Bocs, de nem irtam sehol 'mindig'-et.
Csak épp arra próbáltam célozni, hogy az 'Erdély fénykora'-ként emlegetett időszakban pont az volt, ami (modernizálva) most is jó lenne: önálló egység. Önálló, ami - ha érdekei úgy kivánták, vagy vezetői úgy látták jónak - dacolt a magyar királysággal is.
Más: Mennyivel jobb vagy rosszabb Markó, mint Tőkés?
off on. Sokan szeretik elfelejteni, hogy amikor 'magyarként' emlegették Erdélyt, az bizony önálló fejedelemség volt! off off
Amikor csak a fenti mondatodat olvastam azt akartam tanácsolni, hogy szerezz be aktuális információkat a kérdésben, de az alatta lévőt olvasva ajánlanék egy történelem könyvet is!
Nekem egy megfáradt értelmiséginek tűnik, aki leírja a véleményét.
Dehát pont ez a lényeg! Attól félek az erdélyi helyzetben egy tiszta szívű és értelmes - nem értelmiségi! -embernek nem nagyon van másra oka, mint az elkeseredettségre, és a belefáradtságra...
Az állításokkal pedig nem egyetérteni kell, hiszen ez nem elemzés, inkább irodalmi mű.
Ha egy országban úgy bánnak a kisebbségekkel, ahogyan romániában az ősi földjükön élő magyarsággal, akkor az említett kisebbség politiakai képviseletének kutya kötelessége folyamatosan és hangosan tiltakozni, akár a parlamentből, de legalább a kormányból való kivonulásával is kifelyezni elégedetlenségét. Ezzel szemben a közelmúltban az RMDSz fő célja a kormányokban való részvétel volt, amivel folyamatosan legitimálták a román kisebbségi politikát, és romániát abba a kellemes helyzetbe hozták, hogy külföld felé folyamatosan demonstrálhatja kisebbségi ügyekben való EU konformságát az RMDSz kormányszerepével. És ezáltal megengedheti magának, hogy ne változtasson kisebbségi politikáján.
Nekem az RMDSZ sosem tűnt - innen az óhazából - egységesnek. Bennem mindig egy kis magyar parlamentként élt, ahol belül megvitatnak mindent, majd egységesen lépnek fel kifelé...
Ez nekem a kiemelkedő 'csúcs' az íásban. Ugyanakkor az egészen átsüt az a fajta hozzállás, hogy 'csak az én véleményem az igaz és valódi'.
Sajnos a liberalizmus felé is rúg egyet - holott a XIX. század végi magyar liberalizmust is bántja ezzel...
Nekem egy megfáradt értelmiséginek tűnik, aki leírja a véleményét. Örülök, hogy olvashattam, tetszik a stílusa. Sajnos a tartalma nem...
Ha értékelni kívánjuk az Erdélyi magyarságg politikai képviseletének jóságát, akkor csak az egyik szempont az egység. Az RMDSz, mit egyetlen jelentős magyar politikai érdekképviselet sokáig kvázi egységes volt, de félek, hogy ezzel ki is merült a pozitív tulajdonságok sora. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy milyen célokért mertek kiállni, és ezekből mennyit értek el.
"a törvényeket be lehet tarttatni (....) Ez Romániában egy kicsit más.
Igen. Ez Erdélyben főleg nagyon más.
"Hány erdélyi engedheti ezt meg magának? Biztos, hogy így van ez jól?"
Nagyon kevés. (Még György Attila sem!) Biztos, hogy nincs ez így jól. Ezért egyáltalán nem véletlen, hogy erdélyi román körökben merült föl Erdély autonómiájának gondolata, most ugyanis az állami infrastruktúrális beruházások nagy része Óromániában történik, ami nekik sem jó. (Nézd meg pölö az erdélyi és az óromániai úthálózuat közti különbséget!) Az Erdélyben beszedett adókat Óromániában költik el!
Az erdélyi autonómia-gondolat szűkített változata a székelyföldi - ha már a nagyobbat egyelőre nem lehet! -, ami nemzetiségi okokkal is egyértelműen indokolható.
"... kormányrendelettel lehet lojalitásra és szeretetre nevelni polgárokat..."
Ez igaz. De a törvényeket be lehet tarttatni. Németországban nem lelkesednek a betelepült törökökért, de már van ujságjuk, iskolájuk, nyelvhasználati joguk, mert van rá törvény és a törvény betarttatik. Ez Romániában egy kicsit más.
"Hónap végén, meglehet, kiugrom Budapestre, megmártózom a Rudas fürdőben, és Újházy-tyúkhúslevest eszem valamelyik budai vendéglőben."
Hány erdélyi engedheti ezt meg magának? Biztos, hogy így van ez jól?
Hozok én is egy szépet, ugyancsak György Attilától. Bár tartok tőle, hogy hiába - ezek a fiúk úgysem értik...
Az én státusom
György Attila
Nemigen nézek román tévét. Ha igen, akkor sem híreket. Román sajtót sem olvasok. Sőt romániai magyar sajtót is egyre ritkábban. Ugyanis untat ez az ország. Untat kisstílűségével, piti politikusaival, gerinctelenségével és impotenciájával. Fáraszt állandó üldözési mániájával, félelmeivel és féltékenységével.
Ezek után talán mondanom sem kell: semmiféle lojalitás nem buzog bennem kényszerű hazám iránt. Adót fizetek, betartom törvényeit, kereteiben élek: de nem szeretem. Olyan ez az állam nekem, akár a fejfájás, vagy még inkább, akár a púp a háton: kénytelen vagyok elviselni, együtt élni vele, de nagyon szeretnék már végre megszabadulni tőle. És ha megszabadulnom nem lehet, akkor legalább elfeledkezni róla.
Persze a hírek mégiscsak utolérnek. Utolér a sarokba szorított állat visítása, a dühödt és tehetetlen médiaacsarkodás, a pszichopata polgármester „ötletessége”, a menetrendszerű, erőltetett és üres hurráoptimizmus és a buta ember sértett méltatlankodása.
A státustörvénytől különösen visítani kezdtek: acsarkodik a román média, beindul a polgármester beteg elméje, és győzelemről álmodik a román diplomácia.
Ősi román bölcsesség szerint a szomszéd kecskéje akkor jó, ha döglött. A fej akkor, ha lehajtott. E mioritikus tájon már rég megnyúzták és megették az utolsó báránykát is: azóta a szomszéd juhásztól lopnak, abból élnek, amint ezt nemzeti balladájuk is oly gyönyörűen és frappánsan megfogalmazza.
Persze a rossz lelkiismeret nem hagyja aludni őket. A rossz lelkiismeret ingerültséget szül, az ingerültség gyűlölködést és irigységet. Nem bírják elviselni, hogy a szomszéd legelője bővebb, kövérebb. Hogy a szomszéd juhász szorgalmasabb. Hogy juhai több tejet, gyapjat adnak, és ezért több takarmányt kapnak. Hogy tisztább, rendezettebb karámban laknak, és jobban őrzik őket.
Mindennek tetejében pedig a legrettenetesebb számukra, hogy a szomszéd juhász a tőle ellopott juhokat is eteti, fésüli, gondot visel rájuk. Pedig sem a tej, sem a gyapjú nem az övé. Nem is kell neki. Egyszerűen csak gondozza őket: mert nyájához tartoznak, akkor is, ha elterelték őket, akkor is, ha elbitangoltak.
Márai Sándor írja valahol: a legnehezebben elviselni a butaságot lehet. Igaza van. A legrosszabb, amitől éjszakánként rosszakat álmodunk, amitől megkeseredik szánkban a szó, az nem a gyűlölet. Nem a düh, és nem a jogtalanság. Az csak a dacot növeli. Hanem a butaság.
Buta embernek kell lennie annak, aki azt hiszi, joga van tiltakozni, mert az én anyám több zsebpénzt ad nekem, mint amennyit ő kap a sajátjától. Buta ember az, aki azt hiszi, kormányrendelettel lehet lojalitásra és szeretetre nevelni polgárokat. Buta ember az, aki hazugságra építi nemzete jövőjét. A buta ember pedig: irigy. Irigy mindenkire, aki sikeres, aki nem olyan, mint ő.
A butaság ellen harcolni, sajnos, nem lehet. A butaság hangos és arrogáns, és néha veszedelmes is. Nincsenek észérvei, csupán rögeszméi vannak. Ráadásul a buta ember fél: veszedelmet lát mindenhol, sunyi gyanakvással lesi környezetét. A buta ember azt hiszi, összeesküdtek ellene, üldözik, diabolikus terveket eszelnek ki elveszejtésére, és úgy egyáltalán: ő maga az üldözött ártatlanság. Mert őt, aki egyedüli példány, a teremtés koronája, és az evolúció csúcsa: őt senki nem szereti.
És valóban: nehéz dolog szeretni a buta embert. Még nehezebb lojálisnak lenni hozzá. Különösen nem lehet parancsra, felszólításra: ezt csak a nagyon buta ember hiszi.
Lojálisnak lenni, a szó szoros értelmében ugyanis: viszontszolgáltatás. Lojális az ember csak bajtársaihoz, vállalt urához, hitéhez vagy hazájához lehet.
Ehhez: hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez – lojális is vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról nem én tehetek. Hanem azok, akik engem, az első világégés után jó ötven évvel született erdélyi magyart arra ítéltek, hogy egy szegény, buta és rosszindulatú országban éljek.
Ez az ítélet azonban, a buta és rosszindulatú emberek trianoni bosszúdöntése, hála istennek, egyre inkább elmosódik. Ebben az egyben igaza van azoknak, akik szűkölve és riadtan visítanak, akik szerint újjáéledünk és új erőre kapunk.
Csak azt nem látják, hogy a szétszakított nemzet ébredése, a határ elmosódása megállíthatatlan. Visíthat bárki, acsarkodhat a sajtó, jubilálhat és fenyegetőzhet a miniszterelnök, a belügyminiszter. Járőrözhetnek négyesben a géppisztolyos csendőrök Csíkszereda utcáin, énekelhetnek himnuszt orrvérzésig, trikolórra festhetik a főtéri fákat. Aki sokat járőrözik, elfárad, aki sokat énekel, bereked, a festéket lemossa az idő és az időjárás.
Az agyakban, valahogy, Istennek hála, meghalt Trianon. Reggelenként, polgári módon, a kávé mellé újságot olvasok: legtöbbször a Magyar Nemzetet. Ott van kétkattintásnyira az interneten. Kinyitom a tévét, és megnézem a Duna Tv híradóját. Ha minden jól megy, ma még elbeszélgetek pozsonyi, budapesti barátaimmal: telefonon, chaten, e-mailen. Hónap végén, meglehet, kiugrom Budapestre, megmártózom a Rudas fürdőben, és Újházy-tyúkhúslevest eszem valamelyik budai vendéglőben.
Mi köze lehet ehhez bárkinek Bukarestben?
Semmi, uraim: az égvilágon semmi.
(Krónika, 2002. április 21.)
Az eszmefuttatás hm, mit is mondjak rá? figyelemre méltó. Már csak azt kéne tisztázni, hogy miért linkelted ide? Mert érdekesnek találtad -önmagában? mert véleményt vársz róla? Vagy netán mert az RMDSZ-t tartod 'autofasisztának'? netán mert engem?
Ha egy diplomata azt mondja: igen, ez azt jelenti:talán
ha azt mondja:talán, ez azt jelenti:nem
Ha azt mondja: nem, ez azt jelenti, hogy nem diplomata
Ha egy úrhölgy azt mondja:nem, ez azt jelenti, talán
ha azt mondja: talán, ez atz jelenti:igen
ha azt mondja:igen, ez azt jelenti, hogy nem úrhölgy
Remélem érted, és nem félre...
Számomra a híradás sajnos nem arrol szólt, hogy a gyűlés fő mondanivalója ez lenne. Én sajnos azt látom belőle, hogy az Erdélyre eddig nem annyira jellemző megosztó politizálás kezd ott is müködni. És ennek szomorú következményeit nem egyszer láttuk már ugy magyarországon belül, mint határainkon kívül (elég csak a szlovák, jugoszláviai vagy akár az ausztriai eseményekre/választásokra gondolni, ahol a magyar nemzetiségű jelöltek egymást, egymás szervezetét akarták legyőzni, mondván, ők igen, de a másik nem képviseli megfelelően a magyarság érdekeit).
Idelinkelek neked egy írást. Az első mondata: "Eleinte sehol sem voltak". Ezt irigylem az Erdélyiekben, hogy náluk eleinte nem voltak. Én amióta az agyamat tudom együtt élek azokkal, akiket úgy szoktam meghatározni, hogy ezek is soviniszták, csak pont fordítva: egyedül a saját fajtájukat gyűlölik...
Az autofasiszták
Eleinte sehol nem voltak.
Azt hittük, mi boldogak, hogy nem is léteznek – s ha igen, csupán úgy, mint a loch-nessi szörny, homályos bizonytalanságban, megnyugtató mélységben. Azt hittük, a székely emberrel együtt, hogy ilyen állat nincs es.
Pedig akkor már valahol itt lapultak, közvetlen környezetünkben: a hajdanvolt Tündérkert cserjéi alatt. Ki nem mondott szavakban, túl sokszor kimondott szavakban, sértettségekben és tehetetlenségben fogantak meg: hiúságban, restségben és más, efféle sárkányfogveteményhez kedvező talajban.
Aztán egy napon megjelentek: ők, akik mindenhol ugyanazok. A hitetlenek, a cinikusak, az erkölcsi hazátlanok és erkölcsi gatyátlanok. Mindenféle közösségnek, nemzetnek és népnek kóros elváltozásai. Sehol nincs rájuk bocsánat: de különösen nincs ott, ahol a végső reményt veszik el az amúgy is szorongatottaktól. Olyanok ők itt Erdélyben, mint árvagyerekben a rák. A jövőt veszik el, a maradék levegőt szívják el az amúgy is csonka nemzettest elől.
Ők azok, akik nem tudnak nevetni, csupán vigyorogni, nem tudnak hinni, csak vélekedni, és önmaguk igazán kívűl nincs más bizonyosság számukra. Nem ismernek hazát, csak házat; nem ismernek álmot, csak ágyat, és idő helyett csak órában gondolkodnak.
Ők a megmondóemberek erdélyi rokonai. Egy vér, egy alom velük.
Ők a piac zsoldosai. A „nyitott erkölcsök” harcosai. A libertinizmus prófétái, avas, fülledt eszmék csapzott hajú, mosdatlan hívei. Akiknek szép a rút és rút a szép. Akik számára a nemzet csupán egy közösségen mérhető statisztikai fogalom. Akik nem tanultak, hanem képzettek, nem bölcsek, hanem ravaszok és a tisztesség szónak nincs értelme számukra: ők csupán a pillanatnyi erőviszonyokhoz mérhető „korrektséget” ismerik.
Vannak korszakok, amikor az idő ezeknek kedvez. Van idő, amikor minden látható ok nélkül elburjánzik a gyom, megnő a daganatos betegségek száma, és elszaporodnak a társadalom kártevői. Talán a csillagok állása teszi, talán a természet immunrendszere gyengül. Szaporodnak és sokasodnak, aztán falkába verődnek és együtt üvöltenek. A néhai író szerint akkor érzik jól magukat, amikor a falkában egymást nyalogathatják. Mindenki mást megmarnak, minden másra támadnak. Örömüket lelik a pusztulásban, a sárban, és a dekadenciában.
Tulajdonképpen: szegények ők. Egyfajta romlott lelkiszegények. A magyar közmondás szerint „az ördög szegény, mert nincsen lelke.” Ezeknek sincs, szegényeknek. Holott emberek ők is: csupán az emberi élet nagyon zsigeri, nagyon távoli, szellem nélki formáját élik.
Nem szabad gyűlölnünk őket ezért – de megbocsátanunk, és eltűrnünk sem lehet. Ugyanis ha nem tisztulunk meg tőlük, nem hagynak élni.
Ők az autofasiszták: akik saját népüket gyűlölik.
Eleinte, mikor megjelentek, csak annyit mondtak: nem szabad türelmetlennek lenni. Hanem okosnak kell lenni, ravasznak és kompromisszumokra késznek.
Aztán azt mondták: a türelmetlenek veszélyesek.
Aztán megmondták, hogy kik a türelmetlenek.
Aztán elhatárolódtak, sokszor és lelkesen a türelmetlenektől. És elhatárolódtak ezek eszméitől: a hazától, a hittől, az erdélyi magyarságtól, az erdélyi, majd a székelyföldi önkormányzattól.
Aztán vérszemet kaptak, és a vérszemmel együtt sajtót, igazgatótanácsi állásokat, egyetemi katedrákat, szakértői tisztségeket.
Majd azt mondták: nem kell magyar egyetem Erdélyben. Petőfi-Schillert álmodtak, trójai falovat. S ha egyetem lenne, hát úgy se tudnánk megszervezni, fenntartani. Mert mi ilyen élhetetlenek és buták vagyunk.
Aztán, amikor mégis meglett az egyetem, beültek katedráira.
Azt is mondták, nem kell a státustörvény. Mert káros, mert címkéz, mert „diszkriminál”. Mert korrumpál. Mert kígyó és béka. Aztán belesimultak a szakértői bizottságokba és ma avatott értői a kedvezménytörvénynek.
Most éppen azt mondják: az önkormányzattal nem lenne amit kezdenünk. Most éppen azt mondják, nem szabad nagyon szeretnünk „a magyarokat” mert veszélyezteti „erdélyiségünket.”
És mondanak még sokat, fűt és fát: aggódnak az erdélyi melegekért, az erdélyi romákért, az erdélyi románokért és az erdélyi levéltetvekért. Persze, a magyarokért is aggódnak: a magyar szélsőségért. Ami ugyan nincs, de lehetne, s e lehetőség szörnyű aggodalmakkal tölti el őket.
És nem aggódnak a székelyföldi ortodox templomokért, a kisajátított közösségi vagyonokért, a fegyveres járőrökért, a mindennapi, őket is sújtó megaláztatásért. Nem aggódnak, mert félnek ettől aggódni.
Ezért kiabálnak olyan hangosan: mert a kápóknak mindig bizonyítani kell.
Ami minket, a többeket és jobbakat illet, nem kell túlzottan aggódnunk miattuk. Nem könnyű elviselni, együtt élni velük: ahogyan nem könnyű semmiféle testi-lelki nyavalyával sem együttélni. De legyőzhetőek és túlélhetőek: egyszerű recepttel, amit Galenus óta ismer az emberiség.
Dolgozni kell.
Épnek maradni tesben, lélekben. Hinni a gyógyulásban. Hinni abban, hogy egyszer kiveszik a gyom, és elvesznek a Tündérkertből a csúszómászók.
Vitatkoznunk pedig nem kell és nem szabad ezekkel. Számot vetünk velük, de a nemtelen harc méltatlan lenne hozzánk. Minket ugyanis nem ez a harc éltet, nem a vita és nem az önmarcangolás.
Hanem valami más. Valami, amit ők nem értenek. Amit nem érthetnek. Nincsenek hozzá érzékszerveik.
Idelinkelek neked egy írást. Az első mondata: "Eleinte sehol sem voltak". Ezt irigylem az Erdélyiekben, hogy náluk eleinte nem voltak. Én amióta az agyamat tudom együtt élek azokkal, akiket úgy szoktam meghatározni, hogy ezek is soviniszták, csak pont fordítva: egyedül a saját fajtájukat gyűlölik...
Az autofasiszták
Eleinte sehol nem voltak.
Azt hittük, mi boldogak, hogy nem is léteznek – s ha igen, csupán úgy, mint a loch-nessi szörny, homályos bizonytalanságban, megnyugtató mélységben. Azt hittük, a székely emberrel együtt, hogy ilyen állat nincs es.
Pedig akkor már valahol itt lapultak, közvetlen környezetünkben: a hajdanvolt Tündérkert cserjéi alatt. Ki nem mondott szavakban, túl sokszor kimondott szavakban, sértettségekben és tehetetlenségben fogantak meg: hiúságban, restségben és más, efféle sárkányfogveteményhez kedvező talajban.
Aztán egy napon megjelentek: ők, akik mindenhol ugyanazok. A hitetlenek, a cinikusak, az erkölcsi hazátlanok és erkölcsi gatyátlanok. Mindenféle közösségnek, nemzetnek és népnek kóros elváltozásai. Sehol nincs rájuk bocsánat: de különösen nincs ott, ahol a végső reményt veszik el az amúgy is szorongatottaktól. Olyanok ők itt Erdélyben, mint árvagyerekben a rák. A jövőt veszik el, a maradék levegőt szívják el az amúgy is csonka nemzettest elől.
Ők azok, akik nem tudnak nevetni, csupán vigyorogni, nem tudnak hinni, csak vélekedni, és önmaguk igazán kívűl nincs más bizonyosság számukra. Nem ismernek hazát, csak házat; nem ismernek álmot, csak ágyat, és idő helyett csak órában gondolkodnak.
Ők a megmondóemberek erdélyi rokonai. Egy vér, egy alom velük.
Ők a piac zsoldosai. A „nyitott erkölcsök” harcosai. A libertinizmus prófétái, avas, fülledt eszmék csapzott hajú, mosdatlan hívei. Akiknek szép a rút és rút a szép. Akik számára a nemzet csupán egy közösségen mérhető statisztikai fogalom. Akik nem tanultak, hanem képzettek, nem bölcsek, hanem ravaszok és a tisztesség szónak nincs értelme számukra: ők csupán a pillanatnyi erőviszonyokhoz mérhető „korrektséget” ismerik.
Vannak korszakok, amikor az idő ezeknek kedvez. Van idő, amikor minden látható ok nélkül elburjánzik a gyom, megnő a daganatos betegségek száma, és elszaporodnak a társadalom kártevői. Talán a csillagok állása teszi, talán a természet immunrendszere gyengül. Szaporodnak és sokasodnak, aztán falkába verődnek és együtt üvöltenek. A néhai író szerint akkor érzik jól magukat, amikor a falkában egymást nyalogathatják. Mindenki mást megmarnak, minden másra támadnak. Örömüket lelik a pusztulásban, a sárban, és a dekadenciában.
Tulajdonképpen: szegények ők. Egyfajta romlott lelkiszegények. A magyar közmondás szerint „az ördög szegény, mert nincsen lelke.” Ezeknek sincs, szegényeknek. Holott emberek ők is: csupán az emberi élet nagyon zsigeri, nagyon távoli, szellem nélki formáját élik.
Nem szabad gyűlölnünk őket ezért – de megbocsátanunk, és eltűrnünk sem lehet. Ugyanis ha nem tisztulunk meg tőlük, nem hagynak élni.
Ők az autofasiszták: akik saját népüket gyűlölik.
Eleinte, mikor megjelentek, csak annyit mondtak: nem szabad türelmetlennek lenni. Hanem okosnak kell lenni, ravasznak és kompromisszumokra késznek.
Aztán azt mondták: a türelmetlenek veszélyesek.
Aztán megmondták, hogy kik a türelmetlenek.
Aztán elhatárolódtak, sokszor és lelkesen a türelmetlenektől. És elhatárolódtak ezek eszméitől: a hazától, a hittől, az erdélyi magyarságtól, az erdélyi, majd a székelyföldi önkormányzattól.
Aztán vérszemet kaptak, és a vérszemmel együtt sajtót, igazgatótanácsi állásokat, egyetemi katedrákat, szakértői tisztségeket.
Majd azt mondták: nem kell magyar egyetem Erdélyben. Petőfi-Schillert álmodtak, trójai falovat. S ha egyetem lenne, hát úgy se tudnánk megszervezni, fenntartani. Mert mi ilyen élhetetlenek és buták vagyunk.
Aztán, amikor mégis meglett az egyetem, beültek katedráira.
Azt is mondták, nem kell a státustörvény. Mert káros, mert címkéz, mert „diszkriminál”. Mert korrumpál. Mert kígyó és béka. Aztán belesimultak a szakértői bizottságokba és ma avatott értői a kedvezménytörvénynek.
Most éppen azt mondják: az önkormányzattal nem lenne amit kezdenünk. Most éppen azt mondják, nem szabad nagyon szeretnünk „a magyarokat” mert veszélyezteti „erdélyiségünket.”
És mondanak még sokat, fűt és fát: aggódnak az erdélyi melegekért, az erdélyi romákért, az erdélyi románokért és az erdélyi levéltetvekért. Persze, a magyarokért is aggódnak: a magyar szélsőségért. Ami ugyan nincs, de lehetne, s e lehetőség szörnyű aggodalmakkal tölti el őket.
És nem aggódnak a székelyföldi ortodox templomokért, a kisajátított közösségi vagyonokért, a fegyveres járőrökért, a mindennapi, őket is sújtó megaláztatásért. Nem aggódnak, mert félnek ettől aggódni.
Ezért kiabálnak olyan hangosan: mert a kápóknak mindig bizonyítani kell.
Ami minket, a többeket és jobbakat illet, nem kell túlzottan aggódnunk miattuk. Nem könnyű elviselni, együtt élni velük: ahogyan nem könnyű semmiféle testi-lelki nyavalyával sem együttélni. De legyőzhetőek és túlélhetőek: egyszerű recepttel, amit Galenus óta ismer az emberiség.
Dolgozni kell.
Épnek maradni tesben, lélekben. Hinni a gyógyulásban. Hinni abban, hogy egyszer kiveszik a gyom, és elvesznek a Tündérkertből a csúszómászók.
Vitatkoznunk pedig nem kell és nem szabad ezekkel. Számot vetünk velük, de a nemtelen harc méltatlan lenne hozzánk. Minket ugyanis nem ez a harc éltet, nem a vita és nem az önmarcangolás.
Hanem valami más. Valami, amit ők nem értenek. Amit nem érthetnek. Nincsenek hozzá érzékszerveik.
Valami hasonló dolgot érzek én is. Ráadásul Románia meg akarja kezdeni a közigazgatási régiók kialakítását, mondván, hogy az EU-csatlakozás miatt kell ezt gyorsan megtenni. Viták helyett most inkább arra kellene törekedni, hogy a régióhatárok egybeessenek a nemzetiségi határokkal, így egyértelmüen el lehetne és kellene számolni az EU felé a magyarlakta területeknek nyújtott támogatás felhasználásával. Nekem úgy tűnik, mintha a román fél megpróbálná kihasználni a magyar oldal széthúzását és a saját szájaíze szerint, vegyes nemzetiségű régiók kialakításában gondolkodna.
Érdemes szó szerint idézni, és nem mondanivalójában!
"ezzel nem ünneplek együtt - mert nem magyar" -írod te
"Krizbai Imre református lelkész méltatlannak tartja, hogy március 15-ét azokkal ünnepelje, akik anyagi és erkölcsi kárt idézve elõ visszaéltek választóik bizalmával." - ez hangzott el.
"nem engedjük csorbulni a státusztörnyényt" - írod te
"meg kell akadályozni a státustörvény megcsonkítását" - hangzott el.
"polgári köröket minden faluba, nem értünk, hanem az RMDSZ ellen" - írod te,
"Erdély minden kis településén magyar polgári körök jöjjenek létre, amelyek tömörülnének egy új magyar polgári egyesületbe, és indulhatnának a jövõ évi önkormányzati választásokon. A polgármester úgy véli, ez a modell lehetõséget nyújt arra, hogy a székelyföldi magyarok szavazzanak az önrendelkezés kérdésében" - hangzott el.
A gyűlés fő mondanivalója éppen az volt, hogy Széklelyföld legyen a székelyeké!
Bocs, Te elolvastad, amit a topicnyitó idelinkelt? :)
Felidéznék téziseket belőle (nem szó szerint, hanem mondanivalójában): "ezzel nem ünneplek együtt - mert nem magyar", "nem engedjük csorbulni a státusztörnyényt", "polgári köröket minden faluba, nem értünk, hanem az RMDSZ ellen"
Szerintem, hangsulyozom, szerintem! felelős, az övéiért felelősen politizáló ember ilyen butaságokat nem terjeszt. És talán nem véletlen, hogy a szólamok ismerősek valahonnan.
Juteszembe: hol is anyáztam? És miért épp Viktort? :)
Erdély akkor lesz szabad, ha se román, se magyar nem akarja és nem tudja megmondani, mi történjen ott. Erdély nem a MIENK, vagy az ÖVÉK, Erdély az erdélyieké.
Más: Mennyivel jobb vagy rosszabb Markó, mint Tőkés?
off on. Sokan szeretik elfelejteni, hogy amikor 'magyarként' emlegették Erdélyt, az bizony önálló fejedelemség volt! off off
