Ma úgy virágzik szívemben a csönd, akárcsak az őszi rózsafakadás, s míg fülemben kriptád hallgatása csöng a ligetben az árnyak kergetik egymást.
A párkányra omlok, Téged hívogatlak, mígnem szívem, gyásztól holtra fárad nézd, páracsipkéktől bánatos az ablak, s én belerajzollak a szomorú homálynak.
Nagyon fájsz! Ám kínomat nem oltja sem emlék, sem álom, sem élet, sem várás. Csak támolygok árván, mint fények éji foltja, és szokom a pokol hamujába’ járás
Ha a pusztán zug a tél és kopogva hull a dér, fázó farkas éhen ordít, a hideg fogat csikordít, köddel rémes a határ s száll a téli vad madár: mikor megfagy mind a vágy s meleg vacok édes ágy s künn a köd fehér tejébe aranytojást ver a hold: akkor ébred régi rémem, mint a sírból kel a holt.
Lepedősen és fehéren. - Jöjj csak, régi, régi holt, úgyse félek tőled, vesd le lepedődet! - Úgyis lelkem puszta táj, hol jó lélek egy se jár, - nem, még a madár se jár. Úgyis szívem temető, lidércfénnyel fényes, ahol még a fű se nő s hantja kénnel kénes. Úgyis lelkem puszta táj, hol jó lélek egy se jár, élve trónol a halál, jöjj csak, jöjj el, rossz madár, vesd le lepedődet, vesd le bőröd, husodat, hadd szorítom csontodat, meztelen csípődet! Jár a tánc és zörg a csont: így se félek tőled: jöjj, öleld meg, régi csont, régi szeretődet. Fagy ölelget, csont a lánc: borzalomban, kéjjel - jár a csont és zörg a tánc - hadd fürödjünk éjjel.
Honnan tudom, hogy te jössz? megtelefonáltad. Lelkemen át utadat régen megcsináltad. Felriasztott éjeken telefonod hangja: balfülemben élesen csendült rémharangja: Halló! Halál! jöjj csak, jöjj el, régi csont, úgyse félek tőled, jöjj, öleld meg, régi csont, régi szeretődet: Vesd le lepedődet. -
Ma újabb redőt hasít arcomon a kín, míg szörnyű csönd ül a temető felett árvaságom kék-ölű éles hullámain ringatják gyászukat a pisla mécsesek.
Lelkem lent pihen, föld alatt bezárva, akár komódomban a fájó, ócska kelmék, s ki olykor erre téved, a híg őszi sárba, a rőt avarral együtt azt tapossa szét.
Mit bánom én? Legyint lemondóan a bennem zúgó vér millió ere, hisz görnyesztő gondom itt ül állandóan veszni ítéltetett e sírkő-sűrűjébe.
Itt, ahol Te vagy, a temető szívébe, hol hiányod hever még temetetlenül Édes Istenem, már ötödik éve bolyongok árván, ölelésed nélkül.
Felettem nem száll soha esti béke, minden ízemben méla bánat vacog újabb hosszú év suhan a semmiségbe, és én mindegyikbe szörnyen belehalok.
Október öt… sorsom naptárában örökkön, rőt betűkkel rikácsoló nap ez, melyben a halál által vert síneken örök sötétbe siklott kettőnk sorsa… Ma újra koszorúba fűzöm minden fájdalmam, és miközben a keresztre feszített tegnapok közt sétálok, figyelem, amint a hazug-arcú idő, fáradtan dől sírod éles sarkaira… Istenem, már négy éve fonja át jóságos szívedet ez a csönd! Hányszor álltam itt árván ez alatt a négy év alatt, hányszor szívtam itt magamba a szörnyű elmúlás szagát! Hányszor verejtékezett ki homlokomon az embertelen reménységem, és hányszor foszlott szét újra meg újra kongó-falú, Téged visszakönyörgő szavam! Te pedig némán figyelted szívem egyre fullasztóbb zuhanását…
Neked is nehéz volt ez a négy év, ugye Apa?
Téged is elfogott a kétségbeesés reszketése, amikor láttad, hogy itt, sírod szomorú árnyékában hűlnek ki rendre egykoron vidáman kidalolt, gyermeteg vágyaim…
Haza szeretnék menni!
Négy éve gyötör ez az embertelen honvágy, azóta csak egyetlen keringő zuhanás van lelkem helyén. Szeretnék újra összekuporodni illatos, lágy és meleg ölelésedben, kisgyermekként hozzád bújva hallgatni szíved két dobbanása közt megbúvó bölcs, fehér csöndet. Úgy fáj a világ nélküled, Apa! Nem tudok több látomást, több drága eszmét igézni magamnak, valóságos hangod színére volna szükségem ahhoz, hogy emberré lelkesülhessek újra. Haza szeretnék menni! – mormolom beteg vággyal magamban, de csak a nagyra dagadt, keserű könnycsepp csurgat egy elkésett, utolsó csókot az érted átvirrasztott, fájdalmas éjjelek vigasztaló béreként, mielőtt ajkam szegletén lelné meg szomorú és értelmetlen halálát.
Ma együtt-érzőn simogat érdes tenyerével a szél, és szelíd nyugalma, lánghajam hosszú fürtjeivel játszik úgy, mint ahogy ujjaid játszottak valaha rég a bennem, rajban tóduló emlékek elvegyülnek a száz titokkal terhes, temetői csönddel. Megcsobbanó, híg sárban gázoló gondolataim, a múlt rút romjai közt botorkálnak Téged keresve, s egyszer csak szívükhöz nyúlnak tétova kézzel… Hisz itthon vagyok! Sírod árnyölében mindig menedéket találok a balsorsú, nehéz-sejtelmű, zord világ elől. Itthon vagyok! – hallik messziről, a távolban sorakozó rőt-rügyű, bús-szavú fák felől kiáltásom visszhangja. Tiszavirágú örömömet a zivatar zaja kergeti szét… Hiányzol Apa! Fájdalmas űröd zokog szüntelen a lelkem mélyén tátongó, sűrűsödő sötétségben, és így marad ez mindaddig, amíg lelkem föl nem ér a csillagok zord, nyirkos tüzeihez, hol két kitárt karod vár rám. Akkor, majd újra otthon leszek!
Egy reggel mikor holtan ébredtem, Rájöttem, hogy milyen rövid az életem. Kihűlt testem mellett ülök, Megnyugodva, többé már nem menekülök. Halott testem megkapják, Megfogják és elássák, Titkaim a sir lepi, Álmaim féltve őrzi. Emberek jönnek, mennek, Könnycseppek unottan peregnek, Csodálkozva olyan könnyeket néztem, Mit még álmomban sem reméltem.
Bolyongásom véget ért, Elindulok hát a felhők felé, Fájdalmam most itt hagyom, Álmaim magamhoz kapom. De a Fellegek kapui előtt Elítélik a bűnös nőt. Rozsdás kapu zárva állnak, Fáradt lelkem Pokol fele ballag, Tüzes kapu jégbe fagyva áll, Nem fogad be a Sátán sem már. Bűnös lelkem nem jut fel a Mennybe, De annyira nem bűnös, hogy a Pokol bevegye.
Árva szívem egy kihalt temetőbe, Várja, míg porrá lesz a teste. Bár hantom már rég kihűlt, Fájdalmam cseppet sem enyhült, Azóta is sírom mellet ülök, S hamis könnycseppeket gyűjtök…
Feljajdul újra szívemben az ősz bokámon kúszik a hullámzó avar az idő vájta űr homályába tűnsz, míg örökifjúságod balladákat szaval.
Csengő rímekkel a Mindenségről mesélsz, hogyan vont sodrába a végtelen idő, mi eddig fontos volt - semmiségbe vész, mert a léten túl, már nincs múlt sem jövő.
Ám itt a földi élet éles küszöbén hiányod hever még temetetlenül tudod Te mily hosszú, az a három év mióta bolyongok árván, apa nélkül?
Még most is hallak, ha csend borong és érezlek, ha becsukom szemem, s amikor domborul a teliképű hold fényében fürdetem a fejfádra írt neved.
S ahányszor simogat az októberi fény a mécses aranyát koszorúba fonom hallgatom az őszi szél édes zenéjét s a legszebb virágot sírodhoz hozom.
Te hallgatod némán halk nesz-beszédem, míg én könnyes arccal nyeldeklem a kínt ilyenkor ősszel súlyosul a lelkem, újabb év múlt el - nélküled, megint.
Hirtelen csönd lett a zajongó világban zokogni kezd a vékonyhúrú szél nézem a sírodra rágörnyedő árnyat orcámra fagy a könyörtelen tél...
A mécses lángja talpig selyemben hivalkodó táncával Téged ünnepel, míg a keresztek gyilkos sűrűjében múltunk foszlányai sírva tűnnek el.
Dermedten nézem a büntető eget, mely halálra zúzta közös álmainkat ma, akár csak tavaly, születésnap helyett a csönd koszorúzza jókívánságaimat.
Ötvenhárom voltál, s kopjafádba véstem fájdalmas valóságként örök ifjúságod ma ötvenhat volnál s én félelmetes csendben gyászkönnyek között vádolom halálod.
A széjjeltépett jelen árnyai alatt mély szomorúság, üresség vesz körül, a távolodó lépteim fölsikoltanak csak ne kelljen itt hagynom Téged egyedül...
Harang vergődik a szürke falak között árnyékhangba bújtatja sorsom keserét s míg vigyáznak Rád a párák és a ködök itt hagyom Nálad szívem melegét.
Picoult (Nineteen Minutes): "If you gave someone you heart and they died, did they take it with them? Did you spend the rest of forever with a hole inside you that couldn't be filled?"
Ancsel: "Nem csak az asszonyok szoktak elvetelni es nemcsak magzatot. Valoszinu, hogy majd minden ember elvetel nehanyszor. Kiszakad belole egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - suru es nehez verzes kisereteben. De nem minden veteles mero veszteseg. Aki egyszer viselos volt, az mar orokre tud valamit."
Mikor utadat járva
a sors és az élet
elágazásához érsz,
nagy lesz a Te dilemmád.
Merre tarts,
mi ígér többet,
a sors, az orosz rulett,
vagy a halálba torkolló élet.
Ha kérdeznéd
merre menj,
de nem teszed,
megvonnám a vállam,
nyújtanám a kezem,
s azt mondanám,
mit tudom én,
ha neki nem kellesz
gyere velem, Életem.
Dilemma: görög eredetű, két egymást kizáró,
és rendszerint egyformán kínos lehetőség,
amelyek között választani kell.
„Egymás után dördültek a lövések, de már nem lehetett tudni, hogy melyik honnan jött. Aztán csönd lett.
Az asszony ott állt még mindég a háznál, a kutya mellett, és úgy érezte, mintha minden megfagyott volna körülötte. A levegő, a csönd, a világ. Aztán az erdőből kiugrott egy csendőr, és futni kezdett a döglött ló felé. Puskáját a kezében tartotta. Megismerte. A fiatal volt, a pödrött bajszú. A döglött lónál megállt, és egy pillanatig nézett valamit lehajolva. Aztán fölegyenesedett, és belefújt a sípba. Az erdőből kilépett a másik csendőr. Kiáltozás támadt lent is, emberek tódultak elő az erdőből.
Mire az asszony odaért, a két csendőr ott állt már Bandilla mellett. Hasán feküdt, puskája keresztülvetve az elesett lovon, arca a fűben. Homlokából feketén folyt a vér.
– Ki ez az ember? – mordult rá szigorúan a csendőr.
– Az apám – felelte halkan az asszony, és lehajolt a halotthoz. – Bandilla volt a neve.
A fiatalabbik csendőr meglepetten füttyentett.
– A bandavezér?
– Az apám – felelte halkan az asszony, és megsimogatta a halott ember borzolt, ősz haját. Tenyere véres lett. A csendőr lehajtotta a fejét, és elfordult. Leoldott a lóról egy pokrócot, és ráterítette a halottra.
Odébb Teofil feküdt a földön, és halkan nyögött. A csendőrök odamentek hozzá. Lehajoltak, nézték.
– Haslövés – mondotta az idősebbik, és legyintett.
Az asszony gyöngéden ráhajtotta a pokróc szélét a Bandilla fejére, aztán odament Teofilhoz.
– Jaj – nyögte az ember, és ijedt szemekkel nézett föl reá –, jaj…
Az asszony leguggolt melléje.
– Fáj, Teofil?
Ölébe vette a fejét, és kezével végigsimított a sovány, szakállas arcon.
– Már nem… – nyögte a sánta. – Már nem fáj… de borzasztó dolog meghalni…
Az asszony belenézett az ember meggyötört szemeibe.
– Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó…
A sebesült fölnyögött. Szemei lázasan remegtek.
– De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet, Nuca…
Az asszony keze megpihent a forró homlokon.
– Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel, Teofil. Te hinted le éjtszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor ferednek…
Az asszony beszélt, és a csendőrök levették fejükről a csákót, és ott álltak mellette. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe.
Akkor jött föl a nap, és vörös fényét rávetette a mozdulatlan arcra. A csendőrök megmozdultak. A fiatalabbik pokrócot hozott. Az öregebbik megérintette az asszony vállát.
– Gyere!
Az asszony lassan letette öléből a mozdulatlan fejet a földre, és fölállt. Aztán már nem volt ott egyéb, csak egy pokróc, s alatta valami néma, holt dolog, ami még néhány perccel azelőtt Teofil volt.”
/Wass Albert: A funtineli boszorkány/
