Talán Benjamin Franklin definíciója az 'úriemberre' ideillik: (valami olyasmi volt, hogy:) Úriember az, aki tud lovagolni, szépet tenni, jó modort, ki tud számolni egy napfogyatkozást, fel tud mérni egy földterületet, meg tud szervezni egy összeesküvést ...
Ez csodaszép megfogalmazás... és tükrözi a korszellemet is, egy úriembernek univerzális ismeretei vannak, nem "szakbarbár". :-)
Amúgy szerintem is sok volt az "ügynök" (kém, stb), nem csak az "összeesküvő", de az akkor "normál" foglaltosságnak számított... - Az ügynök nem saját szakállára dolglozik, hanem megbízatása van, akár "hivatalos" szervtől is (lehet pl, az rendőrség, vagy az udvar ügynöke), sokszor meg is fizetik a munkját, míg az összeesküvő a fennálló hatalom megdöntésére szövetkezik másokkal :-)))
Párizsban 5 évig laktam azzal a házzal szemben, ahol Franklin a villámhárító kísérleteit folytatta - meg voltam győződve, hogy "villámcsapásgyanús" helyet választott, és egyszer, más csak tisztetelből is, oda fog csapni a ménkű.
Találtam egy Caron & Fiai nevű céget, amely versailles-i székhelyű és antik órák javításával foglalkozik, de lehet véletlen egybeesés is, nem említik Beaumarchais-t.
Úgy értem, hogy ha Franciaország királyság lenne, most ő lenne az uralkodó. Mivel a Bourbonok egyenes ága Henrikkel, Chambord grófjával kihalt (X. Károly unokája), az Orléans-ház trónigénye nem vitatható. Henri-Pierre d’Orléans apja 1999-ben halt meg, fia ekkor kinyilvánította trónigényét (ha jól tudom VII. Henrik néven) amit a francia legitimisták is támogatnak. Persze nem jelentős a legitimisták aránya Franciaországban, de abszolút számokban nem is olyan kevesen vannak, az interneten is elég aktívak. Henri-Pierre d’Orléans hivatalosan a Párizs grófja és Franciaország hercege címet viseli (azokat a címeket, amelyeket még a Karolingok adományoztak őseinek).
Úgy tűnik a XVIII. században mindenki ügynök volt...
Ne sértegessük szegényeket! :) Az összeesküvő jobb szó. Talán Benjamin Franklin definíciója az 'úriemberre' ideillik: (valami olyasmi volt, hogy:) Úriember az, aki tud lovagolni, szépet tenni, jó modort, ki tud számolni egy napfogyatkozást, fel tud mérni egy földterületet, meg tud szervezni egy összeesküvést ...
A 'Titkos háború' c. könyvben olvastam, de sajna most kölcsön van adva, nem tudom pontosan megnézni - pedig érdekes. Az észak-amerkai függetleneség háborúról is megemlékezik pár oldalban - afféle francia fedett műveletként felfogva, legalábbis az indítását.
Tökéletes figurát találtál az ancien régime korának jellemzésére. Az ő életében benne van minden, ami a korra jellemző.
Pierre-Augustin Caron-ként született, apja (és ha jól tévedek még több családtagja is) igen neves órás volt, ő maga magasabbra tört, muzsikus és író lett. 1756-ban nemességet szerzett, így kapta a jól hangzó Beaumarchais nevet. Persze a régi nemesség kigúnyolta a felkapaszkodott embereket, ő se maradt ki ebből. Egyszer egy arisztokrata úr felkereste elromlott zsebórájával, hogy legyen szíves megjavítani, hiszen ő neves órás is lenne. Beaumarchais készségesen elvette az órát, majd a márványpadlóra ejtette úgy, hogy az teljesen összetört. Sajnálkozva jelentette ki, hogy úgy látszik már kiment a gyakorlatból. Talán ez a finnyás nemesség ihlette A sevillai borbélyban Almaviva gróf alakját, akinek előjogaiért csak annyit kellett tennie, hogy meg méltóztatott születni.
Úgy tűnik a XVIII. században mindenki ügynök volt, nos Beaumarchais is. A francia állam az ő fedőcégén keresztül (nem kis cég volt, 40 hajóval rendelkezett) szállított fegyvereket az amerikai lázadóknak.
A sevillai borbélyt Mozart zenésítette meg, ez mutatja népszerűségét. Azonban a forradalom után nehéz idők jöttek Beaumarchaisra is, vagyonát elvesztette és szegényen halt meg.
Én is ismerem és nagyon szeretem is, már régen szeretném DVD-n megszerezni, szívügyem a XVII. századi muzsika. A filmbe eredeti Marais és Sainte-Colombe művek mellett a film zenei rendezője, Jordi Savall három saját szerzeményt/átiratot is belecsempészett.
Még egy megjegyzés a Vatelhez: szegény Lullyt meglehetősen elhanyagolták Händel miatt, kissé történelmietlen volt a tüzijáték alatt a Feuerwerksmusikot hallgatni, de a helyzethez illett, így megbocsátottam :-)
http://www.imdb.com/title/tt0053002/
Ha erre gondolsz: Vadim filmje (1959) Fősz. Jeanne Moreau, Anette Vadim és Gérard Philipe. - Marina Vlady nem játszott benne.
A filmről magyar könyvben: Békássy Gábor: Bolond Pierrot moziba megy - A fr. film 50 éve (Héttorony Kiadó, 1991).
A 18. századhoz a "Veszedelmes viszonyok" is jó hangulatfestő, (film és könyv egyaránt), előbbiből kettő is, az azonos című, (Malkovich, Glenn Close, Michelle Pfeiffer, Uma Thurman), meg a Valmont című, ott kik is szereplők? vagy keverem, hogy melyikben ki volt?
(Volt amúgy a könyvnek egy 50-es 60-as évekbeli, 20. századi környezetben játszódó feldolgozása, MArina Vlady volt a főszereplő).
Ha már így csapongtok a korok közt - s a topiknyitó is erre "vetemedik" - s a Vatel is szóba jött, akkor talán nem lóg ki a sorból, ha ajánlom Alain Corneau Tous les matins du monde (1991) döbbenetesen szép filmjét. Marin Marais (1656-1728) és de Sainte Colombe (16310?-1696/1700?) a viola da gamba két remek mesterének életéről, egymáshoz fűződő viszonyáról, megrendítő sorsukról egy targédiákkal teli cselekménysor közepette. És mégis torokszorítóan gyönyörű. Ez nem egy movie.
A feudalizmus lényege nem az a feudális piramisszerű felépítés volt, amit teljesen tévesen tanítottak nekünk (legalábbis nekem), hanem egyfajta egyenjogúságon alapuló mellérendeltségi kapcsolat, ami még hűbérúr és vazallus tekintetében is fennált.
Igen, a hűbérúrnak is kötelezettségei vannak a vazallussal szemben, ha azokat nem teljesíti, a kapcsolat is felbomlik.
II. Henrik 1559-ben egy lovagi párviadalban szerzett sérülésébe halt bele. Száz évvel később ugyanez elképzelhetetlen lett volna
II. Henrik mellett még jó példa lehet IV. Henrik, aki köztudottan "paraszt" módjára vilsekdett ( :-) ) , legalábbis a Valois-khoz képest, dagonyázott a katonáival együtt a hadjáratokon.
Igen, Versailles legfőbb célja ez volt. Udvara minden uralkodónak volt, még XI. Lajosnak is (bár az övé meglehetősen egyedi volt). Versailles különlegessége a mérete, az, hogy a teljes arisztokrácia ott volt és még mindenki, aki számított. A XVI. század végére a feudális urak magánháborúinak kora lejárt. Addig egy vidéki nagyúr a királyi sereggel vetekedni képes arzenált tudott begyűjteni, ezután azonban a technikai fejlődés és a központi hatalom erősödésének hatására már csak az állam volt képes kiállítani ütőképes, modern hadsereget. Ennek az lett a következménye, hogy az utak biztonságosabbakká váltak, a kereskedelem fellendült, az önellátás helyett divatossá vált bretagne-i kagyló mellé burgundi bort szürcsölgetni. Ez mind nem kis kiadást okozott, márpedig az udvarba gyülekező nemesek között vetélkedés volt az elegancia és extravagancia tekintetében. A magánháborúk megszűnésének másik következménye a párbaj divatja lett, amit Richelieu csak nagy nehezen tudott megfékezni.
II. Henrik 1559-ben egy lovagi párviadalban szerzett sérülésébe halt bele. Száz évvel később ugyanez elképzelhetetlen lett volna. A feudalizmus lényege nem az a feudális piramisszerű felépítés volt, amit teljesen tévesen tanítottak nekünk (legalábbis nekem), hanem egyfajta egyenjogúságon alapuló mellérendeltségi kapcsolat, ami még hűbérúr és vazallus tekintetében is fennált. A hűbérurak a vazallusok ügyeiben nem egyedül, hanem tanács formájában döntöttek.
Az abszolútizmus ezen lépett keresztül. A nemességet eltávolította a nem nemesektől, a királyt a nemességből. A nemességet erőn felüli költekezésre kényszerítette, aminek hatására többen is csődbe mentek (XIII. Lajos révén említettem d'Elbeuf herceget, hát ő volt az első herceg, akit "a szegénység lealacsonyított"). A Vatel című filmben is a hitelezők azért hiteleznek Condénak, hogy nehogy csődbe menjen és elvesszenek a korábban neki adott hitelek. Valahol hallottam egy mondást: Ha 1 millióval tartozol egy banknak, akkor álmatlan éjszakáid vannak, ha 1 milliárddal, akkor a bankároknak vannak álmatlan éjszakái.
A nekem is tetszetenek a címek - épp azért is, mert nem megalázóak (nem "szolgai" viszonyt tükröznek a nyilvánvalóan teljesen alárendelteség mellett), hanem egy kifinomult rendszerben, afféle színjátékban játsztott szerepet.
Vatel: tetszett, szépen volt megcsinálva, szerelmi szál tényleg nem hiányzott volna, ha nincs :-) Na de az "eladhatóság" nyilván megköveteli az effélét. :-)
A Jonathan Dewald idézett kapcsán:
Nekem is mindig úgy jött át, hogy XIV.Lajos az arisztokráciát az egész versailles-i pompával, etikettel, a "jelenlét" fontosságával (nincs élet, ugye, az Udvaron kívül) "domesztikálta", megszelidítette, főleg azzal, hgoy tényleg lefoglalta minden percét. XIV. Lajosnak persze nagy tanulásgá lehetett a gyerekként megélt Fronde, ezétr is utálta Párizst, és esze ágában nem volt szabad időt hagyni a nagyurak számára, hogy a saját pecsenyéjüket sütögessék.
Aztán a Régence és XV. Lajos alatt a "polgári" foglalatosságokhoz, szórakozásokhoz visszatérés - ami ez esetben az intellektuális párizsi szalonéletet is jelentette, vitákat a különböző, új idée-kről :-) - "fellazította" ezt a gondosan létrehozott személyi függőséget. Vége is lett rövid úton az egésznek, a nemesség aztán nem is játsztott többet főszerepet (legalábbis Franciaországban).
Szerb Antal Ancien régime szeretetére idéznék A királyné nyakéke című könyvéből. Az idézettel azt szeretném tisztázni, hogy miért is ment el Casanova megnézni a királyné ebédjét:
Az udvar élete minden időben és minden országban szigorú szabályokhoz igazodik. Az etikett azt a célt szolgálja, hogy külsőségekben és szuggesztív módon kifejezésre juttassa a királyság „karizmatikus”, kegyelemszerűen kiválasztott, felkent jellegét, és iránta vallásos tiszteletet oltson az alattvalókba. Az etikett teremti meg a „távolság pátoszát” uralkodó és népe között. Általa válik a király és környezete az alattvalók szemében olyan szent és megingathatatlan jellegűvé, mint amilyenek az örök csillagképek, amelyek változhatatlan szabályossággal mozognak pályájukon. Minél nagyobb távolságra rendezkedik be egy monarchia, annál szigorúbb az etikett: a legerősebb az ősi Kelet Istenfia-uralkodóinál volt, s az ő merev pompájukat örökölte Bizánc. Nyugaton a Habsburgok spanyol udvara vezette be a legmerevebb etikettet, mert ez felelt meg a spanyol fénykor nagy távolságokat átívelő, mindig mennyben és pokolban gondolkozó katolikus világképének. A spanyol valahogy az önaga iránt érzett mérhetetlen tiszteletét is kifejezte azzal, hogy királyának és királynőjének személyét úgy tisztelte, mint egy szent ereklyét. A spanyol királyné egyszer leesett lováról, lába beakadt a kengyelbe, és a paripa így vonszolta magával; egy nemesember odasietett, kiszabadította a királynét, majd gyorsan lóra pattant és vágtatva elhagyta az ország területét: tudta, hogy halálbüntetés vár rá, mert hozzá merészkedett érni a királyné lábához.
A spanyol etikett lebegett bizonyos fokig XIV. Lajos szeme előtt is, amikor megteremtette a francia udvar sokkal enyhébb, sokkal művészibb, de azért mégis szigorú szabálytanát. De az etikettel nemcsak a távolság pátoszát kereste, gyakorlatibb céljai is voltak: valami elfoglaltságot és gondolkozni valót akart adni az arisztokráciának, amelyet udvarába hívott és kényszerített. A király minden cselekedete precedens lett: a legközelebbi hasonló alkalommal mindennek ugyanúgy kellett történnie. Az udvaroncok nagy része, úgy látszik, halálos komolyan vette az így kialakult bonyolultabb szertartásrendet, példa rá a csodálatos írói tehetségű, de igen korlátolt Saint-Simon herceg, aki hatalmas terjedelmű emlékirataiban minden szokást gondosan megörökített, hogy az utókor is tudja mihez tartani magát.
És talán öntudatlanul még egy cél vezette XIV. Lajost: említettük, hogy a nyugati kultúra belső célkitűzése az volt, hogy az egész életet zárt formává alakítsa át, olyanná, mint amilyen a műalkotás. Az udvari szokásoknak olyan rendben, olyan szabályosan kellett megismétlődniük, mint ahogy egy színdarab párbeszédei vagy egy balett mozdulatai ismétlődnek meg estéről estére. Ezt a célt szolgálja az etikett is.
(…)
Hogy a versailles-i etikett milyen furcsa helyzeteket teremtett, arra vonatkozólag ismeretes Marie Antoinette ingének híres története. Mme Campan jegyezte fel. Mint première femme de chambre-nak, neki kellett ráadnia az inget a királynéra. De ha magasabb rangú hölgy tartózkodott éppen a szobában, arra hárult ez a megtiszteltetés. Egyszer télidőn – a versailles-i kastélyt nem lehetett rendesen fűteni – Mme Campan már éppen kezében tartotta az inget hogy ráadja a királynéra, amikor belépett a rangban felette álló dame d’honneur. A dame d’honneur felismervén a helyzetet, gyorsan nekilátott, hogy lehúzza a kesztyűjét, mert kesztyűs kézzel nem nyúlhatott a királyné ingéhez. De mire levetette a kesztyűjét, kopogtak, és belépett az orléans-i hercegné. A dame d’honneur most a szabályok értelmében visszaadta az inget Mme Campannak, aki egy révérence kíséretében átnyújtotta a hercegnének. De ebben a pillanatban ismét kopogtak, és belépett Provence grófné, a király sógornője. Az orléans-i hercegné erre visszaadta az inget Mme Campannak, az újabb révérence kíséretében átnyújtotta Provence grófnénak, aki megsajnálva a didergő királynét, gyorsan ráadta az inget.
Ebből a történetből is láthatjuk, hogy a királyi család tagjait sosem hagyták magukra, kíséretük mindig körülvette őket, mint az isteneket és istennőket a barokk festményeken, még életük intimebb pillanataiban is. Tudjuk, hogy a lever, az ágyból felkelés ünnepélyes és látogatott szertartás volt, valamint az a pillanat is, amikor a király leveti csizmáját. Tudjuk, hogy a királyi család tagjai olykor a chaise percée-n, a diszkrét célokat szolgáló bútordarabon ülve adtak kihallgatást. A királyné nyilvánosság előtt fürdött – természetesen ingben -, és ha a palota egyik részéből átment egy másikba, négy teljes díszbe öltözött udvarhölgy és több lakáj kíséretében kellett vonulnia. (Nagy gálaruhájában általában csak „vonulni” lehetett.)
A királyi család étkezése bizonyos napokon nyilvános mutatvány. Akárki bejöhetett megnézni. „A derék emberek”, mondja Mme Campan, „miután megnézték, hogyan eszi a Dauphine a levest, elmentek megnézni a hercegeket, hogyan eszik a marhafőttjüket, azután pedig lóhalálában rohantak, hogy még megláthassák Mesdames-ékat, amint desszertjüket fogyasztják.” A királyi asztalnál elvben csak nők szolgálhattak fel: a dame d’honner, térden állva egy kis zsámolyon és négy hölgy, en grand habit, teljes díszben. Ezeket a terhes szokásokat Marie Antoinette megszüntette.
Minden könyv, amely ezzel a korral foglalkozik, részletesen elmeséli, hogyan szülte meg Marie Antoinette első gyermekét; a teremben annyian tolongtak, hogy a királyné nem jutott levegőhöz, a király saját kezűleg tépte fel az eltömött ablakokat stb.
Jonathan Dewald Az európai nemesség története című művét idézném még az udvari kultúrával kapcsolatban:
Az udvar és az udvari élet középpontjában, Castiglione ábrázolása szerint, maga a fejedelem áll. „Azt szeretném, ha az udvaronc minden gondolatát, minden szellemi erejét elsősorban a hercegnek szentelné, akit szolgál, ha vágyai, viselkedése és modora mind azt a célt szolgálná, hogy neki tessék.” Az udvaronc-ban tehát az egyeduralkodó képe jelenik meg: az uralkodóval szemben az udvari embernek nincsenek jogai, teljes alávetettsége engedelmességet feltételez – befelé, kifelé egyaránt, mert az udvaroncnak nemcsak cselekedeteivel, hanem személyes érzéseivel is az uralkodó szolgálatára kell törekednie. (…) A királyok óriási összegeket áldoztak arra, hogy udvarukat vonzóvá tegyék: új palotákat építettek, és pártfogolták a bennük folyó kulturális életet. Egyetlen nemes sem akart távol maradni Versailles-tól, vagy azoktól az udvaroktól, amelyek annak példáját másolták. Egy spanyol nemes szavaival, akit 1634-ben száműztek az udvarból: „Az udvart elhagyni annyi… mint elmenni a világ legtávolabbi sarkába, távol minden melegségtől és fénytől, egyedül élni egy lakatlan, terméketlen és kifosztott világban.” (…) A 18. században tehát egész Európában végéhez ért a nemesség uralkodóihoz fűződő kapcsolatában beállt változás bonyolult folyamata. A kettejük közötti távolság a kora újkor időszakában drámaian megnőtt. A 17. századi királyok kivonultak a csataterekről, és megszüntették nyersen bizalmas viszonyukat arisztokrata katonáikkal. Körülbelül 1670-től kezdve visszahúzódtak Versailles mintájára épített zárt palotáik világába. Egy ideig ezek a paloták szolgáltak a nemzeti kultúra központi helyéül, de 1700-ra helyzetük meggyengült. Az elevenebb városi kultúra vonzereje eltávolította az udvartól a nemeseket, akik már csak kötelességből utaztak Versailles-ba és más vidéki palotákba. Ahogy az uralkodók szertartások meghonosításával tartották távol magukat nemeseiktől, úgy maguk a nemesek mindinkább a kultúrának azokhoz a területeihez fordultak, amelyeknek kevés közük volt a királysághoz.
Egyébként nagyon tetszenek ezek a címek: première femme de chambre, dame d’honneur stb. A kedvencem a contrôleur général de la Bouche de Monsieur le Prince - a Hercegúr szájának főellenőre, ami François Vatel címe volt. Láttátok a filmet? Ha nem írták volna bele a szerelmi szálat, akkor tökéletes lett volna.
13 éves lány abban a korban már nem is számított annyira gyereknek, férjhez adható volt, stb...
A leányzónak aztán nem lehetett rossz dolga, mint királyi szeretőnek, a kedves nénje - a hivatásos - példája alapjána sokkal rosszabb sora is lehetett volna.
a történetnek nekem inkább afféle rokokó bája van, a képre emlékszem (ilyen beállítású képe Frangonard-nak van, arról lehet szó?). Persze sokat hozzáad Szerb Antal finom fordítása (neki is a XVIII. század - annak is ancien régime része - volt a kedvenc korszaka, ezt több helyen kifejti)