"Valóban nem érzel ebben semmi kényelmes megalkuvást?" De, ebben érzek.
Mondjuk igazság szerint én nem a beleszólásra gondolok. Az szerintem nyugodtan mehet, általában úgysem hallják meg az emberek a másik szavát.
Én a hagsúlyt az egymás ellen való cselekedetekre fektetném.
Nem ártok másnak, mert én sem örülnék, ha nekem ártanának, illetve igyekszem segíteni másoknak, mert én is örülnék, ha mások segítenének nekem...
(Én így értem az "élni és élni hagyni"-t.)
Akkor viszont el kell dönteni, hogy a rendszer működése a fontosabb, vagy a tisztesség. Mert mindig voltak korszakok, amikor a kettő nagyon távol került egymástól.
Ezekben az esetekben szerintem a törvényesség megtartása erősen megkérdőjelezhető, mint pozitívum.
Valahogy én úgy látom, hogy azokban az esetekben, amikor a törvényesség egybeesik a mindenkori becsület fogalmával, sokkal több a törvényszegő.
Az élni és élni hagyni pedig sokszor a kéz-kezet mos dologgá alakul.
Túl pesszimista lennék?
"Mert ez az, ami olykor megkérdőjelezi a szabályok helyes alapját, a törvények igazságosságát." Szerintem az "élni és élni hagyni" alapra kell(ene) fektetni a hagsúlyt. Ez nagyjából meg is történik, de kétség kívül nem minden esetben. Viszont a törvények/szabályok feletti ítélkezésnek (még ha az teljesen jogos is!), tehát a "relatív tisztességtelenségnek" az a hátulütője, hogy a rendszer valószínűleg akkor működik a leghatékonyabban, ha nem történnek tisztességtelenségek, még akkor is ha az egész rendszer hibás alapokra van építve.
Magyarán szerintem vagy az egész rendszert kellene átalakítani, vagy beletörődni és betartani annak szabályait...
"Szerintem sok múlik azon, hogy mi az a szabályrendszer amiben épp tisztességtelenséget követ el valaki."
Hát ez az, hiszen akkor mégicsak kell hogy legyen valamiféle etalon, azaz szabályoktól, koroktól, törvényektől független dolog, ami a tisztesség fogalomkörébe tartozik.
Mert ez az, ami olykor megkérdőjelezi a szabályok helyes alapját, a törvények igazságosságát. Éppen ezért olykor ezek be nem tartása jelenti a tisztességet, olykor pedig éppen az azokhoz való ragaszkodás.
Mindabban, ami az életben nehézséget, problémát okoz, valahol a tisztességtelenség gyökerei találhatók. Mégis kötünk kompromisszumokat jócskán, mégsem tartjuk olyan mértékben fontosnak a becsületességnek mégcsak a látszatát sem, mint kellene. Ez minden bizonnyal koronként és földrajzi helyenként változó. Érdekes módon nem is elsősorban az életkörülmény függvénye. Sokkal inkább a felszinességgel való megelégedés, mondhatnám szellemi tunyaság lehet az ok.
Szerintem sok múlik azon, hogy mi az a szabályrendszer amiben épp tisztességtelenséget követ el valaki.
Ezt úgy értem, hogy tisztességtelenségről kell beszélni, ha a szabályokat áthágva csinálunk valamit, viszont az bőven belefér, hogy a szabályok rossz alapokra vannak fektetve.
Ettől függetlenül részemről mindíg igyekszem követni az adott szabályokat, még akkor is ha azokkal nagyon nem értek egyet, de sokszor bizony hülyének érzem magam emiatt...
A becsület, a tisztesség fogalma vajon mit is jelent a valóságban, a mindennapi életben az ember számára. Az ember meddig vallhatja önmagát és a másikat becsületesenek? Mi az, ami még "belefér" ebbe a fogalomba és hol hezdődik az a határ, amikor már nem?
Csak a nagykaliberü dolgokban csalás a csalás, vagy pl. a járműveken való bliccelés is az, és a becstelenség jelzőjét kimeríti-e? Hogy mutogatni való balek az, aki inkább gyalog megy a céljához, ha nincs érvényes jegye?
Pedig ha valamit túl drágának talál, a boltban azt is ki kell fizetnie, illetve ha nem tellik, akkor nem fogja megvenni. Vagy csak ott lopás a lopás?
Hogy pl. az adócsalás inkább az ész, az "életrevalóság" jele, vagy csak akkor tisztességtelenség, ha más követi el, "nagyban"? Mi az az értékhatár, amíg ez a fajta csalás még nem csalás?
Mihez mérjük a becsületességet, a saját zsebünkhöz, vagy van etalon?
Hiszen a mindennapi életben a csalások sorozata történik kicsiben és nagyban. Csal az eladó és a vevő, csal a vállalkozó és az adóellenőr, csal a diák és a tanár, megvesztegetünk, megvesztegetnek, hogy csaljunk.
Jajongunk a világ romlásán, miközben ömagunk lelkiismerete mélyen alszik saját cselekedeteink miatt.
A nem hívő számára az általános emberi vislekedés meddig tisztességes és mikortól becstelen? Egyáltalán gyakorlatias dolog-e a tisztesség? Az a gondolat, hogy "az egyén szabadsága mások szabadságának tisztelebentartásáig terjed", ugyan hol húzza meg a másik szabadságának határát? Mikortól károsítjuk jogait, nézeteit, hitét és ez számít-e tisztességtelenségnek?
Csak a csalás tisztességtelen, vagy van egyéb elvárás is? Pl. adott esetben egy nyilvános vitafórum szinvonalának csökkentése azáltal, hogy nem igyekszünk egy tőlünk maximális szellemi szinvonal elérésére és megvalósítására - kimeríti-e a tisztességtelenség fogalmát? Hogy alulviselkedni poenkodással és ócsárlással, ahelyett, hogy valódi gondolatokkal, előbbrejuttató kérdésekkel rukkolna elő?
Van-e köze mindennek a tisztességhez?
A hívő számára meddig kell hallgatni a szívbe írt törvényre és mikortól lehet figyelmen kívül hagyni lelkiismeretfudalás nélkül? Vagy a világi bűnök semmik ha Isten törvényei nem térnek ki rá? Esetleg hitetlen (vagy másban hívő) ellen elkövetni csalást, hazugságot önmagában sem bün? Ha kritika éri, tisztességes-e azt vádolásnak minősíteni a tények tagadása mellett?
Tisztességes -e legfeljebb önmagunk számára elismerni az igazságot, de kifelé másfélét vallni? Vagy már a szembenézésig sem engedünk a lelkiismeret szavának? Mindezek mellett valós-e, hiteles-e a Biblia törvényeinek egyéb betartása? A saját hiba, bűn tagadása mellett tisztességes-e másokéra mutogatni? Sőt oly módon, hogy "szemétnek", "patkánynak" tartja, aki szintén tisztességtelen valami másban? Hogy a felzaklató mutogatás mellett tud-e, akar-e megnyugtató megoldást keresni, kínálni?
Hogy tisztességtelennek számít ennek az elmulasztása, vagy eleve felesleges?
Ha létezik mindenkire vonatkozó érvényes mérce, hogy nyugtatjuk meg önmagunkat, ha nem érjük el? Hogy éljük meg, ha a fejünkre olvassák? Tagadjuk, ellentámadunk, miközben önmagunkban megbánjuk? Vagy merjük nyíltan is ugyanezt tenni? Egyáltalán ennek a megélésében is létezik tisztesség?
Tisztességtelen-e önmagunkból nem kihozni akarni a maximumot?
Nem az elvi álláspontok érdekelnének elsősorban, hanem a mindennapi élet gyakorlatai. Hiszen nagyon sokszor, amit elvben vallunk, a gyakorlatban megélni balekség, amit elvben elvetünk, a gyakrolatban életrevalóságnak számít.
Vajon létezik-e minderre nyilvánosság felé adható őszinte válasz, vagy "tisztességesebb" esetleg hallgatni róla?
