Sajnos az 5 életben maradtból már csak kettő van, úgy látszik az evolúció még mindig érvényben van sajnos.
Nem altattam el, mert egy kedves topic lakó segített egy kiskutya menhelyet találni. Így most belevetettem magam a hírdetésekbe !! Remélem kedves gazdikat fogunk találni. A farkukat nem vágattuk le, tehát elég furik lesznek.
8 hét még nagy idő, addig meggondolhatod magad, majd folyamatosan küldök képeket, hátha megtetszik az egyik.
Á most ezzel így nem kedvetlenítesz el.
Egyrészt tudom, hogy így van, nyilvánvaló számomra, másrészt most már nem mindig kedvetlenít el az emlékezés, bár tény, hogy azóta, amióta megjegyeztem, hogy már erősebbnek érzem magam, már történt "visszaesés".
Moonchild
Igen, hát tudnék még ezer dolgot mesélni én is az igazi életéről, valamint utolsó hónapjairól, 2 hetéről, ill. 4-5 napjáról. Lehet, hogy már nem lenne annyira fájdalmas (önkínzás) v. jól is esne kibeszélni, de mégse nagyon akarom (talán később).
A halála óta egyébként millió sablon igazolódott be, pl. a "mindenről ő jut eszembe" vagy a "hihetetlen, hogy már nincs velem".
Kosz megegyszer, meg az ujaknak is!
En is egyutterzek azokkal, akikkel korabban hasonlo tortent, es sajnalom.
Gondolkodtam azon is, hogy milyen szörnyű lehet elveszteni egy kutyát ahogy Neccel tortent. Nem is tudom, melyik a rosszabb. A bizonytalansag igazan rossz, persze ugy meg e a remeny. Ha kesobb megkerul a kedvenc, akkor az fantasztikus erzes lehet.
Ha viszont holtan kerul meg, ill. kiderul, hogy mar nem el, az meg rosszabb, mintha rogton megtudta volna a gazdi.
Ha pedig nem derul ki semmi, akkor... nem is tudom. Nagyon rossz, de talan a fantázián is múlik, hogy mire gondolunk, bár valószínűleg nem könnyű jót remélni, de lehet rá esély.
Nekem tavaly decemberben kellett elaltatni a 15 éves németjuhászomat - már nem bírta volna ki a telet ily iszonyú állapotban: hasikáján nem volt szőr, folyton rszketett, szűkölt-remegett, szép aranyszínű szőre ősszé szelidült. Sosem feledem utolsó tekintetét, amikor közelített felé az orvos. Kidugta fejét a házikóbol, ott benn már maga alá piszkított rég, de nem bírt kievickélni a házból, csak kitekintett lehorgaszott fejjel, s olyan volt már, hófehér, sápadt és szánalmas, mint valami végzetes kis kutyakoponya.
Csendben múlt el szegény.
Borzasztó üres lett a kert, sírógörcs fog el még ma is az üres házikó látán. Akkor este abba volt borzasztó belegondolni, hogy most ott hever merev kis hullája valami külvárosi dögtelepen, mint holmi jégcsapok a lábai... á, minek ezt folytatni. Tiszta önkinzás.
Azóta - hűtlen gyászolóként - már "beleszerettem" egy kis szomszéd ónémetjuhászba, akit csak elhanyagolnak a szomszédaink. Hihetetlen helyre kis dög, szétbontottam a kerítést, hogy átférhessen a résen, és 25 éves létemre úgy játszottam vele, mint egy gyerek. Azt hiszem kérek egy kölyköt tavasszal, de még nem tudom, kell a megint efféle nyakambarótt felelősség.
Szegény macskám beszarna tőle.
Így is a múlt héten tört le már a második (értelemszerűen az utolsó meglévő) szemfoga, így már csak miránk hagyatkozhat.
Szegény valahogy állandóan leszédül az erkélyről (II.em.) - innen a fogatlansága :)
Nem akarlak elkedvetleníteni, csak felkészíteni a dologra: még nagyon sokszor és a legváratlanabb pillanatokban fog eszedbe jutni a dolog. Az én kutyám lassan egy éve már, hogy majdnem hasonló körülmények között halt meg, azzal a különbséggel, hogy róla nem tudtuk, hogy szívbeteg, soha semmi tünete nem volt. A mai napig elbogöm magam, ha a tv-ben vagy újságban olvasok hasonló dologról, pedig azóta már van "új" kutyám (illetve már akkor is velünk volt, kölyökként).
Tudom, mit érezhettél hétfon és sajnos sejtem, mit fogsz érezni néha, még egy jó darabig...
Köszönöm az ajánlatot, de egy jó ideig nem lesz kutyám, ez szinte biztos. Később talán igen, mert nagyon szeretem a blökiket. Most még minden őrá emlékeztet.
De! Nem kéne elaltatni őket! Ha csak most születtek, még van idő gazdit találni nekik, ilyen hamar úgysem szokták őket elválasztani az anyjuktól. Szerintem mindenképp próbálj sok irányban (itt, egyéb hirdetés, ismerősök, kutyások satöbbi) gazdit keresni nekik, biztos, hogy vannak, akik pont őket keresik!
Szóval az előbbiekhez befejezésként csak annyit, hogy furcsa, hogy máris megnyugodtam, most kicsit "hiányzik" is az a maró fájdalom, amit az események után éreztem. Lehet, hogy hülyén hangzik mindez, de nem tudom jobban megfogalmazni.
Tegnap beszélgettem a nővéremmel, annak idején az ő kezdeményezése és szerzeménye volt a kutya. Bár a többi családtag is szerette a kutyát (nem lehetett nem szeretni), de azt hiszem, mi ketten voltunk vele a legközelebbi kapcsolatban, s a búcsúzás is talán a nekünk volt a legnehezebb.
Ez a kis beszélgetés szerintem sokat segített, talán ez lendített át ilyen hamar egy holtponton.
Koszonom mindenkinek, tenyleg jolesett az egyutterzes.
Rengeteget gondolok ra, de szamomra is furcsa modon mar most sokkal higgadtabban tudok visszagondolni, mint masnap (hetfon), pedig meg mindig nagyon kozeli.
Tudatosan probaltam nyugalmat eroszakolni magamra, nem akartam elveszteni a fejem masok miatt sem, meg amiatt, hogy normalisan tudjam elni mindennapjaimat.
Most viszont meglep, hogy ilyen hamar ujra erosnek erzem magam. Most mar egy masfajta, tompabb fajdalmat erzek csak, uresseget talan(?).
...
Nagyon sajnállak, én is vesztettem el kutyust, de Ő még életben lehet, mert elveszett.
Tudom, hogy ez nem a megfelelő pillanat, de éppen tegnap jött világra 5 pici a roti szukámtól, de nem akarjuk megtartani Őket. Nincs még gazdijuk, ezért el kell altatni Őket. Ha kell akkor küld emilt csütörtök 17 óráig.
Igaz, nekem még nem halt meg kutyám, másképp viszont már veszítettem el egy barátot.
Volt egy kutyám, akinek kicsi korában többször is megmentettem az életét. Nagyon, de nagyon szerettem.
El kellett költöznöm onnan, ahol laktam, s - az ő érdekében - muszály volt ott hagynom. Imádom az állatokat, de egy évbe telt, mire egyáltalán rá tudtam nézni úgy egy kutyára, hogy ne lábadt volna könnybe a szemem.
Sosem fogom elfelejteni - mint ahogy te sem a tiédet.
Elmúlni nem fog, de idővel csitul a fájdalom.
Hosszú idő kell hozzá...
...és ordítani tudnék a fájdalomtól.
Életem egyik legszörnyűbb eseménye volt.
Iszonyú volt előtte, iszonyú volt közben és utána.
Azóta csak ő jár a fejemben.
Úgy érzem, sok mindent elrontottam, többet tehettem volna érte, mikor már beteg volt.
Szívbeteg volt, s vasárnap reggel végleg elment.
Útban a kórház felé egy taxiban a kezeim kozt halt meg.
Angol szetter szuka volt, alig múlt 11 éves.
Ha jobban vigyázok/figyelek rá, még talán évekig velünk lehetett volna.
Olyan volt nekem, mint egy jó testvér.
Tudom, sokan vannak még az élők között, akik nagyon fontosak nekem, de őt már sose látom többé, és nagyon nehéz ezzel nap mint nap szembesülni.
