Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz. . A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél. . Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rám ragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem. . Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillagmécsem ki tudja, meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rám ragyog, s ölel az illatár! . Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés… tavasz!
Meglepő, hogy az interneten fellelhető helyek majd' mindegyike versként használja ezt a szöveget - még komolynak tűnő oldalakon is. Gondolom, itt is a szolgai módon történő másolásról lehet szó..
Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptü béke! Szólnék most ujra, merre vagy? hová tüntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, - ellened! A szőllőszemben alszik így a bor ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kisért a dalló száju boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még? Ó, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap: leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háboruk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrü illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényü, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van…
A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!…
Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek.
És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ezt a verset akartam beírni. Még utánanézni... És ez jött ki. Márainak nem volt ilyen verse. Ez egy regényrészlet. Az írás dátumát nem sikerült megtudni, 1949-1978. között valamikor.
Borult szépséges Perzsiára zord éj. Önkényúr karmolászott koponyán. Sajátja volt. Intett: jöhet a borbély! A kopaszra-borotválás után...
... a sánta zsarnok, félszemére vak Timur szegény Hodzsa tükrébe nézett. És úgy maradt. Elhagyták a szavak. A látványtól kis híján elenyészett. Jól tudta pedig: magát látja csak. S mint akit moshatatlan szégyen éget, könnye eleredt, folyt, mint a patak.
Naszreddin szintén, vigasztalanul zokogni kezd meg-megrázkódó testtel. Sír órákon át, sír, sír a nagyúr. És vele együtt sír a tréfamester. – Majd társaság jön. Felvidul Timur; mulattatják mókás történetekkel. Csak Hodzsa könnyzápora nem csitul.
„Naszreddin – szól a kán –, hogy én sírok; rendjénvaló. Rút látványom keserves. Hiába, hogy fél kontinenst bírok, a szégyenem akkor sem engedelmes. De te, akit én azért hizlalok, a mélakór gödréből hogy kikergess: a te arcod mért öntözi nyirok?”
„Timur, nagy kán! – a hodzsa így felel. – Te most az egyszer néztél csak tükörbe, s a hasonmásod már kizsigerel. Hát hogyne lenne annak kedve görbe, aki e rémképpel nyaral-telel, e dzsinn-látványt hurcolja körbe-körbe, álmában-ébren ezt viseli el?”
„Ez hát nemszűnő sírásod oka?” A hodzsa bólint. Timur szája mozdul. És most a kirobbanó hahota az, amibe kis híján belepusztul
a tolvajt meg kell menteni ha egyszer így esett és nincsen nála jobb magyar s nevénél ékesebb a tolvajt meg kell menteni – laurussa mirtusa övezze drága homlokát: csorbítlan virtusa
a tolvajt meg kell menteni mert szellemóriás mit árt a kéz ha enyves is míg fejtől – glóriás a tolvajt meg kell menteni csak semmi skandalum mert titkos dossziéba gyűl s van már egész halom
a tolvajt meg kell menteni mert Bizonyos Körök mi lesz ha majd neszét veszik a kármentő mögött? a tolvajt meg kell menteni mi e parányi sáp szolgálatához? mentse őt a hév ifjontiság
a tolvajt meg kell menteni oly bájos-gyermeteg s ha mártírsága margóján itt-ott megtévedett a tolvajt meg kell menteni már nagyot hall s vak is s rablónak megbocsátanunk: rablógyilkosnak is!
a tolvajt meg kell menteni bár üres a fiók s ha nem lesz többé préda pénz csap oly ribilliót a tolvajt meg kell menteni ír botránykrónikát ránkzúdíthatja botrányok- nak legnagyobbikát
a tolvajt meg kell menteni ahol csak egy akad s nehogy íly önleleplezők tovább zsaroljanak a tolvajt meg kell menteni amíg napos csibe ki győzi ha taréja nőtt a száját tömni be?
a tolvajt meg kell menteni ez jussa és kijár ez nem kalács ez nem harács – szegény Mídás király! a tolvajt meg kell menteni egekbe felmenő s a bölcsekkel társalkodó sugárzó elme ő
a tolvajt meg kell menteni had élén hágdaló pegázusán mi gyöngy legény s mi pompás hintaló! a tolvajt meg kell menteni ki volna nála jobb ki minket méltón képvisel? vivát a tolvajok!
Kifosztották benned a temetőt már megint dísztelen lett a bánat kopasz már minden régi szeretőd
s holló sincs ágyő a sohamárnak a szemek kápolnái üresek faluk között egy emlék se kísért s a víz híján elszáradt íriszek se támadnak föl már a semmiért
s holló sincs ágyő a sohamárnak kopasz már minden régi szeretőd
mozdulataid emlékévé lettél hát most már csak emlékezni szabad azt meg minek – mindenről letettél s csak ülsz az ablak előtt egymagad
már megint dísztelen lett a bánat kifosztották benned a temetőt
És most hogy érzed nem már nem felel parancsodra a test az ostoba elmész mint mindenki s nem érdekel hogy azt se tudod honnan és hova
Mert holló sincs ágyő a sohamárnak kopasz már minden régi szeretőd Már megint dísztelenné lett a bánat Kifosztották benned a temetőt.
Mint rosszul csukódó ajtón, kihallszik egy-egy mondat abból, amit álmodsz, lelepleződik tested és lelked összeesküvése, s hiába oltod le a villanyt, mert a réseken átszűrődik a fojtott suttogás, a fel-felderengő fények, a hosszú egyezkedések, a hajnalig tartó párbeszéd, hogy megvannak a feltételek egy tartós szövetséghez, hogy talán még korai lenne nyíltan támogatni egymást, s hogy azt kellene megkeresni, ami összeköt, elfogy a kávé, a cigaretta, s mint egy utánjátszó moziban, ismerős minden replika, egymás nélkül nem megyünk semmire, keserű kényszerűség, hogy ne hagyjuk cserben egymást, milyen könnyű ezt kimondani, és milyen hamar megbomlik az összhang, más-más nőket szeretünk, más-más utazásokra áhítozunk, nyugtalan így az éjszakám, gyilkos harc folyik értem, amíg alszom, de minden reggel hajlandó vagyok nyilvánosságra hozni testem és lelkem közös nyilatkozatát: reménykedünk!
Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen –”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.
Elhagysz engem s akkor meghalok, suttogom, az nem, az nem lehet. Bennem nincsenek életek. Kerubrajok és verebek a fejem fölött, s mézes, őszes őszi sarlószárnyú levelek.
Galambarcúvá leszek, te meg kese, majd novemberhajú, szemed legmélyén, korodra tanú, forr a sársárga aszú, de nem hagylak el, nem én, drága szív, és te se tedd.
Fával rakott tűzön a mirha sercegek, mint a mintha egy délvidéki hasonlat közepén. Pörög a szoknyád, magad pörgeted. Meghalsz, és meghalok. Hol vannak, hol nincsenek angyalok.
Az orsó táncol a tér kövén, szívzaj e zsibvásár évben, piros ringló a márvány fényhéján, lehetne forgószél, lehetne boszorkány, lehetne a cipőd tűsarkán a nyár úttestéről felragadt kátrány, darázson a sárga derék, keskeny, miként szűkül össze a torkom, vagy feletted az ég. Édesem, csak maradj velem. Nélküled nincs újabb életem.
Csak most értettem meg, mi már soha nem változunk, vagyunk halálunkig, ha kell, különcök, nevetségesek, jók és rosszak; így élünk: örökké lesz, amit tudunk, s lesz, amit nem tudunk, s csak azoknak nincs bocsánatunk, akik becsaptak.
Nem bocsájtjuk meg önmagunknak, hogy nem mentünk el találkozóra a történelemmel s a korral - árulói egy évszázadnak s nemzedéknek! Önmagunk - legjobb ismerősünk felett ítélünk újra meg újra. „Nemzedékében, századában bűnös!" így hangzik az ítélet.
Ó, fáj, ha szenvedélyünk korcs indulat korbácsolja nem emelheti a szívet zengő viharok körébe. Ó, hogy éget tenyerünkön tétlenségeink szégyenfoltja, ujjunk reszket, szánk remeg, tépve-harapva kenyérbe.
Így szólok magamhoz: Ember, te a Naphoz akárhányszor közel voltál, fény és árnyék nagy játszmája eldöntetlen. Távozol majd életedből, akár egy nyílt tárgyalásról kisétálsz, elítéletlen de nem felmentetten.
Amíg gondolkozhatsz ezen: tied a rossz, tied a jó - közönnyel dermed az idő akárkivé, akármivé. Ha már éltél, soha ne légy eladható, megkapható; hanem légy, mint a levegő senkié és mindenkié!
Az igazságot nem kell hangosan kimondani, mert megváltoztatja életedet, mint amikor az utcán így szól valaki: – Ölni tudnék a gyermekeimért – s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég, és belelátsz Isten fekete agyába, hányinger kínoz, mert gonosszá tesz a szeretet, mert ezután már minden mondatod egyetlen irányba visz, és visszatérni lehetetlen, bocsássatok meg nekem, gyermekeim, hogy ölni tudnék értetek, egyik embert a másik emberért!
Istenem, nem tudom, miért beszélek még hozzád. Nyilvánvalóan süket fülekre talál minden imám és könyörgésem. Úgy tűnik, most már te is látod, hogy túlságosan félresikerültem. Beletörődtél, hogy hiába javítgatnál, toldozgatnál-foltozgatnál a végsőkig, akkor se működnék perkeftül. Talán funkcionálnék ideig-óráig, de aztán egyszer csak elkezdenék nyikorogni az illesztések mentén, beakadna a lemezem, megint ugyanazt mondogatnám újra és újra, és végül biztosan az őrületbe kergetnélek. Így aztán lemondtál rólam, Istenem, én azt hiszem. Hiába szólongatlak, mint áruházban elhagyott gyerek az anyját, nem ugrasz elő a konzervek mögül, hogy megvigasztalj. Egyre több idegen néz felém rosszallóan vagy értetlenül, de egy se lép oda hozzám, csak megcsóválják a fejüket, és áttolják a kocsijukat egy másik sorba. Azt mondják, Istenem, hogy ott vagy mindenben és mindenkiben, de sajnos, ez engem egyáltalán nem nyugtat meg, mert mást se láttam a világból, csak ezeket az értetlen arcokat, mielőtt kitépték a kezüket a kezemből, és elfordultak tőlem. És nagyon sokáig kerestelek magamban is, Uram, de nem találtalak meg, akármilyen mélyre merültem, hiába tapogattam végig a sarkokat és a befőttek mögött a polcok hátsó részét, nem találtalak meg, nem volt ott más, csak pár porcica és finomszálú pókháló.
A gordiuszi csomót nyilván ketté kellett vágni, és előbb-utóbb a sakktáblát is ketté kell vágni, hogy a fényes fekete ruhások békét hagyjanak a fényes fehér ruhásoknak, s hogy a fényes fehér ruhások ne akarják mindenképpen maguk alá gyűrni a fényes fekete ruhásokat, tűzzel, vassal, fűrésszel és lángvágóval kell őket szétválasztani, az ilyen futókat az olyan futóktól, az ilyen lovakat az olyan lovaktól, az ilyen parasztokat az olyan parasztoktól, be kell vezetni az áramot a sakktábla két fele közé, vizesárkot kell ásni vagy magas falat emelni, hogy a fehér ruhások és a fekete ruhások tehetetlenül vicsorogjanak egymásra, de az az igazság, hogy egy fél sakktábla is alkalmas egy jó kis játszmára, mondjuk, az egyik bástya a másik bástya ellen, az egyik futó a másik futó ellen, hát ezt is irgalmatlanul ketté kell szelni, persze, az a helyzet, hogy egy negyedtábla is, sőt, egy nyolcadtábla vagy egy tizenhatodtábla is veszélyes lehet, tűzzel, vassal, vizesárokkal, fallal, atombombával kell darabokra verni ezt az átkozott sakktáblát, hogy végre ki-ki a maga kockáján: parasztkocka, királykocka, vezérkocka, lókocka, Istenkocka, hullakocka stb.
Száját harapdálja hazafias alapítványok kuratóriumában, hamvadó arcát tenyerébe rejti. Hígul a nemzet és hígulva is fogy, mi menthető' belőle, ide menti.
Még hamvas arccal széles, szép rohamról ábrándozott és népről, amely körülül országnyi terített asztalt. Buszmegállókban jövendőre várva nem konvertábilis eszmét magasztalt.
Most Mercedeszében rojtos tüdővel, foszló idegekkel, holtra csigázva banktól bankig, a hátsó ülésen: úgy szereti ezt a tenyérnyi hazát, hogy hazaviszi a belső zsebében.
Ismét elmúlt egy év, a fáról lehulló gyümölcs megrothadt, elszáradtak a levelek, és megdöglöttek a pillangók, ez a kísérlet sem sikerült, Istenem, valami hiba csúszott a számításokba, pedig milyen jól indult minden, sarjadt a fű, muzsikált a rét, szerelmesek voltunk, megfogant bennünk a remény, bogarak zümmögtek, gyíkok surrantak, jólesően nyújtózkodtak a bükkök, nyírek, égerek, kifogástalanul működött a csillagokkal feldíszített örökkévalóság, s ha forró meződön lehevertem, ha szeretőmbe kapaszkodtam, . hogy el ne röpítsen ez az ujjongó, zúgó süvítő szerkezet, hallottam, hogy dübörögnek odabent elpusztíthatatlan gépeid, éjszakánként nyugalmasan foszforeszkáltak műszereid, s most mégis összeomlik minden, hát hol vétetted el, Istenem? hol vétettük el? gyönyörű rajzaidat letörlöd, fújja a szél a fekete törmeléket: varjakat, ismét tabula rasa, s már hányadjára? Krisztus után az 2024. kísérlet következik!
