Ez a helyet azért hoztam létre,hogy minden olyan mű,gondolat,szerzemény,ami nem fér bele logikailag,vagy jó ízlésileg a Vers,vagy amit akartok.. topikba,ide kerülhessen.Legyen hát ez a topik azoknak az irodalmi gondolatoknak a gyűjtőhelye,amelyek az apatopikban eretneknek számítanak.
Úgy vélem ebben a topikban feloldhatjuk még az alapvető tilalmat is.Tehát ha valakinek olyan ingere támad,ám próbálja ki magát és lepjen meg bennünket néhány "sajátverssel"! Vagy ha szégyenlős az illető,akkor megteheti helyette más,hisz ugye az apatopikban az a kiskapu is tiltott,hogy bármely klubtag saját művét idézze egy másik klubtag.
Nosza!:-)
"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik."
Hát igen, mindig tudtam, hogy későn érő típus vagyok, na de ennyire? Most kezdem felfedezni Dés Lászlót. A tavaly ősszel megjelent CD-jét rongyosra hallgatom, s ennek kapcsán hallgatom (újdonságként ) a régi dalait is. Éppen ma találtam rá az Akarsz-e dalára, és gondoltam, jó lenne ha ismerném a szövegét!
Hát erre mi történik? Kerestem valamit ebben a topikban, és rátaláltam a szövegre. No de ilyet!
(Dalszöveg az Egy szerelem három éjszakája c. filmből)
Aki életedre tör, az is csak ember. Nekem nem az, ha ott a kezében a fegyver.
Ha a gyűlölet szennyhulláma elönt, Tán győzhetsz, de nem lehetsz nála különb.
Csak játszd, öregem, a világ szamarát –
A jelszavam ez: üsd, vágd, nem apád. Hiába itt a tiszta szó, Akármi szépet sütsz ki Csak szúrni-vágni-ütni Marad ultima ratio.
Hát pedig én nem adom fel a rám fogott pisztoly előtt sem a drága reményt, hogy bölcseletem meggyőzheti őt.
Elkésett, hidd el, minden vita és filozófia már, Mikor érveivel beleszól kattogva a gépi gitár. Tra-ta-tata-ta… Hiába itt a puszta szó: Akármi újat sütsz ki Csak a szúrni-vágni-ütni Marad ultima ratio.
Nem! Nem! Nem ér a nevem, Ha a hadsorokon humanizmusom nem törhet át velem. Nem! Nem! Ez nem az én ügyem, Ha annak rendje és módja szerint Nem tesznek túl igaz érveink Az ő érveiken.
Mondd, mondd, mondd, elment az eszed, te bolond? Ki érte el, hogy érveivel meggyőzze a vad Babylont? Hiába itt Cicero, Diderot, Akármi bölcset sütsz ki – Csak a szúrni-vágni-ütni Marad ultima ratio!
Nézd, nézd, nézd, Ki dicséri nekünk a kést! Ha rajta áll ez detronizál minden szabadelvű észt.
Bár, bár, bár az eszed megjönne már! A tankjuk alatt szempontjaidat Finoman megérteni kár! Elkésett, hidd el, minden vita és filozófia már, Mikor érveivel beleszól kattogva a gépi gitár. Tra-ta-ta…
Hát csak a fegyver kell neked? Csak a „Fel a barikádra?” Legyen inkább méltó fegyvered A tiszta ész kritikája!
Jaj, istenem, újra a régi zene Bágyadt nyafogása pöntyög! Mire jó ma a kritika fegyvere? Disznóknak vetni gyöngyöt?
Barbár kornak vagy a gyermeke: Ez a barbár logika rád vall: Én büszkén harcolok ellene Humanista kritikával.
De mit ér ma a kritika fegyvere, Mikor a bőrödet lecibálják? Sohasem lehetett pótolni vele a fegyverek kritikáját./humanista kritikáját.
úgy szar az egész ahogy van mit reméljek mire várnék majd hetven év mint az árnyék borul fölém és eltemet reméljek új évezredet hiába akarom értsem rég nem hiszek a tévedésben bitangok közt születtem élek hogy hihessem magam szépnek nézek a gyászoló tájra döglött komondor a gyárudvar árva karcos tüdőmbe levegőt venni fáj fót hátán fót baszhatjuk mihály ez a hazánk ki tud jobbat még a hitünkből is lopnak gaz pribékek úri roncsok tépik a maradék koncot nem lánctalpak taposnak szét mi gyalázzuk meg az eszmét tort ül fölöttünk a voltság mi lesz veled magyarország
Végy egy csipetnyi szócsicsókot. Enyvezzed, habarva használd. Tégy belé ragokat, igét, ékeket. Alliteráld, s a kor szelleme szerint skizózd meg jól. Nyelvezzed, perdítsd, tördeld, szakaszold, Buktatva zengessed, de túl ne pirítsd pírját lendületnek. Süsd át, de hagyhatod bensejét nyersen is. Had feküdje e szellemek pociját, Böffenjen néhány gondolat bensőd hánytató martalékából is. De túl ne sózd ám szerelmetes hévben! Szóborsot csak kimérten, módjával, ne szív szerint, oly felelőtlenül, mert bíz, ha túlcsípős lesz étked, kiköpik aztat, még a halottak lelkei is. Le ne fedd, had terítse párád. Veretes, cizellált tálon szervírozd, vagy csak hajítsd fel a placcra, lucskosan, lazán, bár illik megadni módját annak is. Készletül kést, villát, ollót, fércet adj. S szolgálj hozzá finom nedűket egyben, had öblítsék le rímeid, kiknek tápként teríted, lelked ily beteges forratát. S ha már békésen szundikálnak szellemi vendégeid, hagyd őket képsodrod álmain ringva-leledzve, békén emészkedjenek. Ne légy rest, sikálj el mindent, annak rendje, s módja szerint, hogy feltölthesd őket újfent, hamarján megenst, mert éhek vagyunk a jó szóra ám, mindahány
vesd le a sapidat és vesd le a sálad vesd le a kezedet és vesd le a lábad vesd le a kerted és vesd le a kereked vesd le a párod és vesd le a gyereked vesd le a nevedet és vesd le a rangod vesd le a szemedet és vesd le a hangod vesd le az örömöd és vesd le a harcod vesd le a bőröd és vesd le az arcod vesd le a híred és vesd le a béred vesd le a húsod és vesd le a véred vesd le az ereid és vesd le a beleket vesd le a tebenned tekergő tereket vesd le a szíved és vesd le a májad vedd fel a helyeden támadt tájat vedd fel a sarkot és vedd fel az ívet vedd fel a ritmust és vedd fel a rímet vedd fel a tested és vedd fel a tollad vedd fel a Napot és vedd fel a Holdat vedd fel az eget és vedd fel a szárnyad vedd fel a sapid és vedd fel a sálad
ugyanúgy hívták mint a híres énekesnőt mi kettő kának neveztük a hetvenes évek végén ő volt a legdögösebb nő a környéken szűk cuccokban járt és kifestve mind egy filmsztár illat és férfi felhő körülötte élvezte ahogy bámultuk meg azt hogy a nők irigyelték vagy utálták az irodaházat a fürdőt takarította szinte minden főnök dugta állandóan délutánra járt de este nyolckor már a presszóban decistől itta a vodkát soha nem fizetett mindig volt aki levitte egy menetre a kazánházba amikor visszajött pimaszul körbenézett mint egy királynő zárórakor soha nem egyedül távozott fizetéskor gyakran ottmaradtak este tíz után összetolták az asztalokat gyertyákat gyújtottak ő meg meztelenül táncolt a poharak és az üvegek között vagy maszturbált azzal ami a kezébe került ilyenkor legtöbbször eszméletlenre itta magát és ki tudja mit tettek még vele amikor felébredt nem emlékezett semmire barátnői nem voltak csak pasijai és egy fia akit a nagyanyja nevelt őrült egy srác volt akár az anyja kettő kában ha feltört a szülői én menő cuccokat vett a fiának aztán hónapokig felé se nézett hol ezzel hol azzal élt együtt a telepen sokan elváltak miatta és sokan megtépték de ő egyre csak vadult mindig tizenkilencre húzott lapot faszról faszra járt tudta hogy ringyónak tartják de nem félt sittes haverjai voltak meg a zsaruk is elvitték egy-egy körre aztán a fia egy este részegen lopott motorral sisak nélkül és csutka gázzal nekicsapódott egy fának alig tudták összekaparni kettő ká bekattant őrjöngött üvöltött ment neki mindenkinek zárt osztályra került olyan erős nyugtatókat adtak neki hogy nem bírta egymás után álltak le a szervei úgy tele volt méreggel az egész teste a születésnapján halt meg
A paranoid zavar vezető tünete a jól rendszerezett, sokszor gondosan kidolgozott téveszmék ill. téveszmerendszerek fennállása, melyek között belső logika érvényesül, és amelyek igazság tartalmában, valóságosságában a személy megingathatatlanul hisz. Ezek a téveszmék sohasem bizarrak, emiatt gyakran hihetőnek tűnnek, annál is inkább, mert a betegek sokszor magas érzelmi hőfokon, nagy meggyőző erővel hangoztatják kóros gondolataikat. A nyílt ellentmondás, a "leleplezés" néha heves indulatot, dühreakciót válthat ki. A betegek hangulata egyébként szinkronban van a téveszmék tartalmával: szerelmi tébolyban, nagyzásos téveszmék hatására akár eufórikus, míg pl. "üldözési mániában" szorongó, feszült, sokszor depresszív. A paranoiában szenvedő beteg személyisége többnyire alapvetően rendezett, szociális szerepeit jól ellátja, intellektuális és szakmai teljesítőképessége általában egyáltalán nem, vagy csak kevéssé érintett.
Köznapi szóhasználattal "paranoid", "parázik" az, aki makacsul meg van győződve arról, hogy üldözik, vagy valamilyen módon "valakik" ellene törnek, ez a meggyőződése azonban nem helytálló. Fontos tudnunk, hogy szélsőséges körülmények (pl. gazdasági, szociális válság, kisebbségbe, izolációba kerülni, külföldi környezet, stb.) hatására teljesen egészséges emberek is mutathatnak úgynevezett paranoid reakciót, vagyis indokolatlanul gyanakvóak, bizalmatlanok lehetnek környezetükkel szemben. Ez azonban átmeneti és nem túl szélsőséges reakció. Az általános szóhasználatban a "paranoid" kifejezés az üldöztetéses téveszméket jelenti, azonban ez megtévesztő, ugyanis a paranoid zavarok többek között nagyzásos, testi, erotomán (az a téveszme hogy valaki szerelmes belé) témájúak is lehetnek, tehát nem korlátozódnak az üldöztetés és a féltékenység tematikájára.
Sokan voltak. És egyre többen lettek. A pincében laktak s csak ritkán merészkedtek a lépcsőházba; a kiismerhetetlen lakók hol ajtó elé helyezett tejestálkákkal kedveskedtek nekik, hol pedig váratlan dühvel rúgtak beléjük; „megint egy, a hétszentségit!" Odalent mindig sötét volt s a mandulametszésű zöld szempárok úgy fénylettek az örök éjben, ahogy a szentjánosbogarak és hulló csillagok világíthattak valaha az augusztuséji mezőkön, egy rég letűnt világban, melyre már csak a legöregebbek emlékeztek, a vénséges vén, sok mindent megért kandúrok. Tíz éve éltek egyre szaporodó törzseikkel és nemzetségeikkel a lakótelepi pincék betonfalai közt, kopott, valaha televíziókat és fridzsidereket tartalmazó kartondobozokban telepedtek meg, s a négyszögletes, homokszín papundekli-házak éppen úgy sorjáztak, akár a házak a Rákos-patak menti laposon. Sokan voltak. És egyre többen lettek. Egymásba értek a természettől fogva lopakodó léptek, a pincerekeszekhez vezető folyosón nemcsak úgy hébe-hóba settenkedett át egy-egy macska; falkákban jártak, hullámzott velük a sötét. Mind nehezebben jutottak élelemhez s mind hevesebbé váltak a közért lapos, aszfaltozott tetején folyó csatározások és üzekedések, melyeket forró nyáréjszakákon a lakók heves káromkodással tarkított üveg- és konzervdoboz össztüze kísért. Egyszer két egymásba akadt szeretőt agyonütött egy, a tizedikről lezuhintott borospalack. Suttogás indult a pincében: - Nincs ez így jól - mondták a macskák - , rosszul van ez így. - A szerelmespár kandúrja ugyanis köztiszteletben állt. Sokan voltak. És egyre többen lettek. Néha, amikor egy-egy negyedórára felgyulladt a légypiszokkal bepermetezett, széles porcelánfoglalatba ágyazott villanykörték gyér fénye, a macskák riadtan húzódtak vackaikba, a fénytől csak ritkán várhattak jót. Ha csőrepedés volt valahol, vízvezetékszerelők érkeztek nagy dérrel-dúrral és minden felforgattak. Ezeknek sietős volt a dolguk s így csak belerúgtak az útjukba kerülőkbe vagy meghajigálták az arra járókat a magukkal hozott sörösrekesz kiürült üvegeivel. De ha elérkezett a nyári karbantartás ideje, egész hadsereg szállt le a mélybe és kazántisztítás ürügyén hetekre megszállta a pincét. Ezek az ebédszünetben unaloműzésből időnként megnyuvasztottak egy-egy macskát vagy elkapták és felakasztották valamelyiket a csövekre, majd célba dobáltak tetemére, a kazánból kikotort vízkődarabokkal. - Nem jól van ez így - háborogtak a macskák az ilyen túlkapásokat követően, s ezt még azok sem tagadták, akiknek személyes ellensége volt az akasztottak között. Legendák terjedtek, az öregek egy letűnt, egerészős, tejestányérkás, átugorható kerítéseket kínáló, virágzó vidékről meséltek, mely valaha a lakótelep helyén állt, s egy másik, hasonló és mégis létező világról, túl a telep végeérhetetlen házerdején, túl a vízen, melynek neve Rákos-patak, messze-messze, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható mögött. Az ifjak ámultan hallgatták a véneket és a merész kalandorokat, már azon keveseket, akik épségben visszatértek s nem estek áldozatul az utakon gyilkoló négykerekű ámokfutóknak. Egy sokat látott fekete kandúr elmondta, miként tett ártalmatlanná egyet: hazatérőben átszaladt az úton, s a felé tartó ámokfutó, megpillantván őt, sebesen vissza akart fordulni, de rosszul vette a kanyart és összetörte magát az útmenti árokban. - Lepedőben vitték el - tette hozzá elégedetten a veterán. Ha a villanygyújtás nagyritkán örömteli következményekkel járt, azaz néhány családapa szuszogva újabb papundeklidobozt tolt a pince valamelyik rekeszébe, valóságos tömegverekedés tört ki az új, kényelmes lakás elfoglalásáért. Ilyenkor a megalkuvók meghatottan bólogattak: lám, azért mégis fejlődik, épül a mi pincénk. De az öregek meséitől elkábított ifjak közt, akik egyre nehezebben jutottak kartondobozhoz, élelemhez és szerelemhez, forrt az elégedetlenség. Ők már itt születtek-nőttek fel a pincében, tudták magukról, hogy ingerszegény környezetben élnek, sorozatos stresszhatások közt, s ez egyre szorongóbbá tette őket. Szájról szájra jártak a történetek a vízen túli világról, s lassanként úgy tűnt fel előttük, mintha Atlantisz nem süllyedt volna el, ott virágozna a sorompó mögött. Egyesek felelevenítették az egerészés rég elfeledett szokását és egér híján elméleti tanulmányokat folytattak e tárgyban, ezt mások, a hulladékevés korszakában anakronizmusnak és szűklátókörű sovinizmusnak tartották. És ekkor új házmester érkezett. Első útja nem a lakókhoz vitt, hanem a pincébe. Szétterpesztett lábbal állt meg a menekülők közt a betonpadlón és belerúgott egy lassan visszavonuló, álmodozó szemű terhes anyába, majd bosszúsan távozott és lakógyűlést hívott össze másnapra, az első emeletre. És mondá a lakótársaknak: ímé a macskák többen vannak nálunknál, hát ki lakja ezt a házat, ők vagy mi? A lakótársak helyeseltek és megbízták a házmestert, hogy foganatosítson hathatós intézkedéseket. Csak azok az idősebb, egyedül élő asszonyok tiltakoztak, akik nagynéha tejestálkákat helyeztek el a folyosó linóleumpadlóján, és olykor-olykor a lakásukba is beengedték a macskákat. Egyikük az Állatvédő Liga igazolványát is meglobogtatta, de leszavazták, mivel a fontos dolgokban mégis a többség akarata érvényesül. Az új házmester pedig hozzálátott feladatához, melyet immár többségi akarat támogatott. Azzal kezdte, hogy lelakatolta az eddig tárva-nyitva álló pinceajtót, gondolván, hogy így a macskák éhen pusztulnak. De a pincelakók eddig is többnyire az üvegezetlen, alacsony ablakokon közlekedtek s a házmester alapkérdésekben való tájékozatlanságára utal, hogy ezt csak egy hét múltán vette észre. Ekkor azonban betömte a pinceablakokat. A macskák feltalálták magukat és a vízvezetékcsövek számára lefektetett szűk betonfolyosókat vették igénybe, ezután erre jártak élelemszerző körútjaikra. Mivel ez a hálózat át meg átszőtte a lakótelepet, a házmester nem tömhette el a nyílásokat. Ekkor a macskaabajgató új, minden eddiginél förtelmesebb módon akarta megkeseríteni a föld alá kényszerültek életét. Rettentő elhatározásra jutott. Mivel a felnőttek csodálatos tettekre képesek, ha az életükről van szó, őket nem merte megtámadni. Védtelen kölykeikre vetette magát. Hetenként körbejárt s a síró anyákat elverve vackaikról, összeszedte, majd a Rákos-patak vizébe fojtotta a vak apróságokat, hogy még az írmagjukat is kipusztítsa. Így sanyargatta őket hosszú heteken át, s ez idő alatt a korábbi erjedés forrongássá nőtt. És támada vezér közülük, kinek neve: Sanoár. Sanoár a telep legősibb családjának leszármazottja volt, feketébb az éjszakánál, s mint ilyen, a szűk elit tagja. A többiek félték és irigyelték a feketéket, hiszen még az emberek jó része is óvakodott tőlük s a négykerekű ámokfutó is kevésbé fenyegette őket. A többség vörhenyes, fehér vagy cirmos bundát viselt törzsenként váltakozva. Sanoárt az isten is vezérnek teremtette, koromszín szőrének fénye a földalattiság idején sem kopott meg s szeme úgy villámlott, oly észbontó zöld fényeket szórt, hogy még a kutyákat is visszarettentette. Mindenki tudta róla, hogy egyszer kivájta egy rárontó boxer félszemét. Félték, irigyelték és tisztelték. Sanoár tanácsba hívta a törzsek vezéreit, meg is jelentek mindahányan. Eljött a vörhenyesek vezére: Kaczor fia Kac. Eljött a fehérek vezetője: Félix fia Fél. Eljött a cirmosok feje: Katzen fia Jammer. És tanácskoztak. - Mit tegyünk? - kérdezte Kaczor fia Kac simulékony mozdulattal egy furnírdoboz falához dörgölődzve. - Ha ki nem engeszteljük a házmestert, kiirtja gyermekeinket egy szálig. - Engesztelni? - hördült Félix fia Fél, egy hatalmas hófehér albínó s rubinvörös szeméből veszett düh sugárzott. - A végsőkig harcolunk! Az utolsó csepp vérünkig! Egy macskáról senki se mondja, hogy fél! - A jjajjaj - szólt Katzen fia Jammer - , ne olyan hevesen. Ha egy macska gondolkodik, még nem biztos, hogy fél. Hányjuk, vessük meg alaposan, hogy mit tehetünk. Ebben mindnyájan egyetértettek, majd hosszú hallgatás következett. Végül Sanoár emelkedett szólásra. - El kell mennünk - jelentette ki. - Hová? - dorombolta Kaczor fia Kac. - A vízen túlra. - A jjaj - jegyezte meg Katzen fia Jammer - az én törzsemből senki sem tud úszni. - Miért ne? - dörögte Félix fia Fél. - Egy macska a vízen is átkel, ha kell. Ki meri állítani, hogy egy macska bármitől is fél? - Úgy van - tüzelte higgadtan Sanoár a cél érdekében - mindennel megküzdünk. Úgy döntöttek, hogy másnap kivonulnak. Szétszéledtek és győzködni kezdték övéiket, a Sanoár leírta, tejjel folyó, egérrel bőven termő földről beszéltek nekik, leendő hazájukról, ahol nincsenek betonpincék, annál több a padlás, sem házmesterek, ám vannak házinénik. De addig hosszú és fáradságos az út, ki tudja meddig tart. A macskák lelkesedtek, az ígéretek magukkal ragadták képzeletüket, sürögtek-forogtak, készültek a másnapi éjszakára. Csak Kaczor fia Kac egy vörhenyes rokona kérdezte: na jó, de hogyan kelünk át a vízen? - Majd csak átdoromboljuk magunkat valahogy - biztatta a törzsfő, de ez a vigasz meglehetősen bizonytalannak hatott. - Magunk alá gyűrjük, nem dorombolunk! - vicsorogta Félix fia Fél törzsének egy bátor leánya, s a bizonytalankodók elhallgattak.
A dolog tehát elhatároztatott, mindenki a kivonulás lázában égett, nem volt visszaút. És lőn reggel és lőn este a kivonulás éjszakája. És elindulának a macskák, mintegy ezeren gyalog. Sanoár vezette a menetet, népe végtelen libasorban követte őt a vízvezetékcsövek hosszú betonágyában. Elöl, közvetlenül Sanoár nyomában a feketék haladtak, mögöttük a vörhenyesek, élükön Kaczor fia Kaccal, majd Félix fia Fél népe lopódzott vezére nyomában és a sort Katzen fia Jammer törzse zárta reszketeg óvatossággal tömörülve a törzsfő mögött. — A jjajjajj — nyafogta egyikük - , megint mi vagyunk az utolsók. A vízvezeték egy szerelőnyílásán értek a felszínre, itt a néma csoport bevárta a többieket, nem indultak, míg valamennyien össze nem gyűltek. Akkor azután sorokba rendeződtek és az iménti rendben nekivágtak az éjszakai vidéknek. Hatalmas sötét dobozok közt haladtak, melyek falán itt-ott sápadt fény égett, de ez csak még sejtelmesebbé tette őket. A sereg áthullámzott a házak előtti parkolókon, a széles fekete-vörös-fehér-tarka szőrszőnyeg álló autók kerekei között hömpölygött előre az éjszakában. Az élen magasba emelt figyelő, fekete fejek, s egy kimondhatatlan erőt sugárzó szempár: Sanoáré. Tömött kukákat hagytak el, s a sereg néhány tagja azon nyomban a tetejükbe szökkent, hogy végigkurkássza tartalmukat. De a vezérek helyzetük magaslatán álltak és rendet teremtettek. - Kusti, te - pofozta le Félix fia Fél törzse egy mohó gyermekét a kukáról, hogy az visszabukfencezett a többiek közé. A macska elvörösödött. - De Cicc, kérlek . . . - pirongatott vissza a sorba egy vörhenyest Kaczor fia Kac. - A jjajjaj, hát én hiába nyavickolok nektek?! - jajdult fel fájdalmában Katzen fia Jammer, visszaterelvén egy magáról megfeledkezett cirmost. Némán áradtak előre a sötétben, szökésüket még senki sem fedezte fel, puha lépteik nem vertek zajt. Közért és más ismeretlen rendeltetésű épületek előtt haladtak el, Sanoár egyszer-egyszer megállt, hogy tájékozódjék, majd határozottan vezette tovább népét. Néha fekete felderítőket küldött előre - bennük bízott a leginkább - , azok híreket sugdostak a fülébe, Sanoár megfontoltan bólintott és mentek tovább, ellepték az utat, a tereket. Egy sem akadt, aki tudta volna, merre tartanak, de Sanoárban mindnyájan bíztak. Épp a főúton keltek át, amikor valami megmagyarázhatatlan szörnyűség történt. Dübörgés tört fel közvetlen közelükben, földet remegtető, szívet dermesztő hang s két hatalmas szem lobbant a fejük fölött, túlvilági szempár. - Vigyázz! - rikoltott egy tapasztalt kandúr. — Négykerekű ámokfutó! Riadt nyiffanások és elnyújtott jajongások röppentek, a megbolydult sorok vinnyogva menekültek az éjszakai szállására siető kamion méteres kerekei elől. Sanoár népe száguldott, mint a fergeteg s csak a következő sarkon verődtek össze újra. A vezérek nyugtatgatták törzseiket, már amennyire túl tudták tenni magukat a történteken, Katzen fia Jammer azonban még mindig rémülten vernyogott övéi közt: még szemükben égett a reflektor túlvilági, bénító fénye, fülüket még a kerekek alá került társaik sikolya hasogatta. - Elég már! - dörrent rájuk Félix fia Fél. - Mindig ez a macskajaj. Áldozatul estek. Emléküket megőrizzük. Menjünk tovább. Sanoár ismét sorba állította népét és folytatódott a vándorlás a sötét házak között, a macskák mentek, mentek, hullámzó hátak borították az utat, szőrös farkak görbültek az aszfalt fölé. És megérkezének és táborba szállának a víznek szélén. Ott toporogtak a Rákospatak partján, tülekedtek és nyomakodtak, mindenki legalább egy pillantást akart vetni a sebes sodrású vízre, mely áthághatatlan akadályként zubogott előttük. Vártak. Már vagy egy órája tébláboltak a parton, amikor Kaczor fia Kac lényegbevágó kérdést tett fel: - És most? - Átkelünk — felelte Sanoár rendíthetetlen hittel és reménnyel. - Ajvé - jegyezte meg lemondóan Katzen fia Jammer. - Nincs az a macska, aki belegázolna ebbe. - Alaposan szemügyre vette a vizet. — És még koszos is — tette hozzá elborzadva. - Várunk — határozott Sanoár. — Smaragdszeméből a csodába vetett hit sugárzott. Pedig ekkorra már visszatértek a víz mentén mindkét irányba kiküldött fekete előőrsei s bizalmasan fülébe sugdosták, hogy ameddig a macskaszem ellát, se híd, se gázló. Nyugtalanul álltak a parton, odaát a halványuló éjszakában felderengett előttük a föld, melyet Sanoár ígért nekik. Tágas rétek hívogatták őket, bizonytalan körvonalú házacskák, kerítések és veteményesek, s a távolban vörös pont világolt, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható. Ott kezdődik az ígért föld. - Nem volna talán jobb - dorombolta Kaczor fia Kac - , ha mégis . . .ugyanis a házmester még nem vette észre, hogy eljöttünk. . . Sanoár szeme olyan zöld villámokat szórt, hogy Katzen fia Jammer már pusztán ettől is rákezdett az ajjajj-ra, Félix fia Fél pedig szinte tombolt: - Te ócska megalkuvó, Kaczor király elfajzott magzata, Kac! - ordította. - Hát te nem tanultál, és mindent elfelejtettél? Egy macska nem riadhat meg semmitől, nem torpanhat meg az akadály előtt, egy macska semmitől sem fél! Méghogy visszafordulni! - Jó, de hogy kelünk át? - vonult vissza Kaczor fia Kac, minthogy az atyjára tett utalás rosszul érintette. - Hát így! - Félix fia Fél a víz felé fordult. - Aki macska, velem tart! A macskának nincs mitől tartani, hét élete van! Utánam! - azzal a vízbe vetette magát. Senki sem követte. Félix fia Félt elragadta a sebes ár. Csapkodott, küzdött a sodrás erejével, távolodó hangja még halkulóban is elért a parton maradottakhoz: egy macska semmitől sem fél! Kisebbedő fehér pont volt már csak a szürke vízen, majd az is alámerült. Törzse fiai lehorgasztott fejjel álltak. Jajongott Katzen fia Jammer: - Ismét odalett egy közülünk! - Szegény - nyugtatta Kaczor fia Kac, aki még mindig nem heverte ki egészen az atyjára vonatkozó, rá nézve oly kedvezőtlen összehasonlítást -egész életében a nevét igyekezett kompenzálni. Hallgatagon álldogáltak. Világosodott. Helyzetük egyre kétségbeejtőbbé vált: hamarosan megindul a forgalom a patakparton, csapatostul indulnak a négykerekű ámokfutók, a visszavezető út minden perccel bizonytalanabb, előremenni lehetetlen. Vártak. Múlt az idő. Sanoár zöld szemének tüze mind perzselőbbé vált, s valami homályos ösztöntől hajtva kétségbeesett mozdulatot tett. Hátsó lábára emelkedett, mellső mancsait a víz fölé terjesztette. És ekkor hatalmas szél kerekedett, megtámadta, végigkorbácsolta, sodra ellen hajtotta a Rákos-patakot, s a vizek kétfelé váltak. És szárazon menének Sanoár fiai a patak közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb jók és bal jók felől. Amikor egy szálig a túlpartra értek, Sanoár visszafordult, ismét kiterjesztette mellső mancsait, s a víz összezárult mögöttük. A macskák pedig megbabonázottan álltak a földön, melyet Sanoár megígért nekik. Igézetten bámulták a csodát, majd megfordultak és úgy spricceltek szét a mezőn, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható és a mögötte bontakozó házak felé, mint őszi tócsa vize, ha bakancsos láb dobban a közepébe. Egyedül Sanoár maradt ott. A parton állt, egy halom ki tudja mikor és mi célból odahordott majd ottfeledett talpfa tetején. Zöld szeme most fáradtan hunyorgott, álmodozón nézte a homokszürke kockák mögül elősündörgő Napot. Diadalt dorombolt, szénfekete háta meggörbült s farka fekete felkiáltójelként meredt felfelé. Ügy állt ott, mintha az ő farka hegyén nyugodna az égbolt, Sanoár, a győzedelmes.
Csirkék! Csibék! Testvéreim! Nagy ég! Ó, jaj nekem! E tört tojáshéj volt az én korábbi lakhelyem? Belőle lettem? És miképp? És hogy mentem bele? Muszáj, hogy teljes életem a kétely lengje be?
Ki mondja meg, mi volt előbb? A Tyúk vagy a Tojás? Kétlábú létünk tán csak egy misztérikus Voyage? - Tudhattyuk-e? Vagy így leszünk, lévén mindez titok, mi, kotkodák, mind kétkedők, örök agnosz-tikok?
Eldorádó Eldorádó száz csodája minden lusta régi álma. Karácsonytól hét mérföldre fekszik csodás, kincses földje, három mérföld roppant vastag kásahegyet kell ám annak átrágni, ki ide készül. S ha átrágta magát, végül Eldorádó száz csodája, mesebeli kincse várja. Kalácsból van a háztető, az ajtó is megehető, kerítésül körbe-körbe kolbászt vertek le a földbe, A kutakból borok folynak, A szájakba becsobognak, s toboz helyett ott a fenyvek nagy-nagy fánkokat teremnek. Zsemlét termő fűzfák alatt csörgedezik egy tej-patak, s vigaszul a sok éhesnek a zsömlék mind ide esnek. A tavakban körbe-körbe rántva, sütve, vagy füstölve halak úsznak, éjjel-nappal, s kifoghatod egy kalappal — sült libák és sült galambok szállnak ottan, mint a hangok — s ki megfogni lusta, gyáva: berepülnek a szájába. Nincs még vége a csodáknak: sült malacok szaladgálnak, s a hátukból bicska áll ki – így egy karajt könnyű vágni, és a malac tovább baktat. A kövek meg sajtból vannak. A gyerekek körbe-körbe fákon nőnek, mint a körte, alattuk meg csizmák nőnek: abba esnek, ha megérnek. Csodaforrás is van itt ám – el is ámulsz majd a titkán – lehetsz öreg, lehetsz csúnya: belelépsz, és szép vagy újra. Akik itt megtelepednek, fáradozni nem szeretnek: az az első céllövésben, ki nem talál semmiképpen, utolsó nyer a futásban, s ruha helyett pongyolád van. Pénzt keresni könnyű ám itt, aludni kell napnyugtáig: három arany órabére, s ki nem alszik, fizet érte. Aki pénzét elkockázza: visszakapja megduplázva. Az adósság kötelező, s fizet ám a hitelező, ha nem adod neki vissza. Fizetést kap a borissza: egy korona az italbér, s egy lódítás három tallér. Az ész arra nem erény ám, az okos is henyél mélán, mert szellemes és tréfás ember arra bizony soha nem kell. Átok ott csak a tisztesség: az ilyen az száműzessék – nincs szükségük dolgos kézre: ez az ország fő törvénye. De a restnek jó a dolga: útlevél az minden polcra, s a leglustább az trónra léphet: királya lesz a heréknek. Ki goromba és ki durva: herceg lesz egy idő mulya – a ranghoz jó bizonyítvány. Lovag lehet abból így ám, ki elbánik egy hurkával, s ki egyebet el nem vállal: evést-ivást és az alvást – abból gróf lesz biz' rohanvást. Ki megfelel mindezeknek: királyuknál jelentkezhet – szerződtetik ezer évre, csak éppen, hogy meg is érje. /Végh György ford./
1. Légy hű magadhoz! Egész életedet vele kell leélned. 2. Ne vezess túl gyorsan, mert még lemarad az őrangyalod 3. Óriási ötletem volt reggel, de nem tetszett. 4. Az egypúpú tevét az különbözteti meg a kétpúpútól, aki akarja. 5. Örökké akarok élni. Eddig sikerült. 6. Van, aki olyan sötét, hogy amikor elrepül mellette egy varjú, azt hiszi, hogy vaku villant. 7. A dohányzás megrövidíti a cigarettádat. 8. Messziről jött ember sokára ér ide. 9. Annyira tettre kész vagyok, hogy a nevem valójában ige kellene, hogy legyen. 10. Mindig van két lehetőség. Vagy nincs. 11. Ha a szüleidnek nincs gyereke, nagy valószínűséggel neked sem lesz. 12. Több ezer telefonszámot tudok fejből, csak azt nem tudom, hogy melyik kié. 13. Ha döntened kell, az is döntés, ha úgy döntesz, hogy nem döntesz. 14. Kicsi a bors, de tényleg. 15. Aki fél az alkoholmérgezéstől, ne igyon mérgezett alkoholt. 16. Milyen távolságra van egymástól két jármű az ütközés pillanatában? 17. Ma kezdődik életem hátralévő része. 18. Ne makacskodj, forogj együtt a földdel. 19. A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam.
A tudomány gyakran jár úgy, hogy éppen valamely alapvető fogalmát nem tudja meghatározni. A biológia például az életről szóló tudomány, de hogy mi az élet, azt nehezen tudja megmondani. Az optika mindent tud a fényről, kivéve azt, hogy micsoda. De ez talán rendjén is van, hiszen a szaktudományok nem az alapkérdésekkel, hanem a dolgok működésével, viszonyaival, viselkedésével foglalkoznak. Az alapkérdéseket átengedhetik más tudományoknak – például a filozófiának, matematikának, szociológiának.
Nincs ez másképp a nyelvészettel sem, melynek nincs pontos definíciója arra, hogy mi egy nyelv. Nem arra gondolok most, hogy „a” nyelvet mint jelenséget nehéz definiálni – arra még csak vannak válaszok, hanem arra, hogy mitől különböző nyelvek a különböző nyelvek, és mitől azonosak az azonosak. Ezt nevezzük a nyelvazonosság problémájának. Miért nevezünk bizonyos változatokat különböző nyelveknek, másokat meg egyazon nyelv változatainak, nyelvjárásainak (dialektusainak)?
A laikus azt gondolja, hogy ami hasonlít egymásra, az ugyanannak a nyelvnek a változata, ami meg különbözik, az más nyelv. Ez alapvetően így is van: a magyar például annyira különbözik az őt körülvevő nyelvektől, hogy azonosságához nem férhet kétség. Csak hát ez nem működőképes definíció, mert számos esetben kétes, hogy mi az, hogy „jobban hasonlít” meg „kevésbé hasonlít”? Ez olyan, mintha a biológia azt mondaná, hogy ha két állat hasonlít, akkor az ugyanabba a fajba tartozik, de ami már kevésbé hasonlít, az más faj. A gyakorlatban mégis azokat a nyelveket szokták egymás változatának tekinteni, amik a beszélők számára kölcsönösen könnyedén érthetőek. Kivételt csak politikai okokból szoktak tenni. Németországon vagy Kínán belül például vannak olyan közösségek, amelyek egymás számára nem érthető nyelveken beszélnek, de hagyományosan mégis nyelvjárásoknak, egymás területi változatainak szokták ezeket tekinteni. A fordítottja is előfordul: a macedónok és a bolgárok könnyedén megértik egymást, mégis úgy tekintik, hogy különböző nyelvet beszélnek. A cseh és a szlovák is nagyon hasonlít, és kölcsönösen érthető egymás számára – mégis más nyelvnek tekintődik. Az amerikai és a brit angol nagyjából ugyanannyira különbözik (vagy hasonlít), mint a cseh és a szlovák, de ezeket egyazon nyelv, az angol változatainak tekintik.
Be kell látnunk, hogy e kérdések nem nyelvészeti, hanem kultúrtörténeti hagyomány alapján dőlnek el, és nem is a nyelvész, hanem a nyelvet beszélő kultúrközösség vélekedése alapján. A csehek és a szlovákok úgy tartják, hogy két különböző nyelvet beszélnek, az angolok és amerikaiak meg úgy, hogy ugyanazt, és hasonló a helyzet Kínában is. Az tehát, hogy mi önálló nyelv és mi nem, nem nyelvészeti, hanem kultúrtörténeti (vagy olykor politikai) kategória. A szerbet és a horvátot a közelmúltig egy nyelvnek tekintettük (szerbhorvát néven); ma már ezt legföljebb nyelvészeti szakmunkákban találjuk így. Lassan ezeket is át kell írni, mert az érintett közösségek így óhajtják.
Goethe egyik aforizmája szerint : „Aki nem ismer idegen nyelvet, az az anyanyelvét sem ismeri.”
Minden jel arra utal, hogy a magyar oktatási gyakorlat nem ismeri ezt az alapigazságot. Pedig feltűnő, hogy a legtöbb olyan gyerek, aki idegen nyelvet tanul, hajlamos az anyanyelvéhez is tudatosabban viszonyulni, könnyebben felismeri annak szabályszerűségeit és furcsaságait. De nagyon sok múlik azon, hogy milyen módszerrel tanulja az idegen nyelvet. A tapasztalat szerint, ha csak megpróbálják a fejébe verni, az nem sokat segít. A tanult idegen nyelvvel kapcsolatban is magának kell felfedezéseket tennie ahhoz, hogy az anyanyelvében érdekességeket fedezzen fel.
Persze valószínűleg minden tantárgyra igaz: a hatékony és alapos tanulásnak előfeltétele, hogy a gyerekek maguk fedezzék fel a törvényszerűségeket a megismert adatok alapján, és általában is igaz, hogy a magyar iskolai oktatásban ezt a folyamatot ritkán tapasztaljuk. De ha van olyan tantárgy, amire ez sokszorosan igaz, az a magyar nyelvtan. Először is, mert talán ez a legkevésbé korszerű a tudományos jellegű tárgyak közül: lényegében a század eleji tudományos állapot szerint tanítják. Másodszor, mert rengeteg nem tudományos oldala van a magyar nyelvtan tananyagának: például a helyesírás meg a nyelvhelyesség kérdései nem adnak sok alkalmat a felfedező tevékenységre. Végül erre a tantárgyra a legjellemzőbb a problémák álszent kezelése. A fizikában meg a kémiában a tisztázatlan kérdések nem nagyon kerülnek – mert iskolai szinten nem is kerülhetnek – szóba; az irodalomban és a történelemben pedig – ma már – nyíltan beszél a tanár a zűrös dolgokról. A nyelvtanban viszont olyan szabályokat is tényként magoltatnak be a gyerekekkel, amelyeknek a zavarosságát a kisiskolások is könnyűszerrel felismerik.
Hogyan lehetne Goethe gondolatának a gyakorlatban hasznát venni? Talán meg kellene próbálni összekapcsolni az idegen nyelv és a magyar nyelvtan tanítását. Ez persze sok bonyodalommal járna, mert más-más módon kellene tanítani a magyar nyelvtant attól függően, hogy milyen idegen nyelvet tanulnak egy-egy osztályban.
De lehet, hogy megérné a fáradságot. És talán attól se kellene visszariadni, hogy a magyar nyelvtan felfedezésekor akár több idegen nyelv is szóba kerüljön, olyanok, amelyeket nem tanulnak az illető osztályban. Csak a szerkezeti hasonlóságok és különbségek felfedezésén keresztül vezet út a törvényszerűségek felismeréséhez és kimondásához. Mert Goethe mondását így is átalakíthatjuk: Akinek nincs tapasztalata más nyelvek nyelvtanában, az az anyanyelvének a nyelvtanát sem fogja megérteni.
Petőfi János vitéze sajnos egy házasságon kívüli, fiatalkorú partnerrel űzött munkahelyi szexjelenettel indul, melynek során Kukorica Jancsi elhanyagolja a kötelességét, és gondatlanságával súlyos anyagi károkat okoz a munkaadójának. Petőfi figyelmetlensége, és az ebből eredő hippiattitűd nyilvánvaló pedagógiai nehézségeket okozhat, hiszen az efféle szabadosságot aligha lehet követendő példaként állítani a tanuló ifjúság elé. A János vitéz ennélfogva általános iskolai oktatásra csakis cenzorális kiigazításokkal javasolható. Az alábbi átirat – mely az eredeti munka tizenegyedik strófájával veszi kezdetét, és Kukorica Jancsi sorsát a törvénytelen intermezzókat kiiktatva közvetlenül a katonai karrierhez igyekszik csatolni – természetesen csupán munkaanyag, a végleges változat leendő kidolgozóinak a figyelmébe ajánlva.
„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém! A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.” „Tudod, Jancsi szivem, sehogyan sem lesz jó Ez a huszár-attak, ez a baknyúl-tempó. Meg hát mostohám is azt mondta, vigyázzak, Okos lányt nem érhet skandalum, gyalázat.” Kukorica Jancsi mit felelhet erre? Úgy látszik, ezúttal füstbe megy a terve. Nem fog Ámor nyila a szépséges árván, Rezeg a rekettyés, fölrikolt egy fácán. Megnyílik a bozót mély-árnyékú öble, A derék mostoha lép elő hörögve. Orcája porondján két küzdőfél csatáz: Tengermély döbbenet s keresztény karitász. „Ejnye, fiatalság, hát mi a bubánat! Kukorica úrfi, vedd föl a subádat. Teremtőd kertjébül ne szakajts virágot, Onnan Ő ezért már sokakat kivágott. A szentmise végin várd be Iluskádot, S nem bánom, egyetek képviselőfánkot, Kísérd a vásárba, vidd el falubálba, Hanem hát üstöllést hozd haza utána! Nagy kár azért róni a rőt őszi allét, Hogy a végin, Jancsi, te vidd el a balhét. Nyaljátok a tejszínt, de bájköröd belásd: Mézeskalács-szívet lőjél neki, ne mást.” E szavakat szólá a derék mostoha, S szelíd korbács vala nyelvének ostora. Szelíd szemmel nézett a juhászbojtárra, Kinek szégyenében pirult az orcája. Pirult, hiszen szíve hajlik ám a jóra, Csak az a fene nagy kévánság ne vóna! Ám hogy a szent szózat lelkit átalhatja, Nyomban le is konyul bűnös akaratja. S még kisebbre töpped, mintha jeges lékbe Lógatna kukacot bősz csukák elébe, Amikor fölbukkan előtte a gazda Glóbuszra formázott, buddhányi pocakja. Szuszog, mint kanmedve az erdei hajszán, Izzadság-gyöngyszemek sorjáznak a bajszán, Kidülled fejébül öklömnyi két szeme, Mégsem haragvással néz Jancsira vele. „Ne félj tőlem, komám, hidd el, megértelek, Jó fiú vagy, Jancsi, tökös magyar gyerek! Ez egyszer hadd legyek megértő és laza: A miskárolóér’ nem ugrasztlak haza. Ámde figyelmezz rám, hallgass az öregre, Ne legyints füleddel az ősi szövegre: Taktikusabb volna tökéletlen vágyod Valami nemesebb célban szublimálnod. Szoknyák után futni méltatlan mulatság, A férfikard ennél magasabb utat vág. Elpuhítja lelked a rúzs és a kölni – Állj inkább huszárnak, s eridj öldökölni! A birkaiskolát immáron kijártad, Pattanj hát nyeregbe, ne koptasd a lábad! Másképp néz a lyány is a katonatisztre, Mikor elé toppan, talpig szifiliszbe’!” A gazda, elérvén szózatának végit, Egynehány tockossal megtoldja beszédit. Jancsi rá-rábiccent a baráti szóra: Akár a csalogány, csattog a tarkója. A napnak korongja hosszú égi útján Megpihen odafenn a jegenyék csúcsán. Onnan pillant vissza a magyar határra, Rózsafátyol-leplét szétterítve rája. Mit lát odaföntről? Vajon mire néz le? Milyen tájra csorog a nap arany méze? Apró pöttyök alant, hinnéd légypiszoknak, Hanem hát igencsak izegnek-mozognak. Ott lépdel a derék mostoha nyomába’, Hazatart Iluska, az anyátlan árva, Végig a főutcán, rózsaszínű fényben – Elkerülte végül a rettentő szégyen. A gazda nem mozdul, úgy eltöprenkede, Komótos ritmusban jár hatalmas keze, Elmereng a dicső múltaknak ütemén, Oldalán lapít a rezgő fejű legény. Kimért tockosoknak tompa csattanása, Mint a magyar tájék szíve dobbanása. Legelnek a birkák, hallik csámcsogásuk, Fönn a bárányfelhők futnak: égi másuk.
A Lábgyártó Ipari Vállalat elcseszhette a lábamat! Gyanítom, hogy így lehet, hiszen egyre hátrébb jutok előrébb helyett... - Meg aztán azért is erre gondolok, mert, hogy minden lehagy, ami jó dolog! Olyan gyorsan előznek, mintha kerülnének. Félek, sok mindenről végleg lecsúszom emiatt!
Nem egy jó cég ez a Lábgyártó Ipari Vállalat...
Lábjegyzet 2.
Hát, gyerekek, most megszívtam nagyon. Mindig így járok, ha a számat jártatom! Most a Lábgyártókra kattantam vadul, pedig sose tudhatom, hogy kinek-minek sógora-komája melyik irodában lapul? ...Nna, alighogy megírtam Lábjegyzet- versemet, -hogy miért pont akkor? -egy rög elzárta az eret, úgy megrohant a görcs, a fájdalom, nem bírtam megállni selejtes lábamon... - Szentséges Ég! Selejteset írtam? Bocs! Bocsi! Bocsika! Ki kell, hogy javítsam, én voltam az, ki a szabályokat áthágva használtam lábomat, már az is csoda, hogy eddig működött... Át is léphetnék már efölött, - ha tudnék lépni... Ha tudnám egymás után rakni lábamat... ...Segíthetne már - csak egy picit - a Lábgyártó Ipari Vállalat...
Megérkezem a kisvárosi gimnázium elé, ahol a költészet napja alkalmából rendhagyó irodalomórát kellene tartanom. A tanárnő, akivel egyeztettem, a bejárat előtti lépcsőn vár. Erzsikének hívják, kissé lámpalázasnak tűnik, és arra kér, a műsor előtt fáradjak be az igazgató úrhoz, aki szeretne velem néhány szót váltani. Bikanyakú, szigorú ember fogad bennünket. Leültet az íróasztal előtt álló fotelba, ő maga visszatér az asztal mögé. A költészet szép dolog, fog a mondandójába, és ő fontosnak tartja, hogy a diákok okuljanak a mai találkozásból. Reméli, hogy rendbontás nélkül zajlik majd az esemény, amelyen ő személyesen sajnos nem lehet jelen, mivel adminisztratív teendői vannak. Senki sincs, folytatja nyomatékkal, aki ezeket elvégezze helyette, és – itt a továbbra is álló tanárnőre pillant – ebben az intézményben minden rá hárul.
Az a benyomásom, hogy jobban örült volna, ha valami rendes írót hívnak meg ide, nem egy nőt. Egy olyat, akinek szakálla, bajusza, de legalább egy vacak szemüvege van.
Aláírom a szerződéseket, átveszem a másodpéldányt, aztán elköszönök. Az igazgató azt mondja, igyekszik majd a versműsor végére benézni, ha időben végez.
A folyosón próbálom tisztázni, hogy nem versműsorral készültem, hanem beszélgetni szeretnék a diákokkal, mire Erzsébet rávágja, hogy arra is lesz tíz perc, írtak kérdéseket.
A terembe lépünk, amit betölt a gyerekkorom iskolai ünnepélyeiről ismerős verejtékszag. A diákok ünneplőben állnak, kórusban köszönnek. Egy frissen fodrászolt, kosztümös magyartanárnő lép elém, katonásan üdvözöl, aztán közli, hogy a diákok nagyon készültek, most meghallgatjuk a szavalatokat. Riadtan bólintok. Ő fog majd moderálni is, súgja oda, de még nem ül le mellém, mert úgy illik, hogy a tanár osztozzon a diákokkal szenvedésben. Nem értem, mit ért szenvedésen, de néhány másodperc múlva világossá válik.
Szigorú tekintetétől irányítva a tanulók egyenként lépnek ki a sorból, és darálják el üres arccal a verseket, amelyeket én írtam, és amelyekről eskü alatt állíthatom, hogy nyomtatásban volt értelmük. A rövid összeállításból ez nem derül ki: levegőbe meredő kocsonyás tekintetek, szoknya szélét morzsolgató diákkezek, tanácstalan arcok. Ezeknek a gyerekeknek a költészettel való találkozás maga a drill: afféle vizsga, kisérettségi. A műsor baki nélkül lemegy, a tanárnő lehajtja a diákokat a pódiumról, és beszélgetni kezdünk.
A közönséghez fordulok, kérdezek valamit. Senki sem jelentkezik, bámulnak üres arccal, mint az udvarra terelt rabok. Félek, nehogy a tanárnő felszólítson valakit, inkább úgy döntök, felolvasok, közben talán oldódik a hangulat. Egy József Attilához kapcsolódó verssel indítok, a tanárnő helyeslően bólogat. Közben érzékelem, hogy az igazgató belépett a terembe és integet: nyilván jelezni akarja, hogy megjött.
Amikor befejezem a verset, mozgolódás támad, mindenki tekergeti a fejét. A széksorok szélén egy idősebb tanárnő oson hajlott háttal, mint valami moziba későn érkező, besurranó néző, és egy cédulát szorongat. Az első sorban ülők átveszik, továbbadják, és meglepetésemre a cédula végül hozzám fut be, a színpadra. Nyomtatott betűkkel ez áll rajta: VERSET ÁLLVA MONDUNK! Elképedve nézek fel, és látom, hogy a bikanyakú igazgató megint integet. Most értem meg a kézmozdulatát: azt mutatja, hogy álljak fel.
Felolvasom a mikrofonba az üzenetet. Az első sorból néhányan behúzott nyakkal lázítanak, hogy maradjak csak ülve, aztán lopva hátrapillantanak. Nézünk szembe a terem két végéből az igazgatóval, és belemondom a mikrofonba, hogy én a saját verseimet ülve szeretném elmondani, ha nincs ellenére. A lázadás és bomlás szelleme végigsöpör a termen, a tanárnők kipirult, forradalmi arccal várják, hogy most mi lesz. A pódiumon ülő magyartanárnő válaszol, hogy tegyem csak, ahogy jónak látom, és közben a terem végébe pillant, mintha biztosítani akarná a felettesét, hogy sajnálja a dolgot: ez igazán nem az ő ötlete volt, ő megmondhatta volna előre, hogy az élő költők kockázatosak, az Erzsike találta ki az egészet.
Beszélni kezdek, miközben megfordul a fejemben, hogy talán valakinek az állásával játszom. Erzsikéével mondjuk, aki felvetette, hogy meghívjanak, de talán másokéval is, talán mindazokéval, akik a könyveimet tartják a kezükben, hogy dedikáljak nekik. Hozzájuk beszélek elsősorban, és a gyerekekhez.
Arról próbálok valamit mondani ebben a reménytelenül levegőtlen, visszhangos teremben, hogy a vers zene, a vers mi magunk vagyunk, a vers a létünk, az identitásunk, hogy a verset nem fejből, hanem szívből mondjuk, és nem szépen, hanem bárhogyan, bárhol. Homokos, vizes síkra érve, fülkefényben állva, vonattetőn keresztben hasalva, csillámló sziklafalon ülve, lassan, tűnődve, halkan, motyogva.
Az igazgató kifordul a teremből, a gyerekek tapsolnak, egy nyirkos tenyerű, magas fiú virágot nyújt át. Talán megmaradok az emlékezetükben, talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom – nem tudom.
/Megjelent a Vasárnapi hírek 2016. április 16.-i lapszámában /
Most múlik pontosan, Engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen. Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem. Villámlik mennydörög, ez tényleg szerelem.
Látom, hogy elsuhan felettem egy madár, tátongó szívében szögesdrót, csőrében szalmaszál. Magamat ringatom, míg ő landol egy almafán, az Isten kertjében almabort inhalál.
Vágtatnék tovább veled az éjben az álmok foltos indián lován. Egy táltos szív remeg a konyhakésben, talpam alatt sár és ingovány.
Azóta szüntelen őt látom mindenhol. Meredten nézek a távolba, otthonom kőpokol. Szilánkos mennyország, folyékony torz tükör. Szentjánosbogarak fényében tündököl.
Egy indián lidérc kísért itt bennem. Szemhéjain rozsdás szemfedő. A tükrökön túl, fenn a fellegekben furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.