Mióta az anyaság öröme verset csiholt ki belőle 1911-ben, azóta olvashatjuk lírai hangvételű, bensőséges, igazi emberi hangú verseit, melyekben a szerelem, a szeretet mellett a társadalmi igazságtalanság, a szenvedélyes békevágy is megszólal.
Mint hogyha egy rengetegben utat téveszt valaki, és féltében fütyörészik, hangot akar hallani, hogy e füttyszó bátorítsa, ne legyen oly egyedül, mert a medve, éhes farkas bátor embert elkerül:
én is itt e vadonerdőn fütyörészek egymagam, ne tudják, hogy félelmemben összekoccan a fogam, mély az erdő, eltévedtem, már az útra nem lelek, kerülgetnek az ordasok, s nincsenek itt emberek.
Nincsen puskám, se parittyám, ez a füttyszó mindenem, hogyha ez is elnémul majd, akkor aztán jaj nekem; néma lesz az egész erdő, megesznek a farkasok, amíg csak erőmből futja, fütyülöm a dallamot.
Tán valaki fölfigyel rá, s megfogja a kezemet, vadonerdő mélységéből a napfényre kivezet, körülöttem toportyánok éhes foga acsarog, ha elakad a füttyszavam, megesznek a farkasok.
Tedd a kezed szívedre, és légy őszinte egy pillanatra, csenevész pincevirágaid tedd éledezni ki a napra. Ne riadozz, csak mondd ki bátran, amit a fék, a gát nem enged, kötőféktől, hámtól, nyeregtől szabadítsd meg paripalelked.
Rémülni fogsz, hogy miket mondasz, s cselekszel majd, minden erényed leég rólad, mintha lobogó benzinnel végigöntenének, s nem állhat meg senki előtted tekintélyben és tiszteletben, szájadból rút igazmondások röpködnének bősz tiszteletlen.
Mintha villámnyi gyorsasággal kitörne egy tűzhányó mélye, vagy a cellákból napvilágra tódulna a börtönök népe, minden, amit bilincsbe vertek, minden, amit sötétbe zártak, önnön törvényét teljesítve kitárulna a szabadságnak.
Agyadból a tiltás fogalma kihullana, és elfelednéd azt a bemagolt, beidegzett, belédnevelt sok kegyes leckét, s föltámadna benned a rabló, akit egy sejted burka rejtett, s ragadozó, portyázó vágyad vihorászva tombolna benned.
Alázatosan görnyedeztél, előtted a tekintély szobra, mint egy százkezű kövér bálvány fénylő hasú keleti bronza, sarat markolnál, és vigyorgó arcába vágnád most az egyszer, amiért letiport, megalázott s bőröd lenyúzta százezerszer.
Mint a hegyes fülű sakálok sivatagi, garázda népe, úgy futna most szélnek eresztve szíved szabadult szenvedélye. Futótűz lennél száraz erdőn, szélvész, amely a tüzet hajtja, hogyha igáslő életednek lenne egy szabad pillanatja!
Te drága kis kerek ezüstöm, utolsó pengőm, kicsi kincsem, szorongatlak forró kezemben, becsüllek, mert már párod nincsen. Több vagy ma, mint a tíz, a száz is, ezernél is becsesebb nékem, apróra váltlak, s mint a pelyvát elfúj a szél kezemből, érzem.
Gondolkodom, hány részre osszam ezüst lényed okosan, bölcsen, valamikor egy garmadáért fejemet ennyit nem gyötörtem. Jusson belőled mára minden, ebédre, és egy kis melegre, bárcsak, akár a hold ezüstje, te is megtelnél nagy kerekre.
Száz rézfityinget adnak érted, nem érsz Te többet senki másnak, véka aranyat adtam rézért, ó, annyiszor már a világnak. Fölváltalak hát, légy a másé, magamat is apróra váltom s aranyaimat könnyű kézzel - és könnyű szívvel eldobálom.
Ma éjjel álmomban levelet álmodtam néked. Különös levél volt, papírja, betűje fénylett. Csak írtam, csak írtam, már volt a levél vagy száz sor, de bármit akartam, mindig csak azt írtam: Gábor!
Ó, mi mindent írtam, a szívem a papíron vérzett. - Mielőtt meghalnék, ugye hogy látlak még Téged?! De köztünk a távol, a szörnyű, a kegyetlen távol, és írtam és írtam, már több volt a levél, mint száz sor.
Csak írtam, csak írtam, a levélből hosszú regény lett, már pirkadt a hajnal, míg végre a levelem kész lett, és olvasni kezdtem, és olvastam, olvastam százszor, de nem volt más írva a sok, sok papírra, csak: Gábor!
Ó, Gábor, ó, Gábor! Így sikoltott benne a lelkem, csak ezt tudtam írni, a tollamat bármint vezettem, és szememből akkor, jaj, hullani kezdett a zápor, a levélre hullott, és mind elmosódott a a száz sor...
Csupán egy szó fénylett, de Te az egészet megérted, megérted, GÁBOR!
Azt mondtam akkor: legyen a neve Gábor, Gábriel, mely egy arkangyal neve, mert szép volt már az első pillanatban, és homlokán a csillagok jele.
Nagyobb és szebb volt minden újszülöttnél, szeme oly mély, akár a tengerek, zöld volt, és kék, majd szürke, és sötétlő, ma sem tudom, milyen színe lehet.
Legyen Gábor, mondtam egy sejtelemtől elkapva, és e betűk ereje megrázott, mint az áram, és szívemben kigyúlt a láng: nem lehet más neve!
Így lett ő Gábor, s neve szárnyat öltött, s mert szárnya nőtt, el kellett szállnia... mikor kislánykám megjelent a földön, mondtam: a neve legyen Mária!
Illett reá, s mintha szelíd szemével sugallta volna nékem e nevet, megértettem, s rátűztem homlokára, mint koszorút, mint tiszta, szép jelet.
Mert jel a név s viseljük mindhalálig, és Mária a Madonna neve, betűi, amint lágyan összefolynak, mintha egy arcon könnycsepp pergene.
S mintha Napkelet illatát lehelné az öt betű, mind más-más illatot, amit gyógyírnak szívünk bánatára tündéri kertek lelke hullatott.
Mirrha, áloé, rózsa, istenfa, alma: az: M, az: Á, az: R, az: I, az: A, fűszerben, fában, gyümölcsben, és virágban az illatok illatja: Mária!
Így élünk mind, nevünkkel megjelölve, mert sors a név s titkos mágia, egyik röpül, mert Gábrielnek hívják, a másik sír, mert neve: Mária!
Papír, hófútta, sík mezőm, járatlan, szűz határ, tollam hegyéről rád repül a szó, a kék madár. Torkában édes csöngettyű csilingel, s szárnyai alig kinőttek, nyugtalan vinnék már szállani.
Papír, térséged pettyezik virágaim, mikor a vágy szikrázó tűzköve szívemből dalt csihol, s tavasszal sokszor könnyeim esője harmatoz, illatos, termő pázsitod attól oly harmatos.
Papír, sokszor voltál nekem tövises, vad bozót, kétségeim kígyóraja sziszegte rád a szót, s betűim tépő ág-bogán skarlátvirág nyitott, mikor a kín s a fájdalom izzóra lázított.
Papír, te nagy, te végtelen örök országutam, lelkem terajtad vándorol, bolyong sarutalan, s alázatosan hullanak föléd betűsorok, tollam hegyén a tiszta szó szent lángja sustorog.
A legborzasztóbb mégis az, hogy nem tudok segítni, közöttünk áll a messzeség, és nincs erőm lebírni, közöttünk áll a tilalom minden utat letiltva, nem repülhetek tefeléd, s te nem repülhetsz vissza.
Vinném neked a meleget szívemből, hogy ne fázzál, odaadnám a falatom, hogy éhen ne maradjál, testemmel állnék elibéd minden csapást kivédni, mert nélküled, mert nélküled nem lehet úgysem élni.
Berohannék a tűzbe is, mint kölykiért az állat, kimentenélek onnan is, csak ott lehetnék nálad, de a messzeség kőfalán véresre zúzom lelkem, jaj, mit tehetek, mit tegyek egy egész világ ellen!
Ó, rettenetes messzeség, ó, tilalomfás élet! Bilincsbeverve viselem a tehetetlenséget, hallom a hangod messziről, mint hogyha engem hívna, s nem repülhetek tefeléd, s te nem repülhetsz vissza.
Csak várjál, várjál Kedvesem, csodatevésre várjál: mint Szodomára egykoron, Isten tüze alászáll, s elvesznek mind a gonoszok, de téged meg fog védni, mert nélküled, mert nélküled nem lehet úgysem élni!
Hol karcsú pálmák lengnek, és nincsen soha tél, virágos Floridából repült be a levél. Könnyű, mint pille szárnya, szegélye kék, piros, nekem egész világot jelent e papiros!
Remegő ujjaimmal, hogy bontom, és szemem átfutja a betűket. Még könnytől nedvesen, káprázat játszik vélem, s a roppant óceán ölel, és tüköréből egy arc tekint reám:
Most Floridában élek, s a napfényt habzsolom, érzem e pillanatban, csókját az arcomon, s mint érces, tiszta kürtszó, a fiam hangja hív... miért, hogy annyi szépet alig bír el a szív?!
És mintha elmerülne valódi életem, azt hallom, látom, érzem, amit a gyerekem, - hányszor bolyongtam így már Párizs ódon kövén... most is, ott virraszt lelkem kislányom küszöbén.
Az életüket élem: ott rejtezek: a lány éjszín csillagszemének tündöklő bogarán, s fiammal kódorogva a nagy világ enyém, visz engem észrevétlen a lelke rejtekén.
Szédítő utazás ez, lélekzetem kifúl, röpülök fönt a fényben, majd lelkem visszahull, a mélység és magasság labdázik így velem míg egyszer csak elejtik örökre életem!
Zizeg a papír selyme, megszólal a levél: - Tavasz is van a földön, ne félj, Anyám, ne félj! - És mintha elenyészne, a tér, a messzeség... rámhajlik itt az őszben a floridai ég!
1890. május 25-én született Várnai Zseni József Attila-díjas költőnő.
A világ minden gondja-baja érdekelte, érzékeny volt a társadalmi problémákra, a politikai kérdések is foglalkoztatták. Az élet tényeit verselte meg: az anyaságot, a háborút, a békevágyat, az öregséget, a magára maradottságot és a költészetben való hitet.
„Most készülünk a döntő, nagy csatára, S ti lesztek ellenünk majd a sereg, Ha ráuszítnak önnön véreidre, Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!”
(Katonafiamnak)
Mint hogyha egy rengetegben utat téveszt valaki, és féltében fütyörészik, hangot akar hallani, hogy e füttyszó bátorítsa, ne legyen oly egyedül, mert a medve, éhes farkas bátor embert elkerül:
én is itt e vadonerdőn fütyörészek egymagam, ne tudják, hogy félelmemben összekoccan a fogam, mély az erdő, eltévedtem, már az útra nem lelek, kerülgetnek az ordasok, s nincsenek itt emberek.
Nincsen puskám, se parittyám, ez a füttyszó mindenem, hogyha ez is elnémul majd, akkor aztán jaj nekem; néma lesz az egész erdő, megesznek a farkasok, amíg csak erőmből tutja, fütyülöm a dallamot.
Tán valaki fölfigyel rá, s megfogja a kezemet, vadonerdő mélységéből a napfényre kivezet, körülöttem toportyánok éhes foga acsarog, ha elakad a füttyszavam, megesznek a farkasok.
Miért nincs szerelmi lírám? E kérdéssel pirít rám valaki, és fejemre olvassa ezt a vádat: miért nem énekeltem soha még életemben a forró gerjedelmet, a vad szerelmi lázat?
Gondolkodóba estem: mikor dalolni kezdtem, csecsemő kisfiacskám ringattam két karomban, szegény és fáradt voltam, s már altatót daloltam, mikor más bálba indul, oly zsenge, ifjú korban.
És ő lett a szerelmem, csak róla énekeltem, az első gügyögését kottáztam lelkesedve, mosolyát és sírását, minden kis mozdulását, mint hálóval a lepkét, vágytam elfogni versbe.
És naptól napra szebb lett, egyszer csak járni kezdett, hát nem csodába illő egy gyerek első lépte? Szent ámulatba esve imádtam őt repesve, és most is, hogy az élet szívemről már letépte.
És jött kis gyönge lányom, már őt kellett vigyáznom, és háború viharzott, és forradalmak zúgtak, szívem felét kiadtam, födélben, és vigaszban része legyen itt minden szegénynek, és nyomorultnak.
Ez volt az én szerelmem, így égtem, énekeltem akár a máglyatűzben egy ártatlan eretnek, mert túl a test szerelmén, múlékony gerjedelmén, megszállták gyenge lelkem magasságos szerelmek!
Csak éltem és szerettem, lobogtam önfeledten, s egészen elfeledtem, hogy nem szerelmi líra, amit írtam, és sírtam, egész világgal víttam... de hát így volt felőlem a csillagokba írva!
Ma fölriadtam éjszaka, s nem tudtam elaludni, egyszerre elkapott a vágy: csak futni, messze futni, hiszen mindkettő messze van, aki szívemnek drága, jaj futni, futni messzire fiam, lányom nyomába.
És elfogott a rémület: hiába rázom rácsom, én itt vagyok, ők messzire, mindkettő más határon, nem érhetem el őket én, oly végtelen a tenger, és Párizs egyre távolabb, s egyre törpébb az ember.
Fiam a föld másik felén, nem lehet oda szállnom, nagy út az még a napnak is átkelni fél világon. Mikor minékünk alkonyul, ott virrad már a hajnal, azért, hogy nem találkozom álmomban a fiammal.
Átkelni a nagy tengeren a lelkem is elfárad, - talán sohasem látom őt! - jajdul bennem a bánat, - lehet, hogy addig meghalok, mire szabad lesz menni... ó szörnyű, hosszú éjszaka, mikor fogsz reggeledni!?
Álmatlanul gyötrődöm itt, s a fényes holdat nézem... Talán lányom ablakán is így bámul be éppen, most alszik ő és álmodik, vagy talán ő is ébren? Beszélj róla, Te messzi hold szabad utas az égen!
Olyan ez, mint a szerelem, szemölcseid is szeretem: külvárosaid zeg-zugát, s diadémod: a szép Budát, patinás, régi házaid; a Gellérthegy virányait, a rózsadombi kerteket, ott írtam régen verseket.
Nekem Te vagy a Városom, Rómám, Firenzém, Nápolyom, Te vagy Párizs, a Szajna itt a zöld Duna, rajt' mennyi híd, s ha ódonságok vonzanak, a Várban fönt empire falak szelíd bűbája andalít, s egy messzi múltba rést hasít.
Olyan ez, mint a szerelem, hozzádfűződik életem; gyermekkorom, s az ifjúság, itt font körül a mirtuszág, több ez már, mint a szerelem: itt ringott két kis gyerekem, egy rózsadombi kertvadon ölén futkáltak szabadon, sütött a nap, és fútt a szél, ma már mindkettő szárnyra kél.
Szerelmem hozzád végtelen, bevallom bár, törvénytelen, s telekkönyvben nincsen nyoma, - a költő sorsa mostoha, - tudom, ha rajtad állna csak, fénylőbben sütne rám a nap, és óriási szíveden adnál egy zugot szívesen, miként, hogy adsz majd Rákoson, Budapest, örök Városom.
Tündöklésem szép idején nem néztem a tükörbe én, két kisgyerek szemefénye volt az arcom tükörképe, s szólt a szívem: - Édes lányom, ki a legszebb a világon? - Te vagy a legszebb, anyám, hidd el nékem igazán!
- Édes fiam, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken? - Édesanyám, Kedvesem, nincs nálad szebb, senki sem! - Csillagtükrön néztem arcom, mint egy tündér királyasszony, aki hol volt... hol nem volt... de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe, nem nézhetek a szemébe, s másnak mondja: - Kedvesem, nincs nálad szebb senki sem!... Kislányomból kisasszonyka, csillagszeme rám ragyogja, mint egy fényes tükörkép: - Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem, ki a legszebb a vidéken?... Tó tükrét a szél kavarja, arcom girbe-gurba rajta... - Hamis a tó! - Futok messze, csorba tükör a kezembe, csorba tükör felel nékem: - Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám, Te mondjad meg, de igazán, elhervadtam, csúnya vagyok? Édesanyám szeme ragyog: - Hidd el nékem, édes lányom, te vagy a legszebb a világon... S ahogy szólott, könnye fénylett, arcom benne tündérszép lett.
Vad sűrűségben, fák ága-bogán, párzó bogarak sárga potrohán bújkáló kék s rubintos fény cikáz, prédalesben smaragdos gyík vigyáz, a rengeteg minden kis leshelyén, fűszálakon, s a lombok tetején zsibongva zsong, nyüzsög az életár, tojásain kuksol a gerle már.
Kakukk kakukkol, csip-csip trilla szól, rigófütty rikkan árnyas lomb alól, s a vadmogyorócserjék tetején mókus zörög, mint illetlen ledér táncoskobold, jókedvű, surrogó, s fejemre koppan friss, zöld mogyoró.
Szédülten fekszem, édes zűrzavar zsibong fejemben, s furcsán fölkavar e párázó, fanyar erdővarázs, a homlokom izzik, mint a parázs, és hangtalan sóhajtok: - Istenem!
Ne tétovázz, csak mondj Igent! Felejtsd el, hogy létezik a tagadás, e zárt kapu, amely gőgjével vétkezik. A NEM, kemény szó, és hideg, terméketlen, akár a kő, amely sírdombon tornyosul, s belőle még fűszál se nő.
IGEN! Ez csengő csengettyű, valaminek a kezdete, fut, mint az áram, szerteszét, ez a teremtés szelleme, kigyúl, és forr a fondolat, közeledik a messzeség: új világrend, új emberek, s új üstököst röpít az ég!
Csak mondj Igent, s már földereng, valami mostan indul el, hajnalodik, világosul, a nap szeme sugárt lövell, minden megérik, teljesül, gyermek születik, és a fák érett gyümölcse bólogat, egy nagy IGEN, a nagy világ!
Akarni kell: IGEN, IGEN! Így lett a lét, a föld, a nap! Igenlés az, hogy létezünk, hogy a földből kikél a mag, kazánok alatt tűz lobog, sziszeg a gőz: IGEN, IGEN! Így születtek a csillagok valamikor a semmiben!
Halott anyámról álmodtam az éjjel, mióta meghalt, sokszor viszatér, meglátogat éjjel, ha mélyen alszom, bárhol vagyok, ő mindenütt elér.
Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom, és mégis úgy jön, mintha élne még, s azt is tudom, hogy ébredésem percén elhalványítja őt a messzeség.
Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám, mintha nem volna többé már szava, s csak bólogat, mikor fölsír belőlem : - bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!
Sokat vétettem ellened, míg éltél, nehéz adósság nyomja lelkemet, nem tudtalak oly végtelen szeretni, mint te szerettél, Mama, engemet.
Egész szívem szülötteimnek adtam, amint te tetted, ó szegény Mama, s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják, amit néked vétettem valaha.
Te értem, én meg őérettük éltem, ők meg majd másért, bocsáss meg nekem, én is előre megbocsátom nékik, amit majd ők vétkeznek ellenem!
Nem volt hiába semmi sem. Igaz, kicsit fáradt vagyok, acélkerék is megkopik, hogyha szüntelen csak forog. Kopik, kopik, de fényesül, nem fogja be a rozsda sem, csiszolja minden mozdulat, s forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok, nem adnak ingyen semmit ám, voltak keserves napjaim, és rengeteg dúlt éjszakám. Amíg egy gyermek nagyra nő, bizony, egyet-mást tenni kell, legalább így az életem nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra, és egyszerre oly üde vagyok, hogy a szemem harmatgyöngyös, hajnali rét gyanánt ragyog, s leánykám, mint a Március, rügyekbe zárt kölyöktavasz... őt nézem és bimbókorom, újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim, hiszen az idő úgysem áll, csak aki meddőségekben élt, azé a vénség, rút halál. Szánom az ínyenc élvezőt, csömörnél mása nem marad, koldus, ki mit sem áldozott, s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, egy kicsit fáradt vagyok, nehéz a toll is néhanap, de a lehalkult szívverés fiam szívén erőre kap, szépségem múlik - nem sírok, leánykám arcán tündököl, szinte sok is, e két gyerek, mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem, bár néhanap békétlenül lázongtam, hisz' nem tudtam én, hogy ürmöm mézzé édesül... Sokat fizettem? Nem tudom, hiszen mindennek ára van... ezerszer újra kezdeném alázatosan, boldogan.
