A csham tánc gyökerei Tibetben, még a buddhizmus megjelenése előtti időkből, a sámánista bön hagyományokból fakadnak. Régen, amikor egy tibeti király trónra került, táncot kellett bemutatnia, hogy megmutassa, van elég ereje a kozmikus és társadalmi rend fenntartásához. Más bön táncok a természeti ünnepekhez, a téli-nyári napfordulókhoz, démonok és szellemek kiengeszteléséhez kapcsolódtak.
Az összeolvadás
Ezeket az ősi hagyományokat olvasztotta magába a Tibetben elterjedő tantrikus buddhizmus, így fejlődhetett ki egy különleges vallási rituálé. A szertartás hagyománya visszavezethető az 1. Karmapa Düszum Tyenpáig (1110-1193), tőle pedig közvetlenül a történelmi Buddháig.
A csham tánc váza ősi szövegeken alapul, amelyek az évszázadok során szinte alig változtak, nagyon ritka, hogy új koreográfiával próbálkoznának.
A táncelőadások mindig bizonyos ünnepekhez kötődnek, például a különböző buddhista átadási vonalakhoz tartozó szerzetesek nyár közepén rituális tánccal ünneplik Padmaszambhava születésnapját, de újévkor és más fontos dátumokon is előkerülnek a táncmaszkok.
Háttér
A lámatáncok egy-egy buddha kifejeződési formáihoz szólnak, például Buddha tanításainak védelmezőihez. Ezek a formák a minden lény javára történő megvilágosodott tevékenységet fejezik ki, és eltávolítják az akadályokat. Mindegyik maszknak, palástnak és mozdulatnak mély, szimbolikus jelentése van. A táncokat hagyományos tibeti zenével és rituális énekekkel kísérik. A lámatáncok megmutatják nekünk a tudatunkban rejlő erőt és lehetőséget, látványuk tudatunk legmélyebb szintjeire hat. Az átadások szerint ezek a táncok jó benyomásokat halmoznak fel bennünk.
Előkészületek
A koreográfiát a táncot megelőző napokban a szövegek alapján hosszasan tanulmányozzák, hogy a legpontosabban mutathassák be a hagyományokat. A lámák azokon a buddha kifejeződési formákon meditálnak, amiket majd megjelenítenek, tartózkodnak bizonyos ételek fogyasztásától, hogy kellően felkészüljenek, megtisztuljanak. A tánc tradicionális helyszíne a kolostor udvara volt, ahol a falvak népe is tiszteletét teszi. A táncot a vadzsra mester felügyeli, mantráival, meditációval megteremti az erőteret, amelyben a rituálé zavartalanul folyhat. A hegyekben igen szeszélyes időjárást az időjárás varázsló próbálja kontrollálni, hiszen esőnap nincs. A tánc technikai és koreográfiai részéért a cshampön, a táncmester felelős, aki a tánchagyományok beavatott ismerője. A zenét a szerzetesek szolgáltatják, akik a mindennapos buddhista szertartások során is használt hangszereiken játszanak. Ilyen a dungcshen, azaz a hosszútrombita, az oboára hasonlító gyaling, a kagylókürt, különböző dobok és cintányérok.
A rítus
A táncosok óriási maszkokat viselnek, ezek készülhetnek fából, agyagból vagy papírmaséból. A maszkok az emberi fejnél jóval nagyobbak, ezért a táncosok gyakran az álarc orr- vagy szájnyílásán látnak csak ki. A maszkok felszentelt tárgyak, a régebbi darabokat nagy tisztelet övezi, az év többi részében az oltárt díszítik.
A táncosok ruhája brokátból vagy selyemből készül, amit a szerzetesi ruha fölött viselnek. Leggyakrabban egy széles ujjú köpönyegből és egy poncsószerű felsőrészből áll. A ruhát csontból, fémlemezből vagy fából készült melldísszel egészítik ki, amelynek közepén az adott buddhaforma hívószótagja található.
A különböző lényeket képviselő táncosok, a szerepüknek megfelelő tárgyakat tartanak a kezükben. Jáma – a halál ura – egy múmiát formázó botot tart a kezében, míg a védelmezőket megszemélyesítők kardokkal, bárdokkal, emberi koponyacsészékkel vonulnak fel. Ezek az erőteljes, vad szimbólumok nem a közönség megfélemlítését, hanem a negatív energiák távoltartását, és a jelenlévők fejlődését szolgálják.
A tánc során betöltött szerep nem a tánctudáson vagy a fizikai erőnléten múlik, hanem a szerzetes tudásán, rangján, életkorán. Általában a magas rangú lámák a főbb megvilágosodott lényeket és a fekete kalapos tantrikus mesterek vezetőit jelenítik meg. A kíséretüket pedig az átlagosan képzett szerzetesek alakítják, míg a legfiatalabb tanoncok a hagyományok szerint csontvázaknak öltöznek be. |
