló, a rabló volt a hős"
"ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest"
"az ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen"
"gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt"
Másnap is eszébe jutott a vers ebben a nehéz és súlyos helyzetben?
Radnóti Miklós: Töredék
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, s várta, hogy talán megszólal újra – mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás
