Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2025.02.01 0 0 98751

Muszka Sándor
 
Holiday

Kikapcsolom a térerőt
Alszunk örök időkig
Szél furulyáz eső dobol
Nem ér a sár cipőnkig

Nem kutatjuk holnap hogyan lesz
Nem háborgunk a nincsen
Nem kérjük a Dumnyezót
Miránk is tekintsen

Fordulunk arccal a fal felé
Hol szürkés penész virágzik
Osztozva párnán takarón
Mikor melyikünk fázik

Kikapcsolom a térerőt
Alszunk örök időkig
Egy két napig fel sem kelünk tán
Nyaralni mentünk ha kérdik

Lutra Creative Commons License 2025.01.31 0 0 98750

Boda Magdolna

Páternoszter

Ez egy páternoszter
kiszállnék
tériszonyom van
klausztrofóbiám
emelet emelet után
kiutat keres
bennem egy jaj
rám szólnak
csöndesítsem magamban
a félelem adrenalinját
Táskám tele
pirulákkal
mind antidepresszáns
azt mondják ez hozzátartozik
már az emberhez
akár élethez a halál
Keresem a vészgombot
hátha legalább a jaj
kiutat talál

Lutra Creative Commons License 2025.01.30 0 0 98749

Rozsnyai Ervin

A kapitány parancsa

Ahol makacsul összekapaszkodik
egyik napnyugtával a másik felszippantva minden
logikus kiszámítható horizontot
ott küszködünk araszolva – mögöttünk
elsüllyesztette a rengés a szárazföldet szökőárba fulladt a kontinens
ránk döndült a végtelenség vasajtaja
mi más választásunk lehetne ezek után
mint kémlelni a tornyozódó vizeket
hátha kifogjuk egy faág sodródó üzenetét hátha egy hajnalon
part párázza végre a szemhatárt nem alattomos
felhők varázslata
de ha százszor megcsal is a légkör vagy a láz
ha minden meginog akkor is megdönthetetlen tény marad
hogy nincs más út mint ez az egy ez az úttalan

nem én rendelem tehát én csak továbbítom a parancsot
matrózok az árbócokhoz kormányos irányt tarts
mozgás fiúk a szivárgást betapasztani
fel a kosárba legény hogy a partot el ne szalasszuk
a partot mely behúzódott a nap ideiglenes ravatala mögé
de fel fog kékleni egyszer hacsak
ez a háborodott golyó ki nem lódul alólunk

Lutra Creative Commons License 2025.01.30 0 0 98748

Michal Habaj

Tűnődés

Egyetlen visszatérés sem pótolja a megérkezést.

A saját lépteit figyeli,
melyek – akár a szárnycsapások –
előbb tűnnek a semmibe, mintsem olvasni tudna belőlük.

Egyedül marad,
az üres táj fölé hajolva.

Ki vagyok,
kérdi, de hiába,
hisz nincs már.

/Tóth László ford./

Lutra Creative Commons License 2025.01.29 0 0 98747

Simor András

A tintásüveg

Vándorszínész korában Megyeri,
van-e, ki e nevet nem ismeri,
úgy ám, Rozi,
a sírásnak most már vége legyen,
ott tartottam, hogy tintáért megyen,
mert pénzt kapott,
mikor körmölgeté a színlapot.

Folytatódik a történet. Amíg
hazafelé tart, lesz Megyeri víg,
ugrándozik,
habár inti Szentpéteri: – Vigyázz,
Kari, kedved majd követendi gyász!
Figyelj, Rozi,
szeretném mesém végigmondani.

Úgy lett, a sok ugrándozás alatt
kifolyt a tinta, foltja megmaradt,
kerek maszat,
mint mikor ellököd partedlidet,
mintha kezeddel kérdeznéd: „minek?”,
Rozi, vigyázz,
a te kedved is követendi gyász.

Mi több, kabátja éppen sárga volt,
és így annál jobban látszott a folt,
akár amott,
hová kanálról csordult ételem,
kiabáltál kezem taszajtva: „Nem!”
Kedvem szegi
ez ügy, borús levék, mint Megyeri.

Leszen holnap nagyapád újra víg,
nyakába rak, veled ugrándozik,
és ír megint,
legyen, amit könyvtársírba tegyen,
és rábeszéli Rozit, hogy egyen,
hallod, bubám,
most enni kell, alunni azután.

Lutra Creative Commons License 2025.01.29 0 0 98746

Videcz Ferenc

Hold, felhők

Kuszált rojtokban csüng alá a fény,
Tarló sörtéjén rókaárny oson,
Bagoly köröz ébrenlét peremén,
Lidércnesz zörren hámló horhoson.

Titok-erdő csöndhálót köt szorosra;
Kifogni készül hallgatás halát.
Égi oltáron tört óarany ostya,
Felette sárgult, szétfoszló palást.

Szarvas úszik fodros ködpaplanon.
Ág-bog közt készül szárnyas vigalom:
Próbálnak; rögtön megszólal a kardal.

A Hold fátyolruhába öltözött;
Zöld álmokat ringató hegy mögött
Lábujjhegyre állt pillogva a hajnal.

Lutra Creative Commons License 2025.01.29 0 1 98745

Oláh András

Penelopé panasza

vártam rá húsz éven át
anyám te jól tudod: hűségesen
meginoghattam volna
hisz testem vágyott a szerelemre
de szívem s eszem azt mondta: nem
Odüsszeuszé vagyok vagy senkié
s most hogy visszatért
csalódva kell látnom: senkié…
megtesz mindent ha kérem
kedves gyöngéd és türelmes
de bezárja magát előttem
naphosszat a tengerparti
sziklák közt ücsörög
bámulja a végtelent
és a sirályokkal osztja titkait
éjszakánként alamizsnát kapok
– hisz valami jár nekem –
de pórusaimon érzem:
ujjai mást simogatnak
ajka más nő mohó csókját kutatja
s a szenvedély ha elragadja
más nő ölében oldódik örömmé
hajnalban ha sóvár sóhajára ébredek
pilláim alól látom szemének lázas
csillogását s érzem testének remegésén
a vágyat mely messze viszi…
anyám mondd mit tegyek
hogy visszataláljon hozzám
s hogy örömöt lophassak újra
a tekintetébe

Lutra Creative Commons License 2025.01.28 0 0 98744

Lászlóffy Aladár

Unter den Linden

Még lekiáltanék a völgybe:
most boruljatok gyorsan zöldbe
a hársfaágak csendes árnyán
évszakot váltana a sátán,
ti, Madáchok ne engedjétek.
Nem ugyanolyan bűn a vétek,
nem hasonló erények jönnek
utána másik vízözönnek…
Ez nem kimos, javít, megöntöz.
Már kevés köze lesz a földhöz,
már hihető gaz tévedések
nevében lenne újabb fészek.
Az ember ebben nem poéta,
itt más a cél, a gond, a tét, a
végeredmény sem tisztult ember.
Ilyet talán a sátán sem mer,
csak szülni készül hársfaágyon
az irgalom-rejtő világon.
De mit, de mit, de mit lehet még?
magam is oda heverednék.

Lutra Creative Commons License 2025.01.28 0 0 98743

Bertolt Brecht

A hajléktalanok dala

                  1

Vártuk hogy hajlékot adnak
S így szóltak: oda fussatok!
Károgtunk mint a varjak:
Nekünk is hajlékot adnak.
De már minden kis zugban laktak ott.
Jó lesz ezen töprengnetek,
Mert így örökre mégse mehet.

                  2

Vártuk hogy munkát adnak
S így szóltak: oda menjetek!
De bezárták már a gyárat
S előtte emberek álltak
S tőlünk kérdték, hol lelnek helyet.
Jó lesz ezen töprengnetek,
Mert így örökre mégse mehet.

                  3

Így szóltunk: Úszni  megyünk hát.
Színültig telt velünk az ár.
Úszás után majd együtt
Visszamegyünk és megkérdezzük
Hogy ezután majd ránk mi vár.
Jó lesz ezen addig töprengnetek,
Mert így örökre mégse mehet.

/Eörsi István ford./

Lutra Creative Commons License 2025.01.27 0 0 98742

Erdős Olga

Lassan kifolyik

Lassan kifolyik kezeim közül,
mint a víz vagy egy marék
homok, hiába szorítom,
megfoghatatlan.

Néha alig moccan, csak halkan
koccan, akár a kanál a tányér
alján, majd szinte rohan –
utolérhetetlen.

Csupán a naptár, a „megint
este” vagy a tortán a gyertya
jelzi, hogy mégsem
mérhetetlen.

Megállnék olykor, hogy nézzem
az utcán az arcokat, a fát a ház előtt,
de menni kell, nincs idő, és ez
feloldhatatlan.

Lutra Creative Commons License 2025.01.26 0 0 98741

Rozsnyai Ervin

Estefelé

Az erdőből kilép a csend,
leül egy padra, elmereng.
Mozdul az éj bütykös keze,
fejszét vizsgál, hogy éles-e.

Hol vagytok, egykor-voltjaim?
Fel nem támaszt a szó, a rím.
Szél gubbaszt, szárnya megremeg,
bokrosodnak a fellegek.

Felfűzném, hogyha volna mit:
az idő igazgyöngyeit,
olvasnék, ha kinyílna még
csillagbetűivel az ég.

De hisz volt egyszer más idő,
rendezett sorba fűzhető,
ha szétgurult: az én hibám?
Miért mar csontig a hiány?

Emlékek, sodródó habok.
Folyó, mely néha felragyog.
Fölébe nyújtja egy faág
elnapolt álmok illatát.

Lutra Creative Commons License 2025.01.26 0 0 98740

László Noémi

Petőfi: „szere

Halad tán a szekér,
értelme jó, ha van,
leírják az időt,
és átírják sokan.
 
Befordul, ami kint,
kifordul, ami bent,
nem értik odafönt,
mi gyúlt ki idelent.
 
Reszket a kóbor eb:
rácsuktak száz kaput,
felröppen száz madár,
a százból egy kijut.
 
Zöldell imitt-amott
pár tündérvölgyvilág,
a lángsugarú nyár
ütőerébe vág!
 
Csattognak vasfogak,
dobognak szívpaták,
rongyzászlót ráz a szél:
karomköztársaság.
 
Ajánlás:

A rend falán csalóka rés,
szabadság, szere, szárnytörés,
felszínen úszó, tarka lom,
földbeharapott fájdalom.

Lutra Creative Commons License 2025.01.26 0 0 98739

Lászlóffy Aladár

A gyávák címe ismerős

Igen, ma sem voltatok itthon.
Mindenkit látogat a tél,
s magával is szólítja titkon,
kiben jövőre nem remél.

Ezért nem védtetek meg tőle
engem se, nem is búcsúzás
vezényel halkan ki belőle.
Hát készüljön helyemre más.

Az idő bedönti az ajtót
s ledönti, felfalja a jót,
a bibliát s a helyi sajtót,
nem kevés olvasnivalót,

csak átjár, mint huzat a házon,
s nincs boldog nemzet, akiből
bármilyen békét magyarázzon,
minden életet ki nem öl.

Országok, tartományok, utcák,
a címetek rég ismerős.
Hol bolondok a versenyt futják,
s gyáva nyerhet, nem a hős.

Lutra Creative Commons License 2025.01.25 0 2 98738

Botár Attila

Angyalul, ördögül

Te vagy, aki iszonyún bezártál
tűz közé, jég közé.

Arcom keserű rajzú márvány,
ördögé, angyalé.

És te vagy, aki kibontottál
jég közül, tűz közül.

Hogyan, hogy mindkét nyelven tudtál:
angyalul, ördögül.

Lutra Creative Commons License 2025.01.25 0 0 98737

Földvári József

Philemón és Baucis

Mint két komótos
nyugdíjas pedagóg,
kik elterítik hervadt
májfoltos tenyerük.
Na így ébredtünk
rá egymásra
ahogy kapkodtunk
a távkapcsoló iránt
ahogy még egészséges
szemünk rejtvényekbe meredt
és lassan öregedtünk.
Csak három percre sűrűsödtünk
vegzálva és belelihegve
hogy a gyerek, hát istenem,
majd valamikor
elrepül…

és nem vettük észre, már régen fák voltunk
(most kezeimben kopogtat egy messzi szemüveg)
ágaidról hajlanak az arcomba tincsek
mint ráncokba forradó zöld levelek.

Lutra Creative Commons License 2025.01.25 0 0 98736

Birtalan Ferenc

Titkos utcám

ha lenne titkos városom
lenne egy titkos utcám
ott rejteném mi fájdalom
és nincsen azt hazudnám

nap sütné át a bánatom
a békés titkos utcán
csönd titok a városon
titkot a szél se súg tán

padokra titkok fekszenek
a titkos utca álom
föléje titokhold remeg
mi fáj titokban fájjon

Lutra Creative Commons License 2025.01.25 0 0 98735

Czigány György

Zsoltártöredék

Mindenhol mindenben csak téged
rejt s ragyogtat volt verejtéked:
a csillogásban üres jászol,
ha mindenekben te hiányzol.
Egy széthullt oltár
lesz vigasz most már:
„meddig feledkezel meg, még Uram,
rólunk és hagysz minket választalan?!”
A veszteség lett édes gyermekünk.
Egyre inkább örvendezünk
a folyton kevesebbnek.
Csak szívhangjaink hevesebbek.

Lutra Creative Commons License 2025.01.25 0 0 98734

Lackfi János

Az illő szigorúság zsoltára

Itt kérem, ne tessék hangoskodni,
itt tessék sutyorogni,
itt tessék néma csöndben szemlélődni,
itt kérem, a gyerek legyen jól nevelt,
odaengedjük, Uram, hozzád,
a kisdedeket, de csak a jólfésülteket,
a kitűnő tanulókat,
a mise után cukrászdázókat,
akik nincsenek pótvizsgára utasítva,
akik nem húzgálják a mások haját,
akik nem ragasztanak rágót a padra,
sem a suliban, sem a templomban,
akik illedelmesen unatkoznak,
akik csak fejben adnak csúfnevet
a misén üldögélőknek.
Ez kérem, egy komoly hely,
tessék nem összeprüszkölni
a Jordán vizével, mikor alámerítkezés
után fel tetszik bukni belőle,
tessék halkan szidni a farizeusokat,
mert még meghallják, s jaj nekünk,
ne tessék vizet borrá változtatni,
így is eleget iszik már ez a potyázó népség,
ne tessék rossz életű nőknek
folyton megbocsátani,
mert ideszoknak az úriemberek közé,
és az elegyedés nem szül jó vért,
nem véletlenül vannak kerülethatárral
elválasztva egymástól a társadalmi rétegek.
Olyan ez, mint a zserbó,
a lekvár benne nem tészta,
a tészta nem lekvár, se nem dió.
Mindenki különüljön el, fő a rendezettség,
a komolyság, az ünneplőbe öltözés,
beöltöztetjük a lelkünket
és főleg az arcizmainkat,
mintha mindenki fogásztól jönne,
és kapott volna zsibbasztó injekciót.
Bezsibbasztott minket az élet,
tudnék mesélni, Uram,
az biza nem fáklyásmenet,
a kereszten is tessék diszkréten vérezni,
nem összecsöpögtetni mindent,
mert most súroltunk fel,
most vakartuk ki a gyertyafoltokat,
most mostuk ki a textíliákat,
mi munka van ebben, Uram,
ha tudnád, mi fáradság!
Ezért nem vigyorgunk mi,
nem örömködünk össze meg vissza,
remélem, a mennyben is rend lesz,
nem táncikálás meg duhaj zenebona,
remélem, lesz kötelező énekrend,
én nem tudom, a falak is úgy
tele vannak itten tetoválva,
piros, kék, sárga, zöld, arany,
csiricsáré színekkel,
lehetne diszkrétebb, méltóságosabb.
Ugye, Uram, nem te csiklandozod
az orrcimpámat pitypangpihékkel?
Ugye rávillantod tekinteted
rosszallóan a ministránsokra,
ha vihogva oldalba
könyöklik egymást?
Ugye, nem hagyod,
hogy a tavaszi bolondság
elszedje a kevés megmaradt eszemet?
Uram, ne kezdd már megint, ne akard,
hogy kacagva pörögni kezdjek
itt a te szent templomod
kellős közepén, akár a búgócsiga,
ne akard, hogy hanyatt essek a padlón,
és bámuljam, miként kavarog felettem
a boltozat aranyozása meg a fény…
Uram, ne rúgass be kegyelmeddel engem,
ne kelljen szégyenkeznem utólag.
Uram, még szerencse, hogy egyedül
vagyok az egész épületben,
pontosabban kettesben veled,
maradjon ez a mi kis titkunk.

Lutra Creative Commons License 2025.01.25 0 0 98733

Fekete István*

Zsellérek

/részlet/

 

........................

Itt ült össze a vésztörvényszék.
– Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák…
– Csend! Mit mondott maga a kormányról?
– Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy…
– Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ, és fejbe vágott. Itt van! – és a katona levette fejéről a sapkáját.
– Majd én elmondom a törvényben, hogy volt…
– A törvényszék itt van.
– Itt?…
– Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?
– Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki…
Felállt egy ember a tábori székről.
– Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?
– Kötelet!
– Még egyszer kérdem: Mit érdemel?
– Kötelet!
Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az
ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot… Könyörgőre fogta a dolgot: –
Tiszt uram – csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját –, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!
– A kezét hátra kell kötni! Engedelmesen előre tartotta a kezét.
– Így is lehet, ha ez még hozzátartozik… Hátracsavarták kezét, és megkötötték.
A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében.
Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit, és a földet nézte.
– Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!
– Uram!
A patakparton már sűrűn álltak az emberek. – Csak nem akasztják fel?
– Fenét! – mondta valaki. – Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.
De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát tettek alá.
Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.
Az öreget bevezették a körbe.
– Álljon fel erre a ládára!
Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen varázsa. Nem igaz… hát, hogy lehetne igaz?…
Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor csillant meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. – Mindjárt kapálódzhatsz! – és fogainak fehér ínye látszott.
Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: – Emberek, emberek! Ne hagyjatok!…
A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett, és elenyészett.
– Isten!
A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak.
Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.
A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.
– Rendben van! Az fel se nézett.
– Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.
Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját, és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost Antalosról.
Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt, és orosz tányérsapkát viselt.

 

..........................................

 

* Fekete István
1900.jan.25.-1970.jún.23.

Lutra Creative Commons License 2025.01.24 0 0 98732

Trencsényi-Waldapfel Imre

Kilencedik ecloga

(Radnóti Miklós emlékének)

Tudtam, hónapok óta, talán esztendeje is már,
és mégis bújtam a gyásztól, gyáván kérve halasztást,
gyáván bújtam, ahol lombot bont még a reménység.
Hátha? Hiszen Jákob maga fogta kezében a köntöst,
vértől ázottan, dúvadtól összeszakítva,
és mégis diadallal jött fel József a sírból.
Vége van ennek is immár, nézz a szemébe a gyásznak,
birkózz meg vele úgy, ahogyan tudsz, nem menekülhetsz,
rád feni most a fogát. Törd össze, ha kell, fuvoládat,
most a valóság arcát hangok fátyla se rejtse,
nem sirató lányok lágy éneke, ordas üvöltés
kell, feneketlen mélységből törjön fel a jajszó.
Ó én bűnöm, nagy bűnöm, mért is vonakodtam
én, aki élek, idézni szavaimmal a holtat,
és megvallani, mellem verve: hiába szerettem,
csapzott szőke haját sem tudnám már a szeméből
félresimítni baráti kezemmel. Messze került már,
mély kút lett a barátság, irtózat belenézni,
csobban a kútban a kő, de hiába, ha nincs felelet rá.
Hogy szóljak hozzád? Emlékszem régi szavakra,
távolból jönnek már, jaj haloványul az emlék.
„Béke” – daloltad s ez röppent ajkadra: „szabadság”,
mert ajkadra a Múzsák szárnyas szókat igéztek,
s béke van és szét vannak tépve a drótakadályok
és nem vagy többé. Pedig érted volna az ünnep,
hogyha a serlegből frissen csordul ma tej és méz,
harcok után, mikor népét szólítja a Múzsa,
pásztor-népét, mely hozzá hű volt a halálig,
és nem nézte hogyan leskelnek rá a kalózok.
Oly sok gyászt fog dús kévébe a gyász, amit érted
kell hordoznunk, meg-megcsuklik alatta a vállunk,
s elfojtott sírások magva peregve piroslik.
Annyinkért el nem sírt könnyünk gyűlt a kehelybe,
mit keserű italáldozatul tartunk ma fölötted,
elsőnek te fogadd, siratottak közt te az első
vagy, te a legszebb éneket éneklő varázsló.
Ködből font aranyos pálcád illette a néma
márvánnyal, jéggel falazott forrást a szívünkben,
hogy felszökjön a sírás, felfakadozzon az ének.
Mert te vagy az, ki az énekszó hitelét igazoltad,
és te mutattad meg, hogy a hősök hőse a pásztor,
hogyha nem engedi ajkától elválni a sípot,
akkor sem, ha a Hádész torka kitárul előtte.
S nem szégyen már görcsös kézben fogni a vésőt,
mint mikor áldozatot hoz az első pásztor, az első,
kit fene testvérkéz gyilkol, hanem áldozatából
kígyózó füst sem kushad gomolyogva a földön,
illata égnek száll, karcsú, nemes oszlop a lángja:
győz a halálon, mint hattyúdalaidban a forma.

Lutra Creative Commons License 2025.01.24 0 0 98731

Radnóti Miklós

Szerelmi ciklus 1927-28-ból

/részlet/

.........................

14

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itt hagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

........................

Lutra Creative Commons License 2025.01.24 0 0 98730

Radnóti Miklós

Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
..............................
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Lutra Creative Commons License 2025.01.24 0 0 98729

Lackfi János

János imája

Hozzám már hűtlen lettek a csöndek,
vagy én beszélek a kelleténél többet,
mint csőtöréskor a felbuzgó vizek
kristálynyalábja, szájamból zizeg
folyton örvénylő és hiú beszéd,
amely lassan az agyamat szedi szét.
Ó, bár mértéket adna Főnököm,
csöndből szabná ki azbeszt-ködmönöm,
mutatóujja csendre intene,
mely körbeszőne, teste-nincs zene,
s a be nem firkált lapon hallgatás
szöszmötölne, zsibbasztó hanghatás,
hogy mint a konzervsprotni a dobozban,
hová Jónás se fér, egy cseppet elnyújtózzam,
lelkem meg kopoltyúként teljen el,
benn némaság szúnyogja énekel,
s mint karthauziak, fejem az égig ássam
a gyémántbányászó nagy hallgatásban,
szétáztassam papírmasé-magam,
szösz-áramlás legyek csak, parttalan,
s e kocsonyás rezgésből megszülessen
új beszédem, s egyetlen lendületben
benne legyen a málna és a kés,
a kén s a kő, a gömbvillám s a rés,
ne legyek kegyes, se pedig kegyetlen,
szegetlen szó, bújjak meg egy szegletben.

Lutra Creative Commons License 2025.01.23 0 0 98728

Bozók Ferenc

Kései olvasómhoz (ha lesz)

Reám figyelj, te nyájas olvasó.
Ha még leszek, s miként a konyhasó
eláll, s elér ma itt e vers tehozzád,
ma hadd kopogjon itt e rím be hozzád.
Hisz itt neked ma engem felmutat
e furcsa vers, e tompa hangulat.
Mutatja azt, hogy én is éltem, és
nekem se volt lazább a szenvedés,
s miként reád ma, nyájas olvasó,
reám talált a gúny, a könnyű szó.
Papíron élek itt, ha még vagyok,
folyóiratba rejtezett halott.
De mégis: élni úgy szerettem én,
miként te, kedves olvasóm, szegény.

Lutra Creative Commons License 2025.01.23 0 0 98727

Apats Gábor

remete

itt nálunk a városban
harmincötezer remete lakik
mindegyik külön szobában
éli külön életét
az aszkézis már nem divat
a hedonizmus meg túl fárasztó
úgyhogy mindenben a középutat keresik
mértékkel esznek mértékkel álmodnak
mértékkel járnak ki vécére
és mértékkel gyilkolják szomszédaikat
akik remetebőrükből nem bújva ki
csak mértékkel halnak meg

én nem vagyok remete
én Veled élek
de Te is remete vagy

Lutra Creative Commons License 2025.01.23 0 0 98726

Finta Éva

Remete lét
                                          Sylvia Plathnak

Világok álldogálnak egymagukban
próféták, szónokok és remeték
csupa megváltás eltitkolt alakban
csupa szándék és csupa eltökélt
kényszer, amelynek rangja ismeretlen
gazdája titkos, célja elfedett
és mind a többi örök ellenében
magának akar múltat és jelent.

Megsebzett tükrök: arcuk és szemük
kapálóznak egy békés mindörökben
s kiáll bordájuk élein a szög.
Érinthetetlen mind, érinthetetlen.
Kivárnám, hiszen nincs bennem harag.
Megszólíthatna, lehetne velem.
Övé lehetnék, hogyha élni hagy.
Osztozhatnánk olykor: tiéd, enyém.

De fenn a Göncöl vagy a Jupiter
a Plútó, Szaturnusz, Merkúr vagy a Mars
nem engedi, hogy elüljön a csel.
A Holdra bízza a megbékülést
amelyre Júlia szívét se bízta.
És szétpereg az írásban a jel
a szóban elsiklik az üzenet
s csak áruházak nyílnak, nem szívek.

Lutra Creative Commons License 2025.01.23 0 0 98725

Szarka István

Fránya fogóval

                           Nagy Lajosnak

Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok,
húzzunk innen messze-jövendő életeinkbe,
ott légyen ki-ki zseniálbróker, esetleg
álombéli menedzsment
élén mániamunkás, netalán
pókerképű elnökök elnöke legfőbb
banki tanácsban,
egeret görget, kattint, szálljon az ezred-
másodpercben hányszor ezer milliárd
dollár a hazák sorsa fölé, de lehetnél
valamely Komplex húsos aranyfazekánál
belső körbeli szörny is,
megmondója, melyik nap hány kicsi népet
bombáz vissza a kőkorszakba az erforsz,
kondor-módon, az álcás muzeológus
különítménnyel egy-bevetésben s hány száz
konténer, meg a hírzár –
ó nem, mi beszéd! még egy esélyt adj!
hiszen ez nem más: maga a – Lovagrend!
Fönnebb már csak az Isten! alant a
csatlós kaszt – mi csak aztán…

Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok,
aprónép fogy, szaporul a veterán, és mind
minket néz, hova dugtuk az Osztályt,
azt, ki magáért ébredt öntudatára, ki mára
magába ölelte a földek, a szolgálat meg a
szellem hadait – bíz’ ez az osztály,
mint olyan – ejnye, nahát –
az ipari parkok titkai közt atomokra lezúzva
alvállal! betanított,
joganincs ad hoc tímjei önzisgerelnek,
ölögetik egymást satupofa normák
közt odabenn – idekinn
ácsorog, önpusztít a fölösleg,
gaz nyakig ér, hol volt, hol a gyár,
a mezők rendje, az iskola kedve, ki tudja,
szürkén-feketén, a deres hajnali
tereken várod a gazdát, kellesz-e aznap,
betörést, rablást fontolsz:
vebmester, sőt rendszergazda se fér több,
nem hí téged az álfőrendőr, nem üzen a
szende megélhehetési miniszter,
bulvártollnok-seregek cinikus dirije se hí,
hagyományőrző lovasíjászok
hitlerbajszú, szálasi-mosolyú
feltüzelője esetleg,
döf zsigeren, latin ábécédet
tenni rovásba,
meg hogy az Osztag, verni cigányt, hitemást,
fejjel lefelé fölhurkolni a komcsit,
marhavagon, Duna fogytán
másegyebet kitalálni…
Csipszes zsacskód reccsen, lanyhul
sétapalackod a metrón,
zajszenny dugja füled szét,
szemhéjad leragasztva – mi lesz még?

Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok!
Ezerév legleg
elhazaárult állapotában
kiveti magából népét ez a szelíd-szép
kis gida-ország,
húzzunk el hát messze-jövendő életeinkbe.
Itt most gyöngül az elméd, látszat a dolgod,
sorvad a nyelved, a szíved a Szándék
hernyótalpa alatt – nem,
nem jól van ez így, műkörömépítész hug,
masszázsszalonok kiürült altündére! Te,
nem jól van ez így,
szőrtelenítőművész öcskös,
az, ki az anorex tini lány pörsent ajakán
múlt heti kaktuszt
kényszerpedofil módján kukkolsz!
Fránya fogóval
drótkarikát nyomj árva, lobos csikijébe –
mert ez a vég, idióta világod
eluralta a sátán.
Uraim, a balhét
persze, hogy elviszitek majd.

Lutra Creative Commons License 2025.01.23 0 0 98724

Csala Károly

Kültelki töprengés

A szocializmus, szegény,
államosulásra volt hajlamos,
és jelentkezett, persze csürhéstül,
aki maga volt szívesen az állam.
Pártoljuk tán ezeket,
visszamenőleg?
Ők talán minket pártoltak?
És nem mi, balgán, őket?
De legalább enni hagytak!
És morzsoltak kultúrát elénk.
Most viszont
éljünk éhségben
és szent tulajdonáhítatban,
mert keresztényileg kedveznünk kell
a gazdagoknak?
Ez következik most?
Ugyan miből következik ez?

 

 

                      *


Egy munkás morfondírozása

Hol a hazám?

Lehet, hogy nem építettem,
csak hittem?
Lehet, hogy nem építettük,
csak mondták?
Lehet, hogy rég eltűnt,
csak most vesszük észre?
Lehet, hogy nem tűnt el,
csak kivetett magából?

Túl hirtelen
lettem hontalan.
Eddig állítólag
enyém volt az ország,
mondták és mondtam,
hogy magamnak építem.
Most szertenézek,
s nem lelem.

Pedig én ugyanott vagyok.
Ahol a part szakad.

Lutra Creative Commons License 2025.01.23 0 0 98723

Juhász Gyula

Testamentum

Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendő emberek!

Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.

Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.

Én botorkáltam, s botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni dalomat.

Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor félúton.

Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem

Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!

Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,

Kívánom, és ez testamentumom,
Akarom én, ez így is lesz, tudom:

Hogy meg ne értse többé senki sem,
Miért vérzett el lassan a szívem,

Miért volt nékem fájó, ami szép,
S a fiatalság tavaszi izét

Miért érezte fanyarnak a szám,
S az asztal végén, vidám lakomán

Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!

Lutra Creative Commons License 2025.01.22 0 0 98722

Gothár Tamás

Holnappara

nem tudom mi kellene
egy esetleges találkozás hátulütője
az esetlegesség
ha biztos volna sem lenne jobb
vele állni a véget nem érő sorban
vagy melletted a folyamatos megérkezésben
mindkettő félelmetes de itt lenni sem kevésbé

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!