Negyed óra híján két órát játszottak, biztos azért tűnt rövidnek, mert eszméletlen jó volt. A The Killing Moon kivételével mindent eljátszottak, amit a duplalemezes kiadványra átdolgoztak (a két új szám, plusz a Bridges-feldolgozás is lement). Szerencsére a közreműködő vendégeket nem hozták magukkal.
Leghátul ültünk, két sor volt mögöttünk, de nem bánkódom emiatt, mert a hangzás alapból levert mindent, amit itthon lehet hallani, az Arénás hangmérnökök kezét letörném legszívesebben, úgy ordít az összes koncert ott.
Nekem a hatodik volt a tegnapi. Bánhatja, aki kihagyta, de az már nem az én bajom.
Aminek igazán örülök, hogy a most megjelent Savoy lemezt és Pal előző projektjét (Waaktaar & Zoe) sikerült beszerezni az árusoktól. Turnékönyvet nem csináltak most.
Ha a két utolsót nem ismered, akkor mi alapján mondod, hogy nem tudod megérteni, hogy a DM miért előbbrevaló az A-Hánál? Szerinted mi a fő különbség köztük, ami az A-Ha felé billenti a mérleget? Nem kötekedés, tényleg érdekel.
Érdekes volt így hallani az A-hát, bár bizonyos számokat máshogyan hangszereltem volna - igaz, jómagam nem zajongok, csak rajongok.
Csúcspont - így első meghallgatásra - a "Manhattan Skyline".
Az első két vendég-énekes(nő) jelenléte számomra indokolatlan volt, nem igazán adtak hozzá semmi pluszt a dalokhoz.
Ian McCulloch is csak a saját dalában ("“The Killing Moon”) tudott igazán kibontakozni.
Alison Moyet az egyik kedvenc énekesnőm - nem csak a Yazoo miatt -, de nem feltétlenül volt jó választás a "Summer Moved On"-t énekel(tet)ni vele. Valahogy nem tudtak igazán egymásra hangolódni Mortennel. Talán, mert Alison "pincemély" régiókban nyomta, Morten pedig legendás falsettoját erőltette. A "Hunting High And Low"-t jobban el tudtam volna képzelni kettőjükkel.
