bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
A ház végén ülök a padlás-grádicson s ilyeneket hallok: Na te paradicsom mostan kettémetszlek... s mégegyszer kettőbe így ni... most aztán, huppsz, bujj be a levesbe. A kis öreganya szünetlen beszélget magamagában, azt hiszi nem figyelnek rá... De ha látják is, ahogy tipeg-topog amihez hozzányúl azzal eltársalog. Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass, mit kapkodsz kezembe mint egy mérges kakas. Egy marék só is kell... Hol vagy te sótartó? Hozok egy kis rőszét az alsó udvarból... Fölszedünk majd, krumpli, ne félj hogy megfázol. Gyere ki már te ág ebből a rakásból... Igy beszél s ahogy jön a barackfák alatt egyre feleselve, a csillogó gallyak lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen, örömkönnyek folynak a kis leveleken. Fent felhők emelik, mint papok az ostyát, az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.
Ó, Isten, ki, mondják, fűben, fában, vízben bujkálsz mint a mosoly a szerelmes szívben, ki a költőkénél jobban kinyitottad nagyanyám füleit titkos hangjaidnak, nekem, ki mint süket rekedt ordítással dülöngtem utánnad e pörgő világban, tedd meg nekem is, hogy úgy mint ő füleljek szavadra s szavadra oly bátran feleljek.
Ime már az alkony, mint hatalmas állat rámhajol s hűvösen végignyalja vállam. Nézd, az udvarunkból a szederfák alatt hét tányér levesből száll fehér áldozat feléd... Mosolyodnak s rejlő szavaidnak őrzői ládd meleg hittől áradoznak. Mint rég ama zsidók végső vacsoráját, áldd meg e megpróbált család vacsoráját. Ki búzákba, fákba árasztottad véred, engedd, hisz te mondtad, vegyétek, egyétek, bekanalazhassam a békés igéket s mint a tizenkettők lángjaidtól égjek.
Ime a folyókban már az éj közeleg. Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek. Holnap utrakelek. Engedd, hogy mentemben menjek fűvel, fával, vizzel beszélgetve s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok. Kiknek uruk előtt nézésük is dadog oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak. Tanuljam el amit mondani sem tudnak. S mit a némán rángó vonások kérdeznek a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek és szavaim mint nagyszülémnek szájában hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban, nem törődve azzal nevetnek-e rajtuk. Nem szokták még itt meg a szívbéli hangot.
Tisztán mint a kérő kisdedek szemei könnyeznek a néma csillagok fényei rajtunk... A virágok helyett vigasztalni éjszaka ők nyítnak reményt árasztani. Mint ezer kérdező kék szem néznek felém a harmatok is a káposzták levelén. Imre, útra készen, ma este úgy érzem, állok egy igéző tekintet fényében. Mosolygó és síró pillantások alatt biztatgatják egymást cihelődő szavak bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran vigyenek e zavart, dadogó világban. - Én, aki egy földre lapult ház végéről állok fel, a világ forró fenekéről félve nézek körül, remegve szívemben most sejteni merem, hogy kiszemeltettem. A holdfényben kétsort hajladozó ágak az útra fekete csokrokat dobálnak. Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek. Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének ezüst csibe-hangon sirni kezdenének.
Borzong, lehajlik a fenyő; rejtekhelyén a karcsú őz fél, kis szíve kétszeresre nő, mert nincsen rémítőbb az ősznél; a tér roppant fekete lyuk; sáros vízben úsznak a csertők és elzokogják bánatuk minden éjjel az őszi erdők.
Az űrben denevér kering és dermeszt, bűvöl az éji óra, a fákban áll a nedvkeringés, ha felsikolt a mandragóra, mikor szellemkezek kiássák, lila körmök, sárgán tekergő ujjak és most a jajkiáltást visszhangozza az őszi erdő.
Halvány udvara van a holdnak, sötétek a felhők alatta és alakjuk fekete macska. Fent boszorkányok lovagolnak. Vérszínű nyelvét mind kiölti, mögöttük hosszan illan el rőt hajuk, s vijjogásuk betölti éjféltájban az őszi erdőt.
Ajánlás:
Lelkem üres térben lebeg; kinyujtott kezek el nem érnek; lentről csaholnak az ebek, de mézes hangok is dicsérnek. Egyetlen szavukat se hidd, amelyben élek, nézd e fertőt; sírd tele értem könnyeid vadvizével az őszi erdőt.
Az ablakpárkány, amelyre Vali a magokat szórta, régen üres és makulátlan volt már, a kampót, amelyen a faggyúgömb lógott minden télen, leszerelte a takarítónő. Ám a galambok változatlanul odaszálltak az ablakhoz, és benéztek, az énekesmadarak is ott hussantak el, mint régen, egy pillanatra leereszkedtek a párkányra, csepp szemük bevillogott.
A madarak vártak.
Mikor kinyitotta az ablakot, és a zsebkendőjével elhessegette őket, odébb szálltak a platánfára, onnan lesték, mit csinál. Az volt az érzése, voltaképpen nem félnek tőle, inkább nem értik, mi történt, azt sem, mi az a fehér a kezében, miért jelez vele, és ahogy becsukta az ablakát, újra ott voltak a párkányon, néztek befelé, és néha szóltak is, soha nem vette észre addig, milyen furcsa, mély hangjuk van a galamboknak, és milyen különös szoprán, ha rákezdenek az énekesek. Ötször-hatszor is fel kellett állnia az asztaltól, hogy elzargassa a madarakat, s mire visszaült, szétszakadoztak a gondolatai.
A tél visszatért, zuhogott a hó. A madarak ott gubbasztottak a gallyak között, behúzták a nyakukat, felborzolódott a tolluk. Elviselhetetlenül nyomorultaknak látszottak, a tanárt külön idegesítette az esztelenség, az érthetetlen makacsság, hogy csak ültek, ültek a fán, és nem kerestek fedelet vagy búvóhelyet. Az volt az érzése, azért nem mozdulnak onnan, mert éhesek. Madáreleséget vett, úgy képzelte, ha enni kapnak, eltűnnek előle, mihelyt jóllaktak, s legalább a nap nagyobbik része lesz zavartalan, nem ülnek sem a gallyon, sem a párkányon, nem bámulnak be rá azzal az érthetetlen, különös állattekintettel. Leseperte a havat a párkányról, próbált a zacskóból magot szórni, de ügyetlen és merev volt a keze. Behozott egy borospoharat a konyhából, azt merítette meg, azzal szórta az eleséget, azzal már sikerült, utálkozva nézett a beszennyeződött pohárra, aminek annyira más volt a rendeltetése. A madárszemek rászegeződtek, a madarak faltak, burrogtak, szétrúgták a magot, verték egymást a csőrükkel, hogy több étel jusson egynek-egynek, aztán mikor a mag elfogyott, mintha valami, ember számára érzékelhetetlen, isten tudja, honnan jövő vezényszót hallottak volna, egyszerre valamennyien tovaszálltak, és nem látott többet egyet sem közülük másnap reggelig.
Tudom, hogy ez már volt, de hátha van, aki még nem olvasta -- meg különben is, az egyik kedvencem:)
Kozma László: Szent Erzsébet legendája
Virágok közt akkor egy völgybe értél Mely nem beszűkült: éppen hogy kitárult. Ezer kehelybe kéklő, csöndes ég fért S arany porzókon fényes napsugár gyúlt. Harmat hullott hófehér falakra S csengett, csengett egy kis templom harangja.
És elsimult, mint fűszálak a réten Sok haragom, gyötrő szenvedélyem. Vágyaimból nem maradt, csak ennyi: Virágillat vagy harangszó lenni. Sajgó szívvel a templomot kérdem: Mi a neved? S ő megcsillan szerényen.
Felszenteltek Erzsébet nevére Mert itt történt, hogy kenyeret osztott S piros rózsa hajlott, mint a vére Mert a kenyér a szívéből foszlott Mikor felelt a feddő kérdésre Mit rejtene, mit takar köténye.
Mert szétosztani számára tilos volt, Vagyonát az utolsót is adni. De felderült a téli táj, a hófolt És rózsákkal kezdett sugarazni Virággal, mely csak lélekből nyílhat S mindent betölt a friss kenyérillat.
Mert ez történt - sohasem gondolnád! Kenyér-illatot ontottak a rózsák És a bimbó, pirosló temérdek Meghasadó haja a kenyérnek. – Illatként szállt a harangszó a tájra Zengett a völgy, Erzsébet csodája.
S akkor halkan fohászkodni kezdtem: – Kenyérillat, töltsed be a lelkem! Mint Erzsébet, úgy adhassak én is Mi átfut az emberek szívén is Felderíti elesettek sorsát, Akár kenyér-illattal a rózsák.
Kibogozhatatlan a kert ősze Van ami marad van ami örökre elmegy van ami csak a télre van ami a földbe ami magába ami más határba ami cselekszik amivel csak történik egy s más s van olyan is aki az általános sejtelmetlenségben minderről tud is Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik befutni a négy fal közé hagyni ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról
Este Isten zajtalanul bolyong. Dombok háta vérben tündököl. Megindulnak a rozsdaszín hegyek, és fák szívében tűzzel felparázslik az irgalmatlan fény, a kínzó mély gyönyör.
Nyári-kék őszi ég nézi a tó vízét; tó vize őrzi még nyári nap melegét. Őszi ég, nyári nap színarany sugarak, ugye még nem hagy itt, ugye még melegít éltető sugarad.
És veled itt marad bár egy-két hetet még, ha lehet, halogat. Őszi ég messzi kék útjait keresőn, messzi kék messziség hangjait figyelőn, ugye még itt marad te sok szép madarad.
Valóban? Amilyen az ember, olyan a kutyája? - kérdezem dr. Csányi Vilmos etológus professzort.
- Ezt én is alátudom támasztani. Természetesen ez alatt nem csak azt kell érteni, hogy külső megjelenésében lesz hasonló kutya és ember, hanem azt is, hogy bizonyos szokások, életritmus, élettempó, hozzáállás kétségtelenül jellemzik a szoros kutya-gazda kapcsolatot. A kutyák több mint százezer éve élnek közöttünk és a háziasítás során csak azok maradtak meg, amelyek alkalmazkodtak, szót fogadtak, megértették mit kértek tőlük. Érdeklődtek az ember lelkiállapota iránt, át tudták venni annak örömét, szomorúságát, fájdalmát, dühét, játékos kedvét. Azokat a példányokat tenyésztették tovább sok generáción keresztül, amelyek mindezt tudták.
Rítusok
- Hogy egy embernek milyen a személyisége, hisztérikus vagy nyugodt, milyen tempóval éli az életét, milyen életkeretet hoz létre a kutya-gazda viszonyon belül, ahhoz a legtöbb kutya tud alkalmazkodni, de természetesen nem mindegyik. A kutyák általában nagyon érdeklődnek az iránt, hogy az ember mit fog csinálni, mi fog történni. Megjegyzik, milyen események következnek be és ha lehet, tevékenyen részt vesznek benne. Például, ha latyakos időben lemegyünk sétálni, hazaérve mindig megtörlöm a kutyákat - Bukfencet és Jeromost - és ez úgy zajlik, hogy az ajtóban mondom Jeromosnak: Hozd a törülközőt! Akkor megy és hozza.
Száraz időben is elmegy a fürdőszobáig, visszanéz, és ha nem szólok, akkor tudja, hogy nem kell hoznia. Minden családban alakulnak ki ilyen - és más - rítusok, s ezeket a kutyák nagyon könnyen átveszik.
Az ELTE etológiai tanszékén egyik kutyaprogramunkban, amiben részt vesznek családi kutyák is, az egyik altéma éppen az, hogy milyen rítusokat lehet könnyen kialakítani a kutyákkal. Egy vizsgálat során a sétából visszajövet a gazda nem megy be a lakásba, hanem tesz még egy kört, egy tízméteres, felesleges utat, amit a kutyának nem kell követnie. Nem hívja, nem szentel különösebb figyelmet az állatnak, csak megteszi a kitérőt. S azt tapasztaltuk, hogy két-három hónap múlva a kutyák ugyanúgy megteszik ezt az utat, mint a gazdák. Pedig ezért semmiféle jutalmat nem kapnak, nem dicsérik meg őket. Egy másik kísérletben eldugunk valamilyen tárgyat, amit a kutyáknak meg kell keresniük. Az egyik módnál a legrövidebb utat választjuk az eldugási helyekhez, a másiknál nagy kerülőutat teszünk, amit a kutyák jól látnak. Tíz kutyából nyolc, ha azt látja, hogy a kísérletvezető kerülőúton megy, akkor ő is, noha ennek semmi értelme. Ez is azt bizonyítja, hogy a kutyák hajlandók az ember viselkedését másolni, olyan módon viselkedni, ahogyan az ember, még akkor is, ha nem kapnak érte jutalmat. Akár a gyerekek, akik úgy csinálják a dolgokat, ahogy a felnőttektől látják.
Ezért tűnik úgy egy külső szemlélőnek, hogy egy összeszokott gazda-kutya páros hasonlít egymásra, mert azonos módon oldanak meg problémákat, azonos módon viselkednek, azonos tempóban mennek vagy állnak meg az utcán. Ez annak a háziasítási folyamatnak a következménye, amiről már beszéltem.
Hihetetlenül bíznak az emberben
- Hogyan látja professzor úr például a speciális mentők viszonyát kutyájukkal. Ezek az állatok a legkülönlegesebb helyzetekben sem esnek pánikba, nem ugatnak, nem keltenek zajt. Pedig valószínűleg félnek....
- Nem hiszem, hogy félnek. A kutyákat nagyon könnyen hozzá lehet szoktatni bizonyos technikai környezetekhez, extrém helyzetekhez, mert hihetetlen módon bíznak az emberben. Mint például a tízéves Bukfenc kutyám, aki fél éves volt, amikor először életében lementünk a metróba, ahol dübörögtek a szerelvények. Félt, de ez csak annyit jelentett, hogy közelebb húzódott a lábamhoz. Legközelebb már a világ legtermészetesebb módján nézte, ahogy tőle egy méterre elrobog a metró. Több kellemetlen találkozása volt az állatorvossal is, de ha én ott vagyok, rajta van a kezem, akkor mindent lehet vele csinálni. Olyannyira, hogy ha gyógyszert kell lenyelnie, a harmadik napon már magától nyitja a száját. Ezen mindenki csodálkozik, de tényleg így van. Beledughatom könyékig a kezem a szájába, mindent elvisel, akkor is, ha fáj. Ha a kutya következetes környezetben találja magát, megbízik az emberekben.
Részletek Hegedűs Eszter interjújából a Kutya.hu-ról
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve, Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
A rókabundás alkonyat most lendül át az égi partra, s csillag-sövényen fennakad bozontos, rozsdaszínü farka. Kitépi és tovább szalad, nyomára forró vért csöpögtet, és mint pityergő vadnyulat, kiejti szájából a földet.
Sárga röpcédulák a meggyfa szórja őket s a szél viszi tovább készséggel sokfelé tudja meg más is és tudják meg másfelé is hogy ősz lett hogy ősz lett Aztán újabb felvonás: a meggyfa áll-áll megkopasztva áll csak és ágain túl nincsen többé hatalma A sebek mézga-foltok és törések kilátszanak s akkor már közlés nélkül is nyilvánvaló hogy mi történt a múlt napokban hogy elindult a kert akár egy rozzant kísértet-hajó elindult Indiákba félelmes tengerekre hogy halandókat visz fedélzetén és nem nyilvánvaló hogy vissza hány élővel érkezik
Trurl mérnök egyszer olyan gépet épített, amely minden s betűvel kezdődő dolgot meg tudott csinálni. Amikor a gép elkészült, próbaképpen csináltatott vele sódert, saroglyát, subát és seprűt, mindezeket skatulyába rakatta, sánccal vétette körül, majd csináltatott még spenótot, spinétet, salétromot, serpenyőt és sodrófát is. A gép pontosan teljesítette az utasítást, de mivel Trurl még nem volt biztos a működésében, csináltatott vele ráadásul sóhajt, sajkát, sámánt, sóbálványt, sikolyt, sellőt és stannumot. Az utóbbit nem tudta megcsinálni, mire Trurl nagyon elszomorodott, és magyarázatot kért.
- Nem tudom, mi az - közölte a gép. - Sohasem hallottam ilyesmiről. - Hogyhogy? Hát ón. Egy elem. Ezüstfehér, puha fém... - Ha ónnak hívják, akkor ó-val kezdődik, és én csak s betűs dolgokat tudok csinálni. - De a latin neve stannum! - Drága öregem - jelentette ki a gép -, ha én mindent meg tudnék csinálni, ami valamilyen nyelven s betűvel kezdődik, akkor én lennék A Gép, Amelyik a Világon Mindent Meg Tud Csinálni, mert annyi nyelv van, hogy akármire gondolsz, valamelyik nyelven biztosan s-sel kezdődik a neve. Na nem, erről szó sincs! Nem vagyok többre képes, mint amilyennek építettél. Ón nem lesz. - Na jó - törődött bele Trurl, és csináltatott vele sivatagot. Rögtön csinált is egyet, nem éppen nagyot, de egészen sivatagszerű volt. Ekkor aztán Trurl meghívta mérnök barátját, Klapanciuszt, bemutatta őt a gépnek, és egekig magasztalta előtte a masina csodálatos képességeit. Klapanciuszt titkon ette a méreg. Végül nem állhatta tovább, megkérte Trurlt, hadd csináltasson ő is valamit a géppel. - Parancsolj, kérlek - mondta Trurl -, de s betűvel kell kezdődnie. - S betűvel? - szólt Klapanciusz. - Jó. Csináljon sajtót. A gép felbúgott, és a Trurl háza előtti térség kisvártatva hírlapírók tömegével telt meg. Notesszal a kezükben, fel-alá rohangáltak, és időnként összeverekedtek. Némelyik cikket lobogtatott, de egy másik rögtön kitépte a kezéből, és apró darabokra szaggatta. Fényképezőgépek kattogtak, szigorú urak mennydörögtek íróasztaluk mögül, a háttérben egy-egy ártatlanul megrágalmazott férfiú pisztolyt szorított a halántékához. Mindenki vadul hadonászott, és torka szakadtából ordított, úgyhogy egy szót sem lehetett megérteni, távírógépek zakatoltak, távolabb pedig hatalmas rotációs gépek ontották a nyomdafestékszagú íveket. - No, mit szólsz? - büszkélkedett Trurl. - Tessék, itt a sajtó! Sajtóbb már nem is lehetne! De Klapanciusz elégedetlen volt. - Ez a tohuvabohu lenne a sajtó? Nem, a sajtó egészen más! - Hát tessék, mondd meg, micsoda, és a gép rögtön megcsinálja! - mérgelődött Trurl. Klapanciusz azonban nem tudott mit mondani, hát kijelentette, hogy még két feladatot ad a gépnek, és ha azokat megoldja, akkor ő is elismeri, hogy le a kalappal! Trurl beleegyezett, Klapanciusz pedig megparancsolta, hogy csináljon semlegességet. - Micsodát?! - horkant fel Trurl. - Semlegességet, azt nem lehet csinálni! - Miért ne? - vitatkozott Klapanciusz. - Ha igazán okos a géped, azt is megcsinálja. Gyerünk, tisztelt masina, mi lesz?! De a gép addigra már javában tüsténkedett. Füstfelhő támadt, dübörgés és fegyverropogás hallatszott, menekülők rohantak elő és buktak el futtukban. Mind e zűrzavar közepén egy csíkos sorompó tövében fényesre pucolt arcú robot üldögélt, és békésen malmozott az ujjával. Aztán potrohos, bugyogós alak tűnt fel, aki furcsa szoprán hangon sivakodott. A gép megszemlélte művét, halkan felröhögött, aztán zavartan köhintett, elkomolyodott, és buzgón nekilátott neutronokat gyártani. Hamarosan egész neutronfelhő gomolygott előttük. - Hm - fanyalgott Klapanciusz -, ez lenne a semlegesség? No jó, mondjuk... Hagyjuk rá, a békesség kedvéért... De íme a harmadik parancsom: Gép! Csinálj Semmit! A gép hosszabb ideig meg se moccant. Klapanciusz örömében dörzsölgetni kezdte a kezét, Trurl pedig vállat vont: - Mi bajod? Azt mondtad, ne csináljon semmit, hát nem csinál semmit. - Nem igaz. Azt mondtam, hogy csináljon Semmit, és az egészen más. - Ugyan már! Semmit csinálni vagy semmit se csinálni: egy és ugyanaz. - Szó sincs róla! Semmit kellett volna csinálnia, de ő nem csinált semmit, tehát én győztem. A Semmi ugyanis, tisztelt, bölcs kollégám, nem amolyan közönséges semmi, a tunya tétlenség terméke, hanem tevékeny és aktív Semmi, vagyis a tökéletes, egyetlen, mindenütt jelenvaló és legmagasabb Nemlét a maga nem létező személyében!! - Megbolondítod a gépet! - fakadt ki Trurl, de hirtelen felzendült a gép érces hangja: - Ne civakodjatok már egy ilyen fontos pillanatban! Nagyon jól tudom, mi az a Semmi, Sehol és a Soha, mert mindezek s betűvel kezdődnek. Inkább nézzétek meg utoljára a világot, mert hamarosan nem lesz... A két mérges mérnöknek ajkára fagyott a szó. A gép valóban Semmit csinált, mégpedig oly módon, hogy sorra eltüntetett a világból különféle dolgokat, amelyek azontúl nem léteztek, mintha soha nem is lettek volna. Eltüntette már a sullangot, a sajdabajdát, a sámot, a serenyét, a sókát, a silicsét és a samatot. Néha úgy rémlett, hogy csökkentés, fogyasztás, eltüntetés, rontás és kivonás helyett inkább nagyít, teremt, hozzáad, javít és gyógyít, mert eltüntette a selejtet, a satnyaságot, a sebeket, a sápot és sarcot, a sanyarúságot és a sematizmust, a sarlatánokat, spicliket és spionokat, a sutaságot, a suskust és a sóherságot. De aztán, ahogy körülnéztek, megint üresedni kezdett a világ. - Ajaj! - aggódott Trurl. - Nem lesz ebből valami baj?... - Ugyan már! - fölényeskedett Klapanciusz. - Hiszen látod, hogy nem Általános Semmit csinál, csak az s betűvel kezdődő dolgokat tünteti el. Ártalmatlan, vacak ócskavas ez a te géped! - Nagyon tévedsz - szólt közbe a gép. - Csakugyan az s betűs dolgokon kezdtem, mert valahogy otthonosabbak, de más dolog csinálni valamit, és más dolog eltüntetni. Eltüntetni mindent tudok, abból az egyszerű okból, hogy mindent, de mindent meg tudok csinálni, ami s-sel kezdődik, tehát a Semmi számomra gyerekjáték. Hamarosan ti sem lesztek, és egyáltalán semmi sem lesz, tehát arra kérlek, Klapanciusz, ismerd el gyorsan, hogy igazán tökéletes, egyetemes, mindentudó gép vagyok és le a kalappal előttem, mert hamarosan késő lesz. - De hát... - kezdte rémülten Klapanciusz, és abban a pillanatban észrevette, hogy csakugyan már nemcsak az s betűs dolgok tűnnek el: nem voltak többé körülöttük sem csollányok, sem mordalagok, eltűntek a békek, lavádok, parlatok, bóták, gyuháncok és szillők. - Állj meg! Állj meg! Visszavonom, amit mondtam! Hagyd abba! Ne csinálj Semmit! - ordította teli torokból Klapanciusz, de mielőtt a gép megállt volna, még eltűntek a gillák, a boradalmak, a cifántok és az aládok. Csak ekkor állt meg végre a gép. A világ kétségbeejtő látványt nyújtott. Különösen az ég festett siralmasan: csak a csillagok hitvány pontocskái maradtak rajta, de nyomuk sem volt többé a gyönyörű langallóknak és édereknek, amelyek addig oly csodálatossá tették a mennyboltot! - Nagy ég! - kiáltott fel Klapanciusz. - Hová lettek a gondorok? Hol vannak a csantavák, amelyeket annyira szerettem? Hol vannak a szépséges kálmok? - Nincsenek és soha nem is lesznek többé - felelte a gép nyugodtan. - Végrehajtottam, illetve elkezdtem végrehajtani, amit parancsoltál... - Én azt mondtam, hogy csinálj Semmit, és te... te... - Klapanciusz, ne légy ostoba, vagy ne tettesd magad annak - szólott a gép. - Ha egyszerre, egy csapásra csináltam volna meg a Semmit, akkor minden megszűnt volna létezni, tehát nemcsak Trurl és az ég és a kozmosz és te, hanem még én is. Akkor pedig ugyan ki és kinek mondhatta volna meg, hogy a parancsot teljesítettem, és szép, derék, okos gép vagyok? Ha pedig senki senkinek nem mondja meg, akkor én, aki már ugyancsak nem lettem volna, hogyan kaphattam volna meg az illő elégtételt? - Jó, igazad van, ne is beszéljünk róla többet - sóhajtott elkeseredetten Klapanciusz. - Már semmi mást nem akarok tőled, drága, gyönyörű gépecském, csak arra kérlek, csináld vissza a csantavákat, mert nélkülük még élni sincs kedvem... - Nem tudom megtenni, mert nem s betűvel kezdődik - felelte a gép. - Tessék, visszacsinálhatom a selejtet, satnyaságot, a sebeket, a spicliket, a sóherságot és efféléket, de ami a többi betűt illeti, rám ne számítsatok. - De én azt akarom, hogy legyenek csantavák! - toporzékolt Klapanciusz. - Csantava nem lesz - mondta a gép. - Nézd meg, kérlek a világot: tele van óriási, fekete lyukakkal, és azokban a Semmi lakik, amely kitölti a csillagok közti mérhetetlen űrt. Nézd meg, körös-körül minden Semmivel van már bélelve, a lét minden csücske mögül a Semmi leselkedik. Ez a te műved, irigy szamár! Nem hinném, hogy a következő nemzedékek áldani fognak érte... - Talán nem tudják meg... Talán nem veszik észre... - dadogta sápadtan Klapanciusz, dermedten bámulta a fekete ég ürességét, és nem mert kollégája szemébe nézni. Aztán otthagyta őt a gép mellett, amely minden s betűs dolgot meg tud csinálni, és hazakullogott. A világ pedig máig is tele van a Semmi lyukaival, úgy, ahogyan az eltüntetés folyamán Klapanciusz leállította. És mivel nem sikerült többé olyan gépet építeni, amely valami más betűvel kezdődő dolgokat csinált volna, félő, hogy soha nem lesznek már olyan nagyszerű jelenségek, mint a langallók és a kálmok - soha, míg a világ világ.
Valami velocipédforma biciglit nyaggat: kettős kereket, kiskerék: hold, nagykerék: nap, a köszörűs zöldmanó-fején, a búbján avagy a tetején csillagszalmából sombrero, prérire illő kalap. Bámészoltat is sok gyereket, hajtván a nap-hold kereket.
Csíz-csőrrel köszörül fene villogó fényeket, adj neki likas tálat, latolgat: ez még jó lehet, megél kilencven nyarat, huszonhárom és 1/2 telet.
Pöttyög a füvekre puszit, postás szalutál neki: eláztak uram, hélas a csöngei levelei, minek kért húsvétra nyuszit? mér nem egy akó gugyit?
Csücsülhet gyihos panyigán, fődig ér venyige-lába, szentgyörgytőlszentmihálynaptyáigmehet, hijába, minden hijába.
De zeng a nap-köszörűs, flintája tizenegy csöves: Mister, ön összetéveszt, az én billogom Weöres, nem csöndül semmi vers énrám, bár hulljon mint a köles; a rám ütő rím: sörös, ám elhírelni fölös, mert egy miccre lesz alpeöres.
Még nem hallom a pacsirtát, Mely tavaszról zengve hírt ád S égbe fúrja énekét; A nap, a föld édes-ketten Nem mulatnak önfeledten, Váltva csókjok melegét.
Ősz ez! ősz ez!... mindhiába Tűz virágot gyér hajába, Színli csalfán a tavaszt; A mezőt bárhogy ruházza: Szebb időnek rémes váza - Közte sárgul a haraszt.
Zöld az erdők lombja bátor, Fénylik este a mennysátor: Van hiány már fönn és lenn; Csillag és lomb egyre ritka: Őszi hullás fájó titka: Rezgi által csöndesen.
Hasztalan, hogy új virágba Borul ismét a fa ága, S új szerelmet ünnepel: Kit vidítson meddő éke? Egy fuvallás... azzal vége: Váltja szemfödő lepel.
Óh, ne bizzunk e varázsra: Kész anyag gyűl hervadásra, Az enyészet gazdagul, Fű-fa zöldje azér' hajt csak Hogy, mit sírva megsóhajtsak, Több legyen majd, ha lehull
* * *
Mit remegsz? él, bár lekötve Szunnyad olykor téli nedve, Természetben nincs halál; Nyúgalom csak mély alélta, - Mindig új az ősi példa - Ami rég volt, most is áll.
És ha jő sugár, mely csábit S el-elrugja csalvirágit: Termő-elve ép marad; Legjavából nem fecsérel, - S mely gyümölcsöt ápol, érlel. Ád az Isten új nyarat!
A nyár bedobta rózsakoszorúját múlt este a nyílt ablakon. Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs, pár sárguló levél-rongy, kúsza bogáncs, ment és siratta a bús fuvalom.
Valami történt… Künn a kihülő ég hideg könyűktől feketült, egy idegen jött, fázva és setéten, cselédlámpással reszkető kezében és nesztelen egy üres székre ült.
Pirosodik a vadszőlő-levél. Most megint régi leveleket olvasok. Délután hideget fúnak a völgyre a halaványkék havasok. A hunytszemű, kisanyás békességet most újra meglelem, a békét, melyet úgy megédesít krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna, ahogyan itt a térdemen henyél. S azt mondanám: Pirosodik a vadszőlő-levél.
