Tegnap még álltak a vasfogak. A MASZOP utódai vicsorítanak, '56-ra emlékeztek így. Minden nézőt visszatántorít. Nem azoké, Kik hivatásukat adták, Kiket '56. óta sújtottak az akták. Alulról újra kezdtek dolgozni, Próbálták az elveszettet pótolni. Nem lehetett mindenki Pesti Srác! Az utód máig int: "Ne ugrálj! Támogat a világtőke." A haza tönkre is megy tőle. Javainkat elpotyázni, Erős ellen nem ugrálni! Csak a szegény halhat éhen, Kukázó az erdő szélen. Senkinek se jut eszébe: Kormánynegyed mindenképpen! Hónapok csúsztak hónapokba, Vezetőket felelősségre nem vontak, Majd a Jóisten juttat a pokolba. "A szegényre mindenki gondol" Ha a tyúk kotkodál, a cica dorombol, A röfi az ólban kövéredik; Petról ég , amint sötétedik. A tehénke adja a friss tejet, Az egész családnak már nem eleget. A tanultság szinte sehol sem elég, Ezt is ránk hagyta a régi "vezetés". Ha jön a tél, hideg szél zenél; Minden baj, százszor sújtja a szegényt. Persze a palotákban, a csillárok alatt, A szónokok beszédet mondanak, Hogy így lesz, és úgy lesz, előre jutunk; Mi meg, kifosztva az életünkért futunk. Emlékszünk: kik éveket áthazudtak, Március 15-én beszédeket mondtak. Volt képük emberek elé kiállani! Nem szabad nekik megbocsátani!!! Ki milliárdokat elherdált, elköltött, Börtönben egy évet se töltött! Minden kórházi ágyhoz széfet?! Legyen az elnyomásnak örökre vége! Csak néhányat vetettem fel, De a népért, a jövőért felel. Majd, ha az igazság bekopogtat, Akkor lesz tisztább a holnap! Ha a fő, fők tetteikért vagyonukkal felelnének, Akkor a szegények is jobban élnének. Befejezésül egyetlen mondatot: Ki hagyta ránk a vörös iszapot??? '56. évfordulón a rendőrrohamot?!
Robert Fico győzött, taktikázott, kivárt, reméljük, hogy már a "magyar kártya" lejárt. Hiszen jogunk van a kisebbségi szóra, a sokszínűség érték, ez Európa.
Hisz azzal, hogy két országhoz is tartoznak, a külhoni magyarok nem tesznek rosszat. A szülőföldön élni, jobban és szebben, mert két útlevél is elférhet a zsebben.
"Március idusán tudjuk, hol a helyünk, a Milla helyett a Kossuth térre megyünk, hívd el a szomszéd lányt, a kokárdát tedd fel, hallgasd Orbánt, ne ahogy Dopeman rappel.
Bízunk a kormányban, fiatalok vagyunk, mi vagyunk a többség, hallatjuk a szavunk, hiszünk abban, hogy majd beérik a munka, a Fidesz rászolgált a szavazatunkra."
Köszönjük, hogy megmutattátok: A magyar harca folyik az EU és a globalisták fórumain. A népek még küzdenek, mert "Jaj a legyőzötteknek!" Magyar és EU érdek a kereszténység és család alaptétel! Azzal a Krisztusi elvvel: Legyünk a kisebbekkel türelemmel!!! A becsület, az erkölcs, a tisztaság, A hazafiság, a család! De a járatról menetben is le kell szállni, hol ezekre nem lehet rátalálni! Némelyek ingadoznak, a "nagyok" feltételeket szabnak. Nevezhetjük utóvéd harcnak; A "proletár testvériség" halott! Legyőzték a bolsevikok, kik saját vermükbe hulltak. Nem adtak a Földnek újat, csak "mást" Vért, önzést, megalkuvást! Bolsi utódok kapták, amit vártak. A globalisták melléjük álltak, Mert ők, csak kis réteget "szolgáltak", Eddig itt, mindent eladtak, Utódainkra őrült adósságot raktak! A nagy ringlispílből ki kéne szállni! Harcolni! Szavazni! Nemcsak várni! Most itt vagyunk mi magyarok. Látjuk a világ hogy forrong. Arabok, Wall street foglalók, Jobbikok és más lázadók! De addig nem győzhet egy nép, míg meg nem teremti egységét! Míg van soraiban széthúzás, Addig fenyeget a széthullás! A laza tömeget eluralta a tőke. Így, sohase szabadulhatunk tőle! Mert nélküle nem lesz termelés, újítás, nem lesz fejlődés. De kellenek az Államok! Most kellenek! És áldozatok! NEM VÉR KELL! Amíg békén lehet, Kellenek OKOS fejek és DOLGOS kezek! A tőkét kordában kell tartani; Hol szükség van, oda kell hordani! Ne fényűzésre, fegyverkezésre, de alkotásra, a szegény népre! AZ ÉLETNÉL SZENTEBB NINCSEN! Mit ér a haszon, a felhalmozott kincsed?! Ha mások nyomorognak, éhen halnak; Szegényednek, vagy belerokkannak. Az Isten is velünk lehet, ha fogja a kéz, a másik kezet! Ez lesz a kezdet és nem lehet vége csak az, ha együtt érünk a fényre!!!
Ambruzs Norbert még egy (remélem, utolsó verse ugyancsak Vona Gábor honlapjáról:
TRIANON
Kilencven hosszú esztendő nagy idő Kerek emberöltőnyire volna éppen elég Egy anya azóta szüntelen csak sír és sír, Siratja fájdalmában sok drága gyermekét. Szorosan ölelte magához mindet Védte és táplálta őket hű kebelén, Mígnem egy nap elrabolták tőle mind, S barbárul átdöfték az anya szívét.
Mélyen hatolt a rideg acél, Vére patakokban gyönyörű ruháján Könnyeivel ömlik szerte, majd eggyéválik, S üvöltve kihúzta szívéből a dárdát. Keserves kiáltásától zengett vadul az ég, Morajló visszhangjába beleremegett a föld; Nem burjánzott hátán soha ennyi gaz, Mely Istent, Népet, s Hazát ily mód meggyötört!
Tolvaj szarkák, s rútul vijjogó vércsék, Tetemszagra gyülekező mohó héják, Hússzaggató karmú álnok sasok Vágytak arra, hogy becserkésszék a prédát. Tépték, s cincálták, húsába lyukat vájtak csörükkel, Vergődött csak magatehetetlen, Ó áldott pára, Tűrte és állta csöndben saját halálát Szenvedett, míg az utolsónak nem múlt étvágya.
Ott feküdt immár holtan, lelkét kilehelve, Némán, s mozdulatlan meredt a magyar égre Nézte a halott madár, mintha választ várna tőle, Vajh' lesz még e Népnek élte és jövője? Napnak sugarai, mint vérbe mártott ecsetek Vörös mázba vonták a látóhatárt, a hegyeket Sötét, vad fellegek haragtól dühös népe, Ordít, s kiabál! Könnyei hulltak magyar Golgota keresztjére...
Tombolt a vihar rónákon át, szörnyűségnek erejével, S dühvel teli nyilak szórták haragjukat, Mint megzabolázatlan csataló, úgy vágtatott a szél Dúlva-fúlva rótta a Kárpátok közti ormokat. Pokoli tánc támadt az Adrián, kegyetlen keringő Fodros ruháikban a hullámok vég nélkül ropják, Összecsapnak, s mardossák kapuját a mennynek Háborog a tenger, mert kikötőjét ellopták!
Puccos úri kastélyt tölté meg a kapzsiság, Hazug szavak, gőgös kacajok zaja mindenhonnan, Nem urak voltak ezek, enyveskezű tolvajok! Banditák döntöttek sorsunkról akkor, Trianonban. Fegyvereik arzenálja nem kard, pisztoly, s ágyú Hanem pénz, papírok, és kényszerítő hatalom, Átkozott a kéz, mely ezt a békét aláírja! Zsarnoki kezek pennát futtattak egy lapon...
Kék tintával íródott szegény Hazánk sorsa Minden betűje csupa-csupa kín és fájdalom, Tollnak vonásai, mint mély tőrdöfések, Milliók szívébe szúródtak, fájtak, de nagyon! Nemzetgyilkos nagyhatalmak galád okmánya, Egy ócska papiros, alapja gyarló mohóság, Mely sárba tiprott emberi méltóságot, s jogokat Oh drága keresztre feszített Nagy-Magyarország!
Merre vagy már szép Erdély és Partium? Csaba királyfi, ösvényed immár a mi utunk, Alább nem adunk! Te áldott Kárpátalja, Ki óvod ősi hegyed álmát, Ha eljő az idő beteljesítjük vágyát, A szíve leghőbb kívánságát! Gyönyörű Felvidék, szerény Burgenland és Muraköz, Szlovák, osztrák, s horvát Titeket gúzsba köt, De örökre meg nem kötöz! Szerémség, Bánság, Bácska, hol legszebb a Tisza folyása, E föld magyaroknak otthona, nem mondunk le róla! Nem! Nem! Soha!
Üde levegőjű hegyoldalban legel a nyáj, Furulyaszó hallatszik erdőn, s lankákon át Naphosszat versenyt fut dalosmadarak énekével, Mezőségi kunyhókba esténként be-bekémlel. Búzamezőt ringat a délvidéki szél, Olyan lágyan, s gyengéden, szinte hozzá sem ér Érett kalászok aranylóan ragyogó tengere, Ember vetette, Isten gondozta: készül a magyarok kenyere.
Csodás székelykapuk míves faragása, Völgyek kristályos patakjainak halk csobogása, Egy ezredév történetét regélik időtlen-időkig Attilától Rákóczin át Bem Józsefig. Szigetvár védőinek hősi helytállása, E falak közt még kering Zrínyi Miklós legendája. Délcegen áll erős Komáromnak bástyája, Utolsókig! zengi Klapka, nem engedünk, Duna Gibraltárja!
Krasznahorka büszke vára elmereng a múlton, Régmúlt idők dicső tettén, a hosszú úton. Gátat szabott Nándorfehérvár a pogánynak, Európa harangjai delente megkondulának. Eger éke, Dobónak szilaj vára, Hajdanán maroknyi sereg a törököt szétzilálta. Gúnyhatáron innen, gúnyhatáron túl, Nagy csaták, fényes győzelmek, az ősi magyar múlt!
Elődeink útján tovább kell járnunk, Nem lehet félúton megállnunk, Csak menni rendületlen, míg bírja lábunk! Hitünk erős, meg nem törhetik, Balgák azok, kik a magyart temetik, Csillagunk az égen fényesen tündöklik! Nem téríthet el célunktól semmi, Ha itt lesz az óra, tudjuk mit kell tenni, S megfogjuk cselekedni! Áldott Nagy-Magyarország, Nem tűrjük tovább szenvedésed, fájó keresztfád, Töviskoszorú helyett feltesszük Szent Koronád!
Nyisd hát föl szemed magyar, ne hagyd magad becsapni, Sok hazugságot rejtenek a világnak lapjai! Ne vezessenek félre üres, megtévesztő mondatok, Igazság köpenyét magukraöltő hazug alakok! Aljas hazaáruló, ki magyart magyar ellen uszít, Nemzetet nyúz, tömegeket butít! Ami elmúlt, nem tér vissza már, De cserben nem hagyunk, szép Hazánk, Újra állani fog a régi magyar határ!
Magyar daltól lesz hangos Fiume fogadója, Magyar matrózok szállnak majdan hajóra! Szép magyar lányokkal csárdást járnak, Igyunk még pálinkát angyalom, Nem futunk ki, csak vasárnap! Magyar földé lészen újra Őrségnek kontyos háza, Székelykő hegyormai, Mátyás kincses Kolozsvára! Nem terem a Bánát horvátnak kenyeret, Szepesség válláról levesszük a terheket, S visszavesszük újra a magyar földeket!
Egységes lesz újfent Népünknek szent Hona, Kezünkben villog a kard; Mellettünk a magyarok Nagyasszonya! Tömegsírnak vermében rég elfeledt csonthalom, Negyvenezer porhüvely a sötét mélyben... A te lelkeden szárad ez is, Trianon! Megbosszulunk mi mindenkit; élőt és holtat, Magyar Testvéreinket, mezőket, a gyalázott múltat! Nyilaink, mint sűrű záporeső, Fut a gaz előle! Vérkeresztet festünk az összes határkőre! Magyar volt, magyar lesz Nemzetünknek jövője!
Feltámad halotti hamvaiból a büszke Turulmadár, Óvó szárnyai alatt pihenj meg örökre magyar határ! Visszatér anyjához mindegyik gyermek, Köszönöm Istenem az igaz kegyelmet! Sír, s arcán könnycseppek gördülnek, Köszönöm Istenem, hogy e Hont adtad földünknek! Árpádnak szent Hona! A világ minden magyarjának otthona! Többé nem mondunk le Rólad! Nem! Nem! Soha!
Gyászos pindaroszi elégia Csók István ötvenedik születésnapjára
Ajajaj! Ajajaj! Elszállt az idő, a semmisitő, szivderitő,, Vérhevitő szép ifjukort elvitte magával Jaj Csók Stefanosz! Siratom multad vonagló kebellel Megvagy Te jelölve örökös jellel Nagy római számmal, ama gyászos "L"-lel, Mely már csak lófaszt szimbolizál Valagába világnak.
Mit ér ha vagy is a festésben neves, De már tekerésbe egy cseppet sem heves, Erős gulyás helyett ....krumolileves. Oh szintkeverő, sok mást leverő, Ám éjjel nem beverő, heverő, Megcsóktalanult csók! Pusztán maradának a combok, a mellek S a régi modellek, kiket Te vevél Bunkós ecseted sudaras hegyire, S másztál hegyibe, szügyibe, begyibe, Kegyibe jutottál alaposan.
Hej csak modell ma már a modell. A szőkék, a barnák, a veresek Bármily tagosak, kecsesek, csecsesek Nem távoznak már becstelenül, Csak festesz CSÓKUNK pecstelenül, Még aktot is nadrágban rajzolsz, Toroskását keseregve majszolsz, S irigyled tán még Márk Lajost is.
Mit ér a festék, ha szárazak az esték, S a multakat siratja könnyezőn, Ott áll a nagy 50, egyéb sohse áll, Ma fátyol se lebben, pilla se rebben, Szempár se csillan, gatya se villan, Bélgáz se illan gyönyör közepett. Csak fested a mellre a gombot, A vénuszi dombot, a térdet, a combot, Még méla tököd, mimelve kolompot, A világürben céltalanul fityeg.
Hej, szebbek voltak a régi idők, Mikor Báthory "Vénasszony"-át is Jól fogta pemzlid, És "Nirvana"-ból is kurvána leve, S drága leve nem csurran, csak cseppen, Mert légy vezére bár büszke banknak, Avagy viselője őrnagyi rangnak, Légy ügyvéd, kinek ügyei pangnak, Avagy kicsalója szép kobozi hangnak, Forgass idegent kivül, vagy idebent, Rád kerül a sor, Rád borul a kor, Lesz hamu és porzó, farkatlan torzó Délceg alakod, S a lány, kinek keble katlan, Megfestve megy el, de már kifuratlan, Oh szintkeverő, sok mást leverő, Ám éjjel nem beverő, heverő, Megcsóktalanult Csók.
Ha a földrajzi nevek ilyen erős hatással vannak rád, hadd ajánljam figyelmedbe Czáboczky Szabolcs alábbi, különleges hangulatú versét is.
Az olvasó már-már elandalodik a költemény első, romantikus képeket idéző sorain, ám középtájt már érezhetővé válik, hogy a költő mást, többet akar ennél.
A Toldi-tank és a várakozó nép buszmegálló-asszociációt kiváltó együttese pedig mintegy felkészít minket az utolsó sor igazi csattanójára.
Igen; kiváltképp. Azért hozza nyilvánosságra a művet (nevével), hogy minél többen olvassák. Mi erre itt lehetőséget teremtünk. Nem adunk hozzá semmit, nem veszünk el belőle semmit. Olyan, amilyen: a költő ebben a formában tárja elénk.
