Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem. Szivem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák Suttogva hajolnak utamra, És benn a dió, mogyoró, mák Terhétöl öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, Telefonom, úti böröndöm, Van jó-szívü jót-akaróm is S nem kell kegyekért könyörögnöm, Nem többet az egykori köd-kép, Részegje a ködnek, a könnynek, Ha néha magam köszönök még, Már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, Tárcám van igaz szinezüstből, Tollam, ceruzám vigan illan, Szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, Langy téa, beteg idegemnek. Ha járok a bús Budapesten, Nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat Könnyekbe borít nem egy orcát, És énekes, ifju fiának Vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, Gyötrödve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint lázbeteg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az égben.
Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem. Szivem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák Suttogva hajolnak utamra, És benn a dió, mogyoró, mák Terhétöl öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, Telefonom, úti böröndöm, Van jó-szívü jót-akaróm is S nem kell kegyekért könyörögnöm, Nem többet az egykori köd-kép, Részegje a ködnek, a könnynek, Ha néha magam köszönök még, Már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, Tárcám van igaz szinezüstből, Tollam, ceruzám vigan illan, Szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, Langy téa, beteg idegemnek. Ha járok a bús Budapesten, Nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat Könnyekbe borít nem egy orcát, És énekes, ifju fiának Vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, Gyötrödve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint lázbeteg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az égben.
postamble();
„… Mert barátok nélkül élni nem lehet!”
Jaj, ne! Eljött a perc, ütött az óra,
Nehezen formáltuk ajkunkat a búcsúszóra.
Fojtogatott a sírás, átöleltük egymást,
Ne menj még, kérlek! –hajtogattam folyvást.
Hosszan szorítottalak magamhoz,
Hogy testem minden porcikájával érezzelek,
De oly kevés volt,
Úgy fájt, de el kellett engedjelek.
Így váltunk el könnybelábadt szemmel,
A természet is kifejezte bánatát néhány esőcseppel.
Aznap egész este csak zokogtam szüntelen,
Most jöttem csak rá, nélküled milyen üres az életem!
Így teltek el napok, hetek a hatalmas világban,
Körülöttem tengernyi kinccsel a tündöklő palotában,
De mindez nélküled semmit sem ér!
Álmatlan éjszakák, néma nappalok, minden fekete és fehér.
Nem dalolnak madarak, nem nyílnak virágok,
Oly messze vagytok igaz barátok!
Már nem szól a zene, nem fest az ecset,
Egyedül a magány táncol, s gúnyosan nevet.
Ellene, amíg csak bírtam, küzdöttem,
Erőt a közös emlékekből merítettem.
De belefáradtam… A napok egybefolynak,
Hetekké tornyosulnak, a napszakok elmosódnak…
Már azt sem tudom, hogyan kell örülni,
Boldognak, vidámnak lenni…
Megemésztett a csönd. Ólom testével rajtam pihen a magány,
Egyre csak azt súgja: nem jössz vissza hozzám.
Sötét szobában elhagyatva kuporgok,
Én innen többé már ki nem megyek,
Életem végéig itt maradok,
Mert barátok nélkül élni nem lehet!
egy szomorú barát...