Sziasztok! Egyetértek Gézoo-val. Ha tisztázod magadban a történteket (ez sok idő is lehet), átélsz egy folyamatot, amit gyászként is felfoghatunk. (Ajánlom mindenkinek Polcz Alaine könyveit a témával kapcsolatban.) Többféle fázisa van. Ha már indulat nélkül tudsz gondolni az eseményekre, és csak a tanulságokat tisztán, fojtogató érzelmek nélkül tudod levonni, akkor vagy kész az egészen. Ekkor megismered a saját szereped az életben. Ekkor leszel nyitott, de mindenesetre érett akár egy új kapcsolatra is. Azt hiszem, addig nem tudsz érzelmek nélkül az anyósod szemébe sem nézni. De most nem is kell. Tégy, ahogy jónak látod, légy bátor, és biztos vagyok benne, hogy jó döntés lesz. Drukkolok! Lohol
Más a szitu, tehát amit én tudok az egyedül töltött órákról mondani, az nem valószínű, hogy neked megoldás.
Én hosszú éveken át (főleg miután a gyerekek is megszülettek) úgy éltem, mint a gép. Saját magamra nem volt időm. És itt nem a fodrászra gondolok és a testem karbantartására, mert azt házilag megoldottam valahogy, és ez járt a legkevesebb fájdalommal, erről lemondani. A legfájóbb az volt, hogy teljes egészében elvesztem ÉN, a saját életemből kiszorultam. Kiszorult a lelkem, a gondolataim, kiszorultak a lehetőségek a tudás bővítésére, az érdeklődések kielégítésére az életemből. Kiszorultak az élmények.
Nos, a most rámszakadó "üres" (gyerek nélküli apás hétvégékre gondolok) napjaimban ezt a többéves lemaradást pótlom. Tanulok, lelki életet élek, gondolkodom az élet dolgairól, no meg persze utána olvasok a gondolataimnak. Tehát újra élesztem önmagam, a többéves gép szerep után. Jó érzés újra, ha nőként még nem is, de emberként TISZTELNI önmagam.
Köszi a tippeket :) Asszem levél lesz belőle a cuccok elhozatala után, addig félek, hogy előtör belőle a romboló. A cuccokért apukámmal megyek, mert van ott egy hűtőm is, amit az új kecóbe nem tudok lerakni, úgyhogy azt hazaviszi hozzájuk. Apától fél anyós, mint a tűztől :) Jószerivel szerintem ő az egyetlen ember, aki nincs betojva tőle, és ezt anyós tudja, ráadásul apa a tudtára adta, hogy le van szarva, ami nagyon szarul esett neki... Másrészt ő az egyetlen férfi, akivel bármi úton is érintkezett az elmúlt 10 évben, és gondolom sérti a hiúságát, hogy apának nincs túl jó véleménye róla (apa néha gonoszkodott, és nagyseggának hívta, utalva a kanapén eltöltött hosszú-hosszú évekre...).
A begolyózásról annyit, hogy már érzem :) De még nem vagyok túl ezen - lelkileg sem -, addig nem fair belevonni valakit ebbe az egészbe. Vannak kifejezetten szar napjaim, olyankor embert nem akarok látni. Plussz: most kell megtanulnom, hogy a magánnyal is együtt kell tudni élni. Eddig nem volt rá lehetőségem. Ha nem nézek szembe ezzel most, akkor majd később kell. Inkább átesek rajta... Ez persze nem jó érzés, de hozzá(m)tartozik.
Ti mit csináltok, ha magányosnak érzitek magatokat? Egyedül mit? Mert a kezdeti belevetem magam az életbe dolog csak ideig-óráig működik.. Attól még magányosnak érzem magam.
Szvsz ha mindenáron be akarsz neki olvasni, írd le. Úgy nem lesz belőle rikácsolás - hiába tervezed el, amit mondani akarsz, az ő reakciói függvényében ez úgyis módosulna, gondolom, egy durva jelenet azért annyira nem hiányzik neked se. Ráadásul azt sokkal összeszedettebben meg tudod fogalmazni, mindent közölhetsz vele, ami bántott, ő meg nem pofázik bele, és még ha azt mondja, hogy el se olvasta, akkor is biztos lehetsz benne, hogy de. ;-) Így neked is megvan az elégtételed, és elmaradnak a "következmények". Abban meg nagyon igaza van Gézoonak, hogy vigyél magaddal valakit. Jobb félni, mint megijedni, ne legyél egyedül kiszolgáltatva se anyósnak, se exnek. Ja, és esemesezgessen vele a krokodil, te maradj a régebbi verzióknál (nyilvános helyen találkozni, vagy ha erre nem hajlandó, beszéljék meg az ügyvédek). Ez arról szól, hogy nem akar elengedni, ne menj bele a játszmájába. (Tapasztalat. :-((( )
Szia Regacs! Jobbulást kívánok. Egyetértek Gézuval nem kell lealacsonyodni anyósod szintjére. Ugyanis ha akarod, ha nem az ő szintjén fogsz viselkedni ha beolvasol neki. Nem biztos hogy jót tesz ha megmondod a magadét, mert lehet a végén még nagyobb fájdalommal tudnád lezárni a dolgot. Fölösleges kitenned magad ennek. Főjön csak a saját levében és inkább reménykedj azért hogy a férjed forduljon szembe az anyjával. A pakolásnál pedig mindenféleképpen vigyél magaddal idegent is talán akkor bír magával ha otthon lesz.
Persze, hogy jobb elkerülni a találkozást, de most muszáj lesz. Bár már arra is gondoltam, hogy amilyen gerinces, addig elmegy otthonról, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
3 éven keresztül hallgattam a hülyeségeit, és soha, de soha nem mondtam meg neki a véleményem. Egyszer szeretném. Magamért. Csak a stílusban gondolkodom még. Tekintve, hogy sz@rok a véleményére, bármely stílusban előadhatom magam. Az "úrinő" modoromat a történtek tükrében amúgyis lehúzhatom azon a bizonyos lyukon... Kb. annyit ér az ilyen embernél...
Grimaszokat vágott a hátad mögött? Anyós legalább a képembe csinálta :) Egyszer elkezdett röhögni azon, amikor azt mondtam, hogy zavar, ha azt a nőt emlegeti előttem, akivel a férjem félrelépett... Azt mondta ezt nevetséges, majd röhögésben tört ki. Megkérdeztem tőle, azt is mókásnak találná-e, ha kiderülne, hogy a férje megcsalta őt. Gyorsan lefagyott a mosoly róla... (köztudott, hogy szar volt a házasságuk, lehet, hogy elgondolkozott rajta, mint lehetőségen...).
Szerintem ezek az emberek képtelenek az empátiára. Elképzelni sem tudják, hogy mit érez a másik ember, vagy ha elképzelik, akkor le van to...va. Egyre bizonytalanabb vagyok abban, hogy lehet-e velük bármilyen olyan kapcsolatot kialakítani, amiben a másik fél jól érzi magát.
Ha anyósommal voltam egy térben - csak a hibáimat láttam, és a végén már csak hibákat láttam...
Én olyan emberekkel szeretnék együtt lenni, akikkel a lehetőségeimet látom.
:)) Jó hallani Rólad. Most voltál Te is beteg? Köszi a jótanácsot, már kilábalóban vagyok, C vitamint nyomtam töménytelen mennyiségben, antibiotikum anti - nem vagyok gyógyszerbarát :)
Férjem közben teljesen begőzölt, az új ötlete az, hogy sms-ben beszéljük meg a válást :(
Lassan el szeretném hozni a maradék holmimat is anyóstól, de nagyon félek a találkozástól. Főként azért, mert félek, hogy elveszítem a türelmemet, és olyat mondok neki, hogy magam is megbánom. Főként azóta érzem ezt így, amióta a férjem elmondta, hogy a pszichoja rávilágított, hogy "anyósnak van döntő szerepe a válásunkban". Csak rosszat tudok kívánni neki.
Milyen anya az, aki ilyet tesz? Hogy tud a tükörbe nézni?
Van jó tipped (tippetek) arra, hogy mit mondjak neki, ha találkozom vele?
Bocs, hogy eltűntem, leterített egy kombivírus (ez főleg Andinak szól, akinél már nem győzöm a bocsánatkéréseket, jaj remélem nem haragszol!).
Próbálom majd visszaolvasni a hozzászólásokat, most hirtelen három dolog jutott eszembe:
1. Lohol! Örülök, hogy mégis hasznosnak tűnik a könyv. Először én is meglepődtem, amikor ezt javasolták nekem, hiszen (A mérgező szülők... után) azt hittem, hogy itt a probléma "csak" a destruktív kapcsolat a férjem és az anyja között. Aztán a Szavakkal verve.. után elgondolkoztam. Vajon véletlen, hogy a két probléma találkozott? Nem lehet, hogy épp ezek a hatalomra éhes emberek alakítanak ki szimbiotikus kapcsolatot a gyerekükkel? Véletlen-e, hogy mindkét magatartás mögött egy elszenvedett lelki trauma áll? Szerintem a kettő szervesen összekapcsolódik. Ha végigolvasod a könyvet találsz még praktikus tanácsokat benne.
2. "Szóval, az anyós a gyermeke párját is "gyermekének" tekinti és jogot formál arra, hogy beleszoljon az életébe.." Pontosan ez történt nálunk :( Amikor először mondtam a pszichomnak, hogy rajtam is jelentkeztek a mérgezéses tünetek - nem értette, mire gondolok. Erre gondoltam. Mivel velem is ugyanazt csinálta anyós, mint a fiával, bennem is károkat okozott. Az egy másik dolog, hogy én küzdöttem ellene. De ez a harc annyi energiát emésztett fel, hogy szinte már csak "élni" maradt erőm...
3. X diploma dolog: nálunk anyós ezt úgy adta elő, hogy az én társadalomtud diplomáim szart sem érnek az ő természettud diplomájához képest, mert minden más csak áltudomány...
Sziasztok! A Szavakkal verve c. könyvre szeretnék még reagálni. A felénél tartok kb. Az angol-amerikai stílusú könyveknek megfelelően nekem kicsit nehéz olvasmány, mert sokszor ismétli ugyanazokat a gondolatokat. De ettől eltekintve: Az a probléma, hogy az Erőszakos nem észleli a tényt, hogy az Áldozatot megbántja valamivel, nálunk is sok esetben állt már fent. Ezt legelőször abból lehet észrevenni, hogy képtelen bocsánatot kérni - már írtam. Beszéltünk is róla, a párom azzal magyarázza, hogy nincs meg a kultúrája a családjukban. (ott ugye, a mama (anyósjelöltem) az abszolút erőszakos.) Csakhogy, akárhogy is harcol ellene az ember, bizonyos dolgok náluk is öröklődtek. Nem hiszem, hogy arról van szó, hogy nem tud bocsánatot kérni, mert erre is van példa. Akkor nem tud bocsánatot kérni, ha lelki sérülést okozott, és valóban nem is érti, hogy ez fáj, sokszor jobban fáj, mintha levágta volna a kisebbik ujjpercemet. Mondok egy példát. Nemrégiben meglátogatott minket a Párom húga. Én eléggé féletm ettől az első vizittől, mert tartottam tőle, mit fog rólunk mondani otthon. Készültem, mint a kisangyal. Ő sértődött arccal járkált két napig, ide-oda vittük, mélyebb beszélgetésre nem került sor. Egyszer maradtunk kettesben, de nem éreztük jól magunkat. Nem erőltetem, ha nem megy, nem megy. Este, mikor elment, párom az mondta, a húg nem tudta feldolgozni a leköltözést, ezért volt rossz kedve, de majd megszokja, és rendben lesz minden. Anyósjelölt két hét múlva telefonál, és azt mondja, hogy a húg miattam nem érezte jól magát. Párom a telefonba nem szólt semmit, de utána elmondta a vádat, és számon kérte rajtam, miért nem érezte jól magát a húg. Hogy miért nem voltam hozzá kedvesebb. Na, erről jó sokat beszéltünk később, többször a szájába adtam a Páromnak, miután rájött, hogy tévedett, hogy kérjen bocsánatot, mert nagyon megbántott, nem tette. Képtelen volt felfogni, mi a gond. Hisz ő csak jót akart. Ebből a típusból egy év alatt tudok mondjuk 10-et. Sok dolgot meg lehet beszélni vele, tényleg ketten dolgozunk az anyós-anya kapcsolat javításán, ötletelünk, mint a hülyék, hogy mi lehet a gond, és lehet-e valamit csinálni, érzek is fejlődő tendenciákat a kommunikációnkban, és a dologhoz való viszonyulásán, de nincs teljesen rendben minden, ez a fenti példából látszik. Elolvastatom vele a könyvet, talán megérti, miről lehet szó, vagy rávílágítja valamire, vegyen komolyan ilyen esetben. Mit gondoltok? Lesz hatás?
A másik, valahol, talán ebben a topikban olvastam, hogy ajánlottátok a Dr. Korcsmáros Magdolna pszichológus által tartott, "Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja" c. könyv szerint tartott családfelállítós tréninget. Két hét múlva nálunk is lesz lehetőség egy ilyenen való részvételre. A Páromat noszogatom, menjen el. Az építkezésünkre való hivatkozással hárított, bár megkérdezte, én mit javaslok. Ha vettetek részt ilyen tréningen, javasoljátok-e neki? Megoldhat-e ilyen szintű anya-problémákat? Tisztázódhat-e egy nap alatt, két nap alatt, hogy mi hiba abban a családban? Én úgy érzem, ez a probléma nagyobb, mint amit 3 kupac tégla odébb nem hordása jelentene.
Sziasztok! Azt hiszem, olvasva a reakciókat, azért mégiscsak volt értelme összeszedni a javaslatainkat. Kiderül pl. belőle, hogy nem lehet kőbe vésni az igazságokat, hisz mindenki másképp éli meg a helyzetét. Ha a saját életemről, a saját anyósjelöltem helyzetéről kell nyilatkoznom, nekem leginkább a "Ne hagyd, hogy felidegesítsen" c. szabály a leginkább alkalmazandó. Azt nem értem, Gézooo, hogy miért sülhet el fordítva a "kibeszélés....". Ha megfogalmazom a problémáimat, és igyekszem értő és figyelő füleknek megfogalmazni, akkor már pusztán ezzel is sokat segíthetek magamon. Persze, az igaz, Hogy a "jótanácsokat" alaposan át kell gondolni, mielőtt alkalmazni kezdeném, hisz ha sokféle tanácsot kapok, összezavarodom. Nem szabad elfelejteni, ki mit miért mond/hat. Azt hiszem, ha a világ összes többi emberének tisztelem a véleményét, hagyom elmondani, és kritikával is veszem, ill. nem szólok bele okvetlenül, kéretlenül az életükbe, akkor az anyóstól, anyósjelölttől is elvárom ugyanezt, ezért pedig én is úgy kell, hogy irányuljak felé. Egy ördögi kör, ha az anyós elkezd beleszólni az életünkbe, mi felháborodunk, és úgy kezdjük érzeni, joggal tesszük ugyanezt, és persze ő is felbátorodik... Brrrrr. Pedig tipikus játszma, mindenhol előfordul. Utána hiába hivatkozunk arra, hogy ő kezdte, mert minket is bevitt az örvénybe, és sárosak vagyunk már. Csak pesrze, nagyon nehéz megállni, ez az, amire azt írtátok, hogy nehéz megállni szó nélkül. Üdv: Lohol
Ha a kölkömet valaki lebutázná, a közelébe nem engedném többet. Láttam, mit szenvedett a húgom ettől (alsós korában nem szeretett olvasni, ezért folyamatosan hülyézték öreganyámék), nem tenném ki ilyesminek a gyerekemet. Ha nem szereti annyira, hogy normálisan viselkedjen vele, nem muszáj vele lenni. A diplomával meg nem osztogatnak intelligenciát is. :-)))
Bárhogy erőlködöm,nem tudom nem felhúzni magam,mikor valamit már elmondtam neki 8-10* és úgy csinál,mintha nem mondtam volna semmit.
Olyasmikre gondolok pl,hogy rászóltunk,ne mondja a gyereknek,hogy buta.Én is,párom is.Többször.Hiába.
És olyanra,hogy betalált,azért nem kér tökfőzeléket a párom,mert én másképp (szörnyen) készítem. Mondtam,dehát 4 évig ette, lehet,hogy csak nem kíván főzeléket.És ez is elakadt lemez.
Értem,hogy az x db diplomája miatt magasabb rendű élőlénynek képzeli magát.
Átnéztem az utóbbi pár levelet, és megpróbálom összesíteni a tanácsokat, véleményeket.
1. Ne légy engedékeny a zsarnokkal (anyóssal, anyával)! 2. Állj a sarkadra, döntsd el, mit akarsz, és tanuld meg érvényesíteni is! 3. Ápold baráti kapcsolataidat, beszéld ki a problémádat minél szélesebb körben! 4. Tisztázd magadban a szeretet fogalmát! 5. Tanuld meg felismerni, és hagyd figyelmen kívül az érzelmi zsarolást! 6. Ne engedd a zsarnokot (anyóst, anyát) beleszólni az életedbe! 7. Engedd el a füled mellett, azaz hagyd rá, akármit is mond! 8. Ha durvul a helyzet, egyszerűen hagyd ott vita közben! 9. Találkozz vele ritkán, amennyire csak lehet! 10. Költözz el minél messzebbre!
Az első négy sor nagyjából rám is igaz, de nálam az utóbbi pát évben mérgesedett el a helyzet. Persze kisebb koromban is igencsak rövid pórázon tartott, de akkor még nem láttam, hogy ezt máshogy is lehetne csinálnia. Én is harminc felé közeledek, ami azért érdekes, mert anyukám elfoglaltsága erősen hasonlít a tiédhez. Én közel egy éve költöztem el otthonról - lehet, hogy előbb kellett volna. Igaz, nekem volt két hosszabb külföldi tartózkodásom, ami szintén előnyös. Szerintem ha teheted, minél előbb lépj Te is, de úgy, hogy legyen kellő védőtávolság. (állítólag elég, ha papucsban nem lehet átmenni, de itt a fórumban párszáz km is kevésnek bizonyult már - nálam másik kerület elég jó volt) Egészen mostanáig beugrottam anyukám játszmáiba, és ha veszekedni vagy győzködni kezdett, védtem magamat, amiből ottlakásom végén heti két-három kiadós veszekedés kerekedett. A család többi tagját nem piszkálta ilyen mértékben, bár ők nem is szóltak igazán vissza. Mára belefáradtam, és beláttam, hogy nem használ. Most építkezés miatt keveset találkozunk, de ezután egyszerűen otthagyom, ha elkezdi, aztán meglátjuk, mire megy vele. Különben érdekes, hogy még most is milyen nagy hatással van rám az, amit mond - belémnevelte, hogy az a jó, amit ő mond. (ami bizonyos mértékben szükséges is, amíg kicsi vagyok) Belegondolva persze rájövök, hogy nincs igaza, meg továbbra is fönn akarja tartani a függőséget, saját szempontjai szerint akarja, hogy éljek. Eddig egyetlen barátnőm sem tetszett neki, de ez engem nem érdekelt. Bár eléggé visszahúzódó voltam (lehet, hogy ebben is van része), meg valamennyire vagyok is még, és ezért sokáig senkim sem volt. Viszont szerencsém van, egymásra találtunk egy nagyon rendes lánnyal, aki szerencsére ebben is segít.
Érdemes különben sok emberrel beszélni erről - én meglepően sok, hozzád és hozzám hasonló cipőben járó emberrel találkoztam. Nagyon jó ötlet volt, hogy írtál a fórumra.
Ez igaz. Nekem anyám félt attól, mikor a harmadik gyereket vártam, hogy nehogy lány legyen, mert annyira szerettük volna, hogy attól félt, majd majmot csinálunk belőle. Nem így lett. Most van három fiam, de hogy mi lesz belőlük? Szerintem egy anya sem arra vágyik, hogy mire a fia felnő, egy tőle függő álférfi legyen, csak út közben valahol elrontják.
Igen, igazatok van. Sarkalatos megközelítése a dolognak, ha csak a gyesre gondolunk. Igazából nagyon sok múlik azon is, hogy milyen az anya beállítottsága, hány gyereket nevel, ide számítanak még a szülés körülményei is, illetve hogyan áll hozzá ahhoz, hogy fia, lánya van-e? Nevetséges kimondani a mai világban, hiszen 2006-ot írunk, hogy mennyire sokat számít bizonyos családokban, hogy fiú, vagy lány. No, persze vissza kell számolnunk kb. 30-35-40 évet, hogy a történetünk kezdetén legyünk, de akkor is nevetséges, hogy a 20. század derekán egy fiúnak született egyed kiszoríthasson az anyja szívéből két lányt, csak mert kukacosan jött a világra.
Anyósom azóta úgy viselkedik, mint akinek csak egy gyereke van, és szószerint egykeként kényezteti "a kicsi fiacskáját". Hát, csak azt tudom mondani, hogy a beállítottság (vagyis az, hogy az ő családjukban csak a fiú a "gyerek"), a szülés körülményei (állítólag nagy volt a szenvedés - bár anyósom nagyon tud szenvedni a legkisebb dologtól is), és az a körülmény, hogy "egykeként" nevelgette egy szem fiát (ne beszéljünk arról, hogy a nővérei ezt hogy dolgozták fel) együtt vezetett odáig, hogy a kukacon kívül nemigen tud felmutatni semmi hasznosat sem magán, sem magában a férjem. Csak gratulálni tudok anyósomnak, és az összes hasonló cipőben evickélő "anyának".
Andrea,olvass bele az "oruletbe kerget az anyam" topikba.
Az en szuleim sem piskotak es latsz meg ott erdekeseket.
Nincs mas valasztasod,mint megprobalni leszakadni toluk es elned a sajat eletedet anelkul,hogy szamithatnal rajuk es beleszolast engednel a sajat eletedbe.
Az erzelmi zsarolast pedig figyelmen kivul hagyni.
Nekem sikerult igazi csaladot teremtenem magam kore az o asszisztalasuk nelkul.Igaz,szamitani sem nagyon szamithatok rajuk,de nem baj,mar megszokta es en is ugy altam hozza,hogy csak magamra szamithatok.
Mindig elszomorit,ha belegondolok,hogy ok nem tudjak,milyen egy IGAZI csalad.Olyan,mint most az enyem.Kicsit zuros,kicsit hangos,neha kaotikus,de alapvetoen osszetarto,szeretetteljes es mindig mindenben szamithatunk egymasra.
Gyerekek! Nektek (és párotoknak) "szerencsétek" van hozzám képest. Engem a saját anyám fojt meg. Ő szeretetnek nevezi ezt a túlzott ragaszkodást, bennem viszont az évek, hónapok előrehaladtával hatványozottan csökken a feléje érzett szeretetem. Ő mindenfélével telebeszéli a fejemet, ha valamit nem az ő elképzelései szerint teszek akkor megbélyegez, megaláz és zsarol.
Ennek eredménye, hogy nagyon régóta nincs párkapcsolatom, a kutyának sem kellek! Még fősulira jártam, amikor udvarolt nekem egy volt középiskolai osztálytársam, kb. 1,5 évig "jártunk", de anyám természetesen elmarta mellőlem. Szerinte a srác nem volt hozzám való, nekem meg "korai" volt (kb. 20 évesen!) ez a kapcsolat... (Jelenleg 30 felé közeledek vészesen!)
A ti példátok ezzel szemben arról szól, hogy VAN családotok (olyan amilyen, úgy működik ahogy, de VAN), a beteg lelkű anyukával megvert fiúnak/lánynak a körülmények ellenére sikerült megnősülnie/férjhez mennie, és sokaknál gyerek is van. Nekem ez csak álom maradhat!
Pedig igyekszem mindenkihez (kollégák, barátok, potenciális pasik) kedves lenni, viszont ügyelek a lépések megtartására is, magyarul ha valaki elfoglalt, "nem ér rám", akkor nem mászok rá, nem hívom fel éjjel kettőkor, nem haragszom meg, ha két hétig se kép se hang, tehát igyekszem elkerülni azt amit anyám tesz velem; de azt is, amit ő tesz magával/velünk, nevezetesen, hogy abszolút elzárkózik a rokonságtól, meg úgy általában az emberektől.
Mindezek ellenére nem akad olyan ember, sem barát(nő), sem férfi (mint társ), akinek "beleférnék az életébe", nem csak felületes ismerősi viszonyra lenne igénye velem, akinek - hibáimmal, bogaraimmal, anyámmal, rokonságommal, stb. - együtt is én lennék az első. Vagy legalábbis (baráti körben) fontos. A mellőzöttség baromi szar érzés, és úgy érzem, anyám táplálta belém, ő saját magát "akarta" (nem tudatosan) mellőztetni mindenki által, én pedig készen kaptam ezt a sorsot és nem tudok kitörni belőle!
Pedig minden vágyam, hogy családom legyen és a gyerekeim már szabadok lehessenek. Egész pici koruktól kezdve!
A GYES-sel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy nem az a "ludas" az ilyen kóros kötődés kialakulásában. Nálunk az volt a baj, hogy apukám korán meghalt és anyám nem házasodott újra, szándékosan távol tartotta magát a férfiaktól. A saját nevelőapja példájából indult ki, szerinte az én nevelőapám alkoholista lenne, verne, nem hagyná, hogy anyám rendesen törődjön velem, ha féltestvérem születne csak őt szeretné (anyunál ez volt) stb.
Testvérem nincs. Plusz még gyerekkoromban testi fogyatékos voltam (amit serdülőkorom hajnalán orvosilag korrigáltak) és emiatt irányult rám túlzott figyelem, pl. oviba sem járhattam. A GYES anyámnál 7 éves koromig tolódott ki.
Azonban egészséges családokban, ahol van apa (még ha elvált is), vagy testvér, és az anya az indokoltnál nem marad tovább otthon a gyerekekkel, ott ritkán fordulhat elő ilyesmi.
Egyébként gyermekkoromban volt egy olyan barátnőm, akinek két testvére volt, az apuka dolgozott, az anya meg háztartásbeli maradt. És a legjobb fej, legfiatalosabb, és a barátokat, szerelmeket a gyerekei mellől el nem maró asszony volt ő! Ha náluk voltam, akkor éreztem igazán családban magamat! Ráadásul betársult a "buliba" a nagynéni és a nagymama is, és mégis együtt tudott létezni három generáció és nem csak a szűk család, hanem a barát-gyerekek is (én + rajtam kívül még egy lány). Ott éreztem azt, hogy a "felnőtt" részéről a figyelem és a törődés megvan, biztonságban vagyunk, de ugyanekkor szabadok is, nem ellenőriznek minket folyton-folyvást, nem akarják tudni a kis titkainkat, nem "bűn" hülyeségeket csinálni, önfeledten, hangoskodva nevetni...
Láthatjátok, én mindent megteszek azért, hogy változtassak a sorsomon, az eddigi életvitelemen, szerintem a hozzáállásom sem olyan, hogy két tűz között akarnék őrlődni, vagy a vőlegényemet/férjemet erre kényszeríteni, ha párkapcsolatom lenne (engem a páromnak nem kellene anyám ellen "uszítania", mert ha anyám nem fogadná el az együttélési-kapcsolattartási játékszabályokat, akkor én mondanám ki, hogy fel is út, le is út) - de hiába!
Erre varrjatok gombot! :(
U.i.1.: egyébként szerintem az általános probléma, hogy a nyugdíjasok (és most nem a 80 éves nagyikról, hanem a 60 körüli korosztályról beszélek) nem tudják feltalálni magukat. A nagyszüleink generációjának még megfelel a hagyományos nyugdíjas klub (magyar nótával, gyógyfürdőzéssel, stb.), de a szüleink generációja már nagyon más. Ők annyira sajnálják a saját fiatalságukat - vagy nem is tudom, mi lehet a baj - hogy nem akarnak pl. nosztalgiabulikra járni (pl. rock & roll táncest, esztrádzene, régi munkahelyi kollektívák összetrombitálása, stb.), utazásra nincs pénzük, a kézimunkázáshoz-olvasgatáshoz nincs türelmük (ők már sok évet dolgoztak ebben a túlhajszolt világban is!), szóval ha nincs mit csinálniuk (vagy csak a TV, meg a szupermarketek), rászállnak arra, akire tudnak. Ha nincs házastárs, akkor a gyerek a célpont.
Mindenképp állj a sarkadra, és maradj is rajta, ne inogj meg, ne visszakozz. Az engedékenységgel semmire sem fogsz menni. Sem anyósod, sem férjed nem fogják később viszonozni, netán megköszönni. Hanem egyre többet és többet akarnak majd belőle, végül már felháborodnak majd, ha szólni mersz valamiért.
Végigjártam ezt az utat. Nem szeretem a konfliktusokat, békés emberke vagyok, és sok mindenre képes azért, akit szeretek. Még háttérbe húzódni is, és folyamatosan alkalmazkodni. No, ez ökörség. Most már tudom. Az alkalmazkodás előbb-utóbb már megalkuvás lesz, és az már nem egészséges. Ráadásul, ha akkor emeled fel a szavad, akkor a másik fél a lehető legnagyobb döbbenettel fogadja majd, hiszen nem ahhoz szokott.
Tehát jó úton jársz, igenis mutasd meg, hogy mi az, amit elfogadsz, és mi az, amit nem. A férjed pedig - felnőtt ember lévén (?!) - majd eldönti, hogy elfogadja ezt a felállást, vagy sem. Amennyiben nem képes melletettek állni, veletek együtt élni, a "saját" családját előtérbe helyezni az anyjával szemben, akkor éretlen az egészre. Kemény szavak ezek, de szerintem, ha egy férfi megnősül, és családapa lesz, akkor ez alapvető kötelessége.
"Na,csak azért írtam,mert van rosszabb is a balhéknál.A lenézés és semmibevevés,amiben részem van gyermekem születése óta." Tudod, a balhék majd akkor jönnek, ha dönteni mersz, és keményen kiállsz az igazad mellett. De más út nem áll előtted, csak a teljes érzelmi és lelki nyomor, ha rájuk hagysz mindent. Nem könnyű választás.
Sziasztok! A Szavakkal verve c. könyvet megvettem. Belenéztem. Azt hiszem, az vele a gond (de el fogom olvasni!), hogy túlságosan szélsőséges eseteket tárgyal. Persze, lehet ez a módszer, hogy rávezessen a figyelmeztető jelekre, de ugyanígy nem találtam meg magam a Mérgező szülőkben sem. Természetesen, ennek csak örülhetek. A párom húga (gyakran a családban ugyan A futottak még... kategóriában van ugyan a párom, mint elsőszülött fiú mögött - és ez sok szempontból előnyös helyzet) de jóval jobban képes az anyjával kommunikálni. Ha jól vettem ki, az a lényege, hogy ráhagyja az anyjára a hülyeségeit, nem veszekszik vele, főleg nem szembesíti a hülyeségeivel, aztán pedig azt csinálja, amit eredetileg kigondolt. Minel anyósjelölt maga sem tudja, mit is akar (vagyis több ellentmondó dolgot egyszerre), így végül elmarad a vita. A párom ezt nem képes megcsinálni az esetek többségében. Nekem sem megy. Túlságosan határozottan megvan a véleményem, döntésképes vagyok, zavarnak az ellentmondások, és amúgy is, nem szoktam meg anyósjelólt kommunikációját. Ha ez a húg-módszer működne velünk is, ez lehetne egy eljárás. Cérna kell hozzá. Mit gondoltok? Visszatérve a Szavakkal verve c. könyvre, a 10 pontból 5-ben találtam hasonlóságot a mi helyzetünkre. A bocsánatkérést kardinális esetnek tartom. A páromnak sem megy, és ezért tulajdonképpen van egypár lezáraztlan vitánk. Nem tudom, mi lehet az oka. Nem felejtette el megtanulni tulajdonképp, mert a szavak kijönnek a száján, de nem gondolja komolyan. Nem látom rajta, hogy tényleg fontos neki, hogy megbocsássak. Csak elrebegi. Oké, hogy az elfogadáshoz tartozik, hogy a másikat se tekintsük tökéletesnek (már csak a saját önérzetünk okán sem), de azért néha jól esne. Azt hiszem, a teljes szakítás skrizofén gondoltokat vált ki a fiúkból. Nem megoldás. Több példa szerint egyenes út a váláshoz. A kulcs a férfiakban van, és talán felesleges szájtépés is nekünk erről beszélni - mert az utat minden férfinak magának kellene megtalálni - mármint nekik. Azért a konfliktusok elhárítása a pár női tagja feje fölül alapvető kritérium egy jó kapcsolathoz. Ezt kellene elérnünk? Ez a minimum?
