Igen, erre próbáltam rávilágítani. Elkerülhetetlen, hogy ne térjen el pár tényező. Attól azért elég jók manapság a megközelítések.
Inkább a kilencvenes évek hangszereinél volt több észrevétel. Ezredfordulókor a nagy XB1 - VK7 dominancia idején. Az egyik mozgásban, a másik geomatriában közelített jobban. Aztán jött a TP80. Szinte mindenhez, felsorolni is nehéz. Tudtommal azonban a X** Hammondok nem onnan veszik. A mozgása is más, könnyebb. Talán Yamaha? De elektronikát, programokat könnyebb csinálni, érthető ha a mechanikák lassabban fejlődnek.
Kíváncsi leszek a Soul megoldásának jövőjére. Volt ilyen korábban is, mint a riasztók ablakra szerelt nyitásérzékelője. Pl. a JG3Tech basszepdálom, de az Allen sípos orgona basszpedálsorát is csak hozzá kellett tolni az orgonaszekrény aljához, legalább 20 éve. Talán a fejlődésnek a soxoros számú távérzékelés tekinthető, most 9. Ámbár nem tudja a jobb midizongorák félútról újraindítását, csak a velocityt. Pedig lehetne negyedútról, félútról, végtelen számú köztes útról újraindítás. Szerintem programozás kérdése.
:) Vhol ez a fórum pedig végig arról szól, hogy tucat paraméteren vagyunk évek óta leragadva vagy fennakadva, miért is nem olyan a csak olyan mint az igazi. Kezdve régen a perka vagy épp c/v milyenségétől, a full drawbar állás elvékonyodó hangképén át a legutóbbi 9 kontaktus modellezésének szükségességéig. Vagy mondhatom a leragadást a szintén régebben kivesézett billentyűszélességek kontra manual teljes hosszában való centis differenciák kérdésében is. Nos ezek közt csak egy dolog ugyanúgy a rugófeszesség versus nyomásérzet és billentési reagálás most. Elfér.
Nem szükséges egy paraméteren leragadni. A B3 waterfall billentyűzete lemásolásakor sok összetevőt kell egyszerre jól megidézni, hogy a B3-hoz szokott kéz minél otthonosabban mozogjon egy másolaton. Vagy fordítva, ilyen után aki B3 mögé kerül, szintén ne legyen az idegen. A méret, fordulási szög, lenyomási erő és visszaugrási sebesség egyaránt fontos. Könnyű és gyors legyen, de ne túl könnyű. Van olyan is. Ügyes trükk a gyorsasághoz a felső triggerpont is. A rugóerőkkel való játék. De pont olyan sosem lesz, mert rövidebb az erőkarja, ezért kell trükökkel minél jobb megközelítést elérni. De azért elég jók, mert könnyen mexokhatók :-)
“Hammondon jóval könnyebb virgázni mind bármely zongorán”
Pont ez volt a lényeg, hogy amíg a Hammond etalon billentyűzethez viszonyítunk egyik másik klón esetében, a zongorákon jóval nehezebb körülmények között kell tudni nagyobbat villantani. Ez persze nem bagatelizálja a kérdést a játékkényelem terén, csak ugye érdemesebb nagyobb perspektívában szemlélni a dolgokat - azaz a felkészültség és alkalmazkodás többet érhet mint hogy 100 g vagy 110 (szerintem).
..ezek a kapásból idézett élményeid a zongorávaval kapcsolatban mind objektivnek és reálisnak mondhatók. a zongora konstrukciókkal magyarázhatók. Az 42 gramm billentyű indítási súly adott esetben reális, a gyakorlati és követendő szórás 45-50 gr, nagy zongorágnál vmivel több - (NB. mai D-pianoknál erősen több, nyilván mutatni akarják a tapasztalatlan vevőknek, hogy igazán klónozni tudják az akusztikusokat- az ember keze majd letörik esetenként, de épp ezért fizikai gyakorlásra jó lehet, utánna egy nagy Steinway-n is repül a kezed...)
- s bár OFF a téma, ha valakit érdekel, igen jó, mérvadó tanulmány a zongorákról, sajnos németül de érdemes fordítani,,
idevág különösem a 14-16 oldal környéke...letölthető pdf.:
...ha valaki úgy gondolja hogy vérbeli hammondost nem érinthet ez az offolás, utalnék arra hogy a mai klónok (fatar et. co.) egyre inkább hajaznak " zongoraszerü" trükkök alkalmazására, annak következményeivel, mai orgonákon is -márcsak a jobb MIDI-zhetőség miatt is! -súlyozás, stb.. -pl. a 3-as gumikontaktust -amivel pl. tehtube is szembesül és bibelődik- is a jobb zongora-klónozási szándékkal találták ki és vezették be...igy klón-hammondosok is szembesülnek ezekkel a problémákkal, ha tetszik, ha nem -tehát nem árt utánnanézni mérvadó forrásból!..
Minden tiszteletem a Tiéd, hogy billentyűt ragadtál a hozzászólásomra. Ezt a 42 gramm billentyű indítási súlyt nem a levegőből szedtem. Valahol le van írva. Lehet, hogy progresszív ez a billentési súly, de mondjuk a bal kéz mély hangjainál nem is látom értelmét a könnyű billentésnek. Azon a részen nem sok virga, létezik szerintem. Bár lehet, hogy a zongorista ujjainak kímélését azért szem előtt tartották. Inkább a jobb kéz pörgősebb egy kicsit. Véleményem szerint a Steinway zongorák hosszú billentyűit azért kedvelik a zongoristák, mert a videón is látszik, hogy elég csak elindítani a billentyűt, és az teszi a dolgát. Ugyanezt a darabot egy Petrof pianínón nem játszotta volna el így az előadó, hacsak nem azon gyakorolt előtte. Megjegyzem, hogy én nem vagyok zongorista sem, de van némi rálátásom a témára. Volt Hammondom, amit bütyköltem, és a régi Zeneakadémián, volt alkalmam billenteni egy koncert Steinway zongorát. Égés föld volt a különbség bármihez nyúltam. Persze engem más szempontok érdekeltek.
..."Köztudottan a kalapácsmechanikákon és/vagy rendes zongorákon nehezebb a repetíciós játék,(* ...."- ez igaz, de azért nagy különbségek vannak, pont ot játszik döntő szerepet, milyen nehéz a billentés, és különböző zongoráknál (pláne ha a pianinókat is ide soroljuk) az eltérés nagyságrenddel nagyobb lehet, mint bármiféle e-orgonák közt.....
...A továiakkal teljesen egyetértek, de csak csöndben, nehogy megbántsam az orgonistákat.... viszont jazznél -főleg a ma oly divatos bebopos hammondozásnál (amit persze majdnem egy az egyben a zongoristáktól vettek át -esetleg saját maguktól, mint pl. Joey) -bár ez csak egy szegmense a jazznek, ugyancsak odateszik magukat technikailag- legalább is a "nagyok" -akik persze túlnyomó részben zongorista múlttal-(v. akár jelennel is) rendelkeznek...és persze a klasszikus zongorairodalom -főleg virtuóz darabjai- többnyire eleve nem interpretálhatók orgonán, (bár van kevés kivétel), igy hammondisták eleve megszabadulnak rengeteg technikai pluszmunkától!
Amúgy ezzel az általános bebopolással -akár zogorán akár Hammondon csak az a bajom sokszor, hogyha nem igazán jó zenésztől és nem helybenátfűtötten jön, sokszor végnélküli, üres öncélú virgázás az eredmány és unalmassá válik, holott az jó bop épp az fokozott izgalommal aratott anno a hagyományosabb stilosokkal szemben!..zongorán is, persze kényes a dolog, még a nagy K.Jarrettnek is problémés néha tt az autentikus bopos frazeélás (a hangok persze jók nála!)
Hammondistáknál itt van egy plusz problema: ugyan Hammondon jóval könnyebb virgázni mind bármely zongorán, de hiányzik a közbenső ravasz, jellegzetes billentési hangsúlyozás lehetősége -a percussion ezt nem tudja teljesen pótolni- igy eleve hamarabb kezd egyhangúvá válni a dolog -ezt csak a "kevesebb több lehet" elvével lehet kivédeni!
(* -végül -teljesen off, de talán kivéelesen megengeditek (egy öreg hölgysztár zenél, rövid klasszikust!):
-a zongorán tehát jóval nehezebb repetálni, és ott a csúcstechnika trükkök közé tartozik- tán éppen ezért ritkán alkalmazták a klsssziku komponisták- de ha jön, akkor akár csőstül, mind itt is...NB. a darabot nem a "vituóz" 19.sz.-ban írták , (cca. Bach korabeli) és eredetileg cembalóra, -és nem is muszáj ilyen őrült tempóban játszani, de Martha igazi "show interpretációt "csinált belőle (tellet neki!), amivel aztán "aratott"..... talán valakinek tetszik it is...
1) anno egy itt volt régi fórumtárs Korg CX3 (digi) orgonája volt számomra ismeretlenül is rögtön kellemes billentés és játékérzetet adó konstrukció. (Olyan dallamokat tudtam rajta improvizálni, amit más szinti billentyűn és gyermeteg orgona hangszínen sosem addig. Erre mondom, hogy egy jó hangszer könnyebben inspirál!)
2) a visszatérítő erő billentyűknél… Köztudottan a kalapácsmechanikákon és/vagy rendes zongorákon nehezebb a repetíciós játék, DE! tanulható a megfelelő technika. Na mármost azért a zongorairodalomban jócskán vannak mérföldekkel virtuózabb és komolyabb játéktechnikát igénylő művek, amihez képest egy jazz-orgonálás is csak elnagyolt maszatolás szakértői szemmel nézve (ezt nem én találtam ki!). Tehát a képzettségen és technikai tudáson lehet hogy több múlik mint gondolnánk!
Első megjegyzések, kapásból, Re: ("touchérzék nélküli-tehát orgona-szinti) billentyük elemzése, értékelése:
Lenyomás súllyal: Persze EZ is meghatározó, milyennek itéljük meg a billentyüzetet: Általánosithtó NORMÁL adatot kell mérni. Lehet a billentyökön fent százféleképp vakarózni, vagy kontakt-megszólalás-pontokhoz igazodni, esetleg azokat állitgatni-(ha lehet..)- de az általános játékszabály ami egyértelmüen mindenütt mérhető és összehasonlitható a billentyü gyors és teljes lenyomása, fenékig! Ez határozza meg alapjában és mérvadóan hogy könnnyünek vagy nehéznek érzünk egy billentyüzetet- legalábbis izofürgemzat-munka szempontjából... Ha a súly már félig lenyomja, nem onnan folytatom, hanem óvatosen felnyomom kezdőállásba, és úgy adagolok hozzá! -amúgy elterjedt és bevettmódszer pénzérmék fokozatos tornyozása, amikoris az alapérme a billetyü elúlsö pereméhez érintkezik. Zongoráknál vagy ezt klónoló DP-billentyüzeten (a különbségek miatt) a középső C-hez viszonyitanak, egyébb K-boardokon mindegy, viszont érdemes vizsgálni a feketéket is!
És legalább olyan fontos, hogy milyen gyorsan és erősen (és milyen jelleggörbével!) rúg vissza a billentyü!-és nem csak "üresen" -kivéve az éles stacattó játékot- a billentő ujj nem szabaditja fel rögzön teljesen a billentyüt! ("ragadós?" vagy segitőkész fürge? -(Hammondosoknak is fontos a jó repetálhatóság...)
Mindez csak kiindulópont a "kályhától"! Hogy aztán mit érzünk, ,milyen visszajelzéseket kapunk ill. mit dolgoz fel az idegrendszerünk az egyszeri lenyomás-billetés röpke pillanata alatt- ez meghatározóbb lehet a billentyüzet (személyes) megitélésében (az egyszerü súly-mérésekhez képest, de ez sajnos sok és szinte követehetetlen konstrukciós tulajdonságok kevert függvénye (ahol mindenféle jelentős különbségek mutatkoznak-hatnak..)
És összehasonlitásokszor sokszor belefutunk -ha valaki jobban utánnéz-az alma kontra körte problematikájába..
Etalonnak hangzatosan aposztrofálni valamit persze lehet, de össszehasonlitani vele dolgokat, amik -bár hasonló célt szolgálnak -eleve máskápp vannak konstruálva, csak szükebb mezsgyékre osztva -persze az fárasztóbb- érdemes.. -V.
A zongora hinta mechanikás, az orgonánál pedig progresszív rugóerők hatnak (minél jobban feszül v. hajlik a rugó, annál keményebb). Amúgy a 100 g nekem is meglepő ennek ellenére! 10 dkg párizsi / billentyű? :)
A zongoráknál pedig még van egy svédcsavar, kb. 2 oktávonként más a billentyűk súlyozása az eltérő húrvastagságok kompenzálása miatt!
Az biztos, kevesebbtől is megindult lefelé. De hogy belépjenek a kontaktok még csöpögtetnem kellett a vizet és mire a 9. érintkezőhöz kapcsolt hang is megszólaljon, ennyi lett a gyufásdoboz, pohár és víz összsúlya. Még megnézem majd fekete billentyűre is. A 9 kontakt rézlemezke érdekes kismértékű további nehezítést eredményez. Szintibillentyűknél ilyen nincs. De az összes régi analóg orgonánál hasonló a szituáció.
Még régebben csináltam egy etalon súlyt a zongora billentésére. 42gramm volt az ólom töltet a szemcseppes műanyag flakonnal együtt. Azt rátettem a billentyű végére, és nem volt szabad billennie. Viszont épphogy hozzáértem a billentyűhöz, és már süllyedt is a billentyű a súlytól. Az a 100 gramm egy kicsit nagyon sok szerintem.
Lemértem mindkettő A100-asomat. Egyik 1961-es, a másik 1965-ös. Sok alkatrész nem azonos. Nyilván van szórás (95-110), de az nem lényeges, ekkora belefér. Gyakorlatilag 100g. A hátsó lemezrugók nem változtak.
Logikus módszer! Tehát 100 g-al ekvivalens súlyerőnek kellene lenni a billentyűzetek nyomáspróbájának. (És biztos hogy 2 B3-nál is ez ennyi?)
Csak azért kérdeztem mi az etalon, mi tekinthető annak, mert 2 nagy értékű, más márkájú akusztikus zongora billentése közt nagyobb eltérés van, mint itt az orgonáknál. (Zeneiskolában dolgozom most, és a 8 milliós Yamaháktól a Blüthnereken, Kawaiokon át az 50 milkós új Steinwayünkig magam is meglepődtem mekkora nyomóerősségi eltérések vannak. Szóval ez az etalon kérdés játékérzetileg más hangszerre vonatkozólag sem egyértelmű feltétlen szerintem.)
Ez amúgy érdekes. Én pont ezért választottam zongorás projekt miatt a Studiologic Numacompact 2x-et, mert nem kalapácsmechanikás volt. Persze a keret sem volt sok. Az orgona hangzás nem az igazi, (a zongi nem is rossz!) de egy L100 után sem esik rosszul a játék. Tudom, csónak-billentyűzet, szemben a simával. Ami viszont fontos, inkább zongorázok orgona billentyűzeten, mint orgonálok kalapácsoson. Nekem sem jó, de ki is hallani, te magad is mondtad már, hogy egyből lejön, ha még zongoráznak is a Hammondon... És ez is FATAR....
Az etalon a Hammond waterfall. A másolatoknál nem árt, ha minél közelebb állnak hozzá. Méret, mozgás. A méret egész jó, ugyanaz. A mozgás érdekes. A B3 könnyű és villámgyors. Komoly feladat lemásolni, de alapvetően sikerült. Épp lemértem az A100 billentyűjét. Gyufásdobiz élére állítva, rá műa pohár. 9 drawbar kihúzva. Pohárba apránként víz. Mikor az utolsó drawbar is mexólalt, lemértem konyhamérlegen. 100 gramm. Nagyjából hasonló a Fatar is.
Hát igen. Egy zongoristánál pl. ez kardinálisabb kérdés, hogy ami otthon van vagy amin tanult (ha még fiatal) és amit fellépésen majd kap, ott hogy tud viszonyulni.
A válasz sztem az, hogy aki jó iskolát kapott, annak mindegy bizonyos határokig az eltérés. Tehát hogy illik tudni profiként alkalmazkodni.
Hammondnál meg ahogy írod, hogy másabb az eredeti, mint a klónok, kérdés lehet hogy mit tekinthetünk etalonnak? Ami a kényelmes vagy ami eredeti? (Csak mert semmi sem lehet minden tekintetben tökéletes, szent és sérthetetlen és változtathatatlan, meg ott az alkalmazkodó készség is…) Viszont érdekes kérdés az is, hogy miben lehetünk elnézőek akkor? Gondolok itt pl. a Roland-féle keskenyedő, magas fekete billentyűkre hirtelen, mert ott már én se mondanám kompromisszum mentesnek ezt - VK7.
Nem könnyű leképezni az eredeti Hammond waterfall billentyűzet mozgását. A megjelenés, méret elég jó. A Fatarnál lényegesen közelebb van a fordulás pontja az eredetihez képest. Aztán itt spirálrugó van a laprugó helyett. A kontaktok további növekvő keményedést eredményeznek. Igaz, a Fatarok zöménél meg ott a szilikon harang utólagos nehezítésként.
Na a Soul-nál pont fordítva van. Egy árnyalatnyi ponton túl átesik a billentyű mint a régi DX7, Ensoniq TS,ASR esetében. Szerintem messze a legjobb, csak eltér az eredetitől és elszokhat a kéz.
A keményebb Legend teljesen jó volt. Pár nap kellett a megszokásához, aztán észre sem vettem. Zongorát vezérelni meg annál jobb. A Nordokban, Cumarokban és a Hammond SKX sorozatban ugyanez lehet.
A picit könnyített Dexibell első benyomásra megnyerő, sajnos JoeyD Legenden nem játszottam. Feltételezem még ez is elég gyors.
Arra kíváncsi volnék, hogy a billentyű melyik alkatrészén változtattak? A beragasztott súlyokon, a rugón vagy mindkettőn? De ez csupán olyan általános érdeklődés, semmi komoly.
Régebbi XE Hammondban láttam, ott a műanyag billentyű fémsínre van rögzítve.
Érdekes az eltérő súly kérdés. 5g-os autófelni súlyokat én is ragasztottam az Electromba. Kapott egy aranyos bájt is vele a dolog: odakapós hirtelen megfricskázáskor, a felső érzékelőre állítva a bill. scannert, van egy rövid retriggerelés a súlynövekménytől. Nekem nagyon tetszik! Gyakorlatilag a tehetetlenségénél fogva ezáltal újraindítja rövid időre a játszott hangot, mint egy utóhatású perka. Ha viszont a rugóerő is változna, az sok mindent befolyásolhat szintén, pl. lágyabb rugóknál a bill. ellustulását, hogy nem jön vissza olyan hamar. A nem kellő súlyozás is ue. Szóval nagyon észnél kell lenni egy gyártónak szerintem ezzel, mert az optimális játékérzet egy viszonylag keskeny mezsgyén táncol, mivel erősebb rugókkal már túl kemény és hirtelen, agresszív lehet a billentés, ahogy OldVic is írja másik oldalról, teljesen más értelmezést ad a dolgoknak, mint egy zongora kalapácsmechanika súlyozása és lomhasága.
.."Akkor még lehet hogy nem gyártotta a Fatar ezt a TP/80-at?"...lehet....mindenesetre tudtommal Fatar billentyűzetek léteztek a gumi-érinkelők bevezetése (asszem épp ők vezették be??) előtt is, hagyományos fémkontaktusokkal - ez a faktor is belejátszik nyilván a dolgokba -ami a TP80 -t illeti, forrásaim szerint: maga Fatar is csinál-z eltérő változatokat, sok nagy cég maga módosította őket v. rendelt eleve módosítottakat, privát emberek maguk is módosítgatják őket világszerte...(nemcsak elképzelhető, közismert tényként tekinthető) szóval a hejjzet áttekinthetelen, nem érdemes ragozni, de mindenesetre a TP80 megjelölés önmagában nemigazán mérvadó, amire távolból építeni lehet... -V.
A DB5-nek kellemes billentyűzete volt, de azt még valami másból alakították ki. Kicsit lassú is. Mintha szoknyát utólag ragasztottak volna alá, de egy pici nyelv felül túlnyúlt azon. Meg a teteje is enyhén domború. Akkor még lehet hogy nem gyártotta a Fatar ezt a TP/80-at? http://www.fatar.com/Pages/TP_8O.htm
Az érdekes, hogy ugyanezt a billentyűzetet különböző erejű rugókkal készítették. Lehet hogy eltérő súlyokat is ragasztottak bele? Mindenesetre ilyen alváltozatokra való utalást nem találtam. Elképzelhető hogy a hangszergyártók módosítottak. Pl. a Dexibellé érezhetően könnyebb. Régebben írtad, különböző típusú rugókat is gyártanak, szóval valamiféle alváltozatok biztos léteznek.
A Soul-é "túl jó". De tényleg. A Legendé (Fatar TP80) kissé nehezebb az eredetinél, ez meg könnyebb. Azért könnyen hozzászoktam ahhoz is. De a lényeg, precíz, gyors. Pl. nagyon szeretem az A33-ét, de az nem elég gyors. Annyit változtattam és így jó lett, hogy legmélyebbre, 9-re állítottam az első kontaktust, így mélyebbre nyomva kissé több kézmunkát igényel. Talán ez lesz a megfelelő. Idővel el tudok képzelni egy árnyalattal erősebb rugót. De tényleg csak árnyalattal.
"Az Rt3-nak van egy basszus szintetizátora....".-valóban, de azt -legalább is azt hiszem, csak a pedálok mőködtetik...a fickók csak a manuálon próbálkoztak a video szerint- a cikkíró azt állítja (?) meg is tudta állapítani a játszott billentyűk és drawbárok alapján, hogy valóban mélyen szól -kissé kételkedem benne, nagyon sasszem-és -fülnek kell lenni, hogy valaki a videon a töredékmásodperceket látva azt valaki megállapítsa...de azért képzelődtem kicsit rajta..:az Abbey-Road RTL vszleg. angol gyártányú (az enyém is az volt), 4-pol motorral, -(rád hivatkozom itt), s ha a két párból alacsonyabb "run" inditással csak egy pár "gerjedne be" és fogásban maradna, viszont csak félfordulaton??
-minden csak szabad képzelődés részemről...amerikai motornál ez sem jönne így öszze..(3 pár)
A cikkíró viszont C3 birtokosa, és "set to" kifejezéssel él, kimondottan a T-generátorra vonatkozva (neki persze nincs is bass-synt.-je!), ami azt sugallná hogy bármikor előtudja ezt varázyolni, sőt odáig megy hogy negyedsebességet is emleget...mindenesetre rákérdeztem nála (másook is!) a forumon, de eddig nem válaszolt...ha megteszi megírom...
--- Minap kezem alá került a L. Solo ..-gondoltam az Expanderhez képest megéri feljebb léni kényelmi okokból -jól
kipróbáltam, aztán visszeküldtem, épp a billentyűzete miatt - ami- gondolom azonos a többi Legendével. Az összes Viscount modelnál a (Thomann-) katalógusban egyszerűen "waterfall" billentyűzet van megadva -(Fatar,köztudottan)- -a konkorrenns cégek viszont fél/súlyozott billentyűkkel fennhéjjáznak...a Fatarokat majd mindenki használja, de többnyire vagy módosítják,-többnyire más rugókkal, vagy jobbat választanak ki -kicsit utánnanéztem a dolognak, bosszúsan-... tényleg azt hittem a Solo -ami nekem "szükséges és elegendő" lett volna- ergonómiailag a legszimpatikusabb a piacon -majd örömet okoz. De nem. Persze tunék rajta dolgozni,ha kell de mostanság visszavonultan csak olyan hangxert vennék, amin jól érzrm magam minden szempontból. Az évek során mint alapjában zongorista, kialakítottam egy kéztechnikát amivel mindenféle billentyűzeten tudok kielégítően játszani -
-bevált az RTL-en, Clavineten, Rhodesen, Moogon, Crumar-orgonán, Roland VK-n, Technics K-boardokon, DP-ken DX-7-en, stb!..)-ha nehezen jár az önmagának nem baj, ha picit is tudok "odabillenteni" -ami már egy "félsúlyozott mechanikánál is lehetséges- de még könnyű szimpla billentyűzeten is megoldom -nos a Solo nekem olyan mint egy ilyen sima synthi billentyű, de ahhoz képest nagyon rúgós-nehéz , (ami más mint a zongora tömeg-nehéz billentése!!) és ragadós, nagyon rossz repetációs lehetőséggel....egyszóval undorodtam tőle....Mindez persze személyes megítélés, de némi tapasztalattal (l.f.) mindenesetre örülök a nevedben hogy a Soul-on jobb a helyzet, ahogy magad megállapítotatd...
Az Rt3-nak van egy basszus szintetizátora. Jobboldalt a vezérlése azokkal a nagy fekete kockagombokkal. Azt el tudom képzelni, hogy mivel abban vagy 32'-as regiszter is, ami a mélynél egy oktávval mélyebb, így az szólhatott. A szinkronmotorok nagyon kényesek. A hatágú csillaggal a 60Hz-es is (1200rpm), de ahhor képest méginkább az export, a négyágú csillaggal az 50Hz-es! (1500 rpm) Az USA kis kikapcsolás után még visszatalál a frekijére. Az export nem. Elölről kell kezdeni az indítási procedúrát, ami ráadásul dupla ideig tart. (10mp) Van egy lendkereke, az is vastagabb.
Más. Mostanában elhanyagoltam az igazi Hammondozást. Egy friss jövevény A100-ast próbáltunk és meglapően nehéznek tűnt a billentyűzete. Nem lötyögött, friss filcezésűnek véltem. Aztán otthon beindítottam a sajátom. Annak is nehéz lett számomra a billentyűzete. Pedig a Legend után mindig könnyebbnek tűnt! Arra jutottam hogy a túl sok Soul-ozás ellustította a kezemet. A Soul billentyűje nagyon jó. Könnyű, gyors, precíz és állítható. Végtelen hosszú, ördögi sebességű futkározásokra késztet. Állítható rajta az első kontakt magassági pontja (0-10), majd a követő kontaktok egymástól való távolsága (0-10). Tetszett az egész magas indítópontra való állítás (1-2) és a kontaktok nagyobb távolsága (6). Azonban a fentiek miatt most már inkább az 5-ös kezdőpontot és 5-ös távolságot már megfelelőbbnek találom.
Érdemes a hivatalos oldalról letölteni a frissített (1.5) gépkönyvet és elolvasgatni, mennyi lehetőség van akár extra igények kiszolgálására is.
-egy hammondos kitalála, hogy balhéból fél-vagy akár negyedfordulattal használja a C3-át,(gondolom a "run" korai átkapcsolásával..) - aztán körülnézett hogy más is csinálja ezt, esetleg felvételen. is..-ezt találta:
https://www.youtube.com/watch?v=G4-LjYf5pbY .. a sztori itt az,hogy egy duo, 2 egyébbként ügyes fickó, Beatles-rajongók,-beszabadultak az iconikus Abbey-Road Studióba és egy egy nap alatt összehoztak egy albumot...közben
használták a studió "Beatles"-hangszereit is, és egyszer bekapcsolták (félsikerrel, nem tudták hogyan!) az RTL-3-at is, ami aztán egy oktávval mélyebben szólt! -sebaj, néhány háttérhangot így is használtak belőle az egyik számukban...
