Ha beeresztenek, Becsiszegünk-csoszogunk. Nyirfa-kéreg a bocskorunk, Hajdina-szál a nadrágunk. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Megjöttek, megjöttek Szent István szolgái, Kinek füle, kinek Lába el van fagyva. Nyomjuk-e, vagy mondjuk? Kelj föl, gazda, kelj föl, Szállott Isten házadra Sereged magával, Terített asztallal, Tele poharával. Bár kietek bora Krisztus vére volna, A kietek kenyere Krisztus teste volna, A kietek asztala Kis oltára volna, A kietek ruhája Misemondó-ruha. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Adjon az Úristen Ennek a gazdának Egy hold földön Száz kereszt búzát, Száz kereszt rozsot, Száz kereszt árpát. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Adjon az Úristen Ennek a gazdának Két pár ökröt, Melléje két kis bérest, Az egyik béresnek Aranyat ekeszarvat, A másik béresnek Arany ostornyelet. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Adjon az Úristen Ennek a gazdának Száz darab juhot, Melléje két kis ihászt, Az egyik ihásznak Szép arany furulyát, A másik ihásznak Arany hajtóbotot. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Falu végén van egy erszény, Abban vagyon ezer forint. Fele szegény regölőké, Fele a gazdáé. Falu végén van egy szép lány, Kinek neve Mári, Falu végén egy szép legény, Kinek neve Ferkó. Hát te Ferkó mit viszel? Viszi csíki csákánybotját. Hát te Mari mit viszel? Viszi Mari ágyruháját. Isten meg ne mentse, Kebelébe rejtse, Összepödörítse, Mint cica a farkát, Még annál is jobban, Mint kis róka farkát. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Az a nagy Úristen!
Emitt keletkezik Egy szép kerek pázsit, Abban legelész egy Csodafiúszarvas. Csodafiúszarvasnak Ezer ága-boga, Misemondó gyertya Gyujtatlan gyulladjál, Ojtatlan aludjál. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Az a nagy Úristen!
Gonosz ostobák, ha vén huncutot ettek, - S így lehelnek évbe Napot, órát, percet-, Mégis életemre Ki adhatna kedvet? Tiszta levegőből Mi adhatna enyhet?
Lepketoló szentek Hóparipa szárnyon Repülő karácsony- Hacsak nem a gyermek, Hacsak nem a gyermek.
Eggy nagy vigassagos örömet hirdetëk, Mër a Krisztus Jézus szűztől születëtt. Mënnyei királyunk kösztünk mëgjelënik,
Aki jövendëltetik.
Pásztorok kejjünk fël, És ha már mënnünk këll, Betlehem városába, Ronygyos istállócskába, Siessünk, mëhessünk, Hogy még ezën éjjel oda érhessünk, Mi urunknak tiszteletët tëhessünk!”
Bodzsár Jánosné – Ipolyfödémes:
„Ollyan köpeny vót a nyakokba, mind a szűr vót valamikor. Gubon, ollyan kifordított nagy kabát vót bárányszőrből.”
Gyerünk, mënnyünk Betlehembe, A Kisdedhëz örvëndezve. Kivirágzott Jerse ága, Jézus a virága. O, tekincsünk jászolába, Milly kemény az ágya.
Nosza Margit, jó gazdasszony, kejj föl az ágyadbol, Siess túrós, mákos Lepinyt sütnyi, Mer még éjjel oda akarunk érnyi!” ...
„Margit asszony, Jó gazdasszony, Kelj föl az ágyadból, A szolgáló leányodat keltsd föl. Siessetek túrós, mákos lepényt sütnyi, Hogyha velünk Betlehembe akartok gyünnyi.” - Skadra József
...
„Pásztorok kejjünk föl, Hamar indojjunk el, Betlehem városába, Ronygyos istállócskába, Siessünk, në késsünk, Hogy még ezën éjjel
Oda érhessünk, Mi urunknak tiszteletët tëhessünk!” Bodzsár Jánosné
„Álom ë vagy látomás, Eszt mëg nem mondhatom, Amit szivem érëz, Nem tapasztalhatom.
Mindaddig lelkëmet Mëg nem nyuktatom, Még az öreg apának Bë nem mutatom.” Kisné Bado Julianna
„Vót kösztük ëggy gyerëk, avvót a Gubo. Utojjára kijabáták, hogy gyüjjön be, oszt bëgyütt. Illedelmesen köszönt, osztakkor lëfekütt a fődre.” Bodzsár Jánosné
„No, gyüjj bë të öreg! – Jaj, fijajim, de nagy fínyëssígët látok! – Betlehem az öregapó! – Be-he-he? – Nem be-he-he, Betlehem!” Kisné Bado Julianna
„A többiek szólongatták, hogy:
– Kejj föl Gubo, mëgyünk Betlehembe! – Hova? Beteg tehenbe? – kérdëszte Gubo. – Nem! Betlehembe, Jézuskát imadanyi! – No, jó van, akkor fölkelëk.
Vëdd föl pajtás a bundát, Én mëg vëszëm furollyát, Fujjunk rajta ëggy nótát, Vigasztajjuk Jézuskát!” Bodzsár Jánosné
Kolbász, ódal, szalonna, Pásztoroknak jó vóna. Ó, ó, ó, é, é, é, A kënyér mindënnapi, A kalács csak ünnepi, Ugy lëhetne jólaknyi, Hotyha anna valaki. Ó, ó, ó, háromesztendős toklyó, A bográcsba vóna jó, Abba vóna hagyma, só, É, é, é, ëty kulacs bor amellé. Kolbász, ódal, szalonna, Pásztoroknak jó vóna, É, é, é, a kënyér mindënnapi…” Kisné Bado Julianna
Háromkirályok napja, Országunk ëggy istápja, Eljöttünk őt imádnyi, Szép Jézust körőënyi.
Szép jelen, szép napon, Szép csillag támatt, Hol vagy zsidók királya, Kit mëgjelënt csillagja…” - Bodzsár Jánosné
Szete - Skadra József: „Én is jártam. Itthon anyám tanított be, Mentünk házró´ házra, megkérdeztük, hogy be-e szabad mennyi. Bementünk, köszöntünk, vittük a betlehemet. Négyen vótunk. Egyik vót a Gubo, akin vót a zsák. Adtak babot, pénzt. Minden faluba, mikor végeztünk, eladtuk az üzletesnek. Ketten vittük a betlehemet. deszkábó´ vót összeállítva, benne kép, gyertya. Piros sapka, fehér ing, fekete gatya vót rajtunk. Mentünk Százdra, Deméndre, Magyaradra is. A bérlőnél, Hirschbergnél aludtunk az istállóba.”
Karácsonykor angyalok szállnak át a városok felett, belesnek a kéményeken és az ablakokon. Hópelyheken utaznak és gomolygó felhőkön. Aranyszínű a hajuk, piros az arcuk és fehér habos a ruhájuk. Sok-sok angyalka repül, ilyenkor már kora délután elindulnak távoli, mesés lakóhelyükről, hogy karácsony titkokkal teli, varázslatos éjszakáján megérkezzenek az emberekhez. Vannak olyan angyalkák, akik az ajándékokat hozzák a gyerekeknek, mások egyszerűen csak a vidámságot és a szeretetet hozzák. Mialatt ők fenn repkednek az égben, az emberek házaikban a karácsonyi vacsorához készülődnek, vagy áhítattal állják körül a fenyőfát. Sok család van, ahol nem telik pulykasültre és kalácsra, az angyalok beröppennek ezekhez a családokhoz, és szeretettel erősítik meg az emberi szíveket. Ezért érzi mindenki karácsony estéjén a nyugalmat és a békességet. Sok ember van, aki egyedül ünnepel, gyertyát gyújt és csillagszórót, és szomorúan gondol szeretteire, akik messze kerültek tőle. A karácsonyi angyalkák hozzájuk is elmennek, és egy pillanatra legalább örömet és mosolyt varázsolnak a magányos emberek arcára. Ha karácsony estéjén megzörren az ablakotok vagy befütyül a szél a kéményeteken, gondoljatok a karácsonyi angyalkákra, mert biztosan ők járnak közöttetek. Legyetek ti magatok is olyanok, mint az angyalok, vigyetek boldogságot nagyszüleiteknek, családotoknak. A szeretethez és békességhez néha nagyon kevés kell. Gondoljatok erre, ha kavarognak a karácsonyi hópelyhek, de akkor se feledjétek ezt, ha majd meleg nyár lesz!
„ Mán vagy két évtő´ nem járnak. Reggel minyán gyüttek, még föl se ébretté´. Csörögtek, hogy ne törjenek a fazekak. Vót nekik ollyan láncféle. Mondták, hogy ne törjenek a fazekak, na szakaggyonak a láncok, Olyanok legyenek, mint az acél. Nálunk a földre nem hevertek le. Pénzt kaptak.”
György László Tamás, György Lászlóné Hustyava Veronika 1995.- Csáb
*
„Mán reggel azzal kezdődött, hogy jaj, nehogy asszony gyüjjön be a portára, mer´ akkor egész évbe´ nem tojnak a tyúkok.”
Bugri Józsefné Berényi Eszter - Perőcsény
*
„Luca Luca kitty-kotty,
tojjanak a tiktyok, luggyok!
Annyi kóbászuk lëgyën,
hogy kerittést lehessen fonnyi!
Annyi csibéjük lëgyën,
mint égën a csillag!
Annyi zsirgyuk lëgyën,
mint kutba’ a víz!”
*
Sok helyen úgy tartották, hogy ilyenkor a gazdasszony, „Aki soha iletében nem lopott, Luca napján lop a szomszédtól egy marik szalmát s egy tojást, beteszi a tojófészekbe s azt mongya:
Advent ünnepének alkalmából a Honvédelmi Minisztériummal közösen gyerekeket hívtunk az Éden földön című előadásunkra. Az eseményen csaknem 600 gyermek vett részt.
* „Megértvén e dolgot Szent Miklós, gondola, hogy ő jobb alamizsnát nem tehetne, ... Azokért sok aranyat kötvén egy keszkenyőbe, éjjel a szegény embernek házához méne. Látván egy ablakot félig kinyitva... ...béveté azért Szent Miklós a keszkenyőbe kötött aranyakat az ablakon és visszatére a maga házába." Bálint Sándor
*
Kiteszem a cipőm konyha ablakába,
jó Szent Miklós püspök talán erre jár ma.
Tudja, hogy e házban jó gyerekek laknak,
és örülnek,ha valamit kapnak.
Én pár szem cukrot és csokoládét kérek,
de a virgácsot el ne hozd, mert én attól félek.
*
*
MIKULÁS APÓ
„Amikor télen hullani kezd a hó,
Indul útjára Mikulás apó.
A szél szakállát tépi, lengeti,
De őkigyelme ezt csak neveti.
Szélnek, viharnak vígan nekivág,
Csak egy arasz neki a nagy világ.
Egy pillanat: átszáll a tengeren,
Egy pillanat: mindenütt ott terem.
Hátán egy zsák. Vaj' mivel van teli?
Miben a gyermek örömét leli.
Mogyoró, dió s az Ég tudja, még
Hogy mennyi mindenféle nyaladék.
A zsák kicsiny, egy vékás sincs talán,
És mégis, mégis - mely csodás talány!
-Ki a kicsiny zsák addig nem ürül,
Míg a jó apó nem járja körül
Szép rendiben egész föld kerekét,
S nem látta annak minden gyermekét.
Alszik a gyermeknép, sejtelme sincs,
Hogy az ablakon zörren a kilincs.
És nyíl az ablak, s lassan megjelen
Mikulás apó késő éjjelen.
Jóságos szeme - mely kedves dolog!
-Az alvó gyermekekre mosolyog.
Aztán ablak közt egy s mást ott ,,felejt",
Egy-két mogyorót a földön elejt -
-S a koppanásra itt-ott egy gyerek
Megmozdul, aztán tovább szendereg...” Benedek Elek
*
Este, este, téli este, halkan hull a hó.
Este, este, téli este siklik egy szánkó,
abban ül egy kedves bácsi,
arca mosolygó,mellette egy
tele puttony abba minden jó.
Itt egy ablak, ott egy ablak,
halkan kinyílik,kis cipőbe,
nagy csizmába ajándék hullik.
Reggel a sok gyermek szeme
csupa ragyogás,vígan mondják
itt járt nálunk a jó Mikulás.
Csizmadia Nikoletta
*
*
Gímes környékén a Mikuláshoz hasonlóan, „Mikuláznak” a kissebbeknek kedveskedő gyerekek. Csoportokban, fölnőtt kíséretével, „angyal” is jár a Mikulással. Csöngetéssel adják hírül az érkezést, apró ajándékot osztogatnak, majd a házigazdától szívesen fogadják viszonzásul édességet. Mikulázásnak az az érdekessége, hogy Luca napjáig az apróságok mindennap várhatták a Mikula jöttét.
„Mikulás bácsi, égből a gyermeket látod? Igaz az, hogy a világot egy nap bejárod, Hogy mindenkit felkeresel, kicsit és nagyot? Ugye majd engem is, mert én mindig jó vagyok!...”
"...Hányat kell aludni, ötöt vagy hármat? Hármat, úgy hiszem, három éjszaka van hátra még, vagy talán már annyi sem. Odaért-e a levelem, ezen sokat gondolkodom, mert ha odaért – mondjátok! izgulni nincs semmi okom.
Voltam-e rossz? Ó meglehet. De örökké lehet-e jó egy ilyen gyönge kisgyerek? S ha rossz voltam, mért voltam? Ó úgy érzem, s ez nem dicsekvés, több volt bennem mindig a jó, mint a rossz, hát az ajándék akár már most átadható..."
Kapuban zörget a tél szele, ilyenkor édes a vadkörte, berkenye, savanyú az egész éven át, csak ha dér csípte meg, ontja zamatát.
Weöres Sándor
*
"December döcögve sántít rögről rögre, megvénült, elfáradt, mint a repedt bögre. Tarisznyája mélyén vakáció, ünnep, sok-sok szép ajándék - jut mindegyikünknek."
Simon Emil- Hónapok
*
HIDEG, MELEG
Szakad a hó, fúj a szél, kabátomba bújt a szél.
Orrom piros paprika, hólé folyt a zokniba.
Átjártak a hidegek, a lelkem is didereg.
Azt hiszem már, megfagyok, végül mégis itt vagyok,
itt, ahol a kerek kályha valóságos meleg bánya.
Nyúlok érte tíz körömmel, táncot járok friss örömmel,
Tüzet nyelek, fagyot fújok, a bőrömből majd kibújok.
Szeretem én a telet, Csak ne volna oly hideg!
Jancsik Pál
*
TÉLI ÉJSZAKA
Ej, csak nem fér a bőrébe A szél, ez a kelekótya: Tótágast áll, bohóckodik, Felpattan a kutyaólra, Onnét meg a háztetőre, S ni! Hogy hányja- veti magát! A vaskakast csikorgatja, S a kéménybe nagyot kiált. Hopp! Most esni kezd a hó is! Ez tetszik ám csak a szélnek! Kurjant egyet, s megforgatja A táncos kis hópihéket. Ott bent meg a csöppnyi házban Mélyen alszik Jancsi, Böske, S lábujjhegyen jár az egér, Hogy a kandúrt fel ne költse.
Enyedi György
*
BOLYHOS BUNDA
Bolyhos bunda bakszekér, dunyhát húz ma ránk a Tél.
Földre hajlik, leng a füst szánkó talpán kék-ezüst.
Bagoly oson, fagy kereng, gyémánt erdő kincse cseng.
Bodnár István
*
TÉLBE FORDULT...
„...Hópalota, hóálom, röpülünk a hószánon, a kezünkben hólabda, mellettünk ül Hó Kata.
Hósusogás, hóharang, hógiling és hógalang, hótündérnyom, hóözön, hónyugalom, hóöröm.”
Cseh Katalin
*
„Jaj, jaj, jön már a ... :-)))
MIKULÁS
Égi úton fú a szél, hulldogál a hó nem bánja azt, útra kél Mikulás apó!
Zelk Zoltán
*
Szemben velem üveghegyek, a tetejük cukorsüveg. Tejfehér a határ, Mikulás erre jár! Lába nyomán zúzmara, havas, jeges az útja. Kíséri a förgeteg, meghozza az ünnepet.
Megérkezett jósló András – kezdődhet a disznóvágás. Aki böjtöl egész napján, párját látja éjszakáján.
*
Ha Andrásig havazik – megmaradhat száz napig.
*
DISZNÓÖLÉS (részlet)
A kamrában már lámpa égett, és a mángorló tetején kis halmokban ott ragyogtak már a kóstolók, és ott volt az egész család ragyogó arccal, mert ez a félóra az ajándékozás szent félórája volt. Homoki bácsi már elvitte a magáét, mert ő volt az első: dolgozott érte. A második Borcsa néni, aki a „piszkos munkát végezte.”, azaz a beleket mosott. Harmadik a koma, mert a koma csodálatos kóstolót küldött. A negyedik a postamester, akinek azért kell küldeni, mert ő nem küldött.(Lássa, hogy kik vagyunk!)
Az ötödikés hatodik a két szomszéd volt, ez olyan természetes, hogy kár szóba hozni. … A kilencedik Futó Kati néni volt, akit az idén nem hívtunk meg ölni, hogy meg ne haragudjon…
A tizedik … Ekkor egyszerre elcsendesedett a család, mert a mángorlón már nem volt hely, az asztalon pedig, az adakozóasztalon veszedelmesen megfogyatkozott az ennivaló… Apám anyámra nézett. - Ugye megmondtam.... Anyám mérges lett. - Hát ,ossza el maga. És szégyenkezve odaálltak a kóstolók mellé,hogy valamit,valamicskét nem lehetne-e visszavenni, illetve átcsoportosítani. Muszáj a postamesternek májas? - Tudja hogy szereti a májast. Meghal érte... Az apám nem akarta hogy a postamester meghaljon. - Compó bácsinak elég lenne egy pár kolbász.... Éppen Compó bácsit csaljuk meg? - Komáék még ölnek az idén... - Kisül a szemem , ha aztán megint úgy kirukkolnak. És csak álltunk a kamraszagú csendben, elszomorodva, hogy többet már nem lehet adni. Apám tarkójára lökte a kucsmát. - A fene egye meg ezt a buta szokást- és kiment, anyám pedig kezdte tányérokra rakni a kóstolókat. Rakosgattuk szép csendben és gusztusosan, ámbár kissé szomorúan. Később apám visszajött szelíd bűntudattal küzdve: - Szívem - tette anyám vállára kezét. -Szívecském, Vargáéknak muszáj valamit küldeni, hiszen olyan szegények…” Hát csoda –e, hogy gyakran került újra és újra friss kóstoló az asztalra, mert valahol mindig vágtak. És a gyerekek mindent láttak, hallottak, megtanulhatták ezt a ”buta” szokást: hogyan kell ezt csinállni.
*
Eljöttem hát, köszönni –kántálni. Disznótorból részemet – kikérni, Mer’ én fogtam a fülét – a farkát, Adjanak hát legalább – egy hurkát.
Benéztem az ablakon – úgy látom, Málé van az asztalon – a tálon. Legyen az a gazdáé – ha éhes, Jó lesz nekem a rétes – a béles.
Kenyeret és mézes bort – hozzanak, Hozzá kolbászt és hurkát – adjanak. Ahány szálat gazda ád – belőle, Annyi disznót vágjon le – jövőre.
Füle, farka a papé – nem részem.
Maradék a koldusé – nem kérem. De ha mostan elereszt – éhesen, Több disznótor, házuknál – ne légyen.
Minden lépésnél roppan a hó cipőm alatt, miközben próbálok lépést tartani nagyanyámmal. A sötét decemberi hajnalon szótlanul baktatunk a templom felé. Olyan érzésem van, mintha csak mi ketten lennénk ébren az egész faluban. A saroknál aztán csatlakozik hozzánk egy fekete ruhába bugyolált, görbe hátú öregasszony. Később ismerem csak meg: Matild néni az, akitől a tejet hordjuk. Dicsértessék! – köszöntik egymást nagyanyámmal. Nekem nagyon korán van még, alig tudok gondolni valamire. Leginkább az foglalkoztat, hogy fázom és álmos vagyok. Miért is hívott el nagyanyám? És én miért jöttem el? Nem lett volna kötelező...Igaz, ha nagyanyám kért valamit, azt mindig szívesen megtettem. Soha nem parancsolgatott nekem, csak kért. És az elég is volt. Most meg még csak nem is kért, csupán annyit mondott tegnap este: „Holnap hajnalban eljössz velem a templomba, és megtudod milyen az igazi karácsony.” Reggel aztán beszólt a szobánkba, hogy öltözzek, mindjárt indulunk. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy álmos vagyok, nem akarok kibújni az ágyból, nem megyek. De aztán mégis felkeltem, és a sötét szobában tapogatózva öltözni kezdtem. Nem akartam felébreszteni az öcsémet. Valójában a kíváncsiság hajtott, szerettem volna megtudni, milyen az igazi karácsony. De ki fogja megmutatni ezt nekem? Azt sem értettem, hogy miért most mondja ezt nagyanyám, amikor több mint tíz nap van még hátra karácsonyig… Most már mindegy! Itt vagyunk, néhány méterre a templomtól, és nagyon fázom. Nem nagyon hiszem, hogy bárkitől is meg fogom tudni, milyen is az igazi karácsony – gondoltam.Beléptünk az istenházába, ami valójában egy nagyobb családi házból kialakított falusi imaház volt, parókiával... A bejárat az előszobába vezetett, onnan lehetett bejutni a három szoba összenyitásával kialakított „templomba”. Nekem már az előszoba is nagynak és sejtelmesnek hatott a decemberi sötétségben. A falon egy hatalmas ingaóra sétálója járt méltóságteljes lassúsággal, halk, megfontolt taktakkal jelezve az idő múlását. A sötét templomban az időközben összegyűlt, imát mormoló öregasszonyok duruzsolása monoton folyamként hömpölygött. De a kórusban mormolt halk ima és az ingaóra beszűrődő tak-takja ellenére ma is leginkább a csöndre emlékszem. Lehuppantam nagyanyám mellé a hideg padra, imára kulcsoltam a kezem, és vártam, magam sem tudtam, mire.Az öregasszonyok mormolásából nem sikerült kivennem, hogy mit imádkoznak, nem tudtam bekapcsolódni. Így hát tovább vártam, és megint eszembe jutott az igazi karácsony. Egy idő után már nem éreztem a hideget. Az öreg mamókák duruzsolásához, az óra méltóságteljes halk hangjához, a gyertyák sercegéséhez lassanként hozzásimultak a gondolataim. Imádkozni kezdtem, azt, ami éppen eszembe jutott: Miatyánk, ki vagy a mennyekben… Végtelen nyugalom és melegség öntött el. Jó volt ott lenni, és nagyanyámmal együtt várni a Megváltó megszületését. A szertartásra egyáltalán nem emlékszem, csak a végtelen nyugalomra, és arra az érzésre, hogy jó, nagyon jó ott lenni…Aznap hajnalban senki sem mondta meg nekem, hogy milyen az igazi karácsony, de azt éreztem: nagyon jó, hogy nem maradtam otthon... Ma már tudom, amit akkor, gyermeki szívvel csak megéreztem: a karácsony lényege a Krisztus-várás öröme. Azóta sem éreztem magam olyan közel Istenhez, mint azon a régmúlt hajnali misén.
A föld keményre fagyott. Az égbolt is ólomszürke a nagy, sötét felhőktől. Már reggel elkezdett szállingózni apró pelyhekben a hó. Először ritkán, majd sűrűbben. Röviden fehérre varázsolta a tájat. Talán a gyerekek örülnek ma is legjobban az első hónak. A télnek is megvan a maga varázslatos szépsége, hiszen annyi mindent lehet játszani a hóban! A falusi emberek, akik minden télen az erdőn dolgoznak, elindulnak az erdő felé. Ahogy az őszi takarítás befejeződött, a fák lombja lehullott, kezdődhetett a favágás. Így szerezte meg mindegyikük a család egész évi tűzrevalóját. Még pár évvel ezelőtt, nem is olyan régen állott a Lendva és a Ginya patakok közötti területen a Nagyszálas. A Feketeerdő büszkesége volt ez, itt láttam a legnagyobb berekfákat. Volt még tölgy, kőrisfa, gyertyánfa, és a már azóta vidékünkről teljesen kipusztult szilfa (szíjfa) is nagy mennyiségben. Amikor a favágók megérkeztek a kijelölt helyre, először tüzet raktak. Egy kis melegedés után máris fejszecsapásoktól volt hangos az erdő. Hetek múlva, mikor az utolsó fa is kidőlt, kezdődhetett a fűrészelés, a fa földarabolása. Az értékes, nagy fatörzseket 4-5 méteres darabokra fűrészelték, így szállították lovas szekerekkel, szánokkal a közeli fűrésztelepekre vagy a vasútra. A kevésbé értékes darabokat tűzifának aprították fel. A fát mindig fejszével vágtuk. Ritukapát (irtókapa) is vittünk, a fát a tövénél kibontottuk, és onnan vágtuk ki fejszével. A töve nem maradhatott benn, különösen nem, hogy a föld fölött kiálljon. A kivágott fát télen szánon vittük haza. Négy rakonca tartotta a terhet, hogy le ne guruljon. Mikor raktuk fel az elfűrészelt hosszú fákat, az egyik oldalból a két rakoncát kivettük, ferdén s földtől a szánhoz erős rudakat támasztottunk, azon gurítottuk, feszítettük rudakkal fel a rönköt. Egy-egy fát két ember vágott ki. Az erdőre menet előtt elvittük a kovácshoz a fejszét, hogy élezze meg, mert csak éles fejszével ment könnyen a munka. Ha pofás volt a fejsze (azaz gyorsan vastagodott), azonnal vittük a kovácshoz, hogy vékonyítsa az élét. A Feketeerdő nagyon mély fekvésű, iszapos, vizes terület volt, sok ér hálózta be. Ezért a vágásnál az ereken gömbölyű fából alkalmi hidakat csináltunk, hogy könnyebben vihessük haza a terhet. Utána ezeket elbontottuk. A tűzifát előbb méteres darabokra fűrészelték, majd ölfának hasogatva méterbe rakták. A hasogatás után szebben össze lehetett rakni, előbb is száradt ki a fa. A gallyat és a törzsököt (a fák tövit) külön kupacokba rakták. Egymás között igazságosan elosztották. Ez ingyenesen a favágók tulajdona lett. Ha az erdész nem volt a közelben, a gallykupac közepébe bedugtak néhány értékesebb darabot, ügyesen betakarták apróbb gallyakkal. Legtöbbször sikerült is észrevétlenül hazaszállítani. Az ilyen ügyes emberek közé tartozott Pista bácsi is, akinek a nagy hó letörte az istállója tetejét. Pénze nem volt a javíttatásra, nem volt más hátra, befogta a két kis tehenet, elindult az erdőre megfelelő fát keresni. Messze igyekezett elkerülni a bánutai liniát, nehogy Tóth Ferenc erdésszel találkozzon. Szekerét megrakva indult már hazafelé, amikor az egyik fa mögül előlépett az erdész. Hangosan szidalmazni kezdte a tolvajt, bírósággal, börtönnel fenyegette. Mire az a legnagyobb lelki nyugalommal azt felelte: de hát, Tóth úr! Mire való ez a kemény hang? Vagy talán elfeledte kegyelmed, hogy két héttel ezelőtt adta nékem a szekéren lévő fát? Voltak még mások is a közelben, így hamarosan útnak indulhatott Pista bácsi, nehogy még más is megkérdezze a faszerzés okát. Még aznap este meglátogatta az erdészt, a tarisznyába tett kis hús, kolbász, két üveg bor el is vette a haragját. Pista bácsi is megígérte hogy nem megy többet lopni. Ígéretét meg is tartotta a legközelebbi alkalomig, amikor minden kezdődött elölről.
A favágóknál az idő lassan délfelé jár. Az emberek a tűz mellé telepszenek, ebédhez készülődnek. A tarisznyából előkerül a szalonna, pirítani való kenyér, hagyma, és a borosüvegek. Mindenki a tűz felé fordulva pirít, csak egy ember fordít hátat a társaságnak, szégyelli a társaság előtt a szegényes ebédjét. Így volt ez bizony, még nem is olyan régen! Sokszor hús, szalonna helyett sült krumplit ettünk, kicsit megzsírozva, vöröshagyma, néha füstös túró - ez volt a szegény ember ebédje. Ahogy eszegetnek, iszogatnak, jön a bajuszos erdész, Ferkó bácsi zöld tollas kalappal a fején, puskával a vállán. Kutyája kicsit elmaradt mögötte. Valamit szimatol a bozótban. Eljött megnézni, hogy halad a munka, ilyenkor elbeszélgetett az emberekkel. Látogatásának persze oka volt a jó bor, amivel a favágók szívesen megkínálták. Ezután még más favágókhoz is ellátogatott. Hogy mi a füstölt túró? - a tehéntejet megaltatták. Leszedték róla a tejfelt, egy nagyobb edényben a tűzhelyen az aludttejet kimelegítették. Nem volt szabad hogy forrjon, csak melegedjen. Hófehér túró lesz belőle. Utána a túrót turus-zsákba (vászonzacskó) tették, míg a savó kicsepegett belőle. Közben fokhagymát pucoltak, tört pirospaprikával, sóval összekeverték, és ezzel összegyúrták a túrót. Majd kezükkel kúp alakú formára alakították az asszonyok. A kemencében keményfából gyönge tüzet raktak, inkább a füstje miatt, és néhány órán keresztül benn füstölték a deszkára rakott, kiporciózott túrót. Még két téglára is rakták, hogy alulról is járja a füst. Másnapra lehűlt, kiszáradt a túró, lehetett fogyasztani. Még piacra is vitték. A déluta már rövid, korán esteledik. Azért még naplementéig szorgalmasan dolgozik mindenki. Mire megszólal az esti imára szólító harang, a favágók már közelednek a faluhoz. Elköszönve egymástól, sorban tűnnek el a kis falusi házakban. Vacsora után fáradtan térnek pihenőre, új erőt kell gyűjteni a másnapi munkához... Kicsit ésszerűbben, takarékosabban kellene bánni ezzel a kincsünkkel. Mert ha nem lesz fa, akkor nem lesz ember sem a földön!
A tollfosztás régi hagyomány, a falvakban mindenki tartott kacsát, libát. A szárnyasok tollát évente háromszor szedték és száraz, szellős helyen tárolták. A hideg idő beálltával a házaknál összegyűltek az asszonyok tollat fosztani Általában tízen, tizenketten azzal a céllal, hogy a lányok staférungjához tartozó dunyhákat, párnákat elkészítsék, mire férjhez mennek. A tollfosztások jó alkalmat teremtettek a beszélgetésre. Ez nem csupán munka volt, de közben jól szórakoztak, beszélgettek, énekeltek, tréfálkoztak. A háziasszony finomakat sütött, s megvendégelt mindenkit. Úgy említik, hogy a munka végeztével áldomást tartottak, diós-, mákos kalácsot ettek és forró teát ittak.
“A tollfosztás egy nagy és szép szórakozás volt régen..., amit a lányos házaknál tartottak. ...este összejöttek a fiatalok, lányok és fiúk vegyesen. Az alkalomra el volt készítve az asztal, s az ülőhelyek is. A társaság..., munka közben múlatta az időt. Meséltek egymásnak. Zenéltek is,... énekeltek. A lányok ..., mindeközben szorgalmasan fosztották a tollat, tréfákat mondtak egymásnak. Néha találós kérdésekkel szórakoztatták egymást az emberek...” Életem morzsái - Mama mesél
Az úgy történt, hogy tavasszal a világ leghatalmasabb sűrű erdejének közepén összegyűlt az erdő minden lakója a nagy tisztáson, hogy megválasszanak valakit, aki a méhkaptárakat őrzi. A méhecskék ugyanis szomorúak voltak, mert míg elrepültek dolgozni, valaki mindig megdézsmálta a mézüket. A gyűlésen ott volt az erdő összes állata: a harkály, a róka, az őzek, a farkasok, nyuszik, sünök, vadmalacok. A gyűlést a hosszúfülű nyuszi vezette le. - Azért gyűltünk itt össze - mondta -, hogy kinevezzük a méhkaptárak őrzőjét. Ki vállalkozik erre a megtisztelő feladatra közületek? Néma csend következett, mert hiszen az állatok eléggé el voltak foglalva a saját ügyes-bajos dolgaikkal az erdőben, senki sem jelentkezett a feladatra. Azonban mégis megszólalt egy dörmögő hang: - Nos, hát, ha senki nem vállalja - dörmögte Miska medve -, én hajlandó vagyok elvállalni a méhek kedvéért. Ki is nevezték Miskát a méhkaptárak őrzőjének, aki nagyon szorgalmasan látta el feladatát, bizony senkit sem engedett a kaptárak közelébe. Azonban a méhek ismét csak panaszt tettek az állatok népénél, ugyanis hiába a nagy fáradtság, mégis napról napra kevesebb lett a méz. Kérték, mielőbb vizsgálják ki az ügyet, hiszen hamarosan itt a tél. A következő reggel a róka váratlanul megjelent a kaptáraknál leltárt csinálni, s bizony Miska medve annyira el volt foglalva a torkoskodással, hogy észre sem vette a rókát. Össze is hívták újra a gyűlést izibe', s Miskát sietve meg is fosztották a mézőrzői tisztségétől, sőt büntetésből tavaszig száműzték barlangjába, hogy nehogy újabb huncutságot kövessen el. Bizony, azóta alszik a medve télen mindig a barlangjában. Azonban hiába tiltották el a méztől, ő azt nagyon szereti, és amikor csak hozzájuthat, nem veti meg még ma sem, hacsak teheti, jól a mézesbödön aljára néz manapság is őkelme.
Éljen Márton, a jószívű Márton! Élj sokáig püspökünk, S rád Isten - áldás szálljon!
*
Ködös Márton után Enyhe telet várhatsz, Havas Márton után Farkast soká láthatsz. Szent Erzsébet-napja Tél elejét szabja, Az András-napi hó A vetésnek nem jó.
*
LIBÁK LIBASORBAN
Három buta kis liba sétálgat a réten. Azt kérdi a legelső: Mért vagyunk mi négyen? Akármerre fordulok, jön velem a párom.
Szólítgatom, kérdezem, sehol sem találom…
Három buta kis liba megy a napsütésben. Megszólal a második: Nem vagyunk mi négyen!
Öten vagyunk! Úgy bizony! Öten, ahogy látom. Mellettem is itt tipeg, itt sétál a párom!
Három buta kis liba meg-megáll a réten.
Megszólal a harmadik: Ezt magam sem értem! Először négy? Aztán öt? Én meg hatot látok! Hatan vagyunk, hat liba megszámolhatjátok!
Három buta kis liba akárhogy is számol. hogy is lehet hat liba három kis libából? Megfejteni egyszerű, nem kell tábla, kréta: három volt a valódi, s három az árnyéka...
Kopré József
*
KISZÁMOLÓ
Gi-gá, gi-gá gúnárom elveszett a vásáron, vártam, majd csak hazajön, s az ablakon beköszön; de nem jött meg a betyár, tepsibe való gúnár, akire jön a három:
keresse meg gúnárom!
*
Sárga a liba bögye, nincsen aki megögye. Hej ha tudna tenne róla. Hej ha tudna tenne róla. Hej ha tudna tenne róla. Hej ha tudna tenne róla.
Imre naptól egy hétig – csillaghullás Mártonig, Ki nem nézte, ne bánja – Gergő napján meglátja.
*
NOVEMBERI SZÉL
Lefonnyadt rég az áfonya, deres a medve lábnyoma. Lecsupaszult a málnavész. Minden toboz a földre néz. Hályogod szemmel pillogat olykor néhányat még a nap. Se cirpelés, se csipogás, hallgat minden kis muzsikás. Csak a szél, csak a szél, egyedül ő zenél.
Ág se moccanhat nélküle, minden kis hang az ő műve. A medve helyett ő morog. Övé minden csőr és torok, ő játszik minden furulyán, harsonán, dobon, pikulán. Táncoltat erdőt, bokrokat, lebbent az égre fodrokat, s annak, ki ellene szegül, annak a hátán hegedül.
Kányádi Sándor
*
A KERTEKRE LESZÁLLT A DÉR
A kertekre leszállt a dér, kékülten pereg a levél, rozsdásra váltak a rétek, üres a madárfészek.
Lassú, nehéz esők jönnek, és megcsapkodják a földet, s ha a hűs felhők elfogynak, a sárban barmok tocsognak.
Nézd, ez az ősz. De jön a tél. Hulló tollától a föld fehér. Hártyás a víz, ez már a jég. Kék füst száll, csöndes a vidék.
Juhász Ferenc
*
ŐSZI DOROMB
Egymagamban hallgatom, kopogtat az ablakon: szél zúg, dudorászik, a harang is fázik.
Nagy toronyban didereg, csengése is kipereg, s hogyha eső csepereg, mélyébe pók kuporog.
Kinn meg borzong a berek, ha a szél zúg, zizereg; odafönn a dombon játssza egy dorombon:
Havat hordok hétfőn, ködöt hordok kedden, csütörtökön elröpítem, akit megszerettem.
Beköszöntött az ősz, hűvösebbre fordult az idő. A szél hintáztatta a faleveleket, és ilyenkor a kis falevél nagyon jól érezte magát. - Mami, mami! Gyere, hintázz velem!- hívta édesanyját, a Nagylevelet. Vidáman hintáztak, ám a mama egy-kettőre elfáradt, mert így ősszel erősebben kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen. A Kislevél minden nap talált valami furcsát, amit addig még nem látott. - Anyu! Olyan hideg van, pedig süt a Nap! - Hát igen, itt van az ősz. Azután jön a tél. - Anyu! Milyen az a tél? Én még soha sem láttam olyat. - Télen fehér hó borítja a fákat, és nagyon hideg van. De addigra mi már nem leszünk a fán. - Akkor hol leszünk? – kérdezte csodálkozva Kislevél. - A földön. Ősszel a levelek mind lehullnak a földre. Vastagon betakarják a fa tövében lévő apróbb növényeket, és téli búvóhelyet nyújtanak a kicsinyke állatoknak. Például a sündisznó is a levéltakaró alatt, alussza át a telet. Ha a ruhánk színe, vörösre és sárgára változik, néhány napon belül, akkor egymásba kapaszkodunk, és együtt libegünk majd a föld felé. Meglátod milyen jó lesz! A Kislevél egyik reggel tűzpiros ruhában ébredt. - Anyu! Nézd milyen gyönyörű! – és örömében táncra perdült, ám egy óvatlan mozdulat után a nevetést kiáltás váltotta fel. - Jaj! Anyu, segíts! Lezuhanok! - Feszítsd ki magad, hogy lassabban zuhanj!- kiáltotta utána Nagylevél. – Mindjárt jövök én is, és megfoglak! Amikor utolérte a kislevelet, óvatosan alásiklott, és most már együtt libegtek lefelé. - Anyu, ez csodálatos! Igazad volt! Ilyen remek, dolog még soha sem történt velem. - Figyelj! Nem sokára földet érünk – figyelmeztette a Nagylevél. – Hopp! Meg is érkeztünk! Tudod – m A kis falevélondta a mama -, napokon belül leesik a hó, és betakarja a lehullott leveleket. Ruhánk elázik, elrongyolódik, összekeveredik a többi levélével. Aztán, mikor jön a tavasz, a hó olvadni kezd, és a földbe mossa az elázott leveleket. Ez új erőt ad a földnek. - Ez borzasztó! A gyönyörű piros ruhám el fog szakadni? Pedig én annyira szeretem! - A leveleknek ez a sorsuk. Ősszel leesnek a fáról. Védik és melegítik az apróbb élőlényeket, táplálják a földet, és tavasszal új élet születik belőlük. És persze Te is új ruhát kapsz. Hamarosan jött egy hideg fuvallat, és nyomában sűrűn esni kezdett a hó. Kislevél az édesanyjával összeölelkezve pihent a fehér takaró alatt. Mielőtt elaludtak volna, Kislevélnek ismét furdalni kezdte oldalát a kíváncsiság. - Anyu! Csak azt mondd meg még nekem, mi lesz tavasszal? - Az emberek azt mondják, akkor éled a természet. A fák rügyezni kezdenek, melegebben süt a Nap, elolvad a hó. - És mi? – kérdezte óvatosan Kislevél, mert már említett a mamája valamit neki erről, és félt a választól. - Mi a hólével és többi levéllel a talajba szívódunk, aztán friss fű és szép színes virágok kapnak életre a táplálékban gazdag földből. Hóvirág, ibolya, kankalin, százszorszép, nefelejcs, és még sok - sok más virág is. - Én ibolya szeretnék lenni! – suttogta a Kislevél. - Nekem is tetszik az ibolya. Együtt fogjuk köszönteni az illatukkal a tavaszt. Jó lesz? De most már aludjunk! Elfáradtam. Kislevél szorosabban bújt édesanyjához, majd megnyugodva elszenderedett. Álmában is várta a tavaszt, amikor majd felveheti vadonatúj, ibolyakék ruháját.
Madaras Néni Ősz Anyó barátnője, s persze láthatatlan, mint a tündérek, manók, óriások és más effélék – vagyis nagyon kell figyelnie annak, aki mégis látni akarja. Lerajzolni könnyebb, bár az sem könnyű, mert Madaras Néni furcsa néni. Elég, ha a külsejét nézed, a zöld kesztyűs kezét, amellyel kampós botot lenget (az egyikkel) és bőrtáskát lóbál (a másikkal). Kék harisnyanadrágos lábain nincs cipő. Talán azért, hogy be ne törje a házak tetejét, hiszen a földre nem lép soha: mindig csak a magasban jár. Léghajón érkezik, de azt sem köti ki a világért sem – megparancsolja neki, hogy lebegjen csak a háta mögött. Na és a szemüvege, ahogy a fülére kanyarodik, az a csodás, piros keretes zöld szemüveg a zöld füleken, a csigákban göndörödő kék haj bozontjában! A régimódi barna kalap a lengedező dísszel már ráadás csupán, de elmaradhatatlan ráadás.
Madaras Néni láthatatlan, de sok jelből látható, ha jelen van. Először is a madarak, különösen a villogó szárnyú fecskék sorakozóiból tudjuk, hogy megérkezett... Vagy a kémények szürkén bodorodó füstcsíkjaiból, ahogy tekeregnek, tekeregnek, de végül egyetlen gubancba futnak össze. Madaras Néni hírt hoz. A történetben, amit elmesél, senki sem kételkedik: egyetlen madár sem. A fecskék például! Ők a leghűségesebbek: csivitelnek, gyülekeznek, hallgatják Madaras Néni meséjét, és megfogadják a tanácsát, indulnak délre, mind-mind, a fekete, a lila és a kék kabátos fecskék. A házak melletti öreg tölgyfa száraz, már hosszú évek óta lombtalan ágain is üldögél néhány kismadár, de ők nemigen hallgatják végig Madaras Néni intelmeit. Kíváncsiskodnak kicsit, érdeklődve nézik a csapatba verődő fecskéket, aztán: huss! Röpülnek lakmározni! Nyár vége van, ősz eleje, a napsütés meleg, a levegő átlátszóbb,mint a nyári hónapokban bármikor, a verebek rigók, cinkék és a többiek könnyen vannak. Nem gondolnak a télre. Pedig ha eljön, ha fúj a szél és csikorog a fagy, nehéz a kismadár élete. Emlékszel, mi történt az egyik télen?
Délután öt óra volt. Sötét, hideg, szeles, fagyos délután. Hó mindenütt. Nyakamat behúzva siettem haza. Hát ahogy lépkedek, egyszer csak mit látok? Valami apró göröngy vergődik előttem... Göröngy? Dehogy! Egy kismadár. Lehajolok és fölveszem, melengetem a tenyeremben. Cinege. Széncinege. Fekete sáv húzódik a hasán, kékesfekete a sapkája. Alig él. Mi mást tehetnék, hazaviszem.
Meggyorsítom a lépteimet, és közben érzem ám, hogy mocorog a madár. Egyre erősebben ver a szíve, veri a tenyeremet, mint egy kis kalapács. Aztán megérkeztem a cinegével – emlékszel? A félig fagyott cinege a meleg lakásban egyszer csak így csinált: huss! És máris fönn ült a könyvespolcon. Aztán a lámpa zsinórjára röppent, aztán az ablaknak, aztán a falnak s végül rémülten leszállt a fikusz karójára. Fogjuk meg a cinegét, mondtuk, mert összetöri magát. Gyorsan lekapcsoltuk hát a lámpákat, és a cinege máris ott verdesett szíve kalapácsával újra a tenyeremben.
Mit tegyünk a cinegével? Ha kiengedjük, megfagy. A jó meleg laskában átmelegedett, ha hirtelen kivágódik a fagyos éjszakába, az bizony a halál lesz számára – nem, nem, ezt nem szabad. Kerestünk hát egy kosarat, leterítettük valami lukacsos, ritka szövésű anyaggal, és ez lett a cinege háza egy éjszakára. Kapott szalonnadarabkákat és dióbelet, tálkában vizet, hogy ne éhezzen és ne szomjazzon.
Másnap aztán elengedtük. Kimentünk az erkélyre, levettük a kosár terítőjét, és a cinege újra így csinált: huss! És már el is tűnt a szemünk elől. Aznap nem volt erős hideg, délben a fagy is fölengedett, remélhetőleg a mi cinegénk is megmenekült. Lehet, hogy a legközelebbi őszön, amikor újra fölhangzik Madaras Néni meséje, a cinege is gondolkodóba esik. Nem volna jobb, ha ő is elmenne? gondolkodik, gondolkodik, de aztán marad. Hosszú volna neki az út. El is tévedne talán. És ha oda is érne, nem találná a helyét. Madaras Néni mesél, és a mondókája végén odasúgja hallgatóinak: „Jön a tél, fúj a szél, röpüljetek délre!” A fecskék, gólyák bólintanak, és mennek. A cinege is bólint, de marad.
A Futrinka utca végén, szinte már a mezőn, ócska, molyette kalap hevert. Ez alatt a kalap alatt tanyázott Manófalvi Manó, a madárijesztők barátja. Régebben a kalap is egy madárijesztő fején díszelgett, de mióta Manófalyi Manó megörökölte, és házszámtáblát szerelt rá, ház lett belől. Sajnos, október végén, egy este a szél elfújta a kalapot házszámtáblástól, és Manófalvi Manó födél nélkül maradt. Más lakás után kellett néznie. Szerencsére talált a mezőn egy jókora sütőtököt, aminek a cinkék már kivájták a belét. – Ez megteszi! – vélekedett a manó. – Korántsem lesz olyan meleg, mint a kalap, de legalább nem fújhatja el egykönnyen a szél. Fakéregből ajtót, ablakot mesterkedett a tökre, ablaküveg is került egy törött palack cserepeiből. Tűzhelyet agyagból tapasztott, s egy rozsdás cső lett a kémény. Az agyagból tapasztott tűzhely – ha jól megtömték kukoricacsutkával – csak úgy ontotta a meleget. „Már nem is bánom, hogy a kalap elröpült a fejem fölül – gondolta Manófalvi Manó a tűz mellett üldögélve. – Ez a tökház jóval melegebb lakásnak ígérkezik." Egy baj volt csupán: a tökházat mindenki meg akarta enni, aki csak arra járt vagy repült. Manófalvi Manónak unos-untalan fel kellett tápászkodnia a jó meleg kuckóból, hogy a varjakat, pockokat, nyulakat elriogassa. – Nem látjátok, hogy ebben a tökben laknak? – kiabálta mérgesen, lúdtollseprűjével hadonászva. – Ez nem megennivaló! Lámpagyújtás után nemigen háborgatták, mert a tökházikó ablaka messzire világított, s még a legvaksibb vén varjúnak is feltűnt, hogy amiben lámpa ég, az nem ehető. Manófalvi Manó ilyenkor nyugodtan nekiülhetett újságot olvasni. Egy este épp a híreknél tartott ( „ . . . le- ugrott a mozgó kerékpárosról, és megütötte magát Bolha Barnabás szalmafalvi lakos. . . " ) , amikor kintről csámcsogást hallott. Ugyan ki csámcsoghat odakint ? Manófalvi Manó el sem tudta képzelni. Mikor azonban a tökházikó falán lyuk keletkezett, s a csámcsogást már úgyszólván a szobában lehetett hallani, Manófalvi Manó rádöbbent, hogy valaki – lámpavilág ide, lámpavilág oda – megint belerágott a tökbe. Felkapta hát a seprűt, és kirohant. Egy induri-pinduri malac rágta a házat. Manófalvi Manó még soha életében nem látott ilyen hitvány kis malacot. Nem is teketóriázott vele sokat: egyszerűen odébb söpörte. A kismalac gurult, és torkaszakadtából visított: – Ui, ui, ui! – Majd adok én neked másnak a házát bekebelezni! – fenyegette Manófalvi Manó a seprűjével. A malacka bánatosan nyöszörgött: – Éhes vagyok! Már órák óta nem ettem! – Akkor sem kell fölfalni a házamat! Különben is adhatok neked kukoricalepényt. Tessék, kerülj beljebb! Kukoricalepény! Édes, drága kukorica- lepény . . . , Fél perc múlva csámcsogástól visszhangzott az egész tökház. – Ez aztán ízlik nekem! – mondta a kismalac két harapás között. – Ne beszélj teli szájjal! – figyelmeztette a manó. – És főleg ne csámcsogj! Evés közben szíveskedjél csukva tartani a szádat! A kismalac szelíd mosollyal nézett rá: – Hiszen úgy nem lehet enni! – Dehogynem! – biztatta a manó. – Próbáld csak meg! Rövid kísérletezés után a kismalac megállapította, hogy csakugyan lehet csukott szájjal enni. Mire ezt jól begyakorolta, elfogyott az egész tál délről maradt kukoricalepény. – Úgy jóllaktam, mint a duda! – dőlt hátra a kismalac szuszogva. – Még el is álmosodtam. Manófalvi Manó megsimogatta a feje búbját. – Aztán ha hazamégy, otthon is jusson eszedbe, hogy szépen kell enni! Erre a kismalac váratlanul sírva fakadt: – Ui, ui, ui! – Szent Szilvamag! – kiáltott Manófalvi Manó. – Most meg ki bántott ? – Senki! – szipákolt a kismalac. – Csak eszembe jutott, hogy nekem nincs is hova hazamennem... – Ejha! Hát nincs otthonod? – N i . . . nincs... Elkergetett a gazda, mert azt mondta, olyan kicsi vagyok, mint egy szem mazsola. És belőlem úgysem lesz soha tisztességes disznó! A derék manó szíve megesett a kismalacon. Azt mondta hát neki: – Tudod mit, te Mazsola? Maradj itt nálam! Úgyis mindig egyedül vagyok, s hacsak nem fúj erre a szél egy-egy újság- lapot, bizony sokat unatkozom magamban. A kismalac hirtelen szólni sem tudott örömében. Orrocskáját beletörölte Manófalvi Manó nadrágszárába, és összevissza röfögött: – Manócska, kedves Manócska, de jó, hogy itt maradhatok! Hova is mentem volna, mivé is lettem volna? A nagy örvendezés után közös erővel betapasztották a lyukat, amit Mazsola rágott a tökhéjon. Igaz, Mazsola inkább csak nézte, hogyan dolgozik Manócska. Nagyon álmos volt már. El is aludt a kályhalyukban.
Dömötör- Október 26. – A magyarság pásztorai, juhászai védnökükként tisztelik.
Megfigyelték, ha... fagyos szelű Dömötör „táncoltatta” a pásztorokat, kemény, hideg tél következett, de gyakran mondták, hogy „Dömötör juhászt táncoltat”..., s ilyenkor arra utalt a szólás, hogy hűvös van már a hosszabb kinttartózkodásra. (Zenta)
„A marhákat Dömötörre hozták be. Asztán csak a Kábosztakertbe hajtották ki ükét egy fordulóra. Közel van már, akkor november, de itt még Dömötör után is megjáratták ükét."Csákberény
Dömötör napja a kisfarsang kezdete, a nép körében mint a „juhászújév” fordulónapjaként tartották számon, nevezetes bálját: juhászbál, juhásztor, juhbál, juhdérmációnak, „Dömötörözés”-ként emlegették. Gyakran több napig, vagy egész héten át tartott, s ezért dömötörhétnek nevezték.
Székesfehérváron, az ekkor beérő termés után dió-, gesztenyevásárként vált országos hírűvé a dömötöri vásár.„Hová lettél? A régi Dömötör napi vásárok egy hétig tartottak. Nem csak Fejérvármegye, hanem egész Dunántúl népe itt szerezte be szükségletét téli ruhában, télire való zöldségben, dióban, gesztenyében." SZFU 1922.okt.24.
Egyben, „leánnízővásár” is volt, mert az eladó sorba került, férjhez adandó lányokat szépen fölöltözve, „kiőtözve” lovaskocsival hozták a környező falvakból. A legények várták és keresték a sokadalomban a nekik tetsző menyecskének valót, akivel megismerkedve, párt választottak.
“Emlékképem 1956-ról … 1956 őszén hat éves voltam, éppen csak beültem az iskolapadba. A Budai Vár általános iskolája ekkor a Táncsics Mihály u. 7. szám alatt kapott helyet, az Erdődy-házban, mely a Várnegyed talán legszebb barokk palotája. A mellette lévő épületben raboskodott korábban Kossuth Lajos és Táncsics Mihály. Azon a reggelen is jókora iskolatáskával a hátamon baktattam felfelé a meredek Ostrom utcán. Szokásos játékaim most sem maradtak el: ütögettem a Lovasútra vezető lépcső melletti korlátot, megnéztem az egyik ház kőtalapzatán, nem sütkérezik-e épp valamelyik gyíkbarátom. Amikor a Bécsi kapuhoz közelítettem, furcsa jelenségre lettem figyelmes. Két fiatal katona, hátán átvetett puskával állta el a vár bejáratát. Amikor odaértem, megkérdezték hova megyek. – Iskolába. – volt a válaszom. – Nem lesz ma tanítás. – felelték. – Nekem pedig mennem kell! – erősködtem. – Kislány, nem lesz ma tanítás. Menj csak haza! Mivel ketten voltak, egyenruhában és puskájuk is volt, nem volt mit tenni, visszafordultam. Nem voltam szomorú, ugrándozva mentem hazafelé. Otthon nem örültek váratlan betoppanásomnak, hiszen a hetek óta tartó feszült várakozás ezzel bizonyossággá vált. Visszafordíthatatlanul elkezdődött valami, aminek végkifejletét nem lehetett sejteni. Az események kezdetéről pár felvillanó emlék él bennem. Éjszakai ébresztés, a rádió duruzsoló hangja. Idegesen fűzöm fehér, magas szárú cipőm. Elmélázom, a cipőről eszembe jut, mennyire haragudtak, amikor elődjéről bátyám kék tintájának segítségével igyekeztem eltüntetni az orrán lévő kopást. Nevelőanyám annyiszor szidott ezért, gondoltam befestem az egészet kékre, akkor nem látszik – de nem örültek. Sürgető nógatás, kapkodás, rohanás le a pince félhomályába. A régi épületekben van légvédelmi óvóhely, melynek vastag fala és biztonsággal zárható ajtaja megvédte a bekényszerülőket. Mindenki hozta, ami mozdítható, – hevenyészett szállás alakult ki pillanatok alatt. Matracok, takarók szanaszét; ruhák, könyvek, dobozok és a sebtében felkapott élelem. Ijedt, ideges felnőttek – a félelem szaga. Ketten voltunk kisebbek a házban, bátyám a 12 évesek vagányságával már elkülönült. Nem bántam, mert engem egy másik hatéves fiúval egy idős néni vett a szárnyai alá. Gizi néni az utcára nyíló üzlethelyiségben lakott, nem ismerte senki igazán. Nagyon idős, hajlott hátú, szegény, magának való ember volt. Járta a várost és összegyűjtött mindent, majd felhalmozta szerény otthonában. Ha nincs a forradalom, soha nem derült volna ki, mennyi szeretet, figyelmesség van benne. A felnőttek által lehozott mesekönyvekből olvasott fel nekünk fáradhatatlanul, napról-napra. Számomra addig ismeretlen képzeletvilágba repített és boldoggá tett. Néha rácsodálkoztam a repülőgépek zajában sikító asszonyokra, de a mesék teljesen kitöltötték mindennapjaim. A szomszédok kényeztettek, soha nem látott cukorkák, csokoládék, kekszek kerültek elő a dobozokból. Annyi szeretet és figyelem vett körül, hogy gyermekkorom egyik legboldogabb időszakát éltem meg. Tudom, hatalmas ellentmondás van ebben az érzésben, és félve írom le, de így történt.
Néha felmentünk, vagy felmentek páran a lakásukba és hozták a híreket, amit a Szabad Európa Rádióban hallottak. Volt, hogy édesapám után lopakodtunk, aki a leeresztett redőny résein át nézett ki az Ostrom u.-Batthyány u. kereszteződésére, földszinti lakásunk ablakán. Valamilyen számomra érthetetlen beszéd szűrődött be, és egy tankot láttam, körülötte katonákkal, akikről megtudtam: szovjetek. Máskor a Széna téren áthaladó tankokat pillantottunk meg, tetején kiskatonákkal. Ebbe a képbe puskák ropogása hasított és a tankok teteje hirtelen becsukódott, kivéve ahol halott ember zárta el az útját. Egyszer kiáltozva hívtak minket, és kiszaladtunk az utcára, ahol ámulva néztük a Levéltár égő épületét. Néha a férfiak kimerészkedtek a pékségbe, hogy kenyeret hozzanak nekünk. Félelemmel vegyes büszkeséggel mesélték, ahogy a Széna téren közéjük lőttek a sorba. Az egyik ilyen portya alkalmával hatalmas sajtokkal a kezükben és csokoládétól duzzadó zsebbel tértek vissza – a szovjet katonák osztogatták a közért előtt. Az események vége felé szüleim bementek a városba körülnézni, minket a testvéremmel bezártak a lakásba. Amíg ők biztonságban tudtak, félelmetes esemény játszódott a környezetünkben. A kereszteződésben lévő házunk ablakából bátyámmal végignéztük, ahogy egy félkész épületből, cementzsákok fedezékéből lövöldöztek az ellenállók, a másik utcán pedig a sarok takarásából egyenruhások viszonozták a tüzet. Kiáltozás, lövöldözés, üldözés, mint a háborús filmekben. Nagyon féltem. Amikor bátyám azt mondta, még az ablakon is belőhetnek, bebújtam az ágy alá és estig ki sem jöttem. Legközelebb minket, gyerekeket is bevittek a városba a Margit hídon át. A körúton tömegek sétáltak, nézve a rombolás... nyomait… lassan beindult az élet és feledésbe merült ez a szörnyű időszak. Gondolom először a gyerekek kacagtak újra. Lassan folytatódott a tanítás. Az iskolában vöröskeresztes csomagokat osztottak, volt benne holland kakaó, tejpor és kesztyű, amit boldogan vittem haza. A szülők újra dolgoztak, és elkezdődött Budapest újjáépítése…”
Az őszi napsugár végigsimogatta a fák aranyló leveleit, és megcsillant Poci szőke tincse- in. A kisfiú a hatalmas gesztenyefa alatt ücsörgött és unatkozott. – Mit csinálsz itt a fa tövében? – érdeklődött Anya. – Semmit – hangzott egykedvűen a válasz. – Nahát! Nézd csak, mit találtam a falevelek közt! – Mi az? – csillant fel a kíváncsiság Poci szemében. – Vadgesztenye – emelte a magasba Anya a tüskés ruhájú termést. – De szép! – örült meg Poci, és édesanyjához szaladt. – Tényleg nagyon szép. Ám a gesztenye ruhája olyan szúrós, akár egy sündisznó. Óvatosan fogd meg! – mondta Anya, és Poci kis tenyerébe adta a termést. – Szedjünk gesztenyét! – javasolta Apa, és egy kosarat tett a földre. Poci az őszi falevelek között máris talált egy gesztenyét, és a kosárba tette. – Még egy, még egy, még egy... – gyűltek a gesztenyék sorban, míg megtelt a kosár. Apa felemelte a kicsi kosarat, és bevitte a lakásba. – Gyertek csak! Készítsünk gesztenyemanókat és gesztenyeállatokat! – szólt Apa, miközben az asztalhoz ült. Hamarosan Anya és Poci is az asztal köré gyűltek. Anya gyufaszálakat rakott az asztalra, és kést is hozott. Poci szeme felcsillant, egy pillanat alatt kezében volt a kés. – Nono! Kés, villa, olló gyerek kezébe nem való! – figyelmeztette Apa kisfiát. – A kést csak felnőttek használhatják, mert megszúrhatod magad, vagy elvághatod vele a kezed. Apa megtisztította a gesztenyéket szúrós zöld ruhájuktól, és apró lyukakat fúrt a termésbe. – A lyukakba dugj gyufaszálakat, és illeszd össze őket. Így ni! – mutatta Anya. A gesztenye fehér arcára szemet, orrot és szájat rajzoltak. Az asztalon hamarosan vidám gesztenyeemberkék sorakoztak. Készült egy gesztenyeparipa és egy aranyos, papírfülű cica is. Úgy elrepült a délután, hogy szinte észre sem vették. – Vacsora, fürdés, lefekvés! – mondta Anya, miközben megsimította kisfia aranyló tincseit. Amíg Poci ágyba került, a gesztenyecsa- pat az asztal közepéről figyelte a kisfiút. – Nem akarok lefeküdni! – méltatlankodott Poci. Anya szép sorban Poci ágya szélére rakta a gesztenyemanókat, a lovacskát, és még a cica is odacsücsült. – Nézd csak! Itt várnak a gesztenyemanók az ágyadnál. Számoljuk meg őket! – hívta Anya álmos szemű kisfiát. – Egy, kettő, három, jöjjön már az álom! Amikor Poci elaludt, igazán különös dolog történt. A legkisebb manó füttyentett egyet, a kerek hasú manó kacsintott, a papírfülű cica dorombolni kezdett, a gesztenyelovacska dobbantott egy nagyot a patájával. Hiszed vagy sem, a gesztenyék életre keltek. Beugrottak Poci ágyába, a takaró dombjai és völgyei között ugrándoztak. A gesztenyelovacska a hátára ültette Pocit, és vágtázni kezdett a felhők fölé. Meg sem álltak a holdig. Poci átugrott a holdkiflire, a manók is egykettőre ott teremtek, és egész reggelig hintáztak, mókáztak. Varázslatos éjszaka volt. Amikor újra előbújt a nap, és bekukucskált Poci szobája ablakán, az ágyban a szőke hajú kisfiú és az éjszakai kalandban elfáradt gesztenyecsapat édes álmát aludta. Ébredéskor Poci újraszámolta a manókat. – Egy, kettő, három. Mind itt vagytok, látom!
Füstölt túró
