Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ez egy páternoszter kiszállnék tériszonyom van klausztrofóbiám emelet emelet után kiutat keres bennem egy jaj rám szólnak csöndesítsem magamban a félelem adrenalinját Táskám tele pirulákkal mind antidepresszáns azt mondják ez hozzátartozik már az emberhez akár élethez a halál Keresem a vészgombot hátha legalább a jaj kiutat talál
Ahol makacsul összekapaszkodik egyik napnyugtával a másik felszippantva minden logikus kiszámítható horizontot ott küszködünk araszolva – mögöttünk elsüllyesztette a rengés a szárazföldet szökőárba fulladt a kontinens ránk döndült a végtelenség vasajtaja mi más választásunk lehetne ezek után mint kémlelni a tornyozódó vizeket hátha kifogjuk egy faág sodródó üzenetét hátha egy hajnalon part párázza végre a szemhatárt nem alattomos felhők varázslata de ha százszor megcsal is a légkör vagy a láz ha minden meginog akkor is megdönthetetlen tény marad hogy nincs más út mint ez az egy ez az úttalan
nem én rendelem tehát én csak továbbítom a parancsot matrózok az árbócokhoz kormányos irányt tarts mozgás fiúk a szivárgást betapasztani fel a kosárba legény hogy a partot el ne szalasszuk a partot mely behúzódott a nap ideiglenes ravatala mögé de fel fog kékleni egyszer hacsak ez a háborodott golyó ki nem lódul alólunk
Vándorszínész korában Megyeri, van-e, ki e nevet nem ismeri, úgy ám, Rozi, a sírásnak most már vége legyen, ott tartottam, hogy tintáért megyen, mert pénzt kapott, mikor körmölgeté a színlapot.
Folytatódik a történet. Amíg hazafelé tart, lesz Megyeri víg, ugrándozik, habár inti Szentpéteri: – Vigyázz, Kari, kedved majd követendi gyász! Figyelj, Rozi, szeretném mesém végigmondani.
Úgy lett, a sok ugrándozás alatt kifolyt a tinta, foltja megmaradt, kerek maszat, mint mikor ellököd partedlidet, mintha kezeddel kérdeznéd: „minek?”, Rozi, vigyázz, a te kedved is követendi gyász.
Mi több, kabátja éppen sárga volt, és így annál jobban látszott a folt, akár amott, hová kanálról csordult ételem, kiabáltál kezem taszajtva: „Nem!” Kedvem szegi ez ügy, borús levék, mint Megyeri.
Leszen holnap nagyapád újra víg, nyakába rak, veled ugrándozik, és ír megint, legyen, amit könyvtársírba tegyen, és rábeszéli Rozit, hogy egyen, hallod, bubám, most enni kell, alunni azután.
vártam rá húsz éven át anyám te jól tudod: hűségesen meginoghattam volna hisz testem vágyott a szerelemre de szívem s eszem azt mondta: nem Odüsszeuszé vagyok vagy senkié s most hogy visszatért csalódva kell látnom: senkié… megtesz mindent ha kérem kedves gyöngéd és türelmes de bezárja magát előttem naphosszat a tengerparti sziklák közt ücsörög bámulja a végtelent és a sirályokkal osztja titkait éjszakánként alamizsnát kapok – hisz valami jár nekem – de pórusaimon érzem: ujjai mást simogatnak ajka más nő mohó csókját kutatja s a szenvedély ha elragadja más nő ölében oldódik örömmé hajnalban ha sóvár sóhajára ébredek pilláim alól látom szemének lázas csillogását s érzem testének remegésén a vágyat mely messze viszi… anyám mondd mit tegyek hogy visszataláljon hozzám s hogy örömöt lophassak újra a tekintetébe
Még lekiáltanék a völgybe: most boruljatok gyorsan zöldbe a hársfaágak csendes árnyán évszakot váltana a sátán, ti, Madáchok ne engedjétek. Nem ugyanolyan bűn a vétek, nem hasonló erények jönnek utána másik vízözönnek… Ez nem kimos, javít, megöntöz. Már kevés köze lesz a földhöz, már hihető gaz tévedések nevében lenne újabb fészek. Az ember ebben nem poéta, itt más a cél, a gond, a tét, a végeredmény sem tisztult ember. Ilyet talán a sátán sem mer, csak szülni készül hársfaágyon az irgalom-rejtő világon. De mit, de mit, de mit lehet még? magam is oda heverednék.
Vártuk hogy hajlékot adnak S így szóltak: oda fussatok! Károgtunk mint a varjak: Nekünk is hajlékot adnak. De már minden kis zugban laktak ott. Jó lesz ezen töprengnetek, Mert így örökre mégse mehet.
2
Vártuk hogy munkát adnak S így szóltak: oda menjetek! De bezárták már a gyárat S előtte emberek álltak S tőlünk kérdték, hol lelnek helyet. Jó lesz ezen töprengnetek, Mert így örökre mégse mehet.
3
Így szóltunk: Úszni megyünk hát. Színültig telt velünk az ár. Úszás után majd együtt Visszamegyünk és megkérdezzük Hogy ezután majd ránk mi vár. Jó lesz ezen addig töprengnetek, Mert így örökre mégse mehet.
Mint két komótos nyugdíjas pedagóg, kik elterítik hervadt májfoltos tenyerük. Na így ébredtünk rá egymásra ahogy kapkodtunk a távkapcsoló iránt ahogy még egészséges szemünk rejtvényekbe meredt és lassan öregedtünk. Csak három percre sűrűsödtünk vegzálva és belelihegve hogy a gyerek, hát istenem, majd valamikor elrepül…
és nem vettük észre, már régen fák voltunk (most kezeimben kopogtat egy messzi szemüveg) ágaidról hajlanak az arcomba tincsek mint ráncokba forradó zöld levelek.
Mindenhol mindenben csak téged rejt s ragyogtat volt verejtéked: a csillogásban üres jászol, ha mindenekben te hiányzol. Egy széthullt oltár lesz vigasz most már: „meddig feledkezel meg, még Uram, rólunk és hagysz minket választalan?!” A veszteség lett édes gyermekünk. Egyre inkább örvendezünk a folyton kevesebbnek. Csak szívhangjaink hevesebbek.
Itt kérem, ne tessék hangoskodni, itt tessék sutyorogni, itt tessék néma csöndben szemlélődni, itt kérem, a gyerek legyen jól nevelt, odaengedjük, Uram, hozzád, a kisdedeket, de csak a jólfésülteket, a kitűnő tanulókat, a mise után cukrászdázókat, akik nincsenek pótvizsgára utasítva, akik nem húzgálják a mások haját, akik nem ragasztanak rágót a padra, sem a suliban, sem a templomban, akik illedelmesen unatkoznak, akik csak fejben adnak csúfnevet a misén üldögélőknek. Ez kérem, egy komoly hely, tessék nem összeprüszkölni a Jordán vizével, mikor alámerítkezés után fel tetszik bukni belőle, tessék halkan szidni a farizeusokat, mert még meghallják, s jaj nekünk, ne tessék vizet borrá változtatni, így is eleget iszik már ez a potyázó népség, ne tessék rossz életű nőknek folyton megbocsátani, mert ideszoknak az úriemberek közé, és az elegyedés nem szül jó vért, nem véletlenül vannak kerülethatárral elválasztva egymástól a társadalmi rétegek. Olyan ez, mint a zserbó, a lekvár benne nem tészta, a tészta nem lekvár, se nem dió. Mindenki különüljön el, fő a rendezettség, a komolyság, az ünneplőbe öltözés, beöltöztetjük a lelkünket és főleg az arcizmainkat, mintha mindenki fogásztól jönne, és kapott volna zsibbasztó injekciót. Bezsibbasztott minket az élet, tudnék mesélni, Uram, az biza nem fáklyásmenet, a kereszten is tessék diszkréten vérezni, nem összecsöpögtetni mindent, mert most súroltunk fel, most vakartuk ki a gyertyafoltokat, most mostuk ki a textíliákat, mi munka van ebben, Uram, ha tudnád, mi fáradság! Ezért nem vigyorgunk mi, nem örömködünk össze meg vissza, remélem, a mennyben is rend lesz, nem táncikálás meg duhaj zenebona, remélem, lesz kötelező énekrend, én nem tudom, a falak is úgy tele vannak itten tetoválva, piros, kék, sárga, zöld, arany, csiricsáré színekkel, lehetne diszkrétebb, méltóságosabb. Ugye, Uram, nem te csiklandozod az orrcimpámat pitypangpihékkel? Ugye rávillantod tekinteted rosszallóan a ministránsokra, ha vihogva oldalba könyöklik egymást? Ugye, nem hagyod, hogy a tavaszi bolondság elszedje a kevés megmaradt eszemet? Uram, ne kezdd már megint, ne akard, hogy kacagva pörögni kezdjek itt a te szent templomod kellős közepén, akár a búgócsiga, ne akard, hogy hanyatt essek a padlón, és bámuljam, miként kavarog felettem a boltozat aranyozása meg a fény… Uram, ne rúgass be kegyelmeddel engem, ne kelljen szégyenkeznem utólag. Uram, még szerencse, hogy egyedül vagyok az egész épületben, pontosabban kettesben veled, maradjon ez a mi kis titkunk.
Itt ült össze a vésztörvényszék. – Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák… – Csend! Mit mondott maga a kormányról? – Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy… – Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ, és fejbe vágott. Itt van! – és a katona levette fejéről a sapkáját. – Majd én elmondom a törvényben, hogy volt… – A törvényszék itt van. – Itt?… – Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat? – Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki… Felállt egy ember a tábori székről. – Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel? – Kötelet! – Még egyszer kérdem: Mit érdemel? – Kötelet! Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot… Könyörgőre fogta a dolgot: – Tiszt uram – csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját –, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek! – A kezét hátra kell kötni! Engedelmesen előre tartotta a kezét. – Így is lehet, ha ez még hozzátartozik… Hátracsavarták kezét, és megkötötték. A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit, és a földet nézte. – Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg! – Uram! A patakparton már sűrűn álltak az emberek. – Csak nem akasztják fel? – Fenét! – mondta valaki. – Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját. De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal. Az öreget bevezették a körbe. – Álljon fel erre a ládára! Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen varázsa. Nem igaz… hát, hogy lehetne igaz?… Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor csillant meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. – Mindjárt kapálódzhatsz! – és fogainak fehér ínye látszott. Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: – Emberek, emberek! Ne hagyjatok!… A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett, és elenyészett. – Isten! A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel. A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott. – Rendben van! Az fel se nézett. – Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami. Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját, és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost Antalosról. Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt, és orosz tányérsapkát viselt.
Tudtam, hónapok óta, talán esztendeje is már, és mégis bújtam a gyásztól, gyáván kérve halasztást, gyáván bújtam, ahol lombot bont még a reménység. Hátha? Hiszen Jákob maga fogta kezében a köntöst, vértől ázottan, dúvadtól összeszakítva, és mégis diadallal jött fel József a sírból. Vége van ennek is immár, nézz a szemébe a gyásznak, birkózz meg vele úgy, ahogyan tudsz, nem menekülhetsz, rád feni most a fogát. Törd össze, ha kell, fuvoládat, most a valóság arcát hangok fátyla se rejtse, nem sirató lányok lágy éneke, ordas üvöltés kell, feneketlen mélységből törjön fel a jajszó. Ó én bűnöm, nagy bűnöm, mért is vonakodtam én, aki élek, idézni szavaimmal a holtat, és megvallani, mellem verve: hiába szerettem, csapzott szőke haját sem tudnám már a szeméből félresimítni baráti kezemmel. Messze került már, mély kút lett a barátság, irtózat belenézni, csobban a kútban a kő, de hiába, ha nincs felelet rá. Hogy szóljak hozzád? Emlékszem régi szavakra, távolból jönnek már, jaj haloványul az emlék. „Béke” – daloltad s ez röppent ajkadra: „szabadság”, mert ajkadra a Múzsák szárnyas szókat igéztek, s béke van és szét vannak tépve a drótakadályok és nem vagy többé. Pedig érted volna az ünnep, hogyha a serlegből frissen csordul ma tej és méz, harcok után, mikor népét szólítja a Múzsa, pásztor-népét, mely hozzá hű volt a halálig, és nem nézte hogyan leskelnek rá a kalózok. Oly sok gyászt fog dús kévébe a gyász, amit érted kell hordoznunk, meg-megcsuklik alatta a vállunk, s elfojtott sírások magva peregve piroslik. Annyinkért el nem sírt könnyünk gyűlt a kehelybe, mit keserű italáldozatul tartunk ma fölötted, elsőnek te fogadd, siratottak közt te az első vagy, te a legszebb éneket éneklő varázsló. Ködből font aranyos pálcád illette a néma márvánnyal, jéggel falazott forrást a szívünkben, hogy felszökjön a sírás, felfakadozzon az ének. Mert te vagy az, ki az énekszó hitelét igazoltad, és te mutattad meg, hogy a hősök hőse a pásztor, hogyha nem engedi ajkától elválni a sípot, akkor sem, ha a Hádész torka kitárul előtte. S nem szégyen már görcsös kézben fogni a vésőt, mint mikor áldozatot hoz az első pásztor, az első, kit fene testvérkéz gyilkol, hanem áldozatából kígyózó füst sem kushad gomolyogva a földön, illata égnek száll, karcsú, nemes oszlop a lángja: győz a halálon, mint hattyúdalaidban a forma.
Szakítottunk. Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak. Nem maradok. Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldkövek között a sárban. Mit nézel? A hófehér éjek után ugye könnyező, foltos olvadás szakadt. Hallod? A vézna fákban a nyarat siratják most korhadt, téli szentek. Ne sírj. A könnytől csúnya lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel. Hallod-e? Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt te előtted fodros a sár. Megértettél? Sár. Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek. Most menj. Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek és ezért most itt hagylak az úton. Kedvesem. Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha találkozunk, talán újra kezdem. Menj már.
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, – s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, – az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. .............................. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra – mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
Hozzám már hűtlen lettek a csöndek, vagy én beszélek a kelleténél többet, mint csőtöréskor a felbuzgó vizek kristálynyalábja, szájamból zizeg folyton örvénylő és hiú beszéd, amely lassan az agyamat szedi szét. Ó, bár mértéket adna Főnököm, csöndből szabná ki azbeszt-ködmönöm, mutatóujja csendre intene, mely körbeszőne, teste-nincs zene, s a be nem firkált lapon hallgatás szöszmötölne, zsibbasztó hanghatás, hogy mint a konzervsprotni a dobozban, hová Jónás se fér, egy cseppet elnyújtózzam, lelkem meg kopoltyúként teljen el, benn némaság szúnyogja énekel, s mint karthauziak, fejem az égig ássam a gyémántbányászó nagy hallgatásban, szétáztassam papírmasé-magam, szösz-áramlás legyek csak, parttalan, s e kocsonyás rezgésből megszülessen új beszédem, s egyetlen lendületben benne legyen a málna és a kés, a kén s a kő, a gömbvillám s a rés, ne legyek kegyes, se pedig kegyetlen, szegetlen szó, bújjak meg egy szegletben.
Reám figyelj, te nyájas olvasó. Ha még leszek, s miként a konyhasó eláll, s elér ma itt e vers tehozzád, ma hadd kopogjon itt e rím be hozzád. Hisz itt neked ma engem felmutat e furcsa vers, e tompa hangulat. Mutatja azt, hogy én is éltem, és nekem se volt lazább a szenvedés, s miként reád ma, nyájas olvasó, reám talált a gúny, a könnyű szó. Papíron élek itt, ha még vagyok, folyóiratba rejtezett halott. De mégis: élni úgy szerettem én, miként te, kedves olvasóm, szegény.
itt nálunk a városban harmincötezer remete lakik mindegyik külön szobában éli külön életét az aszkézis már nem divat a hedonizmus meg túl fárasztó úgyhogy mindenben a középutat keresik mértékkel esznek mértékkel álmodnak mértékkel járnak ki vécére és mértékkel gyilkolják szomszédaikat akik remetebőrükből nem bújva ki csak mértékkel halnak meg
én nem vagyok remete én Veled élek de Te is remete vagy
Világok álldogálnak egymagukban próféták, szónokok és remeték csupa megváltás eltitkolt alakban csupa szándék és csupa eltökélt kényszer, amelynek rangja ismeretlen gazdája titkos, célja elfedett és mind a többi örök ellenében magának akar múltat és jelent.
Megsebzett tükrök: arcuk és szemük kapálóznak egy békés mindörökben s kiáll bordájuk élein a szög. Érinthetetlen mind, érinthetetlen. Kivárnám, hiszen nincs bennem harag. Megszólíthatna, lehetne velem. Övé lehetnék, hogyha élni hagy. Osztozhatnánk olykor: tiéd, enyém.
De fenn a Göncöl vagy a Jupiter a Plútó, Szaturnusz, Merkúr vagy a Mars nem engedi, hogy elüljön a csel. A Holdra bízza a megbékülést amelyre Júlia szívét se bízta. És szétpereg az írásban a jel a szóban elsiklik az üzenet s csak áruházak nyílnak, nem szívek.
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok, húzzunk innen messze-jövendő életeinkbe, ott légyen ki-ki zseniálbróker, esetleg álombéli menedzsment élén mániamunkás, netalán pókerképű elnökök elnöke legfőbb banki tanácsban, egeret görget, kattint, szálljon az ezred- másodpercben hányszor ezer milliárd dollár a hazák sorsa fölé, de lehetnél valamely Komplex húsos aranyfazekánál belső körbeli szörny is, megmondója, melyik nap hány kicsi népet bombáz vissza a kőkorszakba az erforsz, kondor-módon, az álcás muzeológus különítménnyel egy-bevetésben s hány száz konténer, meg a hírzár – ó nem, mi beszéd! még egy esélyt adj! hiszen ez nem más: maga a – Lovagrend! Fönnebb már csak az Isten! alant a csatlós kaszt – mi csak aztán…
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok, aprónép fogy, szaporul a veterán, és mind minket néz, hova dugtuk az Osztályt, azt, ki magáért ébredt öntudatára, ki mára magába ölelte a földek, a szolgálat meg a szellem hadait – bíz’ ez az osztály, mint olyan – ejnye, nahát – az ipari parkok titkai közt atomokra lezúzva alvállal! betanított, joganincs ad hoc tímjei önzisgerelnek, ölögetik egymást satupofa normák közt odabenn – idekinn ácsorog, önpusztít a fölösleg, gaz nyakig ér, hol volt, hol a gyár, a mezők rendje, az iskola kedve, ki tudja, szürkén-feketén, a deres hajnali tereken várod a gazdát, kellesz-e aznap, betörést, rablást fontolsz: vebmester, sőt rendszergazda se fér több, nem hí téged az álfőrendőr, nem üzen a szende megélhehetési miniszter, bulvártollnok-seregek cinikus dirije se hí, hagyományőrző lovasíjászok hitlerbajszú, szálasi-mosolyú feltüzelője esetleg, döf zsigeren, latin ábécédet tenni rovásba, meg hogy az Osztag, verni cigányt, hitemást, fejjel lefelé fölhurkolni a komcsit, marhavagon, Duna fogytán másegyebet kitalálni… Csipszes zsacskód reccsen, lanyhul sétapalackod a metrón, zajszenny dugja füled szét, szemhéjad leragasztva – mi lesz még?
Háj, jó hapsik, pláne dögös csajadékok! Ezerév legleg elhazaárult állapotában kiveti magából népét ez a szelíd-szép kis gida-ország, húzzunk el hát messze-jövendő életeinkbe. Itt most gyöngül az elméd, látszat a dolgod, sorvad a nyelved, a szíved a Szándék hernyótalpa alatt – nem, nem jól van ez így, műkörömépítész hug, masszázsszalonok kiürült altündére! Te, nem jól van ez így, szőrtelenítőművész öcskös, az, ki az anorex tini lány pörsent ajakán múlt heti kaktuszt kényszerpedofil módján kukkolsz! Fránya fogóval drótkarikát nyomj árva, lobos csikijébe – mert ez a vég, idióta világod eluralta a sátán. Uraim, a balhét persze, hogy elviszitek majd.
A szocializmus, szegény, államosulásra volt hajlamos, és jelentkezett, persze csürhéstül, aki maga volt szívesen az állam. Pártoljuk tán ezeket, visszamenőleg? Ők talán minket pártoltak? És nem mi, balgán, őket? De legalább enni hagytak! És morzsoltak kultúrát elénk. Most viszont éljünk éhségben és szent tulajdonáhítatban, mert keresztényileg kedveznünk kell a gazdagoknak? Ez következik most? Ugyan miből következik ez?
*
Egy munkás morfondírozása
Hol a hazám?
Lehet, hogy nem építettem, csak hittem? Lehet, hogy nem építettük, csak mondták? Lehet, hogy rég eltűnt, csak most vesszük észre? Lehet, hogy nem tűnt el, csak kivetett magából?
Túl hirtelen lettem hontalan. Eddig állítólag enyém volt az ország, mondták és mondtam, hogy magamnak építem. Most szertenézek, s nem lelem.
nem tudom mi kellene egy esetleges találkozás hátulütője az esetlegesség ha biztos volna sem lenne jobb vele állni a véget nem érő sorban vagy melletted a folyamatos megérkezésben mindkettő félelmetes de itt lenni sem kevésbé