-- A madarak zenészek. Én nem tudok dalolni, ámde nézek. Ha színeket rakétáz a tenyészet, úgyis megértem a dicsõ Egészet. Fészek nélkül csapongok így a feslõ virágra, részeg, bohém és néma festõ.
Egy idő után megismered a különbséget, egy kézfogás, és a bilincs szorítása között.
És megismered, hogy a szerelem nem vonzalom, és egy társ nem biztonság.
És megismered, hogy a csók nem szerződés, és az ajándék nem ígéret, és elfogadod kudarcaid emelt fővel és előre tekintő szemekkel, asszonyi bájjal, férfias erővel, s nem gyermeki bánattal. És megismered hogyan építsd a jelen útját, mert a holnapé túl bizonytalan, hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.
Egy idő után megismered, még a nap is megéget, ha túl sokat kérsz. Így virágoztasd csak fel saját kertedet, díszítsd csak fel saját lelkedet, és ne várd, hogy valaki más hozzon virágot neked.
És tanuld meg, hogy tudsz szívós lenni, és igenis erős vagy, és igenis vannak értékeid. És tanulj, csak tanulj, minden búcsúval csak tanulj. . .
Higgy a magban, a földben, a tengerben, de az emberekben higgy mindenekelőtt. Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet, de az embert szeresd mindenekelőtt. Éld mélyen át a száraz ágak, kihunyt csillagok, s beteg állatok bánatát, de az emberét mindenekelőtt. Tudj örülni a föld minden örömének, tudj örülni a fénynek és sötétnek, tudj örülni a négy évszak színének, de az embernek tudj örülni mindenekelőtt.
Senki sem születik készen: légy azzá, amivé legjobb hajlamaid szerint válhatsz. Ki elindult, s még nem érkezett meg, bíztatóbb a helyzete a soha el nem indulónál. Soha nem késő elindulni, soha nem késő szeretni. Mikor arra vágysz, hogy észrevegyenek, megértsenek és szeressenek, tudd, hogy a többiek is erre vágynak. Miért szeretnek minket a többiek? Amiért egyáltalán szeretni érdemes: magáért szeretetért. Tanulj meg szerényen tündökölni, mert ez az emberi.
Néha úgy alakul, hogy céltalanul, De menned kell tovább, És mégis elvisz az út magától, s rájössz, Hogy milyen szép a világ. Néha nem hiszed el, hogy mennie kell A dolgoknak tovább, Mert rövid a lét, ahhoz hogy végig Csak várd a nagy csodát.
Na gyerünk! Mi lesz már... Még annyi minden vár. Na gyerünk! Mi lesz már... Hidd el, ennél rosszabb nem lehet talán!
Most már bármi legyen, én félreteszem, hisz várhat, Most minden bánat, S énekelek, mert ennyi nekem még járhat, A dallam szállhat. Lehet eső vagy szélvihar, engem nem érdekel már, Mert bármi legyen, az élet megy tovább.
Néha sodor az ár és annyira fáj, Hogy semmmit nem tehetsz, És mégis évek után, ha visszagondolsz, Mindenen jót nevetsz. De ha gondtalanul felszabadulsz, S nem félsz a holnaptól, Majd megtanulod, hogy minden rosszban van egy kicsike jó.
Na gyerünk! Mi lesz már... Még annyi minden vár. Na gyerünk! Mi lesz már... Hidd el, ennél roszabb nem lehet talán!
Azt mondom, élj a mának, Az úgysem fájhat, Ha kell, csak vond meg a vállad, S ne foglalkozz, ha kell semmivel!
Batta György: Egy mondat a szeretetről Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában, Nemcsak jó anyák mosolyában Megannyi mozdulatában, Lelkük minden zugában Ott szeretet van Nemcsak bölcs vének tanácsában Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget - Hol szeretet van, Ott szeretet van És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban Másokért dobban a költő-szív szakadatlan Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka Hol szeretet van, Ott szeretet van S fönnmarad holtodiglan Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából Marad csak roskadt sátor az idő viharától S már nem az ujjak - dermedt pillantások Simulnak enyésző testmezőkre Mik eltűnnek örökre Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak az estben aláhulló pehelyben E máris tökéletesben, mert arányaiban Jövendő világok váza - és remekben, Mert simulásában, arcodra hullásában, Ahogyan gyöngéden megérint az éjben - Abban szeretet van S hol szeretet van, puska nem dörren, Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem váratlan, Edényeit a vér nem hagyja el a testben, Kering erekben, nem buzog sebekben, Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban Hol szeretet van, Ott szeretet van Szamócafej a vércsepp - igézve nézed Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat, Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat Hol szeretet van, Nem baj, hogy más vagy Más a honod, a templomod, s nyelvedben, Lélek-emelte versedben másként Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok Hogy mongolos az arcod - szabad Hogy a szavak hozzád vonuljanak Mint hegyből a nyáj És senkinek se fáj, hogy bennük még Véreid rakta, Szent István-látta Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak, Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak - Ott nem félsz Élsz csillagfénnyel a szemedben Nem gyűlöletben, hisz tudják: Tüdő halványlik, szívmoraj hallik, Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek S lám, arcodon is közös a bélyeg A halál-sütötte enyészet Nézheted, mint állat bőrén a jelet Hol szeretet van, Elpusztíthatatlan Úri áradatból, az időfolyamból Arany szemcséit kimoshatod, S a világot belőlük összerakod, Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok Ember s táj előragyog Megláthatod minden keservek könnyét Fájdalmak fekete gyöngyét mert Minden mi kín, a lélek-fény útjain Hozzád is átszáll Veled is munkál - fáj Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok Szemükbol a kiáltás roncsoló sugárzás Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben Zengő kövekből hallik Vizeken halál iramlik Rémülten hordod kozmikus sorsod Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam Sodorja hullt falevélen - Nincs menekvés földön-égen? Kérded esetten, félelem-sebzetten, Idő-szegekkel verten a létkereszten Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen S ekkor fénylik fel Isten Lelkedben, minden sejtedben Általa emberré épülsz, Már csak a jóra készülsz, Röpít a kegyelem Gyorsan, aranyló hit-burokban, Virágzó, békét sugárzó, S mint betlehemi fényözön Elönti bensődet az öröm Hogy benned szeretet van - kiapadhatatlan Látod, hogy növi be a világot Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya Halál nem rettent, serkent: a jóra Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz, Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed Akár egy cinege madárkát, a Földet Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt, Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat, Simítod, ne remegjen, Gyógyuljon, ne ernyedjen Úri fán fényesedjen Csak arról énekeljen: Ahol szeretet van Remény és jövő van.
Reményik Sándor Ne ítélj Istenem, add, hogy ne ítéljek - Már tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy minél halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább simogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság Éjfélkor a sötét belémlát, ilyenkor vallanak a némák, és a süketek dobhártyája beleremeg az éjszakába. Nem könnyű a magunkba-nézés, ítélőszékhez önidézés, jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól, ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt: lehurrogni lelked, ha ámít, rágondolni, amire nem mersz, akármilyen nehéz, keserves, büntetni magad röstellt könnyel, társ-nélküli, szegetlen csönddel, nézni, midőn a képre fény száll, amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem legláthatóbb a tükör-éjben, s én látom legjobban, hisz éjjel magam vagyok rossz számizével. Nincs kínzóbb a felismerésnél: hazugnak látni, mit beszéltél, mondandónak, mit elhallgattál, adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence, bíráim legkegyetlenebbje, s még az lehet csak, akin látszik, hogy éjszakákat áttusázik, aki velem éber az éjben: legyen bírám s ha kell, pribékem, de megítélni hogy merészel, aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember, magát-vizsgáló becsülettel, s ítéljen el, egyazon szinten, mint embert ember, istent isten, mint ön-legyőző ön-legyőzőt, miként legyőzöttet legyőzött, de sárga törpék tű-sisakban ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol: jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól! Bár nehéz a magunkba-nézés, ítélőszékhez önidézés, de áldozzunk ennyit magunknak, kiéjszakázott igazunknak, s azoknak, akik tisztelettel úgy neveznek minket, hogy ember.
