Harmadikként Baracs Dénes: Párizsból nem jelentettem.
A szerző az MTI kiküldött tudósítója volt 1976-81 között. Családostul, kislányával és feleségével élt itt, így hát sikerült alaposasan megtapasztalnia a francia-párizsi mindennapokat.
Kezdetnek mindjárt a költözés, és lakáskeresés.. Hol, milyen ingatlankereskedő iroda az amelyikre rá lehet bízni a pénzüket? Melyik költöztető vállalat kínál alacsonyabb árakat és garanciát a sértetlenségre?
Mindezek a problémák még a gyakorlott újságírónak is újak voltak, otthon Pesten, vagy Pekingben még nem szembesült ilyenekkel.
Egy francia ismerős házaspár segített ez ügyben, jóformán ők voltak az egyedüliek, akikkel komolyabb ismeretséget, barátságot sikerült kötni.
A társasház francia lakóinak többsége számára ugyanis mintha nem is lettek volna ott.
Nem túl pozitív kép volt az amikor Baracs kislányát beíratták iskolába, és a tanárnők megkérdezték tőle: „Oui, értjük hogy magyar, és akkor spanyolul, vagy portugálul beszél? És ezen a címen ugye ő a házmester?”
Szerencsére nem sok ilyen eset akadt, ez csak a legkirívóbb volt.
Elismeréssel szól munkájuk keménységéről, a régi tengerészéletről. Ellenállásukról a központosító, franciásító párizsi törekvésekkel szemben. Sajnálattal állapítja meg azonban hogy ez a nagy tengerjáró hagyományú élet végét járja. A fiatalok már inkább a parton vállalnak munkát, tanulnak. A tonhalak száma csökken, a hajónak mellyel Millar is utazott, ez volt az utolsó útja, a legénység átállt a rákhalászatra, többen végleg a parton maradtak, „lenyelték a horgonyt”.
Idegen szemmel nézve őket, érdekes apró szokásra is figyelmes lett. Össznépi breton játéknak nevezi el a ’blague’-t ami szerinte füllentő verseny, teljes komolysággal. Egy legjellemzőbb esetét is említi.
Egy kocsmai beszélgetésben megintik a halászok őt, hogy ugyan hiába is tanulna tőlük breton nyelvet, mert azt 20 kilométerre, a másik faluban már nem értik meg, nagyok a nyelvi különbségek! Majd kicsit később, a breton nép ősi eredetére büszkén azt hangoztatják, hogy akár Walesben, akár, Írországban szállnak partra, elég csak egy breton szót szólniuk, a helyi kelták azonnal megértik!
Mindezt ugyanazon halászok mondták, 5 percen belül!
Az évekig tartó várakozásnak persze megvolt a haszna is, számos apró részletet ismert meg a Bretagnei halászemberek mindennapi életéből, szokásaiból.
Történelmükről ismerteti, hogy kelta őseik Anglia szigetéről menekültek át még az 5-6. században, amikor ott elkezdődött a szász-germán hódítás.
Ők maguk is tisztában vannak eredetükkel, szülőföldjüket Petit- Brteagnenak, (Kis Britannia), az Angol szigetet Grande-Brteagnenak említik.
A breton halászokat Millar maguknak való, idegenekkel szemben zárkózott embereknek ismerte meg. Még azok is akiket évek óta ismert, meglepték egy egy , nem éppen korrekt húzásukkal vele szemben.
A halászat kemény és embert próbáló munka, és nem is valami jól jövedelmez. Elmúltak már a gazdag idők, megfogyatkoztak a tonhalrajok. Mivel a zsákmány értékén a teljes legénység osztozott, ezért is érthető hogy Millart eleinte nem is akarták engedni, hajózni. Mikor felajánlotta, hogy nem kér részt, csak a kíváncsiság vezeti, akkor meg aztán végképp gyanús lett. Kétbalkezes turistaként bántak vele, holott ismerte ő is jól a tengert, és keményen részt vett a munkában. Igaz ugyan hogy ő csak egy idényre vett részt, míg a többiek egész életükben ezt kellett dolgozniuk.
Talán ezek az apróbb nagyobb kitolások is hozzájárultak, ahhoz hogy Millar nem esett fenntartások nélkül, hasra a sajátos breton kultúra előtt.
Másodiknak Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain.
159-es szám. 1979.
A szerző skót, szintén jó tollú író. Gyakorlott hajós, több évtizedes vitorlás tapasztalattal háta mögött. Egyszer csak úgy döntött, hogy neki ki kell próbálnia a bretagne-i tonhalászok életét is. A hirtelen döntést hosszas várakozás lassította le. Bár már évek óta gyakori vendég volt Nyugat-Bretagne kis kikötőiben, mégsem igazán akarták az ismert halászok hajójukra engedni. Millar nem tágított és addig-addig győzködte őket, amíg nagy kegyesen elfogadták, persze fenntartásokkal.
Hillaby stílusa, mint említettem, csipkelődő, és a részletek iránt rendkívül fogékony. Számos anekdotát és irodalmi epizódot is ismertet az adott területtel kapcsolatban, bár ez utóbbiak nem mindegyike ismert a magyar közönség számára.
Útja során sokféle emberrel találkozott. Kapott tanácsot cigánycsaládtól, melyik várost érdemes elkerülni, walesi egyetemisták a kelta bárdokról tartottak előadást, egy skót vándordudás, pedig az igazi Rob Roy történetét mesélte el neki.
Csillogtatja kicsit az angol humort is.
Csípős hangon emlékezik meg azonban azokról az ájtatos-istenes fogadósnékról akik, a vasárnap, mint ünnepnapra való hivatkozással még egy pohár vízre sem engedték be.
A megtett utat Hillaby 15 szakaszra osztotta, ilyen módon szerepelnek a könyvben is a térképek. Részletesek, a főbb természeti tájékozódási pontok is fel vannak tüntetve. Akár ma is meg lehetne kockáztatni, egyik másik végigjárását.
Érdekes részleteket árul el a vidéki Angliáról is. Említi például, hogy Wiltshire, és Glouchestershire grófságokban köz- és magántulajdonban levő legelőin csak óvatosan üti fel a sátrát este, mert máig érvényben levő törvények szerint így bizonyos körülmények közt, akár még tulajdonjogot is formálhatna arra a földdarabra !!
Ami igazán érdekes és volt számomra az Hillaby azon megjegyzései, amelyek a mai nagy Britannián belüli, regionális eltérésekre, majdhogynem ellentétekre utalnak.
Természetesen tanultam már a vikingek és Lindisfarne kolostoráról, a Walesi bárdokról, és a skótokról, de azért meglepődtem.
Az író szerint Cornwallt még a századfordulós Londonban, is mint Nyugat-Barbárországot emlegették.
Felosztja Hillaby szülőhazáját a keleti Szász- Angliára, az északi Viking, vagy Norvég-Angliára is.
Utóbbiakról ismerteti hogy valójában a nyugati irányból, Skóciát megkerülve támadtak és foglaltak el területeket.
Hátborzongató részleteket közöl a skót.- angol határvidék történelméről is, a sok levetésről, árulásról. A felföldi skótok elűzéséről bérelt földjükről, saját uraik által. Kellett a terület a birkatenyésztéshez, mehettetek Amerikába.
Elsőként azt a könyvet ismertetem, amelyik elindított ezen az úton. :-)
John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy Britanniában.
A 130-as számot kapta a könyvsorozatban.
Mint említettem, Hillaby Cornwallból indult el és két hónap alatt elgyalogolt egészen Észak- Skóciáig, John O’Groatts fokig. A „nyugati oldalán” halad végig a Brit- szigetnek, kerülve a nagyvárosokat. Meggyőződése szerint igazán így ismerhető meg a világ, gyalogszerrel.
A régészeti, történelmi ismeretek mellett rengeteget ír a természetről, őshonos növényekről, állatokról. Kiderül például, hogy Dartmoor mocsarai bizony igencsak veszélyesek a valóságban is. Nem is vállalkozna még egyszer az útnak erre a szakaszára. Panaszkodik a Brit Turisztikai Társaságra, amely szerinte teázgató öregurak fantáziátlan gyülekezete. Nem veszik a fáradságot, hogy rendes turista ösvényeket jelöljenek ki, térképeket adjanak ki.
Szintén kemény szavakkal illet egy brit vegyipari céget is, amelyik pontosan azon az észak- angliai mezőségen akar egy hatalmas víztározót építetni, ahol egyedüliként még jégkorszakbeli fauna van. Vagy csak volt. A könyvmegírásakor 1968-ban még nem zárult le az ügy.
Külsejükben jó kis könyvek ezek. Keményfedelűek, szép színesek a borítóik, meglehetősen tartós papírból a lapok. A képek többnyire színesek, az adott ország, földrész térképét is mellékelik a könyvek többségéhez.
A belső tartalom viszont már nem ennyire általánosan jó. A könyvek többségének írója világjárt ember, de nem mindegyik egy Mikszáth Kálmán. Hát igen, mesélni tudni kell.
Ha a szöveg, stílus nem ragadja meg a képzeletemet, akkor bizony nem tartom érdemesnek megvásárolni a könyvet. Hiszen a cél az adott ország olvasó elé festése.
Szeretném ismertetni ezeket a Világjáró könyveket
A tulajdonomban levők tartalmát kezdetben, néhány mondatban.
Üdv!
Ezt a topicot a régi időbeli, Világjárók útikönyvek kedvelőinek nyitottam.
Én édesanyám könyvei közt fedeztem fel néhányat, bár évekig hozzájuk sem nyúltam. Majd egyszer egy szép napon kezembe vettem az egyiket és kíváncsiságból belelapoztam. A könyv egy angol fickó útleírása volt hazájában, Angliában tett gyalogtúrájáról. Nem is igazán érdekelt volna, ha nem Cornwallból indul és nem a titokzatos kőkörökkel, kezdi, Stonehenge rokonaival. Ez a téma mindig is érdekelt, így tovább olvastam és megragadott az író sajátos, csipkelődő stílusa.
Így kelt fel érdeklődésem ezek a könyvek iránt, Nem valószínű ugyanis hogy magam anyagi erejéből eljutnék ezekre a helyeknek a többségére, hacsak nem e könyvek lapjain. (Valószínűleg hasonló okokból adhatták ki nagy számban, 20-30 éve ezeket az útleírásokat, hogy ha már nem utazhattak a magyarok akárhová, azért hadd legyen képük a világról:-) )
