"Azt mondja Don Huan, a jaki indián varázslo, hogy a halál ott ül a bal vállunkon. Ha gyorsan hátra nézünk, még láthatjuk az árnyékát."
Ez az indián varázsló bizonyára olvasott Borges-t, a mondat eredetileg tőle származik.
Tökéletesen, és hajszálpontosan leirtad, miért félünk a haláltol.
Csak egy valami a kérdés: Mi is az EGO. Az ateistáknak önmaguk. Ezzel azonosulnak, ez fogja egybe a szöke hajat, a ludtalpat, a szerelmes gondolatokat, (meg a pornográfokat) a matek dogát, meg a hüs tavaszi szellöt. A hivö emberek ugy gondolják, hogy a fenn emlitett egon kivül él bennük egy isteni elpusztithatatlan Örök rész is, ez a lelkük, és ez a lélek nem hal meg a halállal. Ezért elvileg ök nem kéne, hogy féljenek a haláltol. VAn egy harmadik féle nézet is, akik azt gondolják, hogy a fenn emlitett EGO csupán a ruha, amit a lelkük, az önvalo magára huz, amikor vándorol életröl életre, mert vágyai tettei erre kényszeritik.. Ök még kevésbé félnek a haláltol..
És itt már nehéz érzelmi megközelitések nélkül beszélni, objektivan pedig nem lehet..
Van egy általános gondolat az életben, amit valahogy nem értek. Ez a gondolat itt is felbukkant többször is, és mindenki egyetértett benne.
Ez pedig az, hogy az ember fél a létezése megszűnésétől, vagyis a nemléttől.
Eddig két olyan dolgot találtam (lehet, hogy van több is), ami elképzelhetetlen az értelemnek. Az egyik a végtelen, a másik pedig a nemlétezés. A nemlétezéshez pedig kapcsolódik a semmi fogalma is. Ebben a topicban is felmerül a semmi:
>> Az emberek többsége nem tudja felfogni azt, mi az, hogy "semmi" <<
Szerintem pedig senki nem tudja felfogni, hogy mi az, hogy semmi. Azért, mert olyan nincs, tehát nincs is mit felfogni, és ezért nem is fogható fel.
>> nagy, határtalan, végtelen SEMMI <<
Szeretünk így gondolni rá: nagy, végtelen, fekete, netán még kicsit hideg is, de ez csak azt mutatja, hogy nem a semmire gondolunk, hanem valamire, ami nagy, fekete, stb.
És ugyanez a helyzet a nemléttel. A nemlétezés az nem egy állapot. És mivel nem egy állapot, ezért az értelem nem is képes elképzelni. Bármit is képzelünk el "nemlét" címszóval, az már egy állapot lesz. Egy tudatnak minden elképzelése egy konkrét "valami", amit a tudat éppen elképzel. De a nemlétet se az értelem, se a mélyebb, belső lényünk meg se tudja közelíteni, mert nincs is mit megközelítenie. Nem csak megérteni nem tudja, de semmit nem tud vele kezdeni, mert nem létezik, és nem is létezhet számára. Ha pedig valami nem létezik számunkra, akkor attól félni se nagyon tudunk.
>> Ha most a zent akarnám említeni, és Oshót, azt mondanám, az EGO egyszerűen retteg attól, hogy nem lesz. <<
Az egó nem retteghet attól, hogy nem lesz, mert arról egyszerűen nincs koncepciója. Bármitől is retteg, annak muszáj egy többé-kevésbé határozott dolognak lennie, mert rettegni csak valamitől lehet. (Lehet rettegni ugyanakkor egy olyan állapottól is, amit a konkrétumok teljes hiánya jellemez, de még ez is egy konkrét, megtapasztalható állapotot jelent.)
Ezért szerintem a halálban nem a létezésünk elvesztését, vagy megszűnését féljük.
Amikor arra gondolunk, hogy nemlét, akkor önkéntelenül egy olyan állapotot képzelünk el, ami "egész véletlenül" megegyezik az egó legfontosabb céljainak a tökéletes megtagadottságával. Az egó imádja a stabilitást, a szabadságot, az irányítást, a birtoklást, stb. (Az imádja nem jó szó, inkább végtelen szüksége van rá.) Olyankor szokta magát rosszul érezni, amikor ezek közül bármelyik hiányával szembesülni kényszerül, és olyankor boldog, amikor ezeket teljesülve látja. A nemléttel viszont egy olyan állapot jelenik meg a képzeletünkben, ahol az egó az összes célját, és azok elérésének a lehetőségét maximális mértékben elveszti. A nemlétezés gondolatánál első lépésben arra gondolunk, hogy megszűnik számunkra a jelenlegi életünk, az összes körülményével együtt. Család, partner, ismerősök, be nem teljesült vágyak, tárgyak, helyek, a teljes fizikai világ, és minden, amit az tartalmazhatna még. Ez rosszat tesz a stabilitás iránti szükségünknek (ezáltal a biztonságunknak, hiszen elvesztünk minden biztos, és megszokott pontot) és a birtoklóságunknak is. Aztán elképzeljük azt, hogy elveszik minden érzékszervi tapasztalatunk, ezáltal a tökéletes bizonytalanság állapotába kerülünk. Feltételezzük, hogy megszűnik a gondolkodás képessége, amiben megintcsak a stabilitás és a kontroll elvesztését látjuk (hiszen a gondolkodás által vagyunk tudatában önmagunknak, és azáltal érezzük a helyünket). Ez utóbbit persze ugyanúgy nem tudjuk elképzelni, de nem is ettől a leendő (nem-)tapasztalattól félünk, hanem csak a veszteség gondolatától, amit itt is hozzá társítunk. És ami az egészben a legrosszabb: a dolog a teljes bizonytalanságot jelenti. A teljes bizonytalanságban pedig minden benne van. Minden félelemnek, és minden rossznak a lehetősége potenciálisan ott lappang a teljes bizonytalanságban, és kiszolgáltatottságban.
Vagyis szerintem a legtöbb ember a halálfélelmét ugyan a létezés megszűnésére fogja, de valójában csak az egója csatavesztésétől, és összeomlásától fél.
Az egó az, ami a stabilitásra való törekvésével, és a kontroll akarásával megvédi az embert a kiszolgáltatott, védőháló nélküli létezés "borzalmától". Ha az egó leomlik, akkor marad a létezés borzalma. Ezt kóstolja meg (majdnem) mindenki a halála előtt.
Ha jol olvastam a pletykalapokat, Bred Pitt sulyos depresszioban szenved... Lehet, hogy a filmtöl? Az ember csak akkorát harapjon, amekkorát meg bir rágni...Lehet neked is részletekben kellett volna a filmet megemészteni, gondolom, elég empatikus természet vagy...
Volt egy beszélgetés a valfilen a kollektiv tudattalanrol, ott egy nagyon okos forumlako azt irta, csak az szimatoljon a kolektiv tudattalan körül, aki a földön jár, valosággal ki van "pányvázva.".. Én csak kedvenc jaki varázslommal példálozhatok: legyen "rendithetetlen" harcos.
Vagyis magyarul: képes legyen az eseményeket, érzelmeket, testi lelki hatásokat kivülröl és felülröl nézni. Ez nagyon fontos!
Szép kerek egész szemléletmodot kanyaritottál ide. Lehet, hogy saját magunk által valo gondolat vagyunk, akinek belekáprázott a szeme az életbe, és elfelejtette saját önvaloját? Meglehet. Nem hinném, hogy lustaságbol nem "találjuk" magasabb énünk, szerintem oka van annak. Mintahogy annak is, hogy születünk, és meghalunk. Ha állandoan a lelkünkben matatnánk, mikor élnénk? Ha itt vagyunk tennünk kell, amiért jöttünk. És, ha emellett sok minden fontos lenyegi dolog is a "horgunkra" akad, azt hiszem annál jobb nem is történhet velünk.
Nagyon tetszett: szabályok, mint biztonságos meleg takarok... Ki a fene akarná kidugni alola a lábát? Csak az elszántak...
Üdv!
Most csak ennyit: A Harcosok Klubja elég sokk volt nekem... Asszem négyszer láttam a filmet. Kétszer olvastam el a könyvet, megvan Cd-n is. :) A helyzet az, hogy nagyon a hatása alá kerültem, de olyan szinten, hogy buli után nem egyszer majdnem lementünk a parkba verekedni egy barátommal... Igen-igen, jól gondolod, eléggé besokalltam a HK-tól...
Sokat töprengtem róla. Van róla két topic is, az egyik inkább magáról a filmről szól, esetleg a könyvről, és van egy, ami a HK filozófiájáról, gondolatairól. El is kezdődött abban a topicban egy eszmecsere a mondanivalóról, a HK eszméiről, én is írtam oda talán egyet, de nem tudom... Valahogy nem fogott meg ott a beszélgetés. Nem igazán fogott meg az a topic.
Mára átértékeltem a dolgokat, és látom Tyler gondolatainak a helytelenségét, de azt most is tartom, hogy van a HK-ban igaz gondolat bőven...
Ami a halált illeti: Láttam a napokban egy szép nagy könyvet, egy döglött szúnyog képe van a borítón, a címe: "Metszetek a halálról". Ha jól emlékszem, 13 filozófus elméletét foglalja össze a halálról (köztük pl. a főbb egzisztencialistákét), majd megállapít egy végkövetkeztetést. Jó könyv lehet, mondjuk elég drága, legalábbis nekem... 3 ezer HUF volt, asszem, vagy 3500? Már nem emlékszem. Beleolvasgattam, nekem túl tudományosnak tűnt, de hát én még fiatal vagyok. :)
Egy pár bizonyosságom had osszam meg. A matériától való függésünk mértéke tökéletesen megmutatkozik a halálfélelmünk nagyságában. Szerintetek, ha meghal egy nagyon szeretett ismerősünk, és tovább élve a szellemi szinten esetleg, még néz is minket, szóval Ő mit mondana téged látva fetrengeni bánatodban a földön a halála miatt? Szerintem nagyon sajnálna és biztos, hogy azt mondaná „Ne tedd ezt! Butaság!”, biztos még Ő is gyötrődne miatta, és így neki sem használsz.
Meggyőződésem, hogy ha az anyagi világ legmélyére néznek az egyre kifinomultabb műszerekkel, a legvégén, amikor már lebontották legutolsó alkotórészét is az „anyagnak” nem találnak mást csak egyszerűen energiát. (Lehet, hogy már eljutottak ehhez a megállapításhoz hivatalosan is.)
Mi képes energiát hát létrehozni?
Nagyrabecsült „szent” emberek (ma is vannak ám), akik körül úgy láthatjuk mi kívülállók, hogy szinte kivilágosodik a levegő, az aurájuk egyfajta fényárban úszik. Nekem még nem volt személyesen ilyen emberekhez szerencsém, de szerintem elhihető. Nos hallottam hogy egy egyszerű, érzékenyebb feszültségmérővel megmérték egy ilyen körül a feszültségingadozást imádkozása közben és jól látható pár milivoltos feszültségemelkedést mértek a közvetlen környeztében. Magyarán a gondolat energiateremtő, a szellem képességére szerettem volna ezzel utalni.
Ezen a vonalon adódik a kérdés: kinek a gondolati energiája hozza létre, például azt, amire anyagi tekintetben azt mondom, hogy „én”? Talán én? Önmagam gondolatainak manifesztációja a testem, amit, ha nem vagyok elég szemfüles kizárólagosnak fogadok el, így neki keresve mindig a legoptimálisabb körülményeket, nem azt ápolva ami valójában őt létrehozta és ami kivezethetne a szabályok közül, amiket egyszerűen magam, mint gondolat alkottam, azzal, hogy elfogadtam most „ezt”.
Egyébként nincs bajom a szabályokkal (ellenkező esetben nem itt és így lennék vélhetőleg), a szabályok biztonságot jelentenek – meleg takarók -; egyfajta etalonok. Értékmérők. Lehet, hogy csak egyszerűen a bátorságot kellene megtanulni, azt, hogy el merjem magam képzelni – a konvenciókon túl – egy nemesebb, tisztább önvalómban?
A testi mivoltommal húzott határaimhoz való fokozottabb ragaszkodás kizárják az esetleges rajtuk kívüli felismerések lehetőségét.
Konklúzió: én azért vagyok itt, és így ahogy, mert én adom az energiát hozzá, hogy ilyen kifejeződésként nyilvánuljak meg.
Minden bajt én hozok a saját fejemre, azzal, hogy nem zárom ki maximálisan a lehetőségét (lehet sajnos, hogy csak néha bár tudat alatti szinten is, de működik) ennek a fokozottabb felismerése kellene, hogy használhasson is ez a tudat nekünk. Na itt vagyok én is lusta. Ja, és persze működik ez a jó események generálása oldalán is.
Vajon milyen tudati szintek létezhetnek még? És miért kell nekem önmagam illúziójában megélnem most ezt az időrészt (a mostani életem)? Milyen lehet az a tisztább tudat, amikor már nem hazudjuk bele magunkat olcsó féligazságokba (test)?
Valaki szerint az ember igazából egy akaratnak a megszemélyesült alakja. És ez az akarat már előbb megvan, mint a test hozzá. Mit akarsz akarat?
A lényeg szerintem életeinkben a szellemi fejlődés. És mindez azért, hogy, ügyesebben vehessük a következőket, amik valójában alighanem nem is annyira ismeretlenek, mint amennyire annak tűnnek. A szellemi fejlődést nem kifejezetten az iq rész felől értem, inkább „szellemi” szó a domináns. A kettő persze egymást generálhatja, sőt nagyon valószínű is ez. Enikő kérlek, soha ne alkudj meg a külsőséggel, vagy azokért. Azt tartsd szemed előtt, amik időtállóak, ezekhez építs állványt! (És főleg te István!)
Ülj le a szobádban. Nézz körül és ismerd fel, hogy minden tárgy egy időben régebbi vágynak, vagy akaratnak; egy gondolatnak az eredménye. Valaki (a szüleid, vagy te) egyszer kigondolták, hogy de jó lenne ez, vagy az! – és bejárták a hozzá vezető utat. Ennyi. Legyenek nagyratörő álmaink és ha eléggé hiszünk benne talán még azt is legyőzzük érte, hogy nem bízunk teljesen a lehetőségében (csakhogy ez a legnehezebb része).
:-)
Ahogy Tasnádi István (nem koszorús, de azért költő) írta:
"Két lét között a nemlét,
mint lábujjak között a kosz,
doboz szám fújjuk rá a sprayt,
mert lábat mosni rossz."
Szóval két végtelen között a véges? Önmagában minden végtelen, hiszen végtelen részből áll. Ha nem hiszed, akkor itt egy egyszerű eljárás: felezd meg, aztán mindkét részét felezd meg stb.
Ez az eljárás a végtelenségi folytatható, tehát a dolog végtelen részre osztható. Ami pedig végtelen sok részből áll, mi lehetne más mint végtelen?
Egyébkét Stanislaw Lemet ismerem, és szeretem is a műveit. Az idézet nagyon jó. Köszönöm, hogy eszembe juttatad.
Sajnos kedves LAJKA: Itt csak egy megoldás van. El kell fogadni a halál gondolatát ugyanugy, ahogy az életét. Része a természetnek, része az életnek. 100 éves nagyapám azt mondta mindig: olyan boldog vagyok, hogy felébredtem, kaptam még egy napot. És tényleg boldog volt. Pedig nem voltak értékei, és menni is alig birt. Hát valahogy igy kell élni, tudva, hogy meghalunk.
Azt hiszem jobban meg kellene világítanom: nem a saját halálom kilátása miatt kérdezem, hogy hogyan lehet örülni, futkosni az élmények után, hanem a körülöttem zajló mindennapi szenvedések és ártatlanok halála miatt, amin alig-alig tudunk csak segíteni.
Másrészt ez a "változtass nézőpontot" ismerős, alegtöbb vallás, főleg a keleti tipusúak, receptje is ez. De szerintem, ha találkozunk egy problémával, akkor nem a szemléletünket kell megváltoztatni, hogy már ne lássuk problémának, hanem magát a tényt kell megváltoztatni, vagyis megoldani.
Megrendítő, amit írtál.
Azt is sokszor átéltem, hogy körülöttünk itt van a halál, szinte mindig mindenhol megtörténik, és számomra egy állat halála is ugyanolyan súlyú, mint egy emberé.
Tkp. ez a mostani élet legnagyobb problémája. Mit lehet itt csinálni?
Hogy lehet ezt nap mint nap átérezve örömök után futni?
Különben Oshot más területeken én is kedvelem, és becsülöm. Nem lenne igazságos, ha nem mondanám.
Abban igazad van, hogy mindenki mást ért halálon. Talán, mert nagyon ritkán beszélünk röla, és nem szoktuk, csak ritkán még a gondolatainkba is beengedni, felületes, és banális megoldások adodnak.
Azért én nem általánositanék a "könnyitett" változattal, mert meggyözödésem, hogy aki komolyan éli vallását, elfogadja a halál változatot is.
Bár ennek csak ellenkezöjét tapasztaltam: mélyen katolikus, és ugy is élö rokonom a halálos ágyán kifejtette, mennyire retteg a haláltol. És nem tudtam meggyözni, hogy olyan életet élt, hogy Jézus lábainál a helye. Azt mondta mindig, mi van, ha mégse? A halálos ágyán olyat tett, amit sohasem, hiába volt néha üldözve is érte: kételkedett a saját vallásában...
A keleti vallások tényleg felületes szemmel a legkellemesebb változatot kinálják. Azért az sem oly szép, ha jobban megkaparjuk: ki akar ujjászületni, ha szenvedés várja?
Akirával és Oshoval mélyen egyetértek: örüljünk az életnek. De szerintem ez nem mond ellent annak, hogy foglalkozzunk a halál gondolatával is.
Én inkább a természet kinálta változat felé hajlanék: nap mint nap annyi minden meghal körülöttünk, a disznovágástol a vadon farkastörvényein át környezetünk növény és állatvilágáig, miért lenne kivétel a legeszesebb állatfaj? Része vagyunk az életnek élve, és holtan is. Valaki emlitette S. Lem-et: ha minden béna meg tud halni én miért nem? Bocs a szabadosságért.
Akkor viszont miért épit az ember marha ronda siremlékeket, és miért hurcolja életképtelenné vált gyermek és felnött rokonait korházrol korházra, sokszor hatalmas összegekért?
Először rinpoce kérdésére:
- abszolút nem a szőnyeg alá söprést támogattam (lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam). Figyeld meg: éppen sok vallási, reinkarnációs, bölcseleti stb. irányzat söpri a szőnyeg alá, pedig sokat foglalkozik vele, de nem a tényszerű jelentőségével, hanem valamilyen "könnyített" változatával. Mintapélda: Osho: Halál-a képzelt ellenség.
No, ha valami képzelt ellenség, akkot tényleg nem érdemes rettegni tőle, elutasítani stb. De mi az, ha egy valódit képzeltnek állítunk be (mert annyira nem illik bele nehezen kiküzdött világképünkbe)? Ez is szőnyeg alá söprés.
- Figyelmetekbe ajánlom: nagyon-nagyon mást értenek az emberek "halál" alatt. Baromi furcsa, én néha döbbentem vettem észre, hogy, bár ez egy mindenkit ugyanúgy érintő kérdés, mégis mennyire mást gondolnak alatta, és szépen elbeszélnek egymás mellett.
PL. az, akinek számára "átlépés egy másik világba","a köztes létbe", "felemelkedés egy másik létsíkra", ill. akinek egyszerűen a teljes megsemmisülés kilátása, vagy "az út, honnan nem tér meg utazó".
Ez igy igaz. Az ember alapvetöen a nagy SEMMI-töl fél. Ezt el is fogadom, azt már kevésbé, hogy a 90% beéri ezzel a félelemmel.
Osho nagyon sok könyvet irt, és elég sok le is van forditva magyarra. Párat én is olvastam, megletetösen szabadon értelmezi a keleti filozofiákat. Ami kétségtelen, a nyugati kulturának szol, és nagyon érti a fiatalok nyelvét. Sok fiatal ismerösöm szereti. Egyvalamire felhivnám a figyelmed. Osho könyvei egy rendszert alkotnak, érdemes elolvasni a többit is, hogy az ember teljes képet alkothasson a mondanivaloja lényegéröl.
Mert meg sem születtünk. És meg se halunk. Ha nem is vagyunk, hogy halhatnánk meg? Ha meg se születtünk, hogy halunk meg? Sehogy. Ne gondold, hogy én ezt a gondolatot jobban tudnám értelmezni, de egy biztos. Ad egyfajta választ az élet kérdéseire, söt igencsak csikorog töle az ember agya. Maximálisan egyetértek veled, az ember a lehetö legtöbb forráson rágja át magát, ha választ akar kapni kérdéseire.
Hogy a halál az élet tetöpontja Osho szerint? Miért ne lehetne, hiszen semmit sem tudunk a halálrol, nem akarom megint a söprü, szönyeg, tudatalatti véleményemet fejtegetni...
Láttam a harcosok klubja cimü filmet, nagyon megrázott, én még ilyen mélyen sötét filmet nem láttam. Erröl is lehetne nyitni egy topikot, Én legalább négyféle értelmezést láttam benne, bár elég erös idegrendszer kell hozzá. Azért, hogy ne féljünk a haláltol, nem szabad átesni a lo tulso oldalára, és kultuszt csinálni belöle. Akkor már inkább szivesebben veszem az élj a mának gondolatot, mint ahogy irod, a zen üzenete.
A véleményem mégis az: csak akkor élhetünk boldogan, ha beszélünk rola, ha elfogadjuk, és megértjük a halált.
Üdv.
Pontosan! Ezt mondja Osho is! Az életet támogassuk, ne a halált! Az életet dicsőítsük! Éljük át az élet minden pillanatát, fogadjuk be őket, a jókat és rosszakat egyaránt! Erről szól a zen, igaz? Minek foglalkozni a halállal, mikor itt az élet? Majd megtudjuk mi lesz, ha eljön az ideje.
Hogy a halálfélelem belénk épitett BIOS program lenne? Meglehet, de SZVSZ nem a magasabbrendü keresése okán, hanem inkább az életünk megörzése okán. Ha félünk a haláltol nem megyünk olyan dolgokba bele(pl. kekeckedünk az éhes tigrissel)mintha nem félnénk. Ez a sok mindenfélének itt a földön alapvetö BIOS programja, hogy élni kell. Más kérdés, hogy mások kárára....
Igazad van. A születés csak a többieknek happy, nem nekünk. És abban is, hogy valaminek a vége, vagy kezdete, vagy mindkettö. Vallásos embereknek ez könnyü kérdés, bár öszinté szolva, most nem tudom, a katolikusok hogy magyarázzák... Isten lehelete kelti életre a csecsemöt? petét? magot?
A keleti vallásoknak mégkönnyebb, hisz ott van reinkarnácio...
Miért félünk a haláltól...? Hmm. Saját tapasztalataimra tudok csak támaszkodni... Mivel az ember alapvetően nem lehet biztos benne, mi is van a halál után (na, ezzel már előreszaladok) azért van az emberben félelem, mert "mi van, ha a halál után nincs semmi?".
Az ember attól fél, hogy esetleg a halál után nincs semmi. Hogy meghal, és mindennek vége. Az emberek többsége nem tudja felfogni azt, mi az, hogy "semmi". Megyek át a zebrán, elcsap egy autó, és a következő pillanatban SEMMI! Atya világ... Mi ez?! Mindennek vége. Eltűnök, mintha sosem lettem volna. Kész. Megszűnök létezni, megszűnök visszahatni önmagamra.
Mit gondolsz rinpoce, miért félünk a haláltól? Mert az emberi tudat, az ELME nem tud mit kezdeni azzal, hogy egyik pillanatról a másikra egész egyszerűen nem hatunk vissza önmagunkra. Nem létezünk. Megszűnik minden gondolatunk, minden érzésünk, megszűnik a múlt, a jövő, a jelen érzékelése, egyszerűen NEM VAGYUNK. NEM LÉTEZÜNK. Nem tudunk önmagunkról, mert nem is vagyunk, nem létezünk. Csak a nagy, határtalan, végtelen SEMMI. És soha többé semmi.
Na ez az, amivel az emberi elme nem tud mit kezdeni. Ez az, amitől félünk. Ez az, amit nem tudunk feldolgozni. Hogy saját, szeretett létezésünk egyszerűen megszűnik. Ha most a zent akarnám említeni, és Oshót, azt mondanám, az EGO egyszerűen retteg attól, hogy nem lesz. Hogy megszűnik.
Köv. kérdés, ha nem félünk, vajon miért nem félünk. Ez hangozhatna úgy is, "mi lehet az út, ami elvezet minket odáig, hogy ne féljünk a haláltól?" Hát, ami ebben a kérdésben tudnék mondani, az "A fű nő magától" című könyvhöz köthető. Ne jöjjünk most ilyenekkel, hogy Osho mennyire volt ellentmondásos, stb. (Zárójelben jegyzem meg, a könyveiben magyarázatot ad saját ellentmondásosságára, fényűző életmódjára, ilyesmikre, ezeket el lehet fogadni, meg nem. Nem ismertem Oshót, és nem olvastam tőle sokat, így nem tudok konkrét véleményt mondani róla, de "A fű nő magától" könyve engem letaglózott...) Szóval, erre a könyvre hivatkozva azt mondhatnám, hogy ha képesek vagyunk tudatosítani magunkban, és elfogadni azt a tényt, hogy az ego anno kiskorunkban egy nagy tévedés folytán jött létre, valójába nincs alapja, talaja, amire építkezzen, nincs létjogosultsága; majd képesek vagyunk rájönni, hogy a gondolataink valójában csak össze-vissza sodródnak, egymástól függetlenül úgy, hogy nincs központjuk, egyszerűen nincs, aki gondolja őket; egyszóval, ha képesek vagyunk eljutni a felismerésig, hogy _mi valójában nem vagyunk_, hogy nem létezünk, mint egyén, mint személy, hogy lényünk legmélyén valójában teljesen üresek vagyunk, akkor... Bazki, de hosszú mondat volt ez... Azér is fejeztem be. :) Szóval akkor az lesz a helyzet, hogy nem félünk a haláltól.
Miért is? Mert meg sem születtünk. És meg se halunk. Ha nem is vagyunk, hogy halhatnánk meg? Ha meg se születtünk, hogy halunk meg? Sehogy. Nehogy valaki azt akarja, hogy elmagyarázzam. Ezt nem lehet elmagyarázni, asszem. Csak rájönni lehet. Tudjátok, a zen-féle megvilágosodás. Elfogadhatónak tartom, tudom elvont, akinek nem tetszik, az ne vessen meg érte, én még csak 19 éves vagyok, a pszichológia által identitás krízisnek nevezett állapotban, úgy néz ki filozófia szakra megyek meg minden. Elvont is vagyok egyesek szerint, szóval semmi gáz. :) Látok lehetőséget a zen útjában, bár még csak most kezdtem ismerkedni vele.
A másik lehetséges út a haláltól való nem-félés elérésére, szerintem Richard Bach "Illúziók" című könyvében van leírva, eszméletlen jó az a könyv, bár úgy érzem, az is közel áll a zenhez, tehát lehetséges, hogy ez a két út, amit említek, egy és ugyanaz.
Lényeg a lényeg. Kell egy bizonyos elvonatkoztatás a hétköznapi világszemlélettől ahhoz, hogy elfogadjuk a halált, szerintem. Egy kicsit nyitottnak kell lenni, és nem élből elutasítani pl. a zent, ami alegjobb út erre, úgy érzem.
Osho-tól van egy válogatás: "A halál, a képzelt ellenség" címmel. Ha valakit érdekel a téma, szerintem ajánlatos elolvasgatni, egyébként én még nem olvastam, de szerepel a terveim között. Hadd idézzek belőle egy szöveget: „Évszázadokon keresztül azt tanították nekünk, hogy a halál az élet ellen van, hogy a halál az élet ellensége, hogy a halál az élet vége. Ezért vagyunk tele félelemmel és nem tudunk ellazulni, ezért vagyunk képtelenek átadni magunkat a halálnak. De ha nem tudsz ellazulni, ha nem tudod átadni magad, akkor egész életedben feszült leszel, mert a halál nem választható el az élettől. Az nem az élet vége – az valójában a crescendo, az élet tetőpontja. És ha félsz a tetőponttól, akkor persze soha nem tudsz ellazulni az életben sem...
...Élj olyan intenzíven, ahogy csak lehet, és akkor maga az élet íze mutatja meg, hogy miért nem kell félni a haláltól. Ha egyszer megismered az életed és annak tüzét, akkor tudni fogod, hogy nincs halál.”
Nah. Köv. kérdés: Mi értelme van az életnek, ha meghalunk? Uhh... Ezt már rengetegen tették fel az idők folyamán, nem is akarok nagyon belemenni. Számtalan teóriát, elméletet, véleményt találhat bárki a különböző "Mi az élet értelme?" című topicokban. Vagy a pszichológiában. Az erről is szól. Boldogságról, az élet értelméről. Csíkszentmihályi Mihálynak van ezzel kapcsolatban jó könyve, "Flow" a címe. Vagy a másik, az "...és addig éltek amíg meg nem haltak". Vagy ajánlhatom nagyon a HARCOSOK KLUBJÁT, akár filmben, akár könyvben, kőkeményen ezzel a kérdéssel foglalkozik, meg úgy általában a halállal. Nagyon elgondolkoztató.
Hogy mi van a halál után? Nna, témánál vagyunk. :))
"Egy volt császár megkérdezte Gudo mestert:
- Mi történik egy megvilágosodott emberrel a halála után?"
Gudo így válaszolt:
- Honnan tudhatnám?
A volt császár így szólt:
- Hogyhogy? Hát onnan, hogy te mester vagy.
Gudo erre így felelt:
- Igaz uram, de nem halott!"
A fű nő magától könyvnek az a fejezete, ami ezzel a kis zen anekdotával kezdődik, hát az a fejezet pontosan erről a kérdésről szól. Hogy mi van a halál után. Asszem az a lényege, hogy ezt egy ember, aki él, nem igazán tudhatja. :) És nem is kell, hogy érdekelje. Minek olyan kérdésen filozni, amire nem tudhatjuk a választ... Előbb-utóbb meghalunk az fix, akkor majd úgyis megtudjuk. Vagy nem de az biztos. :) Vagy megtudjuk mi van a halál után, ha eljön az ideje, vagy nem tudunk meg akkor semmit, akkor meg már úgyis mindegy. Amíg élünk, minek a halállal foglalkozni? Inkább foglalkozzunk az élettel, jobb az. ÉLJÜNK, ez a zen üzenete. Ne a halálra koncentráljunk, hanem az életre. Amíg élünk, mi értelme a halállal való foglalkozásnak? Majd fogllakozunk vele akkor, ha meghalunk. Addig minek? És ha nem tudatosan éljük az életünk minden pillanatát, akkor nem leszünk képesek tudatosan átélni a halál pillanatát sem. Carpe diem. Élj a mának! Holt költők társasága. Zen. Élj az "itt és mostban", foglalkozz a jelennel, ne a múlttal, ne a jövővel, a halállal. Szarni bele, szól a zene. :)
Nna, majd még írok, ha éppen úgy alakul. Ha valakit érdekel, majd bemásolok esetleg pár vonatkozó részt a könyvből... Vagy nem. De az biztos. :)
Jaaaaa! A befejezés nem az erősségem, mondhatni gyenge vagyok benne mint Quasimodo hátúszásban, na jó, annyira azé nem. :) Úgyhogy idevágnék egy kis anekdotát a végére, ami szerintem mindent elmond, ami csak ebben a topicban felmerült, és megad minden választ, amire csak várhat ez a topic.
Ta-mej haldokolt. Azt mondta szerzeteseinek:
– Ami jön, fogadjátok, ami megy, hagyjátok!
Kisvártatva felsivított egy repülőmókus.
– Ennyi az egész – szólalt meg utoljára. – Vigyázzatok rá!
(...olyan xoo volna beszélgetni erről a témáról egy yoot, ha nem kellene rettegnem azoktól /a már többször megjelentektől/ akik idehozzák zsigeri halálfélelmüket, de nem azért, hogy hallgassanak a yooo szóra, hanem, csak leanyázzák azokat, akik nem félnek a haláltól...)
Nem mintha én 1000%-os receptet tudnék, de egy tény: amióta őszintén foglalkozom ezzel a dologgal, azóta nem félek tőle. Más dolog a szenvedés, ami bizony fájdalmas lehet, de maga a fizikai lét mexünése, (halál) az számomra nem félelmetes, ráadásul igazságosan természetes.
Miért olyan "heppy" a születés? Vérben és fájdalomban születünk. Vajon a születésünk előtt nem félünk az élettől? Minek a vége a születés, és minek a kezdete a halál?
Igen. És én lennék az utolsó, aki valakinek, aki erőt merít egy ilyen tanításból, megpróbálnám akadályozni ebben.
De közben azt is érzem, hogy nem szabad felcserélni a nem elfogadást beletörődésre. Ha nem ismerjük teljesen, rejtély marad, akkor is tudhatjuk, hogy elfogadhatatlan.
"Ha van egy elfogadhatatlan, rossz kényszer, akkor nem az a feladatunk, hogy addig gyűrjük a lelkünket, amig vagy nem érezzük rossznak, vagy nem érezzük elfogadhatatlannak - hanem az, hogy megváltoztassuk."
Gondoltam utólag, hogy elég rejtélyes voltam.
Persze túl sok minden kavarog bennem.
Talán: a halálról valahogy ösztönösen azt érezzük, gyerekként, vagy később, hogy valami elfogadhatatlanul rossz dolog. Viszont mégis elkerülhetetlen. Állítólag.
És nagyon sok lelki erőfeszítés elmegy arra, hogy valahogyan mégis elfogadhatóvá varázsoljuk a tényt. Hiszen megoldhatatlan dilemmában élni szinte nem lehet.
Tehát vallások, költők, guruk, bölcsek stb... egész lelki iparágakat alakítanak ki arra, hogy a halálról való ösztönös megérzést megváltoztassák, pl. megbarátkoztassanak vele, ismerőssé tegyék, szükségessé, elfogadhatóvá és a többi.
Az élet három részböl áll: születés, ez ugye nagyon heppy, az élet rövidebb hosszab része, ez elmegy, és a halál, amivel nem foglalkozunk. Ez nem korfüggö, pláne a mai világban. Jöhet egy auto, bankrablo, stb.
Kedvenc jaki indiánom azt mondja, ha joba leszünk a halálunkkal(a bal válunknál), hatalmas eröre teszünk szert, mert ha a félelem elmulik, nem viszi el energiáink nagy részét. Megszünik a jövötöl valo aggodás, és, ha valaki a jelenben képes öszpontositani energiáit, hatalmas lesz az ereje. Ö ( az indián) azt mondja kikezdhetetlen harcos lesz.
Bár én még nagyon fiatal vagyok, számomra elviselhetetlen, felfoghatatlan a halál gondolata, illetve a tudat, hogy egyszer vége. HA valóban vége. Tehát azért félek, mert fennáll az esélye, hogy előbb-utóbb létezésem megszűnik.
