"lábmosás = Krisztus az utolsó vacsora elôtt (nagycsütörtökön) megmosta tanítványai lábát. Ez az alázat és a legmélyebb alázatosság szimbóluma. Ennek emlékezetére a római katolikus egyházban a pápa minden nagycsütörtökön megmossa Róma legszegényebbjeinek a lábát. A szokást a püspökök is gyakorolják; hasonlóképpen egyes szabadegyházi közösségekben"
,,Szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket.'' Mint ismeretes, a többi Evangéliummal ellentétben, Jánosé nem mondja el az Eucharisztia megalapításának történetét, amelyet Jézus már felidézett a Kafarnaum melletti hosszú beszédében (Jn 6, 26-65), de elidőzik a lábmosás gesztusánál. Jézus kezdeményezése - amely megzavarja Pétert -, mielőtt az alázat követendő példáját mutatná számunkra, kinyilatkoztatja Isten felénk való leereszkedésének végletes voltát. Krisztusban ugyanis Isten az, aki ,,kiüresítette önmagát'', és ,,szolgai alakot'' öltött a kereszt legvégső megaláztatásáig (vö. Fil 2,7), hogy megnyissa a lehetőséget az emberiségnek, hogy eljusson az isteni élet bensőségéhez. Azok a nagy beszédek, melyek János evangéliumában követik a lábmosás gesztusát és szinte annak magyarázatai, bevezetnek a szentháromság misztériumába, amelyre az Atya hív meg bennünket, Krisztushoz kapcsolva minket a Szentlélek ajándékával. Ezt a szeretetközösséget az új parancsolat logikájával kell megélni: ,,Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is'' (Jn 13, 34). Nem véletlen, hogy a papi ima megkoronázza ezt a ,,müsztagogiá''-t, bemutatva Krisztust az Atyával való egységében, arra készen, hogy visszatérjen hozzá önmaga feláldozása által, és semmi mást nem kíván, minthogy tanítványai is részesedjenek az Atyával való egységében: ,,Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek egy ők is mibennünk'' (Jn 17, 21).
Kozma Imre atya (a máltai Szeretetszolgálat vezetője ma) mikor még plébánosként működött a zugligeti templomban, akkor évente egyszer(?)(ebben nem vagyok biztos, hogy milyen alkamakkor, és milyen gyakorisággal, de azt hiszem évente egyszer) megmosta a lábát azoknak, akik a segítői voltak, mint hitoktatók, diakónusok stb.
Őszintén szólva nem nagyon voltam oda Imre atyáért, bár becsületes, rendes embernek ismertem meg, de valahogy a miséi, a tanítása nem jött be nekem.
De ezt nagyon szépen csinálta. Talán ez a legszebb emlékem vele kapcsolatban.
Kiegészíteném a listád, a róm.kat.egyházban is létezk még ez a gyakorlat. Pap ismerősöm elmesélte, hogy kispap korában nagy előkészületek között kellett lábat mosniuk, sőt még citrommal is bekenni, (szag elkerülése végett), mert a szemináriumba látogatóba jött a püspük, és a kispapok lábát megmosta, illetve megcsókolta.
Cserfa berátunktól eltér a véleményem az egész lényegét illetően. Szerintem nem a megsegítés a lényeges eleme a lábmosásnak, hanem az alázat. Jézus idejében a szolgák dolga volt a megérkezők lábát megmosni. Hogy megcsókolták-e azt nem tudom.
Ez egy hallatlanul jó gyakorlat lenne az alázat kimutatására. A baj csak az, hogy ez akkor működik igazán, ha valaki szívből csinálja. Ha az van mögötte, hogy lám, milyen alázatos vagyok én, milyen nagy vagyok, hogy ennyire kicsivé teszem magam, akkor viszafelé sül el.
Az alázatoskodás nem egyenlő az alázattal.
A pápa úgy írja alá a nevét, hogy "Isten szolgáinak szolgája". A nazarénusoknál szolgának hívják a papot. Nagyon sok gyülekezetben a mesésen kereső lelkészek "szolgálnak".
Igazából tartalomhoz kell a forma, egy meglévő, szívből jövő alázathoz társulhat egy ilyen kifejezési forma. Arról pedig ne feledkezzünk el, hogy a tanítványok között előfordult a gőg, kivagyiság, két tanítvány édesanyja már lobbizott volna, hogy haláluk után Jézus mellett üljenek a trónon, ezért rájuk fért az alázatgyakorlás.
Köszönöm az igét, én is pont most akartam leírni ezt az I.Timóteushoz 5:10-et...
A cikket nem azért írtam, mert 100%-ig egyetértek vele, csupán azért, hogy bemutassam: nyomokban még fellelhető ez a gyakorlat, ha nem is úgy teszik, ahogyan kellene. Egyébként szerintem ez a cselekmény teljesen összefügg az Úrvacsorával, hiszen a "próbálja meg az ember magát" ebben a gyakrolatban teljesen megvalósítható. Egyébként például az adventisták, vagy az Isten Gyülekezete felekezet mind a mai napig gyakorolják ezt a cselekményt...
És hogy a korai egyházban ezt gyakorolták arra számomra itt a bizonyíték:
"A kinek jó cselekedetekről bizonysága van; ha gyermeket nevelt, ha vendéglátó volt, ha a szentek lábait mosta, ha a nyomorultakon segített, ha minden jó cselekedetben foglalatos vala. "
Mindenki tudja gyakorolni a kenyerek megszegését, a borivást is bárhol a többi kereszténnyel, (de akár eygedül is) Jézus nem adott senkinek "különleges" felhatalmazást arra hogy ez valakinek a privilégiuma lenne, csak egy dologra figyelmezettett arra, hogy aki méltatlan (bűneiben van) az ítéletet eszik.
Más kérdés az olvasva a cikket, hogy a lábmosást olvasom a Bibliában a kenyerek megszegését is, de se keresztény liturgiával se keresztény papokkal nem találkoztam az én Bibliámban.
Mellesleg volt szerencsém látni ezt a szertartást az amerikai pünkösdieknél, nagyon nagy volt a pünkösdi gyülekezetekben a szegregáció és csak a 90-es évek végére lazult a fekete és a fehér gyülekezetek közötti feszültség. A nagy fehér főnök ( a fehér főpünkösdi ) bizony letérdelt az öreg fekete elé és megmosta a lábát, és gyakorolják azóta is pont azért, hogy ha emberi természete miatt egy kicsit elszáll valamelyik, akkor bizony lábat mos.
Én sem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, de ezen az alapon az úrvacsorát is "eljelképesíthetjük", hogy végeredménybe ennek az a lényege, hogy egymást tápláljuk segítsük, mindamelett sem a lábmosás sem az úrvacsora nem cél hanem eszköz.
Szerintem minden túlzás nélkül gyakorolni ezt a "szertartást" (nem tudok jobb szót), igenis helyes lenne, én nem annyira az egymás tisztátalanságainak (legyen testi vagy szellemi) megtisztítását látom ebben, hanem a szolgálatot, szerintem pont az a lényege a lábmosásnak, hogy helyre teszi az embert, mert a nagyobb mossa meg a kisebb lábát és emlékezteti arra, hogy nem azért lett "nagyobb", hogy uralkodjon hanem hogy szolgáljon (és ez magyarázat lehet arra hogy a HGY-ben miért nem gyakorolják).
Ha elolvasod a teljes fejezetet magad is láthatod, hogy teljesen egyetemes volt Krisztus tette. "Példát adott" azt mondja: "Aki megfürödött nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni" A megfürödés itt egyértelműen a keresztségre utal! (vö. Tit. 3:5).
Egyébként egy érdekes cikket talátam erről a témáról:
http://www.communio.hu/pipermail/liturgia/2002q2/000026.html
A múltkori Vidám Vasárnapban ez is téma volt, valaki levélben kérdezte. Németh Sándor szerint nem helyénvaló ezt gyakorolni, ez kifejezetten a Mester és tanítványai között végbement megismételhetetlen dolog volt. A Biblia nem is ad javaslatot ennek ismétlésére, mint ahogy az Úrvacsorára igen. Azt hiszem, ebben egyet is értek vele.
Én azt gondolom, nem szertartásképpen mondta Jézus. Akkoriban a por, az állatok (szamarak, tevék) ürüléke a legmocskosabb testrésszé tette a lábat, ha a láb tiszta (mondjuk, tisztább, mint akkoriban mondjuk az arc, ami azért elég poros volt, holott Jézus azt már nem mosta meg), akkor a lábmosás csak modoroskodó szertartás.
Szóval, ha valaki szükséget szenved, ha komolyan segíteni, tisztítani, stb. kell, hogy vele közösségben lehessünk (hogy egy asztalhoz dőlhessünk). Úgy vélem, a szertartásosok egy része ezt megtagadja, pár havonta, vagy évente tartandó szertartással szúrná ki Isten szemét, és közben hagyja felebarátját szükségben, mocsokban, tisztátalanul. Az ilyen istentiszteletet én teljesen értéktelennek tartom. Ahogy azt is, amikor mocskos, egészen meg nem tisztult emberekkel együtt van valaki közösségben oly módon, hogy úrvacsorát is fogyaszt azzal. Mert szvsz ezekről szólt Jézus.
Szerintem ez most nem szertartásként örökségünk, hanem tettekkel kell élnünk. Szerintem itt a helyzet érdemel elgondolkodást, mikor adott egy ember, aki tanítója, mestere tanítványainak, és látja azok tisztátalanságát, és ettől megtisztítja őket, aki meg ezt nem hagyja, azzal minden közösséget megtagad (utóbbiról te semmit nem szóltál).
"Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek?
Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok.
Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.
Mert példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek.
Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, a ki azt küldte.
Ha Tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket." (János 13:12-17)
Amint látjátok az Úrvacsora szereztetési igéihez hasonló igéket olvasunk itt. Mégis csak kevesen gyakorolják ezt a szép szokást. Mi a véleményetek?