Portugál, andalúz, katalán, baszk, kasztíliai, extremadurai, genovai, velencei, francia, angol és hollandus férfiak (és nők?) akik a tetteikkel megváltoztatták a világtörténelem menetét és naggyá tették Európát.
A Ferenc József-föld felfedezése (osztrák-magyar expedíció volt, de ténylegesen csak egy magyar vett benne részt, Dr. Kepes Gyula, hajóorvosi minőségben) 1872-1874
A XIX. század közepétõl felgyorsult az Északi sarkvidék kutatása. A felfedezõ utazások lelkes szervezõje, August Petermann (1822-1878) az osztrákokat is bíztatta az Arktisz kutatására. Johann Wilczek gróf (1837 - 1922), a bécsi Földrajzi Társaság elnöke 40 000 Ft-ot ajánlott fel az expedíció megszervezésére, és befolyásával megnyerte az osztrák kormányzati szervek támogatását is. Magyar részrõl Zichy Ödön járult hozzá jelentõs összeggel az expedícióhoz.
Erõs falú, 30 tonnás hajót építettek Bremerhavenben, melyet a vitorlázaton kívül 100 LE-s gõzgéppel is elláttak. A hajót Wilhelm Tegetthoff osztrák tengernagyról nevezték el, parancsnokául és az expedíció vezetõjévé Karl Weyprecht (1838 - 1881) kapitányt nevezték ki. Helyttese és egyben az expedíció tudományos vezetõje Julius Payer (1841 - 1915)fõhadnagy lett, aki az Új-Germánia fedélzetén már részt vett a németek sarki utazásán.
Csupán egyetlen magyar vett részt az expedícióban, a hajóorvos, Kepes Gyula. Az expedíció merész céljául azt tûzték ki, hogy a Novaja Zemlja megkerülésével a Jeges-tengeren át kíséreljék meg az eljutást a Bering-szoroshoz, vagyis derítsék fel az Atlanti-óceánból a Csendes-óceánban vezetõ, ún. "Északkeleti-átjárót".
A hajó 1872. június 13-án indult útnak. A Tegetthoff azonban nem jutott túlságosan messze a Nassau-foktól, ugyanis az összetorlódott jégtáblák elzárták a hajó útját a nyílt víztõl, így a jégtáblák közé fagyott. Az a terv tehát, hogy a Bering-szoros irányába haladjanak meghiúsult. A jégbe zárt hajó a Novaja Zemljától észak felé sodródott, egészen a 80. szélességi fok közelébe. Közben a személyzet nem tétlenkedett, meteorológiai méréseket végeztek és vizsgálták a jégviszonyokat. Felderítés és vadászat céljából kutyaszánnal nagyobb utakat tettek meg. Eljött a nyár, de a hajót nem sikerült kiszabadítani a mintegy 10-12 m vastag jégtáblából.
1873. augusztusának végén ÉNy felõl szárazföld szegélyét pillantották meg, de csak október végén jutottak el a part közelébe. Itt töltötték a második sarki telet. Élelmüket fõleg elejtett medvékbõl nyerték, s hogy egészségesek maradtak, azt fõleg Kepes doktor gondoskodásának köszönhették.
1874. márciusában egy kisebb csoport partra szállt, és Payer vezetésével felfedezõ útra indultak észak felé. Egy hónapig ember által még nem látott csodálatos jégvilági tájakon jártak, és térképeztek kb. a 82. szélességi fokig. A nyugatra levõ nagy szigetet Wilczek-földnek, a keletit pedig Zichy-földnek keresztelték el, egy kiugró sziklás félsziget pedig a Budapest-fok nevet kapta. Az egész szigetvilágot Ferenc József császárról keresztelték el.
Az expedíció tagjai tisztában voltak azzal, hogy a szigeten a pusztulás vár rájuk. Többen megbetegedtek, Otto Kirsch hajógépész tüdõbajban halt meg. Temetése után a féloldalra dõlt hajóból lehordták a legszükségesebb felszereléseket, élelmiszereket és szánokra rakva megindultak dél felé. Közel három hónapos kimerítõ vándorlás után augusztus közepén érkeztek a jégmezõ peremére, melytõl délre már a nyílt tengervíz húzódott. A távolban pedig feltûntek a Novaja Zemlja északi hegyei. Vízre tették csónakjaikat és a sziget felé eveztek. A partoknál összetalálkoztak két orosz halászhajóval, az egyik fedélzetére vette az expedíció már végsõkig elcsigázott embereit, és a norvégiai Vardobe szállította õket. Innen, bérelt hajón tértek vissza a német partokig.
Az Oszták-Magyar Északi-sarki Expedíció a földrajzi felfedezõ utazások egyik kiemelkedõ teljesítménye. A jelenleg Oroszországhoz tartozó 18940 km2 kiterjedésû szigetcsoport ma is Ferenc József nevét viseli. Az expedíció történetét és felfedezéseit Julius Payer írta le könyvében.
Persze ezeknek az expedícióknak, de főleg a későbbieknek az is az egyik célja volt, hogy elérjék Észak-Amerika nyugati, Csendes-óceáni partvidékét, korabeli kifejezéssel élve az ún. "nyugati tengert".
Az európaiak ugyanis spanyol, brit és holland tengeri expedíciók révén azt már tudták a 18. sz. közepe táján is, hogy Észak-Amerikát nyugaton egy nagy óceán határolja, de azt még nem tudták, hogy a kontinens közepe táján lévő francia vagy brit telepekről hogyan lehet oda szárazföldi úton eljutni.
Először a spanyoloknak sikerült eljutniuk Felső-Kalifornia (California Alta, lényegében a mai Kalifornia tagállam) óceáni partviodékére, de ők nem kelet felől, hanem déli irányból, Mexikó felől jutottak el oda, részben tengerparti, részben szárazföldi expedíciók során.
Viszont az első, aki keleti irányból, a kontinens közepe felől kelt át a kontinens nyugati részén és érte el a Csendes-óceánt, az a skót Sir Alexander Mackenzie(skót-gael nyelven Alasdair MacCoinnich; 1764 1820) volt.
Nyugat-Kanadának talán az egyik legnagyobb földrajzi felfedezője volt, a másik David Thompson volt, akiről majd még később írok.
Két nevezetes expedíciója volt Mackenzienek:
1789-ben Saskatchewan belsejéből kiindulva észak felé eljutott a Jeges-tenger partvidékére, hatalmas, addig az európaiak előtt gyakorlatilag teljesen ismeretlen térségeket tárva föl Kanada északnyugati részein.
1792-1793-ban pedig a Sziklás-hegység és a Parti-hegység (Pacific Coast Ranges) brit-kolumbiai szakaszának festői láncolatain átkelve feltárta a Peace River medencéjét és 1793. július 20-án elérte a Csendes-óceán partvidékét, az európaiak közül elsőként.
Ez is egy fantasztikus utazás volt, részben kenukkal, részben lovakkal, részben gyalog, indiánokkal, prémkereskedőkkel, prémvadászokkal, az indiánok életmódját, gondolkodását, sőt nyelveit jól ismerő "hegyi emberekkel", tolmácsokkal.
Megcsinálták, elérték! - Az óceán partját, 12 évvel az amerikai Lewis és Clark sokkal híresebb expedíciója előtt.
Maga a Sziklás-hegység kifejezés a francia "Montganes de Roche" formában először 1752-ben jelent meg Jacques Legardeur de Saint-Pierre (October 24, 1701 September 8, 1755) kanadai francia gyarmati katonatiszt naplójában.
Saint-Pierre-nek szintén voltak kisebb horderejű felfedező expedciói a kanadai Nagy Síkságokon, a mai Saskatchewan térségében, de ő soha nem jutott el olyan messzire nyugatra, hogy személyesen lássa a Sziklás-hegység vonulatait.
Részéről a Montgagnes de Roche kifejezés valószínűleg a krí indián As-Sin-Wati kifejezés (kb. nagy szikla tömb) egyfajta fordítása lehet.
A krí indiánok szállásterületéről ugyan szintén nem lehetett látni a Sziklás-hegység vonulatait, de a krík részben a saját utazásaikból, részben a nyugatabbi törzsek elbeszéléseiből tudták, hogy a prériken túl, messze nyugaton hatalmas, sziklás csúcsokkal tarkított hegyvonulatok zárják le a nyugati látóhatárt.
Mindenesetre ő volt az első fehér ember, aki a mai Saskatchewan kanadai taromány prérijeit átszelve a mai Alberta kanadai tartomány területére lépett és gyakorlatiklag elérte a Sziklás-hegység vonulatát.
Az ő expedícióját 40 esztendeig nem ismételte meg senki, aztán az 1790-es években kezdődött meg Kanada nyugati részeinek alaposabb felfedezése és feltérképezése.
Anthony Henday 1725-ben született Angliában, Wight szigetén.
Megvádolták csempészettel, 1750-ben átkelt Észak-Amerikába, ahol a Hudson Bay Company (Hudson-öböl Társaság) szolgálatába állt.
A társaság 1754. nyarán egy nyugati irányú expedíciót szervezett és Hendayt nevezték ki a csoport vezetőjének.
Az expedíció fő célja a nyugati őslakos törzsekkel való kereskedelmi kapcsolatok kiépítése volt.
Henday csoportja rajta kívül főleg krí indiánokból állt.
1754. június 26-án indultak útnak a Hudson-öböl partján fekvő York Factory nevű társasági bázisról.
Érintették Fort Paskoyát, a kanadai franciák egyik legnyugatibb erődjét, ahol találkoztak Louis Chapt Chevaler de la Corne ezredessel, a nyugati területek francia parancsnokával.
Szerencséjükre éppen béke volt a britek és a franciák között, így a franciák barátságosan fogadták őket.
Továbbindultak nyugat felé a mai Alberta kanadai tartomány területére.
Október 11-én érték el a Wakesew folyót, lényegében ott, ahol a mai Red Deer nevű kanadai város fekszik.
Innen már jól ki lehetett venni szabad szemmel is a Sziklás-hegység kanadai szakaszának fenséges hegyláncait.
Itt hamarosan találkoztak a feketeláb indiánokkal, egy három törzsből álló erős, népes és büszke törzsi konföderációval, a kanadai prérik egyik domináns népcsoportjával. Ezek akkoriban kb. 15 ezer főt számlálhattak és a térség legerősebb népcsoportja voltak.
Keleti szomszédaiktól már hallottak a fehér emberekről, de maguk korábban még soha nem láttak fehér embert, így aztán néztek Hendayre, mint borjú az újkapura, megcsodálták a különös kinézetű idegent.
Henday tárgyalásokat kezdett a feketelábakkal. Az egyik este a tanácstűznél arra kérte a feketelábak vezetőit, hogy ismerjék el II. György brit uralkodó fennhatóságát, ill. hogy néhány feketeláb vezető jöjjön vele el egy baráti látogatásra York Factoryba.
A feketelábak vagy nem értették meg pontosan, hogy mit akar, vagy annyira nem tetszett nekik az ötlet, mindenesetre habozni látszottak, Henday pedig volt annyira diplomatikus, hogy túlságosan ne erőltesse a témát.
Ezután Henday és krí indiánjai visszaindultak York Factoryba.
A visszaúton Hendaynek többször is meggyűlt a baja a krí indián utitársaival, mert azok rendszeresen rájártak az expedíció alkoholkészleteire.
Henday naplója szerint volt olyan nap, hogy alig tudtak valami haladni, mert az indiánok már délelőtt nem voltak szomjasak.
Henday emiatt a visszaérkezéskor be is panaszolta krí társait a társaságnál...
Henday 1762-ben kilépett a Hudson-öböl társaság szolgálatából, mivel úgy érezte, hogy a munkásságát nem ismerik el eléggé.
A további sorsa teljesen ismeretlen, későbbi életéről és haláláról a korabeli okiratokban egyáltalán nem található adat.
A britek közül az angol Henry Kelsey (1664 - 1724) és részben krí indiánokból, részben fehérekből álló csoportja volt az első, amelyik kimerészkedett a Nagy Síkságokra, a prériövezetbe.
1690 - 1692 között volt az expedíciójuk, amelynek során elérték a mai Saskatchewan kanadai tartomány területét.
Kelsey és társai voltak valószínűleg az első britek, akik hatalmas csordákban legelésző préribölényeket és grizzlymedvéket láttak.
A Kelsey-expedíciót a Hudson Bay Company kereskedelmi társaság finaszírozta, az expedíció valósznű útvonala a csatolt térképen lila színnel:
"Többször is az őslakosok mutatták meg nekik a helyes útirányt, e nélkül összeviszza kóboroltak volna a síkságokon."
Azért ne nevessük ki őket, hiszen akkor még nem volt internet, googlemaps és okostelefon, de arról a vidékről még térkép sem...
Iránytűjük talán már volt.
Kétségkívül bátor emberek voltak ezek a korai felfedezők, akik nekivágtak a teljesen ismeretlen amerikai (vagy éppen ázsiai, afrikai, szibériai stb.) vadonnak.
Igen, de az is benne van, hogy a spanyoloknak tkp. bőven elég feladatot adott az ún. Délnyugat - nagyjából a mai Texas, Új-Mexikó, Arizona és Kalifornia - felfedezése és kolonizálása.
Ezt sem tudták azonban tökéletesen végrehajtani, mert pl. az olyan vad indián törzseket, mint a komancsok és az apacsok, soha sem tudtak az uralmuk alá hajtani.
Mindenesetre sok értékes földrajzi felfedezés fűződik az észak-amerikai Délnyugaton a spanyolok nevéhez.
Majd talán később be is teszek ide a toipikba néhány érdekesebb momentumot.
Ebben az is komoly szerepet játszott, hogy a spanyoloknál és a franciáknál nem volt jellemző a túlnépesedés, mint néhány európai országban, a spanyol gyarmatokra kivándorlás gyakorlatilag csökkentette az anyaország népességét, nem véletlen hogy az angolok tudtak létrehozni fehér telepes gyarmatokat, ahol komoly népességfelesleg volt.
Az európaiaknak, pontosabban a franciáknak először csak 1739-ben sikerült átkelniük az észak-amerikai Nagy Síkságokon.
Egy kanadai francia testvérpár, Pierre Antoine Mallet és Paul Mallet és 6 társuk.
A mai Illinois területén lévő Kaskaskia nevű francia-indián településtől Nuevo Méjico spanyol gyarmat fővárosáig, Santa Fé városáig.
Többször is az őslakosok mutatták meg nekik a helyes útirányt, e nélkül összeviszza kóboroltak volna a síkságokon.
Nagyon érdekes és tanulságos expedíció volt, sokban növelte a franciák földrajzi ismereteit is.
Érdekes, hogy még a 18. sz. közepén is mind a spanyoloknak, mind a franciáknak csak nagyon korlátozott és esetleges ismereteik voltak Észak-Amerika belső vidékeinek, a Nagy Síkságoknak, a Sziklás-hegységnek és a Nagy-medencének a valós földrajzi viszonyairól.
A britekről nem is beszélve.
A Mallet-expedíció korában pl. a franciák úgy tudták, hogy ha felutaznak a Missouri mentén, akkor eljutnak az új-mexikói spanyol gyarmatokig.
El is indultak ezen az úton, egészen a mai Dél-Dakotáig, ahol jószándékú arikara indiánok szóltak nekik, hogy nem jó irányba mennek, mert a spanyol gyarmatok délnyugati irányban vannak. :-)
Sem a franciák, sem a spanyolok, sem a britek nem voltak képesek ezt az óriási térséget ténylegesen gyarmatosítani, hiányoztak hozzá a megfelelő erőforrásaik.
A tényleges francia gyarmati uralom nagyjából a Mississippi két partjára, valamint a Missouri, a Platte és az Arkansas folyók legalsó szakszára korlátozódott.
A Texastól északra fekvő síkságokon a spanyoloknak sem voltak telepeik.
Ezeket a térségeket ténylegesen csak az USA vette birtokba a 19. században, a benépesítésük egészen a 19. sz. legvégéig elhúzódott.
nagy hajsza volt akkoriban az északnyugati átjáró keresésére, hogy valahogy kikerüljék a spanyol ellenőrzésű területeket, meg rövidebb is lett volna Amerika körbehajózásánál, akkor még nem létezett a Panama csatorna
Igazából a kiváló breton tengerész, Jacques Cartier (bretonul Jakez Karter, élt 1491 - 1557)nyitotta meg a kanadai francia felfedező expedíciók sorát, de ő még csak tengeri, tengerparti expedíciókat vezetett, a szárazföld belsejébe nem nyomult be.
Három expedíciója is volt, az első kettő felfedező jellegű volt, a harmadik már a gyarmatalapításról szólt:
- 1534
- 1535-1536
- 1541 - 1542
Ez utóbbi volt az egyébként sikertelen első francia gyarmatalapítás Kanada földjén, itt már igazából Jean-François de La Roque de Roberval, egy hugenotta nemes volt a parancsnok, a közrendű származású Cartier neki volt alárendelve.
A gyarmatalapítási kísérlet sikertelen volt, az életben maradottakat 1543-ban visszahajózták Franciaországba.
Elsú két expedíciója során Cartier egyébként a Szent Lőrinc-öböl és Új-Foundland környékét és partvidékét fedezte föl, térképeket és jegyzeteket is készítve.
Ez a kanadai honlap - Űj-Franciaország virtuális múzeuma - jól követhető, részletes térképeken mutatja be piros vonallal Cartier 1. és 2. feélfedező útjának útvonalát.
Ráadásul sikeresen kineveltek egy francia - indián félvér "erdőjáró", ún. coeruer de bois réteget, amelyek a további földrajzi felfedezések és az őslakos törzsekkel való kapcsolattartás élcsapata lettek.
Mondjuk a franciák indiánpolitikája öszességében nekem sokkal szimpatikusabb, mint a briteké vagy a spanyoloké.
A hittérítésben is sokkal türelmesebbek voltak, mint a spanyolok.
Korábban érintőlegesen már volt róla szó, hogy a Mexikóból kiinduló spanyolok dél felől már az 1530-as, 1540-es években bemerészkedtek az akkor még gyakorlatilag teljesen ismeretlen, irdatlan kiterjedésű éjszak-amerikai kontinens belsejébe.
A spanyolokat ha nem számítjuk, akkor viszont a franciák voltak azok, akik elsőként hatoltak be az óriási kiterjedésű, őslakosok által is csak ritkán lakott észak-amerikai vadonba.
Samuel de Champlain és Étienne Brulé voltak az elsők, akik Québec városából kiindulva felfedező expedíciókat tettek Kanada keleti régióiban az 1600-as évek elején.
Baráti indián törzsek tagjai segítették őket, mutatták nekik az utat, elsősorban a franciákkal szövetségesi viszonyt ápoló Wendat (más néven Wyandot, közismertebb, de pejoratív nevükön Huron) indiánok.
Majd a két ünnep között írok ezekről az expedíciókról kicsit részletesebben is, ha lesz időm.
