Kedves Blan,
köszönöm a választ. Olvasd el figyelmesen azt is amit Bolond nőszemély írt, szerintem hogy úgy mondjam eltalálta két szarva közt a tőgyét.
Ami meg a lelkiismeretfurdalást illeti... Két történet.
A barátnőmnek is igen erős akaratú anyja volt, aki nemigen szerette a "nyalás-falást", ami abban nyilvánult meg, hogy mindenre fanyalgott, semmi nem volt jó neki. 3 gyereke volt, ezek közül kizárólag csak a fiát szerette úgy, mint ahogyan ezt a lányoknál is kellett volna. A barátnőm egész életében bizonyítani akart, hármójuk közül ő volt az, aki végül is együtt maradt a szüleivel, ő főzött rájuk, gondozta őket, mindenben a segitségükre volt. Az anyjától soha egy elismerő szót nem kapott. Most, 56 éves (a barátnőm) és tavaly meghalt az anyja. Ne tudd meg, mennyire megviselte őt, hogy még a halála előtt sem mondott egy elismerő szót sem neki. Most akkor kinek legyen lelkiismeretfurdalása?
A másik történet rólam szól. Az apám igen erős akaratú, rabiátus és despotikus hajlamú ember volt. 24 évvel volt idősebb az anyámnál. Nagyon igazságtalan volt velünk szemben, ha rossz kedve volt repültek a pofonok, csattogott a szíj, minden hétvége üvöltözéssel telt. Emlékszem, 8 éves voltam (annyi mint a te nagyobbik lányod most), és térdenállva könyörögtem anyámnak, hogy váljon el. Ő pont az ellenkezője volt az apámnak - szinte nem is erre a világra való. Küzdési szellem egy szikra sem volt benne, minden hajlandó lett volna felálldozni a "békességért". Válásról szó sem lehetett, mert "mit mondanak majd az emberek" stb. Mikor tőle vártam védelmet, gyakran csak egy kétségbeesett kezeit tördelő asszonyt láttam - talán emiatt is lettem olyan, hogy én nem hagyom, hogy velem bárki is úgy beszéljen, mint gyerekkoromban az apám. És most jól figyelj - egész életemben haragudtam az anyámra, hogy képtelen volt annyira összeszedni magát, hogy egyszer ő is fellázadjon.
87-ben meghalt az apám - 84 éves volt, öregkorára szeretnivaló öregember lett belőle - majd 95-ben az anyám is. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ÉN megbocsássak nekik. Gondold át ezt az egészet a gyerekeid szemszögéből is.
(Amúgy egyszer úgy oldottam meg egy rázós helyzetet az apámmal - mert hogy beszélni nemigen lehetett vele, rögtön orditpzni kezdett - hogy írtam neki egy hosszú levelet. Meglepően jól sült el a dolog.)
Ja, nem akarom, hogy őket úgy képzeld el, mint afféle antiszociális embereket - tisztességes családból jött, konszolidált emberek voltak káros szenvedélyek nélkül - csupán egy rossz házasság volt, nem más, de ezek annak idején általában rejtve maradtak.
Kedves krisz.ti!
Történeted nagyon szomorú . Azt hiszem ez merőben más eset, mint amivel a topikinditó nyitott. A Te esetedben nem egy szerető anyáról és szerető családról van szó, tehát nyilván nem is lehet aszerint kezelni. Többet most nem is irok ezzel kapcsolatban, mert kevarognak bennem a gondolatok és indulatból semmit nem jó megfogalmazni.
Sziasztok!
Ez eléggé szomorú téma, és sok gondolkodás után döntöttem úgy hogy írok. Nálunk a gyermekkoromban előfordult, hogy anyám nekünk esett (van egy öcsém) és nem csak megütött, hanem ÜTLEGELT, az öcsémet sokszor fakanállal is. Továbbá rendszeres szóhasználata volt, hogy a "k..va anyád aki a világra hozott, b...meg, megöllek". Amikor az esküvönk előtt hozzáköltöztünk a párommal, aki éppen nem volt otthon, szinte mindennap talált rá okot, hogy "rohadt, büdös k..vának" nevezzen, persze mindezt ordítva. Akkor volt utoljára, hogy meg akart verni (23 évesen!!!), de akkor lefogtam mind a két kezét, akkor megpróbált rugdosni, de köztünk volt egy asztal. És akkor megláttam a szemébe a gyűlöletet. Íszonyúan fájt, kiborultam, szóltam a páromnak és másnap elköltüztünk albérletbe. De még évekig nem tudtam mit is lehetne tenni, még mindig hittem hogy ez jó is lehet, kapcsolatban voltunk, mintha mi sem történt volna. Ja, és 19 évesen terhes lettem, amikor felhívtam a munkahelyén, első reakciója az volt el kell vetetni. Sikerült. Azóta is mindig mondta, hogy ő nincs felkészülve egy unokára, még nem nagymamakorú (50 éves) Tavaly áprilisban terhes lettem, és az első öröm után, borzasztó félelem, gyomorremegés jött rám, hogy nehogy megtudja. Majd kiderült, hogy méhenkívűli. A műtét másnapján, végig gondoltam mindent, és akkor, ott befejeztem vele a kapcsolatomat, teljesen. Féltem hogy lelkiismeretfurdalásom lesz, de (engem is meglepett) NEM VOLT, ÉS MÁIG NINCS! Kiegyensúlyozottabb, boldogabb vagyok a férjemmel, és mindenhogyan. Ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú lett, de így nagyjából érthető a történet.
Mivel én nem Te vagyok és mivel nem a Te életed élem ezért nincs jogom, hogy belepofázzak az életedbe. Nem is teszem, de mivel ez itt egy nyilt forum elmondom, mit gondolok erről.
Anyukád egy roppant erős szeméyliségnek tűnik, aki nem érte el az életben azt, amit ő szerinte el ekllett volna érnie.Azt gondolja magáról, hogy megfellebezhetetlen igazságok birtokában van és igyekszik maga alá gyűrni azokat, akikről tuja, hogy bizhat a szeretetükben. Valűszinüleg alázatosabban viselkedik idegenekkel szemben, hisz ők bármikor rácsaphatják az ajtót és ezt ő is tudja pontosan.
Viszont, ha Te ezt igy hagyod és a már felsimert elvárásainak továbbra is meg akarsz felelni szerintem a következő esetek lehetségesek:
1. Idővel Te is magadévá teszed az ő életfelfogását és éelted végéig - de legfőképpen ha már ő nem lesz - saját magad szabad akaratodból élsz úgy, ahogy anyukád elvárná tőled. ha ezzel tisztában vagy és nem okoz semmilyen lelki konfliktust, akkor semmi baj...
2. egyszer egy hülye apróság miatt (pl. a vázának nem ott helye, mert nem szépen világitja meg a beáramló fény), kiborul az a bizonyos bili és ugy összevesztek, hogy egy pár évig nem nézel felé. Ez szerintem kerülentő
3. akkor mikor nem vagy mérges, dühös megbántott szépen leülsz vele szembe és elmondod a gondolataidat - vagy előle leirod - vigyázva, hogy ne támadást érezzen belőle, hanem segitség kérést. Segitségkérést, hogy élhesd a felnőtt életedet. Valószinüleg ennek is sértődés lesz a vége, de mivel nem indulatból indul a beszélgetés ezért mély sebeket remélhetőleg nem ejtetek egymáson.
3. Minden marad ugy ahogy van esetleg Téged a dolog még frusztrál is. gyermekeid ezt pontosan érzik nagyira később nagyobb korukban haragudni fognak, téged meg gyengének tartanak majd.
Biztos van több lehetőség is, nekem most ennyi jutott eszembe. perzse mindez ugy, hogy csak a TE szemszögedből ismerem a történteket, anyukádat nem hallottuk. (tudod az érem két oldala:-) )
Először a gyakorlati kérdésekre válaszolok: én valóban elváltam, két lányom van, a nagy nyolc éves, a kicsi 14 hónapos. Külön lakásban élek, vagyis nem anyámékkal. A szüleim együtt élnek, nem váltak el, de érdemi információ a témánkhoz, hogy míg anyám 57 éves, addig apám 78! Ő, még ha velem is ért egyet általában, már nem képes anyám latinos és lehengerlő stilusával szembeszállni, ráadásul ő eleve sem volt sosem hive a biliborogatásnak. Egyébként az, hogy anyámmal ismét beszélő viszonyba kerültem, apám komoly, háttérben végzett diplomáciai ügyködésének köszönhető.
Azt egy pillanatig sem hiszem, hogy te nem tűrted volna el az én szitumat anyámmal szemben, hanem szembeszálltál volna, vagy szembeszállnál jelenleg. A miértnek pedig két megközelitése van, ami végül összetalálkozik. Először is én nyilas jegyű vagyok, tűz jegy, és igencsak határozott egyéniség, akaratos, konok, és minden, ami ezzel jár. Kifejezetten küzdős, szembeszállós tipus. Másodsorban azonban anyám nevelt :o) és belémnevelte azt, amiről Iceberg is beszélt, vagyis az elvárásait. Valahogy olyan formán, mint a klasszikus „viccben” anyákra leforditva: első törvény, hogy az anyának mindig igaza van, második törvény, ha az anyának mégsem lenne igaza, akkor már csak a korára tekintettel is – és ha a világ visszafelé forog, akkor is – az első törvény lép életbe, vagyis neki van igaza. Legvégsőbb esetben ha tudom, hogy nincs igaza, ezt mégis megtartom magamnak, mert hogy jövök én ahhoz, hogy egy idősebb szavát meghazudtoljam. Tanmese is volt hozzá – ma is elevenen emlékszem a sztorira, pedig kicsi voltam, mikor nekem elmesélte – mégpedig az, hogy mekkora pofont kapott visszakézből a nagyanyjától csak azért, mert annyit mondott valamire, amit a nagyi mondott, hogy „ez nem igaz”. És azt is elmesélte, hogy szerinte neki volt igaza és nem a nagyijának, de akkor egy életre megtanulta, hogy tisztelni kell a kort és nem lehet egy idősebb szavát meghazudtolni.
Nos ilyen örökséggel szemben még az én tüzes és eredetileg biliborogató temperamentumom is lefékeződik, bár tény, hogy feszegeti a határokat. Ha a végsőkig szembeszállnék, lehet, hogy hosszú idő után én nyernék függetlenséget, de elismerést soha, valamint egy életre rágna belülről, hogy olyat tettem, amit nem lett volna szabad. És csak azért, mert egyszer elmesélte valaki nekem, hogy ilyet rendes ember nem tehet!
Iceberghez még annyit: mostanra eljutottam oda, hogy azok közé tartozom, akik bevallják, hogy az anyjuknak szeretnének megfelelni. Szélmalom harc, győzni esélyem sincs, de valamiért nem adom fel mégsem. Mindig meg akarom neki mutatni, hogy képes vagyok olyan dolgokra, amik szerinte bőven erőmön felüliek. Igy volt ez a diplomámmal is, és megcsináltam felnőtt fejjel, mégis egyedül voltam ott a diplomaosztómon :o( Senkinek nem kivánom azt az érzést!
És a bögre füléhez: azt hiszem kezemben a bögre füle, és szerintem el is birnám, csak meg vagyok győződve róla, hogy letörne a fül és csak az maradna a kezemben, nem lenne többet bögrém, csak a fül, ami a bögre hiányára emlékeztetne. (bocsika, de fogékony vagyok az elméleti dolgokra:o)
Alice,én azt hiszem,az anya-gyerek kapcsolat jóval mélyebb és bonyolultabb annál,semmint
egy "kapd össze magad és borítsd ki a bilit..." hozzáállással rövidre lehessen zárni.
Bármilyen furcsa,de gyakran előfordul,hogy a szülők még a haláluk után is "hatnak",olyan mélyre sikerül elültetniük az elvárásaikat vagy meggyökereztetni a bűntudatot.
Igenis,mindannyian meg akarunk felelni az anyánknak.Ki kisebb,ki nagyobb mértékben,ki bevallja és van, aki nem,de szvsz egész életünkben az ő elismerésére és szeretetére vágyunk.
Hiszen a te lánykád is glédába vágja a lakást,legalábbis átmenetileg,az általad képviselt érték szerint, mert kitakarít a jöttödre,nem?
Van egy jó mondás, valahogy így hangzik:
Minden dolognak van egy elvihető és egy nem elvihető oldala.Néha az okozza a konfliktusainkat,hogy a sima oldalán kaparásszuk az edényt,és nem keressük meg a fülét,aminél fogva felemelhetjük.Máskor pedig hiába van meg az a fül, ha az erőnket
meghaladja a felemelése.
Gondolom,Blan is így van ezzel. A fül már megvan,csak... nagyon nehéz.
Anyámmal szembeszállni? Lehet, de minek… Az előre boritékolható válaszok ugyanis ilyenek: „ha már azt nem tiszteled bennem, hogy az anyád vagyok, akkor az a minimum, hogy a koromra tekintettel legyél!” vagy „az én lakásomban kikérem magamnak, hogy velem szembeszállj, hogy nekem ezt el kelljen tűrnöm, hogy ezt kelljen hallgatnom!” esetleg „tudom, hogy marha okosnak képzeled magad, de azért nekem is van némi tapasztalatom”. Aztán kicsit gyakoribb az is, hogy „tudom, hogy semmi közöm sincs hozzá, de nem birom szó nélkül, hogy… hisz te vagy az anyja… és ez neked kutya kötelességed!”
Mindemellett az is az igazsághoz tartozik, hogy túlnyomó részt a nagyobbik gyerekemmel kapcsolatos dolgokba ártakozik bele, a kicsivel való dolgaimat csak szent borzadállyal, külső szemlélőként nézi valahogy igy „mert ennek a gyereknek még azt is hagyod, hogy a tyúkszart is megegye” vagy „ránézek is kiver a víz, hisz nekem egyikőtök sem volt ilyen sajtkukac gyerek”, esetleg „tudom, hogy edzésben tartod, hogy kiderüljön mit bir a gyerek, de talán sapkát adhatnál rá” etc. De vigyázni rá, azt nem hajlandó. Illetve csak abban az esetben és csakis rövid időre, ha ő úgy itéli meg, hogy nekem erre elengedhetetlenül szükségem van. Ilyen pl. a szülői értekezlet a nagynál, oda belátja, hogy mégsem mehetek gyerekkel, esetleg az évzáró 40 fokban. De ennyi. Buli, mozi, sőt iskola sem elég ok neki, egyszerűen kijelentette, hogy ő elfoglalt ember, nem ér rá, hisz a saját háztartását is rendben kell tartania valamikor, a kicsit pedig egy pillanatra sem lehet magára hagyni, mert az ő lakása nem úgy van berendezve, meg én 8 hónaposan kiszoktattam a járókából, mikor neki minden gyereke 2 éves koráig elvolt benne.
Nos a fenti okok miatt már nem szállok szembe, vagy MÉG nem. Egy olyan összeveszésen túl vagyunk, amikor hónapokig nem is beszéltünk egymással, és mégsem látta be, hogy igazam van. Alice, azt irtad, hogy „de a végén be fogja látni - be kell látnia” hát nem látta be. Sajnos. Ezen tapasztalatom szerint csak egy valami segitett!segithet és az a távolság, de most nem tudom megoldani, hogy messzebbre költözzek.
Felnőtt gyerekek anyjaként bizton állíthatom, hogy szörnyű anyád lehet. Na pl. ez volt az a magatartásforma, amit én mindig kerülni akartam - még a látszatát is!
És bizony azt mondom, nem jó, hogy így utánaengedsz a dolgoknak. Bizony megér néhány veszekedést, hogy kiharcoljad az önállóságodat - nem is magad miatt, hanem a gyerekeid miatt. Micsoda dolog, hogy nekik nem az anyjuk mondja meg mi a jó, hanem a nagyanyjuk! Nem szeretnék a tekintély szóval operálni, mert kevésre tartom, de kamaszkorukban ez vissza fog ütni, mert gyengének fognak tartani, akinek még mindig az anyja parancsol, ők is majd a saját fejük után mennek. Nézd, jól jegyezd meg amit mondok: egy gyereket 10 éves koráig lehet nevelni, hogy úgy mondjam a "helyére tenni", utána már csinálhatsz amit akarsz, azok a reflexek rögződnek bennük.
Lesz néhány sírás-rívás, sértődés, haragszomrád periódus, de a végén be fogja látni - be kell látnia - hogy ezt nem lehet csinálni. Végül is nem vérre megy a dolog, csak erősnek kell maradni. Ha legközeleb felhúz valami miatt, nyugodtan borítsd ki a bilit, ő már elvégezte a kötelességét, most az a kötelessége, hogy hagyjon téged élni a legjobb tudásod szerint.
Sziasztok!
Blan!
"Ha tudjuk, hogy jön, az ő általa képviselt értékrend szerint glédába vágjuk magunkat legalább felületesen, hogy ne hallgassuk az állandó szemrehányásokat. " Biztos , hogy ennek így kell lennie? Nem tudod tisztázni vele? Tudom, hogy mik történtek, elég durvának is tartom (nekem is oroszlántermészetű anyám van, sokszor szembehelyezkedik velem más javára, de egy ilyen komoly helyzetben, mint pl válás, elképzelhetetlen lenne, hogy ellenem tanúskodjon). Szóval gondolom, hogy azért nehezebb dolgod lehet, mint sokunknak, de mégis... Nem lehet valahogy ellenállni?
Nekem nem volt anyámmal kamaszkoromban semmi bajom, büszke volt a jó kapcsolatunkra, na de amikor 20-22 éves lettem! Akkor jöttek a balhék. Persze , mert nem laktam már otthon, kevesebbet látott, akkor jött rá, hogy elveszít, vagy hiányoztam neki, nem tudom, de akkor vívtuk meg az összes harcot, amit 5-6 évvel korábban kellett (és lehetett) volna. Kritizálta a barátaimat, az életmódomat, hogy mennyit (nem) tanulok, mikor hol alszom stb. Olyan dolgokba szólt bele, amikben már 16 évesen teljes szabad kezet kaptam. Hááát.. számomra ez elég nag visszalépésnek tűnt..így felvettem a kesztyűt. Valahogy rendeződtek aztán a dolgok, de azt hiszem, akkor nyugodott meg igazán, amikor férjhez mmentem egy "jóravaló" fiúhoz..De mintha meg is könnyebbült volna, hogy már nem az ő "felelőssége" vagyok. (Persze ez igy hülyeség, csak az ő szempontjából lehet egy megnyugtató dolog). Amikor megszületett az onoka, volt egy-két vitánk , nagy balhé nem, én igyekeztem mindent elmagyarázni, hogy most miért így csináljuk és nem úgy mint ők 30 éve, általában elfogadta. Most nagyon óvatosan ad tanácsot, ennyi bőven belefér. Bár apu azt mondja, sokszor aggódik miattam, néha sír is, de ez -úgy tűnik- az ő problémája marad, merthogy velem nem osztja meg. (Állítólag sokszor megbántom, pedig tényleg figyelek..én elég nyers ember vagyok, de azért annyira nem, hogy aki ismer, az lépten-nyomon fennakadjon a szavaimon. Talán inkább a változó kor lehet, nem tudom.)Mindenesetre az unokát rengeteget viszem, ill. ők jönnek, mi párszor már el is utaztunk kettesben és ha ők vannak vele, akkor úgy csinálja a dolgokat, ahogy akarja, igyekszem rábizni, mennyi ruhát ad pl a gyerekre stb. (Persze az ember úgy mondaná...de én is felnőttem , anyám gondos anya volt, szóval ilyen dolgokba nem szólok bele, csak ha kérdez.)
Nem tudom miért írtam ilyen regényt, mint látható, azért nagyon messze vagyok a címbeli állapottól. Talán mégis motoszkál még bennem valami:-)) Mindenesetre nálunk a kenyértörés célra vezetett, ha nem is mindig szavakkal, beszélgetéssel, de a következetesen végigvitt ellenállással. Más lenne, ha 70 éves lenne az anyám, de még fiatal, úgy gondoltam, nem fogok a hátralévő 25-30 évben sem "haptában állni a kedvéért", sem őszintétlenkedni. Ennyivel tartozunk egymásnak, még ha átmenetileg fájdalmas is a dolog. És visszatekintve: bár még mindig indulatba tud hozni, azért már tudom magam figyelmeztetni, hogy mindig a féltés , a szeretet vezeti.
Miért kéne különválasztani az apákat és az anyákat?
Nekem Anyukám meghalt, hát jelenidőben csak az Apukámról írhatok.
És a megbocsájtás kapcsán jutott eszembe egy dolog.
Közöttünk is volt vita, nagyon húzós. Szóba sem állt velem. Én nem eröltettem. A gyerekeimnek viszont soha nem szóltam egyetlen rossz szót sem a nagyapjukra. Ha menni akartak, mentek (egy telken laktunk, külön házban). Aztán oldódott a légkör. Bennem maradt tüske, de fontosabb az az érzés, hogy a hetvenegynehány éves Apukám VAN. Van akihez hazamehetek.
========================
Blan, gépcsere miatt a teljes levelezésem elveszett, ezért nem tudtam válaszolni. Elküldöd nekem újra a leveledet?
(Bár most elutazunk egy hétre, biztos, hogy csak sokára jutok géphez.)
Gergoba, a negativosok a Szülői Munkaközösség „Szülés, terhesség, negativ oldal” topicjának lakói.
Remélem azért én nem tűntem teljesen hálátlannak. Igenis értékelem és nagyon is tisztában vagyok azzal a sok jóval, amit anyámtól kaptam. „De” nélkül. Hisz nagyon sok minden ma sem menne a segitsége nélkül.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy egy valamit nem kaptam meg, méghozzá az elismerését annak, hogy döntésképes és felnőtt ember vagyok két gyerekkel, aki meg tud állni a maga lábán. Az én anyám nem csak egyszerűen beleszól a mindennapi életembe, hanem tevőlegesen rész is vesz benne, itélkezik a tetteim felet, mintha biróság lenne. Sőt, a válóperem során – aki itt volt annakidején tudja – ellenem tanúskodott a gyerkelhelyezés kérdésében, mert nem értett egyett azzal, ahogy én élek. Szóval nem csak beleszól, hanem feljogositva érzi magát arra, hogy ha úgy látja szükségesnek, bele is nyúl a dolgokba. Ha ő úgy látja, hogy a gyereknek hosszú a haja, akkor intézkedik és közben elmondja a gyereknek is, hogy „ha már anyádnak nincs annyi esze, legalább te szólhatnál neki…), hogy csak egy konkrétabb példát ragadjak ki. Nem lenne igaz ha azt mondanám, hogy csak néha érzem úgy, hogy helyettem éli, vagy akarja élni az életemet. Anyám kicsit olyan nekem – és a gyereknek is, mert már ki is mondja - , mint Damoklész kardja. Ha tudjuk, hogy jön, az ő általa képviselt értékrend szerint glédába vágjuk magunkat legalább felületesen, hogy ne hallgassuk az állandó szemrehányásokat.
És óvatosan kell eljárni mindenben, mert ha ő valamit szükségesnek lát megtenni, és én késlekedem ebben az ő megitélése szerint, akkor készen kapva, elintézetten találom szembe magam a dologgal, persze némi szemrehányással köritve.
Nos nem akarom sokat ragozni a dolgot, hisz tisztában vagyok vele, aki ezt nem éli meg nap mint nap, az nem tudja magát igazán beleélni a szituba.
Blan
Ps: amikor a fentieket irtam, még kora délután volt, az azóta született hozzászólásokat még nem olvastam.
különösen az anyukák hozzászólását olvastam nagy érdeklődéssel (érdekes apukákról alig van szó - új téma).
világos, hogy mindkét félnek fel kell vállalnia a konfliktust és a szülő ezzel mindig csak jót akar.
és az is világos, hogy a jó szándék kevés. be kell látni, amint azt már írta valaki előttem, hogy szükség van a saját tapasztalatra is, szükség van arra, hogy saját hibából tanulhassunk. nem kell mindentől óvni az utódokat. tudom, hogy nehéz, mikor sziklaszilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy rosszat tesz, egyes esetekben bizony tényleg hadd tanuljon a saját kárán.
Na, még valami:
"de a tudat, hogy máshol ez zökkenőmentes, nem túl örömteli"
Dehogy volt zökkenőmentes..... sőt. Nekem kétfrontos harc volt, magammal is küzdöttem és anyuval is. Magammal már nem kell, így vele sem. Cirka 15 évbe telt...
F.
Nekem sem nagyon akaródzott bekotyogni, mert szvsz nincs igazán válasz a topicnyitó kérdésre. Úgyis az adott személyektől függ a megoldás mikéntje. De gondolom majd kimazsolázod magadnak, amit jónak vélsz.
Na, konkrétabban:
"hálásnak kell-e lennünk pl azért, hogy felneveltek bennünket" - ha tisztességesen, normálisan megtették, komoly mulasztások és károkozás nélkül, akkor igen. Miért ne? Hisz nem könnyű, én is most jövök rá erre. Viszont nem kell, hogy ezt folyton az orrunk alá dörgöljék, hogy számonkérjék, ez igaz. Ha ez a baj, meg kell próbálni erről leszoktatni őket és itt jön a hogyan, ami ugye személyre szabott. Induljunk ki abból, hogy szeretitek egymást, hálás is vagy, csak konfliktusos az élet így együtt már. Valahogy meg kell vele értetned, hogy majd ha neki lesz igazán szüksége rád, ott leszel. (már ha így gondolod, remélem igen.) A hálát leróni pedig az ember a saját gyerekén fogja, illetve pl. akkor, amikor a szüleje netán öreg-beteg és komoly segítségre van szüksége.
"a mostani 20-30 évesek, akik közül sokkal többen tanultak tovább, sokkal többet utazhattak, egyszerűen túlnőttek a szüleiken" - biztos ez? Nem lehet, hogy inkább az van, amit írt már valaki, hogy tovább tart a gyerekkor? Vagy mások a tapasztalataitok. Két külön, másmilyen világban éltek, más dolgokat láttatok, éltetek meg. No és a továbbtanulás, utazás - nincs abban benne a szülők keze is? Ha nem is pénzzel mondjuk, de pl. egy adott gondolkodásmóddal.
"mi lesz ha nekem is ilyen kisokos kölköm lesz?"
Majd nyitsz egy topicot, segítség, micsinájjak a kölökkel:))) mert addigra a folyó másik oldalán fogsz állni:) szerencsés esetben persze addigra megvívod a magad csatáját a tied szülővel és emlékszel majd, hogy is volt veletek és egyszerűbb eset leszel:)
Ami nekem segített: átgondoltam, milyenek is az én szüleim, kicsodák is ők valójában és milyen utat tettünk meg együtt; azt, hogy hogyan neveltek, mitől lettem olyan, amilyen vagyok. Tudom, mit csináltak jól, mit rosszul és _azt is, hogy miért_.
De igazán jó csak mostanában lett, így 37 éves koromra. Persze mi nem lakunk már együtt, így könnyebb nekik is, nekem is.
Mit is még. Szeretet, rengeteg türelem, diplomácia.
Abbahagyom, mert sose lesz vége.
F.
Sziasztok!
Bevallom nagyon szívenütött a topic címe, mert én is sokszor mondtam magamban ugyanezt... Nekem hosszú-hosszú évekbe tellett, hogy meg tudjak bocsátani anyukámnak, pedig kívülről nézve nem tett semmi rosszat... Csak: nem játszott, nem beszélgetett velem soha, viszont mindig előírta mit kell otthon segítenem, és bizony-bizony ő is a mindig mindenbe beleszóló kategóriába tartozott. Én elkerültem otthonról 14 éves koromban (kollégium), és az idulás reggelén döbbentem rá arra, hogy esetleg mégis szeret az anyukám... hallottam, ahogy sírt a konyhában, és mondta apunak, hogy elveszít engem. Nem elvesztett, hanem így kapott vissza. Így 23 év távlatából rájöttem arra, hogy ő egészen egyszerűen attól rettegett, hogy nem lesz jó anya belőlem, ha nem tanulok meg főzni, mosni, takarítani. Az valahogy nem jutott eszébe, hogy inkább beszélgetnie kellene velem... Na, nem ragozom tovább, eszméletlen rossz volt a kapcsolatunk egészen addig, míg az első gyerekem meg nem született. Csak még egy jellemző példa: szülés előtt 2 héttel meglátogatott minket, jött ellenőrizni mindene megvan-e a babának. Kísértem ki a vonathoz (280 km-re lakik tőlünk), amikor minden előzmény nélkül közölte, hogy "Aztán meg ne halljam, hogy kiabálni mersz szülés közben!" Kész paff voltam napokig...
De! Soha egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ha hosszabb időre elmegyek valahova (nem fordult elő sokszor), bárki másra ráhagynám a gyerekeimet. És igenis mindezek ellenére eszméletlenül szeretem, és tisztelem őt, csak éppen még a mai napig is sokszor az idegeimre megy :-)))
Végül, de nem utolósorban: Alice, kedves, a Te általad leírt szabályok nálunk is pontosan ugyanígy működnek. Ezek azok, amikhez minden alku nélkül ragaszkodom. Ami viszont nálunk nagyon más, mint otthon volt, az az, hogy rengeteget beszélgetünk. A nagy gyerekeim most vannak az ún. "nehéz" korban: nagylányom 14 és fél, a fiam 12, a kicsi lányom 2 éves. Van nálunk is ajtócsapkodás, némi kiabálással fűszerezve, de mindig mindenről tudok, és bármit meg tudunk beszélni. És hiába volt anyu állandó "gyakorlatoztatása", ha választanom kell aközött, hogy felmossak pl. vagy sétálni menjünk az őszi napsütésben, soha nem kérdés melyiket választom...
Kedves topicanya!
Én nem tartalak gyerekesnek a felvetéseddel, és nem hiszem, hogy bárkinek joga lenne megkérdőjelezni a szüleid iránti tiszteletet. Úgy hozta a sorsom, hogy megtapasztaltam, van bizony olyan is, hogy mérgező szeretet...
Én is attól félek, hogy majd akkor lesz unokám (akit CSAK kényeztetni lkeszek majd hajlandó! :-))) ) mikor már a hamut is mamunak mondom!
Ugyanez a helyzet az én lányaimmal is. Az egyik a nyáron ment férjhez (bár már 5 éve együtt lakik a vejemmel, ebből 3 évet velünk közös háztartásban, és még nem utálnak, szóval egész pipec anyós vagyok...:-) ), de még az istennek sem akar gyereket, mert a vejem még egyetemre jár (na és?), de mindegy. A másik meg most van túl egy szörnyű kapcsolaton - hát ebbe majdnem tönkrement a mi kapcsolatunk is, mert minden meggyőződésem ellenésre nem fogtam be a számat, mikor véleményt mondtam az illetőről - bankban dolgozik, fiókvezető stb., most jelölték ki valami "karrier programra" - de rettentően fáradt mindig és sokat fáj a feje. Mindig is maximalista volt - hiába az elsőszülöttek mindig jobban megszenvedik az életet - karrierileg és anyagilag egész jól ál, bár én kevesebbel is beérném, ha boldogabbnak látnám.
Nálam elég vegyes korosztály van. 17 és fél 8 és 3 és fél... Szóval van nagykamasz kisiskolás és ovis. fantasztikus.
Egyébként igazad van szerintem. VAn egy keresztlányom 26 éves, de olyan mint kb. én voltam 17 évesen. Persze ez tkp. nem baj, csak egy kicsit fura. Illetve egy baj van vele: a gyerekszülés nagyon kitolódik. A mai fiataloknak nagyon fontos a karrier és a munka elviszi minden idejüket. Férjem egy olyan cégnél vezető (egy nagy multiunál), ahol a 20-30 évesek álete semmi másból nem áll, mint a munka....A karrier épités a legfontosabb és a jó sok pénz. A legtöbb még egyedülálló, hisz nincs idejük még kapcsolatot sem ápolni. ez nyilván nem minden fiatalra jellemző,d e van egy réteg, akikre igen. Egy kcsiti féltem őket...
Hát szerintem nem is kell okosságokat mondani, mert a végén még mi is az agyára mennénk valakinek :-)))
Amúgy persze igazad van, a szeretet sokféle. (Csak tudod az az igazság, hogy rühellem a fennkölt szavakat, azt hiszem még attól is kifutottam volna a világból, ha minket a férjemmel "édesanyának, édesapának" szólítanak, ez pusztán az én bogaram, de mindegy. Minket papának és mamának szólítottak, aztán maguktól neveznek azóta is mamuci papuci, illetve mamácska papácsának, egyszer valaki meg is irígyelt, mikor hallotta, hogyan neveznek minket.)
Bolond nőszemély, neked mennyi idősek a magzataid?
Nem gondolod te is, hogy valahogy manapság gyerekesebbek?
Alice, amit irsz azzal az utolsó betűjéig egyetértek, kivéve a hátlát. Bár azt hiszem, itt nem egyformán értelmezzük ezt a szót. a hála az én olvasatomban nem ah a fajta hála, amit az ember az orvosa iránt érez, ha az meggyógyítja és nem az a kötelező érzés, amit érezni kell.
Ugy gondolom a szülők esetében a hála azt jelenti, hogy olyan dolgot érzünk iránta amit senki más iránt nem. Olyan fajta szeretet, amit csak feléjük érezhetünk. Mert ugye az imádásig szeretjük a ygerekeinket, de másképp. Elmulhatatlna szeretet érzünk a párunk iránt, (szerencsés esetben), de máskép. Szeretjük a szűlóket de valami olyan érzéssel amit más iránt egyszerűen nem érezhetünk. Mert senki más nincs, aki mindent megbocsájt nekünk, bármit is követünk el. (ahogy mi is mindent megbocsájtunk a saját csemetéinknek, bármit is tesznek). Ezt a szeretet nem lehet ugyanugy visszaadni nekik és az ember ezért érzi ugy néha, hogy tartozik nekik... amit aztánsose tud leróni, mert ez az élet rendje. Ileltve ugy, hogy továbbadja a saját gyerekeinek mindazt a jót és szépet, amit a szüleitől kapott és mint irtam megtanitja szeretni a nagyszülőket. Még akkor is, ha a nagyszülő már beteges és nem tud játszani az unokákkal, akkor is, ha a nagyszülő esetleg már egy kicsit szenilis. Tehát megtanitjuk a kicsinek, hogy a nagyszülőt olyannak kell szeretni amilyen, azért mert ők azok, akik megtanitották az életre apát és anyát. (persze a gyereknek ezt nem kell elmondnai, de azért ha mi tisztelettel és szeretettel beszélünk róluk és nem csufoljuk ki a hibáit (ami ugye nekünk is van), akkor már közel állunk ahhoz, hogy viszaadjuk azt a sok mindent, amit túőlük kaptunk.
De kissé eltértünk a topik témájától, ...vagy mégse...?
Én sem okosságkokat szerettem volna irni, csak azt mait gondolok.
Már néhány napja nézegetem ezt a topicot, és erősen gondolkodtam, hogy hozzászóljak-e, de most már megteszem, bár sok bölcsességet nem fogok tudni mondani.
Mint immár két kiröppent lány anyja, meg tudom érteni a topicnyitót is, és a szülőket is, hiszen én is voltam fiatal és tapasztalatlan, és én is úgy hittem annak idején, hogy én mindent jobban tudok, bár nekem szerencsém volt, mert a szüleim inkább megkönnyebbültek mikor elköltöztünk, és amíg együtt laktunk se nagyon szóltak bele a dologba.
Hogy hálás legyen-e a gyermek... rég megette a fene, ha hálában gondolkodunk. Persze csak a magam érzéseit írhatom le, de én inkább a gyerekeimnek vagyok hálás, mert ők tették teljessé az életemet, igaz, sok örömet szereztek nekem, bánatot meg szinte semmit. De az is lehet, hogy pont amiatt volt ez, mert én nem nyűgnek tekintettem őket. Életem legboldogabb évei azok voltak, amíg őket nevelhettem, sajnos otthon is kellett maradnom, mert a kisebbik nagyon beteges volt, később meg beszólt a rendszerváltás, így akarva karatlanul htb lett belőlem. Viszont nembántam meg, mert mindig mindent tudtam róluk. MIkor kisiskolások voltak, soha nem kérdeztem tőlük, hogy "mi volt ma az iskolában", mert szerintem ez az a kérdés, amire minden gyerek azt válaszolja, hogy "semmi". Mindig konkrét kérdéseket tettem föl, pl. hogy ma is olyan kócos volt-e az Éva néni, meg ilyesmiket, amikről beszélgetni kezdtünk, és így nagyjából mindent elmondtak, ami érdekelt - igaz, engem minden érdekelt annakidején.
És a nevelési követelményeim átláthatóak és betarthatóak voltak. 1. MIndig tudni akarom hol vannak, elmehetnek akárhová, de meg kell mondaniuk mikorra jönnek haza, és azt az időpontot szigorúan be kell tartani - ha valami miatt késnek, akkor telefon. (Ebben nagyon rigorózus voltam, de minden anyának lehetnek hibái.) 2. Megkövetelem a képességeikhez mért legjobb teljesítményt az iskolában - nem a kitűnő bizonyítványt, hanem a képességeiktől függő maximumot, tehát pl. a kisebbik lányomnál egy írás 3-as már nagyon nagyszerű eredmény volt - nagyon rondán írt pl. 3. Megkövetelem a tisztességes viselkedést velünk szülőkkel szemben, tehát nincs olyan, hogy hülye apa, hülye anya ilyesmi - ezzel szemben mindent lehet kérdezni, és tisztességes komoly választ lehet kapni.
Kiskorukban néhányszor el is fenekeltem őket, ha ebből a három szabályból az egyiket elvétették.
És nagyon jól megvoltunk együtt, kissé túl sokáig is, ugyanis a mai fiatalok valahogy sokkal tivább maradnak gyerekek, vagy akarnak gyerekek maradni, nekem inkább ez volt a tapasztalatom. Ugye az egyetem, eleve kitolta a kiskorúságot, mivel nem volt önálló jövedelmük, no meg a lakáshiány, ilyesmi, és még 25-26 éves korukban is állandóan valami miatt együtt kellett velük izgulni - szoval én inkább megkönnyebbülésként éreztem, mikor végre tudtam nekik lakást szerezni és elköltöztek. (Nem egyszerre.)
Bár eleinte nagyon fájdalmas volt nézni a hiányzó bögrét az étkezőasztalon, pláne mikor a nagyobbik is elment, nagyon nagyon üres lett a ház.
És nekem is erős ingerenciám volt arra, hogy mindenféle okos tanácsokat adjak, meg mikor ellátogattam a kisebbik lányomékhoz, és láttam milyen a lakásuk, hát inkább nyeltem egyet, aztán inkább nem látogatok el, csak ha meghívnak, mert akkor előtte kitakarítanak... :-)
De nagyon sokat látom őket így is, csak az az én bajom, hogy nagyon sokat dolgoznak és nagyon fáradtak emiatt.
Na ami meg a túlhaladott időt illeti... egy dolog van, amit soha nem tudnak behozni a fiatalok, és ez a tapasztalat. Úgy általában. Ha az ember megélt már pár évtizedet, azalatt nagyon sokmindent megtapasztalt a maga bőrén, és emiatt hajlamos tanácsokat adni olyankor, mikor az ember lánya nekiáll feltalálni a spanyolviaszkot.
De úgy általában minden szülőnek azt tanácsolhatnám, hogy ha már dolgoznak, nagykorúak, hagyják őket békében, mert azért vannak dolgok, amiket mindenkinek önmagának kell megtapasztalnia, és vannak hibák, amiket mindenkinek önmagának kell elkövetnie.
Ami meg a topicnyitót illeti, szvsz. az ember felnőttségét az is jelzi, ha "meg tud bocsátani" a szüleinek. Ha kellő érettséggel tudja leszerelni az akaratlan tanácsokat - szövegéből azt érzem, hogy kissé gyerekes, ezek a mondatok az én időmben még úgy 15-16 éves kor táján voltak gyakoriak egymás közt.
Na. most látom, hogy tényleg nem írtam okosakat, de mindegy.
egyszerűen túlnőttek a szüleiken és a hideg futkos a hátukon (a hátamon)
amikor a jól bevált baromságokat hallják.
mi lesz ha nekem is ilyen kisokos kölköm lesz? Akkor majd téged néz le a saját gyereked.
Mert nem tudtál jó példát mutatni arra, hogy milyen szemmel nézze a szülőjét.
Nehezen tudom elképzelni, hogy a szüleid semmi pluszt nem adtak az életedhez, semmi olyat nem tudsz felmutatni, amit az ő segítségükkel értél el.
Sziasztok!
Most ebben az írásodban nagyon sok mindent feszegetél egyszerre. Elmondom én mit gondolok:
1. Hála.... Igen, hálásnak kell lenni, mert igaz, hogy nem mi kértük az életünket, de mégis scak ők voltak azok, (apa és anya), akik megteremtették annak a lehetőségét, hogy most kiegyensulyozott boldog felnőtt életet élhessünk. Ha betegek voltunk ápoltak, éjszaka virrasztottak, az anyák általában lemondtak arról, hogy saját karriert csnáljanak és ugy éljék az életüket, ahogy álmaikban elképzelik. És mindezt nem mártirkodva, közben panaszkodva orr alá dörgölva, hanem sok -sok szeretettel és simogatással, puszival fűszerezve. TErmészetesen van olyan család ahol nem ez a helyzet, de most nem arról beszélek.
A hála azonban nemjelenti azt, hogy miondig mindent ugy tegyünk, ahogy ők azt jónak látják.
A szűlők döntő többsége tudja, hgy azért neveli a gyermekét, hogy majd kéxőbb meg tudjon állni a saját lábán. Viszont erről sokszor elfelejtkeznek.
a hála szvsz azt jelenti, hogy mégha néha-néha bizony elegünk is van belőlük, akkor is utána tudjunk megbékülni és akár mi megtenni az első lépést a megbékélés felé. Tehát bocsánatot kérni. Még akkor is, ha ugy érezzük nem csak mi voltunk a hibásak, vagy nem mi voltunk a hibásak. Félre kell tenni a büszkeséget és szeretettel fordulni feléjük. Egyébként szerintem a legjobban ugy lehet meghálálni, és visszaadni a sok-sok szeretetet, ha az unokákat megtanitjuk szeretni a nagyszüleiket. Ugyanis az unokák sem automatikusan szeretik a papát és mamaát. Példát kell mutatni. és itt jön a következő gondolatod...
2. túlnövés... már megbocsás, de ennek olyan kissé lenézős szaga van. Mi az, hogy túlnőni? Az, hogy több ismerettel rendelkezel a tehcnikai dolgok világában? Az, hogy többet utazol, hogy szélesebb látókörünek érzed magad? Ez nem túlnövés ez a világ legtermészetesebb dolga. A mi gyerekeink is ilyen szempontból túl fognak nőni rajtunk. MI sem fogunk tudni kiigazodni 30-40-50 év múlva olyan magabiztosan a világban, mint a gyerekeink az unokánik. viszont sok mindenben meg ők a sokkal talpraesetebbek, az igazán lényeges dolgokban: emberismeret, élettapasztalat, bölcsesség, értékek helyén való kezelése.
Nagyon nagy bajnak látom a mai 20-+30-40 éves generációban, hogy nem tiszteljük az öregjeinket. Ennek köszönhetően minket sem fognak tisztelni a minket követő generációk, hiszen ezt a példát mutatjuk nekik. Kell ez nekünk?
Végül, a beleszólás kérdéséről: vn nekem egy édesapám, akit imádok. Viszont van nekije egy óriási hibája: mindig mindenbe beleszól. Ha igy teszek valamit, akkor az ugy jó, ha ugy teszek valamit akkor igy jó. Én a következő taktikát választottam: meghallgatom, bólógatok, aztán teszem a dolgomat, ahogy én helyesnek találom. Ha ugy gondolom igaza van, akkor ugy ahogy javasolta, ha ugy gondolom nincs igaza akkor ugy ahogy én gondolom. Viszont ezzel a taktikával elértem, hogy soha nincs sértődés (a családban egyedül én tudom kezelni ezt a rigojáját az "öregnek", a többiek már falra másznak tőle.
MIvel azt tapasztalja, hogy néha megfogadom a tanácsát, még azt sem mondhatja, hogy persze én csak bólogatok neki, de nem hallgatok rá. mert azért ne felejtsük el, néha nekik is lehet igazuk:-)
na, örülök, hogy vannak sorstársak.
alapvető kérdés, hogy hálásnak kell- e lennünk pl azért, hogy felneveltek bennünket, vagy ez magától értetődik, sőt esetleg valamit még el is mulasztottak.
a másik fontos dolog, hogy a mostani 20-30 évesek, akik közül sokkal többen tanultak tovább, sokkal többet utazhattak, egyszerűen túlnőttek a szüleiken és a hideg futkos a hátukon (a hátamon)
amikor a jól bevált baromságokat hallják.
mi lesz ha nekem is ilyen kisokos kölköm lesz?
